Scott Westefield: Behemót

A Leviatán-trilógia második része is egy nagyon jó olvasmány, és vaskossága ellenére, akárcsak az elsőt, ezt is napok alatt elolvastam.

A történet halad tovább, és a Leviatán léghajó immár a Török Birodalomba, Isztambulba igyekszik, hogy ott mutassák be a darwinisták ajándékát a szultánnak. Azt várják, hogy a törökök az angolok mellé állnak, és segítik őket a háború folyamán. Persze a hajón még mindig ott tartózkodik Sándor, az osztrák herceg és trónörökös, valamint Deryn, a lány, aki inkognitóban szolgál. Sajnos az osztrák fiú számára a történet nem úgy alakul, ahogyan kellene, és így szökni kényszerül a hajóról. Közben így, különválva is sok kaland történik a főhősökkel. Derynék és a Leviatán csapata észreveszik, hogy a szultán már lepaktált a németekkel, és hogy azok épp titkos fegyverüket tesztelik nem messze Isztambultól. Sándor mindeközben megismeri a helyi lázadókat, és velük indul el, hogy megsemmisítse a németek titkos fegyverét.

A könyv ismételten nagyon jóra sikerült, és a benne található nagyszerű grafitrajzok is élethűen ábrázolják ezt az érdekes és jól felépített világot. Az angolok ugyanis még mindig a mutáns állatokra számítanak a harcban, míg a „barkács” németeknek a füstöt okádó gépeik a legfőbb fegyverük. A könyv harmadik része idén karácsonykor jön ki, és az előzők alapján remélem, ez sem fog csalódást okozni. Az eddig megjelent könyveket is ajánlani tudom, habár aki élethű és realista háborús könyvet keres, az ne ezt olvassa. Aki pedig inkább kalandra és sci-fire vágyik, annak ez a könyv az igazi.

Tóth Artúr (AKG, 9. évf.) 

Scott Westerfield: Behemót (Behemoth, 2013, 592 o.)
Ad Astra, Leviatán-trilógia sorozat 2.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Scott Westerfield: Leviatán

Ez a könyv az első világháború történetének egy teljesen újszerű feldolgozásáról szól. Aki ezt megveszi és elolvassa, az ne arra számítson, hogy egy száraz, más szereplőkkel játszódó, sematikus történethez jut. A szerző ugyanis csavart egyet az egészen, és sci-fibe burkolva teljesen átváltoztatta a történelmet.

A lényeg ugyanis a technika: az antanthatalmak (a könyvben: darwinisták) mutáns állatokat használnak fel a küzdelemben (és az élet más terén is), míg a tengelyhatalmak (barkácsok) robotokat és masinákat alkalmaznak. Így minden teljesen különböző, és az az érdekes, ahogy a hagyományos elemek megjelennek az újszerű köntösben. A történet főszereplője Sándor herceg, akinek a szüleit épp a könyv kezdetekor ölik meg Szarajevóban (a háború casus bellijeként). A történetben a merénylet máshogyan történik, mint a valóságban (a szülőket megmérgezik), és a fiúnak menekülnie kell, mert a németek el akarják fogni, nehogy diplomataként vagy esetleg trónörökösként belekavarjon a háború folyásába, netán megállítsa azt. A másik főszereplő a Sándorral egyidős skót lány, Deryn, aki fiúnak álcázva besorol a légierőbe, és bátorságának hamar meglesz a gyümölcse: a lány kadét lesz a Leviatán nevezetű óriási léghajón. Ő azonban a darwinisták oldalán áll, míg Sándor a vasból készült lépegetők közt, a barkács-érában nevelkedett. És mégis, a két látszólag teljesen különböző szereplő együttműködni kényszerül, hogy túlélhessék a háború poklát. A könyv nagyon izgalmas, a képzelt világ részletesen bemutatott, szépen kidolgozott. Aki egy klasszikus könyvet keres, annak nem ajánlanám, de az újszerű, izgalmas kalandkönyvre vágyók esetében mindenképpen a polcon a helye ennek a könyvnek.

Tóth Artúr (AKG, 9. évf.)

Scott Westerfield: A leviatán (Leviathan, 2012, 544 o.)
Ad Astra, Leviatán-trilógia sorozat 1.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Cassandra Clare: Az angyal

Cassandra Clare nagysikerű regénytrilógiája olvasók millióit varázsolta el, a maga varázslatos, külön világával. November végén került a boltokba a könyvsorozat utolsó része, a Hercegnő. Sajnos még nem volt alkalmam elolvasni, de az első két rész tapasztalatai alapján a befejezésben sem fogok csalódni. Aki még nem olvasta ezt a remek könyvet, annak itt egy kis történetismertető a sorozat első részéről.

A történet főszereplője Tessa Gray, aki nagynénje halála után Londonba utazik a bátyjához, de az út során két asszony (a vasnővérek) elrabolják, és elmondják neki, hogy a bátyját foglyul ejtette egy rejtélyes, Magiszter nevű férfi. Ezután a nővérek elmondják Tessának, hogy a birtokában van egy nagyon különleges képesség, amit ők is fel akarnak használni. A vasnővérek markából az árnyvadászoknak nevezett furcsa idegenek mentik meg, feltárva Tessa előtt azt a különleges világot, amiben ők élnek, és amely tele van mágiával és sötét titkokkal. Az árnyvadászok megígérik a lánynak, hogy segítenek megkeresni a bátyját, és elfogni a titokzatos Magisztert, aki a lány képességét a saját alattomos tervei érdekében akarja felhasználni.

A könyv világa varázslatos. Teljesen lenyűgözött és beszippantott az első laptól az utolsóig. A viktoriánus Angliában járunk, és a cselekmények mellett a táj bemutatása is nagy szerepet kap. Ehhez még hozzájön a könyv misztikus világa is. Alig lehet letenni, ráadásul a történetben minden szál helyet kap: a szerelem, az akció és a mágia egyaránt. A könyv igazi fantasy regény: rengetegféle különleges lény, démon és tündér kap helyet a történetben, és ez az, ami a legjobb benne. Miközben olvasod, egy teljesen új világba csöppensz bele, elfelejted az iskolát, a tanulást, és csak a történetre tudsz koncentrálni. És garantálom, hogy nagyon nehezen fogsz tudni kiszakadni az események sodrásából.

A könyvet elsősorban 14-15 éves lányoknak ajánlom, de persze fiúk is olvashatják, csak az a lényeg, hogy szeresd a fantasy könyveket. Remélem, a harmadik kötet is annyira élvezetes és izgalmas lesz, mint az első kettő; kíváncsian várom a befejezést is.

Tóth-Stella Zita (AKG, 8. évf.) 

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek sorozat
Az angyal (1. rész) (Clockwork Angel, 2010, 468 o.)
A herceg (2. rész) (Clockwork Prince, 2012, 490 o.)
A hercegnő (3. rész) (Clockwork Princess, 2013, 552 o.)
Könyvmolyképző Kiadó Kft.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Vasárnap esti gondolkodás

Nem tudok egyszerűen mit kezdeni azzal, hogy vasárnap este kitévedek a televízió elé, és azt látom, hogy ugyan megy a televízióban az éppen aktuális tehetségkutató, de már a családom részéről is totális érdektelenség övezi a műsort – legyen az az X-Faktor vagy a Megasztár vagy még nem tudom, hány létező formátuma van a „zenés tehetségkutatóknak”.

Semmi jónak nem akarok az elrontója lenni, de amikor már csak azért megy az X-Faktor háttérzajként, hogy „csak tudjuk, ki essen ki”, akkor azt gondolom, hogy kifulladt egy műsor. Ennek lehet, hogy az az egyik oka, hogy az én korosztályom nem néz televíziót, de hiába aggatjuk rá szinte már közhelyesen a generációnkra valamelyik betűt az ABC végéről, ettől függetlenül anyámat meg apámat se igazán érdekli.

Aki azt mondja, hogy jó-jó, ez egy műsor, meg ez az én családom, teljesen elfogadom az érvelését – még arra való tekintettel is, hogy ez a műsor hétvégén van, főműsoridőben. Azonban lenne egy meggondolandó ötletem.

Mégpedig az, hogy üljenek le a tévések, és gondolkozzanak, hogy milyen új műsorokat lehetne gyártani, ami nem beköltözős valóságshow, nem zenés tehetségkutató. Akármennyire is nem nézek tévét, mindennap van egy félórás etapom a YouTube-on, és azt gondolom, hogy a YouTube-on menő tartalmakat igenis el lehetne egy kicsit lesni, és a tévébe lehetne rakni.


Dumaragu

Nyilván mindenki mást és mást néz. De emberek! Mibe kerülne leszerződtetni olyan figurákat, mint a Dumaragu, Szirmai Gergő vagy Pamkutyáék? Én úgy gondolom, hogyha már most éhbérért, minimális reklámpénzekért csinálják, akkor semmibe. De lényegesen kevesebbe kerülne, mint a csillogós X-Faktor epizódok, ahol emelt díjas SMS-rendszert kell üzemeltetni, felkészíteni a gyakran teljesen tehetségtelen énekeset énektanárokkal, világítástechnikát, színpadtechnikát, operatőröket, stábokat kell berendelni, és még így is igénytelen lesz a végeredmény.


Pamkutya

Nem jelentem ki azt, hogy a TV-nek, mint médiumnak lesz még létjogosultsága hosszú távon. De azt ki merem jelenteni, hogy a TV ciki státuszán lényegesen javítana az, ha a fiatalabb korosztályt legalább megpróbálnák megszólítani, mert jelezném, hogy ez a fiatalabb korosztály már a 20-as éveit közelíti, és potenciális vásárlóerőkké váltak. Márpedig a TV reklámokból él.

Halpern Bence (AKG, 13. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A Walking Dead sorozatok

A Walking Dead tévésorozat alapja egy képregény, mely igen rövid idő alatt lett népszerű, és mára már Eisner-díjas is (ez egy neves képregényes díj). Akkora sikernek örvend a folytatásos comic, hogy immáron a tévésorozatból is három évad készült el.

A történet igen egyszerű, mondhatni közönséges. Egy amerikai rendőr békés életet él családjával egy amerikai kisvárosban. Ám a família élete megborul, amikor a családfőt, Ricket, a sheriffet meglövik egy autós üldözés során. Rick hetekkel később a kórházban ébred, és nem érti mi, is történik valójában.

A szobája ajtaja el van torlaszolva, és sehol senki, az egész épület néma. Kifelé menet azonban rémes felfedezést tesz. Az étkezde ajtaja le van reteszelve, és hangosan zörgeti valaki vagy valami. A férfi rettenetesen megijed, és kiszalad az épületből, amely előtt százszámra fekszenek a letakart halottak, mindenütt néma csend. Rick már kapiskálja, hogy valami természetfeletti és borzalmas történt. Az utcákon megüresedett tankok állnak, és halottak fekszenek mindenütt. Hazaérve a férfi csak az üres és feldúlt házát találja, a család sehol. Az utca túloldalán ekkor egy férfi jelenik meg, igen furán és hörögve. Rick megörül, hiszen ekkor találkozik először emberrel, ám ekkor ütés éri a tarkóját és elájul. Felébredve összetalálkozik az első túlélőkkel, egy apával és fiával, akik szembesítik azzal, hogy a világ már nem a régi, és mindent elleptek a járkáló halottak. Ezután Ricknek már semmi más célja nincs, mint családjának a megtalálása.

A sorozat nagyon izgalmas és elborzasztó, ugyanakkor jól kidolgozott látványvilággal rendelkezik. Rövid pályafutása alatt igen nagy népszerűségre tett szert, és a folytatást is egyre többen várják. Amerikában a negyedik évad nemsokára kezdődik, és remélhetőleg hamarosan Magyarországon is nézhető lesz majd. Aki pedig nem a horrorfilmek nagy barátja, annak a képregényt ajánlom, hiszen tulajdonképpen a sorozat teljes egészében a képregény sztorija, mozgóképpé átformálva. Szerintem mindkettő nagyon igényes és izgalmas, mindazonáltal gyengébb idegzetű olvasóknak vagy nézőknek nem ajánlanám.

Tóth Artúr (AKG, 9. évf.) 

The Walking Dead (2010-től)
Szereplők: Andrew Lincoln, Sarah Wayne Callies, Jon Bernthal

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Activity – avagy társasjáték a hajléktalanokkal

Minden tanulót 9.-es korában szembesítik azzal a tanárok, hogy 12. végére 50 óra önkéntes közmunkában kell részt venniük, különben nem érettségizhetnek. Évenként ebből 12-13 órát kell teljesíteni.

Az AKG-ban szerencsére van lehetőség arra, hogy a tanárok által megszervezett helyekre menjünk, hiszen ez nem úgy van, hogy csak elmegyek valahova, és azt mondom, hogy most jöttem segíteni (illetve ezt lehet csinálni, csak nem lesz jóváírva).

Én elsőként egy társalgási feladatot vállaltam, ami nagyon szórakoztató volt, mivel egy majdnem mindenki által kedvelt játékot, az Activityt kellett játszani olyan emberekkel, akiket nem is ismerek (ez volt benne a vicces). A játékot a Máltai Szeretetszolgálat hajléktalanszállóján játszottuk, ami szerencsére nincs messze az AKG-tól.

Amikor beléptük az épületbe (rajtam kívüli 5 társammal), nem tudtuk, hogy mit csináljunk, hova menjünk. Szerencsére hamarosan bevezettek minket egy kis terembe, ahol voltak asztalok, székek és könyvespolcokon könyvek. Így hatan berendeztük a termet, és addig az egyik ott dolgozó toborozta az embereket, hogy jöjjenek Activityzni. Sajnos csak öt ember jött el, a többieknek nem volt kedvük. Mindenesetre egy gyors bemutatkozás után el is kezdtük volna a játékot, ha a hajléktalanok tudták volna a szabályokat.

A játszótársaink körülbelül 60 évesek lehettek. Játék közben megismertük az embereket, megtudtunk róluk egy csomó dolgot. Például az egyetlen nő a társaságban szeretett véletlenszerű dolgokat bekiabálni. Volt egy férfi, akivel egy csapatban voltam, és sajnos gyengén látott a szemüvege nélkül, ami nem volt ott. Ezért mindig engem kérdezett meg arról, hogy mi volt a papírra felírva (pedig nekem kellett volna kitalálni azt a szót). Egy másik férfi pedig valamilyen oknál fogva sajnálatosan nem tudott még egy egyenes vonalat sem húzni, mivel valamilyen betegsége volt. Az utolsó férfi, aki az elejétől fogva ott volt, egy igazán csöndes személyiség volt. Nem nagyon szólalt meg, csak ha neki kellett valamit körülírnia. Az utolsó férfi, aki később csatlakozott, ő volt a legviccesebb. Azt állította, hogy ismeri a játékot, és már sokat is játszott vele. Ezt egészen addig elhittük, amíg el nem kezdett bekiabálni szavakat, akkor, amikor nem lett volna szabad. Amikor rá került a sor, és körbe kellett volna írnia a szót, akkor nem körülírta, hanem elmondott egy hosszú és érdekes történetet, aminek köze volt a szóhoz (néha).

Mindenesetre én mindenkinek ajánlom ezt a programot, akinek van kedve egy jót nevetgélni ismeretlen emberekkel!

Szarka Zsombor (AKG, 9. évf.)

Többet az iskolai közösségi szolgálatainkról

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Last Vegas – avagy Másnaposok 67

Mi lesz akkor, ha az ember későn nősül, mondjuk hatvan évesen, és kora ellenére megtartja a legénybúcsúját, teszem azt Las Vegasban?

Ez a film ugyanis erről szól. Központi szereplői már mind nagypapák, kivéve a menyasszonyt, aki harmincas évei elején jár. A történet roppant egyszerű, és ismerős lehet, ha látta az ember a Másnaposok filmeket. Egy gazdag, de öreg ember megnősül, és régi barátaival elhatározzák, hogy utoljára elmennek szórakozni Vegasba.

Na, persze előkerülnek a régi sérelmek, amik csak még pikánsabb ízt adnak a filmnek. Nagy kaszinózások, fergeteges bulik, meg minden, ami ilyenkor lenni szokott. Ha valakit nem győzött meg a sztori, annak meg ott vannak a színészek: Robert De Niro, Morgan Freeman, Michael Douglas és Kevin Kline. Szóval remek szórakozásnak néz elébe az ember, ha eltekint attól az egy apró tényezőtől, hogy kedvenc színészeink mennyit veszítenek méltóságukból a film során.

Ez engem baromira zavart. Imádom De Nirót, és nagyon nyomasztó volt nézni, ahogy lejáratja magát. A filmben elhangzik egy mondat – valahogy úgy, hogy „nem az a lényeg, hogy hány éves vagy, hanem hogy mennyinek gondolod magad” – és szerintem ez szép meg jó, de miért nem képes valaki méltósággal megöregedni? Szóval, ha nem sajnálod a színészeket, akkor remek kikapcsolódásnak nézel elébe, de ha emberpárti vagy, többet fogsz sírni rajta, mint a Titanicon.

Vida Benedek (AKG, 9. évf.)

Last Vegas (2013, 105’)
Rendezte: Jon Turteltaub
Szereplők: Robert De Niro, Morgan Freeman, Michael Douglas

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Időről időre

Épp legutóbb írtam arról, hogy a véletlen szüli általában a legjobb dolgokat. Az idő megint igazolta ezt az állításomat. A péntek esti rohanásban az éppen kezdődő film negyedik sorába beülni „nézzünk meg valamit!” felkiáltással pedig még érdekesebbé tette azt az élményt, amelyet Richard Curtis filmje nyújtott.

A rendező/író eddigi filmjei (pl. az Igazából szerelem vagy a Sztárom a párom) biztos, hogy mindenkinek ismerősek, vagy ha mégsem, akkor azzal a valakivel szeretnék beszélni, mert időben képes átutazni azt a decemberi időszakot, amikor a tévében ez a két film (meg Bud Spencer, meg valamelyik animációs rajzfilm) megy felváltva egészen a téli szünet utolsó napjáig.

Feltételezem, rendezőnk is valószínűleg már legszívesebben átutazná ezt az időszakot, így eszébe juthatott, hogy írjon egy romantikus drámát – időutazással. Ez úgy tűnhet elsőre, mint egy nagyon bizarr sci-fi, pedig nem az. Sőt, működik, ráadásul nagyon, és mindjárt el is mondom, hogy szerintem miért.

A történetben Tim (Domnhall Glesson), a főhősünk, aki családjával él addig, amíg egy balul sikerült szilveszteri parti után apja (Bill Nighy) nem közli vele, hogy tud időben utazni, csak be kell mennie egy sötét helyre, és ökölbe kell szorítania a kezét. Így is történik, persze – és az ilyen pillanatoktól működik szerintem igazán a film – ezelőtt megbeszélik, hogy nem jön oda az egész családdal, hogy utána kiröhögjék.

Az időutazás pedig működik ebben a műfajban, mert nem arról szól, hogy plutónium meg fluxuskondenzátor – ami a Vissza a jövőbe című filmben működik jól –, hanem egy gyerekkori elemi ösztönünkre hat. A főszereplőben a három-négyéves magunkat látjuk, ahogy miután kiborítottuk a papit, bevonulunk a szekrénybe, és azt kívánjuk, bárcsak máshogy csináltuk volna – és ennyi.

Innentől kezdve meg nyitott a kérdés: miről fog szólni ez a film? Láttunk már Adam Sandleres megoldást a Távkapcsban, ahol szintén szomorú volt a vége, de ott nem tudtunk azonosulni a főszereplővel. Ráadásul a sok pénz szerzése szükségszerűen azt jelenti a hollywoodi filmekben, hogy nincsenek barátaink, és ettől egy idő után megőrülünk.

A pénz témát tehát a legelején „talán” helyesen eldobják, és a szerelemre fókuszálnak. Ez egy nagyon érdekes szál, jól megalapozza a filmet, és számomra felemelő volt, hogy a főszereplő ezek után nem nagy akar lenni, hanem az idillt keresi a nőben. Amikor régi szerelmével találkozik a film egyik jelenetében – nem lövöm le, csak részben, hogy mi történik –, nálam ott dőlt el, hogy izgulok a főhősért. És megérte. Mert végre láttam egy olyan történetet, ami szakít azzal a Bibliából következő megfontolással, hogy az ember és a férfi eredendően bűnös, és azért nincs hatalmunk, mert bűnös dolgokra használnánk.

Szóval ezek után fel volt adva a lecke a rendezőnek, és fogcsikorgatva ültem. Ugyanis tudtam, hogy nem lesz közhelyes a vége, tudtam, hogy sikerül talán a film végén úgy kijönnöm, hogy egy ilyen hatalmat lehet felelősségteljesen használni. Nem fog mindenkinek tetszeni, de nálam ez a film magasan viszi a prímet az elmúlt pár év terméséből. Pedig elég sok jót láttam.

Halpern Bence (13. évf.)

Időről időre (About Time, 2013, 123')
Rendezte: Richard Curtis
Szereplők: Rachel McAdams, Domhnall Gleeson, Margot Robbie

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Egy ropi naplója: A rideg való

A Ropi naplója a valaha volt egyik legsikeresebb gyerekeknek szánt könyvsorozat. A sorozat ötödik részét (A rideg való) Angliában már 2010-ben kiadták, de 2012-ig kellett várni, hogy ez itthon, magyarul is megjelenjen. A sorozat írója Jeff Kinney, aki online-játék fejlesztéssel és tervezéssel foglalkozik, és nem mellékesen vezeti a New York Times bestseller listáját. A könyv felépítése olyan, mint egy napló, tehát napokra van osztva, nem túl hosszú, viszont tele van rajzolt képpel, és a betűmérete is viszonylag nagy.

A könyv kicsiket és nagyokat is elszórakoztat egyaránt. Egy Greg nevű vékony fiú a főszereplő, és az ő mindennapi életéről szól a történet: család, iskola, barátok, kamaszkor stb. A sorozat Greget ötödikes korától kíséri végig. Vannak könyvek, amik a nyaráról szólnak, és vannak, amik a tanévéről. Ez a rész pont a kettő keveréke. Az előző könyv végén Greg és az ő legjobb barátja, Rowley nagyon összevesztek, ezért a nyáron szinte alig beszéltek. Rowleyról tudni kell, hogy nem éppen 100-as, mivel nagyon sok hülye dolga van, és sokszor úgy viselkedik, mint egy óvodás. A főszereplőnek két testvére van: Rodrick, a bátyja, aki egy Tele Pölu nevezetű bandának a tagja és Many, aki egy 4-5 éves kisfiú, akiért odavannak a szülei. Ebben a könyvben a főszereplő elkezd kamaszodni, és a kamaszkorral járó kínos változásokkal is megküzd.

Ez a könyv számomra azért jó, mert ha szeretnék valamit olvasni, de nincs sok időm, akkor előveszem a Ropi Naplóját, és olvasok belőle egy kicsit. A Ropi naplója rövidsége ellenére egy szép, kerek történetet mesél el. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a szórakoztató könyveket!

Szarka Zsombor (AKG, 9. évf.)

Egy ropi naplója: A rideg való (Wimpy kid 5. – The Ugly Truth, 2012, 224 o.)
Könyvmolyképző Kiadó Kft.


LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Veronica Roth: A beavatott

Veronica Roth, bár mindössze 25 éves, olyan trilógiát írt, aminek köteteit világszerte olvasók milliói várták izgatottan. Már hónapok óta kerülgettem a könyvet, mindig újra és újra belebotlottam a neten, így hát amikor megkaptam az e-book olvasómat, rögtön nekiláttam elolvasni, és nem is kellett csalódnom benne.

A történet az antiutópisztikus Chicagóban játszódik, ahol a társadalom öt fő csoportra oszlik: vannak a Bátrak, az Önfeláldozók, a Műveltek, az Őszinték és a Barátságosak. Mindegyik csoportban egy-egy erényt gyakorolnak életük végéig. Minden 16 évesnek el kell döntenie, hogy hova akar tartozni.

Főhősünk, Beatrice családja az Önfeláldozókhoz tartozik, ám ő maga nem érzi magát eléggé önzetlennek ahhoz, hogy ehhez a csoporthoz tartozzon, de családját sem akarja elhagyni, így hát döntenie kell, hogy velük marad, vagy követi saját álmait. Végül olyan döntést hoz, ami örökre megváltoztatja életét…

Mint sok más embernek, nekem is nagyon tetszett ez a könyv. Az elején kicsit lassan indult be a történet, de aztán teljesen beszippantott a saját kis világába. Lenyűgözött, ahogyan az író a teljesen átlagos, szürke lányt egy erős, bátor és kitartó karakterré formálta. A könyv végigvezet a főszereplő jellemének fejlődésén, miközben egy olyan világot fest le, ahol az ember vagy alkalmazkodik a társadalom által megformált normákhoz, vagy üldözötté válik.

Akinek tetszett az Éhezők viadala, az ezt a könyvet is szeretni fogja. Nemsokára megjelenik a trilógia második része is magyarul, és márciusban a mozikban már a filmváltozatot fogják vetíteni. Ha szereted a sci-fi könyveket, és a történet felkeltette az érdeklődésedet, akkor ajánlom, hogy mindenképpen tedd be az elolvasandó könyvek listájába.

Barát Anett (8. évf.)

Veronica Roth: A beavatott (Divergent, 2012. 430 o.)
Ciceró Könyvstúdió Kft.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

OTP Lovas Világkupa

November 30-án, szombaton a barátnőmmel elmentünk a minden évben megrendezett OTP Lovas Világkupára a Szent László Sportarénába.

Pont a délelőtti műsorszám végére érkeztünk meg. Bekísértek minket az asztalunkhoz, és amint az utolsó pár díjugrató lovas végzett, láttuk, hogy a biztonsági őrök „kikergetik” az embereket a nézőtérről. Miután letelt a szünet, a Jótékonysági sztár fogathajtás következett, melyet Vastag Csaba nyert meg. Második Stohl András lett, a pedig harmadik Mészöly Géza. Ezután jött a korlátugratás, mely abból állt, hogy a lovaknak egyre magasabb akadályokat kellett átugraniuk – a legmagasabb akadály száznyolcvan centis volt. Elképesztő látvány volt, ahogy a lovak hatalmas vakmerőséggel nekiugranak, és átugorják ezeket – több-kevesebb sikerrel. Ez után EQUISSIMO – Magyar Lovas Csillagok Gálája következett, amin mindenféle akrobatikus és ámulatba ejtő számokat láthattunk. Ilyen volt például a puszta ötös, ami azt jelenti, hogy elöl, egymás mellett három ló áll, mögöttük kettő, akiknek a hátán áll egyensúlyozva egy ember, és onnan irányítja egyszerre az öt lovat, szárak segítségével.

Ezután megjött a minden gyerek által várva várt Mikulás, aki szaloncukrokat dobált a nézőtérre, miközben a krampuszok különféle lovasbemutatókat tartottak a porondon. Miután kivonult a Mikulás a szánjával (melyet pónik húztak), a négylovas fogathajtás következett. Indultak hollandok, lengyelek és természetesen magyarok is. Ezután következett a díjugratás, amin rengeteg különleges nevű ló indult, mint például Osadkowski Van Halen, de az én kedvenc ló nevem az indulók közül az Isti volt. Ennek a versenyszámnak az eredményhirdetése után vége lett az aznapi versenyeknek, és szépen mindenki hazament. Szerencsére baleset nem történt a versenyek során, és mindenki épségben megúszta. Nem bántam meg, hogy elmentem, és mindenkinek ajánlom, aki szereti a lovakat, hogy látogasson el a programra jövőre. Nem fogja megbánni.

Silló Júlia (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A Comenius-programmal Olaszországban

A Comenius-program egy EU-s finanszírozású projekt, a részt vevő diákok a program keretében szervezett nemzetközi konferenciákon tárgyalnak többek között a demokráciáról. A projektben való részvétel lehetőségét szerencsére a mi osztályunk kapta az iskolában, illetve magának az iskolának is presztízst jelenthet egy ilyen jellegű program.


Hanna, Dóra és Kata a Városházán

A dologról először a nyitótáborunk során hallottunk, és mindenki lelkesedett érte, hiszen egy utazás és egy ilyen jellegű konferencia azért nem kis dolog. Az első tanítási napon újabb felvilágosítást kaptunk a projektről a nyitás során. A tanárok kihelyeztek egy papírt, melyen a pályázatra való jelentkezés kritériumait írták le részletesen. Az angol nyelvismeret fontossága sajnos sokak számára jelentett hátrányt, ez nem mindenki számára volt tehát öröm. A jelentkezéshez szükséges írásbeli rész szerencsére magyarul volt, le kellett írnunk, hogy mi motivál bennünket a projektben, miért érezzük magunkat alkalmasnak a feladatra, és hogy mi a fontos számunkra a demokráciában. A szóbeli igen érdekes volt, nagyon tetszett, hiszen a szabad beszéd igazán illett az én stílusomhoz. Nagyon megörültem, mikor kiderült, hogy végül én is egyike lehettem a négy kiválasztottnak.

December másodikán a kis csapatunk este 6-kor a repülőtéren találkozott. Izgultunk, és kérdésekkel voltunk tele. Persze mindannyian nagyon vártuk már az utazást, Rómát és a konferenciát Rietiben.  A repülőút rövid volt, de utána a buszozás és a hotelünk megkeresése nem volt olyan egyszerű, mint azt eredetileg hittük. A szállás ugyanis egy templomba volt beleépítve, mi pedig a téren bolyongtunk, keresve azt, ami végig a szemünk előtt volt. Erre mondják azt, hogy nem látja a fától az erdőt. A lényeg mégis az volt, hogy megérkeztünk, és végre elmehettünk aludni, hiszen mondanom sem kell, ekkorra már késő este volt, és a hosszas utazás után egy alvás volt a legnagyobb jutalom.

Másnap reggel 9 körül indultunk el felfedezni Rómát. Az első állomás a Colosseum volt. Ezt a régi épületet még az ókori rómaiak építették, és abban a korban ez volt a világ legnagyobb arénája – az ember csak dicsérni tudja az akkori mérnökök és építészek munkáját. A Forum Romanum megtekintése után egy pizzériában fogyasztottuk el az első olaszországi ebédünket. Délutáni úti célunk volt még a Traianus-oszlop, a Pantheon és a Trevi-kút – ennek tetején nápolyi munkanélküliek skandáltak és tüntettek. Elmondhatjuk, hogy ez a nap is izgalmasan telt, és este kimerülten aludtunk el.

Másnap reggel még volt egy kis időnk a továbbutazás előtt, így meglátogattuk a Palatinust, a régi római dombok egyikét. Délután busszal indultunk Rietibe – a kisváros egyébként Olaszország földrajzi központja. Amikor megérkeztünk, kijöttek elénk a fogadó családok, és elvittek minket magukhoz. Sajnos nem tudtak angolul, így kissé nehéz volt a kommunikáció, ám nagyon szórakoztató volt az este, még beszélgetés nélkül is.

Másnap elkezdődött a konferencia, a fagyos iskola tornatermében az igazgató köszöntött bennünket, majd elvezettek minket a terembe, ahol a konferencia zajlott. Csoportokra oszlottunk, majd elkezdtük a főbb pontok megtárgyalását, és annak a megbeszélését, hogy hogyan fog továbbhaladni a projekt a későbbiekben. A végső célunk egyelőre nem volt túl nagy: mindössze egy prezentációt kellett összeraknunk, melyben ismertettük az addig megbeszélteket.


Olasz barátainkkal

Estefelé a csapat elment a polgármesterhez a Városházára, ahol ő köszöntött bennünket, és mindannyiunkat megajándékozott. Délután a tanároktól külön mászkáltunk a városban. Utolsó nap sajnos megbetegedtem, de a többiek elmondása alapján így rekonstruálható a történet: a csoport prezentálta az iskolának az eddig történteket, nagy sikert is arattak vele. A projekt kapitánya egy dán delegált lett, míg közülünk választották ki a Vice Chairmant (helyettes vezető), Nánai-Szűcs Dórát.

Zábráczki Anett tanárnő

Este egy záróvacsora és egy bowling-parti keretében búcsúztunk az olaszoktól. Másnap visszamentünk egy reggeli busszal Rómába, elmentünk a Spanyol lépcsőhöz, az egyiptomi obeliszkhez, majd a Villa Borghese parkjában sétáltunk. Aznap későn értünk haza, mindenki nagyon örült, hogy otthon van, de azért sajnáltuk is, hogy véget ért a mi kis utazásunk.

Tóth Artúr (AKG, 9. évf.)

A magyar csapat további tagjai: Nánai-Szűcs Dóra, Cseh Hanna, Nemes Kata
Kísérő tanárok: Nagy Mélykuti Luca, Zábráczki Anett
Fotók: Martina Marchini, Emiliano Grillotti (Rieti Life)



LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Nyolckarú csecsemő született Bonyhádon

Óriási mértékben terjednek a különböző összeesküvés-elméletek és városi legendák. Rengeteg weboldal szakosodik kizárólag ezek terjesztésére vagy megcáfolására. A legfontosabb kérdés: milliárdos üzletág vagy egyszerű trollkodás áll a teóriák hátterében?

„Hamarosan drónok szállítják a postát? Nem semmi!” – gondoltam magamban, mikor megpillantottam az index.hu technológiai rovatát. Az oldal képpel illusztrált hírben számolt be arról, hogy Franciaországban már tervezik a miniatűr repülők hadba állítását. Pár héttel később azonban kiderült, hogy a cikk eredeti forrása egy álhírportál volt.

Sajnos nem elszigetelt jelenségről van szó, a hamis forrásból származó hírek leadásának hibájába belefutott már többek között az ATV, amely egy kisgyermeket elragadó sasról közölt egy igazinak beállított hoaxvideót és a Magyar Nemzet is, itt pedig egy brazil viccoldal által kitalált történet került a valós információk közé, melyben egy anyuka azt állítja, hogy egy 3D-s pornó nézésétől teherbe esett. Gyakran szinte lehetetlen lekövetni, honnan is származik igazából egy írás, ha pedig egy jelentős külföldi portál különösebb utánanézés nélkül leközli azt, meg is történt a baj. Ilyenkor vetődhet fel bennünk a kérdés: kinek áll érdekében a világméretű káosz?

A hasonló tudósítások gyakran a Hírcsárda külföldi megfelelőin születnek meg, ám néhány esetben egy reklámokkal teletűzdelt, kétes tartalmú weboldal műve az egész. Magyar oldalak esetében is látni példát a szándékos megtévesztésre, amikor egy hatásvadász iromány közepén feltűnik a „lájkold az oldalt, hogy láthasd a többi részt!” felirat – ilyenkor jobban tesszük, ha azonnal kilépünk, és még véletlenül sem reklámozzuk Facebookon keresztül a honlapot.

Amint azt láthatjuk, egy kis odafigyeléssel és óvatossággal könnyen elkerülhetjük a hamis híreket. Legközelebb szólaljon meg a fejünkben a vészcsengő, ha az Origo címoldalán 8 karral született csecsemőről olvasunk...

Sengel Tamás (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Colleen Houck – Tigris sorozat

Colleen Houck könyvsorozatának eddig két része jelent meg, de még két újabb rész is várható. Hamarosan filmváltozat is készül belőle, amit ugyanolyan izgalommal várok, mint a december 7-én megjelent második kötetet is.

A történet főszereplője Kelsey Hayes, aki nyári munkája során egy cirkuszban megismerkedik Dhirennel (Ren), a tigrissel, és az állat azonnal lenyűgözi őt. Egyik nap feltűnik egy ismeretlen férfi, aki megvásárolja a cirkusztól a tigrist, azzal a szándékkal, hogy elvigye Indiába. Kelseyt kérik fel, hogy kísérje el Rent hosszú útján, és győződjön meg arról, hogy jól illeszkedik-e be a rezervátumba. Ám valami közbejön, és a lány azon kapja magát, hogy a dzsungelben barangol egy tigrissel, és azt sem tudja, hogy hol vannak. De vajon Ren tigris-e egyáltalán?

Mióta először megláttam a könyvet, szerettem volna elolvasni, és ezt most végre megtehettem. Úgy ültem le olvasni, hogy nem is sejtettem, hogy ez a könyv az egyik kedvencemmé válik majd. Nagyon szeretem a tigriseket, ezért amikor feltűnt Dhiren hófehér bundájában, teljesen elvarázsolt a szelíd nagymacska. Ráadásul a könyv betekintést nyújt az indiai kultúrába is, és számomra nagyon jó érzés volt megismerkedni ezzel is.

Az elején kicsit vontatott volt a történetvezetés, és néha sajnos voltak pillanatok a könyv olvasása során, amikor a főszereplő megőrjített egyes tulajdonságaival, de ezek közül semmi nem vont le a könyv értékéből.

Összességében nekem nagyon tetszett a könyv, és már nagyon várom a következő részét!

Barát Anett (AKG, 8. évf.)

Colleen Houck: A tigris átka (Tiger's Curse, 2012, 534 o.)
A tigris küldetése (Tiger's Quest, 2013, 622 o.)
A tigris utazása (Tiger's Voyage, megjelenés: 2014. február)
4. rész: Tiger's Destiny
Könyvmolyképző Kiadó Kft.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Mitől népszerű a Snapchat – és milyen rejtett funkciói vannak?

Napjainkban talán ez a fiatalok által legkedveltebb alkalmazás. Ámbár a 2012-ben piacra dobott ingyenes szoftver nem éppen új, nálunk mostanában lett igazán népszerű. A fotóprogram működését az teszi egyedivé, hogy a barátainknak képeket lehet küldeni, úgy, hogy azokat nem lehet lementeni, és a kép a küldő által beállított idő eltelte után eltűnik a fogadó gépéről. Ezt ugyanígy videókkal is meg lehet csinálni, valamint rajzot és szöveget is lehet társítani a képhez. Tehát ha van valami, amit le akarunk fotózni, és azt akarjuk, hogy csak egy vagy csak pár ember lássa – de csak rövid ideig –, akkor ez az alkalmazás a legjobb választás.

A program sikeressége már nagy cégek figyelmét is felkeltette. Először a Facebook próbálta megvásárolni a céget, ők 3 milliárd dollárt ajánlottak fel a Snapchat alapítójának, Evan Spiegelnek – ő ezt simán elutasította. Ezután már a Google próbálkozott 4 milliárd dollárral, de ez az ajánlat is el lett utasítva. A cég ezek szerint nem igazán eladó, de ha mégis, akkor több mint 4 milliárd dollárt ér. Az alkalmazás népszerűsége lassan túllépi a Facebookét, az elküldött fotók és videók száma lassan meghaladja a Facebookon található összes fotó számát.

Az alkalmazásban vannak olyan rejtett dolgok, amiket csak kevesen ismernek – párat bemutatok, hogy mindenki tudja őket használni. Az első 3 rejtett dolgot úgy lehet előcsalogatni, hogy arra a részre, ahova a szöveget kell írni, beírjuk a B&w... szöveget. Ha ezt beírtuk, fekete-fehér lesz a küldött kép. Ugyanígy működik a Negative... és a Sepia... beírás is.

Két plusz szín is előcsalogatható, amikkel lehet rajzolni, mivel alapvetően csak egy pár szín használható. Az első szín a fehér, amit úgy kaphatunk meg, hogy az ujjunkat rárakjuk a színekre, balra húzzuk az ujjunkat a képernyő végéig, majd felemeljük. Meg is van a fehér szín. A feketét hasonlóan kell előhozni. Ugyanúgy a színekre rakjuk az ujjunkat, majd elhúzzuk a képernyő közepéig, majd le az aljáig, és végül elengedjük. Most már ti is tudjátok, hogy hogyan kell felturbózni a képeket a Snapchatban. Remélem, hasznos információkkal szolgáltam!

 Szarka Zsombor (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Mindörökké a világűrben

Nemrég került a mozikba a Gravitáció című amerikai sci-fi, aminek rendezője Alfonso Cuarón. Egyik hétvégén nekem is alkalmam volt megnézni, és nem csalódtam… Sőt!

A történet főszereplője két asztronauta, dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) és Matt Kowalsky (George Clooney), akik éppen az űrállomáson kívül dolgoznak a világűrben, amikor váratlanul szörnyű baleset történik. Űrszemét darabok csapódnak be, amik elszakítják őket a bázisuktól, meg is semmisítve azt. Így a két bátor asztronauta az űrszemét-becsapódás egyedüli túlélőjeként egymáshoz kötözve sodródik a világűrben – várva azt, hogy valaki a segítségükre siessen. De nincs mit tenni, úgy látszik, egyedül maradtak, és örökre elvesztették a kapcsolatot a külvilággal. Az űrben sodródva csak egymásra számíthatnak. Végül elhatározzák, hogy így vagy úgy, de visszajutnak a Földre, dacolva az űrszemétraj fenyegetésével valamint az oxigén- és üzemanyaghiánnyal is. A két főszereplő karaktere nagyon különböző: míg Kowalsky a legdrámaibb pillanatokban is higgadt tud maradni, és az egyre fokozódó feszültséget mindig egy-egy jó poénnal tudja kompenzálni, addig Stone hajlamosabb a pánikra.

Bár nagyon kevés szereplő van a filmben, a történet cselekménye így is nagyon izgalmas. A feszültség végig jelen van, és soha nem tudhatod, mi történik a következő pillanatban. A drámai fordulatokban gazdag történet garantáltan odaszögez a székedhez, és biztosan végig fogod izgulni a filmet, várva azt, hogy mi fog történni a végén a szereplőkkel. Idegtépő azt várni, hogy mikor fogy el az oxigén vagy esetleg mikor jön egy újabb robbanás. De ami igazán lenyűgözött a filmben, az a képi világa volt. Lélegzetelállító képeket láthatunk az űrről (annak ellenére, hogy a filmet természetesen nem az űrben forgatták), a háttérben szinte mindig látszik a Föld is, egyszóval a film a lenyűgöző és profin kidolgozott vizuális élményre fókuszál. Emellett a sok izgalom és dráma mellett engem a film mondanivalója is megfogott, ugyanis a Gravitációban megjelenik a feladás, a beletörődés gondolata is – ezek nagyon fontos emberi tulajdonságok.

Talán az egyetlen negatívum, amit ki tudnék emelni a filmmel kapcsolatban, az az, hogy enyhén szólva nem minden helyzet volt reális, és sok volt benne a meseszerű elem. De ez engem cseppet sem zavart, teljesen át tudtam adni magam az események sodrásának.

Összességében nekem nagyon tetszett ez a film, csodálatos élmény és remek kikapcsolódás volt, bátran ajánlom mindenkinek.

Tóth-Stella Zita (8. évf.)

Gravitáció (Gravity, 2013, 90')
Rendezte: Alfonso Cuarón
Szereplők: George Clooney, Sandra Bullock

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A Hunger Games folytatása felperzsel mindent, ami útjába kerül!

A Futótűz alcímet viselő remekmű nemcsak könyvben lebilincselő olvasmány, de a film – mely most került a mozikba –, az is felejthetetlen élményt nyújt.

Miután Katniss Everdeen és Peeta Mellark megnyerték a 74. Éhezők Viadalát és visszatérhettek a 12. körzetbe, kezdetét vette a győzelmi körút, aminek során el kellett látogatniuk az összes körzetbe, és szembe kellett nézniük volt ellenfeleik, a már halott kiválasztottak gyászoló családtagjaival.

Katniss úgy nyerte meg az előző évi bajnokságot, hogy a Kapitóliumot rávette arra, hogy ellentmondjon saját szabályainak, és a Játékoknak két győztese legyen. Bár Katniss váltig állítja, hogy ezt csak azért tette, mert a szerelem elvette az eszét, mégsem sikerült mindenkit meggyőznie. Peeta becsapva érzi magát, hisz számára nemcsak színjáték volt az, ami az arénában zajlott köztük, Snow elnök pedig a lány trükkjét a Kapitólium elleni lázadás szikrájának tekinti – nem minden alap nélkül. A körzetekben felkelések törnek ki, és már csak egyféleképen lehet lecsillapítani a forrongó tömeget: a szimbólumokat el kell törölni a föld színéről. Erre pedig a legtökéletesebb megoldás, ha a 75. Éhezők Viadalán csak az előző évek győztesei közül sorsolják ki az egy-egy férfi és női résztvevőt a körzetekből. Katniss és Peeta így biztosan az arénában találják magukat, és az ellenfeleik is profi harcosok lesznek. Ám a kiválasztottak becsapva érzik magukat, hisz nekik már biztonságot ígértek, mikor a Viadalt megnyerték. Így hát kezdetét veszi egy szívszorongató és félelmetes ütközet a túlélésért.

A könyv nagyon jó, tele van izgalommal és fantáziával, ráadásul alig lehet letenni. Ugyan az alapötlet sokakban kelthet ellenszenvet, de maga a történet zseniálisan van kidolgozva. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a sci-fit és az akcióban gazdag fordulatokat.

A film látványvilága lenyűgöző, a zene csodálatos, a mű minden egyes képkockájáról süt a feszültség.

 

Tóth-Stella Zita (8. évf.) és
Bődey Júlia (9. évf.)

Az éhezők viadala: Futótűz (The Hunger Games: Catching Fire, 2013, 146')
Rendezte: Francis Lawrence
Szereplők: Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Donald Sutherland, Woody Harrelson

Az esély: egy a huszonnégyhez – az előzmények

Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a 12 távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival.

Minden évben kisorsolnak egy 12-18 év közötti fiút és egy lányt minden körzetből, hogy megrendezhessék az úgynevezett „éhezők viadalát”, aminek a lényege az, hogy a játékosok egy arénában összezárva küzdenek meg életre-halálra, addig, amíg már csak egy túlélő marad. Ráadásul a viadalt élőben közvetíti a tévé. Katniss Everdeen egyedül él anyjával és húgával a második körzetben, és akinek, miután egy bányarobbanásban meghalt az apja, kicsi korától kezdve el kellett tartania a családját. Mikor Katniss húgát, Primet kisorsolják, ő önként jelentkezik helyette a viadalra...

Az éhezők viadala (The Hunger Games, 2012)
Rendezte: Gary Ross


LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Utoljára még felszáll? - A Led Zeppelin koncertjére várva

Kevés fontosabb kérdés van most ennél. Mert az természetesen nem kérdés, hogy lenne-e közönsége 2014-ben a csaknem ötven éve alakult bandának. A Led Zeppelin ma is aktuális. Nem véletlen, hogy a világ egyik legjelentősebb rockzenei kiadványa, a Rolling Stone magazin internetes nyitólapján nemrég újra az ő fotójuk díszelgett.


1973

Az énekes, Robert Plant idén azt nyilatkozta egy ausztrál TV-nek, hogy ő bizony benne lenne egy jövő évi turnéban. Nagy kő esett le sokak szívéről az interjú hallatán, hiszen Plant nemrég egy másik műsorban még arról beszélt, hogy lassan ahhoz is segítséget kell kérnie, ha át akar menni az úttesten, így nem is érti, hogyan várhatják el tőle az emberek, hogy színpadra álljon. Ezek szerint visszatért az ereje. Most ő is ott virít a Rolling Stone magazinban – egyébként ez a folyóirat volt az, amelyik az első albumuk után Robert Plant produkcióját erőlködőnek és „egyáltalán nem meggyőző kiabálásnak” nevezte. Akkori véleményük szerint a zenekar a Jeff Beck Group ikertestvére, a gitáros Jimmy Page pedig „korlátolt szerző” volt – ám az ilyen és hasonló butaságokkal nem tudták megakadályozni a Led Zeppelin hatalmas sikerét. Az emberek mindig is a rajongtak a bandáért, nagyon hamar valóságos Zeppelin-kultusz alakult ki a rockzenét hallgatók körében. 1975-ben a zenekar összes addig kiadott lemeze szerepelt az amerikai toplistákon, ilyen sikert előttük még senki nem ért el. Bámulatos, hogy minden albumukkal tudtak valami újat mutatni. A zenéjükben majdnem az összes stílus hatása érződött – a heavy metaltól a blueson át a kísérleti zenéig, néhány számukban még a keleti zenéből vett impulzusok is érzékelhetők. A zenekar egyértelműen a történelem egyik legfontosabb és legnagyobb hatású bandája, ők szerveztek először megakoncerteket, és zeneileg is útmutatást adtak az utánuk jövő zenekaroknak. Ne legyünk szűkmarkúak: a Led Zeppelin a világ valaha volt legjobb rockbandája. 1995-ben beavatták őket a rock’n’roll hírességek csarnokába, 2012-ben pedig a Fehér Házban megkapták a Kennedy Center Honors életműdíjat. A zenekar 1980-ban, a dobos John Bonham halála után bomlott fel.


2007

Azóta csak néhány alkalommal álltak össze, legutóbb 2007-ben, amikor a tagok bevették maguk mellé Jason Bonham-et (John Bonham fiát) dobosnak. Erre az első napon húszmillió jegyigénylés érkezett (a szerverek természetesen lefagytak), de a londoni O2 Arénában mindösszesen csak 18 ezer hely volt, így hát a jegyárusító cég kénytelen volt sorsolni: így döntötték el, ki vehet belépőt. Mindez jól jelzi, hogy a zenekart még ma is legenda övezi, 27 évvel a felbomlásuk után. A koncertet követően a zenekar tagjai turnézni akartak és kiadni egy új albumot – kivéve Robert Plant énekest, akinek ehhez nem volt kedve. Így a többiek úgy döntöttek, hogy keresnek egy új énekest az albumhoz és a turnéhoz, de nem sikerült megfelelő jelentkezőt találniuk, ezért a koncert folytatása elmaradt. A fellépésről készült felvétel 2012 végén jelent meg Celebration Day címen. A zenekart legutoljára a Sandy hurrikán áldozatainak számára tartott koncerthez kérték még, hogy játsszák el néhány számukat, ám ezúttal a gitáros, Jimmy Page miatt nem valósulhatott meg a fellépés (állítólag még Barack Obama és Bill Clinton és próbálta meggyőzni Page-et, hogy lépjenek fel, de hiába, a gitáros hajthatatlan volt). Most viszont Plant nyilatkozata reményt adott. Lehet, hogy lesz még egy koncert?

Gulyás Ábel (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Robotozzunk!

Találkoztatok már igazán értetlenkedő nézéssel? Hát, én igen, nem is egyszer az elmúlt két hónap során. Sokan ugyanis így reagáltak arra, amikor azt mondtam: „bocs, nem érek rá, mennem kell robotikára”.

Szóval péntek délutánként általában elindultam a földszinti folyosó végén lévő terembe, aminek a létezéséről addig nem is tudtam, egészen addig, amíg idén szeptemberben be nem tettem oda a lábam. (A nyomtató szobából nyílik egy kis ajtó, ugye, hogy neked se volt meg?) Hogy miért tettem ezt? Tagja voltam az AKG FLL (First Lego League) robotversenyre készülő csapatának, akik november 16-án egy harmadik hellyel és egy kategóriagyőzelemmel (legjobb kutatási projekt) lettek gazdagabbak.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre. Az FLL versenynek van egy projekt része, a mi ötfős kis csoportunk főleg ennek elkészítésével foglalkozott. Egy természeti katasztrófa után bekövetkezett kár csökkentésére kellett kitalálnunk megoldást. Mi a földrengés során romok alá szorult emberek mentésében szerettünk volna segítséget nyújtani. Erre találtuk ki a Mancsot, ami egy aktiválására enyhe gammasugárzást kibocsájtó kapszula. A radioaktivitást érzékelő mentőcsapatok így könnyebben képesek megtalálni és kiszabadítani a törmelék alá szorult áldozatokat.

A felkészülés nem volt problémamentes. Mint sejthetitek, a kutatás során találtunk olyan anyagokat, amiknek megértése néha meghaladták értelmi képességeinket. Emellé még jött az is, hogy öt ember programját bizony nehéz összeegyeztetni. Az iskolában való bujkálásban pedig mindannyian profik lettünk, hiszen Bence (az edzőnk) soha nem akarta elhinni, hogy haladunk a munkával. Így a legváratlanabb pillanatokban volt képes lecsapni, és aggodalmaskodni, hogy „jaj, lányok, x hét múlva verseny, és ti nem lesztek kész”.

Kész lettünk. November 16-án reggel vegyes érzésekkel álltunk a Fazekas Mihály Gimnázium előtt. Bizakodtunk, hogy jó eredményt fogunk elérni, de kicsit furcsán is éreztük magunkat, hiszen a körülöttünk gyülekező csapatok átlagéletkora jóval a mienk alatt volt. Ehhez jött még hozzá, hogy Bence is megérkezett, egy matrózsapkában, ami szerinte menő volt. Hát nem.

Bementünk és kipakoltuk a robotot, a csapat programozó és építő fele pedig elszaladt, hogy tesztelje a pályát. Az FLL-ről tudni kell, hogy a verseny négy részből áll: robotdesign, csapatösszetartás, robotfutam és projekt. A csapatoknak három lehetőségük van bizonyítani, hogy a tematikus pályán az ő robotjuk teljesít a legjobban.

Az összes részben esélyesnek láttuk magunkat, bizakodtunk. Végül nem is teljesítettünk rosszul. A csapatunk megnevetette a zsűrit, a robot különlegességeit percekig magyaráztuk, projektünk bemutatása során pedig másodpercre pontosan kihasználtuk a rendelkezésre álló időnket. A futam se sikerült rosszul, igaz, 3 másodperc hiányzott ahhoz, hogy a nyeréshez szükséges feladatot teljesítsük.

Amikor mindenen túl voltunk, elérkezett az eredményhirdetés ideje. Sejtettük, hogy nyerni már nem fogunk, de azért reménykedtünk, hogy nem a vigaszdíjjal kell hazamennünk. Amikor kiderült, hogy a projektünk maximum pontszámmal nyert, el se akartuk hinni (az egy dolog, hogy mi nem, de én sejtem, hogy Bence még most sem érti, hogyan csináltuk). Az, hogy összesítésben harmadikak lettünk, önmagában nagyon szép teljesítmény. Ami viszont szinte mindannyiunkat bosszant, hogy ugyanattól a csapattól kaptunk ki, akitől tavaly is.

Összességében nem vagyunk szomorúak, hiszen a továbbjutás további nagyon kemény munkát is jelentett volna. Lehet, hogy jobb is így.

A Fazekasból pedig mindannyiunk szaladt is tovább, hiszen szombat este volt, a napnak még nem volt vége.

 

Gálosi Dóra (10. évf.)

First Lego League regionális elődöntő, 2013. november 16., Fazekas Mihály Gimnázium
A cSAPat nevő team tagjai: Fábián Kamilla, Gálosi Dóra, Ralbovszky Judit, Cseh Hanna, Tóth Joli, Szilasi Estilla, Bán Titusz, Hajdu Tamás, Gindert Samu, Fernezely Simon
Segítők: Halpern Bence, Nádori Gergely, Pásztor Judit

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A tank, a rendőrautó és a láma

Azért ez nem mindennapi volt. Évről évre egy családi program keretében valahogy lekeveredünk Domonyvölgybe, idén pedig úgy döntöttük, hogy megnézzük a falut is. Egyszerű sétának indult, a falu nagyon kihaltnak tűnt.

Elhaladt mellettünk egy quad, sétálgattunk tovább, de már arról beszélgettünk, hogy milyen vicces lehet erre a négykerekű minijárgányra felpattanni és utazgatni vele. Amikor visszafele jött, apám meg is állította a bácsit, aki a quadon ült. Nem kellett sok idő, hogy kiderüljön, egy igazi csodabogárba botlottunk.

„Egy ötéves kisgyerek vagyok” – állította magáról az őszülő férfi, aki lepattant közénk. Állítása nem volt helytálló, de vagy tíz évet simán letagadhatott volna. Innentől elkezdődött egy érdekes beszélgetés arról, hogy ő egész életében rendőr volt, de öt éve egy életmentő műtéten esett át, és akkor elhatározta, hogy ő semmiféle felelősséget nem vállal többé. 23 év házasság után elvált a feleségétől, akivel több gyereke is volt – „nem működött jól”. Ezután teljesen új életet kezdett, és máig négy kisebb vállalkozásából él – felelősségek, kompromisszumok nélkül. Most már új felesége van, 26 éves – és akkor egy lendülettel felült a járgányára, és apámmal együtt eltávozott a messzeségbe.

Egy kicsit aggódtam, hogy mikor jönnek vissza, de aztán még nővérem barátját is elvitte a kisterepjárón egy körre. Egy 700-800 méteres séta után elértünk a bázisára, ami valóban egy kisgyerek fantáziájának tűnt. Az udvarban állt egy emeletes piros busz, kifejezetten gyerekzsúrokra tervezve, feljebb pedig egy sor terepjáró és mindenféle járgány – meg egy tank. Igen, nem is kicsi, árkon-bokron szállította a 10 perc múlva érkező 20-30 fős csoportot.

Aztán, amin igazán megdöbbentem, az egy láma volt. Egy lóval. Igen, együtt voltak elkerítve. Sose voltam egy zseni biológiából, de nagyon viccesnek találom, ahogy ezt a két állatot ilyen békés együttülésre kényszerítette gazdája. Nagyon szórakoztatónak. El is játszottam a gondolattal, hogyha a fia szólna neki, hogy kér egy oroszlánt, lehet, hogy még meg is kapná. Együtt lenne elkerítve egy elefánttal. Meg amúgy is – honnan a csudából szerez valaki egy lámát? A saját kertjébe!

Az igazi ledöbbenés nálam talán még csak ez után következett be, amikor lekerült a lepel egy Kádár János által is használt Mercedesről és két szocreál rendőrségi motorról (amelyeknek valami fülsüketítően borzasztó szirénái voltak), és egy rendőrségi Ladát is láttunk. Mire ez a sok minden? „Szoktunk szervezni privát delegációkat” – mondta. Ha valakinek van kedve, átvonulhat a városon a Kádár János által is használt autóban, két motoros rendőr kíséretében. „Félelmetes, azonnali tiszteletet kelt mindenkiben, kisebb városokban még meg is állnak a kereszteződésekben”. Pedig ők is csak ugyanolyan forgalomban részt vevő járművek, mint mások.

Összefoglalva, elég fura élmény volt, és akit érdekel ez a hely, az látogassa meg a Vadquadot Domonyvölgyben. Nem feltétlen csapatépítésre (erre is szerveződnek itt programok), elég, ha látni akar valami nem mindennapit, abban a korban, amikor már elég magasan van az ingerküszöbünk.

Halpern Bence (AKG, 13. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

C4M fesztivál a Könyvtár Klubban

Már fél nyolc előtt tíz perccel ott voltunk a Moszkvánál, és úgy gondoltam, itt az ideje, hogy elkezdjünk kérdezősködni, hova is kell pontosan menni a koncertre. Bementem egy humuszbárba, és feltettem a kérdést. A kiszolgáló nem tudta, de egy kedves pár felvilágosított, hogy ők csak egy Könyvtár klubot ismernek, de az az Astoriánál van.

Na, gyorsan mindenki fel egy metrópótlóra, és elindultunk az Astoriára. Ott végre megtaláltuk a helyet egy eldugott hátsó udvarban. A hely maga nem volt valami bizalomgerjesztő, attól még hangulatosnak tűnt. De nem baj, elindultunk a bejárat felé. Ott belefutottunk egy amolyan kidobóemberbe, akitől kaptunk egy gyönyörű szép karszalagot, mivel még kiskorúak vagyunk. Szerencsére azonnal megpillantottuk a C4M árusítópultját (ami – muszáj megjegyeznem – nagyon dizájnos volt), és ott szerencsére megmutatták, melyik lépcsőn kell lemenni a koncertre. Már fentről hallottuk a zenét, ami igazán szimpatikus volt. Benyitottunk, és amikor megpillantottam, hogy hova is jöttünk, nagyon meglepődtem. Ez egy kulturált hely volt. Amolyan átmenet egy kávézó és egy kocsma között. Hosszúkás terem, padok mindenütt, hátul két csocsó és persze rengeteg AKG-s. A terem elejében az éppen fellépő együttes. Na, persze azonnal megcéloztuk a csocsóasztalokat. Útközben összetalálkoztunk pár ismerős arccal, és csodálkozásomra pár tanárral. Stoppoltunk hátul gyorsan egy asztalt, csocsóztunk egy-két kört, és utána elindultam felmérni, mi is folyik itt. A terem elejében nagy volt a tömeg, ezért nem láttam, kik játszanak, de biztos voltam abban, hogy nem ismerem őket.

Nagy meglepetésemre, mikor átfurakodtam valamennyire a tömegen, megpillantottam egy AKG-st a színpadon, aki eggyel fölöttem jár. Visszamentem az asztalunkhoz, és tisztes távolságból figyeltem a fellépő zenészeket – onnan is tökéletesen hallottam mindent. Csak és kizárólag rockot és annak különböző változatait játszották.

Az este további része is ilyen emelkedett hangulatban telt, nem volt nagy őrjöngés, de persze mindig voltak páran, akik biztatták a fellépőket. Pár órát még elszórakoztunk, utána mindenki megpróbált hazajutni. Ez az este kellemes emlék maradt, és nagyon remélem, nem ez volt az utolsó C4M által szervezett koncertfesztivál.

Vida Benedek (AKG, 9. évf.)
fotók: company4music.com, GorkaPhoto

C4M zenei fesztivál, Könyvtár klub, 2013. november 16.
Fellépők: Found Items, Suburband, Dust

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Forgatás folyton-folyvást - elkészült a Tisza filmsorozat

Öt év után jól megérdemelt végső stábértekezletet és egyben záróbulit tartottak a Tiszáról szóló sorozat (Szép, szőke szerelmünk, a Tisza) készítésében részt vevők. A Gyenes Károly szerkesztő-rendező és Varga János túravezető-producer által szervezett találkozót egy péntek délutánon, az AKG ebédlőjében tartották. A készítők közül sokan a klasszikussá vált Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozatban is jelentős szerepet vállaltak.

Mielőtt beléptem volna a terembe, csak találgatni tudtam, hogyan nézhet ki egy ehhez hasonló esemény. Úgy tizenöt-húsz, körben ülő emberre számítottam, akik mindenféle szakmai dolgokról beszélgetnek órákon át. Ehhez képest megérkezésemkor az étkező tömve volt mindenféle korú és nemű emberekkel, mert – mint ahogy az később kiderült – mindenkit meghívtak, aki a forgatás során akárcsak egy útbaigazítással is segített. Az esemény egy rövid köszöntővel kezdődött, majd a stáblista felolvasásával folytatódott – ez majdnem fél órát vett igénybe, ugyanis mindenkihez intéztek egy-két kedves, dicsérő szót. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyi munka egy ilyen sorozat elkészítése, hogy mekkora erőfeszítéssel jár minden reggel 6-kor felkelni csupán a videóanyagok rögzítése vagy a vágás miatt. Csodálattal töltött el, hogy a résztvevők mekkora lelkesedéssel és odaadással dolgoztak azon, hogy az apró részletekből egy 850 perces egész legyen.


Gyenes Károly és Varga János

A bemutatásokat követő vetítésen szintén rengeteg plusz információ hangzott el, itt tudtuk meg, hogy egészen a Tisza forrásától indultak el a hosszú útra, a nem messze található kőszoborról kiderült, hogy sokan Európa közepének hiszik azt, pedig csupán egy szintezési ősjegyről van szó – azaz a hegyek és dombok magasságát mérik onnan. Sajnos a közös epizódnézésen már nem lehettem ott, de amint az MTV műsorra tűzi, biztosan megnézem a részeket. Ajánlom, hogy tegyetek ti is így! 

Sengel Tamás (AKG, 10. évf.)
fénykép az alkotókról: tiszaujvaros.hu

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A fény ünnepe

November 11-én a Sashalmi Waldorf iskolában nagy a készülődés. Hogy miért? Mert ilyenkor emlékezünk, és ilyenkor ünnepeljük Szent Márton napját, a fény ünnepét.

Szent Márton legendája egy, az ókori Római Birodalomban lakott ifjú történetét meséli el. A legenda szerint, ahogy kezdett elterjedni a kereszténység, ez egyre jobban érdekelte őt, majd 12 évesen felvette a keresztény vallást. Korán lett katona, hiszen apja is a hadseregnek szolgált. Egyik nap lovaglás közben egy nélkülöző koldussal találkozott. Megfogta a kardját, és köpenyét kettészelte vele, hogy annak egyik felét a koldusnak adja. Aznap álmában megjelent előtte Jézus, vállán a köpennyel, amit ő aznap a nélkülöző koldusnak adott. Ezek után hamar megkeresztelkedett. Számos történet utal arra, hogy Isten kiválasztottjai közé tartozott. Egyik ilyen eset volt, mikor fegyver nélkül indult a csatába, majd sértetlenül érkezett vissza onnan. Idősebb korában püspökké választották, azonban Márton tiltakozott ez ellen, és egy libaólban bújt el, de a libák gágogása elárulta őt. Innentől kezdve püspökként tevékenykedett, de puritán módon élt.

A Waldorfban minden évben megemlékeznek Szent Márton jóságairól. Ezen az ünnepségen már két alkalommal vettem részt. Az iskola ilyenkor teljes sötétségbe borul, egyetlen mesterséges fény sem világít, csak a sok mécses és töklámpás fénye járja be a folyosókat és világítja meg a hangulatos iskolát. Az iskola közelében lévő kiserdőben egy kiválasztott ösvényt a hetedikesek raknak végig mécsesekkel, amelyen végighaladnak az osztályok, lámpással a kezünkben és énekelve. Az út során a hatodikosok alakítják az élőképeket Szent Márton életéből, olyanokat, mint amilyen például a lúdólas történet.

Az osztályok az iskolából indulva haladnak végig az életképek ösvényén, majd visszatérnek az épületbe, ahol saját osztálytermükben lakomáznak, miután meghallgattak egy legendarészletet Szent Márton életének egyik csodatételéről.

Mikor én haladtam végig ezen az úton a sötétbe burkolózott fagyos erdőt végigjárta énekünk, és megvilágította lámpásunk fénye. Ekkor csodálatos érzés járta át a szívemet. Volt szerencsém egyszer ahhoz is, hogy életképet alakítsak. A várakozás az érkező osztályokra, mikor elhelyezkedtük, és vártuk, hogy leszálljon az est, szinte kibírhatatlan volt, de mégis kellemesen izgalmas. A tapasztalatom az, hogy mikor az ember két órát áll a sötét erdőben, ajánlatos jól felöltözni, és nem árt megőriznie a nyugalmát akkor is, mikor hirtelen mindenféle alak bukkan fel az éjszakai vadonban…

Aki egyszer részt vesz egy ilyen ünnepségen, soha nem felejti el azt, ahogy nekem is örök emlék marad az a pár óra, mikor ott várakoztam az énekelve közeledő osztályokra, egyedül a barátnőmmel a sötét erdőben. Nem felejti el az érzést, amikor végigjárja a varázslatos utat a mécsesekkel kivilágított, életképekkel tarkított, mesebeli ösvényen.

Somos Emma (AKG, 7. évf)

A képeken a szekszárdi (fent), a veszprémi és a gödöllői Waldorf iskolák Szent Márton ünnepei láthatóak

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Az első AKG-s éjszaka

Október 4-e azért fontos dátum a 8. évfolyam életében, mert ezen a napon aludtunk benn az AKG-ban először. Néhányan ugyan nem jöttek el (akik, megjegyzem, sajnálhatják, hogy nem voltak ott, mert nagyon-nagyon jó volt), de a többség ott volt, és szerintem mindenki egy szuper élménnyel gazdagodott. Kivétel nélkül mindenki nagyon várta az eseményt, lelkesen készülődtünk, a szervezők és a patrónusok igazán kitettek magukért, és nagyon sokat tettek azért is, hogy ez egy felejthetetlen élmény legyen. Rengeteg érdekes és izgalmas program volt, mint például csapatjátékok, éjszakai bújócska és honfoglaló bajnokság (hogy csak a legjobbakat említsük). És hogy hogy is szerveződött meg ez az éjszaka? Az egyik szervezővel, Csernik-Tihn Szebasztiánnal beszélgettem.

Szub: Honnan jött a bennalvás ötlete és kitől származik?

Csernik-Tihn Szebasztián: Már pontosan nem is emlékszem, hogy ki találta ki. Az egyik tesiórán jutott eszembe a tavalyi bennalvás a színjátszóval, amikor a tesiteremben randalíroztunk és labdáztunk. Én nagyon élveztem azt a programot. Úgyhogy az egyik barátommal tesióra után felmentünk, rá akartunk kérdezni a dologra. Harsit találtuk fönn, aki persze rögtön rávágta, hogy igen – ha megszervezzük. És megszerveztük.

Szub: Milyen volt szervezőnek lenni, mik a tapasztalataid?

Cs.Sz.: Én nagyon élveztem a szervezést. Amikor vége lett, alig tudtam elhinni, hogy most már megcsináltuk. Nagyon jó volt pizzát rendelni, 30 palack üdítőt venni, lufit fújni. A legjobb az volt, amikor végigmentem a folyosón, és mindenhol beszélgető, nevető embereket láttam, és hogy elmesélték nekem, hogy mennyi, számukra új emberrel beszélgettek.

Szub: Mit fogsz másképp csinálni a következő bennalváson (ha lesz ilyen)?

Cs.Sz.: A következő bennalváson (bár szerintem úgysem lesz), több pizzát rendelnék, és kevesebb programot raknék be, mert igazából – ahogy észrevettem – ezek nélkül is mindenki feltalálta és jól érezte magát, és ennek én is nagyon örültem.

Szub: Voltak veszekedések a finanszírozás miatt. Véleményed szerint elég volt a célra szánt keretösszeg?

Cs.Sz.: Igen, valóban voltak. Az egyik osztálytársam 1000 forintot akart beszedni mindenkitől. Én ezt egy kicsit túlzásnak találtam. Végül pár ezerrel lett kevesebb a pénzünk, de szerencsére beszállt pár szülő.

Szub: A szervezés során milyen más nehézségekbe ütköztél?

Cs.Sz.: Nem volt olyan sok nehézség. Kicsit talán az, hogy mindenki később fizette be a pénzt. Én nagyon élveztem az egészet. Nagyon jó volt, és nagyon örültem annak is, hogy mindenki élvezte, hiszen ez volt a célom.


AKG-s bentalvás – illusztráció

Összességében nekem nagyon tetszett a bennalvás, jó volt az évfolyammal így is együtt lenni. Bízom benne, hogy a következő is legalább ennyire jó lesz, vagy ha lehet, még ennél is jobb. Azt hiszem, az egész évfolyam nevében megköszönhetem a szervezőknek és a patrónusoknak is, hogy ilyen szuper programot szerveztek nekünk.

Tóth-Stella Zita (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Diákcégek a nagyok között

Az Alternatív Közgazdasági Gimnázium 10. évfolyamán a vállalkozás projekt keretében a tanulók diákcégeket hoznak létre, melyeket egész évben üzemeltetnek. Vásárokon mutatják be termékeiket, versenyeken vesznek részt, és a szerencsésebbek, ügyesebbek nemzetközi piacra is kikerülhetnek a diákcégek éves nemzetközi versenyén (ld. korábbi cikkeink: Egy AKG-s diákcég a világversenyen - Oslo, A diákcsapat, amelyik Magyarországot képviselte Londonban illetve Nem ért rossz véget a Game Over - Rotterdam)

Mostani cikkünkben a jelen tanév AKG-s diákcégeit mutatjuk be.

Prude

Azt hiszem, sokan észrevettétek már a különböző Prude feliratú matricákat az iskolában és annak környékén, vagy esetleg a szemfülesebbek a város több pontján is.

A Prude néhány lelkes, kreatív 10.-es emberből álló csoport, akik a divatot választották projektjük tárgyául, saját ruhamárkát alkotva szeretnének feltűnni a divatiparban. Saját terveik alapján készítik el termékeiket, ők tervezik azokat és így tovább. Célközönségük olyan emberekből áll, akiket érdekel az utcai divat, és viselik is azt, de bárki megtalálhatja a számára megfelelő terméket, hisz nagyon sokszínű a választékuk. Drukkolunk nekik, hogy a sok munkájuk meghozza gyümölcsét.

Drucza Réka (AKG, 9. évf.)

Szebbé tesszük a napod – Bloom

Gondoltál valaha szórakoztató dologként a mobilod töltésére? Nem? Ismerd meg a cégünket, és örökre megváltozik a véleményed.

Hosszú ideig tartott, mire kialakítottuk a cégprofilunkat, az eredmény azonban annál inkább meggyőző lett. Két termékünk, egy mobilalkalmazás és egy mobiltartó szoros kapcsolatban működik egymással. Ha töltőre dugod a telefonod és elindítod az alkalmazást, választhatsz, hogy virágot, cápát vagy mást szeretnél látni a kijelzőn, a kép pedig a töltöttség függvényében változni fog – például a virág kinő vagy a cápa szájába beleúszik egy hal. A készüléken megjelenő eseményekhez látványban illeszkedő mobiltartó akár a lakás különleges díszévé is válhat. Ha úgy gondolod, te is rajzolhatsz bármit, amit aztán elküldhetsz a barátodnak – de a végleges ábrát csak a mobilja teljes feltöltésekor fogja látni.

Vállalkozásunk kilenc tagot számlál, jómagam felelek az alkalmazásért és a weboldalakért. Rengeteg időt szánok arra, hogy könnyen és szórakoztatóan használható termékeket adjunk ki a kezünk közül. Reméljük, hamarosan a te napodat is feldobjuk!

Sengel Tamás (AKG, 10. évf.)

Carbon Equality

Sziasztok! A HOLMI évfolyamra járunk, és csütörtökönként a Young Enterprise foglalkozásokon hoztuk létre cégünket. 11-en fogtunk össze a cél érdekében, mely a környezetvédelem egy újabb formája. A cégünk neve CARBON EQUALITY, azaz karbonegyensúly.

Van egy londoni székhelyű cég (Carbon Solutions), amelyet támogatónknak mondhatunk, az ő megbízásukból dolgozunk. Amit mi csinálunk: krediteket adunk el személyeknek (és cégeknek), melyekkel egyensúlyozhatják az általuk kitaposott ökológiai (más néven: karbon) lábnyomot. Ez a lábnyom egyébként kiszámítható és ily módon egyensúlyozható.

Ha még többet szeretnél tudni rólunk, keresd fel a Holmi évfolyamon egyik munkatársunkat illetve Facebook oldalunkat (Carbon Equality).

Nagy Dávid (9. évf.)

Együtt a zenéért!

C4M (Company for Music)

Érezted már úgy, hogy te is szívesen tennél valamit a zenészekért, hogy ne csak ők okozzanak örömet neked? A zeneszeretet végigkísérte az életedet? Imádod, ha egy tárgynak van története, és valamilyen hangulatot áraszt? Ránk ez mind igaz, ezért kezdtünk bele a C4M-be.

Na de mi is az a Company for Music? Kilenc lelkes fiatal alkotja, akik úgy érzik, hogy valamit szeretnének hozzáadni a magyar zenei élethez.

És hogy ezt hogyan érjük el? Énekelni fogunk vajon? Nem, egyben biztosak lehettek: nem szeretnétek ti azt, hogy én bármilyenfajta muzsikát produkáljak. Szóval, ha már tudjuk, mit nem fogunk csinálni, akkor azt is elmondom, mi lesz itt: készítünk jó sok zenével kapcsolatos terméket, és néha nagy bulikat szervezünk, kizárólag feltörekvő magyar együttesek meghívásával.

Milyenek a termékeink? Olyanok, amikről garantáltan eszedbe jut valami. (Ha más nem, akkor csak az, hogy vajon mi a csuda ez. Na de ez is egy gondolat.) Szinte teljesen újrahasznosítva gyártjuk őket, így a környezetet sem bántjuk. Emellett fő alapanyagnak olyan, ma már kevésbé használt tárgyakat veszünk, amikről mindenkinek a zene ugrik majd be. Így születik a bakelit-gitárpengető, a bakelit tál vagy a kazetta lámpa (és még sok más hozzájuk hasonló termék).

És hogy miről zagyválok, amikor azt mondom, bulikat szervezünk? Ne valami DJ-s, villogós, összevissza táncolós dologra gondoljatok itt, hanem igazi klubkoncertekre, jelenleg még talán nem olyan ismert zenekarok fellépésével. Na de az, hogy nem ismertek, nem feltétlen jelenti azt, hogy nem is jók. Sőt: én inkább azt mondanám, hogy az ilyen kis együttesek a mai magyar zene rejtett kincsei. És ezeket a bandákat ti is felfedezhetitek majd velünk együtt. Például november 16-án a Könyvtárklubban, ahol fel fog lépni a Dust, Barkóczi Noémi, a Founditems és a Suburband. És lehet, hogy most még fogalmatok sincs arról, hogy kik ők, de ez után az este után biztos meg fogjátok jegyezni a neveiket.

Addig is hallgassatok lelkesen zenét!

Gálosi Dóra (AKG, 10. évf.)
www.company4music.com

YE, azaz Young Enterprise

Az InSight Company

Bizony, idén mi vagyunk azok, akiknek lehetőségük van kipróbálni magukat a vállalkozásban. Reményeink szerint ezzel sok tapasztalatot és gyakorlatot tudunk szerezni majd az év folyamán, és egy sikeres céget tudunk létrehozni közösen. Az év elején alakultak ki a csapatok, mindenki ötletelésbe kezdett, és jobbnál jobb javaslatok merültek fel. Kerestük, hogy melyikben látjuk meg azt az erőt, ami miatt elképzelhető lesz, hogy azt választjuk és azzal dolgozunk tovább. Két volt AKG-s vállalkozó segítségével nekiláttunk a munkának, és hétről hétre azon törtük a fejünket, hogy mi az, amire a világnak szüksége van.

Tervezgettünk, rajzoltunk, számolgattunk, és bizony, közben repült az idő, már az órán kívül is azon gondolkoztunk, hogy mit is lehetne csinálni. Állítom, ez az egyik legnehezebb része a vállalkozásnak. Ha van egy nagyon jó ötlet, akkor azt már tovább lehet gondolni, és arra kell koncentrálni teljes erővel, hogy a megvalósítás is jó legyen, így létrehozva egy olyan dolgot, amit az emberek megvennének. Amíg nincs elég jó ötlet, amiben mindenki hisz, addig nem lehet a következő lépcsőfokra lépni.

A cégek közti feszültséget is egyre jobban érezni, hiszen vetélytársak vagyunk, szóval mindenki arra törekszik, hogy a saját ötlete legyen a legjobb. Ez természetes. A mi cégünk az elején kicsit döcögősen indult, nagyon jó ötleteink voltak, de mindegyik nehezen megoldhatónak bizonyult, vagy később utánagondolva mégsem volt olyan hasznos. Mostanra szerencsére körvonalazódott, hogy mit szeretnénk, és végre látjuk a fényt az alagút végén. A kétségek közül végre kiemelkedett egy ötlet, ami megfogta a csapatot, és már nekiláttunk a munkának.

Hogy mi is ez az ötlet?

Onnan indultunk ki, hogy nagyon sok cég van, amiről tudjuk, hogy szennyezik a környezetet, társadalmi szempontból sem tesznek sokat a közért. Ezeknek a cégeknek segítenénk egy szolgáltatással, aminek a lényege, hogy ellensúlyozzuk például azt, hogy sok szemetet termelnek, túl sok káros anyagot bocsátanak ki, miközben a terméküket gyártják. Mi különböző csomagokat kínálunk nekik, amiknek a segítségével jobbá tudjuk tenni a helyzetet, és árnyalni tudjuk az emberek szemében kialakult negatív képet ezekről a cégekről.

Miért jó ez?

A megbízóknak azért, mert sokkal szívesebben vásárolja meg valaki annak a cégnek a termékét, amelyikről tudja, hogy tesz valamit az emberekért, vagy éppen a környezetért. A többieknek meg azért, mert a megszervezett események közben hasznos dolgot teszünk, ezzel segítve másokat.

És nekünk mi pontosan ebben a szerepünk?

A cégeknek mindig sok dolguk van, ezért megszervezzük helyettük ezeket a programokat, például mozgásos eseményeket, ételosztást és gyermekeknek/fiataloknak előadást az őket körbevevő világgal kapcsolatban, hogy ők mit tudnak tenni azért, hogy jobb legyen, mindezt a megbízó cég nevében.

Az ötlet megszületett, a kihívások csak most kezdődnek igazán. Hajrá YE!

Kutvölgyi Réka (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A Tik-Tak évfolyam nyitó témahete

Nyitó témahét... Ha meghallod ezt a szót, vegyes érzések kavarognak benned. Egyrészt azért, mert ha elérkezett a nyitó témahét ideje, akkor ismét elérkezett a barátok, a nevetés és a szórakozás ideje is. Másrészt, ha kezdődik a nyitó témahét, akkor vége a nyárnak, és lassan elkezdődik a suli...

Augusztus 26-án izgatottan ébredtem, ugyanis aznap volt a nyolcadikos nyitó témahét első napja. Én személy szerint nagyon örültem neki, vártam a találkozást a barátaimmal, de egy kicsit tartottam is tőle, mert egy nyár alatt mindenki sokat változhat. Mikor megérkeztem a Keleti pályaudvarra, folyamatosan a tömeget lestem, hátha megpillantok egy-egy ismerős arcot az emberek között, és hamarosan meg is találtam az évfolyam már gyülekező tagjait. A mostani témahét azért is volt más, mert – mint azt a pályaudvaron megtudtam –, évfolyamunk 3 új taggal bővült. Ez mindenképpen új szituáció volt, de amint láttam, mindenki kedvesen fogadta az újakat, és már az elején egész jól be tudtak illeszkedni.

Miután mindenki megérkezett, felszálltunk arra a vonatra, amivel Pécsre utaztunk. Hamarosan el is indultunk, és egy közel 4 órás, fárasztó, de mindenképpen vidám út után megérkeztünk Pécsre, ahol várt már minket a busz, ugyanis a valódi úti célunk Orfű volt. Tehát újabb egy órás buszozás következett, ami azért is volt érdekes, mert nem mindenkinek jutott ülőhely, ezért néhányan a bőröndjükön ültek. Az út végére mindenki elfáradt, ezért rögtön el is foglaltuk a szállásunkat, amihez egy szép nagy kert is tartozott. Ezután a patrónusok beosztottak minket a 7-8 ágyas szobákba, és elkezdődött a harc a legjobb ágyakért. De végül a heverészésnek is vége lett, elkezdődtek a programok.

Ennek a témahétnek a témája a csapatépítés volt. A kerettörténet szerint egy konferencián vettünk részt, amin 7 különböző népnek kell bemutatnia saját kultúráját, szokásait. Először egy kérdőívet kellett kitöltenünk, ami alapján 9-10 fős csoportokba osztottak bennünket (ezek voltak a népek), aztán pedig csapatnevet és közös jó tulajdonságot kellett kitalálni. Ezek voltak egy adott nép jellemzői. A 4 nap során számos érdekes és vicces feladatot kellett megoldanunk, amik közben egyre jobban összekovácsolódtunk, és sokkal hatékonyabban dolgoztunk.

Csütörtökön elmentünk Pécsre, a Zsolnay-negyedbe, ahol sok érdekes dolgot tanultunk a porcelánfestésről és az égetésről, valamint a Zsolnay család életébe is betekintést nyerhettünk. Pénteken megtartottuk a zárónapi konferenciát, amin arról döntöttünk, hogy az egyes népek belépjenek-e az ENSZ-be. Ehhez viszont összegezni kellett az eddigi 4 nap eseményeit, szabályokat és szavazórendszert kellett felállítani. De egy idő után a kerettörténet átment valóságba, és már az egész évfolyamot érintő, nagyon fontos kérdésekről vitatkoztunk.

Még észbe sem kaptunk, de máris eljött az indulás napja. Úgy elrepült ez a négy nap! Persze a takarítás most sem lett senkinek sem a kedvenc programja, de talán az indulás előtti csibe javított valamit a kedvünkön. Péntek délután tele élményekkel, fáradtan, és a hétfői óráktól tartva szálltunk le a vonatról. Összességében nekem nagyon tetszett ez a témahét, jó volt az évfolyammal és a patrónusokkal is együtt lenni így, a tanulás keretein kívül, még az iskola előtt.

Tóth-Stella Zita (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A kezdetek – avagy, miként látja egy új hetedikes az AKG-t

Mielőtt kiderült, hogy sikerült a felvételim az AKG-ba, ezernyi kérdés volt a fejemben az iskoláról, meg úgy általában egy gimnáziumról. Mikor megtudtam, hogy jövőre már az AKG-ban kezdem az új tanévet, ezeknek a kérdéseknek a száma megtriplázódott a fejemben…

Ahogy telt a vakáció, egyre többet gondoltam a közeledő gólyatáborra. Napközben, éjszaka, sőt, még nyaralás közben is ezen járt az agyam. Tudtam, hogy a leendő tizedikesek szervezik, és kaptam csekély információt az indulásról. Csak jóval az angol szintfelmérő után tudtam meg magát a helyszínt és a szállásról pár információt, de ezek még milliónyi kérdésemre nem adták meg a választ.

Aztán már azon kaptam magam, hogy szüleimmel lázasan csomagolunk a másnap kezdődő táborra. Ám én főleg nem a csomagolással voltam elfoglalva, hanem sokkal inkább azzal, hogy milyen lesz az évfolyamunk, milyenek lesznek a gyerekek, maga a társaság, akikkel hét évig együtt leszek. Másnap ezekre a kérdésekre mind megkaptam a válaszokat.

A Déli pályaudvar hemzsegett az AKG diákjaitól. Mindenki izgult, és kíváncsian leste a másik névtábláját. Aztán elindult a vonat, és mindenki nézte az integető szülők kezeinek sokaságát. Az út lassan, de annál jobban telt. Akik együtt ültek, egyre több dolgot tudtak meg a másikról, és út közben hangzott el a végére már jól ismert első „AKG” kiáltás is. Ezek után hamar elrepült az idő, és erdei kisvasúttal történő utazás után meg is érkeztünk Királyrétre. A tábor olyan gyorsan eltelt, mintha csak pár órás lett volna. Emlékeinkben még élethűen élnek a táborban megismert játékok, az „ó hatalmas dzsinn” és persze az éjszakai programok. A tizedikesek fantasztikus programokat találtak ki, és még annál is jobban valósították meg ezeket.

A szállás már nem volt ilyen problémamentes. Mondjuk, így utólag már semmit sem csinálnék másképp, mert az így megismert paradicsomleves örök emlék marad, nem beszélve a roppant „illatos” ágyneműről...

A tábor végén úgy gondoltam, hogy már nem érhet nagy meglepetés az AKG-val kapcsolatban, hiszen ismerem a gyerekeket, és a nagy döntésen is túl voltam: megválasztottam patrónusom, ráadásul ez a 70 különböző gyerek a tábor végeztével egészen egy évfolyamként mozgott. Ám amiről a legfontosabb kérdésem szólt, arra még nem kaptam meg a választ… Ez a kérdés nem más volt, mint a barátság(ok). Úgy gondoltam, hogy mivel legtöbben nem fognak ismerni senkit, sokkal könnyebben lehet majd barátságokat kötni. Az igaz is volt, hogy szinte senki nem ismert senkit, de barátkozni egyáltalán nem volt könnyebb. Volt pár lány, akikkel többet beszélgettem, együtt voltam, de ez nagyon sokat változott már azon a pár napon is. Ami nem is baj, de egyik kapcsolat sem volt úgynevezett igaz barátságnak mondható. Ám nem csüggedtem, inkább megújulva készültem a nulladik napra, aztán pedig a tanév kezdetére.

A nulladik nap hamar eltelt. Végigjártuk az iskolát, és megkaptuk életünk első AKG-s diáknaptárját.

Az első tanítási nap – tantermeink keresgélésével – szinte elrepült. Most pedig már túl vagyunk pár epochazárón és egy hónapon az AKG-ban – és hogy mik a tapasztalataim? Nagyon sok jó dolog vegyítve pár kevésbé jóval. A tanórák hangulata nagyon jó. Hihetetlen jó kedvben telnek az órák, és észre sem vesszük, mennyi fontos információval bővül a tudásunk. A nyelvórák is hasonló tulajdonságokkal bírnak, mint a 90 perces órák, amiken csak első héten volt nehezebb figyelni hosszúságuk miatt, mostanra észre sem vesszük ezeket a különbségeket. A csibéken mindent megbeszélünk, beszámolhatunk jó és rossz tapasztalatainkról. Nem lehet azt mondani, hogy nincs sok dolgozat, eddig minden hétfőn írtunk, de ez még nem volt kifejezetten megterhelő. A tanórákon sokszor szinte az összes szükséges tudnivalót megtanultuk, így a dolgozat megírása is könnyebb volt. Az epochazárókra azért többet kell tanulni, ami érthető is, hisz az egész háromhetes anyagokból írunk, de ezektől sem kell megijedni. A szünetek jól telnek, és a rendelkezésünkre álló ebéd lehetőségekre sem lehet rossz szavunk. Ami jól észrevehető és érdekes, az az, hogy hogyan alakulnak évfolyamunkon a barátságok. Már most vannak igen összetartó csoportok/klikkek, akik szinte mindent együtt csinálnak. Vannak olyanok, akiknek van pár barátjuk, akikkel együtt ebédelnek, együtt vannak, de ezek általában nem szoros kötődések. Ami viszont ilyen téren nagyon jó, hogy senki sincs egyedül. Annak ellenére, hogy még nincs jó barátja, nem baktat egyedül a szünetekben és nem ebédel egyedül. Remélem, azért ezek a csoportok is rugalmasabbak és beengedőbbek lesznek, és mindenki igazi barátokra fog lelni az évfolyamon. Nyilván ez nem az első pár hónapban fog kialakulni, és változni is fog a hét év folyamán. Ám az közös mindenkiben, hogy még nagyon újnak érzi magát az AKG-val kapcsolatban… A folyosókon sem mozgunk úgy, és néha még mindig eltévedünk tesiórára menet, de biztos vagyok benne,hogy ez változni fog.

Összességében állíthatom, hogy végül minden kérdésemre kaptam kielégítő választ, ám abban tévedtem, hogy nem érhet meglepetés az AKG-val kapcsolatban, mert úgy gondolom, hogy a hét év folyamán ugyanúgy érhetnek meglepetések, mint az első pár héten – de igazi kíváncsisággal várom ezeket, na meg a következő éveket az AKG-ban.

Somos Emma (AKG, 7.évf.)

fotók: Tornóci András

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Hajsza a győzelemért

Ezt a filmet idáig kétszer láttam, mindkétszer moziban, de egyszer sem bántam meg. Hogy miért? Mert miatta kezdett el érdekelni a Forma 1.

Niki Lauda és James Hunt két teljesen különböző karakter. Niki szolid, csöndes, a számok embere, James pedig nagyvilági, bulizós, nem érdekli semmi. Mi a közös ebben a két emberben? A versenyzés iránti vonzalom, hogy autókba szállva kergessék a másikat, néha az életük árán is. Hogy megmutassák a másiknak, mire is képesek.

A történet ennek a két embernek a rivalizálását követi végig, a magánéletüket, a gondjaikat, hogy milyen nehézségekkel kellett szembenézniük karrierük során. A filmben nem is az autók vagy a gyönyörűen felvett versenyek érintettek meg, hanem a film mondanivalója. A film felénél Lauda balesetet szenved és kórházba kerül súlyos sérüléseivel. Onnan kénytelen végignézni, ahogy ellenfele learatja az ő babérjait. Ennek hatására, mikor felépül, azonnal visszatér a pályára, oda, ahol majdnem meghalt, ahol a teste összeégett, és újra versenybe száll Hunttal. De aki nem lát mögöttes tartalmat a filmben, annak is remek szórakozás. A karakterek pontosan el lettek találva, és remekül alakítanak a színészek. Ami meg a zenét illeti, hát az valami pazar.

Hunt a 30-as éveiben meghalt, ezért csak Lauda nézhette végig kettőjük életének történetét a mozivásznon.

Vida Benedek (AKG, 9. évf.)

Hajsza a győzelemért (Rush, 2013, 123')
Rendezte: Ron Howard
Szereplők: Daniel Brühl, Chris Hemsworth

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Milyen az élet Luxemburgban?

8 éves koromban anyukám állást kapott külföldön, így 2009 nyár végén családunk (szüleim, a húgom és én) kiköltöztünk Luxemburgba. Új iskola, új munkahely és új környezet: egy új élet várt ránk külföldön.

Az első évben a nagyi is kint volt velünk, aki sokat segített anyunak. Apukám minden hétvégén kiutazott hozzánk, majd vasárnap este vagy hétfő hajnalban visszautazott Budapestre. Nagyi igazi túlélőművész. Semmi nyelvtudással vígan elboldogult. Két héttel a kiköltözés után már tudta, hogy mi a prézli franciául, és hogy hogyan kell egy levélnyi fiambre-ot kérni, ami a legkedveltebb portugál gépsonka (persze ő dekában kérte vagy mutatta, de valahogy tényleg megértették).

Húgom, Paula, egy évet még egy francia napköziben töltött, majd négyévesen az ottani európai iskola óvodájába kezdett járni, a magyar szekcióba. Szegényke nagyon pösze volt még 3 évesen, nem is csodálkoztunk, amikor hallottuk, hogy neki a „bonjour” az inkább „bonjujjj”, Joelle óvó néni pedig, „Jojejj” néni volt és maradt, bár már nincs beszédhibája.

Én a harmadikat az európai iskolában kezdtem, ott is volt magyar szekció. Két magyar osztály volt, mindkettő összevont. Egy tanára volt az első-másodiknak és egy a harmadik-negyedik-ötödiknek. Én, harmadikos korúként az utóbbiba jártam. Nándi bácsi volt a tanárunk, aki nagyon jól tudta tanítani a három osztályt. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy miközben egy osztálynak magyarázott, a többieknek csoport- vagy írásbeli munkát adott. Ha valaki úgy gondolná, hogy miközben egy teljesen más anyagot magyaráz valaki egy másik osztálynak, nehéz lehet koncentrálni a te feladatodra, annak van némi igazsága, de erre voltak kitalálva a jól szigetelő fülhallgatók, amit az összes korosztály örömmel használt egy-egy bonyolult feladatsor megoldása közben.

A mi osztályunkban összesen kb. 12-13-an voltunk. Ötödikes koromban mi ötödikesek összesen hárman voltunk (mind lányok), a negyedikesek szintúgy, a harmadikosok pedig öten. Ez így 11 gyerek, így alkottunk mi 2011-12-ben egy osztályt. Az európai iskolába nagyon sok különböző nemzetiségű gyerek járt, ezekkel mi „összekeveredve” jártunk európai- és nyelvórákra. Mindennap találkoztunk angolon dánokkal, németekkel, franciákkal, olaszokkal. Európai órán pedig ugyanilyen „színesen”, angolul kommunikáltunk a különböző gyerekekkel, és projekteket, művészi dolgokat készítettünk. Én nagyon szerettem ebbe az iskolába járni, örök emlékek maradnak a különleges órák és a színes közösség, nem beszélve arról, hogy szünetben, az udvaron, ha bármit mondtunk egymás között magyarok, azt elég kevesen értették meg.

Luxemburg

Anyukám az Európai Parlamentnél kapott állást, és ott dolgozott három évig, 50 magyar munkatársa között. Az épület egy nagy torony, amúgy a széles Kennedy sugárút két oldalán, a vörös híd lábainál helyezkedik el. Ezek a Kirchberg negyed kapui, amit EU negyednek is hívnak. A negyed egy fennsíkon terül el. Sok modern irodaház, az Európai Bíróság (igazi Rodin szoborral a menzája előtt), az Európai Befektetési Bank, a Bizottság és a Számvevőszék áll még itt, meg pár lakópark, az Auchan, a mozi és a kedvenc pékségünk (az eladót is Paulának hívták, és nagyon finom volt a sonkás-sajtos croissant-juk).



Az ország pici, 3 hivatalos nyelve van (luxemburgi, francia és német), és összesen 500 ezres a lakossága. Ez azonban mindennap másfél millióra duzzad az ingázókkal, akik ide járnak dolgozni. Luxemburg egyébként nagyhercegség, jelenleg Henri uralkodik, 5 gyereke van, nemrég nősült meg a trónörökös. A város központjában áll a Nagyhercegi palota, a két főtér (a Place d’Armes és a Place Guillaume II.) szomszédságában. Nekem persze inkább a forrócsokizó jut eszembe a palotával szemben, ahová gyakran beültünk. Ott aztán a legegyszerűbbtől a legluxusabbig terjed a forrócsoki kínálat (pl. felnőtteknek alkoholosat, likőröst is lehet kapni, de van vagy 50 féle…).

Nehéz ezt a 3 évet elmesélni, az őszi Schueberfouer-t (egy hatalmas vidámpark a város közepén, minden szeptemberben csak 4 hétig működik, 2 millió látogatóval), a biopiacokat kéthetente a város legszebb terén vagy a bíró szomszédunkat, aki az egyik volt miniszterelnökünkkel járt vadászni. Sokszor mentünk át Németországba, a közeli, legrégebbi német városba, Trierbe – a csodás dómjával, a nyüzsgő sétáló- és vásárlóutcájával, ahol az ember az összes pénzét el tudná költeni 5 perc alatt, a gyönyörű Porta Nigrával (Fekete Kapu), ami még az ókori Rómából maradt meg, és a sétálóutca egyik szélén áll.

Luxemburg városa tele van parkokkal, játszóterekkel, amelyek közül kiemelkedik a hajós játszótér, ahol egy hatalmas fahajó a mászóka, és ahol van vizes zsiliprendszer, melyben a helyi gyerekek már áprilisban, fürdőruhában strandolnak; a Merl park, a Coque, amelynek sportcsarnoka egy óriási kagylót formáz, és nem is beszéltem még a kétszintes hegyes-völgyes óvárosról, ahol lifttel is le lehet jutni a lenti részre.

Hiányzik a két régi otthonom, mindkettő ugyanott volt, Kirchbergben. Az első 5 percre volt a sulitól és anyu, majd apu munkahelyétől. Ez volt a Gomez ház, amit berendezve béreltünk ki, és első éjjel büdös matracokon aludtunk mindannyian a nappaliban – olyan állapotban hagyták ott spanyol tulajdonosai, akik már nem bírták újra megszokni a hazájuk meleg éghajlatát. Ezért másfél év múlva visszaköltöztek, mi pedig átköltöztünk álmaink lakásába, a 4. emeleti, parkra, fennsíkra néző klassz, nagy, modern lakásunkba.

Jó volt ott élni, Európa közepén, egy ugrásra Párizstól, Brüsszeltől, Frankfurttól, és jó volt mindig hazajönni, két napon át, Passauban megaludva… De ez most egyelőre a múlté. Äddi Lëtzebuerg!, Viszlát Luxembourg!

Somos Emma (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Anyukám egy színésznő

Sokan azt hiszik, hogy a színészek dolga egyszerű. Esténként csak felmennek a színpadra, elmondják a szövegüket, majd hazamennek. Hát, ez nem így van!

Ahhoz, hogy egy előadás rendesen összeálljon, több heti egész napos próbálás szükséges. Ami, tegyük hozzá, nem egy leányálom, hisz rengeteg szöveget kell megtanulnia minden egyes szereplőnek. Egy színésznek egyszerre 10-12 darab van benne a fejében. Még csoda, hogy előadás közben nem tévesztik el vagy nem felejtik el a szöveget. Bár ha ez megtörténne, arra az esetre ott van a súgó, aki minden pillanatban súgásra kész.

Anyukámnak, Kerekes Évának, sokszor van előadása esténként, most a Meggyeskertet (azaz a Cseresznyéskertet) próbálják az Örkény István Színházban, ezért mostanában nem nagyon tartózkodik itthon. Látszik rajta, hogy nagyon fáradt, de ő azért 100 százalékos teljesítményt nyújt a darabban és az itthoni teendőkben is. Tudom, hogy nagyok az elvárásai saját magával szemben, ezért próbál mindet beleadni.

Amikor a Peer Gynt bemutatása közeledett, megnéztük a főpróbát. Ebben a darabban anyukámnak meg kell halnia, és ez a jelenet nagy hangsúlyt kap a darabban. Ugyebár, ha valakinek meghal az anyukája, az nem esik senkinek sem túl jól. Ezért a családom női tagjai el is pityeredtek, de ahogy figyeltem a többi embert, ők is megkönnyezték ezt a jelenetet. Nagyon jólesett megölelgetni a szünetben, és tudni, hogy nincsen semmi baja.

Amennyire én tisztában vagyok vele, ő egy elismert színésznőnek számít, és én nagyon büszke vagyok rá, hisz az én mamám!

Silló Júlia (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Világok őre vagy őrök világa?

Két különböző könyv, ugyanattól az írótól, hasonló címmel. A Világok őre az első könyv,  az Őrök világa a második. Sajnos nincs harmadik rész, mivel a második könyv végén van egy nagy csavar, de ne egyből a főszereplő halálára gondoljatok! De mit is jelent tulajdonképpen ez a cím?

 

A könyvet egy orosz író írta, Szergej Lukjanyenko. A történet egy Kirill nevű átlagos, hétköznapi emberről szól, aki Moszkvában él. Egy nap úgy ér haza, hogy a lakásában egy idegen nő lakik, aki ráadásul igazolni tudja, hogy három éve abban a lakásban él. Kirill nem érti az egészet, így hát elmegy a munkahelyére, hátha ott tudnak segíteni. A munkahelyén viszont azt állítják, hogy még a nevét sem hallották. Főhősünket a barátai, ismerősei, családja egyik napról a másikra elfelejtik, mintha sohasem ismerték volna. Mikor már nem tud mit kezdeni magával, hívják a mobilján, és egy vámtisztviselői feladatot ajánlanak neki – más világokba átvezető átjárónál. Mivel nincs jobb dolga, elfogadja, és ezzel másféle emberek világábal csöppen: a „funkcionálisokéba”. Ezek az emberek különleges képességekkel rendelkeznek, szinte legyőzhetetlenek, sohase betegek, sebeik gyorsan gyógyulnak, majdhogynem halhatatlanok. Csak egy hátránya van ennek a létnek: nem távolodhatnak el kilométerekre a funkcióiktól. És hogy mi ez a munka, amit Kirill kapott? És mik ezek a más világok? Egy nagyszabású kísérlet részei, amelyben az emberek csak tesztalanyok.

Az első részben Kirill próbál tenni ellene valamit, de nincs könnyű dolga. Ráadásul az első rész végére hatalmat kap, erősebb lesz, mint a kollégái, de nem sokáig lehet övé ez az erő. És hogy miért történt mindez? A könyvben megtalálod rá a választ.

Nekem a könyv nagyon tetszett, nem hazudok, életemben a legjobb könyv, amit olvastam, pedig sokat olvasok. Mellesleg csak azért nem írok róla hosszabban, mert az egész újságnak kb. a fele lenne tele ezzel, mivel olyan jó!

Szarka Zsombor (AKG, 9. évf.)

Szergej Lukjanyenko: Világok őre (2011, 368 o.)
Metropolis Media

Szergej Lukjanyenko: Őrök világa (2012, 322 o.)
Metropolis Media

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Héha, srácok, figyeljetek egy kicsit rám!

Hetedikes nyitótábort szervezni hatalmas élmény. Tudtuk ezt már akkor is, amikor kicsit kevesebb mint egy évvel a tábor előtt nekivágtunk ennek a nem kis feladatnak. A Királyréten töltött öt nap pedig nemcsak a hetedik évfolyamban, hanem bennünk is mély nyomot hagyott.

Na de hogyan is kezdődik egy ilyen történet? Egy (akkor még kilencedikes) baráti társaság összeül, és pár darab pogácsa felett vitatkozva elkezdenek elmélkedni arról, hogy milyennek is látják a számukra tökéletes tábort. Persze közben mást is megbeszélnek, ezek a csevejek pedig elnyomják a szervezés baljósan fejük felett lebegő kötelezettségét. Pár hónappal és jó sok ilyen szervezési alkalommal később a fent említett baráti társaság (akik ilyenkor már jó néhány viharos vitán vannak túl, ebbe talán kicsit bele is fáradtak) hangos nevetgélések közepette leadja a kész művet: egy nyitótábor pályázatot.

Utána következik a rettegés pár hete. A patrónusok részletesen átolvassák a pályázatokat, és döntenek. Az eredményhirdetés napján a megszokottól eltérően pedig tele van az adott évfolyam kisiskolája a reggeli nyitás alkalmával. Egy kis közjáték, és végül csak kiderül a nyertes csapat neve. A kis társaság pedig először meg sem tud szólalni az örömtől, hiszen erre a lehetőségre vártak egész évben. De aztán, amint az első meglepetés pillanatai elmúlnak, egymás nyakába ugrálnak, és hangosan visítoznak a folyosón.

Aztán eljön a nyár, és el is telik – várakozással és kisebb szervezésekkel tarkítva. Augusztus 20-a után pedig elkezdődik az igazi munka. Pár nap a suliban, amikor mindenki megfeszített tempóban dolgozik, és esténként alig alszik az izgatottságtól.

Persze a napokig tartó álmatlanságnak meg is lesz a következménye: a Nyugati pályaudvaron, kora reggel, hatalmas karikákkal a szemed alatt, furcsa jelmezbe öltözve, nagyjából hetven gyerekre várakozva nem leszel feltűnésmentes. De az adott időre (majdnem) mindenki időben megérkezik, és el is indulhatnak a varázslatos utazásra egy csapat izgatott és megszeppent hetedikessel.

Aztán következik az, amire nem számítottál. A tábor számodra egy csodálatos élmény, de már nem sok mindenre tudsz visszaemlékezni. És hogy miért? A válasz egyszerű: napi négy óra alvás a hiedelmekkel ellentétben nem tesz jót a memóriának. A felelősség pedig hatalmas. Egy évfolyamnak adsz a közös életükre meghatározó élményt. És hogy jó lesz-e ez az első együtt töltött idejük, csakis rajtad múlik.

A programokról most nem fogok írni, de ha valaki kíváncsi, adok egy tippet: beszélgessen egy kicsit a Jumbó-Dáma-Király évfolyam tagjaival, hiszen ők tudják a leghitelesebben elmondani, hogy mi történt velük abban a bizonyos 5 napban.

A táborszervezők nevében pedig csak annyit szeretnénk mondani (habár már párszor elmondtuk), hogy a „kicsik” kitartó lelkesedése nélkül nekünk se ment volna a tábor lebonyolítása. Nem szegte kedvüket egy-egy rosszabbra sikeredett reggeli torna, egy fárasztó „éjszakai túra” vagy egy esősebb nap miatti villámprogram. Szóval köszönjük.

Összességében pedig csak annyit: a sok-sok bonyodalom, a kevés alvás és a ritkán bekövetkező kisebb-nagyobb veszekedések ellenére a nyitótábor-szervezés egy nagyon király dolog. Szóval, aki előtt áll még a feladat, annak csak azt tudom mondani, hogy hajrá, megéri küzdeni érte. Egy tanácsom azért még hadd legyen: jól válogasd meg, kikkel szeretnél együtt dolgozni, mert a felejthetetlen tábor kelléke a jó csapat. Nekem szerencsém volt, legyen neked is.

Gálosi Dóra (AKG, 10. évf.)

fotók: Tornóci András

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A modern Zabhegyező?

Biztos vagyok benne, hogy sokan olvastátok már vagy legalábbis hallottatok az Egy különc srác feljegyzései (The Perks of Being a Wallflower) című könyvről. Abban is biztos vagyok, hogy elgondolkoztatok páran a könyv elején levő rövid mondaton is: „A modern Zabhegyező”.

Miután elolvastam ezt a mondatot, gondolkodni kezdtem, és rájöttem, hogy valóban sok közös van a két könyvben. Emellett arra is rájöttem, hatalmas marketingfogás volt odabiggyeszteni a könyv elejére ezt a sort. Kezdjük először az eredeti Zabhegyezővel. Nagyon kedvelem ezt a könyvet, többször is elolvastam, annyira elvarázsolt. A művet J. D. Salinger írta 1951-ben. A főszereplő Holden Caulfield, aki 17 éves, és már 4. iskolájából rúgták ki rossz magaviselete miatt. A regény 3 napon át tartó kóborlását mutatja be. Fél hazamenni a szüleihez, és elmondani nekik az igazat, hogy ismét újabb iskolát kell számára keresni, így hát New York utcáin tengeti a napjait, saját kis világába burkolózva. Ez alatt a pár nap alatt számtalan dolog történik vele, és egyre jobban megismerhetjük őt. A könyv végén van a csattanó, kiderül, hogy Holden egy ideggyógyintézetben ülve meséli el ennek a 3 napnak a történetét.

Pár mondatban bemutatom az Egy különc srác feljegyzéseit is, ezt a regényt Stephen Chbosky írta. A főszereplő a 15 éves Charlie, akit furcsának, zárkózottnak és félénknek mutat be az író. Történetét leveleiből ismerjük meg, melyeket egy olyan ismeretlen embernek küld el, akit a barátjának tekint. Számtalan dolog történik vele is. Családi viszályok, új barátok szerzése, az első nagy szerelem, még az első droghasználat is előkerül a könyvben. A csattanó itt is majdnem ugyanaz, Charlie elmegyógyintézetbe kerül.

Mind a két könyv bemutatja a tinédzserkor nehéz pontjait, de azt is, hogy ebben a korban milyen jó dolgokon megy keresztül az ember. Nagyon kedvelem ezeket a könyveket, de van két tanácsom. Az első az, hogy mindenképpen olvassátok el a Zabhegyezőt is. A második, hogy előbb olvassátok el az Egy különc srác feljegyzéseit, és csak utána nézzétek meg az ebből készült filmet, amelynek mellesleg nagyon jó a színészi gárdája.

Remélem, kedvet kaptatok ezekhez a könyvekhez. Jó szórakozást!

Drucza Réka (AKG, 9. évf.)

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései (2012, 240 o.)
Alexandra Kiadó

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Fesztiválról olvastam

A rendkívül sikeres, 8 kötetes Szent Johanna Gimi sorozat után megjelent Leiner Laura legújabb ifjúsági regénye, a Bábel. Egy kicsit tartottam attól, hogy nem lesz olyan élvezetes, mint a Szent Johanna Gimi, de be kell vallanom, kellemesen csalódtam. A történet ugyanolyan fantáziadús és eredeti, és a karakterek is nagyon jól ki vannak dolgozva.

Bábel – a legnagyobb zenei fesztivál, valahol Pápa környékén. Mi sem lehet jobb, mint egy hetet eltölteni itt a barátaiddal, a szüleid nélkül! A történet főszereplője Latter Zsófi, aki életében először tölt el egy hetet egy zenei fesztiválon. A fesztivál eseményeit Zsófinak köszönhetően blog formájában olvashatjuk, aki lelkesen dokumentál minden pillanatot, és akinek legfőbb vágya, hogy találkozzon a zárónapi koncerten fellépő Red Hot Chili Peppers frontemberével, Anthony Kiedisszel.

Zsófi tehát lelkesen vág neki az ismeretlen világnak barátaival, Napsival, Szaszával, Abdullal és Hipóval együtt. Miután összepakoltak, csomagokkal megrakodva érkeznek a pályaudvarra, majd szállnak fel a vonatra, ahol a fesztivál miatt már hatalmas tömeg nyomorog. Miután begördül a vonat Pápa állomására, onnantól még egy 2 órás séta következik a kánikulában. De miután megérkeznek és elfoglalják a sátorhelyüket, onnantól kezdődik az igazi pechsorozat. Ha még nem voltál nyáron fesztiválon, könnyen lehet, hogy ez a könyv egy életre elveszi a kedvedet az egésztől, ugyanis a felborult sátor, a hatalmas tömeg a koncerteknél és a büfénél, a szélsőséges időjárás és a pénzhiány sem javít a kedveden, főleg, ha az első fesztiválodról van szó.

De azért ne legyünk pesszimisták, egy ilyen jó helyen rengeteg izgalmas és jó dolog van, például a szabadság érzése, a barátok, a nevetés, és ne hagyjuk ki a várva várt koncerteket és az érdekes játékokat, programokat sem! Na meg egy ilyen fesztiválon nagyon jól lehet ismerkedni, sok új barátra tehetsz szert, és ha szerencséd van, néhány rég nem látott ismerőssel is összefuthatsz.

Hőseinkkel rengeteg izgalmas dolog történik ez alatt az egy hét alatt (jó és rossz dolgok egyaránt), miközben felfedezik az Ázsia, Afrika, Amerika és Ausztrália színpadokat, és közben nagyon sokat tanulnak a fesztiváléletről is.

De vajon miért Bábel a fesztivál neve? És vajon Zsófi találkozik-e Anthonyval? Ezekre a kérdésekre választ kapsz, ha elolvasod a könyvet.

Tóth-Stella Zita (AKG, 8. évf.)

Leirner Laura: Bábel (2013, 528 o.)
Ciceró Könyvstúdió Kft.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Termtud péntek – avagy a kutatók éjszakája

Ki ne szeretne ott lenni egy olyan rendezvényen, amin az AKG-soknak sehova se kell menni, és még ajándék is jár érte? Ez az ajándék kétféle lehetett: vagy palacsinta teával vagy +5% termtudból, bármelyik epochából, ami nagyon sokat számíthat. Bevallom, én ezért is mentem el szeptember 27-én az országos Kutatók Éjszakájának AKG-s programjaira.

Persze, nem bántam meg, hogy elmentem, mivel nagyon izgalmas feladatokon kellett átvergődnöm magamat. Amikor teljesítettem egy megbízást, kaptam egy pecsétet, hogy részt vettem rajta – így volt ez mind a nyolc feladatnál. Az első játékban a Cakk teremben lévő interaktív táblán kellett dolgoznom. Nekem „szerencsére” a könnyebb feladat jutott, az újraélesztés. A nehezebbik viszont egy ember megműtése volt, ami már jóval keményebb kihívás.

A második próbatételnél az érzékszerveimet tették próbára, először a fülemet egy madár/béka hangfelismerő játékban. Én a madarakat választottam. Volt ott a közönséges hollóhangtól egészen a csilpcsalp füzikéig. Ennek az állomásnak a 2. része az optikai csalódásról szólt, a 3.-nál pedig az ízlelésemet tették próbára. Az volt a feladatom, hogy a 4 íz közül, amit rákentek a nyelvemre, meg kellett mondanom, hogy édes, sós, savanyú vagy keserű ízű-e az adott dolog.

A harmadik feladat első része viszonylag egyszerű volt. Rajzolni kellett egy virágot, növényekből előállított festékkel. A második része már bonyolultabb volt, mivel meg kellett mondani 5 festékről, hogy milyen virágból készültek (pl.: bodza, dió, csalán).

A negyedik feladat nagyon egyszerű volt, viszont annál érdekesebb. A feladat az volt, hogy nézzünk bele 4 mikroszkópba, amikben különböző mikroszkopikus vagy kicsit nagyobb élőlények voltak. A nagyja nem akart mozdulni, de a szúnyoglárva nagyon mozgékony volt és undorító.

Az eddigi feladatok termekben voltak, de a következő pár az aulában. Az újabb állomásnál robotika szakkörösök által készített robotokkal kellett harcolni a többiek ellen.

A hatodik volt mind közül a legfontosabb, az újraélesztés. Kaptam egy kártyát, amire rá volt írva minden – a reagálástól kezdve a szájon át lélegeztetésig. Mindezeket a dolgokat egy bábun kellett bemutatni. Mindenesetre, aki nem volt ott, annak a kedvéért leírom, hogy hogyan kell újraéleszteni valakit, ha baj van. Először is biztosítani kell a terepet, majd meg kell nézni, hogy reagál-e a sérült. Ha nem, akkor segítségért kell kiáltani, majd meg kell nézni, hogy lélegzik-e. Ha nem, akkor mentőt kell hívni, ezután pedig megkezdhetjük az újraélesztést a 30 mellkasi nyomással. Vigyázni kell rá, hogy nem túl erősen és folyamatosan, ütemre kell csinálni. Az is fontos, hogy mindezt nyújtott kézzel végezzük el. Ha ezt elvégeztük, és még mindig nem reagál a sérült, végezzünk 2 befújást a szájba. Nem is olyan nehéz. És még életet is menthet! De ha ez nem volt érthető, akkor töltsd le az okostelefonodra a Celerus nevezetű elsősegélynyújtást segítő alkalmazást.

Az utolsó előtti feladat már teremben folyt ismét, úgy, ahogy az utolsó is. A játékos feladat lényege az volt, hogy egy speciális papírlapot kellett le- és felfelé mozgatnunk a webkamerával szemben. Ezzel az irányítással egy adott vonalon kellett végvigvinni egy pontot ezzel a mozgással. Érdemes volt megcsinálni, mivel a játék végi jutalom egy szelet csoki volt.

Az utolsó feladat a csillagászatról szólt, de leginkább a Naprendszerről. Az előadást az egyik szerzőtársam, Gálosi Dóra tartotta. Az előadását nem akarom fényezni, de látszott rajta, hogy sokat dolgozott vele, a szöveget kívülről tudta, és még színes és változatos képeket is mutatott a Naprendszerről. Megtudtam például, hogy a Naprendszerből pontosan miért is taszították ki a Plútót, és hogy miért Shakespeare műveinek szereplőiről nevezték el az Uránusz holdjait.

Mellesleg az aulában óránként volt elsősegély-bemutató, és geocachingre is volt lehetőség. Tehát megérte elmenni, nem bántam meg! Az biztos, hogy nem unatkozott senki.

Szarka Zsombor (AKG, 9. évf.)

Fotóalbum * Program

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A rendszám összetart

A szeptember 1-jén megrendezett AKG születésnap sok régi diáknak nagy meglepetéseket tartogatott. Felnőtt harmincasok egy csapásra képesek voltak átváltozni éretlen gyerekekké, amikor meglátták a régi osztálytársakat. A régi évfolyamok az iskolán belül kis osztálytalálkozókat is tartottak, én az 1993-ban kezdő Pikk-Kőr-Treff-Káró évfolyam találkozójára néztem be.

– Milyen érzés 16 év után visszatekinteni a régi iskolátokra? Melyik rész tűnik nektek ismeretlennek?

– Az egész új szárny, ahol nemrég mentünk keresztül, nem létezett akkor még.

– Gondolom, a régi kupac- vagy évfolyamtársak is újnak tűnnek ennyi év után…

– Hát, nekünk viszonylag gyakran van találkozónk, éppen tavaly tartottuk az érettségink 15. évfordulóját. Hetvenvalahányan elmentek oda az évfolyamból, szóval egészen nagy esemény volt.

– Azt mondják, a legtöbben a középiskolában találnak rá az igaz barátaikra. Rátok is igaz ez?

– Igen, teljesen így volt, bár ilyen szempontból a Treff kupacba járók a legösszetartóbbak, még saját treffes rendszámot is gyártottak, ami a mai napig megvan.

– Tervezitek, hogy hasonló szellemű iskolába járjon a gyereketek?

– Igen, szeretnénk, hogy vagy Waldorfba vagy ide járjon, bár nálam ez csak két év múlva lesz esedékes.

Sengel Tamás (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Két test, egy lélek - Szász János: A nagy füzet

Emlékszik még valaki arra, mikor kapott legutóbb magyar film fődíjat A-kategóriás filmfesztiválon? Mármint A nagy füzet előtt, ami Karlovy Varyban győzött? Régen volt, az biztos. Érdemes hát megbecsülnünk a rendező, Szász János új filmes munkáját, amely a nemrég elhunyt svájci magyar írónő, Agota Kristof regényéből készült. De megnézni nem a díj miatt érdemes, hanem mert: jó! Alighanem az elmúlt évtized legjobb magyar filmje, legalábbis azok közül, amelyeket láttam. Olyan film, amelyikkel talán megint lesz esélyünk az Oscar-díjra.

A történet egy ikerpárról szól, két tízegynéhány éves városi fiúról, akiket a II. világháború borzalmai miatt az anyjuk a nagyanyjukhoz költöztet egy falu széli házba. Két, lelkileg összenőtt kamaszról, pontosabban a lelki világukról, amelynek a durvulása egyenesen arányos a külvilág durvulásával. A zseniális Molnár Piroska által játszott nagyanya bogaras és gonosz vénasszony, aki egyáltalán nem örül az unokáknak, akiket akkor lát először. A fiúk ebben az isten háta mögötti faluban ismerik meg a háborút és élik végig a borzalmait. Az édesapjuk kérésére, a tőle kapott füzetbe mindent lejegyeznek, ami velük történik. Akad lejegyeznivaló bőven: borzalmak és szörnyűségek nap mint nap… Közben a fiúk is megváltoznak: átalakul a gondolkodásmódjuk és a lelkületük. Megtanulnak kegyetlennek lenni. Gyilkosok lesznek ők is, mint mindenki más a háborúban. Hidegfejű gyilkosok, akik számára az ölés nem bűn, hanem az élet természetes velejárója. Nem mindennapi eset, amikor a nézők rokonszenveznek a gyilkossá váló emberekkel, de ezekkel a mostoha sorsú fiúkkal nehéz nem rokonszenvezni…

A nagy füzet lehengerlő alkotás. Pontos dramaturgia, elképesztően jó képek, kitűnő színészi alakítások jellemzik (a már említett Molnár Piroska mellett ki kell emelni az ikreket alakító Gyémánt testvéreket és a nagyszerű Ulrich Thomsent, aki egy német tisztet játszik). Nem habkönnyű mese ez a film, hanem igazi dráma, feloldás nélkül. Nyomasztó mű egy nyomasztó korszakról, amely nagyon régen volt, valahogy mégis itt maradt velünk. Mint az aknák, amelyeket az államhatárra telepítettek, és amelyek hosszú évtizedek óta várják a földben, hogy felrobbanjanak.

Ha vannak kötelező olvasmányok, miért ne lehetnének kötelező filmek is? Szász János filmjét valami ilyesminek gondolom.

 

Gulyás Ábel (AKG, 10. évf.)

A nagy füzet (2013)
Rendezte: Szász János
Főszereplők: Molnár Piroska, Gyémánt László, Gyémánt András, Ulrich Matthes

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Ételrendelés feketén-fehéren

Se szeri, se száma az étkeztetéssel foglalkozó cégeknek, a Foodpanda azonban megpróbál kitörni közülük – nem kevés sikerrel. Tesztem során a szolgáltatás weboldalát és mobilalkalmazását vizsgáltam.

Amikor először elindítottam az appet, nem gondoltam volna, hogy ekkora meglepetés fog rám várni. A kissé talán idejétmúltnak tűnő felületen elkezdtem begépelni az utcám nevét, amelyet írás közben automatikusan egészített ki a szoftver. Öt másodperc múlva már azon kaptam magam, hogy egy közeli pizzéria étlapját nézegetem, ahonnan néhány koppintással tudtam volna bármit rendelni. Később jöttem csak rá, hogy a GPS adatait is használhattam volna a tartózkodási helyem meghatározásához, ezzel megspórolva a gépelést.

Némi csalódás ért ezután, amikor a mobilra tervezett weboldalon próbáltam meg ugyanezt reprodukálni. A második legnépszerűbb mobilböngészőt, a Safarit használtam, ezért sem értem, miért akadtam el már a keresésnél, ahol is az oldal 0 találattal örvendeztetett meg.

A számítógépre tervezett honlappal azonban újra visszatért a jó érzésem: minden olyan gördülékenyen ment itt is, mint az alkalmazáson belül (értelemszerűen a GPS itt nem érhető el), a felület pedig modern és könnyen átlátható.

Összességében csak ajánlani tudom a Foodpandát, megérdemelten övék a világ legnépszerűbb ételrendelő appje. Ha legközelebb megéhezel a nagyszünetben, tegyél egy próbát vele!

Sengel Tamás (AKG, 10. évf.)
A Foodpanda Budapesten: http://www.foodpanda.hu/restaurants/index/city/budapest

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Érettség(i), meg amit akartok

Amikor első osztályban beültem a padba, akkor nem is igazán mertem elképzelni még, hogy egyszer vége lesz ennek a rögös útnak az érettségi felé. De már csak pár hónap, és itt a vége. Nyavalygás helyett egy-két talán nem annyira unalmas gondolat fog jönni.

A legnehezebb az érettségiben nem az, hogy ki kell tölteni egy feladatsort, amihez mindenre szükség lesz, amit az elmúlt tizenhárom évben megtanultam – vagy épp nem tanultam meg –, hanem felnőni azokhoz az élethelyzetekhez, amik várnak téged az utolsó évben. Igen, előbb vagy utóbb téged is, kedves olvasóm.

Az a furcsa, hogy a középiskola végéig szinte mindent a kezedbe nyomnak helyetted – játssz nyugodtan gyerekként, aztán az iskolában pedig végig mondják, hogy mit kell tenned. Aztán középiskola után ott az egyetem, de ez már nem ugyanaz. Hirtelen enyém lett a döntés. Soha többet nem akarom kinyitni a történelemkönyvet? Megtehetném jövőre. Nem az a hatalom a felnőtté válás folyamatában, hogy adnak nekem sört a boltban, hanem az, hogy eldönthetem, ki akarok lenni.

Azzal szembesülök a környezetemben, hogy sokan ezt nem tudják vagy nem akarják tudni. Ebben nincs semmi szégyellnivaló szerintem. Hiszen mindenki szeret szabad lenni, de valakinek lenni, azt jelenti, hogy nem lehetsz bárki.

A pályaválasztás, hogy miből érettségizzünk, hogy mi érdekel minket – ezek nagyon nehéz döntések. Volt pályaválasztási meg árnyék témahét is az iskolában, de nem ez az, ami nekem a legtöbbet segített abban, hogy mi vagyok és mi nem vagyok.

Azok a pillanatok voltak a döntőek szerintem, amikor azt mondtam: most megpróbálok valami újat. Amikor elmentem először Szubjektív újságírásra vagy robotikára, amikor kutyákat sétáltattam egy menhelyen, vagy amikor leültem, és azt mondtam, hogy most beleásom abba magam, hogy kell telefonra programozni, vagy amikor a 24 órás programozási versenyen úgy kellett kommunikációs protokollt írnom, hogy azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák azt.

Szóval, kedves olvasóm, az őrültség és a váratlan lehet talán a döntés, a hatalom és ezzel járó felelősségnek a segítője.

Halpern Bence Márk (AKG, 13. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Generációkat vonzott a Vidámpark

Rengeteg ember nagy bánatára idén szeptember 30-án végleg bezárta kapuit a budapesti Vidámpark.

Sok emlék fűződik ehhez a helyhez, hiszen már százhetvenöt év telt el azóta, mióta az emberek először léphettek be a kapuján. Mai formájában hatvan éve áll fenn, de a Körhintát, az egyik legrégebbi játékot, több mint száz éve indították el először. Ez azóta is remekül működik, és ezután sem hanyagolják el, hiszen néhány másik játékkal együtt megmarad.

Már a szüleink is ebbe a Vidámparkba jártak, amikor ők voltak gyerekek, és számukra is különleges volt minden alkalom, amikor eljutottak ide, és elmehettek az akkor még fából épült Elvarázsolt kastélyba vagy felülhettek a Hullámvasútra.

Éppen ezért több generációnyi ember látogatta meg az utolsó napokban a Vidámparkot. Szinte alig lehetett felülni egy-egy játékra, mivel mindenki el akart menni még egyszer utoljára szórakozni és feleleveníteni az emlékeiket. Az emberek egyik kedvencének tartott Break Dance előtt például háromnegyed órás sor állt, de végül mindenkinek megérte a várakozás.

Barát Anett (AKG, 8. évf.)
fotók: panoramablog.eu

Korábbi cikkünk a témában: A játéknak vége (Szubjektív, 2012. november 1.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Egy 13 éves gyerek sokkal tájékozottabb, mint egy 23 éves?

Egy tizedikes diák kutatása saját korosztályáról

Arra a kérdésre próbáltam választ keresni, mennyire érdekel minket, hogy mi történik körülöttünk a nagyvilágban. Szerencsére ismerőseim (és ismerőseim ismerősei) rendkívül segítőkészek, ha kérdőívkitöltésről van szó. Így egy rögtönzött mini-felmérést sikerült elkészítenem, ami egyáltalán nem biztos, hogy tükrözi az egész magyar társadalom véleményét.

Az eredményekből (ha nem is teljesen egyértelműen) kiderül, hogy a külvilág egy érdekes dolog számunkra. Arra a kérdésre, hogy milyen fajta hírek érdekelnek, legtöbben azt válaszolták, hogy a kultúráról szeretnek olvasni. Ezután következtek a tudományos cikkek, majd a magyar politika. A bulvár nem szerepelt olyan jól, mint amennyire azt várni lehetett: a kilenc választási lehetőség közül csak a hetedik helyet sikerült megszereznie. (Ráadásul, ha csak a 16-18 éves korosztályt nézzük, akkor a pletykák iránt érdeklődők száma még jobban csökken, itt az abszolút vesztes lett a műfaj.) Ezek az eredmények akkor jönnek ki, ha az összes válaszadót nézzük, akikből százegy volt. De engem ennél jobban érdekel a már említett 16-18-as korosztály, hiszen köztük élem én is mindennapjaimat.

Be kell valljam, előítéletes voltam. Úgy gondoltam, hogy a hírek nem sok mindenkit érdekelnek közülünk, hiszen olvasásuk helyett lehet sokkal izgalmasabb dolgokat is csinálni. Így gondolkoztam a velem egykorúakról, és azt kell mondjam, a felmérésem eredményén meglepődtem. Az első három helyezett ugyanaz a korosztályom esetében is, csak a sorrendben van különbség (tudomány, kultúra, magyar politika). Ezek után rögtön következik a nemzetközi politika és a gazdaság. A sport egészen a hatodik helyig lecsúszott, pedig egy focimeccs sokkal népszerűbb téma a beszélgetéseink során, mint az Európai Parlamentből érkező friss hírek.

Hétköznapjaim során nagyon sokszor találkozom azzal, hogy valakinek fogalma sincs arról, milyen számottevő pártok léteznek ma Magyarországon, vagy hogy mikor lesznek a következő választások. Ezek engem mindig megdöbbentenek, hiszen el sem tudom képzelni, valakihez miért nem jutnak el ilyen információk. Viszont, ahogy a válaszokból kiderült számomra: a helyzet egyáltalán nem ilyen reménytelen. Szinte mindenki elmenne szavazni (ha megtehetné, hiszen még nem mindenki nagykorú), és reménykedjünk benne, hogy ez azt jelenti: a politika érdekel minket.

Na de mennyit tudunk róla? Két ellenőrző kérdésem volt: mikor lesznek a következő parlamenti választások, illetve, mi szükséges Magyarországon az Alkotmány (bocsánat, Alaptörvény) módosításához. A 16-18, 19-20 illetve a 30 fölöttiek korosztálya döntetlenül azonos helyen végzett. Nagyjából mindenhol a megkérdezettek fele adott helyes megoldást. Persze, ha pesszimisták lennénk, mondhatnánk, ez egy nagyon szomorú dolog. Hiszen az lenne a cél, hogy két ilyen viszonylag triviális kérdésre mindenki jól tudjon válaszolni. De legyünk inkább optimisták (az sokkal jobb dolog). A 16-18 évesek még nem is mind szavazhatnak, tehát ők csak pusztán érdeklődőek, ezért tudnak ilyen hasznos dolgokat. A felsőbb korosztályok esetében pedig abban reménykedhetünk, hogy lassan itt vannak a választások, tehát talán kicsit többen fogják majd követni a napi eseményeket is, hiszen a többség kíváncsi lesz a kampány üzeneteire, a pártvetélkedés aktuális állására.

Hogy a fiatalabb korosztályról is mondjak valamit: a bulvárral kapcsolatos kérdésekre (kik voltak a Megasztár eddigi győztesei? Kik lesznek az X-faktor új mentorai?) a 14-15 éves korosztály adta a legtöbb hibátlan megfejtést. Utánuk pedig a 14 év alattiak következnek. De nehogy azt gondoljuk, hogy őket csak ez érdekli. Akadt közöttük meglepően tájékozott a napi politika terén is. Sőt, a 14 éven aluliak jobb eredményeket produkáltak ott, mint a bulvárra vonatkozó kérdéseknél. Ijesztő belegondolni, hogy egy 13 éves gyerek talán sokkal tájékozottabb, mint egy 23 éves.

És hogy honnan szerezzük be a legtöbb információt? Hát természetesen az internet hatalmas világából. Sokan mondják, hogy a nyomtatott sajtó korának vége. Ha csak ezeket a válaszokat nézzük, akkor sajnos igazat kell nekik adni. 82-en mondták azt, hogy internetes hírportálokat olvasnak, ezek után pedig a közösségi oldalak következtek. Klasszikus értelemben vett újságot csak nagyon kevesen olvasnak, ezeknél népszerűtlenebbek már csak a híradók voltak.

Hogy korosztályom politikához való hozzáállása mennyire fog megváltozni, azt nem tudhatom. Mindenesetre arra kíváncsi lennék, hogy ha most elmehetnénk szavazni, mi alapján döntenénk.

Gálosi Dóra (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A diákcsapat, amelyik Magyarországot képviselte Londonban

Az idei országos Junior Achievement / Young Enterprise versenyen az AKG-s The Wilsons diákvállalkozás kapta meg az esélyt, hogy megmutathassa magát Londonban, ahol a Company of the Year európai versenyét rendezték 35 ország diákvállalkozásainak részvételével. A megmérettetésre az egész csapat hihetetlen erőfeszítéssel készült, mivel az új kollekció elkészítése és a rasszizmus elleni kampány kidolgozása nem volt egyszerű. A kiutazást 2-3 hetes folyamatos munka előzte meg, ami már önmagában is egy emberpróbáló feladat volt. A 16 fős magyar delegáció teljes lelkesedéssel és erőbedobással szerepelt a versenyen.

Az 5 fős prezentáló csapat

A társaság 17-én reggel 5-kor találkozott a budapesti repülőtéren, ahol még kissé fáradtan, de várakozásokkal teli indultunk útnak. Miután megérkeztünk a Wembley parkba és becsekkoltunk a Hotel Hiltonba, az első és legfontosabb feladatunk a stand felépítése volt (a verseny elemeiről lásd a keretes anyagot alul).


A magyar stand építése


Az elkészült stand

Akadtak problémák, de a végén minden a helyére került. Már itt lehetett érzékelni, hogy a verseny nem amolyan „rivalizálós” lesz, hanem inkább a „segítsünk a másiknak kihozni magából a legjobbat” fajta. Minden csapat besegített a másiknak, ha kellett, és így mindenki időben elkészült. Miközben a stand épült, az 5 fős prezentáló csapat főpróbát tartott. Ezek után az összes csapatot elvitték a London Eye-hoz, ahonnan megcsodálhattuk Londont a magasból. Miután az összes csapat leért, a Londoni Film Múzeumba mentünk, ott vettünk rész egy állófogadáson. A delegációk itt tudtak összeismerkedni és beszélgetni egy keveset. A programnak itt tízkor lett vége, hogy a csapatok tudjanak pihenni és fel tudjanak készülni a másnapi megmérettetésekre.

A csütörtöki nap mindenkinek nagyon korán kezdődött, mivel 5-re már a helyszínen kellett lenni, készen és felkészülten, mivel a BBC reggeli, élő adásában szerepeltünk – így sikerült bekerülünk egy 7 milliós nézettségű műsorba. Fél 10 környékén elkezdődött a hivatalos megnyitó, ahol kiosztottak két korábbi díjat és megnyitották az egész rendezvényt.


A BBC felvétele közben


A BBC adásának részlete

Ezután kezdődtek a prezentációk. Mivel ezek két teremben zajlottak párhuzamosan, így sajnos nem lehetett mindet végignézni. Az összes prezentáció igen színvonalasra, humorosra sikerült. Voltak, akik elakadtak az előadásuk közben, de így is visszahozták, ha kellett, impróval.


A magyar csapat bemutatója

A prezentációk után rohantunk vissza a standunkhoz, hogy minden utolsó simítást elvégezzünk, mivel kezdődtek a standinterjúk. A standinterjúk közben mi Mr. Wilsonként jártuk be a standokat, hogy az összes versenyzővel aláírassuk a labdát. A labdára rengeteg jókívánság került. Miután a bírák végigjárták az összes standot, le kellett szedni az asztalokat, hogy az esti program elkezdődhessen.

Este a Wembley stadionban kaptunk idegenvezetést, megnézhettük az öltözőket és kivonulhattunk a pályára, pont úgy, mint a híres focisták. A vacsorát a stadion egyik klubjában fogyasztottuk el, ami után a világ két legjobb labdazsonglőrje szórakoztatott minket.


Wembley

Ronaldo? Özil?

Az estét egy koncert és a tánc zárta, ami után mindenkinek szabad programja volt. Be lehetett menni a városba, vagy akár a szállodában maradt csapatokkal lehetett valami társasági eseményt csinálni.

Az utolsó napra már csak a panelinterjú és a gálaebéd maradt. Ezen a napon történt még a csapatok tagjai közül az Alumni Leadership Award díjazottjainak kiválasztása, ami számunkra egy sikertörténet, mivel Dodó (Nagy Dorottya) is bekerült a válogatott csapatba. A panelinterjú előtt az összes csapat összegyűlt még egy kis megbeszélésre, de ezután szétszéledtek, és a többi csapatnak sok sikert és szerencsét kívántak. Így mindenki felpörögve ment be a zsűri elé. A The Wilsons ötfős képviselete is a legjobbat hozta ki magából, minden kérdésre a legjobb tudásuk szerint válaszoltak.


A teljes delegáció

Izgatott hangulatban kezdődött a gálaebéd, ahol kihirdették az eredményt. Mivel az összes cég kiválóan dolgozott, az összes termék ötletes és hasznos volt, a zsűrinek nem volt könnyű dolga ebben az erős mezőnyben. Az első helyezett az Észtországból jött 3 Little Pigs cég lett, kik a gyerekeket akarták közelebb hozni a tudományhoz. A második a spanyol Sun O’clock lett, a harmadik pedig a német KraGü. Mi sajnos nem nyertünk semmit, de egy hatalmas élménnyel lettünk gazdagabbak. Rengeteg embert megismertünk, és a verseny után Londonban töltött két plusz nap is remek volt. Ez egy olyan esemény volt, amit senki nem felejt el egykönnyen. Remélem, mindenkinek lesz egy ilyen élménye, mint amilyen nekünk volt.

Hefter Estilla (11ny. évf.)
Szalai Sára fényképei

A 11 fős diákcsapatot 3 AKG-s tanácsadó kísérte (Horn Ágnes, Kerényi Krisztina, Sándor Fruzsina), a csapat tagjai pedig:
Fernezelyi Nóra, Hann Flóra, Nagy Dorottya, Szabó Boldizsár, Tari Péter (ők léptek fel a csapat képviseletében),
Hefter Estilla, Karvalits Annamária, Reiser Dániel, Seres Flóra, Szalai Sára, Zádor Tamás
A magyarországi JA-YE Alapítvány képviseletében kísérték a csapatot: Kovács Ildikó, Darázs Dóra

A diákvállalkozások versenyének elemei

Üzleti beszámoló (Company Report): a diákvállalkozás egy éves működésének részletes beszámolóját kell leadni a zsűri részére.

A vállalkozás standjának értékelése (Exhibition Stand): a helyi, nemzeti versenyeken a vállalkozás által dizájnolt és elkészített standokon gyakran valós értékesítés is folyik, itt népszerűsítik és adják el a saját termékeiket, szolgáltatásaikat. A versenyek ezért gyakran vásárokon, üzletközpontokban zajlanak, így az értékelés szempontja lehet a vállalkozás lebonyolított forgalma is. A nemzetközi versenyen a standokon csak a termék bemutatása folyik, nem jellemző az értékesítés. A verseny zsűrije a vásárpiacot végigjárva, a standok képviselőivel standinterjúkat készít.

A prezentáció (Stage Presentation): minden csapat 5 képviselője kap lehetőséget arra, hogy egy 4 perces bemutatót tartson a közönségnek és a zsűrinek. A bemutatón ismertetik a terméket, az egy év alatt elért üzleti eredményeket.

Panelinterjú (Interview With The Panel Of Judges): a csapatok 3-5 fős képviseletével beszélget a zsűri.

A The Wilsons diákvállalkozás terméke

A vállalat használt teniszlabdákból készít különleges, egyedi, vicces tartókat, akasztókat. A tartólabdák személyesítik meg a Wilsons családot. A Wilson név a Számkivetett (Cast Away, 2000, fsz.: Tom Hanks) című film labdaemberkéjére utal, mely egyetlen társa volt a hajótöröttnek. A londoni versenyre a cég egy rasszizmus elleni kampánnyal készült.

https://www.facebook.com/thewilsons.y.e

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Harmincöt év után újra

Nagy nap volt a rockzenét kedvelők életében a június tizedike, hiszen a legendás metál zenekarnak, a Black Sabbath-nak harmincöt év után, újra Ozzy Osbourne-nal jelent meg albuma.

Az 1969-ben alakult Sabbath-ot sokan a metál-műfaj megalkotójának tartják. Zenei újításuk az volt, hogy szinte csak torzított gitárt használtak, és az akkordok helyét náluk a riffek vették át. Az így kapott hangzást kezdték el a kemény fémek zenéjének, vagyis angolul heavy metalnak nevezni. Ez a név pedig az együttesen ragadt, tulajdonképpen innentől kezdve beszélhetünk a metal műfajáról. A Black Sabbath sajátosságát ezen kívül a dalszövegeik jelentették. Olyan sötét témákról énekeltek, amikről előttük senki, mert dalba foglalták például a kábítószereket, a halált, minden negatív életérzést. Hamarosan aztán egyre többen kezdtek hasonló stílusban játszani. Mára több ezer metál zenekar jött létre, közvetve vagy közvetlenül, de a zenekar hatására. Nekem személy szerint a Black Sabbath az egyik kedvenc zenekarom, nem nevezhetném magam éppen ezért elfogulatlannak – a metál zenekarok közül legalábbis egyértelműen ők viszik el a pálmát.

Az új albumuk a „13” címet viseli. A dobos, Bill Ward (a Rage Against The Machine dobosa) kivételével az összes eredeti tag részt vett a lemez elkészítésében. A lemez előzeteseként jelent meg egyik számuk, a „God is Dead?” stúdiófelvétele. Ezt hallgatva teljesen olyan érzése támad az embernek, mintha az egyik hetvenes évekbeli albumról hallgatna egy számot, a szokásos „elnyúlós” (ma már úgy hívjuk ezt, hogy „doom metálos”) stílusban, a szám közepén pedig van egy tempóváltás, ahogyan azt a régebbi Sabbath számoknál is megszokhattuk. A „God is Dead?”-nél nagyon lényeges a dalszöveg is, hiszen Friedrich Nietzsche (19. századvégi filozófus) szállóigévé vált gondolatára, az „Isten halott” felkavaró kijelentésére utal, nemcsak a cím, hanem a teljes szöveg is. A kilenc perces dal tulajdonképpen egy „filozófiai eszmefuttatás”. Egy újabb, tabunak számító témát dolgoztak fel tehát újra, olyan sötét kérdéseket, amelyekről a Sabbath előtt senki se mert énekelni, még a rockzenei műfajokban sem. Ez alapján teljesen igaznak látszik az, amit a zenekar tagjai többször is hangoztattak: új albumukon igyekeznek visszatérni a gyökereikhez. A „God is Dead?”-et ráadásul én az eddigi egyik legjobb Black Sabbath számnak tartom, az utóbbi években a metál műfajában napvilágot látott számok közül pedig kétségtelenül a legjobbnak. Aki teheti, vegye meg a Black Sabbath új albumát, amíg még „forró”!

Gulyás Ábel (AKG, 9. évf.)

Black Sabbath: 13 (19. album, 2013)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Izraeli utazásom

A repülőtéren az izraeli járatot volt a legkönnyebb megtalálni. Csak követni kellett a jellegzetesen öltözött pajeszos, kalapos haszidokat, és megtaláltuk a terminálunkat. Én és két hűséges utazótársam három óra utazás után landoltunk a Szentföldön. Miután egy rövid kikérdezésen megbizonyosodtak róla, hogy nem akarunk illegálisan bevándorolni vagy esetleg felrobbantani valamit, beengedtek az országba. Be kell vallanom, hogy tíz napos látogatásunk legtöbb idejét a család és a barátok tutujgatása meg a tengerparton való fetrengés tette ki, de azért rendesen körülnéztem, és van pár megosztanivalóm a kedves világgal.

Izrael nagyon összetett: van benne közel-kelet, high-tech Amerika, pálmafás tengerpart, olyan hely, ami akár Budapest is lehetne és több ezer éves épületek is. Mi egy tengerparti városban laktunk, autóval húsz percre Tel-Avivtól. A házak itt úgy néztek ki, mint a legjobbak a Rózsadombon, szállodák voltak mindenütt, meg méregdrága autók a parkolókban. Az egyetlen dolog, ami nem illett oda, az a sok szemét volt az utcán, de ez Izraelben mindenhol van. Tel-Avivba is elmentünk, ahol felhőkarcolók voltak, butikok, éttermek, plázák, tenger, rengeteg Bauhaus épület és minden, ami kell. Busszal közlekedtünk legtöbbet, és az a legjobb. A leszállásjelzők minden ülésnél ott vannak, és van wifi! Mondjuk wifi kb. a siratófal lábánál is ingyenesen fogható… Izrael háborúzik a körülötte lévő országokkal, és ezt szinte nem is lehet észrevenni, de azért mégis. Odaérkezésünk másnapján boldogan sétálgattunk az utcán, amikor szembejött velünk egy férfi, akinek a hátán egy két méteres óriási-masszív-félelmetes gépfegyver lógott. Nagyon megijedtem, pedig egy pár nap után már tudtam, hogy az utcán minden tízedik ember egyenruhás, és van félelmetes gépfegyvere – főleg abban a városban, amiről most mesélni szeretnék.

Jeruzsálem király hely. Az odafelé vezető úton lehetett látni olyan városokat, amik bele vannak ékelődve egy domboldalba, miden ház fehér és víztartályok vannak a tetőn. Jeruzsálem is ilyesmi volt, legalábbis az egyik része. Volt ott is pláza meg piac, ahol mindenki ordítozott, meg persze óváros. Az óváros keresztény része tiszta volt, kis lakásszerű imádkozóhelyek voltak, meg ékes templomok, és néha csuhások vezette olaszul éneklő nénik jöttek szembe, a vállukon keresztet cipelve és sírdogálva. Biztos elegük lehetett abból, hogy nem fértek el a turistáktól, és félpercenként félre kellett állni az útból, mert szembejött egy autó, és dudált, amíg el nem álltak előle (Izraelben a dudálásnak elképesztő kultúrája van), Volt egy hatalmas Görög-keleti templom, ami csak messziről látszott a muszlim temetőből, és konkrétan úgy nézett ki, mint egy Disney palota – na, az nagyon tetszett. Az örmény rész nem tudom melyik, már nem emlékszem, mert voltak percek, amikor csak sodródtam a turistatömegben. A Siratófalnál azt figyeltem meg, hogy a fal mögött elhelyezkedő hatalmas, gyönyörű aranykupolájú sziklamecset hangszóróit ráfordították a Siratófalra, hogy biztosan mindenki azt hallgassa, hogy „aaaaaa, alllahh aaaaaalaaaah aaaa hhh aaa”. De másmilyen zsidó-muzulmán ellentétek is észrevehetőek voltak, mint például az, hogy a muszlim negyedben ilyen feliratú pólókat árultak: Israel Defense Forces: My job is so secret, I don't even know what I'm doing vagy a Guns ’n’ Moses. A muszlim negyed nyüzsgő, turistaszédítő piac-részétől eltekintve szokatlan csend volt, hosszú perceken mehettünk úgy, hogy senki sem járt arra, csak néha szaladt el mellettünk egy-egy kisgyerek.

Egy befogadóközpontban is laktam pár napot, ez egy bevándorlóknak fenntartott lakótelep-szerűség, ahova este 11 után csak rengeteg pénzért lehet bemenni, tehát mi esténként a kamerával megfigyelt szögesdróton másztunk át a fegyveres őrök elől, mert olyan kemények vagyunk. A befogadóközpontban szuper, hogy mindenki máshonnan jött, másmilyen nyelven beszélt, pont, mint az iskolákban, ahova ellátogattunk. Egy harmincfős osztályban húsz különböző helyről érkezett gyerek van, és pont nem az számít, hogy kinek mi az anyanyelve. Ellátogattunk egy drúz faluba, ahol nénik sütöttek pitát az utcán, és az egésznek nagyon vidék hangulata volt. Ami nagyon különleges szerintem Izraelben, az az, hogy a vallás mennyire jelen van. Az összes zsidó ünnepet nemzeti ünnepként tartják számon, ami ugye nagyon-nagyon sok, tehát cserébe, hogy a vasárnap munkanap (iskolába kell járni), kb. minden harmadik hosszú hétvége. Mi épp a Lag BaOmer című ünnepen voltunk ott, amiből én annyit láttam, hogy hatalmas tábortüzeket raktak úton-útfélen, partiztak vagy Hitler fejeket égettek. Az is durva volt, hogy még a bevásárlóközpontok ajtajára is raktak mezuzákat. Nagyon élveztem ott lenni, mindenkinek ajánlani tudom nyaralásra vagy akármire. Ja, és odakészülőknek étkezési tippként ajánlom a humuszt pitában. Minden kajáldában máshogy csinálják, és a legfinomabb cucc. Én végig azon éltem.

Tóth Joli (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Tippek, hogy hogyan érezzük jól magunkat nyáron, ha nincsen se pénzünk, se barátaink

A nyár közeledtével mi, csóró foreveralone-ok, mind elkeseredünk, hogy egy újabb szünidőt kell kockulással és önsajnálattal eltöltenünk, de idén minden megváltozik. Íme, pár tipp, hogy mindenkinek jól teljen a nyara – remélem be fog válni.

1. Próbálj meg összebarátkozni a szüleiddel, rokonaiddal, és mindenki mással, akiknek akaratuk ellenére is kötelező szóba állni veled. Ha sokat beszélgetsz velük, olyan érzésed lesz, mintha lennének emberek, akik törődnek veled és kíváncsiak rád.

2. Ha őrült fesztiválozásra támad kedved, a YouTube-on tedd be valamelyik tavalyi fesztivál aftermovie-ját, kapcsold le a lámpát, és táncolj kedvedre körbe-körbe a szobában, így tökéletesen szimulálhatod a fergeteges nyári partidat. Még fényképeket is oszthatsz az élménydús estéről, és ha elég ügyesen vakuzol, olyan lesz, mintha tényleg a helyszínen lennél.

3. Ha már a Facebooknál és efféléknél járunk, nyugodtan kreálj magadnak hamis barátokat valamelyik közösségi hálón. Gyakran válts üzeneteket velük (ez jót tesz a lelkednek, csak felejtsd el, hogy magaddal beszélgetsz), és bátran írj az üzenőfalukra is, így még az ismerőseid is azt fogják, hinni, hogy király vagy, és esetleg egy igazi ember is szóba áll veled.

4. A filmek nézését vagy a könyvek olvasását lehetőleg kerüld, mert nagy esély van rá, hogy nagyon elszomorodsz azon, hogy a világon rajtad kívül mindenki boldogan, értelmesen vagy legalább élménydúsan tölti az életét.

5. Ha spórolni szeretnél, akkor ne egyél semmit, hiszen a kaja egy ideig boldogít csak, egy idő után úgyis megint éhesek leszünk. A rendrakással is amúgy ez van, fölösleges elpakolni, mert úgyis kupleráj lesz. Na szóval, ételre semmiképp se költs.

6. Pénztárcabarát hobbi: dizájner ruhák készítése szemétből. A hulladék felhasználásával környezetbarát leszel, és ugye minél több barát, annál jobb (haha, szóvicc).

7. Az ingyenes nyári táborokat neked találták ki! Tábortársaidnak ne igazi és szánalmas énedet mutasd, hanem hazudd magad annak, aki lenni szeretnél. Pl.: egy Csendes-óceáni sziget hercegnője vagy, és ha jóba lesznek veled, akkor elviszed őket a palotádba magángéppel. Légy kreatív, és soha ne próbálj önmagad lenni!

Boldog vakációt mindenkinek!

Tóth Joli (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Első évem az AKG-ban

Nemsokára eltelik ez az év is, mint előtte már pár. De ez most más volt, új iskola, új barátok, új tanárok, új kihívások. Mindig volt mivel törődni, és a napokban vettem észre, hogy már nagyon közel az év vége. Eltűnődtem, hogy mi minden történt, és hogy milyen gyorsan elrepült ez az év, még ha közben ezt nem is éreztük.

Nyelvi évünk volt, mindennap angol órák, amennyi csak belefért. A hetek egymás után jöttek és mentek, beültünk a padba, és tanultunk, vagy éppen Ildinél álltunk sorba a büfénél. Volt olyan, hogy hétvégi kiránduláson koptattuk a lábunkat, és barangoltunk be szebbnél-szebb helyeket. A témaheteink is nagyon jók voltak, folyamatosan egyre jobban megismertük egymást, az iskolát és még talán magunkat is. Barátságok szövődtek és viták alakultak, amik lassan elsimultak, hogy aztán lehessen máson vitatkozni, ahogy az lenni szokott. Élveztük a suliban töltött időt – amikor dolgozatot írtunk, akkor talán kevésbé, de azt hiszem, ezzel a legtöbben így vannak. Amikor a kezünkben tartottuk az első értékelőinket, és több-kevesebb örömmel elolvastuk őket, akkor jöttünk rá, hogy eltelt az a bizonyos fél év. Aztán az AKG szülinapon mi is igazi AKG-sok lettünk, attól a naptól kezdve már teljesen máshogy járkáltunk az épületben. Később jöttek a felvételizők, akikről eszünkbe jutott, hogy egy évvel ezelőtt mi is ugyanilyen izgatott arccal követtük a segítőket, hogy megtaláljuk a megfelelő termet. Emlékszem, amikor ott ültem és szorongattam a tollamat, remélve, hogy sikerül a felvételi, és én is lehetek kísérő az iskolában. Onnan már hipp-hopp ott volt a Tavaszi Fesztivál és a Trupp előadás, amire még hétvégén is próbáltunk, hogy minden jól menjen. A végére minden összejött, és így volt kerek a darab. A ballagáson már elképzeltük, hogy egyszer majd mi fogunk egymás után bandukolni a virágok alatt, és hogy majd mi kapjuk a nyakunkba a sziromesőt a fenti ablakokból, de ez azért még eléggé messze van. Nem lehet kihagyni Angliát sem a visszaemlékezésből. Sok eső, birkák és millió nagyon szép emlék, amit nem fogok elfelejteni nagyon hosszú ideig. Az egész éves angoltanulás után jó volt kipróbálni magunkat és a tudásunkat. Nem könnyű feladat helytállni egy ilyen helyzetben, de mindenki a legjobbat próbálta kihozni magából, és nem is történt semmi komolyabb baj. A projektbemutatókkal sikerült kicsit visszacsempészni Angliát a mindennapjainkba. Jó volt megnézni, ki hogy látta az utat, és milyen élményekkel jött haza.

Az első évemnek az AKG-ban lassan vége. Előttünk a nyár, és a sok betervezett program a szünetre. Még nem kaptuk meg a bizonyítványt, és még az évet sem zártuk le, de már mindenkinek ott motoszkál a fejében, hogy lassan itt a vakáció. Még az utolsó energiákat mindenki belefekteti a vizsgákba, és aztán már semmi sem akadályozza meg, hogy kitörjön a jól megérdemelt és már régen várt szünet.

Aztán a nyár végével újra kezdődik egy következő tanév, vele még több tanulás, és újabb tantárgyak törnek majd be napjainkba, de bármilyen furcsán is hangzik, kíváncsian állok elébe, és már a nyáron várni fogom az évkezdést, éppen olyan izgalommal, mint ahogy most a nyarat.

Kutvölgyi Réka (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Másnaposok 3

Nem vártam sokat a harmadik résztől, mivel már a második részben is majdnem ugyanazt csinálták meg, mint az első részben. A várakozásaimmal szemben a harmadik rész hatalmas meglepetés volt, a sztori teljesen eltért az előzőektől.

A négy jó barát megint együtt van, mivel Alan apja váratlanul meghalt. A család úgy gondolja, hogy segítség kell Alennek, mivel már nem szedi a tablettáit (azt pontosan nem tudjuk, mire kell neki tabletta, de ez jelentéktelen, viszont neki szedni kéne), ezért el kell vinni egy intézetbe, ahol meggyógyulhat. Idáig egy szép drámai történetet láthatunk, csakhogy útközben megtámadja őket egy szervezet feje. Innentől kezdve az egész történet megkavarodik, és a film átalakul akciófilmmé. A négy barát (később három) egy kínai tolvajt kerget, aki kirabolta a banda fejét. Az egyetlen ember, akivel a kínai (Mr. Chow) tartja a kapcsolatot, az Alan.

A csapat természetesen eljut Los Angelesbe, de annak ellenére, hogy az ember ezt várná, nem lesz semmilyen lerészegedés. Az majd később következik. A történet gyönyörűen lett fotózva, a színészek remekül teljesítenek, és remekül adják vissza az előző részek hangulatát. Mindenki vicces és egyúttal kicsit szánni való is. A filmet remek kikapcsolódásnak ajánlom, de semmiképpen sem családi mozizásra.

Vida Benedek (8. évf.)

Másnaposok 3 (The Hangover Part III, 100’, 2013)
Rendezte: Todd Phillips
Szereplők: Bradley Cooper, Ed Helms, Zach Galifianakis, Justin Bartha, John Goodman

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Európa víziója

Idén Svédország kapta az Eurovíziós Dalfesztivál rendezési jogát, a tavalyi nyertes, Loreen nagysikerű dalának köszönhetően. A Malmőben megrendezett gálán az idei győztes végül a dán Only Teardrops című dal lett. Végül még Magyarországnak is jutott egy előkelő hely...

Idén is elérkezett az a bizonyos májusi nap. Izgulva nyúltam a távkapcsoló felé, hogy láthassam a magyar stúdióból közvetített Elővíziót, a nagy show előtti bevezető műsort. Még mindig nehezen hittem el, hogy a sokak által csak „sapkás manónak“ titulált ByeAlex-et küldtük a fesztiválra. A magyar celebek üzentek neki hideget-meleget, amikor kiderült az előválogató végeredménye. Én a forróvizes csap mellé álltam, és teljes erőmből szurkoltam neki egy méltó helyezésért. Látható volt rajta, hogy profi módon fedi az izgulását: rezzenéstelen arc, biztos beszédhang volt jellemző rá az első svédországi kapcsoláskor is. Nem feltétlenül a legjobb énekes, de tökéletesen illik hozzá a dal – amit, valljuk be, nagyon eltaláltak. Az európai közönség már az elődöntőben is hatalmas ujjongással fogadta Alexet, bíztam benne, hogy ez így lesz ezen az estén is.

A kezdő főcím rögtön elárulta, hogy a svédek szembemennek a jelenleg divatos (és általam nem túlságosan kedvelt) minimalizmussal, hiszen gyönyörű, 3D-ben meganimált pillangók lepték el a képernyőt, hogy ezzel utaljanak az idei Vízió szlogenére: We Are One, azaz egyek vagyunk. Azonban ez csak az első kellemes meglepetés volt, ugyanis hamar rájöttem, hogy – ellentétben a tavalyi, eléggé szigorúra vett düsseldorfi rendezésű dalversennyel – a szervezők semmit sem fognak teljesen komolyan venni, és lehetőleg mindent kifiguráznak a három óra alatt. Egyre jobban vártam az énekeseket.

A zenészek előtti bevezető kisfilm szintén gyönyörűre sikerült: az adott ország színeit a szárnyán viselő lepke kalauzolt el minket az adott fellépő életébe, miközben elképesztően szép felvételeket mutattak. Ami utána jött, az volt talán a legnagyobb negatívuma a műsornak: talán a belgákat kivéve nem volt olyan szám, ami igazán meg tudott volna ragadni az ember fülében. Olyan érzésem volt, mintha minden dalszerző ugyanarra a mintára szabva írta volna meg a zenét. Tizenhat versenyző produkciója után végre a színpadra lépett a mi emberünk, és a várakozásaimnak megfelelően a nézősereg igazi ovációban tört ki, ennél hangosabb üdvrivalgás talán csak Dániának és a „helyi erőnek“ jutott. Az ének iszonyatosan hamisan hangzott, de tulajdonképpen ez még jót is tett az összképnek – így talán jobban kiderült a nemzetközi közönség számára, hogy mi sem vesszük teljesen komolyan a dolgot.


fotó: eurovision.tv

A huszonhét ország versenyszáma után vicces kisfilmek következtek, talán az este fénypontjának mondanám ezeket. Késő este lett, mire végül a pontozáshoz érkezett az adásmenet. Rendkívül megörültem, amikor az összesítő táblázatban hirtelen a második helyen kötöttünk ki. Sajnos ezután viszonylag kevés országból szavaztak ránk sokan, így a középmezőnyben vártuk a további izgalmakat, majd hirtelen megtörtént az, amire nem számított még a narrátor, Gundel Takács Gábor sem: a németek nekünk adták a legtöbb voksot.

Másnap reggel egy ország volt hangos attól, hogy eddigi harmadik legjobb helyünket szerezte meg a hipster kinézetű Alex, a hírességek természetesen rögtön gratuláltak neki a tízedik helyért, a negatív hangok pedig szép lassan elhaltak. Azóta több ország iTunes-toplistáján is feltűnt a Kedvesem, az észteknél például az első helyen szerepelt egy jó ideig.

A Hupikék Törpikék és Vujity Tvrtko után ByeAlex is ékes példája annak, hogy a hírnévhez csak egy sapka kell – és egy kis plusz...

Sengel Tamás (9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Egy hét Szalonnán

Falukutatás témahetünket a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei településen, Szalonnán töltöttük. A hét végére pedig azt is sikerült elérnünk, hogy amikor kiejtjük a falu nevét, ne egy darab húsra gondoljunk.

Falut kutatni az AKG-ban azt jelenti, hogy mindenki az előre kiválasztott témája alapján megfigyeléseket, interjúkat készít az adott településen, ebből pedig esszét, videót vagy fotókat kell leadni. Nem volt ez másként velünk sem, a témák között pedig igazi különlegességek is akadtak – például a Temetkezési szokások Szalonnán című.

Első napunkon még csak körülnéztünk a faluban, és hamar kiderült, hogy nagyon vártak minket, és igazi megtiszteltetésként tekintettek arra, hogy mi az ő lakhelyüket választottuk kutatásunk céljául. Ez a kedvesség igen szokatlan volt, de a hét végére már hozzászoktunk, hogy itt az embereknek egy rossz szavuk sem volt hozzánk.

A többi napon délutánig mindenki a saját projektjével foglalkozott, utána pedig különböző közösségi munkákon vehettünk részt. Szerencse, hogy itt a munka inkább játék volt, hiszen a helyi tanodában a „nagyfiúk” a „kisfiúkkal” fociztak, a „nagylányok” pedig a „kislányokkal” kézműveskedtek. Az anyaotthonban (ahol olyan anyák laknak gyermekeikkel együtt, akiknek valamiért el kellett hagyniuk az otthonukat) pedig tánc és játék volt a program. Este a szálláson pihentük ki az egész napi falusi tevékenységeket.

Utolsó előtti nap (csütörtökön) hivatalosak voltunk a helyi focipályára, egy búcsúdélutánra. Mivel arra számítottunk, hogy este, a tábortűz mellett csak szalonnát fogunk sütni, közösen a falusiakkal, ezért ebédre mindenki jóllakott. El lehet képzelni, mennyire meglepődtünk a pályához érkezve, ugyanis a helyiek két nagy bogrács étellel vártak minket. Mivel az a krumplis valami, amit kaptunk, kihagyhatatlanul finom volt, a focipályán mindenfelé a túlzott jóllakottságtól rosszul levő, kiterült pestieket lehetett látni.

Péntek délután az évfolyam vidáman szállt le a Keleti pályaudvaron, hiszen egy remek témahéten estünk túl, úgy, hogy közben barátságok szövődtek a szalonnaiak és köztünk, és nem mellékesen, mindenkinek sikerült teljesítenie a feladatát.

Gálosi Dóra (AKG, 9. évf.)

Fotók: Chrenkó Tímea

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Roma vagy cigány?

Ez volt talán a legtöbbször elhangzó kérdés az Össze-Vissza évfolyam témahetén.

Az eredetileg „felkészülés a falukutatásra” címen meghirdetett 5 napból végül roma témahét kerekedett. Ezt én személy szerint annyira nem is bántam. Mivel falukutatásra Szalonnára utazunk, senkinek sem ártott, hogy megismertük azt a kultúrát, ahova csöppeni fogunk. Ez persze csak az én véleményem, sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy kicsit sok volt már a témából. A magyarázat a megosztottságra az, hogy a programokat magunk választhattuk, és sajnos senki nem láthatta előre, hogy egy-egy előadás, beszélgetés mennyire fog jól sikerülni. Az én lelkesedésem a témahét iránt annak köszönhető, hogy valahogy mindig abba a csoportba keveredtem, amelyik jobban járt.

Nagyon sok oldalt venne igénybe, ha most felsorolnám a témahét egész programját. Ezért kiválasztottam pár, számomra emlékezetes eseményt, és most erről fogok mesélni.

Nekem nagyon pozitív élményem volt az UCCU alapítvány által tartott foglalkozás. Eredetileg nem is erre a programra akartam menni, de valahogy mégis ide keveredtem. Azt kell, hogy mondjam, nem bántam meg. A két roma fiatal által tartott beszélgetés a témahét talán legjobb másfél órája volt. Az első fél órában még mindenki megszeppenve nézett a két huszonéves srácra, de miután oldódott a hangulat, remek beszélgetés kezdődött a romák jelenéről, jövőjéről, a fiúk személyiségéről és sok minden másról. Jó volt hallani olyanvalakik véleményét a témában, akik korban nem is állnak tőlünk olyan távol, és így könnyebben meg tudtuk érteni egymást. Egyáltalán nem voltak zárkózottak, és minden kérdésünkre válaszoltak.

Még aznap délután a KuglerArt Galériába látogattunk el, ahol roma művészek munkáit tekinthettük meg. Lenyűgöző volt látni, hogy egy belvárosi lakásban mennyi tárgyat lehet összehordani. Egy szabad négyzetcentimétert nem lehetett találni a falon, de még a polcokon sem. Volt ott minden: festmények kartondobozon, játék babák, kerámiák, pecsétek, falvédők és még sok beazonosíthatatlan tárgy. Amint beléptünk, máris megláttam két olyan művet, amik nagyon megtetszettek. Kiderült, hogy mindkettő egy festő munkája, akit művésznevén Amigónak hívnak. A képei magával ragadtak, és azt éreztem, hogy nekem kell valami, ami az ő munkája. Szerencsére kaptunk pár pecsétet, amit ő készített, így csoportunk tagjai remekül elszórakoztak egymás kidekorálásával (volt olyan, akinek egész arcát elborították a kutya formájú tintapacák).

Utolsó nap Ignácz Józsefhez, a Rádió C volt főszerkesztőjéhez volt szerencsénk. A vele való beszélgetés teljesen más volt, mint amit eddig megszokhattunk. Mivel ő elsősorban újságíróként érkezett hozzánk, ezért a szakmájához kapcsolódó kérdéseket is feltehettünk neki. Nagyon érdekesek voltak a válaszai, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy bizony néha elég kritikusan gondolkozik a romákról. Ez egy üdítő változás volt ahhoz képest, hogy egész héten csak szépet és jót hallottunk, pedig mint tudjuk, olyan nincs, hogy minden szép és jó. (Félreértés ne essék, én ezt cseppet sem előítéletből mondom.) A beszélgetésről sok mindent elárul, hogy a tervezett időnél jóval többet vett igénybe.

Összességében számomra ez a témahét az egyik legjobb volt a lassan három AKG-s évem alatt. Nem gondoltam volna, hogy az amúgy is minimális előítéletemet még sikerül csökkenteni, de ez alatt a 4 nap alatt ez is megtörtént. Végezetül megjegyezném, hogy a címben feltett kérdésre választ sajnos nem kaptunk, mindenki azt ajánlotta, hogy nyugodtan használjuk mindkettőt.

Gálosi Dóra (AKG, 9. évf.)

A fényképek Szalonnán készültek.
Fotók: Tornóczi András és Silló Ármin (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

4 Tovább

„A felnőttek mindent ilyen hamar elfelejtenek?” – Könyvajánló

A Fiú című könyv az egyik kedvencem. Szeretem az íróját (Takeshi Kitano), a témáját (kamaszkor és Japán) valamint a hangulatát. Szerintem ez a könyv az, amit minden kamasznak olvasnia kéne.

A Fiú története érdekes, megmutatja, milyen a felnőtté válás – sok szempontból. Vannak benne vidámabb témájú részek, de vannak melankolikus fejezetek is. Az írót magát is nagyon tisztelem és becsülöm, már csak a filmjei (mint például A Szamuráj) miatt is. A rendező/író hihetetlenül jól jeleníti meg, hogy milyen a mai, illetve a múltbeli Japán.

A könyv három rövidebb-hosszabb novellát tartalmaz, mindnek középpontjában egy-egy tinédzser áll – ki-ki a maga bajával, persze: válás, szerelem és versengés. Az első (Bajnok kimono) egy fiúról szól (ami nem meglepő, ha a címet nézzük), aki az iskolai futóversenyre készül, és minden vágya az, hogy megnyerje. Sajnos a bátyja miatt, aki pontosan az ellentéte (jó tanuló, rossz sportoló), úgy néz ki, nem fogja megnyerni a versenyt. A történet szereplője még a fiú nagy ellensége, „tökfej” is, aki mindig nyer, ám most beteg. És hogy mindebből mi sül ki? Nos, az kiderül a novellából. A következő írás a Csillagbölcső címet viseli, és egy kisebb fiúról (Toshio) szól, akinek meghalt az apja, és aki az anyjával valamint bátyjával él Oszakában. Az iskolában senki sem szereti, mindenki kitaszítja. Az egyetlen hobbija, vagyis mulatsága az életben az, hogy a csillagokat figyeli a bátyjával. Egyszer csak az özvegy anyjának új barátja lesz, és ennek hatására az elkeseredett fiúk (apjuk emlékét nem feledve, lásd a címben szereplő idézetet) elhatározzák, hogy ellopnak egy távcsövet, és megvizsgálják a Sirius testvércsillagát. A harmadik rész címe: Okamesan, melynek jelentése természetesen rejtély számomra. Ez a rész egy Ichiro nevű fiúról szól, aki egyedül megy tanulmányútra Kiotóba. Itt balhékba keveredik, a pénzét ellopják, és tanulmányi kirándulásról sincs szó, ugyanis szerelmes lesz egy lányba.

Ez persze 3 teljesen különálló történet, ám kissé szomorkás hangulatukkal és tinédzserproblémáikkal nagyon hasonlítanak egymásra. Mindenkinek csak ajánlani tudom a könyvet, de különösen az éppen serdülő tinédzsereknek.

Tóth Artúr (AKG, 8. évf.)

Takeshi Kitano: Fiú (Scolar Kft., 2009, 140 o.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Az önkényuralmi jelképek demagógiája – diákszemmel

Az önkényuralmi jelkép használata a magyar jog szerint bűncselekmény. Önkényuralmi jelkép alatt a horogkeresztet, az SS-jelvényt, a nyilaskeresztet, a sarló-kalapácsot és az ötágú vörös csillagot értjük. Egy kis történelem. Bő 20 éve került be Magyarországon a Büntető Törvénykönyvbe (BTK) az önkényuralmi jelképek használatának tilalma. Az Európai Unióban nincs egységes szabályozás ezekről a jelképekről és a megjelentetésük szabályozásáról – ezek eldöntése nemzeti hatáskörbe tartozik. Érhető módon Németországban sokkal nagyobb tilalom van a nemzetiszocialista jelképek, viselkedési formák, egyenruhák, eszmék használatára vonatkozóan.

Történt Magyarországon, hogy 2003-ban Vajnai Attila egy tüntetésen egy kartonpapírból készült ötágú vörös csillagot viselt a ruháján. A magyar bíróság bűnösnek mondta ki önkényuralmi jelkép használatáért. Vajnai fellebbezett, és az Európai Bíróság, mint a hatáskörébe nem tartozó ügyet, elutasította a kérelmét. Így a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága 2008-as ítéletében mondta ki, hogy Magyarország megsértette a szólásszabadság jogát, amikor eljárást indított Vajnai ellen. Ugyanilyen döntés született Fratanoló János ügyében is, 2011-ben. Ebből kiindulva az Alkotmánybíróság 2013. április 30-i hatállyal megsemmisítette az önkényuralmi jelképek tilalmára vonatkozó törvényt.

A döntés után megváltoztatták a BTK vonatkozó passzusát, és az új szabályozás már nem általános tiltást tesz, hanem azokat büntetné, aki a köznyugalom megzavarására alkalmas –különösen az önkényuralmi rendszerek áldozatainak emberi méltóságát, vagy kegyeleti jogát sértő – módon terjeszti, nagy nyilvánosság előtt használja vagy teszi közszemlére a horogkeresztet, az SS-jelvényt, a nyilaskeresztet, a sarló-kalapácsot és az ötágú vörös csillagot illetve az ezeket ábrázoló jelképeket. Az új szabályozás, mely 2013. április 30-án lép hatályba, szűkíti a büntetendő magatartások körét, és ezzel a bíróságoknak sem ad tág teret az önkényes jogértelmezésre.

Jól van ez így? Szükség van egyáltalán ilyen szabályozásra? Mi van akkor, ha valaki a Führer arcmásával díszített pólóban kirándul? Addig nem büntethető, amíg valahol a ruháján vagy akár a Führer fényképén nincs SS-jelvény… esetleg ha a hátán Joszif Sztálin mosolyog ránk?


illusztráció: egy 1995-ben felfedezett szvasztika, melyet 1937-ben készített egy német erdőmérnök (forrás: Index)

A napjainkban elharapózó kirekesztő gondolkodásnak és viselkedésnek mindenképpen valamiféle gátat szab a törvény. Csak bízhatunk abban, hogy nem lesz többé divat a diktatórikus rendszerekkel való azonosulást kifejező jelképek viselése, használata.

A horogkereszt, az SS-jelvény, a nyilaskereszt, a sarló-kalapács és az ötágú csillag mind önkényuralmi jelképek. De nagyon jól tudjuk, hogy ezeknek a diktatúráknak más jellegzetes megjelenési formái is vannak: egyenruhára vészesen emlékeztető, „parádés” jelmezek, karmozdulatok, militáris viselkedésmód, bakancscsattogtatás, elvtársozás. Mind-mind egy diktatúra jelképrendszere. De találkoztunk „tavaszköszöntő” motorosokkal az Adj gázt! szellemiségében, rendfenntartót játszó és a kisebbséget megfélemlítő fekete ruhás szervezett és erőszakos bandákkal, vallási közösségeket fenyegető, tanulatlan, a történelemmel tisztában nem lévő igazságosztókkal, az Andrássy út „szellemét és szigorúságát” visszasíró kommunistákkal.

Egyvalamit nem lehet betiltani. A TUDATLANSÁGOT! A történteket történelemként kell megtanulni.

Nánai-Szűcs Dóra (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Villám programajánló, a Tavaszi Fesztivál előtt

AKG-s hagyományokhoz híven idén is a 9. évfolyamok, tehát az Össze-Vissza és a 9PK10G osztályok tanulói szervezik a Tavaszi Fesztivált. Szóljon ez a cikk arról, hogy mi vár rátok a nevezetes 2 nap alatt.


A díjnyertes Francia Színház előadása

Idén hagyományt fogunk törni. Míg eredetileg a Tavaszi Fesztivál egyik fő funkciója az volt, hogy az iskolai alkotókörök bemutatkozhassanak, idén kicsit a külső világ felé is nyitunk. Magyarán: sok lesz a külsős program. Persze nem kell megijedni, nem fognak háttérbe szorulni az alkotókörök, egyszerűen csak arról van szó, hogy akiket már annyira nem érdekel például a Szubjektív alkotókör bemutatkozása, azoknak sem kell unatkozniuk, hiszen számtalan remek program fogja őket is várni. Reméljük, mindenki izgatottan várja, hogy megtudja, mivel töltheti majd ki a rendelkezésére álló két napot.


A Trupp színtársulat

A színházteremben a fesztivál egész ideje alatt megállás nélkül előadásokat nézhet a kedves nagyérdemű. Lesz Diák- és hagyományos Trupp színház, angol- és francia színház, projektbemutató, koncert, táncház és még egy csomó más móka. Annyi jelentkező volt programok tartására, hogy szinte már be se fértek a rendelkézésünkre álló időbe, volt olyan, akit át kellett helyeznünk egy másik terembe.


Erdős Virág költőnő

Akik esetleg egy kis beszélgetésre vágynak, azoknak is van miből válogatniuk. Itt lesz Erdős Virág író-költő, az UCCU alapítvány (a foglalkozás keretein belül roma fiatalokkal lehet beszélgetni), Szegő Andor, katasztrófaturista, aki a világ majdnem minden országában járt már, és még sokan mások.


Szegő Andor, világjáró

Hogyha a sportnapon még nem lett eleged a mozgásból, akkor vár téged a kerekesszékes kosár, a jóga- és a táncbemutató is.

Sok furcsaság is szembejöhet, mint például a pénteken megrendezésre kerülő kutya show, vagy a diafilmvetítéssel egybekötött pihenő-szoba.

Reméljük, hogy minden jól fog sikerülni, és élvezni fogjátok a mi rendhagyó Tavaszi Fesztiválunkat.

Gálosi Dóra (9. évf.)

AKG Tavaszi Fesztivál
2013. május 2-3.
A programok ingyenesek

AKG Tavaszi Fesztivál hivatalos oldal és részletes program: www.akg.hu/tavaszifesztival
Facebook oldal: www.facebook.com/tavaszifesztival

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Filmajánló: Személyiségtolvaj

Az embernek a cím hallatán egy komoly film jut eszébe, profi tolvajokkal és ádáz küzdelmekkel. Nos, ez a film pont az ellentéte ennek.

Nemrég néztem meg a filmet, és mikor kiválasztottuk, én is elkezdtem fantáziálni. De amikor elolvastam az ajánlót, rá kellett jönnöm, hogy ez a film nem olyan lesz, mint amit én elképzeltem. A film alapötlete nem is rossz: egy árva lány, aki nem tudja, hogy mit kezdjen magával, mások személyiségét lopkodja. Egyik ilyen áldozata egy kétgyerekes családapa, aki mindent megtesz a családja jobb életéért. A férfi egyszer csak kezdi észrevenni, hogy nincs minden rendben. Felkutatja a személyiségét elrabló lányt, és ekkor kezdődik kalandos utazásuk. Hamarosan azonban kiderül, hogy a lánynak nemcsak ő az egyetlen üldözője...

A színészi játék nem rossz, Jason Bateman és Melissa McCarthy igazán kitesznek magukért. Alapvetően szerintem nem egy rossz film – bár engem nem ragadott meg annyira –, ha valaki a vígjátékok kedvelője, annak bátran ajánlom.

Gálosi Tamás (8. évf.)

Személyiségtolvaj (Identity Thief, 2013, 111')
Rendezte: Seth Gordon
Szereplők: Jason Bateman, Melissa McCarthy

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Miért szeretek olvasni?

Ma már mindenki filmet néz, videojátékokat játszik. Kevesen olvasnak. Lehet, hogy ez a téma már túl van tárgyalva, és én sem arról fogok írni, hogy miért nem olvasnak az emberek, hanem hogy miért jó olvasni.

Ha valaki ma olvas a buszon, az iskolában vagy bárhol, azt rögtön könyvmolynak nézik, még akkor is, ha egy nagyon jó és izgalmas könyvet olvas. Vegyük mondjuk a Harry Pottert. Ha ezt a könyvsorozatot olvasod, tényleg egy másik világba kerülsz, úgy érzed, te is a Roxfortban tanulsz, mintha te is részt vennél a kalandokban. Elképzeled az arcokat, ruhákat, tárgyakat, termeket. Amit elolvasol, azt odaképzeled, azt hiszed, hogy te is ott vagy. És ez minden könyvvel így van. Például ott van az Éhezők Viadala, ami más műfaj, mint a Harry Potter, de ott is te képzeled el, hogy éppen milyen ruhát viselnek, milyen a táj, elképzeled a harcot. Mikor olvasol, egy másik világba csöppensz, ahonnan csak nehezen mászol ki, mert miután elolvastad a könyvet, gondolkozol rajta, és így még mindig abban a világban élsz. Lehet, hogy ez csak velem van így, de lehet, hogy vannak, akik ugyanígy éreznek.

Sok jó könyvből készült filmadaptáció, amik bár bemutatják a történetet, a részleteknek nem marad sok hely. Pedig azok a legfontosabbak. A film a legtöbb esetben nem olyan, mint a könyv. Persze a filmadaptáció lehet nagyon jó is, mint a Harry Potterek, de lehet nagyon rossz is, mint például az Eragon. A könyvből sokkal több minden derül ki, és sokkal izgalmasabb is néha. Én személy szerint imádom a filmeket, de a könyvek elvarázsolnak. Imádok olvasni, mert olyankor megszűnik a világ, és egy másik jön létre a helyén. Ha olvasok, azonnal működni kezd a fantáziám, ami az egyik legjobb dolog a világon. Senkit nem akarok rábeszélni az olvasásra, csak el szerettem volna mondani, hogy mit hagysz ki, ha csak filmeket nézel, és nem tudod, hogy azok miből is jöttek létre. Aki még nem olvasta a Harry Pottert, annak ajánlom, mert sokkal-sokkal jobb, mint a film.

Szabó Borbála (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Semmi a Bábszínházban

Őszintén megvallva, nem sokat vártam a darabtól – mivel a Bábszínházban néztem meg, és én nem rajongok különösebben a bábokért –, de hatalmas meglepetésben volt részem.

A könyvről (Janne Teller: Semmi – Szubjektív, 2012. február) már sokat hallottam, arról, hogy betiltották Dániában, később pedig kötelező olvasmánnyá tették, és hogy milyen nagy sikert jelentett a megjelenése, de sajnos még nem olvastam ezek ellenére sem, egyszerűen nem volt rá időm. Tehát nagyon vártam ezt az előadást, de nem a színészi munka (ha a bábozást annak vesszük), hanem a történet miatt. Pierre Anthon, egy kisfiú feláll az órája közepén, és kijelenti, hogy semminek sincs értelme, ezért semmit sem érdemes csinálni, és ezután kisétál az osztályteremből. Az osztálytársai megpróbálják meggyőzni az ellenkezőjéről, úgy, hogy számukra fontos tárgyakat gyűjtenek egy halomba. Ahogy egyre több dolog kerül a kupacba, úgy egyre fontosabb, egyre durvább dolgokat akarnak beletenni. A történetről ennyi elég, mert nem szeretnék spoilerezni.

Bejöttek a színészek, és elkezdtek zenélni. Igen, zenélni, méghozzá remekül és kifogástalanul, a sokunk által ismert Quimby számok egyikét. Miután befejezték, elkezdtek bábozni, olyan bábokon, amikről az ember azt gondolná, hogy Tim Burton saját kezűleg faragta ki őket. A színészek remekül bántak velük, és ők maguk is úgy néztek ki, mint a saját bábjaik – a hajuk színe, a testalkatuk, az öltözködésük. A történet nem okozott csalódást, merész, érdekes és fordulatos volt. A színészek néha megálltak zenélni, és ilyenkor majdnem olyan jól játszották el a számokat, mint az eredeti előadók. Az előadás alatt egyszer sem untam el magam, mindig volt miért izgulni, mindig volt valami érdekes, amire muszáj volt odafigyelni. A színészek nagyot alakítottak bábosként és zenészként is, az egész közönséget elbűvölték. Szerintem érdemes lenne megnézni mindenkinek, nemcsak azoknak, akik olvasták, de azoknak is, akik nem, mert mindenképpen nagy élmény.

Vida Benedek (AKG, 8. évf.)

Semmi – Janne Teller regényének bábszínpadi változata (Bábszínház)
Színpadi adaptáció: Gimesi Dóra
Zene: Kiss Tibor (Quimby)
Rendező: Hoffer Károly
Szereplők: Spiegl Anna, Mórocz Adrienn, Pallai Mara

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Bűn és bűntelenség - A vadászat című filmről

Képzeljük el egy pillanatra, hogy az iskolában vagy a baráti körünkben az egyik pillanatról a másikra hirtelen mindenki idegenné és ellenséggé válik, senki nem mer közeledni hozzánk, mert nekünk tulajdonítanak egy rettenetes bűnt, amit el se követtünk. Erről, vagyis előítéletről és kirekesztésről, közösségi életről és magára maradásról szól Thomas Vinterberg legújabb filmje, ami egyfajta fordított „Bűn és bűnhődés”-történet, igazi „ártatlanság”-sztori.

A film főhőse Lucas, egy kis dán faluban, egy rendkívül összetartó közösségben él. A férfi nem tartozik a legszerencsésebb emberek közé: nemrég vált el a feleségétől, a fiát csak ritkán láthatja, az iskola, ahol tanított, megszűnt, helyette most egy óvodában dolgozik, dadaként. Amikor éppen úgy néz ki, hogy rendeződik végre az élete (lesz egy barátnője, visszaköltözik hozzá a fia), váratlan fordulat következik: Lucas legjobb barátjának a kislánya, Klara mond valami „butaságot”, aminek az értelmét ő fel sem fogja, de az óvodában dolgozók, a felnőttek gyanakodni kezdenek: a férfi megrontotta a kislányt. Gyakorlatilag az egyik pillanatról a másikra mindenki Lucas ellen fordul, a munkatársak, a gyerekek szülei, még a barátnője is, és persze a kislány apja, a gyerekkori barát. Lucas elveszti az állását és gyakorlatilag – a fia szeretetének és bizalmának a kivételével – minden emberi kapcsolatát. Hiába menti fel a rendőrség, a kiközösítés, a rosszindulat megmarad: a boltban nem adnak el neki semmit, megverik az utcán, még a kutyáját is megölik. Odáig fajulnak a dolgok, hogy egy puskával lőnek be az ablakán, immár az életére törve.

A film erőteljesen teszi fel a kérdést: vajon min alapul a kirekesztés? Vajon amikor valakit másnak gondolunk, olyankor nem minden esetben valamiféle bűnösséget konstruálunk? Vajon nemcsak akkor tudunk elítélni valakit, ha rögtön gonoszságot, aljasságot társítunk a személyéhez? S a filmből úgy tűnik, hogy egy zárt közösségnek talán szüksége is van arra, hogy időnként bűnbakot keressen, amelynek apropóján a közösség minden tagja egyvalaki ellen fordulhat. Talán éppen az ellenséggyártás jelenti a közösség számára az összetartó erőt… A történetet az teszi nagyon szomorúvá, hogy teljesen realisztikus, tulajdonképpen bárkivel megeshetne mindez vagy valami hasonló, teljesen váratlanul. A kirekesztett, egyedül maradt embert tökéletesen játszotta el Mads Mikkelsen, aki az alakításáért megkapta a 2012-es Cannes-i filmfesztivál legjobb férfi főszereplő-díját. A színészek közül meg kell említeni Thomas Bo Larsent, aki Lucas gyerekkori barátját, Theót alakította, nagyon emlékezeteset nyújtva.

Én ugyan még nem sok dán filmet láttam, de kétségtelenül ez a legjobb közülük. Félelmetes a befejezés, amit nem akarok elmesélni, nehogy lelőjem a poént. De felkavaró azzal szembesülni, hogy az előítéletek nem szűnnek meg, akkor sem, ha érvényüket vesztik: az újabb generációk újraalkotják, tovább örökítik, sőt, a gyerekek tovább hordozzák szüleik valós és vélelmezett bűneit. Innét nézve szánalmasak és szerencsétlenek vagyunk, kivétel nélkül mind. Nem kellemes és nem is könnyű ezzel szembesíteni. A Vadászat című filmnek sikerült. Nézzétek meg!

Gulyás Ábel (AKG, 9. évf.)

A vadászat (Jagten, dán film, 2012, 115')
Rendezte: Thomas Vinterberg
Szereplők: Mads Mikkelsen, Thomas Bo Larsen

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Pi élete – újragondolva

Nagyon sok visszajelzést kaptam arról, hogy a film szerintetek jó volt, és én is úgy érzem, hogy picit elhamarkodottan ítéltem korábbi cikkemben (Pi unalmas élete, Szubjektív, 2013. február), úgyhogy árnyalnám a véleményemet, amivel lehet nem egyetérteni vagy egyetérteni, személyes meggyőződéstől függően. Ráadásul több Oscar-díjat is kapott a film, aminek egy része érthető, másik része meg egyszerűen vérlázító.

A Pi élete azért egy furcsa film, mert a fő probléma nem igazán az, hogy rossz lenne a film, csak célközönséget tévesztett.

Első megközelítésben rettenetesen vontatott, és egyszerű, mint a faék. A film története elindul Indiában, Pi gyermekkorával, majd bemutatja Pi utazását, amely végig tele van tűzdelve látványos effektekkel (kiugrik a tigris a képernyőből, stb.… a vizuális effektekért járt is a megérdemelt Oscar). A film végéig megy a mesébe illő parasztvakítás, majd a végén feltesz egy kérdést a felnőtt Pi az írónak: ön melyik történetet hiszi el? Azaz lefordítva: ön hisz egy természetfeletti történetben, vagy a ráció alapján gondolkodik? Ezzel a kérdéssel semmi baj nem lenne, de erre a kérdésre a választ úgy lehet és úgy izgalmas megadni, ha gondolkodnunk is kéne rajta. A film alapján pedig nem fog senki se ezen gondolkodni, mindenki rávágja, hogy: „persze, hogy voltak állatok a hajóban”, hiszen a film annyira irányítja a nézőjét, és felsőbbrendűvé teszi a hitet a tudománnyal szemben. Ez pedig egy olyan irány, amit nem támogatok. Elfogadom, ha valakinek az a tanulság, hogy hinni jobb, de nekem ez nem tetszik.

Ez a lenézés a tudománnyal szemben abban a jelenetben bontakozik ki, ahol Pi az apjával beszélget, és az apja azt mondja neki, hogy érdemes lenne a hit helyett a tudományhoz fordulnia. Erre Pi – teljesen inadekvát módon – úgy reagál: szeretne megkeresztelkedni. Pedig ott lett volna a lehetőség a párbeszédre, a másik oldal bemutatására, vagy épp annak megmagyarázására, hogy ez miért nem fog megtörténni.

Szóval első ránézésre ez a film nem szól semmiről, csak hogy utáljuk a tudományt, hinni menő. Megemlíti a lehetőségét, hogy van erre az egészre egy egészen racionális megoldás, de felejtsd el, higgyél. Ezt az olvasatát nem szeretem, viszont elsőre egy átlagos nézőnek ez jön le. Márpedig a filmet olyan helyeken vetítették le, ahol az átlagos néző nézi meg.

A filmnek számomra kedvesebb olvasata az, ha a címe szerint értelmezzük a filmet: Pi élete. Egy életútról szól, ennek pedig része a felnőtté válás. Ezt nagyon jól mutatja be a film, annak ellenére, hogy a felnőttség egy nagyon nehezen meghatározható fogalom. Azt mondja a film, hogy a hajótörés során – amely irodalmi szempontból egy „értékvesztés” – Pi szimbolikusan elveszíti a gyerekkorát. A támaszai ugyanis fokozatosan eltűnnek (a szülők, a testvére, az állatok), és meg kell küzdenie nehézségekkel (tigris) – azaz a felnőtté válás első lépcsője az önállóság.

Az ételkészlet elveszítése után magának kell megtermelnie a betevőt (halat fognia), azaz a felnőtt lét újabb nehézségével, az önellátással kell megküzdenie, a tigris pedig jelképezheti a család ellátását, és azt a szintet, ahol a jellem kiteljesedése lezárul: amikor tőled függnek mások, felelősséget kell vállalnod. A film végére pedig a kész „terméket” látjuk: a felelős felnőttet, aki kultúrája és vallása(i) tiszteletben tartásával főz, él, és a hitben látja a felnövés kulcsát, így kurzusokat tart az egyetemen vallásos témákról.

Ebből az olvasatból is az jön le számomra, hogy a hit nélkül nem lehet felelős, valódi, felnőtt emberként létezni. Ezt pedig – fenntartásokkal – el tudom fogadni. Szerintem a kultúra és az erkölcs a kulcs, aminek egysége valóban hasonlít arra, amit vallásnak hívunk.

Itt még szeretném megjegyezni, hogy a legjobb operatőrnek járó Oscar-díjat botrányosnak tartom egy olyan filmben, amit majdnem teljes egészében zöld dobozban forgattak. Az operatőr a világításért és a kameráért felel, ebben a filmben ez meg nagyon nem tudott kibontakozni. Kapásból tudok három olyan filmet mondani, amiben az operatőrök sokkal jobb munkát végeztek (Nyomorultak, Lincoln és Anna Karenina – a teljesség igénye nélkül).

Tehát a Pi élete nekem addig a pontig az elmúlt évek egyik legérdekesebb filmje, amíg a felnőtté válás valamint a hit és a tudomány harcáról beszél. Az a baj, hogy nem gondolkodtatni szeretne a film, hanem megmondani az igazságot. Ezt meg propagandának hívják. Szerintem.

Halpern Bence Márk (AKG, 12. évf.)

4DX

Az első 4DX mozi idén március 14-én nyílt meg Magyarországon, a Westend City Centerben. Az újítás lényege, hogy különböző effektusok kísérik a 3D-s filmeket. Ezt volt szerencsém kipróbálni. Nekem tetszett, egy bizonyos szinten tényleg hozzáad az élményhez, bár a beígért elemek közül pl. szagokat egyáltalán nem lehet érezni, inkább a székmozgatást, a levegőfújást és a vizet, amit rád spriccelnek. A szélgépnek annyi hátránya volt, hogy ha nagyon sokat fújatták, nagyon hideg lett a moziban, szóval kabátot mindenképp érdemes vinni azoknak, akik fázósak.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Ha megáll az ész

Rég nem volt rá példa, hogy hazai fejlesztésű műveltségi vetélkedővel álljon elő valamelyik tévécsatorna. A Viasat3 most megtette ezt a lépést, kérdés, hogy mit sikerült kihoznia az Észbontókból. A szabályok szerint két különböző nemű és hobbijú vagy munkájú társaság versenyez egymással. Egy távolabbi, csak a monitorról látszódó szobában pedig a csapat „tippalanyai” ülnek, akiknek különböző kérdéseket tesznek fel. A csoportnak ki kell találnia, tudják-e a választ, esetleg azt is, hogy mit mondanak pontosan.

Kevés feledékenyebb ember van nálam, így sikerült lecsúsznom a műsor első részéről. A csatorna szerencsére gondolt a hozzám hasonlókra, ennek köszönhetően visszanézhettem a kezdő epizódot a Viasat weboldalán.

A főcímzene felcsendülése után a stúdiót és a műsorvezető, Kovács Áron bevonulóját nézve rögtön a Showder Klub jutott eszembe. Ezt valahogy nehezen tudtam összeegyeztetni a téma komolyságával, a show ugyanis alapvetően az előítéletekről szól. A küzdősportos fiúk és a röplabdás lányok bemutatását követően bekapcsolódhattunk három huszonéves lány beszélgetésébe, amint éppen azt fejtegették: az első vagy a második világháború után járt-e először ember a Holdon. Nem igazán tartozom az összeesküvés-elmélet hívők közé, tehát elhiszem, hogy nem színészek járatták a bolondját velem, így viszont még sokkolóbb az, hogy elfogadták a kérdésben is szereplő 1949-es évszámot. Ugyanilyen magabiztossággal jelentették ki fiatal srácok, hogy a kurkuma tulajdonképpen egy nyakra mért halálos ütés, és a Trónok harca sorozatból próbálták meg megfejteni, ki is egy eunuch – sikertelenül. Mélységesen elítélem az előítéletes gondolkodást, de az Észbontókban igaznak bizonyultak a sztereotípiák.

A kevésbé izgalmas második fordulóban egymás szakterületéről kérdezgették a csapatokat, azon azért meglepődtem, mennyire képben van a rúdtánccal kapcsolatban egy ju jitsu harcos. Az összesítés végén a fiúcsapat nyert, ők lényegesen többször tippelték azt, hogy a szobában ülő lányok nem tudják majd a helyes választ. Érdekes stratégia, én azért nem ajánlanám, hogy a való életben is használjuk…

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

BKV fajhatározó – 1. rész

A legelterjedtebb típusok

Minden hétköznap reggel több mint fél órán keresztül zötykölődök a zsúfolt 86-oson. Az újbudai végállomástól a Raktár utcáig bőven van időm megfigyelni a velem együtt utazókat, és felfedezni azok sokféleségét. Kutatásaimra támaszkodva nekikezdtem az utazóközönség rendszerezésének. Íme, itt van tanulmányaim első része!

Útmutató a budapesti tömegközlekedés egyedeinek meghatározására. Figyelem: megtalálhatóak köztük szelíd, ártalmatlan, de akár veszélyesebb példányok is. Általános tartozékuk a bérlet vagy a buszjegy, de vannak bliccelők is.

Kockák


Egy közepesen veszélyes kocka

Veszélyesség: ártalmatlanok, de azért óvakodj, nehogy megfertőzzenek!
Gyakoriság: manapság talán már ez a legelterjedtebb faj a BKV járművein.
Jellemzői: Nekik teljesen mindegy, hogy állnak vagy ülnek, csak a kis kütyüjükre koncentrálnak. Arcuk mimikájából könnyen megállapítható, hogy mennyire haladja meg képességüket az aktuális szint. Előfordulhat, hogy magukban beszélnek.

Könyvmolyok

Veszélyesség: Teljesen ártalmatlanok, bár nem fegyvertelenek.
Gyakoriság: minden járaton legalább egy-két példány megtalálható, de számuk egyre csökken, a „kockák” veszik át a helyüket.
Jellemzői: Mindig valamilyen vaskos könyvbe mélyednek, nem nagyon foglalkoztatja őket, hogy mi történik körülöttük. Csak néha pillantanak fel az olvasmányaikból, akkor is csak azért, hogy megnézzék, hogy merre jár velük a busz.

Csacsogó pletykafészkek

Veszélyesség: közepes
Gyakoriság: egy zsúfolt 86-oson legalább egy egyed fordul elő.
Jellemzői: télen kötött, nyáron horgolt sapkát vagy kalapot hordanak, gyakori tartozékuk még a kerekes, maguk után húzható szatyor. Bárkivel képesek bármiről szóba elegyedni.

(A határozó folyamatos szerkesztés alatt áll. A kiegészítéseket szívesen fogadom, várom a szerkesztőségbe. Ne felejtsétek: a felbukkanó különleges példányok megörökítése a tudományt szolgálja!)

Bődey Julcsi (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

További jellegzetes példányok a 86-os járaton

0 Tovább

Témahét a Várban

Témahét? A Várban? És mindezt úgy, hogy csak mi ott helyben dolgozunk a feladatainkon? Hát, ez határozottan jól hangzott. A témahét nyitása után egy kis előadást hallgathattunk meg Lőrinc tanár úrtól a Várról, ezalatt egy lapot is ki kellett töltenünk az előadáson elhangzottak alapján. Az előadás igen érdekes volt, és számomra a nap is ugyanilyen jól folytatódott. A munkák szétosztása után elindultunk a Várba. A nap további részében sokat mászkáltunk, meglátogattunk nevezetes helyeket, és habár térdig kopott a lábunk, mégis úgy éreztük, hogy egy élményekben gazdag napot hagytunk magunk után.

A következő nap szintén a Várnegyedbe látogattunk, megnéztük a Magyar Nemzeti Galériát is. Habár ez a múzeum nem annyira az én esetem, a kapott kérdéssorokkal kiegészítve egészen élvezetesnek találtam az ott töltött időt. Az idő is csodás volt, a nap sütött, és kellemes meleg is volt. Amint végeztünk napi feladatainkkal, visszamentünk a Dísz térre, és fagyiztunk, beszélgettünk.

A harmadik nap már nem kezdődött olyan jól, mint a többi. Lógott az eső lába, sőt, volt, amikor szemerkélt is. Ennek ellenére a csibében lévő sok fiúval elmentünk a Hadtörténeti Múzeumba, és nagyon élveztük. A Mátyás templomot is meglátogattuk, habár az dögunalom volt az előzőhöz képest. Bő 5 perc alatt szaladtunk végig rajta. Ennek ellenére ez a nap is nagyon jó volt, és összességében az egész nagyon tetszett. Jó volt a társaság, és a kiadott munka oroszlánrészével is végeztünk a végére. Sok jó helyen jártunk és sok érdekes dolgot ismertünk meg. Tehát az egész nagyon jó volt.

Tóth Artúr (8. évf.)
illusztráció: Hadtörténeti Múzeum

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A hó fogságában

23 órát, azaz majdnem egy teljes napot töltöttem el az M1-es autópályán rekedve a március 15-i hosszú hétvégén. Igyekeztem végig nyugodt maradni és nem pánikolni, de átéltem olyat is, amit még a legádázabb ellenségeimnek se kívánnék...

Csütörtök délután kezdődött minden. A hosszú hétvégétől felbuzdulva villámsebességgel rohantam a lépcsőkön, hogy beugorjak a rám váró kocsiba. Prágába indultunk volna, a szállást előre lefoglaltuk. Úgy számoltunk, hogy estére odaérünk. Tervünk már akkor megdőlni látszott, amikor láttuk, hogy az autópályán csak lépésben lehet haladni, sőt, néha percekre meg sem moccant a kocsisor. Három és fél óra után még mindig csak Bábolnánál jártunk (amely kb. 100 kilométerre helyezkedik el Budapesttől), így inkább beugrottunk egy benzinkútra egy kicsit megpihenni. Már ekkor éreztük a félelmetes hideget, ami kint fogadott minket, amelyet a ténylegesnél rosszabbnak is éreztünk az erős szél miatt. Negyed 7-kor hajtottunk ki újra a sztrádára, ám nem sokkal ezután ismét teljesen leálltunk. Reméltük, hogy hamarosan újra megindulunk – de hiába.

Órák óta voltunk egy helyben, amikor több dolog is tudatosult bennünk: egyrészt, hogy hosszú éjszaka vár ránk, másrészt, hogy nem lesz túl kényelmes ilyen időben pisilni. Érdekes szituációk alakultak ki az utóbbiból, konkrétan szinte minden fajtájú ruhadarabot sikerült összekoszolnunk. Az unalmas perceket igyekeztük beszélgetéssel, rádióhallgatással és telefonálásokkal áthidalni. Szinte minden fél órában próbált valamelyik rokon tájékoztatni minket a friss közlekedési hírekről. Így kicsit nehéz volt elaludnunk, főleg nekem, aki csak ágyban fekve képes igazán erre. Sok kínszenvedés után végül kivilágosodott.

Hajnali 6-kor néhányan elindultunk a közeli benzinkútra. Az egy kilométeres út legalább tíznek tűnt. Az iszonyatos erejű szél az arcomba fújta a havat, ami úgy csípett, mintha egy nyílt sebet kentem volna be ecettel. Kiderült, hogy a pénztárosok előző reggel óta folyamatosan dolgoztak, mivel a váltóik nem tudtak odamenni. Valószínűleg sikerült megduplázniuk a havi forgalmat, ugyanis a környék autósai mind oda jártak élelemért és benzinért. Szerencsére mi nem fogytunk ki egyikből sem, de a biztonság kedvéért tartalékoltunk belőlük. Az odaútnál is katasztrofálisabb visszaút után nem tehettünk mást a váráson kívül. A nagymamám nem bírta már tovább, és felhívta a katasztrófavédelmet, majd két percig megszakítás nélkül szidta őket, úgy, hogy a diszpécser meg sem tudott szólalni. Ezúton is köszönöm neki, mert (szó szerint) 5 perc múlva egy TEK-es tank ment el mellettünk, nem sokkal később pedig Pintér Sándor sétált el a mellettünk lévő sávon. A délután során még egyszer leugrottam a kúthoz, az időjárás szerencsére sokat javult a reggelihez képest. Akkor már látszott, hogy megindult valami: önkéntesek kezdték el bontani a szalagkorlátot, valamint a TEK-esek és a katasztrófások emberei is az utakat takarították.

Végül délután negyed 5-kor megtört a jég, és kiengedtek minket a szabadságot jelentő másik sávba – a motorzúgás mennyei hanghullámai érkeztek a fülünk felé. Hatalmas megkönnyebbülés töltött el minket, hogy nem kell még egyet a kocsinkban éjszakáznunk. Egy óra múlva már haza is értünk a szinte nulla forgalmú úton keresztül.

Reménykedek benne, hogy nem leszek még egyszer hasonló helyzetben, de egyáltalán nem bánom, hogy átéltem, milyen is az, amikor a természet foglyaivá válunk...

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Milyen 24 óráig programozni?

Hát, elég nehéz. Március első hétvégéjén vállaltuk a kihívást, hogy egyetlen középiskolás csapatként szembeszálljunk az egyetemi csapatokkal egy 24 órás programozói versenyen (BeeSmarter), egy sikeresnek mondható elődöntő után. Élménybeszámoló programozóktól laikusoknak.

Az okostelefon mára már sokaknak ott lapul a zsebében, legtöbbeknek vagy egy Android vagy egy iOS készülék. Ehhez alkalmazkodva, a verseny témája a mobilprogramozás volt, és a feladat nem volt más, mint három különböző alkalmazás minél profibb és működőképesebb elkészítése egy iPod Touch készülékre.


Pásztor Iván és Nagy Viktor (AKG, 1K7 csapat)

A közepesen ízletes ebéd után megkaptuk dél után pár perccel a feladatsorokat. Az elődöntő feladatsorához hasonlóan kicsit ledöbbentünk. A három alkalmazás ugyanis egyenként egy féléves program is lehetne egy normális fejlesztési ciklusban, és ezt többen is elismerték a verseny után – de ettől verseny egy verseny, gondoltuk. A versenyt nehezítette, hogy egy design-csapattal is együtt kellett működnünk, akik gyakran olyan funkcióbővítéseket akartak belerakni az alkalmazásba, ami még több időt igényelt volna.

Például, az első elkészítendő alkalmazás egy, a szívritmusunkat elemző program volt, ami a szívritmusunkhoz választ egy zeneszámot azok közül, amelyeket a feladatkiírásban előre meghatároztak a feladatkiírók. A program szívritmus-elemző része olyan volt, amire a szervezők is csak annyit mondtak: nem árt, ha ehhez egy-két félévet hallgatunk egy egyetemen. Ennek ellenére az alkalmazás többi részét a számítógépen egész működőképesre sikerült varázsolni, néhol azért nagyon lassú teljesítménnyel, de hajnali hatkor már ezzel is meg voltam elégedve. Az iPodokon nem igazán akart futni a program, komoly kínlódás volt, az emellett egyre erélyesebben jelentkező fejfájásokkal meg egyszerűen szívás.


Az AKG-s 1K7 csapat: Halpern Bence, Pásztor Iván, Bán Titusz, Nagy Viktor

A második alkalmazással nem nagyon foglalkoztunk, ez egy kidobós játék volt iPodra tervezve. A játék lényege az, hogy a készülék kamerája egy papíron lévő foltot követ, és ehhez képest helyez el minket egy virtuális pályán, ahol barátainkkal virtuális kidobóst játszhatunk. A feladat első határideje szombat este 8 óra volt, amikorra egy tervet kellett az alkalmazásra és annak „kommunikációs protokolljára” beadni. Így hétkor a következő párbeszéd zajlott köztünk. „Ti tudtok kommunikációs protokolltervet írni? Nem. Jó, mert én sem. Nem baj, írjunk egyet.” Ebben a hangulatban született meg a kommunikációs protokollunk és játéktervünk, amelyhez merítettünk egy kicsit az AKG-s kidobósból, ugyanis kiesés után meglett volna a lehetőség, hogy a játékosok visszaálljanak.

A harmadik alkalmazással már többet foglalkoztunk, ez egy QR-kód alapú kuponalkalmazás volt. A QR-kód lényegében egy vonalkód, amit egy okostelefon kamerája hasznos információvá tud alakítani, pl. egy weboldal címére. Itt meg is született az alkalmazás egy nagyon kezdetleges verziója, de mivel nem volt nagy rutinunk az ehhez szükséges fejlesztési eszközök használatában, nagyon hamar elbuktunk.


Díjátadó

Az eredményeink ellenére sikernek könyvelem el azt, hogy ilyen derekasan helytálltunk a versenyben, és ezért még különdíjat is kaptunk. A versenyt életem egyik legnagyobb élményének könyvelem el, annak ellenére, hogy nagyon elfáradtunk a végére. Nemcsak a közvetlen tapasztalatok miatt, hanem azért is, mert nagyon inspiráló alkalmazásokat kellett gyártanunk, és mert együtt kellett működnünk csapaton belül és egy másik designcsapattal is, amiből látszik, hogy mennyire fontosak azok a képességek, amelyeket az AKG-ban csoportmunkában igyekszünk elsajátítani. Jó érzés volt, hogy a szervezők gondoltak ránk mindig, délben ebéddel, este vacsorával vártak, és a hajnali maratonra is plusz nasival és energiaitallal készítettek fel minket. Azt az élményt, hogy csak a mi csapatunkban vagy 30 málnás-csokis hab papírja volt szanaszét, míg írtuk a pulzusmérős lejátszót, semmi sem adhatja vissza.

Halpern Bence Márk (12. évf.)

BeeSmarter 24 órás Mobil Programozó Csapatverseny Android és iOS platformokon 2-3 fős csapatoknak, a MAVE és a PPKE-ITK közös rendezésében.
képek: http://beesmarter.org
A csapat tagjai: Bán Titusz (10. évf.), Halpern Bence (12. évf.), Nagy Viktor (13. évf.), Pásztor Iván (kísérő tanár)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A partizás veszélyeiről

Ez volt a második témahetem, mióta ide járok az AKG-ba. Ez az egész új volt nekem, mert az előző iskolámban nem volt ehhez hasonló, de gondolom sokak voltak/vannak így ezzel. A témahét szerintem egy nagyon jó gondolat, mert a tanévben minden osztálynak rendelkezésére áll egy olyan idő, amiben olyan programokon vehet részt, amik segítik őt esetleg a pályaválasztásban, új helyeket, embereket ismerhet meg, segítséget nyújthat másoknak és kiszakadhat egy kicsit a mindennapokból.

A mostani témahetünk témája a „kulturális/kulturált szórakozás” volt. Általában erről eszünkbe jut a színház, a múzeum, a mozi, de felmerül a kérdés, hogyan jön a képbe a kulturált szó. Partizás, bulizás közben mi a kulturált viselkedés? Milyen veszélyek leselkednek ránk? Erről szólt a témahetünk.

Első nap az improvizáció művészeivel, a Momentán Társulattal töltöttük a délelőttöt, és játszottunk mindenféle izgalmas, kreatív játékokat. Ezután visszatértünk az iskolába, és Bácskai Tünde (rendőrnő) előadását hallgattuk meg a drogokról, és többek között arról is, mit tehetünk a saját védelmünk érdekében. A bemutatót életből vett példákkal, képekkel színesítette. Sok előadást hallgattam már korábban ebben a témában, ez most tényleg lekötött, érdekes volt. Kedden még jobban körbejártuk a bulizás, a drogozás és az alkoholfogyasztás témáját, két előadást is hallgattunk ezekkel kapcsolatban. Dávid Ferenctől, aki a Kék Pont Alapítványtól jött, tanácsokat kaptunk, hogyan tegyük biztonságosabbá a szórakozást, és mennyire egyszerű dolgokkal kerülhetjük el a bajt. Dr. Krivácsy Péter, iskolánk orvosa volt a második előadó, ő megismertette velünk az alkohol káros hatásait, és azt is, mit tegyünk, ha veszély lehetősége áll fenn, és egyáltalán, mik is lehetnek ezek a veszélyek. Este pedig elmentünk, és megnéztük A harmadik hullám c. előadást a Bárka Színházban. Korábban már megnéztük A hullám c. filmet, így a történet ismerős volt, de így is élvezetes volt a darab. A szerda reggelünk egy buszon kezdődött, ami egészen Kecskemétig vitt minket. Ott ellátogattunk a Kecskeméti Animációs Filmstúdióba, ahol a mesefilmek készítésének folyamatába avattak be minket. Láttuk, hogyan készülnek a rajzfilmek, és Vízipókkal, a csodapókkal is találkoztunk. Ezután egy rövid városnézés következett, sétáltunk egyet a központban. Utunk a Szórakaténusz Játékmúzeumba vezetett, ahol a vitrinek mögül babák és más régi játékok néztek vissza ránk. Külön érdekesség volt, hogy az épületben a mexikói nagykövet asszonnyal készítettek éppen interjút, miközben mi jártuk a kiállítást. Végül újra buszra szálltunk, és a túlfűtött busz miatt félig főtten, de végül épen érkeztünk haza. Az utolsó napunkat a suliban kezdtük, a Bárka Színházból jöttek hozzánk egy foglalkozást tartani a látott darabbal kapcsolatban. Megbeszéltük a látottakat, és együtt gondolkodva értelmeztük a darabot. Összeszedtük a fontos dolgokat, és a foglalkozás végére kaptunk egy teljes képet A harmadik hullámról. Később várt minket egy játékterem, ahol biliárd, darts és csocsó mellett közös játékkal zártuk le a hetet.

Remélem, mindenkinek hasonlóan jól telt a témahét, mint nekünk. Várjuk a következő, májusi témahetet, amikor Angliába utazunk a nyelvi év megkoronázásaképpen.

Kutvölgyi Réka (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Megismerni a hajléktalanokat

Idei harmadik iskolai témahetünk központi témája a jótékonykodás, mások megsegítése volt. Három-négyfős csoportoknak kellett egy-egy civil szervezettel karöltve dolgozniuk egy, a társadalmat, környezetet érintő kérdésen. A mi csoportunk a hajléktalansággal, az utcán élőkkel és a mellettük mindennap elhaladó járókelők hozzájuk való viszonyával foglalkozott, s élettörténeteket kutatott.

Pontos tervünk nem volt arra, hogy kivel fogunk beszélni, hiszen időpontot velük nem tudunk megbeszélni, s ha odamegyünk hozzájuk az utcán, nem tudjuk, hogy mi lesz a reakciójuk a közeledésünkre. Számítottunk arra, hogy lesz olyan, aki el fog minket küldeni, s hogy lesz olyan is, aki viszont szívesen mesél mindennapjairól. Az elutasításoktól félve kissé bátortalanul kérdezgettük első interjúalanyunkat, Molnár Sándort, aki a Ferenciek tere melletti aluljáró bejáratánál árusította a Fedél nélkül című újságot. Sándor lelkesen mesélt nekünk a Fedél nélkülről, hogy tíz darabot minimum el kell hoznia ahhoz, hogy árulhasson, s ezek darabját harminc forintért neki kell megvennie. Azoknak, akik legálisan árulhatják ezt a lapot, személyivel és iratokkal kell rendelkezniük, amiket tőle nemrég elloptak, de már kapott újat. Azt mondta, hogy szégyen, hogy még a hajléktalanoktól is lopnak manapság az emberek, s mesélte, hogy pont itt, a Ferenciek terén nemrég megkéseltek egy hajléktalant százharminc forintért. Ezután elmondta, hogy az újságot annyiért adja el, amennyit a járókelők adnak érte. Régen kéregetett, de most már ezt a lapot árulja nap mint nap. Próbáltuk az életére terelni a szót, de szívesebben mesélt a munkájáról. Annyit elmondott nekünk, hogy a szülei gyermekkorában meghaltak, ezért intézetbe került. Nyolc osztályt végzett és kertészeti tanulmányokat is folytatott, melyeket sajnos nem tudott hasznosítani, így került az utcára, ahol a napjai telnek. Néha el szokott menni a Dankó utcai hajléktalanszállóba is – az iratait ott lopták el. Többet nem osztott meg velünk a mindennapjairól, de nagyon kedvesen válaszolt a kérdéseinkre.

Az interjú ideje alatt ketten elmentünk ételt venni a CBA mellett a hidegben kolduló, remegő férfinak, akinek a táblájára az volt írva, hogy ételt és bármi más segítséget szívesen elfogad, ám mire kiértünk, eltűnt, és nem találtuk sehol. Utunkat az aluljáróban folytattuk, ahol ismét szóba elegyedtünk egy kolduló idős bácsival. Ő közvetlenül az aluljáró bejáratában állt, így minden arra járó ember elhaladt mellette. Ő nem szívesen válaszolt a kérdéseinkre, azt mondta, hogy épp most jön a sok ember a metróból, viszont a túrós buktát elfogadta tőlünk, így továbbmentünk.

Nem is kellett sokat sétálnunk, az aluljáró túloldalán, az árkádok alatt pakolt egy fiatal nő párnákat és takarókat egy zacskóba. Vele beszéltünk a legtöbbet, hihetetlenül kedvesen válaszolt, és néha könnybe lábadt a szeme mesélés közben. Az ő utcára kerülését egy családi probléma okozta. Már a második télen küzdötte magát túl, tehát két éve lakik az utcán. Soha nem fordult meg a fejében, hogy egyik napról a másikra az utcára kerülhet, de mégis ilyen helyzetbe került. Azt mondta, sok utcán élő ember magasabban képzett, mégis ilyen sorsra jutottak. Az a férfi, akivel lenni szokott, ő is mesterember volt, villanyszerelő, most ötvenéves és az utcán él. A nő középiskolát végzett, három nyelven beszél, albánul is többek között. Folyamatos munkakeresésben van, de nem talál semmit. Egy utcáról jött embernek nem ajánlanak munkát. Nyáron szokott néha találni alkalmi munkát, turistabuszokra száll fel, és ott fordít albánul. A napja úgy kezdődik, hogy reggel hatkor a rendőrök keltik, s ugyanez történik, ha egy szállón alszik – annyi különbséggel, hogy a szállók tele vannak bogarakkal, így szerinte az utcán aludni még jobb is. A szállón meleg víz sincsen, és mindenféleképpen fel kell kelnie hat órakor, mert elküldik onnan. Nappali melegedőbe szokott néha benézni. Ő is a Dankó utcai szállóban tölti néha az éjszakáit, de azt mondta, hogy hihetetlenül rosszak ott a körülmények. Sokszor említette, hogy a mellette elhaladó emberek átnéznek rajta, és ez ellen sajnos nem tud mit tenni. Akik segítenek neki, akár csak egy kis apróval is, azok mindig a szegényebbek, hiszen ők jobban átérzik az utcán élők sorsát, mint a gazdagok, akik csak átnéznek rajtuk, és elmennek mellettük. A múltjáról nem szeretett volna nekünk beszélni, látszott, hogy mélyen érintette őt ez a kérdés. Csak annyit árult el, hogy családi problémák miatt lett hajléktalan.

Mialatt vele beszélgettünk, odajött hozzánk egy nő és egy férfi, kezükben egy-egy Fedél nélküllel. Ezek gyűröttek voltak, nem volt azonosítójuk sem, így rögtön tudtuk, hogy ők illegálisan, a talált újságokat árulják. Első kérdésük az volt, hogy iskola? Majd aprót kértek tőlünk. Mindannyian, amit találtunk, odaadtuk nekik, de csak csóválták a fejüket, hogy ez nem elég nekik, várták még a pénzt. Miután nem tudtunk nekik többet adni, megkérdezték, hogy van-e valami ételünk. Még volt nálunk egy tábla csoki és egy narancs, amit a CBA mellett ülő férfinak vettünk, odaadtuk azt nekik. Egyre erőszakosabbak lettek, azt szajkózták, hogy gyerekeik vannak, ezért nem jó nekik a pénz, csoki és a narancs, azzal nem tudnak mit kezdeni. Vegyünk valamit, amit megfőzhetnek. Mondtuk nekik, hogy sajnos nem tudunk mást adni nekik, de ők egyre csak hajtogatták, hogy menjünk át a CBA-ba, vegyünk főznivalót, és hozzuk vissza nekik. Azt mondták, hogy biztos van nálunk annyi pénz, amennyiből egy fél kiló darált húst legalább tudunk venni. Itt már nagyon erőszakosak voltak, ezért minél finomabban próbáltunk elköszönni tőlük, és továbbmentünk. Mindannyiunk érzése az volt, hogy teljesen megértjük, hogy kell nekik a pénz vagy az étel, s a kétségbeesés vitte őket arra, hogy így viselkedjenek, ám mégsem kellett volna erőszakoskodniuk. A fiatal nő, akivel előtte beszéltünk, egész idő alatt bánatosan és bocsánatkérően csóválta a fejét felénk, mert ő is érezte, hogy túlmentek a határon.

Utolsó interjúalanyunk olyan hajléktalan volt, akihez nem mi mentünk oda, hanem ő jött hozzánk. Pénzt kért tőlünk, s ezzel párhuzamosan belekezdett a történetébe. Nemrég került az utcára, a felesége miatt, aki a válóper során elvett tőle mindent, a házát és a kisfiát is. Munkáját elveszítette, mert mély depresszióba esett és elkezdett inni – egyre kevesebbet járt be a munkahelyére, ahonnan végül kirúgták. Nincstelen lett, a felesége eltiltotta őt a fiától, akit már hónapok óta nem látott. Napjait az utcán tölti, és próbál újra talpra állni. Kitartóan keres munkát, tőlünk is megkérdezte, hogy nem tudunk-e valakiről, aki felvenné őt dolgozni. Megmutatta a kisfia fényképét is, s aztán elbúcsúzott tőlünk.

Történeteinkből látszik, hogy hajléktalan bárki lehet, még ha azt gondolja is, hogy ő bizony sosem lesz. Egy váratlan történés mindent megváltoztathat, s a sikeres emberből egy szempillantás alatt hajléktalan válhat. Nem tudhatjuk, hogy aki egy kis aprót kér tőlünk, éppen mi miatt került az utcára. Ha tehetjük, akkor mindig adjunk egy kis aprót vagy ételt a rászorulóknak!

 

Varga Dóra (AKG, 12. évf.)

A csoport további tagjai: Fodor Fanni, Pataki Dina, Tari Dóra
Képek: Fodor Fanni

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Mozdulj Metró!

Ezzel a szlogennel indítottuk el egynapos gerilla-akciónkat. Idén márciusban civil témahetünk volt, a hét alatt három-négyfős csoportokban egy-egy kampányt kellett életre keltenünk. Kritérium volt, hogy kampányunk egy már létező civil szervezethez kapcsolódjon. Ezek alapján mi a testmozgás népszerűsítését tűztük ki célul.

 

Az igazat megvallva, először csak az ötlet jött, hogy csináljunk valami nem oda illőt a metrón, valami performanszt, ami meglepi az utazó embereket. Ezek után kitaláltuk, hogy különböző sportcuccokban vonuljunk a metrón, így lett téma a sport, és végül megtaláltuk a Gyaloggalopp egyesületet, akiket akciónkkal reklámozni tudtunk. Így állt össze a gerilla-akciónk.

Az első két nap tervezgetéssel és vad ötleteléssel telt, valamint felvettük a kapcsolatot a Gyaloggalopp egyesülettel. A harmadik napon tele ambícióval és a frissen nyomtatott szórólapjainkkal felszerelkezve indultunk el a Batthyány térre, ahol Bori apukájának jóvoltából egy lakóautót használhattunk öltözőfülkének. Ott még az utolsó pillanatokban megvitattuk aggályainkat az ellenőrök és az utasok reakcióit illetően, majd nekivágtunk. Első akciónkban futócuccban terveztünk rohangálni a metrón. Engem meglepett, hogy már csak azért is milyen sokan megbámultak, hogy színes sportruhában vagyunk, pedig a Margit-híd környékén tucatjával látni a szigetre igyekvő futókat. Az első kör után hamar kitapasztaltuk, hogy a metró végébe érdemes szállnunk, ott van helyünk futkározni. Természetesen csak az új típusú metrók játszottak, mert azokban a kocsik egybenyitottak, és a kapaszkodók közt lehet szlalomozni.

A felszállás után kicsit szétszóródtunk, és elkezdtünk bemelegíteni. Nyújtóztunk, lazítottunk, helyben futottunk. Én még karkörzést is csináltam, bár egyszer majdnem leütöttem valakit mögöttem, úgyhogy azzal kicsit óvatosabb voltam a későbbiekben. A bemelegítést egymástól teljesen függetlenül csináltuk, a futást egy – nem mindig elegánsra sikerült – jelre kezdtük el, gyakorlatilag libasorban futva. Pár kör után valamelyikünk elkezdte a szórólapot kiosztani. Ez így azért volt nagyon praktikus, mert amire szórólaposztásra került a sor, az emberek többségét már igen-igen foglalkoztatta, hogy miért is futunk fel és alá, és lelkesen nyúltak a feléjük tartott szórólapokhoz. Ez a pozitív hozzáállás és nyitottság az utazók túlnyomó többségétől finoman szólva mindannyiunkat meglepett, ugyanakkor önbizalmat adott a további akciókhoz – nem durván kiröhögtek, hanem tényleg sikerült többeket megmosolyogtatnunk (a gyerekek körében különösen nagy sikert arattunk).

Ezek után már kicsit bátrabban vágtunk bele a második etapba. Ebben úgy tűntünk ki a tömegből, hogy a hétköznapi öltözékünkhöz úszósapkát és szemüveget húztunk, Tami pedig búvármaszkban virított, pipával a szájában. Az összképhez még az is hozzátartozik, hogy rajtam egy kék fürdőköpeny is volt. Ennek a fordulónak a kivitelezése már egy fokkal bonyolultabb volt, mert nem akartunk ebben a szerelésben az ellenőrök előtt ellejteni (pláne, hogy mindig a Batthyányn jöttünk ki-be). Végül minden vízi felszerelést a fürdőköpenybe csavarva csempésztünk le, és a megállóban öltöztünk be. Itt már csatlakozott hozzánk István is, hogy dokumentálja az akciónkat. Ebben a felszerelésben jóval nyugodtabb műfaj volt az egész akció, elég volt feltett úszószemüvegben osztogatni a szórólapot, így felkeltettük mindenki érdeklődését.

Én fél ötkor hagytam ott a csapatot, ők csináltak még egy futós kört. Ekkorra már minden félelemérzetünk elmúlt azzal kapcsolatban, hogy esetleg az ellenőrök lecsapnak ránk, és azzal a büszke érzéssel indultam el, hogy mindennemű incidens nélkül úsztuk meg az egészet. Aztán Anna hívott, hogy a legvégén, amikor már csak ketten maradtak, és az utolsó szórólapokat osztották, valamelyik előzékeny utas rájuk hívta az ellenőröket, hogy két lány szórólapot oszt a metrón! Szerencsére, még időben átszálltak egy másik szerelvényre. Ezek után az egész napi rohangálástól teljesen kimerülve rogytam le egy padra a Mammutban, de nyugodtan a semmibe bambulni nem tudtam, mert egyszer csak kiszúrtam, hogy a mellettem ülő fiatal párnál a mi szórólapunk van. Ők is akkor ültek le, és a szórólapunkon található megdöbbentő adatok hitelességéről folytattak eszmecserét. Összeszedtem magam, és odaléptem hozzájuk, hogy bocsi, de nem egy „Mozdulj Metró”-s szórólap van nálad? És előadtam a mi kis iskolai projektünkről szóló mondókámat, a végén a véleményüket kérve, nekik hogy tetszett a gerilla-akciónk. Ők nagyon pozitívan nyilatkoztak róla, teljesen feldobta őket a dolog, persze egyből megjegyezték, hogy rájuk ez nem vonatkozik, mert aktívan sportolnak. Ez így tényleg jóval több pozitívum volt, mint amennyiről álmodni is mertünk volna a projekt kezdetén. Fantasztikus érzés, hogy lehet, hogy többekhez is sikerült eljuttatni az üzenetet ezzel az akcióval, és hazaérve elgondolkoznak ezen. Persze lehet, hogy ezután sem változik semmi az életükben ezen a téren, de ez akkor is egy szép érzés.

Ralbovszki Dorottya (AKG, 12. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Éjjel-nappali borzalom

Néhány hete új, fiataloknak szóló sorozat kezdődött az RTL Klubon, amelyet a csatorna főműsoridőben vetít. Ezzel együtt egy másik népszerű műsor, A kód kikerült a kínálatból – különösen azért érdekes ez, mert Magyarországon mindig is nagy népszerűségnek örvendtek a különböző műveltségi vetélkedők. Mi lehet a nagy változás oka?

Kissé furcsállva meredtem a képernyőre, amikor először láttam az Éjjel-nappal Budapest reklámját. A frissen debütáló műsor ajánlója elhitette velem, hogy tulajdonképpen egy reality-showról van szó, emiatt ezzel a tudattal is kezdtem el nézni. Majd miután két perc után leesett, hogy mi a helyzet, rögtön el is ment a kedvem, hogy tovább bámuljam a képernyőt. Mégis maradtam a helyemen, mert vonzott a kíváncsiság, mit tud kezdeni az RTL egy számára talán még kevésbé ismert életkori csoporttal. Utólag már tudom: nem vesztettem volna sokat, ha azonnal kikapcsolom a tévét.

A történet egy huszonévesekkel teli lakásban játszódik, ahol az együttélésből és a szerelmi sérelmekből adódó konfliktusok rázzák fel az alaphangulatot. A nyitóepizódban egy új lány költözik az apartmanba, aki az egyik régebben ott lakó fiú exe. Ahogy erre számítani lehet, a jelenlegi barátnő rögtön féltékeny lesz. Mind az alaptörténet, mind a színészi játék közhelyes és átlagos, így az egész olyan, mintha egy C-kategóriás szappanopera 542. epizódját nézném. A legjobban talán az zavarta a fülem, amikor a szereplők elhatározták, hogy partizni kezdenek a lakásukban, emiatt mindenki kötelező jelleggel felkiáltott, hogy "Buli van!"

Nem tudom elhinni, hogy erre van szüksége a mai huszonéves generációnak. Sejtésemet igazolja a port.hu-n található értékelés, amely kevesebb mint 2,5 pontra ítéli a produkciót a 10 pontos skálán. Ha ilyen lenne Budapest éjjel-nappal, rakétasebességgel menekülnék vidékre.

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)

Éjjel-nappal Budapest
(magyar filmsorozat, RTL Klub, hétköznaponként 20 óra körül)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

5 Tovább

Jack Black nem viccel

Egyik fárasztó napom után naiv módon ráböktem egy Jack Black filmre – mondván, azok mindig szórakoztatóak szoktak lenni. Ezt erősítette meg bennem a cím is: „Börni az eszelős temetős”, amely fonetikus átiratával nem abban akart engem megerősíteni, hogy ez egy sorsdráma. Pedig az.

A címe ellenére ez nem egy rossz film. A történet – amely állítólag igaz történet – Bernie-ről, a temetkezési vállalkozóról szól, aki munkája ellenére egy jó ember. A környéken az összes szomszéd, pap, mindenki kedveli őt, eltekintve Danny Buckot, a helyi ügyészt. A szertartásoknál mindig odafigyel, és a szertartások után virágot is visz a gyászolóknak. Így ismerkedik meg Marjorie-vel, akit a környék egyik legrosszindulatúbb embereként tartanak számon. Barátok lesznek, ám ez a barátság, ahogy a történet halad, egyre kevésbé lesz igazi.

Nem akarok többet leírni a filmről, mert véleményem szerint egy nagyon erős erkölcsi kérdést tesz fel a végén, és számomra az utóbbi idők egyik legmeglepőbb filmélményét adta. A film mindenképpen szélesíti erkölcsi tudásunkat.

Jack Black is remekül illeszkedik új szerepébe. Bár kicsit fura, hogy nem hangzanak el tőle poénok, illetve nem adja a szokásos kicsit bolond szerepet, de szerintem ezzel a filmmel simán kitör ebből a skatulyából.

Ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit komolyabb figyelmet igénylő szórakozásra vágyik.

Halpern Bence (12. évf.)

Börni az eszelős temetős (Bernie, 2011, 104')
Rendezte: Richard Linklater
Szereplők: Jack Black, Matthew McConaughey, Shirley MacLaine

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Az út vége – Christopher Paolini: Örökség

Az Örökség egy olyan könyv, ami az elképesztő hossza ellenére letehetetlen. Talán azért, mert jó, talán azért, mert befejezése egy 4 köteten keresztül tartó utazásnak.

Bár imádok olvasni, amikor megláttam a sorozat első kötetét, egy kicsit megszeppentem. Több mint 500 oldal fantasy még egy magamfajta könyvmolynak sem kevés. Be kell valljam, habár tetszett, egy fél évig még rá sem bírtam nézni a második részre. Aztán amikor végre rávettem magam, a második és a harmadik kötetet olyan gyorsan olvastam el, hogy szerintem egyéni rekordot állítottam fel. Aztán következett a kínkeserves várakozás a negyedik (és egyben befejező) részre.

Az eredetileg 2011 elejére beígért könyv végül 2012 karácsonyára került a magyar boltok polcaira. Amint megkaparintottam, a 900 oldal nem is tűnt olyan soknak. Hiszen rögtön arra gondoltam, ha ennek vége, akkor nincs tovább. Amikor belekezdtem, azonnal rájöttem, hogy ezt a könyvet nem fogom tudni letenni. Magával ragadott a történet, és nagyon kíváncsi lettem, milyen sorsot szánt az író a karaktereinek. Az első 700 oldal fantasztikus volt: izgalmas, pergő csatajelentek, néha egy kis szerelem, titkok és varázslat. Nem maradhattak ki a tündék, a mindenre elszánt főgonosz és a jók oldaláról a különleges személyiségek sem. Néha még etikai kérdéseket is feszegetett: tényleg rossz-e a rossz és biztos jó-e a jó.

Aztán a lezárás nekem egy kicsit csalódást keltő volt. Valahogy úgy éreztem, nem volt meg benne az a részletesség, ami a könyvet eddig jellemezte. Talán még azt is mondhatom rá, hogy kicsit kiszámítható lett. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fantasztikus, váratlan fordulatokban bővelkedő könyvnek ennyire szokványos befejezése lesz.

Összegezve viszont azt kell mondanom, hogy ez egy olyan könyv, amit kár lett volna kihagyni. Mert amíg olvasod, addig imádod, utána meg mérges vagy, hogy nincs tovább.

 Gálosi Dóra (AKG, 9. évf.)

Christopher Paolini: Az örökség 4. (2012, 938 o.)
Európa Könyvkiadó Kft.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A maflás

Utóbbi időkben már kezdtem hiányolni a nagy sikercímek mellől a tipikus könnyű, de szórakoztató amerikai filmeket. A maflás egy olyan film, amelyet karácsony környékén bátran levetíthetne bármelyik tévécsatorna. Nincs komoly történeti szál, nehéz elveszíteni a fonalat, ki lehet menni pattogatott kukoricáért a konyhába, miközben megy, tökéletes esti szórakozás.

A történet Scott Vossról szól, aki középiskolai biológiatanár. Valaha az év tanára volt, mostanra azonban egy középkorú, munkájába belefásult tanár lett, aki minden nap késik az órájáról. Iskolájának gazdasági helyzete nem túl rózsás, és úgy tűnik, hogy fel fogják oszlatni többek között a zene szakkört is. Scott – hirtelen érzelmi döntéstől vezérelve – úgy dönt, ezt nem hagyja, és összeszed több tízezer dollárt azért, hogy megmentse az iskolát.

Ott, ahol extra pénzkereseti forrásként állampolgári ismereteket tanít, megismerkedik Nikóval és az MMA sporttal. Amikor meghallja, hogy a legjobbak már a vereségért is tízezer dollárt kapnak, azonnal megkéri Nikót, hogy avassa be a sport fortélyaiba, aki először ugyan vonakodik, de aztán beleegyezik.

A maflás mindezek mellett egy nagyon pozitív kisugárzású film. A főszereplő jótékonykodásával a jelleme is fejlődik és a szerelmi élete is jobbra fordul. Munkatársai jobban megbecsülik és újra a régi hévvel tanít az óráin. A maflás egy jó film akkor, ha tipikus péntek esti szórakoztató filmet keresünk.

Halpern Bence (12. évf.)

A maflás (Here Comes the Boom, 2012, 105')
Rendezte: Frank Coraci
Szereplők: Kevin James, Salma Hayek, Henry Winkler

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A lájkok mögött

Egyre gyakrabban futhatunk össze olyan képekkel, amelyeken bizonyos számú lájkért cserébe ígér valamit a feltöltő – sokszor csak fogadásból vagy játékból. Azonban elsőre nem is gondolnánk, hogy a hasonló gyűjtőakciók célja nem csak a 15 perc hírnév, hanem akár egy több millió forintos üzlet is lehet.

„Ki fog ilyen hülyeséget lájkolni?” – futott át az agyamon a gondolat, amikor először megláttam a norvég fiú képét a Facebook üzenőfalamon. Majd gyorsan vetettem egy pillantást a számlálóra, amely akkor 1,2 millión állt. Rögtön elkezdtem tűnődni azon, hogyan lesz valaki hirtelen ennyire ismert. Eszembe jutott, hogy valószínűleg az ismerősök látták, hogy valaki kedvelte vagy megosztotta a képet, ők is ugyanígy tettek, így terjedt szét a kép.

De mégis, mi a célja az egésznek? A srác esetében egyértelműen a hírnév, másoknak viszont minden lájk több tíz vagy akár több száz forinttal lehet egyenértékű. Gondoljunk csak bele: valaki indít egy weboldalt, amely ezzel a módszerrel szerez mondjuk 10 ezer lájkot, és körülbelül ugyanennyi potenciális olvasót az oldalnak. Ezután bannereket helyez el rajta, amelyek helyeiért akár több ezer forintot is kérhet. Mindezt csak azért, mert – tegyük fel – tízezer lájkért cserébe megígéri az olvasóknak, hogy roston kisüti a lábkörmét, és csámcsogva elfogyasztja a Blaha Lujza tér közepén. Ugyanígy szerezhet ismertséget például egy addig ismeretlen márka, és válhat akár piacvezetővé is az adott területen. A lájkolás statisztikai adatokhoz is kiváló: megmutatja, melyik termék vagy szolgáltatás tetszik legjobban az embereknek, és segíti meghatározni a követendő példát a többi cégnek. A közösségi oldal éppen ezért valószínűleg tervezi, hogy továbbgondolja az üzleti szerepét. Felröppent a pletyka, hogy új gomb kerül a Like mellé: a Want gomb egyfajta kívánságlistát hozna létre, ahonnan közvetlenül meg is lehetne vásárolni az áhított dolgokat. A jövőben talán egy külön áruház fog működni a Facebookon belül. Csak el ne felejtsük belájkolni a pénztárosnőt...

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)


Hajdú Péter egy törökbálinti bisztrót reklámoz

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Életem legjobb sítábora

Reggeli fél nyolc, és szombat van. A többi AKG-s még az igazak álmát alussza, de néhányan a suli mögötti parkolóban álldogálnak szokatlanul csendesen – a korai találkozónak köszönhetően.

Hat-hétórányi buszút után érkeztünk meg a szállásra. Az apartmanok kívülről rózsaszín-hupikék-sárga színekben pompáztak, de belülről teljesen rendben voltak, a hálószobákban padlószőnyeg, a konyhában vízforraló, a fürdőszobában hajszárító várt minket. Úgy tűnt, meg lehetünk elégedve az ellátásunkkal, mindaddig, amíg ki nem kellett töltenünk egy leltárt a szobánkról, mivel a tábor végén fizetnünk kell majd a hiányzó vagy sérült berendezésekért – még ha egy kiégett villanykörte is az. A szálláson a vacsorák sem voltak kifogásolhatatlanok, de a hütték gőzgombócai, császármorzsái, käsespacialjai kárpótoltak minket, no meg persze a Billában tett látogatásainkkor beszerzett több száz liter Almdudler és csokik.

A sípályák tökéletesnek bizonyultak. Nem volt túl sok jeges rész, és az óvatosabb, kényelmesebb síelők is bátran lecsúszhattak. Szerintem a kezdők és a profik sem unatkoztak. Szinte mindennap volt egy kicsi köd, volt olyan is, hogy a felvonón az előttünk lévő üléssort sem láttuk. De azért volt gyönyörű, tiszta, napos időnk is. A Gerlitzenben síelők legalább 60 százaléka magyar. Szerintem ez nem annyira zavaró, de kicsit fura, hogy külföldön a síliftben szinte mindig magyarok utaztak velünk (persze az AKG-sokon kívül). Ez néha okozott komikus helyzeteket. De azért egy táborban mindig a társaság és a hangulat a legemlékezetesebb. „Nótási” tanár úr szórakoztató zenés magánszámai és a csodálatos filmek még a hosszú buszutakat is felejthetetlenné tették.

Összességében szerintem nagyon jó volt ez a tábor. Remélem, jövőre legalább ilyen jól fog sikerülni! Tényleg ez volt életem legjobb sítábora, még ha ez volt az első, akkor is!

Bődey Julcsi (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A Street View a betegeken is segíthet

Mindenki ismeri a Google Maps (2005) online térkép szolgáltatást, melynek 2007-ben készült el a helyszínek fényképekkel bejárható alkalmazása, a Google Street View. A Google autói 2009-ben hazánkban is megjelentek, 2011-2012-ben be is járták az országot, hogy összerakják nekünk a hazai panorámaképeket. Utcáink, tereink, gyönyörű épületeink soha nem látott részletességgel, 360 fokos panorámaképekkel kerültek volna fel a netre. Mint arról már olvashattunk, ez a magyar vonatkozású projekt csak a jövőben fog létrejönni, viszont akit a művészetek érdekelnek, már most is barangolhat magyar múzeumokban. A Google Art Project keretében a világ művészeti kincsei tekinthetőek meg vele, így például a párizsi Musée d'Orsay és a firenzei Uffizi Galéria képei mellett itt láthatóak a budapesti Magyar Nemzeti Galéria vagy a Szépművészeti Múzeum alkotásai is.

Schuster Richárd egy éve a Google magyarországi kommunikációs menedzsere. Lelkesen mesélt nekünk arról, hogy a többi ország Google stábjaival havonta ülnek össze kicserélni a tapasztalataikat a 45 országban működő Street View-val kapcsolatban. Mivel nagyon elfoglalt volt, ezért telefonon és e-mailváltásokkal kommunikáltunk egymással.

„Szerintem izgalmas lehet a hétköznapokban, például az iskolákban angolórán Londonban bóklászni vagy történelemórán meglátogatni Pompeit. Esetleg ha egy mozgássérült olyan helyre szeretne eljutni, ahol eddig még nem járt, megnézheti, hogy hol lehet parkolni, milyen a padkamagasság, lesz-e szüksége segítségre. Svédországban van egy intézmény, ahol például a Street View-t egy szimulációs rendszerrel párosítva segítenek a demenciás betegeken. A betegek egy szobabiciklihez hasonló eszközön ülnek (Bike Around), és a Street View-ról ismert városok utcáin biciklizhetnek, ezzel ingerlik az agyműködést”

Ebből is látszik, mennyit fejlődött a térképészet azóta, hogy elkezdtek kőbe faragni ábrákat elődeink. Bármi is lesz a követező lépés, én már nagy érdeklődéssel várom.

Vida Benedek (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

2 Tovább

Fran Palermo

Kétféle gondolat viaskodott bennem a cikk megírásának szükségességével kapcsolatban. Egyik részem azt súgta, hogy mindenképpen meg kell írnom, mert az embereknek tudniuk kell a Fran Palermoról. A másik felem pedig azt suttogta, hogy inkább hagyjam az egészet, azzal jobban is járok, hiszen kevesebb ember fog így az együttesről hallani. Tudjátok, mikor egy olyan zenét szeret az ember, amit mondjuk, „csak” háromezren ismernek, akkor még különlegesnek és kiváltságosnak érezhetem magam, hogy ez a zene csak az enyém, mert még nem jutott el a nagyobb tömegekhez. Ilyenkor egy értékes titok tudójának mondhatom magam, amit ördögi módon legszívesebben nem árulnék el senkinek.

Na, de! Itt az ideje, hogy megosszam veletek is a Fran Palermo által adott örömöket. A sors is úgy akarta, hogy találkozzam a zenéjükkel, így az első koncertjükre tudat alatt jutottam el, ugyanis a fő attrakció az Irie Maffia és a Red Chickens volt számomra. Mint jó kislányok, a főzenekar előtti együtteseket is meg szoktuk nézni, és mindig időben érkezünk, így történt ez most is. Az Akváriumban keveregtünk, ugráltunk egyet a LochNesz nevű együttes zenéjére, közben megragadta a figyelmünket egy fiú háta. Meg szerettem volna nézni az arcát is, de sajnos eltűnt a tömegben. Utána bementünk a nagyszínpadhoz, hogy megnézzük a Red Chickenst. A koncertjük végére a tánctér hirtelen megtelt emberekkel, megkezdődött az átállás, és mindenki nagyon izgatottnak tűnt. Nem értettem, hogy miért, azt se tudtam, hogy milyen előadók következnek, de elkezdődött a koncert, és meglepődve láttam, hogy a fiú, akinek korábban csak a hátát láttam, fent állt a színpadon. Mikor elkezdtek játszani, megértettem végre, hogy mire fel volt a nagy izgalom. A legütősebb koncertélményeim közé került ezt is. A zene és a hangulat elsöprő erővel hatott rám, körülöttem mindenki eufórikus hangulatban ugrált, énekelte a dalokat és tapsolt, az énekes és az egyik gitáros pedig hanyagul néha-néha beszúrt egy-egy „kösz”-t a dalok közé. Különösen tetszett, hogy annyian álltak a színpadon egyszerre, mint egy focicsapat, kicsit kaotikus volt az egész, úgy tűnt, mintha senki nem figyelne senkire, csak a fúvósok követték az énekes minden mozdulatát.

Mikor meghallottam a zenéjüket, olyan volt, mintha csak rájuk vártam volna eddig, hogy valami mást is hallhassak végre. Nemrég jött rám az, hogy valami újat is szeretnék hallani, nem csak a régi, megszokott zenéket. Más stílusokat keresek, nem elégszem meg a könnyen elérhető zenékkel. Ahogy Flea, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa mondta: „Gyerekek, nektek kell a zenét keresnetek. Ne érjétek be azzal, amit az MTV a kezetekbe ad, keresnetek kell, és meg kell találnotok azt, amit hallani szeretnétek.”

Az én esetemben a zene talált rám.

Az Irie Maffia után megtudtam az együttes nevét, és attól a koncerttől kezdve jól belevéstem a nevet a fejembe, olyannyira, hogy későbbi koncertjeikre is elmentünk. Hol többen, hol kevesebben voltak, a hangulat mindig fergeteges volt, bár azt kell, hogy mondjam, hogy a legemlékezetesebb koncertjük az első és a most legutóbb látott volt. A legutóbbi koncertjükön, az A38-on végre rendesen kommunikáltak a közönséggel (amit eddig nagyon hiányoltam), s végre-valahára a fuvolás Csipkerózsika is felébredt mély álmából, és aktívan vett részt a buliban. És az ezt megelőző A38-as koncertjükön ott lévő, hihetetlenül idegesítő, pofátlan „rajongók” sem rontották a hangulatot. Egyszóval tökéletes volt.

Aki kedveli a vagabond rock ’n’ roll / raincoat rock stílusú zenét (zenéjüket így titulálják), vagy csak egy őrületes hangulatú koncerten szeretne részt venni, ajánlom, hogy jöjjön el a Fran Palermo legközelebbi koncertjére!

Varga Dóra (AKG, 12. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Síelés Magyarországon

Bizonyára mindenki azt gondolja, hogy Magyarországon nincs hol síelni, és nem is lehet, pedig ez nem így van.

Hétvégén nővéremmel és apukámmal elmentünk Eplénybe síelni, és azt kell, hogy mondjam, meglepett a színvonal. Ahhoz képest, hogy Magyarországon nem éppen a legjobb befektetésnek számít a síturizmus, rendkívül fejlett, komoly síelési lehetőségeket adó pályák vártak minket. Sok kisebb ausztriai síparadicsommal vetekedhet Eplény úgy, hogy jóval alacsonyabban fekszik. Egy ülős és több húzós liftjével valószínűleg az egyik legjobb síelő helynek számít Magyarországon, rendkívül hóbiztos.

Nekem nagyon tetszett a hely, változatos pályák voltak, és a hó is egész jó volt. Aki éppen elfáradt, annak több melegedőhely is várta kívánságát finom, magyaros ételekkel, önkiszolgálós ellátással és sok ülőhellyel.

Ami nem tetszhet a helyben, hogy sok pálya nincs összekötve a többivel, tehát ha az egyik pályáról a másikra akarunk menni, gyakran sétálni kell. Bátran ajánlom Eplényt, mert viszonylag gyorsan elérhető autóval, és jó viszonyok közt biztosít izgalmas síelést a látogatóknak.

Gálosi Tamás (8. évf.)

fotók: siarena.hu

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Az autó gördül tovább - panorámaképek végre nálunk is

Végre Magyarországra is megérkezik a Street View. A Google autója már négy évvel ezelőtt is járt Magyarországon, ám akkor adatvédelmi okokra hivatkozva az akkori képek nem kerültek ki az internetre. Most viszont szabad az út a keresőóriás előtt.


A Norc.hu-n már évek óta elérhető Budapest

Már az első próbálkozásukkor sem értettem teljesen, miért tiltották meg a Google-nak a fotózást, amikor a teljesen azonos céllal működő Norc.hu-n egész Budapest körbejárható már panorámaképek segítségével. Azonban a román tulajdonú oldalnak közel sem akkora a látogatottsága, mint a Google-nak, amelynek térképszolgáltatásával szemben nehéz igazi konkurenciát találni (gondoljunk csak az Apple Maps-szel kapcsolatos botrányra) – emiatt az idegenforgalmi lehetőség is nagyobb benne, márpedig ez az a tényező, ami miatt több magyar város (többek között Debrecen és Miskolc) is a Street View mellé állt.

Szerintem egy nagyon hasznos szolgáltatásról van szó, amely egyszerre használható munkára (pl. fénykép „készítése” egy helyszínről, anélkül, hogy meglátogatnánk azt) és szórakozásra (a tavalyi nyaralóhelyünk megnézése, „hol található ez” játék stb.) Remélem, hogy az emberek továbbra is bizalommal lesznek a Google iránt, és még idén virtuálisan száguldhatunk végig a Duna partján...

Sengel Tamás (9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

No para? Yes para! - A budapesti Parapark

Te mit tennél, ha bezárnának egy alagsori szobába négy másik emberrel? A szobából fura hangok szűrődnek ki, de tudod, hogy már nem menekülhetsz. Itt vagy, be kell menned. A szobába belépve monitorok mutatják, mennyi időd van még hátra. Az idő egyre fogy, az emberek egyre idegesebbek. A cél közös: kijutni. Velem éppen ez történt, és el is mondom, hogyan jutottam ennek az alagsornak a közelébe.

Több mint egy hónapja azon gondolkoztam, hogy milyen programokra lehetne elmenni a belvárosban kisebb társaságokkal. Keresgéltem az interneten, és ráakadtam a Parapark nevű játszóhelyre. A játék lényege: juss ki a szobából, úgy, hogy csak az ott található tárgyakat használhatod. Lépésről lépésre kell haladnod, minden tárgynak van valami szerepe. A legkisebb jel, a legsemmitmondóbb dolog is fontos, idővel minden elnyeri az értelmét. Ha valamire nem jövünk rá azonnal, akkor azzal nagy időveszteséget szerezhetünk, és itt bizony az a kijutásunkat veszélyezteti. A tevékenységünket egy koordinátor figyeli, és ha végképp el vagyunk akadva, segít nekünk a walkie-talkie-n vagy azokon a monitorokon keresztül, amik a hátralévő időnket mutatják (összesen 60 perc áll rendelkezésünkre). Mivel ez a játék megköveteli a csapatmunkát, az összehangolt munkát, így olyan csapatot ajánlok erre a játékra, akik már ismerik egymást, tudnak hallgatni egymásra és van hangerejük. A szervezők úgy gondolták, túl egyszerű lenne, ha a feladatokat normál hangerővel, csendesen meg lehetne beszélni, így megkeresték „a világ legidegesítőbb hangjai” toplistát, és csináltak belőle egy mixet számunkra, megspékelve egy riasztóval, ami bizonyos helyzetekben megszólal. Maga a Parapark is egy eldugott helyen van, így a megtalálását is sorolhatjuk a feladatok közé, de mikor megtaláljuk, sokáig emlékezni fogunk rá – a Vajdahunyad utcai Gondozó Kert nagyon jó helyszínválasztás volt a játéknak. A futam előtt érdemes beülni ebbe a romkocsmába, mert így könnyebb ráhangolódni, felkészülni arra, ami a vaskapu mögött vár minket. Jelenleg kétfajta pályára foglalhatunk Budapesten időpontot (amit érdemes megtenni 2-3 héttel előre, mert nagyon gyorsan betelnek a helyek), a Postaládákra és a Poszterre, de hamarosan nyílik a Tetthely 95 is (már tesztelés alatt van). Több nagyobb magyarországi városban is ott vannak, sőt, még Barcelonában is van pályájuk. Mindenképpen érdemes elmenni, mert benne ragadsz, akkor is, ha kijutsz.

Hefter Estilla (AKG, 10. évf.)

Parapark Budapest
1081 Budapest, Vajdahunyad utca 4.
www.parapark.hu
14 éven felülieknek

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

AKG szülinap – a 24.

Reggel frissen ébredtem, ami csak azért volt különös, mert péntek volt, az utolsó nap, amire már mindenki hulla fáradt szokott lenni. De szerencsére aznap nekünk csak fél tízre kellett bemennünk.

AKG születésnap

Mikor beértem, láttam, hogy az évfolyamtársaim már nagyban díszítenek a standunkon, aminek a témája a skandináv ételek volt. Minden évfolyam ugyanis húzott egy országot, és a feladatuk az volt, hogy annak az országnak az ételeit kellett elkészíteniük. Az évfolyamon belül ki voltak osztva a feladatok, hogy ki mit csinál: díszít, előad, süt, szervez vagy ételt készít. Én az ételekhez voltam beosztva, ezért hát előző nap pár barátommal együtt elkészítettünk egy nagy tál svéd húsgolyót, hasonló nemzetiségű gombasalátával együtt, és nagyon reméltem, hogy a készítmény biztonságosan célba ér.

A standunknál pár ember az asztalnál sürgölődött, páran pedig néhány zászlót próbáltak felfűzni egy kötélre – amik első pillantásra valamilyen skandináv zászlónak tűntek, de ha figyelmesebben nézte meg őket az ember, rájött, hogy egy magyar település (Budakalász) címere van rajtuk. Szépen elrendeztük az ételeket az asztalon, kifeszítettük a zászlókat, és vártuk, hogy elkezdődjön a megnyitó.

Először Horn igazgató úr tartott egy kis beszédet, utána a nyelvi évesek következtek, akik a tanult nyelvük nemzetiségének megfelelően (spanyol, francia, német) adtak elő valamilyen táncot. Rögtön ezután következett a hetedikesek előadása, egy indiai tánc, mivel ezt a népet húzták. Utánuk két osztálytársam elmondott pár tényt Svédországról, egy másikuk pedig felolvasott a Pettson és Findusból. Ezek után elkezdődött egymás standjainak a kifosztása, persze csak képletesen. Volt skandináv, indiai, orosz, olasz, kínai, amerikai, magyar, spanyol, zsidó, görög, francia és német konyha. Ebből szerintem az amerikai volt a leglátogatottabb. Amikor mindenki végzett, elkezdődött a hetedikesek felavatása, ami úgy történt, hogy felhúztak rájuk egy AKG-s pólót, és a legfiatalabbak elmondták a vicces esküjüket. Egyszercsak megláttam, hogy elkezdenek táncolni emberek a tömegben. Kiderült, hogy a 10.-es anyukák egy flashmobbal kedveskedtek nekünk. Ezután jött a tortaevés, ha már szülinap volt. Tortát sajnos nem ettem, túl nagy volt a tömeg, de ezt leszámítva remekül szórakoztam.

Vida Benedek Márk (8. évf.)

A születésnap képei

Horváth Szabolcs fotóriporter (HVG) képei (Facebook)

"Isteni fotózás" a születésnapon (Facebook)

A 10.-es szülők meglepetés flashmobja:

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Sherlock Holmes közöttünk élve

Gondolom, már te is láttad a nemrég kifüggesztett új Sherlock Holmes feldolgozás plakátját. Elhatároztam, hogy most írok egy összehasonlítást egy korábban indult, ugyancsak a mában játszódó Sherlock sorozattal.

Sherlock

Ezt a sorozatot 2010-ben vetítették először. Sherlock (Benedict Cumberbatch) itt egy arrogáns, magának való zseni, aki pillanatok alatt képes bármilyen bonyolult összefüggést átlátni. Hozzá csapódik az elmaradhatatlan dr. John Watson (Martin Freeman). A sorozat a 21. században játszódik, de nem szenved emiatt semmilyen hátrányt.

Sherlock

Nekem személy szerint tetszik a sorozat, mert Sherlock gondolatmenete néha követhetetlen lesz egyes gondolati ugrások miatt, de a fináléban mindig elmagyaráz mindent, és onnantól fogva már nekünk is nyilvánvalóvá válik a történet lényege. Itt dr. Watson nem kerül előtérbe, háttérben marad szárnysegédi szerepében, mégis, néha nem haladna nélküle a nyomozás. A sorozat humora kifinomult és intelligens, talán ez hiányzik a legújabb változatból. A Sherlock modern, látványos, elegáns, sodró lendületű.

Sherlock és Watson

A legújabb sorozat 2012-ben indult el, szintén Sir Arthur Conan Doyle regényeinek feldolgozásából. A felállás ugyanaz, mint fent említett sorozatnál, ugyanaz a kor és ugyanaz a Sherlock (most Jonny Lee Miller szereplésével), mellette viszont dr. Watson (Lucy Liu) most női szerepben tűnik fel. Ez a sorozat jobban eltér az eddig ismert feldolgozásoktól – egyrészt dr. Watson nemének cseréje miatt, másrészt Sherlockot itt nem tüntetik fel kiváló zseninek. Követ el hibákat, és már az elején lealacsonyítják drogügyei miatt – amiért is dr. Watson kerül mellé, mint pártfogó.

Ez a sorozat nem győzött meg. Nekem hiányzik belőle az a fajta zsenialitás, ami talán egy picit felfoghatatlanná teszi a történetet. A kifinomult angol humor hiányát is nagyon érzem. De azért jó játékot mutatnak be a színészek, a rendezés is jó, az összkép annyira nem lett rossz. Szokványos, hétköznapi, a címe akár lehetne a Helyszínelők is.

Nánai-Szűcs Dóra (AKG, 8. évf.)

Sherlock (angol, 2010)
Rendező: Paul McGuigan
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Martin Freeman

Sherlock és Watson (Elementary, amerikai, 2012)
Szereplők: Jonny Lee Miller, Lucy Liu

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Angyalok Amerikában

A darabot Tony Kushner írta, és bár eredetileg kétestés, itthon összevonva adják elő. Az Amerikában játszódó mű a melegek helyzetéről, az AIDS-szel élőkről és a zsidókról szól.

Angyalok Amerikában - nemzetiszinhaz.hu

Kicsit furcsa volt, hogy négy órás a darab, de egy idő után belenyugodtam. Nem is tűnt olyan hosszúnak. Nem volt sok szereplő és nem is volt sok díszlet, de a darab mégis elképesztően jó volt. Láthattunk benne olyanokat, akik próbálnak megküzdeni azzal, hogy melegek és betegek, olyanokat is, akik megpróbálnak visszatalálni Istenhez. Voltak érdekes részek, amik nem igazán voltak valóságosak, de ezen kívül a darab egy egész történetet mesél el, amiben minden összekapcsolódik. Bemutat számunkra egy valós világot, amelyben mindenkinek meg kell küzdenie a problémáival, valamikor viszont el kell rejtenie őket. Annyira valóságosnak érezhető ez az egész – mivel valóban ilyen emberek járnak köztünk, és így láthatjuk, milyen is lehet az életük. Azt lehetne hinni, hogy ez a mű egy dráma (és persze az egésznek drámai is a hatása), de mégis van benne humor, van benne őrültség is. Nekem azért tetszett a színdarab, mert az egyik percben nevetsz, a másikban már komoly arccal nézed a cselekményt. Sok mindent lehetett belőle tanulni, és nagyon eseménydús a történet. Emellett igazán tehetséges színészek játszottak benne, mint például Kulka János, Alföldi Róbert, Szabó-Kimmel Tamás vagy Tenki Réka. Aki elmegy erre a darabra, nem fog csalódni.

Szabó Borbála (9. évf.)

Tony Kushner: Angyalok Amerikában (Nemzeti Színház)
Rendező: Andrei Şerban
Szereplők: Kulka János, Stohl András, Alföldi Róbert, Udvaros Dorottya, Szabó Kimmel Tamás, Tenki Réka

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Megismételhetetlen - Slash Budapesten

Őszintén szólva, nekem sok minden tetszik, például a Pink Floyd, a Black Sabbath, a Led Zeppelin, a Deep Purple és még folytathatnám a sort, azonban ezek a zenekarok túl vannak már mind a fénykorukon, és alig-alig vagy egyáltalán nem koncerteznek. Egyetlenegy előadó van köztük, aki még mindig a csúcson van. Ez a valaki lépett fel csütörtökön este a Papp László Sportarénában.

SlashA szervezők eredetileg a Petőfi Csarnokba szerették volna vinni, azonban annyi volt az érdeklődő, hogy már két hónappal a koncert előtt elfogyott az összes jegy, így végül áttették az Sportarénába. Életemben először talán tizenkét éves koromban hallottam Slash nevét. Aztán meghallgattam a zenéjét is. Tetszett. Már vagy két héttel a koncert előtt alig tudtam másra gondolni, mint hogy mikor jön már Slash Pestre. Pechemre, a koncert előtti napon megfáztam és belázasodtam. Természetesen iskolába se mehettem, de este már úgy gondoltam, ez nekem megér annyit, hogy betegen menjek végignézni, meghallgatni az egészet, s netán két hétig nyomjam még emiatt az ágyat. Jól döntöttem.

A koncert pontosan úgy volt jó, ahogyan végigcsinálták. Visszafogott koreográfia, brutálisan jó hangzás! A banda nemcsak Slash saját számait adta elő, hanem Guns n' Roses-számokat is, nagyjából fele-fele arányban. Játszotta a Nigh Traint, a Civil Wart, a Sweet Child o'Mine-t és a Paradise Cityt, egyszóval a legnagyobb Guns n' Roses-slágereket. Az énekes, Myles Kennedy ezeket ugyanolyan tökéletesen énekelte, ahogyan a Slash-sel készített számokat is, pedig ezeket eredetileg nem az ő énekhangjára írták (hanem Axel Rose-éra, mint az közismert). Ráadásul kiderült később, hogy nemcsak ő énekel fantasztikusan a bandában, hanem a basszusgitáros, Todd Kerns is, aki olyan jól adta elő a Welcome to the Jungle-t, hogy szinte jobb lett, mint az eredeti. A koncerten ez volt az egyik kedvencem, de igazából nem tudnék „legjobb számot” választani, mert mind fantasztikus volt. Az élő előadás egészen más élményeket adott, mint a CD. A Rocket Quenben Slash úgy szólózott, hogy mindenkinek leesett az álla – ilyen jót rock-koncerten én még nem hallottam. Összességében azt mondhatom tehát Slash-ről, hogy megmutatta, hogyan is kell játszani a rockzenét. Nem csoda, hogy a közönség tombolt.

Az esemény egyetlen negatívumának az előzenekar (Leander Rising) bizonyult, egyszerűen minősíthetetlen volt, amit csináltak: egymástól alig megkülönböztethető számokat adtak elő, ének helyett pedig inkább csak hörgés hallatszott. Ők, Slash-sel ellentétben, azt mutatták meg, hogyan nem szabad játszani a rockot. Szerencse, hogy a későbbiek kárpótoltak mindenért.

Visszagondolva erre az estére: nagy hiba lett volna, ha egy kis megfázás miatt otthon maradok, és nem veszek részt életem legjobb, megismételhetetlen koncertjén. Még úgy is, hogy utána újra belázasodtam, és kénytelen voltam kihagyni még néhány napot az iskolából.

 

Gulyás Ábel (9. évf.)

Slash koncert, Sportaréna, 2013. február 7.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

„Nem lesz egyhamar vége a háborús helyzetnek” - Az AKG-ban járt Ilan Mor, Izrael magyarországi nagykövete

Január első patrónusi foglalkozásán a tizenegyedik évfolyam tanulói egy rendhagyó előadás-látogatáson vehettek részt. Ilan Mor, Izrael magyarországi nagykövete jött iskolánkba, hogy beszélgessen velünk. Az évfolyam két tagja (Lengyel Bóra és Gorka Marci) vezette körbe napközben a nagykövet urat az iskolában, majd ezután a nagytanáriban ült le az 50 tizenegyedikes diák, itt kezdődött meg a beszélgetés.

Ilan Mor

A beszélhetésen általánosságban Izraelről, az izraeli magyarokról illetve a magyar-izraeli viszonyról esett szó. Ilan Mor beszélt nekünk arról, hogy Izrael egyedül van az egész Közel-Kelet ellenében, hogy folyamatos – nem csak katonai – támadások között kell államának az izraeliek jólétét és a zsidó nép értékét megtartania. Elmondta, hogy az országát a szomszédos nemzetek nem ismerik el létező államnak, és hogy kialakult egy újfajta antiszemitizmus (amit ő az új antiszemitizmusnak hív). Ezek a támadók már nem a zsidó nép felé fejezik ki utálatukat, hanem Izraelt támadják, az ország hibáit és tévedéseit hangoztatják, létezését kérdőjelezik meg, és ezekkel a negatívumokkal alapozzák meg a zsidó nép elleni gyűlöletet.

A nagykövet beszélt arról, hogy milyen szoros Magyarország és Izrael kapcsolata, hogy mennyi magyar (főleg) zsidó vándorolt ki hozzájuk az elmúlt század közepén. Mesélt nekünk magyarországi nehézségeiről, hogy milyen emberekkel találkozik itthon: összességében több ellenségre akadt, mint barátra, de tartózkodóból, szavát kimondani nem merőből van a legtöbb. Végül pár kérdésre maradt csak idő, mielőtt mennie kellett – főleg Izrael konfliktusainak témája került újra elő. Az izraeli katonaság fontosságát és a felnövő generációk jelentőségét illetve felelősségeit emelte ki, amikor pedig szubjektív véleményét kérdezték, bevalotta: nem látja előre, hogyan alakulhatna a közel-keleti háborús helyzet, de nem érzi úgy, hogy egyhamar vége lenne.

Szerintem kifejezetten érdekes volt egy olyan valakit hallgatni, akiből őszintén jönnek ezek a tapasztalatok. Még ha volt is a kiállásában egy erős propaganda-feeling, Ilan Mor személyes érzelmei kiérződtek, ez pedig valóssá tette a beszélgetést, ennek pedig láthatóan örültek azok, akiket érdekelt a téma.

Turczi Ádám (11. évf.)

fotók: Tenk Vivien


LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Barátságos űrlények

December végén Magyarországra érkezett a nemzetközi hírű a capella csoport, a Voca People. A nyolc, tetőtől talpig fehér testű tagról könnyen hihetnénk azt, hogy egy másik bolygóról származnak. És nem is állnánk távol az igazságtól...

Az előadást országszerte hirdették a plakátok, a reklámok előtt én még nem is hallottam erről az együttesről. A Kongresszusi Központ előadóterme mégis csupán félig volt telve, mikor beléptünk a nézők közé. Már az egyszerű színpadképen látszott, hogy itt bizony nem a látványé, hanem a hangé lesz a főszerep. A fények elsötétülése után a mobiltelefonok kikapcsolását megkérő hang angol nyelven szólalt meg – ebből is azonnal kiderült, hogy hamarosan egy világszínvonalú produkció részesei leszünk.

Voca People

Végül elfoglalta a színpadot a nyolc fura lény, akik angol-francia keveréknyelven magyarázták el a kedves közönségnek, hogy ők tulajdonképpen földönkívüliek, és kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk a Földön az űrhajójukkal, amelyet – benzin helyett – a dal ereje hajt. A rövid bevezetés után megkezdődött az „energiagyűjtés” – a zene történelmének bemutatása az ősember próbálkozásaitól a mai kor slágereiig, mindez persze kizárólag hangszerek nélkül, szájjal és egyéb testrészekkel előadva. A színészi játék zseniális volt, a poénok ütöttek, az énekesek hangja pedig önmagában elég lett volna egy X-Faktor döntőre. A pontot az i-re a két beatboxer, Captain és Stratcher tette fel, akiknek szájjal dobolásáról a nagymamám végig azt hitte, hogy előre felvett ritmus. Miután a legújabb kor számain is túl voltunk, a színpad jobb szélén elhelyezett űrhajótöltöttség-mérőben egy egységnyivel kúszott feljebb a mutató. Ugyanez történt minden egyes hasonló blokk végén – közülük Captain és Stratcher duettje szerintem vitte a pálmát. Hogy mi történt a teljes feltöltődés után, azt megtudhatod a következő látogatásuk alkalmával...

Sengel Tamás (9. évf.)

Voca People, Budapest Kongresszusi Központ
2012. december 26-27-28.

LIKE, ha tetszett!

0 Tovább

Az a bizonyos mappa

Van, aki már alig várja, de olyan is akad, aki elszökne, mielőtt még kézbe kapja. De egy biztos, hamarosan mindenki újra kinyithatja az értékelőmappáját.

Bizony, január 30-án elérkezik az idő, és az iskola meg fog telni a szürke mappákkal rohangáló diákokkal. Lesznek olyanok, akiknek még csak pár oldal lesz benne, de találkozhatunk majd tapasztaltabbakkal is, akiknek már alig fog elférni a tömérdek oldal a „könyvébe”. Tanáraink jelenleg is szorgalmasan írogatják a bírálataikat, amiket majd diákok százai remegő kézzel fognak olvasni.

Természetesen a helyzet egyáltalán nem ilyen drámai. Egy idő után az ember már megszokja, hogy félévente bekövetkezik az elkerülhetetlen, és bár kíváncsian, de nem túl nagy izgalommal várja, hogy mi kerül majd bele a mappájába. Persze, én is élénken emlékszem még, hogy az első értékelőosztás előtt mennyire izgatott voltam, hiszen el se tudtam képzelni, hogy mégis miket fognak rólam írni, sőt, igazából halványlila dunsztom sem volt arról, hogy hogyan is fog kinézni a rettegett mappa. Gondolom, most is így vannak ezzel azok a kevésbé szerencsés társaink, akik még egy lapot sem birtokolnak. Nekik üzenem, hogy egyáltalán nincs mitől tartani, az értékelő nem egy halálos fegyver.

Értékelőt zabáló unikornisPersze a rutinosabbak közül sokan vannak olyanok, akiket egyáltalán nem érdekel, hogy eljut-e az a könyvecske hozzánk, vagy esetleg egy értékelőket zabáló unikornis ellopja az összes mappát, még mielőtt mi azokat a kezünkbe vehetnénk. Be kell valljam, megértem őket. Sajnos, miután elmúlott az újdonság varázsa, rá kellett döbbennem, hogy bizony a szövegek lényegében mindig ugyanazok, és változást csak egy-egy új tantárgy tud hozni. Na, nem mondom azt, hogy én nem szeretem olvasgatni, amit kapok. Nagyon sokszor még jókat is szoktam szórakozni rajtuk, de egy idő után meg tudom unni az értékelésáradatot.

Na, mindegy is, mindenkinek szép értékelőt kívánok, akiknek meg ez nem adatik meg, az reménykedjen csak abban az éhes unikornisban.

Gálosi Dóri (AKG, 9. évf.)
Tóth Artúr rajza

LIKE, ha tetszett!

0 Tovább

Egy másik vadnyugat

Nagy várakozással ültem be szombat este a moziba, és ahogy láttam, nem csak én voltam ezzel így: a mozi legnagyobb terme színültig megtelt emberekkel, mindannyian Quentin Tarantino legújabb filmjére, a Django elszabadul-ra voltunk kíváncsiak. Tarantino az eddigi filmjeiben is előszeretettel használta a western jellemzőit, így különösen érdekes volt, hogy miképpen rendez meg egy egész estés vadnyugati filmet.

Egy másik vadnyugat

A filmbeli történet Djangóról, a rabszolgáról szól, akit egy német fejvadász szabadít fel, hogy a segítségével megtalálja egy leendő áldozatát. Idővel a két férfi összebarátkozik, s közösen indulnak kiszabadítani Django feleségét, Brunhildát, a németül jól beszélő fekete rabszolganőt. Ahogy a többi Tarantino-film, ez is tele van ironikus jelenettel, véres humorral és remek színészi alakításokkal. Christoph Waltz, ahogy a Becstelen Brigantyk-ban, úgy itt is remekül játszik, s újra megérdemelné az Oscart. De Jamie Foxx, Samuel L. Jackson és Leonardo di Caprio is remekül alakít. A történet egyetlen percre sem ül le, és nem azért, mintha csak pörgős akciójelenetek követnék egymást, hanem mert a film képes finoman egyensúlyozni a lélektani ábrázolás, az agresszió bemutatása és a történetmesélés között. Emiatt érezhetjük úgy, hogy minden nagyon egyben van.

A film nem csak szórakoztat, hanem kritizál is. A mű központi problémája a rabszolgatartás. A német fejvadász, aki itt az európai szellemet, a felvilágosultságot, a műveltséget képviseli, ellenzi ezt, míg az amerikaiak természetesnek gondolják, s teljességgel elfogadják az emberek faji alapon való megkülönböztetését, mely szerint a fehérek felsőbbrendűek a feketéknél. A rabszolgatartást gyűlölő német fejvadász szerepeltetésével a rendező egyfajta Amerika-kritikát fogalmaz meg. Ám nemcsak Amerikát kritizálja, hanem a műfajhoz is reflektáltan viszonyul. Az Európában, leginkább Olaszországban forgatott klasszikus spagettiwesternekben egyetlenegy fekete sem szerepelt, mintha abban az időben Amerikában feketék nem is léteztek volna, jóllehet a western filmek által feldolgozott korszakban még virágzott a rabszolgatartás. Ezzel szemben Tarantino filmjében egy felszabadított rabszolga válik főszereplővé: azzá a fekete hőssé, aki reményt tud adni leigázott társainak. Ha sokat nevetünk is az abszurd tarantinói humoron, ez egy olyan üzenete a filmnek, amely mindenképpen mélyen érint mindenkit, aki hajlandó a látottakon elgondolkodni. Biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül ez a film – ahogyan Tarantino többi filmje is – kultikussá válik majd. Ez egy olyan moziélmény, amelyről egyszerűen nem szabad lemaradni.

Gulyás Ábel (AKG, 9. évf.)

Django elszabadul (Django Unchained, 2012, 165')
Rendezte: Quentin Tarantino
Szereplők: Christoph Waltz, Jamie Foxx, Leonardo DiCaprio, Samuel L. Jackson


LIKE, ha tetszett!

7 Tovább

Túl jól sikerült a Facebook hack - Interjú a millió like-os Casanovával

18 óra alatt sikerült megszereznie a Facebookon azt az 1 millió like-ot egy norvég fiatalembernek (Petter Kverneng), amiért cserébe szexet ígért neki a barátnője. A feltöltött képen ő és a lány látható, és akár úgy is tűnhetne a szelíd mosolyuk alapján, hogy tényleg más csak a sok-sok beleegyező like-ra várnak…

A like-okat valamiért(?) gyorsabban sikerült begyűjtenie, mint más cicára, ajándékra váró csöppségnek, a háló közönsége nagyon együttérző volt ezzel a fiatalemberrel. Sokan várták az akció végét, azt, hogy vajon egy részletes beszámolóval tájékoztatja-e a közönséget Petter, vagy titok marad a folytatás. A képet a feltöltő mindenesetre már leszedte.

A magyar média a szokásos felületességgel számolt be a hírről. Volt olyan újság, amelyik szerint a Facebook a srác egész oldalát „letiltotta”, más lap állítása szerint  a fiú a lány apjának haragjától tartva törölte le a képet, és egyébként szerinte a lánynak tartania kéne magát az ígéretéhez. A valóság persze más, ezt magától a kis norvég falucskában, Straumenben élő 20 éves Petter Kvernengtől tudjuk, aki részletesen beszámolt nekünk az egész történetről.

Szubjektív: Ha jól tudom, nem sikerült a projekted, a barátnőd nem teljesítette a képre írt ígéretet. A kép feltöltését csak viccnek szántad, vagy – ahogy egyesek megjegyezték – ez egy elkeseredett ember cselekedete volt?

Petter Kverneng: Ez az egész csak egy vicc volt. A képünk egy kifigurázása volt az „1M like, hogy kaphassunk kutyát, cicát, babát” képeknek. Nem gondoltam volna, hogy a kép a „barátaim barátai” körén kívülre is kerülhet. Egyáltalán nem vagyok elkeseredett, és soha nem voltak romantikus érzéseim Cathrine irányába. Igazából az csak véletlen volt, hogy ő volt az, aki a képre került. Lehetett volna egy másik lány is, aki jelen volt akkor, amikor az ötlettel előálltunk.

Szub: Bánod már a kép feltöltését? És a lány bánja?

P.K.: Nem bánjuk, sokat szórakoztunk az egészen. Ő talán egy kicsivel több nemkívánt figyelmet kapott, mint én, viszont azok, akikkel napi kapcsolatban vagyunk, jól értették a viccet. Egy kicsit ugyan aggódom, hogy ez az egész majd kísérteni fog akkor, amikor a jövőben munkát fogok keresni, de az is lehet, hogy majd az előnyömre válik.

Szub: Miért vetted le a képet a Facebookról néhány órával ezelőtt? (Az interjú január 23-án készült.)

P.K.: Szerintem ez egy jó módja annak, hogy véget érjen a vicc. Élő műsorba hívtak minket a Playboy Rádióba, ahol bejelentettük, hogy nem szexeltünk és nem is fogunk soha. Ezután levettem a képet, hogy sikerüljön lecsillapítani ezt az egészet. Most a status update-ekben őrjöngenek az emberek, de pár nap alatt el is lesz felejtve ez a dolog.

Szub: Megkaptad a magad „15 perc hírnevét”, országos és nemzetközi médiastúdiókba hívtak vendégül, rengeteg ember lépett veled kapcsolatba a Facebookon és a Twitter oldaladon keresztül – élvezted ezeket a dolgokat, vagy inkább zavaró pillanatokban volt részed?

P.K.: Minden másodpercét élveztem. Persze, amikor bejelentettem, hogy nem lesz köztünk szex, és hogy ez csak egy vicc volt, az embereknek egy jó része leiratkozott a hírfolyamomról, a Twitter csatornámról, unlike-olta a képet. Én is azt gondoltam, hogy ez olyan 15 perces hírnév dolog lesz, de most itt vagyunk, majdnem egy héttel később, és még mindig interjúkat adok.

Szub: Felismernek az utcán? Leszólítanak? Esetleg zaklatnak titeket?

Kövess minket a FB-on!

P.K.: Igen, felismernek, megszólítanak az utcán – ez egyelőre csak kedves módon történik. A Facebookon és telefonon már inkább zaklatnak. Keresztény fundamentalisták hívtak fel, elmondták, hogy én milyen rossz ember vagyok. Olyan emberek, akik nem értik a viccet, elég csúnya dolgokat írtak Cathrine-nek és nekem ezekben a napokban. Én ezek nagy részét nem olvasom el, és nem is veszem magamra. Cathrine sem. Elég jól szórakozunk rajtuk.

Szub: Mit gondolnak a szüleid erről az egészről, mondtak-e neked valamit?

P.K.: A szüleim tudják, hogy olyan arc vagyok, aki ilyesmiket művel. Tudják, hogy szeretem a magam körüli figyelmet, és azt is, hogy tudom kezelni a cirkuszt. Annak nagyon örülök, hogy a szüleimet békén hagyták, hogy nem zaklatják őket (kivéve a nővéremet, ő kapott egy telefonhívást egy hölgytől, aki azt akarta, hogy vegyem le a képet, mert az megalázó a nőkre nézve).

Szub: Hogyan vették a történetet a barátaid?

P.K.: Azt gondolják, hogy ez egy király dolog, és hogy nagyon Petter Kverneng-es. Azok, akik ismernek, azt mondják, hogy ha valaki ilyesmit csinálna, az csak Petter lehet.

Szub: Egyesek a kép alapján a hősüknek neveztek, mások szerint te eléggé szexista, hímsoviniszta vagy (csak csúnyább szavakkal kifejezve). Mit gondolsz ezekről a véleményekről?

P.K.: Nagyon kúl, hogy egyesek hősnek, legendának, géniusznak neveznek. Én azonban nem gondolom magam egyiknek sem. És szexistának sem. De meg tudom érteni azt, hogy azok az emberek, akik nem értették a viccet, annak tartanak. Azt is megértettem, hogy ez a vicc jól működhet Skandináviában, de a világ más részein nem ugyanúgy nézik ezt a képet, számukra más a témája: szex, prostitúció, nemi szerepek… stb. Ez egy értékes tapasztalat volt.

Szub: Az akciód rengeteg követőre talált, távoli országokban jelentek meg ismét nagy mennyiségben a „ha kapok x like-ot…” képek. Találkoztál velük? Van kedvenced?

P.K.: Láttam néhányat közülük, és azt hiszem, ezek néha nagyon viccesek. Bár azt nem szabad elfelejtenünk, hogy az én postom is a trend követője volt. Persze azt látom, hogy a számuk az én postom után robbanásszerűen megnőtt, és szerintem ez király. Kedvencem az nincs.

Szub: Tervezel valamilyen folytatást? Mik a terveid a jövőben?

P.K.: Abban reménykedem, hogy ez a dolog megnyithat néhány ajtót a számomra. A szórakoztatóiparban szeretnék dolgozni, és profi előadóművész szeretnék lenni Norvégiában (rádió, filmek, ilyesmik). Már kaptam is pár ajánlatot különböző cégektől és projektektől, hogy futtassak a számukra promóciós kampányt. A következő napokban bele is nézek ezekbe az ajánlatokba.

Egyébként meg szeretnék köszönetet mondani Magyarországnak minden kedves üdvözletért, amit a magyaroktól kaptam. Arra sajnos nincs időm, hogy mindre visszaírjak, de ez nagyon hízelgő.

Baranyai István


A közvetlen előzmény: "kutyust akarunk!"


7 óra alatt gyűltek össze a like-ok

Like-gyűjtő akciók - Petter képe nyomán


Ez persze csak egy jól-rosszul sikerült montír (az eredeti kép nyomán). A felirat szerint a polgármester (Bukarestről van szó) bicikliutat ígért 10 ezer like után. A magyarázat.


A szegedi Blues Café & 7-es Megálló pultosainak akciója


Vicces - vagy annak gondolt - aktuálpolitikai montázs

LIKE, ha tetszett!

3 Tovább

Cseh Tamás emlékkoncert az AKG-ban

Véget ért az utolsó órám, és rohantam, mivel máris késésben voltam. Hogy honnan? Természetesen a Cseh Tamás emlékkoncertről, ami nem csak műélvezőként, hanem kollégaként is érdekelt, mivel én is tanulom néhány számát gitárra.

Cseh Tamás emlékkoncertCseh Tamás ma lenne pont 70 éves, ebből az alkalomból adtak koncertet tiszteltére az AKG színháztermében. Mikor odaértem, alig volt pár ember, ezért szabadon válogathattam a helyek között. Ki is néztem egyet oldalt, ahonnan mindent jól lehetett látni. Pár perc múlva megtelt az egész helység emberekkel, akik suttogva beszéltek egymással. Nemsokára bejött pár diák, akiket látásból már ismertem, és néhány tanár is. Az elején volt egy kis megnyitóbeszéd, de ez szerencsére nem tartott sokáig, és máris elkezdtek játszani. A gyermekkoráról szóló dalokkal kezdték, amik kicsit szomorúak és komorak voltak, de ezt is nagyon szépen tudták előadni. Volt pár srác gitárral, egy, aki nagybőgőn és még egy, aki dobokon játszott. Egy óra múlva jött a szünet (pogácsával, amit a magyartanárunk hozott). Elfogyasztottuk a pogácsát, ami egész finom volt, és visszatértünk a terembe. Most már sokkal vidámabb dalokat játszottak, ezek voltak azok, amiket én is ismertem, és köztük volt a kedvencem, A jobbik részem. Innentől sokkal oldottabb volt a hangulat, és sokkal vidámabban telt el az idő, mindenki remekül szórakozott, beleértve engem is. A műsor végén volt kalapdobálás is, és az egész közönség énekelt. A műsor befejezése után vidáman ment el mindenki, a dalokat dúdolva magában.

Vida Benedek (8. évf.)

A koncert előadói: Előadók: Asbóth Máté, Balla Gergely, Csikós Áron, Fekete Zoltán, Gombos András, Józsa Gergely, Juhász Iván, Széles Gábor, Teremy László, Vincze Mihály

Részletek a koncertről - az AKG Video Stúdió felvételei

LIKE, ha tetszett!

0 Tovább

Hogyan előzzük meg, hogy gyermekünk pszichopata legyen?

Neveljük fel jól, jó körülmények között. Legalábbis erre hegyezi ki mondanivalóját a Vörösmarty téri Üvegpalotában megrendezett, magát az „év kiállításaként” hirdetető Murder. De mi is ez az egész? Céltalan ijesztgetés horror-mániásoknak?

Nem, ez a kiállítás 21 szobán keresztül mutatja be a történelem legnagyobb gyilkosságait, tehát itt nem arra kell számítani, hogy zombinak beöltözött emberkék fognak balról meg jobbról ijesztgetni. A szó szoros értelmében egy ismeretterjesztő kiállításról beszélünk, ahol elég durván kapunk mindent egyszerre.

Murder kiállítás - kivégzés

A különböző szobákban az eseményeket úgy próbálják bemutatni, hogy a tárlatot látogatók minél közelebb érezhessék magukat a történtekhez. Ezt különböző módszerekkel érik el, pl. pneumatikus szobamozgatással, vagy van, amikor függönyön vagy egy lyukon keresztül figyelhetjük a történéseket.

Azon kívül, hogy a Murder egy profin megszerkesztett interaktív kiállítás, látványos és a legkorszerűbb technikákkal dolgozik, igyekszik megfogalmazni a bemutatott történetek tanulságait is. Végiggondoltatja, hogy mi vezetett ahhoz, hogy egyes bűncselekményeket elkövessenek (akár többször is) a gyilkosok. A legtöbb esetben valamilyen gyermekkori traumára, a szülői nevelés hibádzására vezette vissza a narrátor a bűneseteket, akit egyébként egy mikroporton keresztül hallgathattunk négy nyelven.

Murder kiállítás - diliház

Tényleg profi az egész, nagyon szórakoztató, annak ellenére, hogy van benne 1-2 undorítóbb rész, a mondanivaló pedig nagyon bele lett erőltetve az egész kiállításba. Azon kívül, hogy vállaljunk felelősséget a gyermekeink felneveléséért, nem bonyolódik további részletekbe a kiállítás, ami egyébként nem is feltétlenül feladata – megelégszik azzal, hogy elgondolkodtat: Mitől lehetnék majd jó szülő? Egyáltalán, képes lennék szülőnek lenni?

A kiállítás nem olcsó, kicsit többe kerül, mint egy mozizás a barátoddal, de jelenleg az egyik legjobb programlehetőség most Budapesten a Murder, úgyhogy ne szalasszátok el!

Halpern Bence Márk (12. évf.)

Murder – a gyilkos tárlat
Csak 16 éven felülieknek.
Budapest 1055 Vörösmarty tér 1.
Jegyár: 3 490 Ft, nyitva 2013. május 31-ig

LIKE, ha tetszett!

0 Tovább

Napos oldal

A legtöbb filmről meg lehet mondani, hogy a műfaja romantikus, akció vagy dráma. Erről a filmről nem. Mindenből van benne egy kicsi.

A film arról szól, hogy Pat egy verekedés miatt elmegyógyintézetbe kerül, majd mikor onnan kikerül, visszaköltözik a szüleihez. Megpróbálja visszaszerezni a feleségét és helyrehozni az életét. Miközben ezzel próbálkozik, megismerkedik Tiffanyval, aki segít a férfinak visszahódítani a feleségét, de a lány is kér egy szívességet... Egyre jobban kötődni kezdenek egymáshoz, majd Pat találkozik a feleségével.

Leginkább egy romantikus-dráma-vígjáték filmnek nevezhető az alkotás. Nos, az biztos, hogy ez az egyik legjobb film, amit valaha láttam. Tökéletes képet kapunk egy férfiról, aki a szerelméért mindent megtesz. A végkimenetele egyértelmű, de mégis végigizgulod az egész filmet. A színészi játék elképesztő, Bradley Cooper és Jennifer Lawrence annyira jól játssza az őrültet, hogy már tényleg elhisszük, hogy igazából is vannak gondjaik. Az egész film egy érzelemkavalkád, de a végén minden elrendeződik.

Szabó Borbála (9. évf.)

Napos oldal (Silver Linings Playbook, 2012, 122’)
Rendezte: David O. Russell
Szereplők: Bradley Cooper, Jennifer Lawrence, Robert De Niro

LIKE, ha tetszett!

0 Tovább

Pi unalmas élete

Az új Avatarként beharangozott Pi élete egy egész estés unalom, de a jobbik fajtából. Lehet, hogy az volt részemről balgaság, hogy nem 3D-ben néztem meg, de számomra alig-alig váltotta be a hozzáfűzött reményeket.

A két filmet nem is érdemes összehasonlítani, hiszen az Avatar egyértelműen egy látványos hollywoodi sikerfilmnek indult, és az is lett – ettől függetlenül nagyon gyengécske lábakon álló történettel, amit a Pocahontasból loptak. A Pi élete viszont egyértelműen történet-központú, és a tanulság a végén nagyon szájba van rágva.

A Pi élete arról szól, amit a cím ígér. Pi kisgyerekkorától fogva három vallást is gyakorol, így elég furcsán néznek rá a szülei, akik egyébként a helyi állatkertet vezetik. Az anyagi helyzetük rákényszeríti őket arra, hogy kiutazzanak Indiából, és az állatkertet is elviszik magukkal, hiszen az állatokért jó pénzt kaphatnak külföldön. A hajó azonban egy vihar következtében elsüllyed, és Pi marad az egyetlen túlélő a tigrisével együtt a hajón. Vagy mégsem?

A Pi élete egy unalmas, de érdekes film, hiszen kevés olyan filmet látunk, aminek valamennyire központi témája lenne a hit. Ezért úgy érzem, hogy a jobbik fajtája az unalmas filmeknek, de ha most választhatnék, inkább várnék addig, amíg megjelenik a tékákban, mert van néhány nagyon vontatott és hosszú része a filmnek, amibe tényleg bele kell tekerni.

Halpern Bence (12. évf.)

Pi élete (Life of Pi, 2012, 127')
Rendezte: Ang Lee
Szereplők: Suraj Sharma, Irrfan Khan, Gérard Depardieu

LIKE, ha tetszett!

0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek