Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Máltán az osztály

Nyelvi éves vagyok az AKG-ban. És mit is jelent a nyelvi év? Hát, rengeteg angolórát, és egy utat külföldre, tapasztalatszerzés céljából. Nekünk ez néhány hete volt esedékes.


Máltára utaztunk, ami elég furcsa volt számunkra, mivel az elődeink mindig Angliába mentek nyelvi kurzusra. Ez az út két szempontból is fontos volt. Az egyik az angol tanulása és a beszéd fejlesztése, a másik pedig az, hogy megismerjünk egy számunkra idegen országot. Kinti családoknál voltunk elhelyezve két-három személyenként, és ez lehetőséget nyújtott arra, hogy jobban megismerhessük a máltaiakat. Majdnem két hetes utunk alatt az itthoni iskolai napokon ott is iskolába jártunk, a hétvégéket pedig Málta megismerésével töltöttük. Az angolóráinkban semmi különleges nem volt, de azért örültem, hogy külföldön lehetek, és ezeken aktívan vettem részt.

Iskola után és hétvégén különböző városokba látogattunk el, volt idegenvezetőnk is, aki mindig mesélt. Nagyon élveztem, végig fényképeztem, és igyekeztem kihasználni, hogy angolul beszélhetek. Voltak olyan napok, amikor átmentünk a környező kisebb szigetekre, és azokat is bejártuk, de főleg csak a környező városokat jártuk be (Málta nem túl nagy, szóval minden környezőnek számít). Meglátogattuk a fővárost, ami szerintem gyönyörű. Természetesen ott is lőttem több száz képet. De nem csak ilyen programokat szervezett nekünk a kinti iskola, volt például két sportnap is, amikor fociztak a fiúk a máltai csapatok ellen.

Beülhettünk néhány tanórára egy máltai iskolában, ami számomra sokat jelentett, mivel részt vehettem angolul egy biológiaórán (mind a két tantárgyat szeretem, de együtt még inkább). Nagyon tartalmas volt ez a közel két hét, és még fürödhettünk is a tengerben. Igazából kicsit sajnálom, hogy mi nem Angliába mentünk, mivel én még soha nem voltam ott, de nagyon hálás vagyok, hogy ott lehettem ezen az „osztálykiránduláson”, mert rengeteg új élménnyel gazdagodtam, és megismerhettem új embereket. Bár kissé furcsa volt nekem, hogy mennyire vallásosak a máltaiak.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)
a szerző képeivel

További képek Máltáról:

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az e-sportról

E-sport, de hát mégis, mi ez? Az E előjelzőt sokszor hallani, pl. e-könyv, e-mail, e-napló, e-bank. A sport meg egyértelmű. Akkor ez valami elektronikus sport lesz?

Pontosan, nagyon ügyes vagy! Ez egy olyan „sport”, amiben általában csapatok küzdenek meg egymással, különböző versenyszámokban. Olyan, mint ha mondjuk fociznának, csak ez a számítógépek előtt történik, és nagyon nagy nyereményei vannak.

Oké, és akkor most egy picit bővebben erről az egészről. Az e-sport mostanában nagyon elterjedt az egész világon. Én nagyon nagy rajongója vagyok, mert nagyon változatos. Összesen kb. 10 sportág van, és ezekből mindenki megtalálhatja azt, amelyiket szereti. Magyarországon egyre népszerűbbek a versenyek, például március 28-án volt egy úgynevezett Esport Fest a MOM Sportközpontban. Itt nagyon sok sportággal találkozhattunk, és aki megnyerte a különböző kupákat, 100 ezer forint fölötti nyereménnyel a zsebében mehetett haza.

Esport bajnokságok

És hogy ez mitől sport? Amerikában például úgy tekintenek egy e-sport játékosra, mint egy teniszezőre. Szintén Amerikában már van e-sport ösztöndíj is, és van olyan egyetem, ahol tanítanak „játszani”. Gondoljatok bele, milyen lenne egy ilyen beszélgetés:

– Hé, skacok, ti milyen sportot fogtok tanulni az egyetemen?
– Én megyek amerikai focizni.
– Én meg teniszezni fogok.
– Á, ez mind semmi, én LOL-ozni fogok.
– Aha, egészségedre. Ú, már ennyi az idő? Bocs, mennem kell, a hátralévő életemben nem lesz időm veled beszélgetni! Csá!
– De hát most mi a baj, srácok?

Szerintem elég poén lenne.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf.)
esport bajnokság fotók: Helena Kristiansson

Az esport magyar képviselői: https://www.facebook.com/esportmilla


LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mivel jár egy komoly tanulmányi verseny

Év elején, egy csöndes, átlagos töriórán hallottunk először a Kreatív Történelem Versenyről, ami a Pécsi Tudományegyetem szervezésében immár harmadik éve került megrendezésre. Mind az osztályunkból, de az egész évfolyamról, sőt az iskolánkból is sokan indultak ezen.

A verseny érdekesnek tűnt, nem annak a magolós fajtának. A csoportmunkán, a kreativitáson, az önálló információszerzésen volt a hangsúly. A török hódoltság korának Magyarországa volt a téma, amit mi nyolcadikban tanulunk, szóval ez is ideális volt (így több esélyünk volt a fölöttünk járó gimisekkel szemben). Így hát hosszas huzavona után – hogy mi legyen a csapatnév –, Banu klán néven jelentkezett is a versenyre a négy lányból álló csapatunk. És mit jelent a név? A Banu egy török női név, a jelentése „nő”, így a csupa lányból álló csapatunkra méltán passzol a Banu klán elnevezés.


A csapatunk

Egy ideig ez az egész verseny nem tűnt másnak, mint egy jövőbeli mókás feladatnak. Aztán olyan november közepén kezdtünk rádöbbeni, hogy jé, mindjárt itt az első forduló, bele kéne húznunk. Azt el kell árulnom, hogy sajnos az első forduló leadandó feladata nem igazán készült igazi csapatmunkában. Végül egy kicsit zötyögősen és kapkodva, de elkészült a munka. Elárulom: nálam, az első forduló leadásának hétvégéjén az egész nap erről szólt, a szobámba pedig alig lehetett belépni, akkora volt a munka. És szinte az egész család segített. Mondjuk ez kimerült a ragasztásban, és abban, hogy apával majdnem sikeresen teljesen elégettük a csak megpirításra és régiesítésre szánt térképet.

És beadtuk az első fordulót. Óriási a megkönnyebbülés, de az izgalom is, hogy vajon továbbjutunk-e. Sok-sok várakozás után a verseny oldalán végül megjelent, hogy melyik csapat jutott tovább. És a Banu klán bizony, épphogy csak, de továbbjutott. Na, ekkor már megfogadtuk, hogy a második fordulóra belehúzunk, a csapatmunkából is mindenki kiveszi majd a részét, és legfőképp, időben elkezdünk foglalkozni a feladatokkal.


A verseny

Ebből az lett, hogy a leadás előtt két héttel a csapatunk végre elkezdett foglalkozni a munkával. De akkor gőzerővel. Több napon este nyolc után is a suliban maradtunk, és olvastuk a nehéz nyelvezetű könyveket, interneten keresgéltünk, hogy létre tudjuk hozni a saját hódoltság kori bortermelésünket, és belelássunk az akkori gazdaságba, mert bizony ez volt a feladat. Szerintem még sose töltöttünk annyi időt a Szabó Ervin Könyvtárban, mint a verseny folyamán. Már megvolt a szokásos asztalunk, és a szokásos részei a könyvtárnak, ahol kutakodunk. És végül, mikor már csak pár nap volt a beadásig, olyan szinten végeláthatatlan volt a munka, hogy nem is láttuk a végét. Egy szabad másodpercünk se volt.

Ha meg-megálltunk is egy pillanatra, elkezdtünk őrjöngeni, felhangosítottuk a zenét, de utána max. két perccel már kétségbeesetten egymással üvöltöztünk, hogy nem szabad kizökkeni, dolgoznunk el, még nagyon sok van hátra. Hát igen. Ez az egyik nagy hátránya annak, hogy ha a csapat legjobb barátnőkből áll. Mondjuk, lehet, hogy egy kicsit megviselt minket ez, de legalább tanúsította, hogy ha nagyon kell, összetartóak tudunk lenni a legnagyobb krízishelyzetben is.

Mondjuk tény és való, hogy kicsit túl is reagálhattuk a dolgot. Az est tetőpontja tényleg az lehetett, mikor annyira elvesztünk a sok dologban, hogy a neten kikerestünk egy kék vonalat, amit bármikor hívhatnak a tinik, és felhívtuk. Szerencsére foglalt volt, és akkor kicsit végre visszazökkentünk a valóságba. Kínunkban röhögtünk.

A II. forduló azért volt stresszesebb, mert ez most a döntőbe jutásról szólt, a 8 legjobb csapat jutott be a döntőbe. Nyilván, mi is be akartunk kerülni, de csak a közben jöttünk rá arra, hogy ez akár lehetséges is. És akkor valami olyat akartunk csinálni, ami tényleg klassz, ami miatt bejuthatunk a döntőbe. Így tényleg beleadtunk apait-anyait, és egy társasjáték valamint egy napló is elkészült.

És utána a várakozás. Most már elszántak voltunk. Be akartunk jutni a döntőbe.

Mikor már azt hittük, tényleg reménytelen ez az egész, érkezett egy levél a töritanárunktól, hogy megvan. Bejutottunk! Fantasztikus érzés volt. Hogy akartad, és megcsináltad, és sikerült. A sulinkból rajtunk kívül még egy tizedikes csapat jutott be. Érdekes, de nem sokat érintkeztünk velük, konkrétan, a döntőig nem is ismertük őket. Ez nem amiatt volt, mert versenyben, ellenük voltunk, csak a felkészítő tanárunk is más volt, más évfolyamra jártunk, és nem is erőltettük a találkozást. A döntőre nem sok időnk volt készülni, mert egy félreértés miatt későn jutott el hozzánk az anyag, így a történelemtanárunk sok mindent magára vállalt, és segített nekünk. Igazából e nélkül fel se tudtunk volna készülni a döntőre. Mondjuk nekünk az nagyon nagy dolog volt, hogy egyáltalán bejutottunk a döntőbe. Országosan benne az első nyolcban, nyolcadikosan! Kicsattantunk az örömtől.

A döntő előtti hét csak a versenyről szólt. Késő estig voltunk a suliban, csináltuk a bemutatkozó videót, tanultunk, készültünk. Aztán elérkezett a péntek, töriórára már nem is kellett mennünk, indultunk a vonathoz. Ekkor találkoztunk először a másik csapattal, szemtől-szembe. Volt egy kis feszültség a levegőben – hiszen azért mégis egy versenyre mentünk, ráadásul ők már tapasztaltabbak, nagyobbak is voltak nálunk. A másik csapat, a Turkish Delight, már a tavalyi versenyen is a döntőbe jutott, akkor az ötödikek lettek.


Tizedikesek

A vonatút nagy részben a tanulásról szólt, de ezt kb. én vettem csak komolyan a csoportból. A többiek akkor komolyodtak el jobban, mikor Pécsen, leszállva a vonatról, találkoztunk pár másik csapattal. Mindegyik versenytársunk feszült figyelemmel várakozott, mi pedig megérkeztünk, legkisebbként, zajongva, és mindenki furcsán méregetett minket. Na, hát ekkor már meg akartuk mutatni, hogy azért nem akárkivel van dolguk… Így, a döntő előtti este az egész csapat a törikönyv felett aludt el, de még ezelőtt részt vettünk egy kiállításon, ahol a verseny alatt beérkezett legjobb munkákat állították ki.

Rátaláltunk a társasjátékunkra és a naplónkra, sőt, az évfolyamunkról induló csapatok pár munkájával is találkozhattunk. Ekkor már átéreztük, hogy ez egy komoly verseny, és az egész országból érkeztek ide nyerni vágyó csapatok. A főnyeremény egy 50%-os tandíjkedvezmény volt a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi vagy Közgazdaságtudományi Karára, sikeres felvételi esetén, egy tanévre. Mindenesetre nekünk ez a verseny egész évben „csak” a töriverseny volt, ami tök jó, meg néha nehéz… de úgyse jutunk be a döntőbe. Erre most ott álltunk, és ez klassz volt. Nagyon klassz.

A szállásunkon a csapatok bemutatkozására is sor került. Vagy nevettünk vagy meglepődtünk, de mindenképpen nagyon izgalmas volt látni más csapatokat, amik olyanok, mint a miénk, de mégis mások. Végül elvonult a Banu Klán csapat a szobájába, ahol csak mi voltunk – ez volt az előnye annak, hogy csak lányok voltak a csapatunkban. Este mindenkit szétvetett az izgalom a másnapi döntő miatt. A reggelre alig emlékszem, csak az maradt meg, amikor a másik AKG-s csapattal gyalogolunk át a verseny helyszínére a pécsi utcákon.  Egységes szoknyánk volt, amit még a verseny előtti héten szereztünk be.

A döntőben több olyan feladat volt, amiket csoportban oldottunk meg. Nem mondom, hogy könnyű volt, tényleg nagyon nehezek voltak a feladatok. Volt, amiről azt hittük, hogy tök jól sikerült, de mégsem úgy volt, és volt, amiről azt hittük, elrontottunk, de mégsem. Voltak nagyon profi csapatok is, akiket csak ámulva néztünk, hogy hogy tudhatnak ennyi mindent. Hát igen, ha jövőre is indulunk, már jobban fogjuk tudni, mire kell számítanunk, hogyan kell készülnünk. De azért szerintem hősiesen „harcoltunk”, mindenki nagyon koncentrált.

Aztán a verseny végén izgultunk az eredmény miatt, és reménykedtünk, de mi a nyolcadik hellyel is nagyon boldogok lettünk volna. Így, mikor az eredményhirdetésen végül az ötödik helyre soroltak minket, alig hittünk a fülünknek. A másik AKG-s csapat pedig a hetedik helyezést érte el végül. Az első az a csapat lett, amelyik eddig mind a három megrendezett versenyen elvitte az első helyet. A most végzős diákokból álló csapatban van, aki történésznek készül. De jövőre ők már nem jönnek, így a verseny „új elsőket keres.”

A pécsi kirándulás végül egy városnézéssel zárult, a tanárunkkal együtt, aki ott volt velünk a döntőben, és végig nagyon sokat segített a csapatunknak. A délután jó hangulatban telt, én teljesen fel voltam dobva a helyezésünk miatt.

Az egész verseny hihetetlenül élvezetes és jó volt. Önmagunkat is kipróbálhattuk más helyzetekben, mikor nem csak az osztálytársaink előtt kellett megszólalnunk, vagy hogy csoportmunkában mennyire tudunk jól együttműködni.

Ha szereted a törit, egy ilyen verseny után csak még jobban megszereted. Teljesen belevonódhatsz egy témába a kreatív ötleteiddel, azzal, hogy hogyan valósítod meg az adott feladatot. Te magad kutatsz a témában, és úgy dolgozod fel azt, ahogy a saját fejedben átlátod. Ezek mind olyan dolgok, amiket fantasztikus érzés megtapasztalni, és ez a verseny nagyon jó alkalom rá. Ráadásul nagyon kedvesen fogadnak a döntőben is, és szinte el is felejted, hogy egy versenyen vagy. A szervezés is szívből jött, látszott, hogy nagyon sok munka van az egészben. És lehet, hogy a Banu Klán jövőre is összeáll, és tanulva a hibáiból, újra indul a versenyen. És a döntőig meg se áll. De hogy hogy lesz, azt még senki se tudja. De szeretnénk, az biztos.

A Banu Klán csapat tagjai: Sándor Csenge, Somogyi Hanna, Szarka Fruzsi, Somos Emma
Felkészítő: Lőrinc László

Somos Emma (AKG, 8. évf.)
fotók: kreativtortenelem.hu

Középiskolai történelmi tanulmányi verseny a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézete és a PTE Babits Mihály Gyakorló Gimnáziuma és Szakközépiskolája szervezésében.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nagyüzemi állattartás – avagy hiedelmek és a valóság

  • Ha körbe kéne sétálnia tíz sertésnek az istállót, egy biztosan meghalna.
  • Be sem mehettünk a telepre az egészségügyi előírások miatt.
  • Miért tartanak macskát egy sertéstelepen?
  • Minimum tizenhármat kell fialnia egy kocának.
  • Ötlábú malac!


Mi jut az embernek először eszébe a nagyüzemi állattartásról? Sok állat! Tömeg! Kis terület! Embertelen körülmények! Ezeknek az állításoknak egy része igaz, de korántsem az összes. Valóban sok állat van, azonban a szigorú előírások miatt nincs kisebb helyük, mint a falun tartott disznóknak: tizenegy személyes blokkokban vannak. Az állatok egyébként sem tudnának mit kezdeni a sok hellyel, egész nap csak esznek és fekszenek. Ha körbe kéne sétálnia tíz sertésnek az istállót, egy biztosan meghalna – mondta el nekünk a faddi Duna-HYB Kft. egyik tulajdonosa. Az egészségügyi előírások szigorúak, ezért nem mehettünk be megnézni a telepet, a kapu előtt beszélgettünk. Ha be akartunk volna menni, egy teljes védőöltözetet kellett volna felvennünk, és fertőtlenítővel kellett volna kezet mosnunk. A szállítóautónak is át kell hajtania egy fertőtlenítő oldaton. Egyébként mindig van macska a telepen, mert ő jelzi a fertőzéseket.

A telep körüli földeken termelik a takarmányt, és a tenyésztők saját maguk kevernek belőle különböző tápokat. A telepen az állatok csak feltétlenül szükséges gyógyszereket kapnak, teljesítményfokozókat nem. A tulajdonosok minden évben vágatnak le maguknak egy-egy disznót, azt gondolják, hogy ez a legjobb módja annak, hogy tudják, milyen a minősége.

Az ellési időt pontosan tudják szabályozni, és van lehetőségük változtatni a géneken is (néha becsúszik egy-két hiba, ilyen például, amikor ötlábú malac születik). Ezeken az állatokon szinte semennyi zsír sincs, húst termelnek – ha lehúznánk a bőrüket, szinte semennyi zsír nem lenne alatta.

Egy kocának ellésenként minimum 13 malacot kell világra hoznia, ha ezt nem tudja teljesíteni, levágják. Két év alatt ötször ellenek a kocák, és nyolc-kilenc ellés után mindenképpen levágják őket. Hat hónap alatt kell a kicsi malacból egy 120-130 kg-os disznót nevelni (ezt akár nevezhetjük embertelennek is). A telepről egyébként egy évben kilenc ezer sertést adnak el.

A helyzet nem mindenhol ilyen, van, ahol sokkal rosszabb. Nem tudhatjuk, hogy más helyeken mennyi fehérjét adnak az állatoknak, ez azonban sütés utánra teljes biztonsággal kiderül. Ha feleakkora lesz a hús sütés után, mint sütés előtt volt, bizony, akkor sok volt benne a fehérje. Ezek után mindenki eldöntheti, hogy vesz-e nagyüzemben termelt állathúst.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Lányok borotvával – és anélkül

Ki találta ki? És miért? Mindenesetre köszi. Végül is most, hogy itt a nyár, egy élmény. Végigszántani a borotvával vagy gyantacsíkkal, hogy a lábunk sima legyen és „szép”. Mert ugye ez az ideál. Hogy néznének ki a nők szőrös lábakkal?!

vanscribbles.tumblr.com
vanscribbles.tumblr.com

Szerintem, ha nem lenne ez az egész sima-korszak, az egész életünk sokkalta egyszerűbb lenne. Mert a férfiaknak, nekik persze ezt sem kell. Bár, most szólok, egy két év, és mindenki hónalja csupasz lesz, elég csak megnéznünk a modelleket. Elvégre a divatvilág sulykolja ezeket, mi más. És lehet, hogy nekem is be kellene fognom a számat, mert mondjuk ki: nem vállalnám a szőrös lábamat. És a fő ok nem is az, hogy mindenki nézne, és nem kapna levegőt, hogy ezt meg hogy merem, hanem mert szerintem is csúnya. És ez itt a baj. Egész életemben csak csupasz lábszárakat láttam, egyetlenegy szőröset sem. És ez az ideál annyira megragadt, hogy a természetes már nem természetes. A természetes undorító, bármilyen durván is hangzik. Mert milyen nő az, akinek dzsungel van a lábán? Elmondom.

Igazi. És mindamellett bátor, de nagyon. Valamint lázadó, de legyen is az! Mert bátornak kell ám lenni, hogy ki merjünk menni úgy az utcára, felüljünk a buszra vagy elmenjünk egy étterembe, hogy a szoknya alól kikandikáló lábainkat szőr fedje. A férfiak undorodva nézik, és hálát adnak, hogy az ő csajuknak, annak szerencsére sima a lába. A nők bosszankodva elfordulnak, mert ismét egy, aki nem bír megülni a seggén, mert neki másnak kell lennie, és egyáltalán… Akkor miért nem valami más a bekattanása, így minden nőt leleplez! A plakátokon pedig csak mosolyognak a fürdőruhamodellek. Mindenesetre én tisztelem ezeket a nőket. Hogyha ti is, érdemes rápillantani a Hairy Legs Club tumblr oldalára, ahová lányok tölthetik fel képüket a szőrös lábaikról.

Nyilván, a világban nem lesz pálfordulás, és nyilván fognak vitatkozni sokan, és fújolni is. De ha egyeseknek van ereje felszólalni, és nagyon úgy tűnik, hogy van, akkor tegyék meg. Én csak bátorítani tudom őket, mert kiállnak a természetes szépségért. Ők igazán erősek.

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Középkor témahét

Tavasszal volt a második iskolai témahetünk, nálunk, hetedikben. A középkorról volt szó, én pedig nagyon szeretem a törit.

Az egész hét jól meg volt szervezve, sok érdekes program volt: mentünk kirándulni, festettem címert az egyik barátnőmmel, hallgattam a legújabb sztorikat (miszerint csibetársam ma még nem mondott egyetlenegy viccet sem), és még sorolhatnám. De voltak agylefárasztó és unalmas előadások is, mint például a rajz – amin figyelni és jegyzetelni kellet volna, amint a tanár úr a gótika és a romantika szépségeit elemezgeti, de ehelyett mindenki bámult maga elé, mint egy zombi, a csodára várva, ami az előadás végét jelentette.

Az első nap mindenki húzott egy kártyát, hogy melyik csoportba fog kerülni a témahét során. Tánc, ének, komédia, rajz, műhely és gyapjúfonás. Engem leginkább az utolsó kettő érdekelt. A húzás után a tanárok megengedték hogy mindenki cserélgethessen a másikkal, ahogy neki tetszik, de szerintem meg is bánták, mert hatalmas kavalkád és ordítozás lett az eredménye. Én gyorsan cseréltem az egyik lánnyal, és Zsófival, a barátnőmmel be is mentem egy másik terembe, mert mint kiderült, neki is műhely volt a kapott feladata.

Általában délután voltak ezek a foglalkozások. Megfestettük a kupacok (osztályok) címereit, pajzsait, míg a csoport másik fele a középkori ruhák javításán dolgozott. Mint már írtam, voltak előadások is, amiket egy füzetbe kellett jegyzetelni. De volt egy harmadik program is. Csibénként mindenki kapott egy témát, amin belül volt sok kis fejezet – ezeket osztottuk szét egymás között. Mi a kereskedőket kaptuk, és azon belül is én az utazást. Mi nem tudtuk, hogy a többi csibe mit kapott, ezért még azon a napon be kellett mutatnunk 3 állóképet, amiből a többiek ki tudják találni a témát. Péntekig ki kellett dolgozni a kapott részt, és ki kellett találni egy előadást is. Erre gyakoroltunk szerdáig.

Csütörtökön Visegrádon voltunk (én ötödjére, de még így is élveztem). Az évfolyam egyik fele a Palotába ment, a másik fele kézműves embereknél próbálgatta tudását. Ez utóbbira mentem először. Papíröntés, kovácsműhely, kőfaragás, ebben a sorrendben. A friss papírokat sajnos nem vihettük haza, mert nem száradtak meg. A kovácsolás nagyon vicces volt: felmelegítettünk egy vasrudat, aminek a végét hegyesre kellet ütni. Nem hangzik nagy kihívásnak, de az volt. A kőfaragásnál úgy elzsibbadt a kezem, hogy 5 percnél tovább nem tudtam csinálni, de mindennek megvan a pozitív oldala: mellette volt egy ékszerbolt.

Már eleve egy szeles és fagyos nap volt aznap, de a palotában, a hideg kőfalak között még rosszabb volt. Majdhogynem halálra fagytam, de ezt leszámítva tényleg élveztem. Mikor késő délután mindenki összegyűlt, vártuk a buszt. Eltelik 5 perc, 10, 15. Az egyik tanár az autójával elment a buszért, ami, mint kiderült, rossz helyre parkolt. Vissza is jött a tanár. Eltelt még egy kis idő, és még mindig nem jött meg. Később kiderült, hogy lerobbant a busz, és hogyha jön is helyette máik, 20 perc múlva jön. Nem is tudom, hogy bírtam ki ezt az időt, de hamar eltelt.

Pénteken voltak a bemutatók, a csibés és a külön foglalkozásoké is. Örültem, hogy nem kellett sokat beszélnem, mert utálok szerepelni. Az előadásoknál volt olyan is, ami nem tetszett, de összességében érdekesek voltak. Estefelé elmentem a barátnőimmel fagyizni, és ezzel be is zárult ez a hét. Szerintem örülhet az, aki AKG-s, mert ilyen jó témahetek vannak itt.

Graur Lilla (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Tényleg szükség van erre?

A Petőfi TV idén márciusban kezdte meg szorgos munkáját, „apukája”, a Petőfi Rádió már évek óta szorgoskodik a magyar zene körül. Ennek egyik eredménye a NAGY-SZÍN-PAD elnevezésű „tehetségmutató”, ahol magyar együtteseknek biztosítanak bemutatkozási lehetőséget, a legjobbaknak pedig fesztiválos fellépéseket. Ez nagyon szépen hangzik. Biztos így van?

Idén második alkalommal rendezik meg az eseményt, a tavalyi évhez hasonlóan a 9 indulót a Petőfi felkért zsűricsapata választott ki. Az egy évvel ezelőtti versennyel ellentétben ez alkalommal nem igazán sikerült viszonylag kezdő, a nagyközönség számára ismeretlenebb zenekarokat találni (bár a tavaly induló Ivan & The Parazolt, vagy a végül nyertes Mary PopKidset már akkor sem soroltam volna a kezdők kategóriájába). A megmérkőző zenekarok a Honeybeast, az Ocho Macho, a Babel, a Headbengs, a Kelemen Kabátban, a Middlemist Red, a Margaret Island, a The Biebers, és a Soerii & Poolek.


Margaret Island

Közülük talán a Headbengs, a Babel és a Margaret Island neve csenghet kicsit ismeretlenebbül, de aki mostanában bármennyire is figyelt a hazai nagyobb zenekarok előtt fellépő vendégekre, az már róluk is hallhatott. A Headbengs, nevéhez hűen a keményebb, igazi fejrázós zenét játssza, sokat hallhattuk őket a Supernem előtt. Babelék mostanában az Anna & Barbies vendégeként turnéznak, míg a Margaret Island a hagyományosabb dallamokkal foglalkozik, Lábas Viki énekesnőjük hangja egészen magával ragadó.

A többieket valószínűleg már nem kell bemutatni, ha nem is tudjátok pontosan, milyen szám is tartozik hozzájuk, biztos ismerősen cseng a nevük. A NAGY-SZÍN-PAD versenyzőinek kihirdetése után nem egy helyen olvastam, hogy a zenekarok neve mellé odaírták a Facebook like számaikat, ezzel is jelezve, hogy itt bizony már nem kezdőkről van szó (a csúcs az Ocho Macho 56 ezer like-ja, de a többiek sem panaszkodhatnak). Ez azért is fontos, mert a versenynek igen nagy részét adják a közönség szavazatai, amiket természetesen szintén a közösségi oldalon keresztül adhatnak le.

A tét nem kicsi, hiszen a nyertes a legnagyobb magyar fesztiválok kiemelt helyein léphet majd fel (például Robbie Williams előtt, a Szigeten), és képviselheti hazánkat a 2015-ös Eurosonic-on, ami Európa legnagyobb zenei expója. A többieknek sem kell szomorkodniuk, hiszen az összes nagyobb hazai nyári zenei eseményen részt vehetnek.

A Petőfi rádiót sokszor szokták azzal vádolni, hogy kicsit ráerőszakolja magát a magyar zenei életre, nagyobb lett a befolyása, mint az ideális lenne. Egy ilyen esemény pont arra lenne tökéletes alkalom, hogy megmutassák, hogy ugyan a kétkedőknek valahol igazuk van, de azért a tevékenységük egyáltalán nem káros, hanem előre viszi a hazai könnyűzene ügyét. Az idei versenyzőkkel ez inkább csak langyos vízben ringatózás, hiszen az indulók többsége –közöttük valószínűleg a későbbi döntősökkel és a nyertessel – már nem szorulnak akkora segítségre, mint a tényleg ismeretlen, kezdő zenekarok. Ezeket a kezdőket a petőfisek tényleg felkutathatnák, felkarolhatnák, hogy éveken keresztül ne csak egy csoportnyi zenész évi egy pár slágerét hallgathassuk.

Gálosi Dóra (11. évf.)

 Nagyszínpad döntő: május 30.
Élőben az Akváriumban, illetve a Petőfi TV-n és Rádión

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nagylányos apukák, figyelem! - a Leiner Laura interjú

A tinikkel nehéz beszélgetni. Általában alig szólalnak meg, vagy ha mégis, a szülő azt se érti, miről beszélnek össze-vissza. Pár évvel ezelőtt az én szüleim se nagyon érhették, miről hablatyolok. Akkoriban jelent meg a Szent Johanna Gimi sorozat utolsó, befejező kötete, és mondhatom, aki olvasta a sorozatot, csak arról tudott beszélni. Nos, én olvastam a sorozatot, sőt, most is olvasom Leiner Laura megjelenő könyveit. Csakhogy már egy ideje apa is olvassa őket.

 

Azért kezdte el a Szent Johanna Gimit, hogy „tudjon miről beszélgetni” a lányával, hiszen akkor tényleg szinte csak erről a könyvsorozatról tudtam beszélni. Azóta apa olvassa Leiner Laura új könyveit is, persze, csak már miután én elolvastam őket. Nem azt mondom, hogy ezek a kedvenc könyvei, de tény, hogy sokat röhög rajtuk, és egy ilyen közös olvasói élmény (főleg, hogyha tiniregényről beszélünk) sokat dobhat az apa-lánya kapcsolaton. De ez ugyanúgy vonatkozik a család többi tagjára is. De hogy ki is az a Leiner Laura, és milyenek a könyvei? A következő interjú ezekre a kérdésekre is választ ad, szóval figyeljenek a kezdő Leiner Laura-olvasó apukák!

A Szent Johanna Gimi sorozat után az írónő még két regénnyel jelentkezett, majd egy új sorozattal. Ez utóbbi a Bexi-sorozat, ami egy magyarországi, 17 éves, befutott énekesnő mindennapjaiba enged betekintést. Ennek a sorozatnak a második része jelent meg nemrég, és szeptember körül várató a harmadik.

A sorozat második kötete, a Hullócsillag nekem nagyon bejött. A Bexi-sorozat első részét (Késtél) is olvastam és szerettem, de ez most jobb volt. Itt a karakterek számomra jobban megmutatkoztak, és ez hihetetlenül sokat javított a történeten, aminek minden egyes részlete ezernyi kérdést rejteget egy rajongó tini számára, így most ezekből a kérdésekből tettem fel párat az írónőnek.

Leiner Laurának e-mailben küldtem el a kérdéseimet, de meg kell hogy mondjam, a szerkesztőségben egyedül én bizakodtam abban, hogy válaszokat is kapok rájuk. Így, mikor két hét után levelet kaptam az írónőtől, hihetetlenül boldog voltam.

Előre leszögezném: ezt az interjút egy rajongó tinilány készítette. És ha már az apukák szemszögéből is nézzük: így még jobban megérthetik lányuk gondolkodását és könyvélményeit.

– Honnan jött az ötlet, hogy a következő sorozatod szereplője egy fiatal énekes legyen, és hogy a történet jelentős része szóljon egy tehetségkutató műsorról is?

Szerettem volna az előző regényeimtől eltérő történetet írni, és mivel izgalmasnak találom az énekesek életét, ráadásul hiánypótló a műfajban egy hazai (kitalált) tinielőadóról szóló könyv, úgy döntöttem, írok egy sorozatot a témában. A tehetségkutatós szál pedig elkerülhetetlen volt, rengeteg ilyen műsor megy.

– Hogy és mikor kezdted el kialakítani magadban a történet vázlatát, a szereplők karakterét?

Már a Bábel című regényem írása közben tudtam, hogy jönni fogok egy olyan sorozattal, ami kizárólag énekesekről szól, mert a zene minden könyvemben fontos szerepet játszik. Azonban a Bexi-sorozat előtt még nem írtam zenész főszereplőkről.

– Még most is írod a Bexi sorozatot? Elárulod, hány része lesz még?

Jelenleg is a Bexi-sorozaton dolgozom, azonban egyelőre nem publikus, hány részes lesz. Annyi biztos, hogy lesz harmadik része. (És negyedik is…)

– A könyvben úgy van bemutatva a magyar popipar, mintha abba te is belelátnál. Legalábbis nekem ez az érzésem. Ez mennyire van így?

Köszönöm szépen, nagy öröm számomra, hogy ennyire hiteles a történet. Nekem semmilyen rálátásom nincs a zenei pályára, viszont rengeteg olyan dolog történt velem íróként (negatív és pozitív is), amit be tudtam helyettesíteni egy énekesnő karakterébe és helyzetébe.

– A könyvben nagyon sokszor lehetett olvasni arról, hogy mennyire fontos egy előadónak a közönség. Mintha az előadó teljesen ki lenne szolgáltatva… Ezt a fajta, kicsit megfelelési viszonyt te is érzed íróként? Fontosnak érezted, hogy ezt bemutasd?

Igen, nagyon fontosnak éreztem, mert nem kifejezetten hiszek a sztárkultuszban. Számomra evidens, hogy tartom a kapcsolatot az olvasóimmal, hogy figyelek rájuk, hogy nem csak akkor jelentkezem, amikor van egy könyvmegjelenésem, hanem ott vagyok a hétköznapokban is. Nagyon sokáig kaptam olyan visszajelzéseket, főként a közösségi felületeimen, hogy furcsa az, amikor válaszolok, amikor a könyveimtől független témáról beszélgetek az olvasókkal, vagy hogy egyáltalán megkérdezem, hogy vannak. Nekem ez a természetes, és az a természetellenes, amikor valaki elzárkózik a saját közönségétől.

– Bexi nagyon fiatalon, nagyon hamar és nagyon nagyra nőtt a magyar zenei világban – a könyvben. Te elhiszed, hogy ilyen igazából is megtörténhet? Egyáltalán, szerinted lehet ilyen jó menedzsert találni, mint Körte?

Igen, ez abszolút megtörténhet, sőt, gyakran meg is történik. Számomra nagyon fontos a hitelesség, nem írtam volna Bexi karakterét tizenhét évesre, ha nem lenne számos példa arra, hogy ez megtörténhet (hazai és külföldi előadók esetében egyaránt). Körte karakterében pedig nagyon hiszek, akkor is, ha nem hétköznapi. Kell, hogy legyen ilyen mentor, akkor is, ha ő az egy a millióból.

– A történetben sok szó esik arról, hogy az előadók, hírességek, hogyan reagálnak a kommentekre, pozitív vagy negatív megjegyzésekre. Ott van például Nagy Márk, aki még nemigen tudta jól kezelni az ilyenet, vagy Bexi, aki megtalálta a jó utat. Te, mint író, melyikükhöz hasonlóan kezeled az ilyen helyzeteket?

A kommenteket, főleg a negatív véleményeket a legtöbben rosszul kezelik. Azt hiszem, én kivétel vagyok ebben. Öt év alatt (amióta megjelent az első Szent Johanna gimi kötet, és vele egy időben betört hozzánk a Facebook, majd a Twitter) megtanultam kezelni, és ami fontosabb, megtanultam nem reagálni. Soha nem vitatkoztam vagy szóltam vissza egy-egy bántó megjegyzésre, csak elengedtem. Nagyon sokan beleesnek abba a hibába, hogy száz pozitív komment felett elsiklanak, és az egy negatív megjegyzésre válaszolnak. Én ezt nem tartom jó dolognak, mert pont fordítva kellene működnie. Ha az energiámat azokra fordítanám, akik nem szeretnek, akkor pont azokra nem maradna, akik viszont szeretnek.

– A könyvben nagyon jól mutattad be azt, hogy milyen lehet egy magyar tinisztár élete. Számodra milyen változásokat hozott az, hogy a könyveiddel befutottál? Mennyire hasonlít ez a könyvben leírt szereplők esetéhez?

Az eddig megjelent könyveim szereplői közül Bexi élete hasonlít a legjobban arra, ami velem történt a Szent Johanna gimi megjelenése óta. Számos olyan gondolat és szituáció került bele a megjelent (és a még meg nem jelent) kötetekbe, ami szinte megegyezik az életemmel.

– Volt már valami szokatlan „celeb-pillanatod”? Ami esetleg megtörténhetett volna a könyv szereplői közül is valakivel?

Több ilyen is volt (pozitív és negatív egyaránt), de a legszokatlanabb, és számomra legmegdöbbentőbb az volt, amikor egy eseményen megláttam egy ismert hazai énekesnőt, majd amikor szerettem volna kérni egy közös képet, elküldött, mondván, hogy „bocs, de most nem”, és beszélgetett tovább. Nem mondtam meg neki, hogy író vagyok, azt sem mondtam, hogy szerettem volna kirakni a közösségi oldalaimra képet, csak tudomásul vettem… Ez fura volt.

– Gondolom, te írod a dalszövegeket a könyvben. Hogyan írod ezeket? Melyik a kedvenced?

Igen, én írom a dalszövegeket. A kötetekben (megzenésítés nélkül) inkább versként hatnak, de írás közben én például hallom a dallamot is, amit kitaláltam hozzá. A kedvencem közülük a harmadik kötetben lesz olvasható (ez a kötet címe is), de a megjelent könyvekből a Hullócsillagot szeretem jobban.

– Gondolom, jártál már Londonban. Legalábbis a könyvből származó leírásaid alapján. Miért Londont választottad annak a városnak, ahova eljutottak a szereplők?

Többször volt alkalmam ellátogatni Londonba. A regényben azért erre a helyszínre esett a választásom, mert amikor kitaláltam a műsort, aminek a forgatására mennek a szereplők, ösztönösen Londonra gondoltam. Valahogy ez nem is volt kérdés.

És most pár olyan kérdés következik, amiket mint rajongó olvasó tettem fel az írónőnek, aki legnagyobb örömömre válaszolt is rájuk. Biztos vagyok benne, hogy a többi rajongót is érdeklik az ezekre a kérdésekre adott válaszok.

– A könyvből melyik szereplő hasonlít a legjobbad hozzád?

A Bexi-sorozat esetében egyértelműen Bexi.

– Van kedvenced a szereplők közül?

Nagy Márk a legnagyobb kedvencem, de Evelint is egy nagyon szerethető karakternek érzem.

– Te mit tennél, ha Nagy Márk megjelenne az ajtódban, zuhanyzás után, úgy, ahogy Bexivel történt Londonban?

Nos. Mindenképpen beengedném. :D

– Aszádék közül ki a kedvenced?

Az olvasók számára az együttes tagjai még kevésbé szétválaszthatók, de a későbbi kötetekben jobban megismerjük majd őket. Mivel addig nem szeretnék senkit befolyásolni, azt mondanám, mindhárom szereplőt egyformán szeretem.

– Geri vagy Nagy Márk?

Természetesen Nagy Márk.

Köszönöm szépen a kérdéseket és sok szeretettel üdvözlöm az Alternatív Közgazdasági Gimnázium olvasóit és pedagógusait!

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

Leiner Laura sorozatai:
A Szent Johanna gimi sorozat 1-8. (2010-2013, Ciceró Kft.)
Bexi sorozat: Késtél (2014), Hullócsillag (2015, Gabo)

Fotók: Pannon RTV

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Barangolás Budapesten

A kora tavaszi témahetünk témája Budapest volt. Ennek a hétnek az volt a célja, hogy jobban megismerjük a fővárost, és olyan helyeket lássunk, amelyeket eddig még nem.

Az egész témahétnek a kerete egy kitalált történet volt, miszerint 4 külföldiekből álló turistacsoport látogat Budapestre. Japán építészek, francia művészek, török történészek és spanyol biológusok. A mi feladatunk az volt, hogy mind a négy csoportnak szervezzünk egy kétórás a túrát a belvárosban, és ezeket a túraútvonal-terveket összegyűjtsük egy képes útikönyvbe. A feladat csibékben zajlott. Minden csibében ki kellett alakítani négy 2-3 fős csoportot, akik majd a túráért felelnek. Ezzel kapcsolatban nem volt sok kikötés, az volt a lényeg, hogy beleférjen 2 órába, a belvárosban legyen, és hogy lehetőleg olyan helyeket mutassunk meg, amik az adott csoport tagjai számára érdekesek lehetnek.

Azért, hogy a feladat könnyebben menjen, hétfőn mi is csibékbe barangoltuk be a belvárost. Kaptunk egy kérdőívet (amit az út során kellett kitölteni) a helyszínek és állomások nevezetességeiről, valamint 5 állomást is teljesítenünk kellett (ezeken az állomásokon a patrónusok vártak minket), ahol a jó válaszokért pontokat is kaptunk. A mi csibénk az Oktogonnál találkozott, majd a Hősök terére, az Andrássy útra és a várba folytattuk utunkat. Kicsit fárasztó volt egész délelőtt a városban gyalogolni, de pozitívum volt, hogy sok érdekes dolgot tudtunk meg, és hogy a hangulat az eső és a rossz idő ellenére is mindvégig vidám maradt.

Ezután kedden és szerdán nem volt más dolgunk, mint összeállítani az útvonalakat és az útikönyvet. Ez legtöbbször unalmas munka volt, mivel nagyon sok időt töltöttünk a gépteremben. Én és a csapatom a „francia művészeknek” készített túrát, ami azért is volt jó, mert így ihletett tudtunk meríteni a hétfői sétából. Mikor minden kis csapat kész lett a tervével, ezt rögzíteni is kellett. Rövid prezentációt készítettünk arról, mit és miért látogatunk majd meg.

Csütörtökön aztán ezeket elő is kellett adni a 3 fős független zsűrinek. Ők döntöttek arról, hogy az ötféle, egy adott csoportnak készített útvonalból melyik a nyertes, valamint azt is ők döntötték el, hogy melyik csibe készítette el a legjobb útikönyvet. Szerintem a túráknál senki sem szeretett volna mindenáron nyerni, mivel a nyeremény az volt, hogy meg kell tartani a túrát (idegenvezetőként) egy másik csoportnak, ugyanis külföldiek sajnos nem látogattak hozzánk. Ez pedig a hétfői nap után senkiből sem váltott ki nagy lelkesedést. Mi sem vettük a szívünkre, hogy nem nyertünk, ugyanis másnak örültünk. A „török történészek” kategóriájában nyert a csibénk, és miénk lett a legjobb útikönyv is.

Pénteken tehát mindenki megtartotta a túrákat. A nyertesek egy másik csoport veszteseinek tartották meg a saját sétájukat, szóval igazából mindenki részt vett az egyiken. Az a túra, amelyiken én voltam, nagyon jó volt, mivel kellemes volt az idő, és végig a várban járkáltunk. A túrák után visszatértünk az AKG-ba, ahol lezártuk ezt az egy hetet, és palacsintát is ettünk. Összességében kicsit unalmas, de érdekes témahétben volt részünk, aminek során jobban megismerhettünk Budapestet.

Tóth-Stella Zita (AKG, 9. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Robbanás az eredményhirdetésen

Hatalmas robbanás rázta meg a Mentőtiszt hallgatói, valamint a Katasztrófa- és rendvédelmi szervek elsősegélyversenyének eredményhirdetését. Szerencsére a tömeges baleset csupán a verseny egyik meglepetés feladata volt. Az élethű baleseti-szimulációt az Alternatív Közgazdasági Gimnázium diákjai és a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karának hallgatói biztosították.

Fotók: Valics Dezső, OMSZ

További képek: http://www.akg.hu/elsosegely/robbanas-az-eredmenyhirdetesen/

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Harc a majomért

Mint ahogy azt megszokhattuk, az AKG programjainak sorából ebben a tanévben sem maradhatott ki a Sportnap, amelyen az egész iskola részt vett. Idén is jó hangulatban telt, és szerencsére a többség sokat is mozgott.

Mint mindig, a Sportnap most is a Tavaszi Fesztivál után zajlott le. Az elmúlt években ez az esemény általában az iskola épületében volt megrendezve (a rossz idő miatt), azonban most külső helyszínen és bent is lehetett sportolni. A részvétel alapjában véve kötelező volt, azonban nem kellett minden programon részt venni (mondjuk ez lehetetlen is lett volna). Azért érdemes volt aktívnak lenni, mivel a részvételért és a teljesítményért is kaptunk pontokat, minden évfolyam külön-külön. Tehát az évfolyamok között volt egy barátságos versengés. És hogy miért is? Egy bizonyos plüss majomért, amit mindig a győztesek kapnak meg, és ez a következő évig velük marad. És, hát legyünk őszinték, ez egy ösztönző dolog. Legalábbis a mi évfolyamunk számára az volt, a többség valamelyik induló csapatnak a tagja lett.

Mielőtt elkezdődött volna az egész napos program, szokás szerint előtte még megírtuk az éves tanárértékelést. Gondolom ez csak a hetedikesek számára volt újdonság, mivel alapvetően minden ugyanúgy zajlott, mint az előző években. Utána mindenki mehetett játszani vagy szurkolni. A 7., 8., 9. és a 9ny. évfolyamok számára egy kinti helyszínen voltak előkészítve a sportesemények, méghozzá az ELMÜ sportpályán. Szerencsére nem kellett sokat gyalogolnunk, egy pár perces sétával már meg is érkeztünk. Odaérkezve engem kellemes meglepetés ért, mivel rendelkezésünkre állt többek között sok szabadtéri pálya (pl. a focihoz), és egy nagy tornaterem a benti sportokhoz (röpi, kosár, pingpong).

Ezek mellett még számos sportot és tevékenységet volt lehetőségünk kipróbálni, például az íjászatot és a falmászást is. Egy évfolyamon belül a csoportok nemek szerint voltak kialakítva, szóval minden sportágban volt fiú és lánycsapat is (akár több is). Ez azért is volt jó, mert így azok, akik éppen nem játszottak, drukkolhattak az évfolyamtársaiknak. A meccseknél persze az eredmény is fontos volt, de azt is jó volt látni, hogy mennyire összetartóak az évfolyamok, és jó volt drukkolni a többiekkel, a többiekért is.

Nekem nagyon tetszett ez a helyszín, és alapjában a sportok is, mert sok újdonságot is ki lehetett próbálni.

Tóth-Stella Zita (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A nyári szünetig: Balaton Method

Alig várod, hogy lábujjaidat idén először a Balatonba dugjad? A sajtos-tejfölös lángos illatát nem bírod kiverni a fejedből? Igazából nem is vagy nyári alkat, és a magyar tengert télen, a hidegben szereted? Odavagy a gyönyörű látványért, a magyar zenéért és a lélegzetelállító kreatív megoldásokért? Bármelyik is igaz rád, Szimler Bálint és Rév Marcell különleges filmjét muszáj megnézned.

Ha van mostanában a magyar filmek között olyan, ami után biztosan hatalmas mosollyal fogod elhagyni a termet, akkor az biztos ez. Mondjuk én elfogult vagyok. Rengeteg szereplő zenekar áll közel a szívemhez. Hogy mi? Szereplő zenekarok? Az meg micsoda? Jaj, elfelejtettem említeni: a Balaton Method egy 17 videoklipből álló film. A teljesség igénye nélkül, pár zenekar, akiket láthatsz: Middlemist Red, Fran Palermo, Hó Márton és a Jégkorszak, Soerii & Poolek, Quimby, Elefánt, Punanny Massif. És hogy mi köti össze ezeket a klipeket? Nem nehéz kitalálni: a Balaton. Ne úgy képzeld el, hogy az a Balaton van főszerepben, amit nyáron, felületes szemlélődőként láthatsz, ha pár órát valamelyik szabadstrandon sütteted a hasad (bár ezt az „életérzést” is megtalálhatod). Szerepel a filmben a téli Balaton, a kihalt Balaton, az esti Balaton, a kísérteties Balaton, a vonatos Balaton, a hajós Balaton, a nyári táboros Balaton, a nem is annyira Balaton, mert inkább Balaton mellett. Szóval rengeteg különféle Balaton.

Az, hogy néha milyen különleges megoldásokkal találkozhatsz, egyenesen elképesztő: doboló búvárok, repülő angyalok, szobában lévő szobák, vízből előbukkanó Honvéd férfikar és rengeteg klasszikus hangszer egy vonatállomáson, csak hogy pár emlékezetesebbet említsek.

A filmet tulajdonképpen egy projekt lezárásának is vehetjük. Az alkotók 2011 óta foglalkoznak különleges magyar zenei klipekkel, amik eddig Kodály Method név alatt futottak. Ezt koronázza meg ez a 90 perces remekmű, amit kötelező megnéznie annak, aki rendesen fel akar készülni az idei Balatonra (na meg persze a fesztiválokon együtt akar ordítozni a legjobb hazai bandákkal).

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)

Balaton Method (2015, 85’)
Rendezte: Szimler Bálint

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Csak előadták Sipos tanár úr és diákjai történetét – MÁS NEM TÖRTÉNT

Április 18-án két barátnőmmel és az irodalomtanárunkkal látogattunk el a Dohány utcába, a Hátsó Kapu színháztermébe. A Más Nem Történt című darabot néztük meg, de el kell mondanom: a darab nézése közben bennem nagyon sok minden történt.

Embert nem hagyhat hidegen egy olyan darab, ami az ő korosztályáról szól, egy olyan dologról, ami akár vele is megtörténhet. Ráadásul az egészet szinte vele egykorú gimnazisták és egyetemisták adják elő. A PanoDráma Sipos Pál és az általa molesztált diákjai történetét dolgozta fel.

Rám már eleve hatott a Hátsó Kapu színházterem személyes hangulata, világítása és bensőséges berendezése is. A Más Nem Történt óta még egy darabot láttam ott, és engem ez a légkör teljesen bevon az előadásba, de egyben kicsit sebezhetővé is tesz. És pont ez az egészben az utánozhatatlan. Miközben az előadást néztem, egyszerre éreztem magam kínosan, de nyíltan is. Az előadás lehetővé teszi, hogy az ember kicsit magába mélyedjen, alakítsa magában a történetet, és olyan kérdéseket tegyen fel, amiken muszáj gondolkodni. Az egész nekem túl igazi volt. Annyira vágytam a végén egy feloldásra, de az nyilván (hűen a valósághoz) nem érkezett meg.

Bár a PanoDráma alapvetően verbatim színház, vagyis szó szerint rekonstruálja a valóságban megtörtént eseményeket, ez az előadás most más volt. Pass Andrea színházpedagógus írásában és rendezésében a párbeszédek kitaláltak, de maga a történet nem sokban különbözik az eredetitől. Adott egy jó fej, de aberrált tanár, nyiladozó kamaszok, bizakodó szülők.

Igazából rögtön nem is tudtam feldolgozni, amit láttam. A PanoDráma sose ment el addig a bizonyos pontig, mindig csak az előzményeket láthattuk. És talán pont ez hozta létre azt a légkört, hogy „bármi megtörténhetett, de nem történt semmi”. Arra, hogy miért vagy hogy képes egy tanár ilyenre, nem közvetlenül tértek ki a darabban, de folyamatosan ott lebegett a téma az előadás közben. Egy hatalmas érthetetlenség, zavarodottság, düh és tehetetlenség felhője. És persze a legyintés. Amit a néző is tehetett volna: „Ja, ez tényleg szomorú dolog, de engem nem érint. Akkor kit érdekel?”. De ha az ember ilyen érzéketlen is lenne, a levegőben folyton ott van: „De, veled is megtörténhet!”. Mégis, ami számomra (és nem hinném, hogy ezzel egyedül vagyok) a legfelháborítóbb volt az egészben, az az, hogy miután mindez megtörtént, nem történik semmi. Az emberek homokba dugják a fejüket, a tanár megy tovább, más iskolába, hogy aztán majd ott „se történjen semmi”. De fel lehet tenni a kérdést, ez tényleg a rossz döntés? Egyáltalán van-e jó/rossz döntés az ilyen helyzetben? Meg lehet előzni ezt? Mitől függ, hogy kivel fog megtörténni? Hogy lehet feldolgozni az egészet?

A szereplők karakterei voltak a legérdekesebbek számomra. Az, hogy a színészek mégis maguk voltak, de nyilván teljesen el kellett különíteniük saját maguk személyiségétől a karaktert, hiszen egy nagyon nehéz élethelyzetbe helyezkedtek bele, ahol nyilván a legtöbbször ők maguk teljesen másképp cselekedtek volna.

Még két előadás várható, május 13-án és 14-én, mindkét nap este nyolc órától a Hátsó Kapu színházteremben. Szerintem ezt a színházi élményt mindenkinek át kell élnie. És igen, ami az egész színdarab legfontosabb üzenete, hogy beszélni kell róla, tudni kell erről, találkozni kell azzal, és feldolgozni azt, amikor egy tanár molesztál egy diákot.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

fotó: hatsokapu.hu

A PanoDráma bemutatja: Más nem történt
Írta és rendezte: Pass Andrea
Szereplők: Bartsch Kata, Hárs Anna, Ördög Tamás
AKG-s színészek: Fodor Fanni, Szepes Anna, Tóth Angéla

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek