Lány 18 éves korára

Mit jelent a mai világban tizennyolc évessé válni? A legjobb barátnőm ma töltötte be ezt a bűvös számot, és mivel már régóta érlelgetem magamban ezt a témát, a legjobb nap döntöttem úgy, hogy végre megírom ezt a cikket.

Somos Emma

Nemrég láttam egy fantasztikus multimédiás projektet, amit a New York Times jelentett meg, és aminek fő témája az, hogy mit jelent ma tizennyolcévesnek lenni a világ különböző pontjain. Külön érdekessé teszi az egészet a téma megközelítése, ugyanis a tizennyolc évessé válást a lányok szemszögéből közvetíti, így azt ismerhetjük meg, hogy milyen a mai világban lányként 18 évesnek lenni.

Amikor Malala Yousafzai 18 lett, megnyitott egy iskolát szíriai menekült lányoknak, és arra szólította fel a vezetőket, hogy könyveket adjanak, ne lövéseket. 18 évesen vált Kleopátra Egyiptom uralkodójává időszámításunk előtt 51-ben és Viktória, Nagy-Britannia királynőjévé 1837-ben. Mire 18 éves lett, Britney Spearsnek két olyan albuma is volt, ami első helyezést ért el a Billboard sikerlistáján és Serena Williams már megnyerte a US Open teniszbajnokságot. Emma González most 18 éves, és már a globális vezetőjévé vált annak az amerikai mozgalomnak, melynek célja a fegyveres erőszak megfékezése.

Somos Emma

Nincs nyomás, ugye?

A tizennyolc csak egy életkor. De mégis több. Egy pillanat, egy beavatási szertartás, egy átjáró a felnőttkorba. A tizennyolc azt jelenti, hogy végre szavazhatsz, bérelhetsz egy lakást, lehet bankszámlád és vehetsz alkoholt. Kínában és Kanada egyes részein tizennyolc évesnek lenni azt jelenti, hogy beengednek a kocsmákba, míg Izraelben ez a kor kötelez arra, hogy belépj a hadseregbe.

Tizennyolc éves korukra 5 nőből 1 a világon megházasodik. Milliók mennek egyetemre vagy főiskolára. A tizennyolc a gyerekkor ünneplése az egész világon. Egy elengedési és befogadási szertartás. Egy mérföldkő.

Miután ilyen hosszan felmagasztoltam a tizennyolc éves kort, a varázslatos átjárót egy mágikus világba, jöjjön mindennek a megközelítése a másik oldalról.

Van egy kedvenc cikkem, amit Pamela Redmond Satran amerikai író írt húsz évvel ezelőtt, a Glamour magazin felkérésére. Ez egy olyan kreatív, szabad lista, ami több pontban fogalmazza meg, mi az, amit egy nőnek 30 éves korára „tudnia kellene”.

A lányoknak és a fiúknak nagyon sok elvárással kell szembenézniük kamaszkorban. Miközben ez önmagunk keresésének az időszaka, a társadalom, a közösségi média és mi magunk állítunk egymás elé elvárásokat és olyan le nem írt dolgokat, amiket egy nőnek (vagy inkább lánynak?) 18 korára „tudnia kellene”. Így Pamela Redmond Satran – 30 éves korára egy nőnek kell, hogy legyen… írásának mintárjára itt az én speciális, alternatív listám arról, hogy mit kell egy lánynak tudnia 18 éves korára:

Egy lánynak 18 éves korára legyen…

1, tapasztalata a csókolózásban és a párkapcsolatokban. Hát igen, csapjunk bele a lecsóba, rögtön az elején. Tudja, hogy mit szeret, hogyan, és persze tudja azt is pontosan, hogy mit akar és kivel. Viszont legyen ártatlan, és természetesen nem egy olyan lány, aki bárkivel bármikor összeáll. Hiszen tudjuk, milyen névvel illetjük az olyan lányokat, akikre esetleg illik ez a leírás.

2, legyen emellett legalább egy berúgós élménye. Hiszen ez szükséges ahhoz, hogy a lány tudja, hol vannak a határai, másrészt tizennyolc éves kor után az ember már csak komolyabb és felelősségtudóbb lesz, így ilyen bohó kihágásokat jobb már letudni eddig.

Somos Emma

Egy lány 18 éves korára…

3, tudja, hogy mit akar tanulni, tudja, hogy mi szeretne lenni, ha „felnő”. Hiszen tizennyolc, felnőtt már. Összeségében úgy foglalnám össze, hogy egy lánynak lehetnek ambíciói, de … nem túl sok.

4, tudja, hogy milyen a stílusa. Legyen stílusa. Tudja milyen ruha áll jól az alakján, mik az ő színei, sportos vagy elegáns. Az örök stílus mellett tette le a voksát vagy lépést tart a divattal? Annyi megválaszolandó kérdés, kevés tartós ruhadarab.

Somos Emma

Egy lány 18 éves korára…

5, tudja, milyen az ő típusa, ki az ő esete. Barna, fekete vagy szőke haj? Sportos vagy alter? Azért az embernek tizennyolc éves korára már igazán el kéne döntenie, vagy ha nem is, legalább legyenek elképzelései. Hiszen egy felnőttnek már vannak tapasztalatai és ízlése. Főleg férfiak terén, ugyebár.

6, tudja, hogy mivel tűnik ki a tömegből. Hiszen enélkül nem viheti sokra. Legyen tisztában a belső erősségeivel és a külső előnyös tulajdonságaival is. Enélkül a tudatosság nélkül nehéz lenne érvényesülni az életben.

7, tudjon főzni valamit, hiszen a nőnek végső soron a konyhában a helye és igazán megtanulhatta volna már, hogy a férfiakhoz a gyomrukon keresztül vezet az út. Másrészt egy tálca finom meleg süti mindent problémát megold az életben, így ez a készség szinte nélkülözhetetlen egy lány számára az életben.

Somos Emma

Egy lány 18 éves korára…

8, döntse el, hogy most okos vagy szép. Szóval tudja, miben jó. Ha ámításban él vagy nem tudatos az erősségeiben, az nem túl vonzó, és életképtelennek állítja be a tizennyolc évest. Hiszen minden felnőtt pontosan tudja, mit akar elérni és miben jó. Általában ez az, ami a legtöbb embert jellemzi, mindannyian tudjuk.

9, sportoljon rendszeresen és természetesen egyen, de azért ne túl sokat, nehogy elhízzon. Nem túl menő, meg túl sok a macera a diéták felvállalásával, de természetesen azért ne egyen sok szénhidrátot. Fullra menő, ha bevág egy hamburgert a haverokkal, de akkor vacsira már csak egy salit toljon, és másnap legyen még egy plusz cardio beiktatva. Legyen azért tisztában az ételek fehérje-, kalória- és szénhidrát-tartalmával, egyen tudatosan, de ha pizzázóba viszik kajálni, ő legyen a legboldogabb csaj a világon.

Tizennyolc éves korára egy lánynak legyen...

10, Facebook és Insta fiókja, elfogadható számú követővel, nem túl gyakran, de nagy kihagyást mellőzve posztoljon szépen, de nem agyonszerkesztett képekkel. Röviden megfogalmazva. Ja, és kövesse a közösségi médiát, legyen képben az influencerekkel, sőt annál jobb, ha ő is eggyé válik, de közben ne engedje, hogy hatással legyenek az életére az olyan dolgok, mint a követők és a lájkok száma. Szóval legyen érett nő, aki tudja kezelni a helyzetet, és ne kerüljön véletlenül sem ön- és testképzavarba.

11, egy jó profilképe. Nézzen rajta ki jól, de ne legyen kihívó, nehogy bárki félreértse. Viseljen sminket, legyen magabiztos, de ne megfélemlítően. Látszódjon az arca és a teste, de ne legyen túl explicit vagy könnyen felismerhető. Érzékeltesse a lány igazi egyéniségét és karakterét, szóval ne legyen túl sablonos, kerülje a kép a közhelyeket – de ne keltse a nagyon próbálkozás kínos hatását sem. Ne legyen két évnél régebbi, de mindenképpen kerüljük el, hogy havonta lecseréljük a profilképünket. Minőség a mennyiség felett. Szóval, egyszóval, legyen tökéletes.

Somos Emma

Egy lány 18 éves korára…

13, tudjon sminkelni. Legyen egy olyan everyday-make-up-look, amit bármelyik nap fel tud dobni. Sajátítsa el a szem kihúzásnak tökéletes technikáját, és azért nem árt, ha minimum egy darab jó minőségű piros rúzst is rejt a neszesszere. De nehogy mindennap sminkeljen, ne féljen az utcára lépni smink nélkül. Természetesen a legszebb, de egy kis szempillaspirál, ajakfény és alapozó nem is számít sminknek igazából. Ha pedig beüt egy pattanás, inkább hagyjon ki egy napot a suliból, őszintén.

12, birtokoljon egy olyan ruhát, ami úgy ott van. Ez AZ a ruha, ami rajta áll a legjobban, ami megtestesíti a személyiségét, legvagányabb énjét és kifinomultságát egyszerre. Ez legyen az Ő ruhája, amit, ha felvesz, mindig az ő napja lesz. Egy ilyen ruha nélkül nem is nő a nő.

Somos Emma

14, legyen képben a világgal és foglaljon politikai álláspontot. Hiszen már szavazati jogot is kap, enélkül meg sem érdemli. De ne legyen már feminista, hiszen már rég egyenjogúság van, nem is értjük, miért van még mindig szükség erre a hisztire. Szóval legyen véleménye, de ne túl karakán vagy szélsőséges, és társaságban ne hangoztassa, mert a végén még kicsúszik a száján valami hülyeség, meg amúgy is, ez a határozottság és a politikával összefonódó szenvedély annyira nem vonzó, valljuk be.

Egy lánynak 18 éves korára…

15, legyenek felmutatható eredményei. Remélhetőleg megnyert már pár tanulmányi versenyt és van minimum egy felsőfokú nyelvvizsgája, hiszen ez bizonyítja, hogy nem csak szép, de okos is. Hiszen a szépség nem minden, de azért inkább legyen szép, mint okos. A haverok úgyis azt látják csak, a bizonyítványára senki se kíváncsi – a szülein kívül.

16, tudjon bulizni és táncolni. Hiszen mit ér egy lány ezek nélkül? Lazuljon el, ha kell egy kis alkohol segítségével, de akkor már tényleg ropja úgy, hogy a legnézettebb videoklipben is megállná a helyét. Legyen szexi, de ne túl kihívó. Érezze a ritmust, de azért ne legyen túl egyedi, mert akkor túlságosan ki fog tűnni a tömegből. Egy buliban érezze jól magát, könnyen ismerkedjen új emberekkel. Beszélgetéskor ne hozzon fel ciki témát, jöjjön le, hogy vicces, vagány és okos is.

Egy lány 18 éves korára…

17, értse a viccet. Ne vegyen magára minden szőke nős poént, meg közben értsen már egy kicsit a focihoz is, tudja kezelni, ha a fiúk a barátaikkal hülyülnek, mert az sohasem komoly, nyugi már. Mert ha valamit magára vesz és megsértődik, az ő baja, mi nem úgy értettük, és most komolyan, ennyire nincs benne a buliban? Ja, hogy az sértő volt? De hát tudja, hogy nem úgy értettük…

Szóval egy lány 18 éves korára…

18, tudjon mindent, de mégis semmit.

Legyen tisztában ezeregymillió dologgal, főképp önmagával és sok mindennel mással is kapcsolatban. Legyenek álmai, tervei, elért eredményei, rengeteg tapasztalata, de mégis ne legyen túl ambiciózus, ne legyen túl szókimondó vagy kihívó. A végén még túl sok lesz és megfélemlíti a fiúkat, és akkor aztán mi lesz vele. Ezzel szemben természetesen legyen elég érdekes, szép, kisportolt, kedves és vicces, na meg megértő, olyan, akivel lehet beszélgetni a focitól kezdve a politikáig. Ekkor már hivatalosan is nővé válhat, felnőtt lehet, tizennyolc éves.

Mielőtt bárki félreértené a fenti listát vagy nem érezné a szöveg szarkazmusát, hadd szögezzem le gyorsan, hogy én felháborítónak és a világ legnagyobb hülyeségének tartom ezeket az elvárásokat. A lányok legnagyobb erőssége, hogy felborítják az ilyen szabályokat, és legelőnyösebb tulajdonságuk, hogy túlszárnyalják az összes elvárást.

És fiúk! Ne haragudjatok, ha negatív színben tűntetek fel a sorok között. Természetesen nem mindannyiótok megerősítői ezeknek az elvárásoknak, de sajnos sok olyan van köztetek, aki akaratlanul is hozzájárul ezeknek a pontoknak a megerősítéséhez. És természetesen nem kérdés, hogy nektek is nagyon nehéz dolgotok van, és ezer hasonló elvárással kell megküzdenetek. Mégis, az az igazság, hogy egy hangyányit könnyebb a dolgotok. Köszönjétek ezt a patriarchális társadalomnak. És ha esetleg lányotok születne, harcoljatok azért, hogy neki már ne kelljen ezekkel az elvárásokkal megküzdenie.

Utolsó tanácsom a témában, hallgassátok meg Khalid: 8teen című számát, ami pont azt a bizonytalanságot és átalakulást írja le tökéletesen, amit tizennyolc évesnek lenni jelent.

Hiszen 18 ide vagy oda, ennyi idősen is ugyanolyan tinédzser vagy még, mint előtte voltál. A lényeg, hogy ne változz soha, maradj hű önmagadhoz. Talán tizennyolc évesen vagy a legjobb verziód saját magadnak, ez a legőszintébb, legjobb akaratú, legnagyobb álmokkal és motivációval rendelkező verziód. Éljen az összes tizennyolc éves!

Somos Emma (AKG, 11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

We Will Rock You – a musical

A keresztszüleimtől kaptam születésnapomra a remek ajándékot, egy jegyet a Pesti Magyar Színházba, a We Will Rock You című musical színpadi bemutatójára.

A történet a jövőben játszódik, az IPlanet bolygón, amit egykor Földnek hívtak. Akkorra már az egész világot a technika uralja, és teljesen eltörölték a zenét a Földről. Ám két fiatal mégis megérezte magában a ritmust. De, mint minden történetben, ebben is kell egy főgonosz, aki a zene elterjedését próbálja megállítani. A gonosz ellenségei a lázadók, jelen esetben a bohémok voltak. A két fiatal a bohémok közé csapódik, és a példaképük a híres Freddie Mercury, a legendás Queen együttes éneskese lesz. Feladatuk az lesz, hogy megtalálják a „bajnokok hangszerét”, egy elektromos gitárt, és visszahozzák a színtiszta rockzenét a Földre. De hogy ez sikerülni fog-e a végére, azt nem írom le, akit érdekel, még mindig meg tudja nézni – legközelebb nyáron mutatják be a darabot a Szegedi Szabadtéri Játékok keretében.

A történetért én annyira nem voltam oda, de szerintem ebben az előadásban nem is ez volt a lényeg. Mivel ez egy musical, a darab közben természetesen felcsendülnek a Queen dalai. A dalokat magyarul, egy kissé átírva adják elő. A dalok magukkal viszik az embert, egyszerűen fantasztikus, ahogy az énekesek hangja beteríti az egész teret. Habár én nem sok Queen dalt ismertem, még így is elképesztő, érzelemdús, magával ragadó, tehát hatalmas élmény volt, legszívesebben üvöltve énekeltem volna én is a dalok közben.

Számomra eddig a Queen nem jelentett többet, mint apukám kedvenc rockegyüttesét. Ám az előadás után egy kicsit utánanéztem, hogy ki is volt Freddie Mercury. Teljesen meglepett az, hogy egy egyszerű fiú autodidakta módon kezdte el tanulni a zenét, és hogy ennyire magas szintre jutott el. Nagyon sok zenei stílusban próbálta ki magát. Nemcsak a saját zenekarával, hanem szimfonikus zenekarokkal is színpadra lépett. Olyan nagyságokkal állt színpadra, mint Pavarotti vagy Montserrat Caballé. A legnagyobbak ismerték el tehetségét és fogadták be köreikbe. Egész életében ösztönösen követte céljait, nem kötött kompromisszumot semmiben, sem szakmai, sem magánéleti kérdésekben. Hedonista életet élt, vágyai irányították mindenben, részben a halálát is ez okozta.

Bár fiatalon hunyt el 1991. november 24-én, de szerintem életének minden pillanatát kihasználta… Nagypapaként, úgysem tudnám elképzelni.

A színdarab magával hozta a Mercury-féle életérzést, a szabadságot, a szenvedélyt, na meg persze a Rock and Rollt.

Ormai Anna (AKG, 8. évf.)

Queen – Ben Elton: We Will Rock You
(PS Produkció, Pesti Magyar Színház)
Rendező: Cornelius Baltus

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Aki tovább tudott lépni – interjú Tóth Ádám, extrém futóval

Tóth Ádám Magyarország talán legismertebb és legeredményesebb extrém akadályfutója (OCR). Több versenyen ért el első helyezést, és nem nagyon volt olyan, hogy ne lett volna dobogós. Idén év elején gerincsérvet diagnosztizáltak nála. Nyáron megműtötték, de ő folyamatosan edz, hogy újra versenyezhessen. Vele készítettem interjút.

Mikor döntötted el, hogy profi futással szeretnél foglalkozni?

2000-ben, egészen pontosan április 22-én kezdtem ezzel komolyabban foglalkozni. A barátommal elmentünk egy tájékozódási túraversenyre, ez volt számomra egy vízválasztó.

A túraverseny előtt foglalkoztál valamiféle sporttal, futással?

Már az iskolából is rendszeresen jártam sportversenyekre, mindig az életem része volt a mozgás. Gyöngyösön nőttem fel, a közelben volt a Mátra, a nagyszüleim állandóan túrázni vittek. Nagyon sokat jártunk szabadidős tevékenységként sportolni, ezután jött a szervezett versenyzés és ezzel együtt a nagyon sok edzés.

Általában mennyit edzel?

Változó. Ideális esetben körülbelül heti 10 edzés lenne az optimális, úgy, hogy ebben a hétvégék nincsenek benne. Ha az embernek családja van vagy munka mellett csinálja ezt az egészet, tehát nem profi sportoló, akkor úgy csinálja, hogy minden másra is maradjon ideje. Ezt én úgy oldottam meg, hogy tömbösítettem az edzéseimet. Nekem így átlagosan heti öt edzésem volt, de nagyon gyakran volt ennél jóval több is.

Milyen gyakran voltak versenyeid?

Amikor tavaly aktívan versenyeztem, akkor minden hétvégén volt valami lehetőség. Azt az egyensúlyt kellett megtalálni, hogy mi az, ami még belefér az életembe. Egy évben szerintem olyan 20-30-on biztos voltam. Mondjuk minden második hétvégén megyek versenyre, de az a cél, hogy minden hétvégén mehessek. Ezt úgy akarom megoldani, hogy a hétköznapokat a családomnak és az edzéseknek szentelem, hétvégén meg versenyzek.

Amikor diagnosztizálták nálad a gerincsérvet, akkor eszedbe jutott, hogy pályát kéne váltani?

Amikor megkaptam a diagnózist a gerincsérvemről, akkor tényleg egy kicsit ültem magam előtt. Azon gondolkodtam, hogy akkor most merre tovább. Az is megfordult a fejemben, hogy akkor most kész, mindennek vége. Itt a vége a sportpályafutásomnak, és az egész életemet teljesen, gyökeresen meg kell változtatnom. Aztán arra gondoltam, hogy másnak is lehetnek ilyen problémái, és ezzel boldogan együtt tud élni. Az volt bennem, hogy a lehető legtöbbet szeretném kihozni ebből, így megnéztem, hogy milyen lehetőségeim vannak. Mondták, hogy gerincsérv után is van további élsport, de amíg ezt nem tudom csinálni, addig tevékenykedjek a háttérben. Edzéseket tartok, táboroztatok, gyerekekkel foglalkozok. Felnőttekkel is foglalkozom, egészen az elit versenyzőkig, mert én tudom, hogyan kell ezt csinálni, és úgy érzem, át is tudom adni az embereknek.

Idén jelentkeztél a Fjallraven Polar kutyaszán túraversenyre (az idei versenyre a rajongói szavazatokkal Ádám még nem került be – a szerk.). Mikor döntötted el, hogy jelentkezel rá?

Már nagyon régóta hallottam erről a versenyről, de korábban nagyon távolinak tűnt nekem. Két éve úgy éreztem, hogy ezen nekem is részt kéne vennem. Elkezdtem jobban utánanézni, és kiderült, hogy egy magyar leányzó, Szigetvári Eszter kijutott. Közben Eszterrel nagyon jóba lettem. Ő elmondta, hogy pontosan mi is ez az egész, mit élt ott át. Ezt annyira magaménak éreztem, hogy kitaláltam, hogy én is szeretnék elindulni. Végignéztem az előző verseny közönségszavazásának hátterét, hogy ki kicsoda és mit csinál, és idén úgy gondoltam, hogy belevágok. Amit hallottam a versenyről és amit láttam a képeken, az alapján úgy éreztem, hogy ez egy olyan különleges dolog, amit én nagyon szeretnék átélni.

Bencsik Bálint (8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Adománygyűjtés

Novemberben az óbudai Auchanban gyűjtöttünk tartós élelmiszereket rászoruló családok számára. Körülbelül délután kettőtől egészen este nyolcig több mint egy tonna cukor, liszt, bébiétel, tészta, szaloncukor, konzerv és csoki gyűlt össze. Nekünk, gyerekeknek szórólapok osztása volt a feladatunk, illetve informálnunk kellett az embereket, hogy mit lehet adománynak venni, és hol lehet ezeket leadni. Nagyon nehezen kezdtünk neki, féltünk egy kicsit, de fél-egy óra után már rutinosan mentünk oda az emberekhez. Nyilván mindenki máshogy reagál arra, hogy tizenévesek kérik őket, hogy vegyenek plusz egy lisztet.

Horváth Vilmos

Talán a leggyakoribb reagálás a visszautasítás volt, vagy egyszerűen csak elvették a szórólapot. Gyakran az volt a reakció, hogy „köszönöm”. Leginkább megköszönték az emberek, aztán elmentek, anélkül, hogy adományoznának vagy elvennék a hirdetőlapot. Viszont az emberek még ezt az egyszerű dolgot is képesek millióféleképpen elmondani:

– Köszönöm, nem kérek.
– Kösz, nem.
– Nem.
– Ne közelíts!

Voltak olyan vásárlók, akik inkább el akartak kerülni minket. Még nem láttam embereket ennyire gyorsan sétálni. Vagy csak addig telefonálni, amíg bemennek az áruházba. Esetleg annak ellenére, hogy tizenhét éves vagy, annyira érdekelnek a százforintos gumilabdák, hogy észre sem veszed az adománygyűjtőket.

Horváth Vilmos

Akik úgy érezték, hogy nekik nem kell adományozniuk, ezerféleképpen mondták el a magukét:

– Én már nyugdíjas vagyok – intett le egy bácsi, majd elment, mielőtt elmondtam volna bármit is.
– Nekem öt gyerekem van, már mindegyik felnőtt ember. Mi sose kaptunk ilyet.
– Nekem tíz unokám van, ezért én is rászorulónak számítok! Értitek a viccet?! Értitek a viccet?! – mondta a következő, majd véletlenül lefejelte az üvegajtót.
– Nekem nincs bankkártyám, nem tudok utalni.
– Én vagyok a belügyminiszter-helyettes – mondta valaki más és elment.

Horváth Vilmos

Politika. Mert miről is tudnak az emberek órákat beszélni? Meglepően sok olyan vásárló volt, aki ahelyett, hogy adományozott volna vagy legalább a szórólapot elvette volna, magyarázott a magyar politikáról, a fociról vagy a mezőgazdaságról.

– Jó. Elveszek egyet. De csak azért, mert zöld-fehérben vagytok. Hajrá Fradi!
– Nem adok semmit a CIB Banknak! –tavaly valóban a CIB Bank szervezésében gyűjtöttünk.
– Jól van, kedves CIB bankosok! – mondta az öregember, majd megölelt.
– Nem adok semmit, mert nem tudom biztosan, hogy a rászorulóknál köt ki és nem a Fidesznél.
– Neked hol vannak a szüleid? Nagyon szégyellhetnétek magatokat. Borzasztó dolog, amit most csinálsz. Én nem szívlelem a gyermekmunkát.
– Tudtok répát ültetni? – Ez az ember később kifejtette a gyűjtőpontnál lévő felnőtteknek, hogy Magyarországon nagyon sok a megműveletlen föld, és hogy mezőgazdaságra kéne tanítani a gyerekeket, nem koldulásra.
– Látod, hogy mi van nálam?! Látod?! – kérdezte meg a társamtól, aki diszlexiás, ilyen helyzetben el se tudta olvasni, de valami csekk lehetett. – Tudod, kinek viszem?! Tudod?! Mindenkinek! Annyi adót fizetek, hogy már szégyellem!
– Nem itt kellene gyűjteni, hanem a Parlament előtt!

Horváth Vilmos

Inkább nem idézek tovább, túl hosszú lenne. Az egyik bácsi kerek ötven percig beszélt nekünk mindenről. A magyar sportlétesítményekről, az oktatásról, hogy a miniszterelnök egy új stadiont épít külföldre a magyar adófizetők pénzéből, Észak-Koreáról, a Szovjetunióról, a húsz évvel ezelőtti Észak-Koreáról, hogy az oktatásügyi miniszternek nem állami iskolába járnak a gyerekei, Trumpról, az 1980-as amerikai elnökről, Kim Dzsong Un űrhadseregéről, a közgazdaságról, hogy elszegényedik az ország, az ivóvízről, az 1980-as évekbeli amerikai elnök terveiről, miszerint lézerágyúkat telepítenek földkörüli pályára, az Alzheimer-kórjáról és egy régi magyar színésznőről, aki hirtelen meggazdagodott. Mindezt megfűszerezte politikusok számomra semmitmondó neveivel, és ötpercenkét azzal, hogy „na, most már megyek, de azért jól elbeszélgettünk… Ja, és akkor még ott van az a…” Aztán sikerült megszabadulni tőle. Timi, a gyűjtés egyik vezetője, amikor harmadjára ment el mellettünk, észrevette, hogy még mindig ugyanazzal az emberrel beszélgetünk, és szólt, hogy váltás van. Aztán öt perc múlva visszamentünk gyűjteni.

Horváth Vilmos

És akkor jöjjenek a gyöngyszemek.

– Köszönöm. – mondta a nő, ahogy elvette a szórólapot, majd mögötte megjelent egy nála alacsonyabb, kopasz, vékony, körülbelül negyvenéves fickó, két ponton összefogott, őszülő kecskeszakállal. Vinnyogó hangon mondta: – Én is! Én is! Én is! – odaadtam neki egy lapot, majd boldogan felesége után szaladt.

– Rendben. – válaszolta egy másik nő. A mellette álló férje ránézett. – Jól van, veszek egyet neked is.

– Motozás lesz? – tartotta fel a kezét egy kopaszodó, de mégis rasztahajú fickó. A szintén raszta hajjal rendelkező lányával volt.

– És ezt hova kell vinni? – kérdezte egy öreg néni. Az ott lévő szórólap-osztogató válaszolt: – Hogyha bent vásárol valami tartós élelmiszert, akkor le lehet adni a karácsonyfánál. – A néni visszakérdezett: – Mit, a szórólapot?

– Hogy mi történt? – kérdezte. Elmondtuk még egyszer. – Aha. Értem. Mi baj történt? – Részleteztük. – Jó, jó. Értem. Micsoda? – körülbelül húsz percre rá megértette.

Én mindig nagyon élvezem ezeket az adománygyűjtéseket.

Horváth Vilmos (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Túszdráma

Csütörtök délutánra színházjegyem volt a Jurányi Inkubátorház egyik új darabjára, a Mi és ők című előadásra. Őszinte leszek, nagy elvárásokkal álltam ehhez az egészhez. Először is, szerettem volna egy olyan darabot látni, amire azt mondom, megérte eljönnöm. És pont ezért vettem a Jurányiba jegyet, mert tudtam, hogy itt kicsit különlegesebb, a megszokott színházi kereteket feszegető és azokat átlépő darabokat lehet látni. És szerencsére, az „elvárásaimnak” nemcsak hogy megfelelt a színdarab, hanem mérföldekkel túl is teljesítette azt.

Az előadás előtt a Jurányi épületében kellett gyülekeznünk, a jegyünkre rá volt írva, hogy érkezési sorrendben tudjuk majd elfoglalni a helyünket. Úgyhogy én, gondolván, hogy majd nagy tolakodás lesz, hamar oda akartam érni, ami ennek ellenére nem jött össze. Úgyhogy beálltunk a folyosó végére és vártunk. Ekkor megérkezett egy hölgy, aki elvezetett minket egy másik épületbe, ahonnan kijött egy fiú. Ő volt Vilmányi Benett, az egyik főszereplő (a kettő közül). Ott álltunk mi, a nézők, egy épület lépcsőházában, és jóformán kezdetét vette az előadás. Csak kapkodtam a fejemet, hogy mennyire modern darab lesz itt, és igen, úgy is volt. Na de, miről is szólt?

2004-ben Oroszországban történt egy terrortámadás (a beszlani túszdráma). Az iskola tanévnyitóján terroristák törtek be az épületbe, túszul ejtve a gyerekeket, anyákat és nagymamákat, meggyilkolva az apukákat. A támadás majdnem 400 ember halálát okozta. A túszokat három napig tartottak fogva egy teremben, legtöbbjük tanuló volt. Az 1148 túszul ejtett gyerekből és szülőkből többen eltűntek, sérüléseket szenvedtek, egy életre sérültekké váltak, vagy csak” lelkileg vagy fizikailag is. Ezt a történetet Carli Wijs 2014-ben drámában dolgozta fel, a magyar darabot Fehér Balázs Benő rendezte, aki színészként is tevékenykedik.

A darab két kisgyerek szemszögéből mutatja be az eseményeket. Az ő leírásuk alapján tudjuk elképzelni a helyszínt, az akkori helyzetet és a tragédiát.

A színpad és a nézőtér egy tornaterem volt, padokon és székeken ültünk két oldalt, és a szereplők a szinte üres teret járták be először, majd a darab során rendezték azt be. Így teremtettek meg egy olyan atmoszférát, amit velejéig áthatottak a szavaik és mozdulataik, minden, ami ott és abban a hatvan percben történt. Mivel nem volt sok díszletelem, ezért sok dolgot nekünk kellett elképzelni, és kicsit talán úgy tudnám leírni az egész darabot, mintha egy barátunk mesélne el egy történetet, és mi azt hallgatnánk. Hiszen nyilván nem jelenítettek meg terroristákat meg túszokat, és erre egyáltalán nem is volt szükség. Az pedig, hogy a darab két kisgyermek szemszögéből engedi láttatni a történteket, nagyon különlegessé teszi az egészet. Hiszen így végig bennünk is megvan a remény, hogy nem, nem is fog megtörténni az a szörnyűség. És aztán bejelentik, hogy megtörtént.

Ennek a darabnak a sikere nagyon is múlott azon, hogy ez a két színész jól játssza a gyerekeket. És sikerült nekik. Amikor egy neveletlen hölgynek megszólalt a telefonja (annak ellenére, hogy háromszor is megkértek minket, hogy kapcsoljuk ki), nem estek ki a szerepből, hanem ugyanazon a kisgyermeki ártatlan hangon szólaltak meg, hogy „semmi baj, tessék csak felvenni, megvárjuk.” És néha zavarba jöttek, elszégyellték magukat, és éreztük közöttük a nemek közötti különbségeket, az érdeklődést és szégyenlősködést egyaránt. Olyan ártatlanok voltak... és sebezhetőek. Talán pont ezért, mert gyerekek, azért fájt annyira az egész történet.

De volt egy másik, nagyon fontos rész is. Hogy tulajdonképpen mi is a színpad részei voltunk. Nem tudtunk elbújni a tizenkettedik sor lágy félhomályába, hogy ne kelljen a szemébe néznünk a szereplőknek. Hogy ne kelljen odanéznünk, amikor valami olyan történik, ami „durva” lenne, vagy félelmetes. Nem volt olyan, hogy elkalandozik a figyelmünk. Nekem egész végig egy kellemetlen érzésem volt, mert az arcomban volt a darab. Ott előttem fél méterrel történt minden, és én feszült figyelemmel kísértem végig. Egy konstans diszkomfort érzetem volt, mert féltem, mert én is ott éltem a darabban. Mert láttam magam előtt a negyvenöt fokban levegőt alig kapó gyerekeket. A maguk alá pisilő kislányokat és a síró nagymamákat. Láttam, ahogy szenved az a sok-sok ember, úgy, hogy nem volt ott semmi, csak két ember és led világítás. És ha valami, akkor szerintem művészet és sikeres előadás.

Nem akarom a darab történetét tovább taglalni, mert nem szeretném előre elmondani azt se, hogy mi történik, és azt se, hogy milyen elemekkel gazdagítja a történetet a szín-tér és a szereplők jelmeze.

Ez egy dráma volt. Egy nagyon jó dráma volt. A vége tragikus volt, és sajnos, bár megtette volna, nem oldozta fel a feszültséget a lezárás. Ott kellett ülnöm úgy, hogy rám zúdították, az arcomba csapták ezt az egészet, és nem kaptam feloldozást, nem kaptam megnyugtatást. Úgy kellett kimennem, hogy basszus. Ez van. Ilyen az élet.

Kegyetlen, rideg, iszonyatos, véres, és szembe kell vele néznünk. Igen, katartikus élmény volt. Életemben nem voltam még ilyen darabon. Amikor kimentem a friss levegőre, még mindig szorító érzés volt a torkomban, egyedül szerettem volna lenni, hogy végiggondoljam, mit éltem át az elmúlt órában. Mert – mint irodalomórán tanultam – a színház a nézőről szól. És akkor jó, ha a nézővel történt valami, amíg megnézte az előadást. És velem történt. Úgyhogy nem mondhatok mást, csak azt, hogy amit az alkotók létrehoztak, az új, egyedi és feszültséggel teli. Egy olyan színdarab, amit ajánlok mindenkinek. Mert terrortámadás ide vagy oda, akkor is alapértékekről és érzelmekről szól a darab, amik örökérvényűségét a gyerekek áldozatával mutatja be. Nem ömlengek tovább, nézze meg, aki csak teheti!

Sándor Csenge (AKG, 11. évf.)

Carly Wijs: Mi és ők (Orlai Produkciós Iroda, Jurányi Ház)
Rendező: Fehér Balázs Benő
Szereplők: László Lili, Vilmányi Benett

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Az empátia közbeszól

Sokan kerülhettünk már olyan helyzetbe, hogy amikor döntést kellett hoznunk, és bár alapból már meghoztuk volna, a gyakran empátiának csúfolt együttérzés közbeszólt.

Olyankor történik ilyesmi, amikor egy hátrányosabb helyzetű dolgot hasonlítunk egy szokványoshoz. Ez megtörténhet például különböző versenyek alkalmával is. Pont egy ilyen esetbe futottam bele miközben a híreket olvastam. Egy fiatal olasz hölgyről, Chiara Bordiról olvastam, aki egy motorbalesetben elvesztette az egyik lábát, ezért protézissel indult a Miss Italia nevű szépségversenyen. Akár meglepő, akár nem, harmadik helyezést ért el ezen a rangos eseményen. A megmérettetés után a közösségi oldalán sok gratuláló komment mellett persze érkezett pár rosszindulatú is. Az hajtogatták, hogy ronda, hogy nem érdemelte meg és még sorolhatnám. Azonban volt pár komment, ami nem róla, hanem inkább a bírókról szólt, miszerint csak empátiából, azaz együttérzésből szavaztak rá, amiért lábprotézise volt. Igaz ugyan, hogy ez csak egy újabb gonoszkodó komment, de ha jobban belegondol az ember, lehet alapja a kérdésnek: Valóban az empátia alapozta meg a megszületett döntést? Vagy bármely hasonló helyzetben született döntést?

Ez, a véleményem szerint egyike azon sok kérdéseknek, amikre nincs konkrét válasz. Ez teljesen helyzet és emberfüggő. A tudomány is foglalkozik az empátia kérdésével. Vannak emberek, akiket egyáltalán nem jellemez az együttérzés, ők a pszichopaták, és vannak olyan nemeslelkű emberek, akiket egy átlagemberhez képest sokkal jobban, ők az extrém altruisták. Az ő agyuknak egy bizonyos része másképpen működik, amiből kifolyólag hajlamosak akár magukat is feláldozni mások jólétéért. Persze nem kell extrém altruistának lenni ahhoz, hogy az empátia mindig ott legyen velünk, és beférkőzzön a döntéshozatalunk menetébe. De vajon milyen esetekben dominál tényleg a mélyről, belülről fakadó empátia?

Sok kísérletet végeztek, melyek segítségével bebizonyították, hogy sokszor befolyásolja az empátia a döntéseinket. Egy vlogger  például pénzt adott gyerekeknek, és elvitette őket egy fagylaltoskocsihoz, ami mellé egy (látszólag) rászoruló embert ültetett. A gyerekeknek pedig dönteniük kellett a saját jólétük és boldogságuk, illetve a rászorulóé között. Minden gyerek, elismerésre méltóan, a rászorulónak segített. Remélhetőleg, ha felnőttekkel játszanánk el ugyanezt a próbát, akkor ugyanezeket az eredményeket kapnánk. Tehát, röviden összefoglalva, az empátia ott él mindannyiunkban, és mint egy kis parazita, rámászik minden döntésünkre.

De akármilyen pozitívan is hangzik ez, olykor részben igazságtalan döntéseket is eredményezhet. Például, tegyük fel, hogy döntened kell két rajz között, hogy melyik szebb. Az egyik nagyon szép, és egy makkegészséges kisgyerek rajzolta, a másik kicsit kevésbé szép, de egy fogyatékkal élő kisgyerek rajzolta. Ha engem kérdeznétek, biztos, hogy sajnos vagy sem, de az empátia felülkerekedne, és a fogyatékkal élő kisgyerekére szavaznék. Ez egyike a temérdek tudatos alkalomnak, amikor felszólal az empátia, és még hány olyan alkalom van, amikor nem is tudjuk, hogy ott van a döntésünkben. De vajon ezzel igazságtalan dolgot tennék? Vajon akármilyen kedves és együttérző is akartam lenni, mégis sikerült megbántanom valakit? Tehát a túlzott empátia a döntéshozatalkor nem mindig olyan pozitív tulajdonság. Az embernek meg kell tanulnia, hogy milyen helyzetekben kell lényegileg kikapcsolnia az empátiát, hogy reális és helyes döntést hozzon. Ez egy nehéz folyamat, mert utána bűntudat kísérthet minket. De ha az együttérzéstől táplált döntés hozzuk meg, akkor az igazságtalanság érzése fog zavarni. Vagyis az empátia egyszerre csodálatos dolog és átok is.

Mondhatunk bármit, az empátia végigkísér az életünkön és a döntéseinken, és erről nem tehetünk, mert hozzátartozik az emberi lélek csodáihoz. Véleményem szerint ezt a dolgot az emberiség a világ végezetéig nem fogja teljesen megérteni.

Carra Chiara Lisa (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)

Hétvégén a tesómmal megnéztük a moziban a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) című filmet. Bár a szüleink ajánlották, és váltig állították, hogy érdekes témát dolgoz fel, mindketten elég szkeptikusan álltunk hozzá. A film az interneten történő szexuális zaklatásról szól, és azt szerintem remekül be is mutatja. Schwechtje Mihály, aki a filmet rendezte, egy olyan történeten keresztül tárja fel a témát, amit szerintem 13-14 éves kor felett bárki tud értékelni.

A főszereplő, Eszter (Herr Szilvia) egy középiskolás lány, aki szerelmes az angoltanárába. Látható azonban az is, hogy Csaba bá' (Polgár Csaba) több figyelmet fordít Eszterre, mint bárki másra az osztályból. Egy napon azonban a tanár bejelenti, hogy otthagyja az iskolát. A váratlan hírtől Eszter padlót fog, és barátnőjével (aki szintén szerelmes Csaba bába) elkezdik szervezni a búcsúbulit. A bulin felpörögnek az események, és elindul a chatelés tanár és tanítványa között. Legalábbis Eszter szerint.

Amikor beültünk a terembe és elkezdődött a film, teljesen le voltam döbbenve. Egyáltalán nem úgy képzeltem el a helyszínt és a szereplőket, ahogyan akkor ott jelentek meg előttem. Mivel az alaptörténetet ismertem, volt egy elképzelésem szinte mindenről. Emiatt gondoltam úgy, hogy nem tudok majd azonosulni a szereplőkkel és emiatt voltam szkeptikus is. De amikor megláttam a szereplőket, teljesen bele tudtam magam képzelni a világukba. A szereplők ugyanis teljesen átlagosak, és a helyszín is teljesen átlagos: egy eléggé lerobbant középiskola. Az egyetlen, akinek a karaktere kicsit eltért a megszokottól, az a főszereplő volt. Eszter ugyanis teljesen az animék rabja volt. Ez meglátszott az öltözködésén, a szobájában lévő rajzokon, festményeken, szobrokon is, és azokokon a sorozatokon, amelyeket a film során többször is nézett. Szerintem nincs azzal semmi baj, hogyha valaki odavan valamiért, de Eszter karakterének ez oldala el volt túlozva. Nem igazán tudom elképzelni, hogy egy 17-18 éves lány ennyire odavan az animékért. Lehet, hogy csak azért gondolom így, mert eddig sosem találkoztam ilyen emberrel. Eszter karaktere nem volt olyan, mint akiről azt gondolhatnám, hogy „lehet, hogy holnap a suliban szembejön velem egy ilyen lány”. Mindezek ellenére Herr Szilvia nagyon jól játszott: teljesen azonosulni tudott karakterével, és egy ilyen történetben ez nagyon fontos.

A film közben egyszer sem unatkoztam, a történetben sok volt a fordulat. Még izgalmasabbá tette az egészet, hogy a cselekményt két ember szemszögéből mutatta be. Volt olyan információ, amit csak úgy tudtunk kihámozni a történetből, ha mindkét fél változatát megnézzük, a film két része tehát kiegészítette egymást.

Schwechtje Mihály, akinek egyébként ez volt az első nagyjátékfilmje, nagyon aktuális témát választott, és ehhez remek történetet is írt. Azonban ezt sokkal jobban meg lehetett volna valósítani egy jobb minőségű filmben. Úgy tudom, nagyon alacsony költségvetésből kellett alkotnia a rendezőnek, és sajnos ez a filmen is meglátszott. A képminőséget, a hangminőséget és a vágást is lehetett volna javítani. Nem olyan zavaróak ezek a hibák, viszont egy olyan alkotástól, amely ilyen fontos témát dolgoz fel, minőségileg is többet vártam volna.

A film olyan módon dolgozza fel a szexuális zaklatás témáját, hogy több korosztályt is megszólít. Megszólítja a 10 és 20 év közötti fiatalokat, akik a legérintettebbek ebben a témában, és akik a legjobban átérzik Eszter és a többi szereplő tetteinek súlyosságát és azok következményeit. Megszólítja a szüleiket, hogy mi az, amire vigyázniuk kell, és mi az, amiről fel kell világosítaniuk a gyerekeiket, ha nem akarják, hogy áldozatokká váljanak. És megszólítja a leendő szülőket is, hogy tudják, hogy ez a probléma valóban létezik, és e szerint alapozzák meg leendő gyermekeikre vonatkozó döntéseiket, szabályaikat.

Miután kijöttünk a teremből, még mindketten a film hatása alatt álltunk. Kellett hozzá egy kis idő, mire az ember fel tudta dolgozni, hogy mi is történt. De miután ezen a fázison átestünk, elkezdtük megbeszélni, és hazafelé (ami egy félórás út volt) végig erről tárgyaltunk. Otthon a szüleinkkel is beszéltünk, és mivel ők már látták a filmet, kíváncsian várták a beszámolónkat. Ez a film tipikusan olyan volt, amit jó, ha az ember meg tud beszélni valakivel. Nézőpontokat egyeztetni, beszélgetni a témáról vagy a filmről.

Egy nagyon jó és tanulságos filmélményben volt részem, amit bárkinek bátran tudok ajánlani.

Nej Nóra (AKG, 8. évf.)

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (2018, 96’)
Írta és rendezte: Schwechtje Mihály

Szereplők: Herr Szilvia, Vajda Kristóf, Polgár Csaba, Mácsai Pál

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Amikor az egész országot egyszerre érdekli a tudomány

A Kutatók éjszakája programsorozat keretében az AKG minden évben szervez rengeteg kisebb-nagyobb bemutatót, mindenféle (legtöbbször) vicces dologról. Például tavaly a robotikások gyurmából és világító ledekből csináltak gyurmaszörnyeket, ami nagyon tetszett kicsiknek és felnőtteknek egyaránt.

Én is tavaly kezdtem a robotikát, és a két legjobb barátom, Ádám és Simi is. Amíg tavaly a többieknek gyurmaszörnyeket kellett csinálniuk a kisebbekkel, nekünk egy sokkal jobb feladatunk volt. Nekünk egy zongorát kellett operálnunk.

Igen, tudom, ez elég furán hangzik. Mit jelent az, hogy egy zongorát operálunk? Mindjárt elmondom, hogy ez miért nem hülyeség, és hogy miért is volt ennek nagyon sok értelme.

Kaptunk egy eszközt, aminek Makey Makey volt a neve, és megmondták nekünk, hogy kezdjünk vele valamit. Nekem volt egy ötletem, amit Ádámmal finomra csiszoltunk. A végleges ötlet már olyan messze elment, hogy ahogy sétálnak az emberek le és fel egy lépcsőn, különböző hangok játszódnak le egy hangszórón.

Keszei Péter

Tavaly időre befejeztük a projektet, nagyon jól sikerült. Mivel idén is össze akartuk rakni, cselekednünk kellett, méghozzá gyorsan. Tavaly két hétig tartott az összekészülődés, idén viszont aznap háromkor kezdtünk el készülődni, úgy, hogy nekem még a húgomért is el kellett mennem. De a végén minden jól sült el.

Pont időben lettünk kész a Kutatók éjszakájára. Gyorsan összeraktuk a szerkezetet, körülbelül 4 órakor lettünk kész. Akkor már nagyon sokan jöttek, és mindenki ki akarta próbálni. Egy idő után elég unalmas lett.

Keszei Péter

Nem olyan jó beismerni, de voltak olyan alkalmak, amikor csak odahívtuk Ádám öccsét vagy egy nyolcadikost, és elmondtuk nekik a 3 szabályt:

  • Nem szabad rálépni cipővel,
  • fogni kell a korlátot, hogy működjön,
  • és csak akkor működik jól, ha egyszerre csak egy ember van rajta.

Keszei Péter

13889-et léptek a zongorán a Kutatók Éjszakáján

Nagyon örültünk, hogy ennyi ember élvezte a Kutatók éjszakáját, lehet, hogy emiatt a zongora miatt is. De sajnos ezután rájöttünk, hogy van még egy fontos dolgunk: azt szét is kellett szedni.

A Kutatók éjszakája egy nagyon élvezetes esemény, és mindenkinek ajánlom, hogy ha van ideje, látogasson meg egy helyet, ahol megtartják ezt az eseményt, és élvezze ki e nap adta lehetőségeket.

Keszei Péter (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Hogyan lesz a sakkból izgalmas küzdősport

A sakkot már a VII. században is játszották Indiában, valamikor ekkor alakult ki az első változata. Már ez is hasonlított a ma ismert sakkhoz, de még sok dologban különbözött. Európába a sakkjáték a középkorban, arab közvetítéssel jutott el. Azóta is, több mint ezer éve folyamatosan játsszák, kis változtatásokkal. A sakk egy népszerű, hasznos és szórakoztató időtöltés, és nagy hagyományokkal rendelkezik. Azonban a hagyományos játékkal szemben én most három forradalmian új sakkverziót fogok ajánlani.

Ezekben a játékokban – bár sok újítást tartalmaznak – az alapbábuk és a lépések megmaradnak, úgyhogy ha valaki ezeket nem ismeri, azok kedvéért most összefoglalom röviden, miről is szól a klasszikus sakkjáték. Ha ez valakinek felesleges, nyugodtan ugorja át ezt a részt.

A hagyományos sakkban 32 bábu van, 16 sötét (fekete) és 16 világos (fehér). Van paraszt (gyalog), bástya, ló (huszár), futó, király és királynő. Az azonos színű bábuk a tábla két ellentétes oldalán, két sorban állnak: a hátsó sor két szélén a két bástya, eggyel beljebb a két ló, aztán a két futó, majd a királynő a saját színén, mellette a király. A parasztok először kettőt léphetnek előre, aztán már csak egyet-egyet, mindig előre, és átlósan is mozoghatnak egyet, ha ütnek – csak átlósan üthetnek. A bástyák bármennyit léphetnek egyenes vonalban, bármilyen irányba. A futók bármennyit léphetnek átlósan, bármelyik irányba. A lovak L-alakban léphetnek – vízszintesen kettőt és függőlegesen egyet vagy fordítva, bármilyen irányba, és átugorhatnak bábukat. A királynők vízszintesen vagy átlósan is bármennyit léphetnek, bármilyen irányba, a királyok pedig vízszintesen és átlósan is léphetnek, de csak egyet. A játék elején a fehér kezd, aztán egymást váltogatják a játékosok a lépéssel. A játék célja a király leütése, a matt, ha ennek a közvetlen veszélye áll fenn, azt hívjuk sakknak.

Emellett még egy csomó, marha bonyolult szabály is létezik, de ezekbe most nem megyek bele, inkább nézzük azokat a bizonyos, nem hagyományos sakkformákat.

Osztályharc-sakk

Az igazi forradalmi sakk! Feláll egymással szemben a két csapat: az egyik oldalon, az 1-es és 2-es sorban a parasztok, feketék-fehérek, a feketék fehér mezőkön, a fehérek fekete mezőkön, csak hogy érdekesebb legyen a dolog. Ők a proletárok.

Velük szemben, a sakktábla másik oldalán áll fel a burzsoázia. A nyolcas sorban a fehér négyzetre fekete bástya kerül, mellé fehér ló a fekete négyzetre, és így tovább. A hetes sorban szintúgy – feketék fehér négyzetre, fehérek fekete négyzetre. A 8-as sorban áll a fekete király és a fehér királynő, a 7-esben a fehér király és a fekete királynő.

A játékot valamelyik proletár kezdi, mivel a forradalmat természetesen a proletariátusnak kell indítania. A cél a burzsoázia teljes elpusztítása – a burzsoázia célja azonban a proletárok legyőzése és hatalmuk megtartása. A játékban a proletariátus erejét kiterjesztjük, úgyhogy a parasztok, szemben a hagyományos sakkal, bármennyit léphetnek egyenes vonalban, de csak előre, és bármennyit léphetnek átlósan is, ezt bármelyik irányba, de csak akkor, ha ütni fognak.

A sorok szélén álló bástyákat ebben a játékban szélmalomnak tekintjük, és a lovakkal együtt (ezek haszonereje és a mezőgazdaságban való felhasználhatósága miatt) termelőeszközöknek számítanak. Ha egy proletár mezőjére egy ló vagy egy malom lép, vagy maga a proletár olyan mezőre lép, amin ló vagy malom, azaz termelőeszköz van, akkor azt köztulajdonba veszi, és onnantól ő irányíthatja – a többi proletár nevében –, hogy mit csináljanak. Felülhet a ló hátára vagy a bástya tetejére, és onnantól kezdve ők ketten egy csapatot alkotnak. Léphetnek egyenesen előre és üthetnek átlósan is, ahogyan a proletárok, de léphetnek lólépésben vagy bástyalépésben, azaz egyenes vonalban bármerre.

A futók a tőkések, illetve vállalkozók. Ha valamelyikükkel találkozik egy proletár, akkor nemes egyszerűséggel le kell ütnie, ugyanúgy, ahogy ha egy királynővel vagy királlyal találkozik, akkor őket is ki kell nyírnia.

Ugyanígy, ha egy burzsuj király vagy tőkés találkozik szembe egy proletárral, és épp az ő csapata következik, akkor nyilván leüti (ha a proletár épp termelőeszköz fölött uralkodik, akkor a proletárt le lehet ütni, de a termelőeszközt nem, az marad ott, ahol van, és a burzsoázia mozgathatja, de mindig megvan a veszélye, hogy a proletárok újból visszaszerzik). Azonban ez a leütés sakk ezen verziójának jelképes világában nem jelent halált, csupán fogságot, ugyanis ha a proletárok veszítenek, akkor a burzsoázia visszahívja őket, visszaprivatizálja a termelőeszközöket, és a proletárok megint mehetnek dolgozni.

Azonban, ha a proletárok nyernek és a burzsoázia elpusztul, akkor létrejön a kommunizmus, amelyben a sakktáblát, mint földet felparcellázzák a felszabadított proletárok között, és a frissen megszerzett termelőeszközök segítségével mindannyian együtt művelik.

Természeti katasztrófa-sakk

Ugyanaz, mint az eredeti, hagyományos sakk, csakhogy bármelyik fél bármikor lépés helyett választhatja egy természeti katasztrófa előidézését. Többfajta katasztrófából is lehet választani, ezek az alábbiak:

Földrengés. Ennél a lépésnél a játékos erőteljesen megrázza a sakktáblát. Amely bábuk eldőlnek, azoknak vége.

Ez persze remek, de nagyon kockázatos módszer, hiszen a mi bábuink is simán ledőlhetnek. Ha minden bábu ledől, döntetlen a játék (ha-ha). Így hát megéri csak egy kicsikét megrázni a táblát, hogyha nyerni akarunk, óvatosan, hogy lehetőleg a másik bábui dőljenek le, ne a mieink, csakhogy nem könnyű ezt elérni.

Emellett lehet még választani a szélvész lépését is. Aki ezt választja, az feláll, becsukja a szemét, körbejárja néhányszor a sakktáblát vagy az asztalt, amin a tábla van, aztán megáll, és erőteljesen ráfúj a táblára. Amelyik bábu eldől, vagy annyira elmozdul, hogy kicsúszik a mezőjéből, az kiesik. Ez megint csak kockázatos lépés, hiszen az ember nem tudja, melyik bábura fúj rá. (Ez a technika persze vastag fából vagy fémből készült sakkbábukkal nem működik, illetve még a könnyebb fabábuknál is erős tüdő kell hozzá, viszont műanyag bábukkal egész jól működhet.)

Szélvész, földrengés… mi jöhet még? Hát a pestis! Ha az egyik játékos a pestist választja lépésnek, akkor a másik játékosnak be kell csuknia a szemét, és a pestist választó játékos a saját bábui közül az egyiknek a talpát megjelöli valahogy. Ráragaszt egy matricát, rányom valami festéket, a lényeg, hogy egyértelmű, de később eltávolítható legyen. Onnantól az a bábu immunis hordozó lesz, azaz, ha valaki az ellenséges csapatból leüti, az elkapja a hullától a pestist, és onnantól kezdve három kör múlva kiesik, meghal, és ha valaki akár a saját, akár az ellenfél csapatából a mezőjével közvetlen szomszédos (átlós mezőket nem beleszámítva) mezőre lép, akkor ő is elkapja a pestist.

Az első pestisesről még nem tudja senki, hogy ő az, és nem is fertőz, amíg le nem ütik, de utána már bent van a pestis a sakktáblán, és könnyen megfertőzhet bárkit…

Egy természeti katasztrófa után nem történhet újabb természeti katasztrófa, az ellenfélnek lépni kell, és egy embernek legalább hármat kell lépnie két természeti katasztrófa között – hogy azért haladjon is a játék.

Kaszparov egy földrengés lépést latolgat

Gerillasakk

A két oldal – fekete/fehér vagy sötét/világos, ki hogyan szereti mondani – bábujai minimum három, maximum hatfős csapatokba szerveződnek, és onnantól együtt mozognak. Egy csapat mindig egyet vagy kettőt léphet, bármilyen irányba, feltéve, hogy a csapatban van olyan bábu, ami léphet abba az irányba. Például ha egy csapatban van futó, és lépnek egy futólépést, akkor a csapat minden tagja lép egyet átlósan valamelyik irányba. A csapattagok egymáshoz képesti elhelyezkedését – például hogy egyenes vonalban állnak egymás mellett vagy párokban egymás mellett, stb. – a játék elején, a csapatok kialakításakor kell eldönteni, változtatni rajta csak csata után vagy közvetlenül csata előtt, csatához való felállásnál lehet. (Így a csapattagok állásának tulajdonképen csak az a funkciója, hogy a csapattagok együtt maradjanak, illetve egyes felállásokból nyilván nehezebb jó csatafelállásba mozogni, így érdemes előre gondolkodni és ellenfelünk csapataihoz igazítani a mi csapatainkat. Ha izgalmasabbá akarjuk tenni a játékot, akkor a csapatok felállítása előtt egy könyvet állítunk a sakktábla közepére, hogy ne láthassuk ellenfelünk csapatait.)

Ha egy csapat találkozik egy, a másik seregből/színből való csapattal, azaz legalább egy bábujuk egy, a másik csapatból való bábuval közvetlenül szomszédos vagy szembenéző mezőn áll, akkor harcolniuk kell. A csatát az kezdi, aki éppen soron van lépésben. A csata úgy kezdődik, hogy az egyik csapat egyik játékosa egyedül lép, leüti a másik csapat egyik játékosát vagy a csatához előnyösebb pozícióba helyezkedik. Azután a másik csapat következik, és így szépen helyezkednek, illetve csatáznak egymással, amíg az egyik csapat minden tagját le nem ütik. Egyszerre folyhat több csata is a sakktáblán, azaz, ha valaki látja, hogy el fog veszteni egy adott csatát, elkezdhet egy másikat.

A játék célja az ellenfél minden bábujának leütése. Az veszít, akinek előbb fogynak el a bábujai.

Mörk Márta (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Székesfehérvárra jön a világ

A nyár végén pár hetet Székesfehérváron töltöttem a francia nyelv gyakorlása céljából. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy lakásban ülve bújtam a nyelvtankönyveket. Az volt a célom, hogy anyanyelvi közegbe kerüljek, anélkül, hogy külföldre kéne utaznom. Így kerültem bele önkéntesként a székesfehérvári Királyi Napok forgatagába. Mindössze öt napról beszélünk, de ez az öt nap mégis mélyen belém ívódott.

A Királyi Napok egy tíznapos fesztivál, melynek legfőbb célja a hagyományőrzés, a történelmi örökségek bemutatása és közösségi élmény nyújtása. A Király Napok keretein belül kerül megrendezésre az ötnapos Nemzetközi Néptáncfesztivál.

„Hozzánk jön a világ” – ez a fesztivál mottója, és valóban erről szól ez a pár nap. A világ minden tájáról hívnak különféle néptáncegyütteseket, ezek egy hatalmas, színes kavalkádot teremtenek. Ennek ellenére az egésznek különösen családi jellege volt, úgy éreztem, hogy ez a sokféle ember mind összetartozik. Hiszen mindegyikük ugyanazzal a céllal érkezett, hogy bemutassák kulturális örökségeiket és közben nagyon jól érezzék magukat.

Mégis, mi közöm volt ehhez a fesztiválhoz? Nem vagyok fehérvári lakos, életemben nem néptáncoltam, de még nézőként sem vettem részt soha a fesztiválon. Egy rokonom ajánlotta nekem a programot, aki ennek a kezdetek óta résztvevője és szervezője, én pedig úgy döntöttem, hogy megragadom az alkalmat, és kipróbálok valami nagyon mást, mint amihez szokva vagyok. Nem bántam meg, hogy jelentkeztem önkéntes csoportkísérőnek. Minden külföldi csoport kapott maga mellé két vagy három kísérőt. Mi voltunk a tolmácsok, akiknek minden információt tovább kellett adniuk a csoportnak, felügyelnünk kellett, hogy mindig mindenhova odaérjenek, illetve minden felmerülő problémát orvosolnunk kellett.

Egészen különleges nézőpontból láttam ezt az öt napot. Egyszerre voltam kívülálló, aki véletlenül csöppent bele a történésekbe, mégis egy bennfentes, aki mindent tud, mindent intéz. Nagyon hálás vagyok azért, hogy befogadtak, és egy rövid időre ennek a hatalmas családnak a tagja lehettem. Ugyanis a táncház, az Alba Regia Táncegyüttes, illetve a Fesztivál mind egy hatalmas, összetartó közösség volt. Az önkéntesek is mind táncosok vagy egykori táncosok voltak, a legtöbben ismerték egymást, csak ugye engem nem. Ennek ellenére nagyon jól éreztem magam közöttük.

A legjobban az tetszett, hogy megismerhettem egy francia csoportot. Hiszen rengeteg időt töltöttünk velük, mindenhova velük mentünk, sokat beszélgettünk, és a végére kicsit be is fogadtak minket. Hihetetlen volt azt látnom, ahogy a színpadon együtt táncol a tizenöt éves gyerek, a negyvenéves szülő és a hetvenéves nagyszülő. Azt hiszem, ez egy igazi hagyományőrző csoport volt. Amiatt pedig, hogy beszéltük az anyanyelvüket, még közelebb tudtunk hozzájuk kerülni. Hiszen amikor valaki megtanul egy új idegen nyelvet, azzal kicsit megismer egy kultúrát is. Nekem ez olyan volt, mintha egy gyönyörű ékes pontot tettem volna az egy évnyi intenzív francia nyelvtanulásom mögé.

Emellett fantasztikus volt megtapasztalni ezt a hihetetlen kulturális sokszínűséget. Előttem van, ahogy megyünk a belvárosi felvonuláson a francia csoportunkkal, előttünk indiaiak, mögöttünk bolgárok, és a különféle zenék, táncok és öltözékek hatalmas kavalkádot alkotnak. S ugyanez az érzés fogott el esténként is, amikor a táncházban a különféle csoportok tartottak bemutatót, a végén pedig mindenki együtt táncolt. Azt éreztem, hogy olyan kicsi ez a világ, és mégis olyan nagy. Illetve megint bebizonyosodott számomra, hogy a tánc az egy univerzális nyelv, amin keresztül bárkivel beszélgethetsz.

Ha eddig nem derült volna ki, akkor elmondom, engem megfertőzött ez a világ. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára láttam a fehérvári táncházat, ahol nagyjából öt napig éltem. Ezen felül a néptánc és népzene is közelebb került hozzám. Eddig is imádtam táncolni, de ez a stílus eddig valahogy távol állt tőlem. Most viszont olyan intenzíven, olyan mennyiségben kaptam belőle, hogy megszerettem. S amikor később Balatonfüreden véletlenül szembe találtam magam egy népzenei koncerttel, azt vettem észre, hogy élvezem, sőt alig bírom ki, hogy ne kezdjek el táncolni. Igen, ezt tette velem a Királyi Napok, és ezért köszönettel tartozom neki.

Göde Anna (AKG, 11. évf.)

fotók: https://www.facebook.com/kiralyinapok

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Egy átlagos nap – temérdek fóbiával

Mindannyian félünk. Egyesek bizonyos dolgoktól jobban, mások kicsit kevésbé. De abban talán megegyezhetünk, hogy egész életünkön keresztül magunkkal cipeljünk ezeket a démonokat a szívünk legmélyebb és legsötétebb bugyraiban. Sokan félnek például a pókoktól, vagy a magasságtól. De a sima félelemnek van egy következő szintje, amit úgy hívnak, fóbia. Igen gyakran ez egy ártalmatlan dologtól való félelem. És mivel a világ tele van ártalmatlan dolgokkal, bőven jut belőlük mindenkire. Így hát egyes kevésbé szerencsés embertársaink igen furcsa dolgoktól rettegnek.

Képzeljük csak el, hogy egy átlagos munka- vagy iskolanap kezdődik. Felkelünk, felöltözünk. Felvesszük a pólónkat, a kedvenc pulcsinkat, a térdig érő zokninkat... és már csak a nadrág hiányzik. Szépen felvesszük, majd lehajunk, hogy begomboljuk, ekkor azonban szembe kerülünk életünk legnagyobb félelmével. A saját köldökünkkel. Hát igen, azok az emberek, akik omphalofóbiában szenvednek, bizony a köldököktől félnek.

Carra Chiara

Végül valamilyen úton módon leküzdjük félelmünket, és végre arcot mosunk, majd lemegyünk reggelizni. Az asztalon szeletelt kenyér vár bennünket, és mellé különböző feltétek. Ott a vaj, a lekvár, a felvágott, és valamilyen úton-módon odakerült a mogyoróvaj is. Ennek láttán rögtön elmegy az étvágyunk, és biztosak lehetünk abban, hogy még csak a mogyoróvaj közelébe sem megyünk, nehogy a szájpadlásunkra ragadjon. Ezt hívják Arachibutyrophobiának. Ilyenkor az emberek kocsonyaként remegnek, rettegnek attól, hogy a mogyoróvaj a szájpadlásukra ragad.

Na de tegyük fel, hogy túllendültünk a mogyoróvajon, azzal, hogy szimplán eltettük valahova jó mélyre a konyhában. Összepakoljuk a táskánkat, és elindulunk iskolába vagy munkába, amerre épp mennünk kell. Rögtön a buszmegállóban ránk tör az ephebiofóbia, amikor meglátunk egy fiatalt. Egyszerűen rettegéskeltő a látványuk. Legszívesebben elfutnánk, de szerencsére nem tesszük, hanem valahogyan tűrjük jelenlétüket.

Carra Chiara

Ekkor felbukkan egy csinos nő, aki rögtön kiváltja belőlünk a vénusztrafóbiát. Vele és a fiatalokkal együtt most már olyan kényelmetlen a helyzet, hogy arrébb is húzódunk. Végre megérkezik a várva várt busz, és mint a villám, felpattanunk. És hogy ne legyen időnk a rettegésre, azzal a lendülettel elő is rántjuk a telefonunkat. Megnyitjuk a Facebookot, és még mielőtt bármit is csinálnánk, az apró csengő megmoccan, jelezve, hogy valami történt. Megnézzük, és látjuk, hogy a szomszédnak gyereke született. Hát, egy újabb jó hír, ez valami borzadály, mert mitől félnénk jobban, ha nem a jóhírektől, mert ugye eufóbiások vagyunk. Szerencsére a rettegéstől nem dobjuk el a telefonunkat, helyette inkább gyorsan továbbgörgetünk. A nagy görgetés közben figyelmesek leszünk arra, hogy a posztok nem töltenek be. Ez csak egy szörnyű dolgot jelenthet, mégpedig azt, hogy nincs lefedettség, ami miatt nincs net. Na szuper, már a nomophobia is beüt, egyszerűen csodás. Ez a fóbia igen gyakori az Y és a Z generációnál.

De, amikor sikerült túlélni a buszos borzalmakat, a nap még csak akkor kezd igazi borzalommá válni. Először is, beérsz az iskolába vagy a munkahelyedre, és vajon ki sétál pont szembe, hát, aki kiváltja belőled a pogonophobiát, az óriási, bozontos szakállú portás. Mert hát mi is lenne rettegettebb egy óriási, szőrös és bozontos szakállnál.

Carra Chiara

Gyorsan kikerülöd, és pánikolva felslisszolsz a helyedre. A tanóra kezdetére vagy a megbeszélésre már-már megnyugszol. Ekkor valaki rád szól, hogy üljél le valahova, de te idegesen vonakodsz ettől, mert ki tudja, hogy nem pont akkor ülsz-e majd bele egy hegyes tárgyba, mondjuk egy rajzszögbe. És minek is köszönhetjük ezt, hát a cathisophobiának.

Hát, gondoljunk csak bele, hogy mennyi borzadály ért minket ezen a képzeletbeli reggelen, amit megfűszereztünk pár érdekesebb fóbiával. De vajon milyen kín lehet az, amikor valaki nem egy fel-fel bukkanó dologtól fél, hanem egy folyamatosan jelenlévőtől? Ilyet tapasztalnak például a xanthophobiások, akiknek krónikus félelmük a színekhez köthető. Vagy milyen lehet anatidaefóbiásnak lenni – ez a fóbia azzal kínozza az illetőt, hogy folyamatosan retteg attól, hogy egy kacsa valahonnan, valamilyen módon figyeli.

Carra Chiara

Fontos, hogy akármilyen viccesen is hangzanak ezek a fóbiák, nem azok. Tartsuk tiszteletben azokat, akik ezekkel élnek, és akár nekik, nekünk is megvannak a magunk félelmei.

Carra Chiara Lisa (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Hogyan együnk minimálbérből?

Magyarországon a nettó minimálbér 2018-ban, kedvezmények nélkül 91 770 forint (forrás), ennyit kap kézhez idén az, akinek a minimálbérnek megfelelő összeg a keresete. Általában az olyan munkák után fizetnek minimálbért, amelyek nem igényelnek középfokú iskolai végzettséget. A középfokú végzettséget igénylő szakmákban többet kell adni a dolgozóknak, minimum nettó 120 030 forintot.

Mörk Márta

Na de meg lehet-e élni a minimálbérből? Érdekes a kérdés, úgyhogy elhatároztam, hogy kipróbálom magamon. A számolásaim, valamint tapasztalataim alapján meg lehet élni, de nem valami magas színvonalon. Kiindulópontnak feltételeztem, hogy tizenöt éves önmagam helyett huszonéves nő vagyok, aki minimálbérből él, például takarítónő valahol, és ezért minimálbért kap – havi nettó 91 770 forintot. Megnéztem, milyen kiadásaim is lesznek egy hónapban.

Először is, kell fedő a fejem fölé, így hát albérletet kerestem magamnak Budapesten, mivel gondoltam, a fővárosban lesz a legegyszerűbb lakást találni. Persze, tudom, hogy vidéken olcsóbbak az albérletek, de aki a fővárosban dolgozik minimálbérért, annak itt kell megélnie, így hát Budapesten kerestem lakást. A legolcsóbb környék állítólag Csepel, találtam is egy szép kis albérletet Csepelen havi 50 ezer forintért rezsivel együtt (itt megtekinthető). Maradt 41 770 forintom minden más kiadásra.

Természetesen koszos és büdös sem akartam lenni, ezért összeírtam néhány higiéniai terméket. Tudomásom szerint a Tesco elég olcsó, így hát felmentem a weboldalukra és kiválasztottam mindenből a legolcsóbbat. Az alábbiakat gyűjtöttem össze:

Egyharmad fogkefe (mivel ugye 3 havonta kell cserélni) – egy fogkefe 85 Ft, a harmada kb. 30 Ft.

1 tubus fogkrém – 185 Ft

2 guriga WC papír – 97 Ft/tekercs – 97 × 4 = 388 Ft

2 csomag tízes zsebkendő – 2 Ft/db – 20 × 2 = 40 Ft

1 flakon tusfürdő – 300 Ft

1 db szappan kézmosáshoz – 100 Ft

1 flakon dezodor – 400 Ft

1 flakon mosogatószer – 200 Ft

1 db mosogatószivacs – 30 Ft

1 doboz mosópor – 440 Ft

1 doboz tampon – 300 Ft

Ezeknek a dolgoknak az ára összesen 2415 forint, maradt 39 355 forint élelmiszerre. Szeptember hónap harminc napos, ezért ezt elosztottam harminccal – minden nap tudok 1310 forintot költeni ételre, és marad 55 forintom. Felkerekedtem hát, és elmentem a környékünkön lévő Sparba, hogy három étkezést kihozzak 1310 forintból.

Reggelire egy császárzsemlét vettem 40 forintért és két kis doboz dzsemet, egy málnásat 50 forintért meg egy barackosat 40-ért, ami valamiért le volt árazva (valószínűleg azért, mert ragacsos volt a külseje, biztos leejtették a kartont, és pár doboz széttört). Ezeken kívül találtam egy szuper 20g-os vajat, ami pont elég volt egy zsemlére, és 120 forintba került. Eredetileg úgy terveztem, hogy 310 forintot költök reggelire, de így csak 250 forintba került, maradt 60.

Ebédre költöttem volna 500-at, de így 560-at is tudtam. Vettem egy csomag rövid szélesmetélt száraztésztát 270 forintért, ami azonban legalább két napig elég, ezért másnap azt a 270 forintot másra költhettem volna. A tésztán kívül vettem morzsolt bazsalikomot 60 forintért és paradicsomszószt ugyanennyiért, valamint egy Szarvasi mozzarella rudat 100-ért. Így ebédre összesen 490 Ft-ot költöttem, és maradt 570 forint vacsorára.

Estebédnek vettem két rúd Szarvasi füstölt sajtot 200 forintért, még két olyan húszgrammos vajat, mint amit reggelire is ettem, 240 Ft-ért, két szendvicszsemlét 30 forintért és desszertnek egy Spar epres Túró Rudi-utánzatot 55 Ft-ért. A vacsora így összesen 525-be került, maradt 45 forintom. Ebből vettem még egy vizes zsemlét, ami 30 Ft-ba került, és maradt a végén tizenöt forintom.

Az ételeket hazavittem és meg is ettem.

Mörk Márta

A reggeli lekváros zsemle meglepően finom volt, anyukám és öcsém is megkóstolták és jó véleménnyel voltak róla. Ebédre megfőztem a tésztát paradicsommal és bazsalikommal, és sajtot reszeltem rá. Semmi íze nem volt, de némi sózás után (ami ugyan kicsit csalás volt, mert azt nem vettem) egész tűrhető volt.

Mörk Márta

Uzsonnára készítettem egy művészi fotót arról az egy zsemléről, de végül nem ettem meg. Vacsorára apukám rizottót főzött, amiből (szintén csalás) én is ettem, de azért megcsináltam a sajtos-vajas szendvicseket, hogy lefotózzam a Túró Rudival együtt, és végül meg is ettem a sajtot (egyébként is füstölt sajtos rizottó volt, úgyhogy illett hozzá) meg az egyik zsemlét. Az öcsém meg megette a másikat, és a vajat is elhasználtuk, úgyhogy semmi nem veszett kárba, csak az uzsonnára vett vizes zsemle, de biztos vagyok benne, hogy azt is meg fogjuk enni valamikor.

Mörk Márta

Vacsoránál az ételfotó készítése közben apukám a szememre hányta, hogy miért a szép zöld IKEA-s alátéten fotózom a kajákat, amikor újságpapíron kéne. Úgyis van ingyenes újság, amit a metróban osztogatnak semmi pénzért. Ugyan kajálni alátét nélkül is lehet, úgyhogy erre a célra nem szükséges, de vécépapírnak simán használhatja az ember. Lehet, hogy azt ki is húzhatom a higiéniai termékek listájáról, de utólag már nem volt kedvem újraszámolni. Sőt, ha belegondolok, az orrát is kifújhatja benne az ember, úgyhogy tulajdonképpen a zsebkendőt is ki lehet dobni a listáról.

Szóval, mindent összegezve: éhen fog-e halni az ember minimálbérből? Nem. Hála a jó égnek. Egyébként is, minden évben emelik, úgyhogy efelől nyugodtak lehetünk – igen, meg tud élni az, aki a minimálbért kapja. Nem valami magas színvonalon, de meg tud. Természetesen az én napi menüm egyáltalán nem az egyetlen lehetőség, és ennél sokkal olcsóbban is ki lehet jönni. Nyilván rengetegféle élethelyzet van, sok ember, aki keveset keres, nem egyedül lakik, kap támogatást a szüleitől vagy barátaitól, van más bevételforrása stb. Rengeteg mindenen lehet spórolni, biztos van olcsóbb albérlet, és az ember simán megteheti, hogy nem vesz mosóport, kézmosószappannal fürdik, illetve az ingyenes újságnak is bizonyosan ezer kreatív felhasználási módja van, de ez csak az én tapasztalatom és az én kutatásom. Sok más ember sok másféle módon tud élni a minimálbérből, ki egy kicsit magasabb, ki egy kicsit alacsonyabb színvonalon, de abban szerintem mindannyian egyetérthetünk, hogy nem a luxus netovábbja. Nyilván, a minimálbérnek nem is az a funkciója, hogy luxus életszínvonalat biztosítson a keresőknek, de ettől függetlenül szerintem hasznos időnként elgondolkodni azon, hogyan is élnek a szegényebb emberek.

Mörk Márta

Mivel, ahogy azt már említettem, a minimálbért minden évben emelik, szerintem nem ez a legnagyobb probléma. Sokkal inkább a közmunkabérrel vannak bajok, ami 54 ezer forint körül van havonta, jóval a létminimum (90 ezer forint) alatt. Persze magáról a létminimumról is lehet vitatkozni, de az biztos, hogy a közmunkabér bőven alatta van. És nem is valami hatásos a közmunkaprogram. Úgyhogy, ha a magyar szegénység problémáját akarjuk megoldani, inkább a közmunkára, munkanélküliségre és egyéb problémákra kell fókuszálni, mint a minimálbérre. Csak kicsit úgy tűnik, hogy nem akarjuk megoldani.

Mörk Márta (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

2 Tovább

Hola España

Én minden utazás előtt rendszerint keresztülmegyek az „ezt mégis miért tartottam jó ötletnek” állapoton. Ilyenkor addig húzom-halasztom a pakolást, ameddig csak lehet, és egy pár napig némán sínylődöm a depresszióban – hiszen aki Spanyolországba utazik, az ne panaszkodjon hangosan.

Szóval szombat reggel, amikor már nagyjából készen állt a bőröndöm, kiderült, hogy a napszemüvegem a barátnőmnél maradt, úgyhogy elmentem venni egy ugyanolyat. Meg még csomó teljesen felesleges dolgot, mint például három csomag rágót, mintha a spanyolok nem ismernék, mi az. Aztán kipakoltam még egy könyvet, és csak kettőt vittem magammal... tényleg azt hittem, hogy csomó időm lesz majd olvasni – hát tévedtem. És elindultam.

Jött a repülőút, majd a vonat lekésése, amit én mondjuk egyáltalán nem bántam, mert beülhettem a reptéri Costa Caféba.

Egy jó tanács. Ha a legnagyobb lattét választod, ne vegyél mellé még egy szendvicset meg egy muffint is, mert nem fog lemenni. Úgyhogy, miután egy órán keresztül cipeltem magammal a muffinomat, sajnálatos módon búcsút mondtunk egymásnak. De aggodalomra semmi ok, az elkövetkezendő napokban a muffin volt az utolsó, amire gondoltam.

Na de álljon meg a menet! Egyáltalán miért és kikkel utaztam Spanyolországba?

Mivel az iskolában van egy nyelvi évünk, minek során én és még jó pár társam spanyolt tanultunk, és ennek az évnek része az is, hogy részt veszünk egy csereprogramban. Ez azzal járt, hogy egy hétig mi fogadtunk spanyol cserediákot, majd mi mentünk hozzájuk, ugyancsak egy hétre. Majd utána, hogy kicsit jobban elmerülhessünk a spanyol kultúrában, még Madridba is tettünk egy háromnapos látogatást. Ekkor már apartmanban laktunk, és csak mi, a magyar csoport maradtunk.

Azt hiszem, éjjel egy órakor értünk Vigóba, egy kis spanyol városba, ami az óceán partján fekszik és híres kikötőhely.

Az első aggodalmam, miszerint lesz-e saját szobám, vagy hogy lesz ez az egész „cserediákság”, meg is oldódott, mert még saját fürdőszobám is volt. Úgyhogy én tényleg úgy éltem, mint valami szuper hotelben. Andrea, a cserediákom egy irtózatosan aranyos lány, aki sajnos nem volt különösebben beszédes. Amikor itt volt, én angolul mindenfélét tudtam neki mesélni, viszont náluk, spanyolul ez a feladat rá hárult, és csak olyanokat kérdezett, hogy jól vagyok-e, tehát a spanyoltudásom nem szökött nagyot. De nem baj, azért így is nagyon jó volt.

Első nap a családdal volt programom, de ezt röviden le is zárnám, a lényeg annyi, hogy többet utaztam aznap, mint Budapestről Vigóba, és az összes számot a rádióban kívülről fújtam a végére. Viszont másnap felfedeztük Vigót, és rá kellett ébrednünk, hogy a spanyoloknak tényleg el van csúszva az étkezési rendje. Amikor mi, este olyan kilenckor már azon gondolkoztunk, hogy mikor megyünk aludni, meg ilyesmi... na akkor jött az esti program. Általában tíz és tizenegy között jött a vacsi, és aztán éjfél és egy között mentünk aludni. Ami teljesen rendben is lett volna, ha akkor másnap tízkor kelünk és tizenegykor reggelizünk. De nem, a reggeli rendszerint hétkor volt, és meglepő módon én már a második napon elvesztettem azt a mindig is pokolba kívánt dolgot az életemben, hogy megkívánok valamit. Nem azt mondom, hogy azóta nincs étvágyam... de az étkezés valahogy már nem nyújt akkora élvezetet. Ami egyébként nem egy rossz dolog, de hiányzik, hogy úgy eszembe jusson egy étel, és megkorduljon a gyomrom. Nem, ilyen nincs többé. Gondolom ebből érthetővé vált, hogy sokat ettünk. Nagyon sok finomat. Paellát, tortilla de patatast és még sok minden mást, aminek most nem emlékszem a nevére. Viszont megállapítottam, hogy a polip az olyan, mint a szalonna, a harmadik falat is ugyanolyan, mint az első, és soha többé nem próbálom. Viszont a tintahal, az jó, az tud valamit.

Meglátogattuk Santiago de Compostelát is, ami az El Camino vége, ezért nagyon sok túrázót vagyis zarándokot lehet látni szerte a városban. Itt volt egy idegenvezetőnk is, aki nagyon sokat magyarázott, de isten se tudja miről, és mint utóbb kiderült, a spanyol cserediákjaink se mindig értették, miről is beszél tulajdonképpen. Hát még mi, magyarok.

Iglesia de San Francisco, Santiago de Compostela

Délután szabadon fedezhettünk fel a várost, majd hazautaztunk. Másnap meglátogattuk a Cíes szigeteket. Ez egy természetvédelmi terület, az óceánon lévő szigetek, amelyek annyira gyönyörűek, hogy nincsenek szavak. Ahol a tenger átlátszó kék, a homok szinte fehér, és ott van az erdő, ami zöld. Itt tettünk egy túrát a kilátóig, majd a parton volt időnk fürdeni is. Én pedig az „egyszer élünk” elve szerint meg is fürödtem, pedig az idő amúgy olyan volt, hogy én kabátban és pulóverben voltam, az óceán meg annyira hideg, hogy a csontjaimban éreztem a fájdalmat. De azért egy élmény volt.

Másnap az iskolában volt programunk, ami egy igazán különleges hely. Engem elkápráztatott, hogy az óvodában és az általános iskolában is a tanárok férfiak voltak, és hogy a gyerekek mennyire nyíltan és őszintén viselkedtek velünk, vadidegen fiatalokkal. Egyáltalán nem feszengtek vagy érezték kínosan magukat, amikor meglátogattuk őket. Ez pedig szerintem tökéletes bizonyítéka annak, hogy ahogy ők tanulnak, egy működőképes és innovatív rendszer, amely életrevaló gyerekeket nevel. A tantermekben, a falakon színes plakátok lógtak, és bár az egész épület egy régi és tényleg komoly helynek tűnt, sikerült úgy berendezniük, hogy egyáltalán nem éreztem olyannak, mint mondjuk az én régi iskolámat. Szóval olyan AKG-s volt. Nekem az egész utazásból ez a légkör és ez az élmény volt a legjobb, úgyhogy örülök, hogy benne volt ez a sulis nap, mert abszolút megérte.

Este aztán összepakoltunk és felszálltunk a vonatra, majd éjfélkor kezdetét vette az eddigi legpihentetőbb éjszakám – mivel a lányoknak jutott hálókocsi. Én pedig abban a hitben éltem, hogy majd úgyse fogok tudni aludni, meg majd legalább olvasok… hát nem. Éjfélkor becsuktam a szememet, és legközelebb olyan ötkor ébredtem fel. Magam mellé vettem a telefonomat, hogy hallgassak egy kis zenét, mert már úgyse fogok visszaaludni, de aztán pár pillanattal később sikerült. És fél kilenckor tényleg úgy ébredtem fel, mint aki újjászületett. Én az az ember vagyok, aki általában morcosan, és olyan „ne szólj hozzám fejjel” ébred. Ám aznap mosolyogtam, és olyan hálás voltam a világnak, mint már rég. Kipihent voltam, könnyed és boldog. Szóval kialudtam magamat, és Madridban ébredtem. Ennél azért kevés jobb dolog van az életben, szóval minden okom meg volt boldognak lenni.

Cine Dore, Madrid

Madridban aztán lepakoltuk a csomagjainkat, és elindultunk. A nap végre égetett, már volt okom a napszemüvegemet hordani. Elmentünk vásárolni, mert hát hol, ha nem itt. Csak azt felejtettem el, hogy nekem rendszerint három perc után agyérgörcsöm lesz a shoppingolástól, úgyhogy a Primarkban töltött két óra megviselte az idegszálaimat. Ne menjetek a Primarkba, ha jót akartok magatoknak…

Primark, Madrid

Másnap a Pradóval indítottunk, itt már elég izgatott voltam, aztán a Reína Sofíánál, amikor konkrétan szívdobogást kaptam a tudattól, hogy most miket fogok látni, rá kellett ébrednem, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok a kultúrába. Fantasztikusak voltak a múzeumok, de az az egy-két óra, amit rászántunk, édes kevés volt. Szerintem egy-egy napot kell rászánni, ha úgy tényleg megnézné az ember a képeket, hiszen le kell ülni, meg kell pihenni, és beszélgetni kell a képekről. Mert végre találtam magam mellé egy embert, akinek nem idegesítettek a hozzászólásai, sőt, el is határoztuk, hogy mostantól majd együtt megyünk múzeumba, mert ketten sokkal jobb, mint egyedül vagy a családdal.

Parque Retiro, Madrid

Délutánonként általában szabad program volt, az utolsó napra pedig a fiúk találtak egy focimeccset valamelyik híres stadionban. Na mindegy is, az egy nagyon jó program volt, de mi inkább egy cantautor (dalszerző-énekes) estre mentünk négyen, a tanárnőnkkel. Talán naivak voltunk, de azt gondoltuk, ez egy olyan hangulatos kis kocsma lesz, ahol mindenféle emberek ülnek, és összehozza őket ez a spontán közösségi élmény. Hát, nem ez történt. Megérkeztünk, elsőként. Leültünk egy asztal köré, és rendeltünk innivalót. Szegény pincér, amikor kihozta, kiborította a tálcát, így az egész tea a barátnőmre borult. Oda se neki, lett ennél kínosabb is a helyzet. Megérkezett az előadó valamint még egy ötvenes éveiben járó férfi, aki az este további részében a tea-illatos barátnőmmel igyekezett szemezni… És igen, ennyi volt a közönség. És bármennyire is igyekeztünk, nem tudtuk annyira támogatni a kultúrát, hogy végigüljük a koncertet, három-négy szám után mély egyetértésben elhagytuk a helyszínt.

Amíg a többiek a meccset nézték, mi még bolyongtunk egy kicsit a városban, és este kiültünk kicsit együtt a szálláson lévő teraszra. Akkor szerintem még egyikőnk sem fogta fel, hogy másnap már tömött bőröndökkel sietünk majd a reptérre, magunk mögött hagyva mindenféle emléket, amiket sosem felejtünk majd el.

Sándor Csenge (AKG, 11. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Billy Elliot – Egy átlagos előadás

Májusi születésnapomra az egyik ajándék egy operabérlet volt, ami három előadásra szólt: a Billy Elliotra, a Diótörőre és a Giselle című balettre. Ezek közül kettőről még nem igazán hallottam, a Diótörőt viszont már többször is láttam, cikket is írtam róla. Ezért úgy gondoltam, jó ötlet lenne a másik két előadásról is írni, amik közül elsőként a Billy Elliot című musicalt néztem meg anyukámmal szeptember elején.

A darab az 1984-es angliai bányászsztrájk idején játszódik, amikor Margaret Thatcher kormánya be akarta záratni a veszteséges bányákat. Ez a bányászoknak érthető módon nem tetszett, mivel így elvesztették a munkájukat, ezért sztrájkolni kezdtek. Az senkinek sem meglepő, hogy a sztrájkbalhét elvesztették – a munkájukkal együtt –, és 1985-ben rengeteg bányát bezártak.

A történet főszereplője Billy, egy bányászcsaládból származó 11 éves kisfiú, aki bányászvárosi szokás szerint bokszolni jár. Egy nap azonban bekeveredik egy balettórára, és a balett-tanárnő segítségével rájön, hogy igazából nagyon tehetséges. Az apja és a bátyja sajnos nem támogatják ebben, az anyja meghalt, a nagymamája meg tiszta dilis, ezért titokban kell balettórákra járnia, ahol szépen fejlődik, és hamarosan a tanárnőjével együtt úgy dönt, megpróbál bejutni a Királyi Balettintézetbe, ahova a nagyon tehetséges táncosokat veszik fel. A végét meg nyilván nem mondom el, mindenesetre egyszerű kis történet.

Az egyszerű kis történet ellenére van benne egy csomó mellékszál, például a bányászok sztrájkja nagyon erősen ki van hangsúlyozva, amivel nincs is baj, számomra érdekes volt a történelmi/politikai kontextus. Azonban ez csak körítés, a sztoriban nem ez van fókuszban, úgyhogy nem értettem, miért kellett ennyi teret adni neki. Értem én, hogy az Opera, mint médium fő célja az alulról szerveződő sátánista szélsőbaloldali kommunista munkáspárti propaganda terjesztése, de azért ez egy kicsit túlzás és felesleges.

De nyilván egy musicalben nem a történet a fontos, hanem a zene. És a zenék, a dalok végül is jók voltak, bár nem zseniálisak. Hangulatos, pörgős számokat játszottak, és az éneklés is jó volt, jól szórakoztam, de nem volt valami hú de nagyon jó. Most jöttünk haza, és már nem tudok felidézni egyetlen dalt sem a darabból, mondjuk lehet, hogy csak azért, mert fáradt vagyok, de akkor is. Nem olyan fülbemászóak a dallamok, mint más zenék, mint pl. a Bodzavirág című dal, ami tavaly a Mindenki című filmben szerepelt. Na, azt a filmet egyszer megnéztem és utána két napig csak az a dal ment a fejemben. Ez az élmény nincs meg a Billy Elliottal.

A dalok mellett a színészi játék is tűrhető volt, a történet egyszerű, de aranyos és vidám volt (bár voltak szomorú vagy megható részek, például amikor Billy énekel a halott anyjáról), sőt voltak nagyon humoros részek is benne. Szóval összességében egy tűrhető előadás volt, amit egy kis könnyed szórakozásnak szívesen ajánlok bárki számára. Családdal is meg lehet nézni, és bár nagyon pici gyerekeknek kicsit túl sok a káromkodás benne, meg nem értik a politikai háttértörténetet, de olyan 11-12 éves kortól már szerintem bátran el lehet vinni a gyerekeket is.

Itt be is fejezhetném a cikket, de egy darabról nem lehet érdemben beszélni, ha csak a tartalmáról írunk és a hatásairól nem. Milyen hatással van az emberekre a Billy Elliot? Nos, ez érdekes kérdés. Persze most csak és kizárólag személyes tapasztalatról beszélek, hiszen csak egyszer láttam a darabot, de az én tapasztalataim szerint a hatás egészen elképesztő.

Az előttem lévő sorban két fiatal felnőtt pár ült, egy srác a barátnőjével és egy másik srác az ő barátnőjével, mindkét pár kézen fogva, időnként csókot váltva… Nos, a darab végére már a nők csókolóztak egymással, csakúgy, mint a férfiak. A darab végén, a lezáró jelenet és a vastaps után mindnyájan felálltunk és kijöttünk a nézőtérről. Férfiak csak férfiakkal kézenfogva, nők csak nőkkel kézenfogva, időnként csókot váltva. A hallban, a büfék előtt ledobtuk a ruháinkat és kicseréltük. A nők férfiruhát öltöttek magukra, a férfiak pedig női ruhát. Jelenleg is egy azúrkék öltöny van rajtam, fekete-szürke csíkos nyakkendővel és kacsás alsógatya. A ruhacsere után már nagyon meleg volt, és lassan a színház is zárt, ezért kimentünk a hűvös levegőre, a II. János Pál pápa térre. Ekkor valaki felkiáltott:

– Hát mi ez a hülye pápa tér? Az a gyagyás pápa meg se érdemli, hogy egy tér legyen elnevezve róla! Azonnal nevezzük vissza Köztársaság térre!

Három férfi felmászott az utcatáblához, és átfestették Köztársaság térre. Öt másik ember felkapaszkodott az Erkel színház tetejére és kirakták a vörös csillagot, majd orgiába kezdtek, amelyhez egyre többen csatlakoztak a tömegből. Persze csak férfiak. A nők külön orgiát tartottak, odalent. Én ehhez nem csatlakoztam, mert undorodom a nőktől. Eleinte azt hittem, hogy biztos valami baj van velem, a Billy Elliot nem tett homoszexuálissá, az előadásban bemutatott féktelen melegpropaganda hatására sem lettem leszbikus, de aztán rájöttem, hogy minden rendben – hisz én igazából férfi vagyok! Bizony, transznemű lettem. Még véletlenül sem voltam, mert, mint tudjuk, az, hogy az ember transznemű-e vagy sem, illetve a szexualitása, csak és kizárólag külső körülményektől függ, még véletlenül sincs benne a genetikánkban vagy valami. Szóval rájöttem, hogy mostantól transznemű vagyok, amiben csak segített engem az újonnan szerzett öltönyöm. Már el is kezdtem megtervezni a nemváltó műtéteimet és a hormonterápiát, de előtte még pénzt kell rá gyűjtenem, lehetőleg kommunista módszerekkel, azaz elveszem a gazdagoktól a pénzt és magamra költöm.

Amúgy is kell pénz festékre, hogy telefessem a szobám falát vörös csillagokkal. Sztálin elvtárs portréját már kiraktam, de sajnos kedvenc diktátorom nem tiltott önkényuralmi jelkép, mindenképpen tele kell pakolnom a házamat vörös csillagokkal, ahogy a Billy Elliot végén is tették. Bizony, a háttérben vörös csillagok villogtak. Meg kékek is, aztán rózsaszínek meg lilák. Nyilván ezek is a kommunista propaganda eszközei voltak. Hoppá! Kék, rózsaszín, lila? Ezek nem a meleg büszkeség zászlójának színei? MELEGPROPAGANDA! Igaz, türkizkék volt a kék csillag, de akkor is! Így akarták rávenni az ártatlan bárányka kisgyermekeket, hogy biszexuális homoszexuális vérfertőzők legyenek belőlük. Sikerült, nagyon is. Leerőltették a másságot a gyerekek torkán. A liberálisok sikerrel jártak! Meg persze a kommunisták is. Tudat alatt liberális kommunistává és homoszexuálissá tették a tömegeket. Most már biztosan ki fog halni az ország, most, hogy nem lesz többé, aki gyereket szüljön, hogy a nők csak nőkkel fognak párosodni, a férfiak meg csak férfiakkal.

Ja, még egy dolog, ami nagyon tetszett a Billy Elliotban. Benne volt A hattyúk tavából pár jelenet, amit szépen eltáncoltak, és a zenét is eljátszották hozzá. Nagyon szeretem Csajkovszkij balettjét, ezért nagy érdeklődéssel olvastam egy Magyar Idők-cikkben, hogy bizony-bizony, az is homoszexuális propaganda. Teljesen érthető, hiszen a darab alapvetően arról szól, hogy egy szép, fiatal lány összejön egy... fiúval. Jogos.

Viccen kívül, én őszintén nem láttam, hogy hol van az a bizonyos melegpropaganda a darabban. (A következőkben néhány, az említett Magyar Idők-cikkben felvetett érvre válaszolok, úgyhogy aki még nem olvasta el, mindenképp tegye. Bocsánatot kérek az elvesztett agysejtekért.) Igen, Billy boksz helyet balettozni akar, de senki nem állította, hogy ez tipikus, sőt, a darab során el is ítélik, az apja, a bátyja nem támogatják. Ha egy fiú balettozik, az nemcsak meleg lehet. Billy barátja, Michael viszont állítólag meleg, bár ez nincs kimondva a darabban, de mindenesetre női ruhába öltözik a kisfiú, és közben megjegyzi, hogy az apja is folyton ezt csinálja. Nem gondolom, hogy ez a melegpropaganda aljas eszköze, sokkal inkább egy humorforrás. És hogy egy szegény bányász transzvesztita lenne? Teljesen lehetetlen, nyilván a szociális státusza meg a munkája az embernek nagy kihatással van a szexualitására.

A zárójelenetben az összes színész együtt táncol egy hangos, eufórikus hangulatú zenére. A sárga kezeslábasos bányászok fehér tütüt húznak az egyenruhájuk tetejére, amiben én, egyszerű ember egyszerűen egy viccet, poént, humorforrást látok, de hát nyilván ez is csak a liberális agymosásom következménye – hogy nem sejtek minden sarkon penetráns melegpropagandát.

A „merj önmagad lenni” pedig a darab egyik legfontosabb üzenete, amit én, agymosott libsibolsi felháborító módon támogatok. Szerintem mindenkinek meg kell, hogy legyen a lehetősége, hogy kifejezze önmagát, akármilyen módon is, amíg azzal nem bánt másokat és nem zavar másokat (nem, a felháborodás és megbotránkozás nem tartozik a bántalmazás körébe). A halott anya nyilván síron túlról is támogatja a fiát, bármilyen is legyen ő. Hiszen mi más lenne egy anya álma, mint hogy a fia boldog legyen, jól érezze magát a bőrében, azt csinálja, amit szeret és ne utasítsa el a környezete az identitása miatt?

Szóval nem, a Billy Elliot nem tudat alatt befolyásoló melegpropaganda, ahogy azt a kritikus cikk írója, az elképesztő magas intelligenciával rendelkező hölgyszemély megfogalmazta. Egy egyszerű kis darab, nézhető, de nem túl zseniális, nekem egyszernézős volt, de persze lehet, hogy másnak sokkal jobban tetszik, és van, akinek meg nem az esete. Ez teljesen rendben van, ez esetben nem kell nézni, de őszintén kérek mindenkit, hogy csak azért, mert egy darab nem tetszik, ne kezdjen el rögtön liberális melegpropagandát kiáltozni. Egyáltalán, mi a franc az, hogy melegpropaganda? Arra tanítják a gyerekeket, hogy fogadják el a homoszexuálisokat vagy esetleg elültetik a fejükben azt a gondolatot, hogy nem kéne alapvető emberi jogokat megtagadni a társadalom egyes tagjaitól azért, mert mások, mint a többség? Húha. Micsoda szörnyű gondolatok!

Mörk Márta (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Titkok a malomban

A Krabat című német fantasy egy falu melletti malomról szól, ami nem is csak egy sima malom. Főszereplőnk éppen karácsonykor megy oda, a molnár fel is veszi alkalmazottnak. Elég érdekes dolgok történnek ebben a malomban, kiderül, hogy egy titkos feketemágia iskola működik benne. Krabat, mikor rájön, hogy mik állnak a furcsa események mögött, úgy dönt, hogy megszökik. Viszont az nem olyan egyszerű.

Kezdjük először azzal, ami nem tetszett. A könyv kb. négyötödében a történet nem halad előre, csak a malomban való történéseket írja le. Ez nem baj, hiszen megismerjük a malmot, és történnek azért érdekes dolgok ott is. De szerintem egy kicsit hosszabbnak kellett volna lennie a könyv azon részének, amikortól az események igazán beindulnak.

Nagyon kevés, de tényleg, minimális mennyiségű leírások voltak. A karakterek kinézetéről egy-két szónál többet nem írnak, és ez engem zavart. Nem adott a könyv egy olyan alapot, ami alapján el tudnám képzelni az eseményeket. Zavart még, hogy egyes karakterek néha szürreálisan viselkednek. Például a Kántorlány – aki onnan ismeri Krabatot, hogy egyszer álmodott vele, és Krabat mágikusan, messziről beszélt hozzá – első találkozásukkor rögtön beleszeretett. Szerencsére ilyenből csak egy-kettő van.

Jelenet a könyv alapján készült filmből

De ami tetszett, az sokkal jelentősebb volt. Nagyon érdekes volt, ahogy a könyv elején Krabat még nem érti, hogy a malomban mi miért történik és hogyan, és vele együtt lepődünk meg a dolgokon. A könyv hangulata nagyon jó. Átjárja a misztikum, a rejtély és a mágikus hangulat, ami abból ered, hogy nem ismerjük a feketemágiát.

Bencsik Bálint (AKG, 7. évf.)

Otfried Preußler: Krabat (Móra, 2017, 232 o.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Választhatok, de nem akarok

Tizenhét éves vagyok. Még tinédzser. Bár már kialakult a személyes stílusom, azért még szeretek kipróbálni dolgokat és olyasmiket viselni, amikhez nem vagyok hozzászokva.

Ha megpróbálnám körülírni, valószínűleg rocker/punk/alterosnak nevezném a stílusom, egy kis hippi beütéssel. Szeretem. Gyakran viselek hatalmas bakancsokat és pólókat ijesztőbb mintákkal. Jól érzem magam bennük. Hozzám tartoznak. Ezekben a ruhákban érzem otthon magam. Általában többre tartom a kényelmet a divatnál. Nem öltözködöm nőiesen; van akiket ez zavar, engem nem szokott. Nem érzem magam kevésbé nőnek, csak azért, mert nem hordok balerina- vagy magassarkú cipőt, pörgős szoknyát, dekoltált felsőt, vagy nem sminkelek másfél órán keresztül.

Az emberek megnéznek. Az évek alatt már hozzászoktam. De úgy tűnik, mások nem tudnak hozzászokni. Rám néznek, és látják a bakancsomat, a felnyírt hajamat, a piercingemet, gyakran a zenekaros pólókat. És ítélkeznek. Nem tudják, ki vagyok, nem tudják, milyen vagyok, de máris eldöntötték, milyen lehetek. Valószínűleg bunkó, figyelmetlen, igénytelen, seggfej, akár veszélyes is. És látom az utálkozást a szemükben. Úgy viselkedünk másokkal, ahogy ők velünk; az előítéleteink vezérelnek minket. És ha én semmit sem csinálok, ők akkor is olyanok velem, ahogy azt ők elvárják tőlem.

Rónai Sára

Illusztráció

A mindennapokban gyakran megnéznek, és bár ezt nem szeretem, de már hozzászoktam. Szeretek próbálkozni azzal, hogy bizonyítsam, az előítéleteik hülyeségek. Ha tudok, és olyan helyzetben vagyok, általában felajánlom a segítségem idegeneknek. Mosolygok az emberekre, mert tudom, jól esik, ha rád mosolyog valaki. Remélem, hogy visszamosolyognak. De egyre kevésbé foglalkozom velük, mert tudom, nem tudok változtatni rajta.

Viszont néha én is szeretek kilépni a komfortzónámból. Felvenni egy szoknyát és kirúzsozni a számat. Jó egy kicsit másnak érezni és tettetni magam. Lehet, hogy ilyenkor egy kicsit máshogy is viselkedek, de erre nem vennék mérget. Tetszik az, hogy kipróbálhatok dolgokat. Mint a kisgyerekek, akik felveszik anyu ruháját és a tükör előtt parádéznak. Jelmezbe öltözöm. Egy másik én vagyok. Még mindig ugyanaz, de egy kicsit merészebb (az én szemszögemből), feltűnőbb – mondhatnám, hogy kihívóbb is, de ez nem igaz. Viszont rajtam kívül mindenki más.

Rónai Sára

Illusztráció

Gondolkodás nélkül rámmosolyognak. Nem mozdulnak el a közelemből. Nem látnak leprásnak vagy ijesztőnek. Kedvesebbek hozzám. Ha bemegyek egy boltba, köszönnek. Ha jön az ellenőr, kevésbé nézi a bérletem, mintha máshogy öltöznék. Nem követelik tőlem a helyet a buszon, mielőtt felajánlanám (míg ha úgy nézek ki, ahogy általában, akkor mielőtt esélyem lenne felállni, már rám förmednek). És egy részemnek ez jól is esik. Jól esik, hogy nem úgy néznek rám, mint egy darab szarra. De egy másik részem tudja, ez azért van, mert most nem vagyok a teljes, kényelmes, valódi önmagam.

És ebbe néha bele is feledkezem. Élvezem egy kicsit, hogy valaki más lehetek. Valaki, aki szoknyát hord és rúzsozza magát. Valaki, akire (jó értelemben) odafigyelnek. Valaki, akit embernek néznek.

De általában ilyenkor jön a kemény, rideg valóság.

Mert egy tizenhét éves lány vagyok szoknyában. Sokak szerint már nő vagyok. Sokak szerint így vagyok csak nő. De ha ez is van mögötte, sokak nem így látnak. Nem bátornak, színesnek, embernek. Sokak számára műanyaggá leszek. Esetleg egy darab hús. És amíg én élvezem, hogy játszhatok, mások élvezik a látványt (bármi is legyen az). És jönnek, és megszólalnak. És nem élvezem. Sőt, kifejezetten utálom.

Utálom, hogy megkérdezik, mennyi lenne egy menet. Hogy riszálnám-e nekik magamat. Hogy bár olyan helyeken járok, ahol minden nap, mégis most kommentárokat kapok. Hogy fütyülnek. Hogy odajönnek hozzám. Hogy ha felveszem a fejhallgatóm, hogy kizárjam őket, lerángatják rólam. Hogy úgy gondolják, hozzám dörgölőzhetnek a villamoson. Utálom, hogy ilyenkor összeszorul a torkom. Hogy sírni lenne kedvem, és nem tudok visszaszólni. Hogy el akarok futni. Akár ki a világból. Hogy elrontják a napomat. Hogy ahelyett, hogy magabiztosnak érezném magam, összetörök. Hogy biztos, hogy megint három hónapig nem veszek szoknyát. Mert nem dicséreteket kapok. Csak egy más típusú utálatot. Hogy most se látnak engem. Utálom, hogy ezt teszik velem. Hogy ha nem is csinálnak semmi konkrétat, akkor is én járok pórul. Utálom, hogy nemcsak nekem, de több millió lánynak és nőnek kell ezeken nap mint nap keresztülmennie. (Ebből a szempontból szerencsés vagyok, nekem ritkábban kell ilyesmikkel törődnöm.) Utálom, hogy azt hiszik, amit viselek, az feljogosítja őket. Pedig soha nem más miatt viselem. Mindig magam miatt. De még ha másért is venném fel… Kinek gondolják magukat? Utálom, hogy azt hiszik, felettem állnak.

És amit a legjobban utálok az egészben, hogy választanom kell. Hogy választhatok: egy darab szarnak néznek vagy egy darab húsnak.

És én inkább választom a darab szart, mert akkor legalább nem szólnak hozzám. Mert lehet, hogy egy darab szar vagyok nekik, de így jobban önmagam lehetek. És ki se próbálhatom, milyen lehetnék még. Mert az rosszabb.

Rónai Sára (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Hogyan (ne) horgásszunk

A horgászat a legtöbb ember szerint halál unalmas. Mekkorát tévednek! Azzal az izgalommal egyik sport se tud vetekedni, amelyet akkor érez a horgász, amikor ráharap a csalira a hal.

Képzeld el, hogy már két órája csak ülsz a parton, hallgatod a csiripelő madarakat, babrálsz egy horgászbottal, fütyörészel, napozol. A szemed sarkából észlelsz valami mozgást. Odapillantasz a botod felé, és látod, ahogy a kapásjelző egy picit megmozdul.

Grubits Milán

Mivel két órát vártál egy ilyen pillanatra, olyan hatalmas adrenalindózist kap a szervezeted, hogy szó szerint sikítanál örömödben. De nem lehet, nyugodtnak kell maradnod, mert a halak is hallják az embereket, érzékelik, ha valaki a stégen mozog. Lassan odalopódzol a bot mellé, óvatosan megmarkolod és vársz. És nem történik semmi. És halkan káromkodva visszaülsz a székedbe. És a legrosszabbkor, éppen amikor leülnél, elkezdi egy víz alatti bestia rángatni a botot. Annyira előre akarsz iramodni, hogy inkább hátraesel, majd kétségbeesetten felpattansz, és szinte rávetődsz a botra. Egy erőteljes bevágás után (felrántod a botot, hogy biztosan beleakadjon a hal szájába a horog) kezdődhet a bicepsztortúra.

Hatalmas megkönnyebbülés, ha érzed, hogy a hal rajta van a horgon. Amikor éppen lenyugodtál, hogy minden rendben lesz, és szépen ki tudod húzni a halat a vízből, az erőre kap és megiramodik. Kezdő horgászoknál viszonylag gyakori, hogy a hal kirántja a kézből a botot. Egy ilyen esetem után a sátorból kiszedett felfújhatós kempingmatraccal kellett a tó közepére evezni, hogy visszaszerezzük az ötvenezres botot és a három kilós halat. Ha erősen markolod a bot nyelét, és a kezedben marad a sportszer, kezdődhet a fárasztás. A halat mindig az ellenkező irányba kell húzni, mint amerre szeretnéd, hogy menjen (felettébb önfejű élőlények). A nádas az ellenséged, minden szempontból. Horgászkarrierem során legalább ötven halat és húszezer forintnyi horgászfelszerelést vesztettem el miatta (úszók, damil, ólmok és horgok).

Tegyük fel, hogy milliónyi baki és veszett erőlködés után a hal kint van a vízből. Ha dicsekedni szeretnél pikkelyes szerzeményeddel, anélkül bele se kezdj, hogy lemérted a súlyát. Akkor vagy pácban, ha otthon felejtetted a mérlegedet. Ebben az esetben körbe kell sprintelned a horgásztavat, és mogorva horgásztatáktól kéregetni mérleget. Ha lemérted a halat, és az három kiló fölött van, azzal már lehet dicsekedni. Ha annál könnyebb, akkor ne is említsd. A legjobb része a horgászatnak a hallal való fotózkodás. Nagyon figyeljünk arra, hogy ne nappal szembe álljuk fotózáskor, mivel úgy fog kinézni az arcunk, mintha citromba haraptunk volna. Arra is nagyon figyeljünk, hogy a zsákmányt közel tartsuk a fényképezőgéphez, így a valóságosnál nagyobbnak tűnő halakról készíthetünk képet.

Grubits Milán

Ha valaki azt állítja, hogy a pecázás unalmas, első dolgom, hogy elmesélem neki azt, amit feljebb leírtam. A horgászat igenis sokkal izgalmasabb, mint a foci, a kosárlabda, a kézilabda, az úszás vagy bármely más sport. A horgászat idegtépő.

Grubits Milán (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Ünnepi könyvhét – visszatekintés

A nagymamámmal már évek óta járunk a legnagyobb könyvvásárra Budapesten. A Vörösmarty téren volt ez idén is, június elején.

Idén 89. alkalommal került megrendezésre a magyar kortárs művészet legnagyobb szabadtéri rendezvénye. Öt napig tartott, és sok előadás, felolvasás és zenés program volt. Minden évben nagy megnyitót tartanak, idén Berg Judit (akit szerintem legtöbben a Rumini írójaként ismernek) tartott beszédet. A Vörösmarty téren a kiadóknak külön-külön bódéjuk van, ahol a saját kiadású könyveiket árulják.

Alapvetően az egésznek nagyon jó hangulata van, viszont mindig iszonyú meleg van, és a tömegben majd megsülünk. Na, ez idén nem így volt. Amikor odaértünk, még esett az eső, nem is voltunk biztosak benne, hogy megtartják, de szerencsére nyitva volt. És esőben tömeg sem volt, szóval a hangulata annyira nem volt meg, viszont jobban körbe lehetett menni, mert mindenhova odafértünk. Engem mindig elszomorít, hogy a mai gyerekek nem olvasnak, vagyis biztos, hogy van, aki olvas, de főleg nem könyvet. Én szeretem megfogni a könyvet, látni, hogy hol tartok. Szeretem a könyv illatát, és azt, hogy tudom lapozgatni. El sem tudom képzelni, hogy egy világító kütyün húzzam az ujjam, és így lapozzak. Viszont ezeken az eseményeken mindig megnyugszom, hogy nem én vagyok az utolsó gyerek, aki még szeret olvasni.

Idén több könyvet is vettünk, és jelen voltak sikeres írók, akik dedikáltak nekem két könyvet is. Az elmúlt pár évben a Gerbeaud cukrászdába mentünk ebédelni, ahol mindig nagyon finomakat eszünk. Általában kint szoktunk ülni, de most beültünk, mert esett az eső.

Órákig is eltarthat, mire körbesétálsz, elolvasod könyvek hátulját, és aztán ha tetszik valamelyik könyv, még jobban beleolvasol. Annyi könyv van, hogy mindig nehéz eldönteni, hogy melyiket válasszam. Nem könnyű eldönteni, hogy melyiket szeretném, és aztán mindig legalább három-négy könyvvel jövök haza. Ezeket általában nyáron olvasom el, mert olyankor sok időm van. Nagyon jó az egész, mert minden egy helyen megtalálható, és a legújabb könyvek is kaphatók. Minden korosztály jól érzi magát, a kicsiknek is szoktak lenni programok, és van, aki csak azért jön, mert dedikáltatni szeretne. Mi az utóbbi években kétszer is találkoztunk Marék Veronikával, és dedikáltattuk nála azokat a könyveket, amiket a kisöcsémnek vettünk. Ő írta a Kippkopp és a Boribon sorozatot is, kiskoromban imádtam ezeket a könyveket, szóval a tesómnak is felolvassuk őket.

Egyszer mindenkinek érdemes elmenni ide, mert nagyon hangulatos a hely, és jó élmény marad. Még annak is érdemes, aki nem szeret olvasni, mert könnyen megjöhet a kedve hozzá.

Varga Zsófia (AKG, 7. évf.)

fotók: mslittlewood.blogspot.com

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Idén is itt nyaraltam

Minden évben ellátogatunk Alsópáhokra, a Kolping Hotelbe, így ez ebben az évben sem maradhatott ki. Immár tizedik alkalommal vagyunk itt. A Kolping Hotel területe nagyon nagy, így rengeteg lehetőség közül lehet választani.

Vannak különböző házak, pl. Szent István ház, Erzsébet ház, és minden házban van rengeteg szoba, mint egy normális hotelben. Minden épületnek külön bejárata van, de összefüggenek, és egyik házból át lehet menni a másik házba, illetve minden egyéb szolgáltatást igénybe lehet venni (étterem, uszoda, játszóház) anélkül, hogy ki kéne menni a szabadba. Ez különösen télen jó megoldás, és főleg a pici gyermekekkel érkezőknek. A hotelszobákon kívül vannak bioházak is. Mi ezekben szoktunk megszállni, mert mindig egy másik családdal jövünk, így velük együtt pont elférünk benne, ráadásul így saját közösségi terünk van. Ezekben a bioházakban nemcsak hálószobák vannak, hanem van egy konyha is, amiben a mikrótól kezdve a tűzhelyig minden megtalálható. Idén már nem a megszokott, ismerős bioházakba jöttünk, mert nemrég átalakították ezt a részt. Most sokkal modernebb, szebb lett, és a nádtetőt kicserélték cseréptetőre.

Ezt a szállodát elsősorban gyermekes családoknak hozták létre, van ugyanis egy ovi rész is, ahol különböző programok vannak, így a gyerekeket akár egész nap is elszórakoztatják. A barátnőmmel mi is le szoktunk menni az oviba, és mi is elkészítjük azt, amit a kisgyerekek. Volt, amikor csináltunk mágnest, stresszlabdát, egy álarcot is, de a legtöbbször társasjátékozni szoktunk. Ha a gyerekek megunják az ovit, lehetőségük van játszóházba, játszótérre, fürdőbe menni vagy akár a trambulinozni. Emellett időközönként szerveznek gokartozást, kalandparkot, pónilovaglást és keresős játékokat. A pónilovaglás helyszínén többféle állat is található, kecskéket, nyulakat és lovakat is lehet simogatni. A gyerekbirodalom kabalaállata Bobó, a víziló, akit több szobron is lehet látni a hotel területén, még a fürdőnél is. Mi indulás előtt minden évben készítünk egy képet az egyik Bobó szobornál, így látjuk, hogy mennyit változtunk évről-évre.

A felnőttek sem unatkoznak a Kolping Hotelben. Ha valaki sportra vágyik, akkor elmehet az edzőterembe, ahol az egyéni edzést kedvelők számára rendelkezésre állnak a kardió- és erősítő gépek, emellett aerobik órákat is tartanak azoknak, akik inkább a csoportos tornát kedvelik jobban. Vagy elmehet a fürdőbe úszni és szaunázni, és kipihenhetik a gyerekzsivajt, mivel a felnőttek számára külön uszodai-, illetve pihenő részt is létrehoztak a szálloda eldugott zugában. Szóval elég sok lehetőség van az idő elütésére és a pihenésre minden korosztálynak. Bátran ajánlom mindenkinek.

Büki Regina (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Időfutár 7. – avagy mi történt a befejezés után

Körülbelül egy évvel az Időfutár könyvsorozat hatodik része után megjelent a sorozat hetedik része, Az ellopott időgép. És hogy miért különleges ez a hír? Azért, mert a sorozat a 2017-es híresztelések és nyilatkozatok szerint a hatodik résszel véget ért.

Sok rajongó szomorkodott, amiért nem követhették tovább Hanna és a többiek kalandjait időn és téren keresztül, emiatt is gondolhatnánk, hogy van okunk az örvendezésre a nem várt hetedik könyv kapcsán. De valóban van rá okunk?

A méltán sikeres író-kvartett (Gimesi Dóra, Jeli Viktória, Tasnádi István, Vészits Andrea) és a kiadó is azt nyilatkozta, hogy miután a rádiójáték véget ért, a hatodik és egyben befejező kötet után már nincs több a történetben. Mindezek ellenére idén nyáron mégis megjelent a hetedik kötet.

Már a könyv megjelenését is (számomra) furcsa körülmények övezték… Alig egy hónappal a megjelenés előtt röppentek fel a hírek az új részről (a Kis Könyves Éj programjában utaltak rá), a könyv Facebook oldaláról is csak arra lehetett következtetni, hogy május első harmadában az írók még javában benne voltak a munkában.

A könyv megjelenését nem kísérte semmiféle reklámkampány, mint ahogy az egy ilyen sikeres könyvsorozatnál szokott lenni, és ahogy a korábbi részek esetében is történt. Mindössze kb. két nappal a megjelenés előtt kezdték csak promózni a könyvet. Ezek miatt szerintem jogosan merült fel bennem a kérdés: Nem lesz kicsit összecsapott így a könyv? (Pláne, hogy már az előző rész befejezését is annak éreztem.)

Minden kételyem ellenére győzött bennem a rajongó, elmentem a bemutatóra, ahol meg is szereztem az első dedikált példányok egyikét, és azonnal bele is vetettem magam a történetbe.

Bár terveztem, de mégsem sikerült újraolvasnom a sorozatot előtte, így kellett egy-két fejezet, mire újra teljesen bele tudtam merülni a történetbe. Ennek ellenére szinte azonnal magával ragadott. Érdekes volt megint találkozni a már ismert karakterekkel, viszont egy kvázi új szituációban, ugyanis az új könyv 2-3 évvel az előző után játszódik. Néha viszont úgy éreztem, hogy a szerzők is túl hosszú időre szálltak ki a sorozatból, amikor egy-két szereplő kifejezetten rájuk nem jellemző dolgot mond vagy tesz. Ettől függetlenül a könyv teljesen lekötött. Nagyon sokat nevettem és izgultam rajta, és teljesen elmerültem a történetben. Voltak részei, amiket úgy éreztem, muszáj felolvasnom a barátaimnak, hogy mindenki hallja őket, és kifejezetten jól szórakoztam a könyv olvasása közben. Tökéletesen át tudtam magam adni a könyvélménynek.

De mindezek ellenére azt gondolom, hogy az íróknak nem kellett volna így elsietniük ezt a hirtelen jött ötletet, kifejezetten érdemes lett volna még legalább egy hónapig tovább szerkeszteni a művet. Mert bár így is kifejezetten élvezhető volt, egy sokkal jobb könyv kerülhetett volna az olvasókhoz egy kicsivel több ráfordított munkával.

A történetről pedig csak annyit, hogy megint egy teljesen új korba és időbe látogathatunk el, és ismerkedhetünk meg ott híres történelmi személyekkel. Megtudhatjuk, hogy ki és hogyan teszi tönkre épp az időt, és hogy senki sem az, akinek látszik. Hallunk tudorokról és egyéb disznóságokról, és egy apáca és Boleyn Anna szelleme fognak elkísérni minket a kalandos utakra. És bár ez a könyv kezd egyre jobban elmenni a kifejezett tini-irodalom kategóriába, de ez (számomra is meglepetésként) nem zavarja annyira a történetszálat, mint azt elsőre gondoltam volna.

A könyv végénél, amikor épp megtudjuk, hogy semmi sem úgy volt, mint ahogy azt gondoltuk, azért maradt még egy-két kérdésem. Remélem, ezekre majd választ kapok a következő részből. Ahogy azt is megtudhatjuk majd, hogy mi történik a dementorokkal, dalekokkal és hősszerelmesekkel Londonban.

Minden rajongónak ajánlom az elolvasását, az egyértelmű hátulütők ellenére is. A nem rajongóknak pedig ajánlom, hogy kezdjék el a sorozatot, mert nekem elhihetik: nem fogják megbánni.

Ha valaki pedig spoilerekre kíváncsi, vagy csak mindenestül ki akarja beszélni a könyvet, az nyugodtan írjon kommentet, esküszöm, válaszolok.

Rónai Sára (AKG, 11ny. évf.)

Korábban a sorozatról:
A végtelen sorozat: Időfutár (Kovács Emma, 2016. augusztus)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Gyűlölet: a közösségteremtő erő

A gyűlölet egy meglehetősen gyakori emberi érzelem. Rokon érzelmei a harag, a düh, az idegesség. A gyűlölet önmagában is létrejöhet, de okozhatja más, például félelem, irigység, tudatlanság, idegenkedés valamitől. Alapvetően egy negatív érzelem. Senki sem szeret gyűlölni. De mégis mindenkinek van valami vagy valaki, amit vagy akit gyűlöl, legyen az a brokkoli, a főnök vagy az iskola.

Mörk Márta

Emellett viszont a gyűlölet jelentős közösségépítő erő is. Egy közös ellenség összehoz, és egy közös cél elé állítja az embereket. És mit tegyen az ember, ha úgy gondolja, egy közös ellenség igazán összehozhatná valakivel? Ha így akar magának közösséget találni? Íme, itt van néhány tipp, hogy kit utálj – a teljesség igénye nélkül.

Először is, csak azokkal építs közösséget, akik pontosan ugyanazokat és ugyanannyira utálják, mint te. Máskülönben nézeteltérések jöhetnek létre, és azt bizony nem szeretnéd. Ha elhatároztad magadban, hogy csak a hasonló gyűlölettel rendelkezőkkel állsz szóba, akkor már kezdheted is gyűjteni, kiket és miként kell gyűlölnöd.

Gyűlöld az ausztrálokat. Jó, annyira nagyon nem kell őket utálnod… Végül is nem érdekled őket, és ők se érdekelnek téged. Csak ugráljanak kenguruháton ott, délen, messze, téged nem zavar… Csak ne nagyon csináljanak semmit. Meg ne dumáljanak bele. Meg ne jöjjenek ide.

Utáld az amcsikat. A Dél- és Észak-Amerikában élőeket is. Dél-Amerikában csupa idióták élnek, akik semmihez nem értenek, csak a semmittevéshez, a futballhoz meg a drogozáshoz. Bizony, hallottál már a drogháborúról? Ne is akarj te odamenni Dél-Amerikába. Utáld az idióta peruiakat meg a chileieket, meg a hülye brazilokat, meg a mexikóiakat, akiknek nem lehet valami leányálom az országuk, ha annyian akarnak bevándorolni az USÁ-ba. Na nem mintha az USA sokkal jobb hely lenne… Utáld a hülye Egyesült Államokat is. Meg az ott élő kövér idiótákat, akik nem értenek máshoz, csak a zabáláshoz meg a fegyverrel lövöldözéshez. Meg a szar filmek gyártásához. Utáld az USÁ-t, amiért az egész világgazdaságot az uralma alatt tartja és amiért annyi meg annyi dolog onnan származik. Bizony, csomó amerikai étteremlánc van Magyarországon is. Meg akarják ölni a tisztes magyar csárdák és vendéglők bizniszét. Utáld az amerikaiakat. Meg a kanadaiakat is. Azok is idióták. És ne menj Kanadába, mert ott hideg van.

Mörk Márta

Gyűlöld az afrikaiakat. Bár igazából elég, ha csak szarsz a fejükre, úgy vagy vele, hogy haljanak éhen maguknak, téged aztán nem érdekel, mi folyik a harmadik világbeli országokban, meg hogy mennyire éheznek a kecskepásztorok. Végső soron csak négerek ők is (a négereket utáld mind, legyenek afrikaiak vagy afro-amerikaiak, hülyék mind, ezt te is tudod), hát most ne haljanak meg, de hát ha éppen úgy alakul, akkor érdekli a francot. Éhezés meg a malária, meg a mindenféle betegségek… Hát sajnálatos eset, de nincs azért akkora nagy szerepük ezeknek az afrikai emberkéknek a te életedben. Csípje csak meg őket a maláriaszúnyog, te aztán nem fogsz pénzt adományozni a hálókra. Nagyon helyes, ne is adományozz, utáljad csak őket.

Aztán utáld a távol-keletieket. Hülye kínaiak meg japánok. Tudod, azok a kutyahúst zabáló, vágottszemű, idióta komcsik. Szarj bele a többezer éves kultúrájukba, meg abba, hogy ők találták fel a tűzijátékot meg a szusit. A tűzijátékot a kínaiak, a szusit a japánok, vagy fordítva? Hát ki nem szarja le, a kettő végül is ugyanaz, nem? Meg a koreaiak, meg a vietnámiak is. Ez a sok ázsiai ugyanolyan. Utáld őket teljes gőzzel. Maradjanak csak ott a kis országukban, a kínaiak a nem annyira kicsi országukban, népesítsék agyon Kelet-Ázsiát, zabálják a kutyahúst és beszéljék azt a csomó értelmezhetetlen szarból álló nyelvüket. De neked semmi közöd hozzájuk. Ők népesítik túl a Földet és szülik tele gyerekekkel a saját országukat, hát csak szüljék szépen, de maradjanak ott, és szenvedjenek attól, hogy egy városban élnek annyian, mint három Magyarországon, meg a hasonló dolgoktól. A japánok meg dögöljenek meg a sok földrengésüktől, a dél-koreaiakat zabálják fel a saját kutyáik, a vietkongokra támadjanak rá megint az amcsik, az észak-koreaiaknak meg nem is kell semmi rosszat kívánni, mert azok így is épp eleget szívnak.

Mörk Márta

Gyűlöld Ázsia többi részét is. A mongolokat, az indiaiakat, a tajvaniakat meg az összes ilyen fura, sárga, vágottszemű idiótát. Akikről nem tudsz semmit, de nem is érdekel, és ne is érdekeljen, hogy milyen állapotban van az országuk, hogy milyen a gazdaságuk vagy hogy háború dúl-e ott éppen… Ne érdekeljen. Csak szard le. Annyit kell tudnod róluk, hogy minden bizonnyal sokkal hülyébbek és fejletlenebbek, mint te vagy. Utáld őket is. Teljes gőzzel.

A Közel-Keletről meg aztán ne is beszéljek. Utáld a dzsihádistákat és a muszlimokat. Utáld a törököket, akik százötven évig ugráltak a fejünkön és bevették Buda várát. És igen, utáld a migránsokat, teljes gőzzel gyűlöld őket. Mondanom sem kell, hogy miért: nyilván 99,5%-uk terrorista vagy terrorista-szimpatizáns, nőgyűlölő, robbantgató ember, aki mindenáron ki akarja nyírni az európai kultúrát és legszívesebben amint Budapestre érkezik, felrobbantaná a Mátyás-templomot és mecsetet építene a helyére. Ne szeresd őket. Nem jó emberek.

De mégis rád akarják kényszeríteni őket! Kik? Az EU! Meg a Brüsszel! Utáld őket is! Utáld az Európai Uniót és utáld Belgiumot. Utáld a franciákat, a németeket és a belgákat is. Utáld az angolokat, akik felháborítóan pofátlan módon befogadták az ötvenhatos menekülteket. Utáld a skandináv államokat, akik mindig be akarnak valamibe kavarni. Utáld az oroszokat, akik negyven évig ugráltak a fejünkön, utáld az osztrákokat, akik kétszáz évig, és utáld a németeket, akik megszállták a hazánkat és gonoszul elbántak velünk. Utáld egész Európát és a mindenféle nemzeteket, népeket és nációkat, akik nem olyanok, mint te. Mert egyszerűen mások. Más a kultúrájuk. Az egyetlen közös dolog bennetek, hogy mindannyian úgy gondoljátok, hogy ti vagytok a világon a legjobbak, és az összes többi nemzet csupa hülyegyerekből áll. Utálj mindenkit Európában. A lengyeleket egy kicsit kevésbé. Utáld az összes környező országot. Hülye Ausztria. Idióta románok, akik elvették tőlünk Erdélyt! Rusnya Szerbia, akik elvették Vajdaságot. Hülye Horvátország, aki elcsórta a tengerünket és évente többszáz magyar turistát csábít el, akik ahelyett, hogy a Balaton mellett ücsörögnének és zabálnák a lángost, az Adriára mennek.

Utáld a másik nemet. Nyilván ez nem teljes gyűlölet, hiszen valamiféle vonzódást csak érzel irántuk, ha az ellenkező nem heteroszexuális tagja vagy. De mégis, nézd le őket. A nők idióta, buta, semmire nem képes lények, akiknek legfőbb feladatuk, hogy a konyhában tevékenykedjenek és gyereket szüljenek. Ezt mindenki tudja. A férfiak kezelhetetlenül buta és végtelenül egyszerű lények, akiket csak a sör, a foci meg a szex érdekel, és rettentő beképzeltek. Ezt is mindenki tudja. Ne figyelj oda arra, hogy mit mondanak a másik nem tagjai, hogy milyen problémák érintik őket. Ha párkapcsolatba lépsz valamelyikükkel, bánj lekezelően a partnereddel, éreztesd vele, hogy igazából nem vagy túlságosan nagy véleménnyel róla és az ő neméről.

Mörk Márta

Gyűlöld azokat, akik nem a te korosztályodhoz tartoznak. Hogy is tudnának megérteni téged, amikor ők egy teljesen másik korban születtek és nőttek fel? Ráadásul teljesen máshogy viselkednek és máshogy gondolkoznak. És máshogy néznek ki. Utáld őket. Rusnya, begyöpösödött öregek. Rusnya, lázadozó, agyonliberalizált, buta és meggondolatlan fiatalok. Idegesítő gyerekek. Pimasz kamaszok, akik nem adják át a helyüket a buszon. Csóró huszonévesek. Létbizonytalanságban tengődő harmincévesek. Negyvenévesek, akiknek még mindig nincs gyerekük. Ötvenévesek, akik még dolgoznak, de minek? Nyugdíjas hatvanasok, akik elvárják, hogy átadd a helyed nekik a buszon. Vánszorgó hetvenévesek. Depressziósan nyavalygó nyolcvanévesek. Dögöljenek meg mind, ott, ahol vannak.

Utáld a homoszexuálisokat. Undorító és természetellenes mindaz, amit csinálnak. Gusztustalan. Persze szabad országban élünk, de te azért csak utáld őket. Csinálják a négy fal között. Ne hirdessék az utcán, hogy ők mennyire homokosok, és hogy ez mennyire menő már. Utáld a transzneműeket és az LMBTQ kultúra minden tagját. Idióta, gusztustalan emberek, akik csupa undorító fajtalankodást akarnak rákényszeríteni a tisztességes emberekre.

Mörk Márta

Utáld a cigányokat. Azokat a tolvaj, idióta, erőszakos, bunkó barmokat. Akik csak a tolvajláshoz meg a lopáshoz értenek és segélyből élnek. Akik nem képesek elmenni dolgozni, csak a bűnözéshez és a káromkodáshoz értenek. Utáld őket teljes szívedből, kívánd őket vissza Indiába, oda, ahonnan jöttek. A kis idióták. Közismert tény, hogy a magyarok között nincs annyi bűnöző, és az országban a cigányok lopják a legtöbbet, nem pedig a politikusok.

Apropó politika: természetesen utáld azokat, akik nem értenek egyet a politikai nézeteddel. Akik más pártra szavaztak. Utáld a jobboldaliakat vagy a baloldaliakat. Utáld azokat, akik az elmúlt választáson másra ikszeltek, mint akire te. Utáld azokat, akik az ellenzékre szavaztak vagy azokat, akik a kormánypártra szavaztak, illetőleg azokat, akik nem a legesélyesebb ellenzéki jelöltre szavaztak.

Mörk Márta

Utáld a szegényeket. Utáld azokat az idióta, csóró barmokat, akik rossz körülmények között, minimálbérből élnek és nem tudnak jobb munkát találni maguknak, ami egészen nyilvánvalóan az ő hibájuk. Hát miért nem tanultak többet? Legjobban a hajléktalanokat utáld. Ők büdösek és koszosak, ráadásul alkoholisták is. Utáld a gazdagokat. A beképzelt barmokat. Akik baromi büszkék a vagyonukra, és ennek dicsekszenek is vele. Luxuskaróra, méregdrága telefon, luxusautó. Felvágós barmok. Persze két szalmaszálat keresztbe nem tettek volna életükben, nyilván mindegyik úgy szerezte a vagyonát, hogy nem is dolgozott érte semennyit.

Gyűlöld a vidékieket. Utáld azokat a visszamaradott, csirkenevelgető kis Marcsi néniket, akik nyomorult vidéki falvakban és kisvárosokban tengetik az életüket. Utáld a szerencsétlen vidéki gyerekeket, akik rendes iskolába sem jártak, de továbbra is meg vannak róla győződve, hogy egy Isten háta mögötti faluban lakni a világ legjobb dolga. Vagy utáld a budapestieket. Utáld azokat a rohadt, beképzelt idiótákat, akik azt hiszik, a városuk a világegyetem középpontja. Budapesti vagy? Utáld azokat, akik nem a te kerületedben élnek. Tudod, azokat az elmaradott barmokat a nyóckerben. Tudod, azokat az elkényeztetett, újgazdag hisztis picsákat a Rózsadombon. Tudod, azokat a 12. kerületieket, akik annyira marhára büszkék arra, hogy ők a Hegyvidék, és ettől ők marha menők lesznek.

Utáld azokat, akiknek más a vallási meggyőződésük, mint a tiéd. A zsidókat. Az ateistákat. Az összes vallásos embert. A muszlimokat (őket főleg, mert terroristák és nőgyűlölők, emlékszel még?). Ha keresztény vagy, utáld azokat, akik nem a te felekezetedbe tartoznak. Utáld azokat, akiknek egy kicsit más az istenképük, mint a tiéd.

Mörk Márta

Utáld azokat, akik nem a te iskoládba jártak. Utáld azokat, akik nem a te cégednél dolgoznak. Utáld azokat, akik olyan újságot olvasnak, tévét vagy filmet néznek, amit te nem szeretsz és nem szeretik azokat az újságokat, műsorokat, filmeket, amiket te. Utáld azokat, akiknek más az ízlésük, mint neked. Utáld a divatmajmokat és utáld azokat, akik nem követik a divatot. Utáld azokat, akik nem olvasnak könyveket. Azokat, akik sokat olvasnak. Akik műveltek és akik műveletlenek. Akik káromkodnak és akik mindig a legválasztékosabban fejezik ki magukat. Akik bunkók és akik fölöslegesen udvariaskodnak. Akik kinyitják neked az ajtót és akiknek neked kell kinyitni az ajtót. Akik a másik végén kezdik el hámozni a banánt, mint te. Akik bármiben is különböznek tőled. A legkisebb dologban is, legyen az gondolkodásbeli, viselkedésbeli vagy kinézetbeli különbség.

És amikor ezzel mind végeztél, alakítsd meg a közösségedet azokkal az emberekkel, akik ugyanazokat utálják, mint te magad. Adott esetben ez a közösség egy főre korlátozódik, aki te magad vagy. Mert egy idő után már nem lesz kivel összehozzon a gyűlölet, amikor mindenkit gyűlölsz. Mert ilyen a gyűlölet. Egy jelentős, erős közösségépítő erő, amely összehoz. Saját magaddal. Egy közösségi szellem, amely a végén mégis magányossá tesz. Már ha megfelelő mennyiségű embert gyűlölsz. És ha az egyik embercsoportot gyűlölöd, miért ne gyűlölnéd az összes többit is? Úgyhogy hallgass rám. Gyűlölj csak mindenkit. Mindenkit, aki eszedbe jut. Hogy a végén egy szerencsétlen, magányos ember legyél, akit minden bizonnyal legalább ugyanannyira gyűlöl egy hasonlóan gondolkodó ember, mint amennyire ő maga gyűlöli a különféle embercsoportokat. Vagy próbálj meg nem gyűlölni senkit, és elfogadóan és nyitottan viszonyulni az emberekhez, bármilyen színűek, neműek, vallásúak, nemzetiségűek vagy akármilyen más tulajdonságúak legyenek is azok. Legyen ez akármilyen nehéz is. Mert bizony nehéz, nem egy könnyű feladat félretenni az előítéleteinket, főleg, ha azokat kulturális hagyományok, statisztikák, viccek, hosszú kifejtős újságcikkek (olyasmik, mint ez itt) és hangzatos szövegekkel megáldott óriásplakátok verik a tudatodba éveken keresztül. De nem lehetetlen. Hogy melyik utat választod, arról igazán te döntesz.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

3 Tovább

Nyári könyvajánló

Imádok olvasni, csak sajnos év közben lassan haladok a könyveimmel. Nyáron viszont rengeteget olvasok, és bepótolom azt is, amire év közben nem volt időm. Összeállítottam egy ajánlót azokból a könyvekből, amiket tervezek olvasni, vagy amiket olvastam és nagyon tetszettek.

Firenzei nyár – Jenna Evans Welch

Igazából ez a kedvenc könyvem, pár nap alatt végeztem vele, annyira beszippantott. A strandon, este, reggel, nappal ezt olvastam. A történet Lináról szól, akinek anyja nemrég halt meg, és az volt az utolsó kívánsága, hogy keresse meg az apját, aki Olaszországban él. Oda is megy, és beköltözik apja házába. Alig várja, hogy vége legyen a nyárnak és hazamehessen, mert milyen az az apa, aki ennyi évig nem keresi a lányát. Viszont a kezébe kerül egy napló, ami az anyja titkairól és életéről szól. Rennel, az újdonsült barátjával nyomozni kezdenek, és rengeteg mindent derítenek ki, ami mindent megváltoztat Lina életében.

Ennek a könyvnek olyan varázslatos hangulata van, hogy én emiatt szerettem bele Olaszországba. Az utolsó fejezetet annyira imádom, hogy legalább hatszor elolvastam. Nagyon, nagyon ajánlom, hogy olvasd el, mert szerintem zseniális.

Duett hamis hangokra – Bart Moeyaert

Ez a könyv Lander és Liselot életéről szól, akik rögtön beleszeretnek egymásba. Ám egy nap nagyon összevesznek. Egy nap azonban történik valami borzalmas, ami megváltoztatja mindkettőjük életét.

Szó szerint óriási csattanó van benne, és nem az, hogy összevesznek, hanem sokkal komolyabb. Én teljesen lesokkolódtam, de nagyon tetszett a történet. Nem egy hosszú könyv, viszont szerintem nagyon sokat ad.

Minden, minden – Nicola Yoon

Ezt a történetet szerintem a legtöbb ember ismeri, mert híres filmet készítettek belőle – én is láttam a filmet, és a könyvet csak utána olvastam el. Egyáltalán nem volt unalmas, még így sem, mert kreatívan van összeállítva az egész, és sokkal jobb, mint a film, amit szintén imádok. Azok kedvéért, akik nem ismerik, íme a tartalom:

Egy lány egy különleges betegségben szenved, nem mehet ki a házból, mert az immunrendszere túl gyenge és belehalna. Egy nap a szomszédba egy új család költözik, ő pedig gyorsan összebarátkozik a vele egykorú Ollyval. Egy idő után ez már nem barátság, és olyan őrültségekbe vezeti ez a lányt, hogy az élete forog kockán.

A nap is csillag – Nicola Yoon

A minden, minden írója írta ezt a könyvet is, ezért nagyon kíváncsi vagyok rá. Még nem olvastam, de érdekesnek tűnik. Rengeteg ember és az univerzum szemszögéből ír az író, és már ez is felkeltette az érdeklődésem. Biztos, hogy idén nyáron elolvasom.

Nem a szemeddel látsz – Eric Lindstöm

Ez a könyv egy vak lányról szól, és arról, hogy hogyan éli át azokat a dolgokat, amik nekünk még úgy is nagy nehézséget okoznak, hogy látunk. Ezt a könyvet sem olvastam még, de már elkezdtem. Nagyon érdekes a történet, mert belelátsz egy vak lány életébe, aki tudja, hogy ha most elindul az utcán, 15 lépés múlva gödör, majd 30 lépés és balra 120 lépés után megérkezik. Nagyon elgondolkodtató és érdekes a könyv. Lehet, hogy ezután már másként fogok tekinteni a problémáimra.

Pulcsiban alszom – Bencze Blanka

Ez a könyv egy anorexiás lányról szól, aki egy nagy trauma után már csak arra tud gondolni, hogy mit eszik. A mai világban ennek kötelező olvasmánynak kéne lennie, mert szerintem miden fiatal lány küzd hasonló problémákkal. Olvasd el, hogy mi történt ennek a lánynak az életével, aki elkezdett nem enni. Ráadásul erről az egészről a szülei nem is tudnak, mert sokat dolgoznak és nem figyelnek rá. A könyvet egyébként egy 11.-es iskolatársam írta.

Gyorsan elhadarom – Lauren Graham

Aki nem ismerné, Lauren Graham a Gilmore Girls (Szívek szállodája) sorozat egyik főszereplője. Én ennek a sorozatnak óriási rajongója vagyok, és mindenkinek ajánlom, hogy picit nézzen utána. Ne a címből ítélj, ez nem egy nyálas dráma, hanem egy vicces, anya és lánya nagyon szoros kapcsolatáról szóló történet, akik között igen kicsi korkülönbség van, mindössze tizenhat év. A könyv pedig a főszereplő színész életét, karrierjét és a hét majd pár év múlva még egy évig tartó sorozat forgatásáról szól. Imádom ezt a sorozatot, és amint megláttam ezt a könyvet, úgy éreztem, hogy el kell olvasnom.

Ezek az én nyári olvasmányaim, mind nagyon jó, bátran ajánlom őket.

Varga Zsófi (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A Gandhi Gimnáziumban

Az emberek tartanak azoktól a dolgoktól, amik nem olyanok, mint amit megszoktak. Az AKG próbál ezen változtatni, éppen ezért történt, hogy pár iskolatársammal és egy kísérőtanárral (Bodonczy Andrea tanárnővel) szerda reggel vonatra ültünk és leutaztunk a Pécsi Gandhi Gimnáziumban, ami Magyarország, sőt Európa első cigány nemzetiségi gimnáziuma.

Az iskoláról annyit érdemes tudni, hogy nincs sok diák, a diákok mind roma származásúak és egy-két diák kivételével mindenki kollégista. A diákok nagy része az Arany János Kollégiumi Program (AJKP) résztvevője, így a képzés, a kollégium és a hétvégi hazaút is teljesen ingyen van minden diáknak. A programban részt vevő diákok 1+4 évet járnak ide, 1 előkészítő évvel, amúgy a többi diák 4 évet jár különböző szakokra. Felnőttoktatás is van, esti, illetve levelezős. Az iskolának és tanulóinak fontos a származás, hogy tisztában legyenek azzal, hogy honnan származnak a romák, és hogy beás- és oláhcigányok egyaránt mindkét csoporttal és nyelvjárással megismerkedjenek, mivel az utóbbi időben egyre kevesebb ilyen tudással kerülnek be ide a diákok. A tehetséges tanulókkal külön foglalkoznak, az otthonról szerzett zenetudást tökéletesítik.

Simon Szonja

A jól felszerelt stúdió mellett található az iskolában egy informatika terem is, ahol egy spéci programmal lehet számítógépen 3D-s dolgokat tervezni és nyomtatni.

Simon Szonja

Az iskola indiai kapcsolata több helyen is megjelenik, például a lépcsőházban található nagy Gandhi mellszobron, vagy az Indiaszobában, ahol indiai hangulatban ülve fogadják a szülőket az iskola legpanorámásabb termében, ahova a diákok akkor mennek be, amikor történelemből Indiát veszik. Az igazgatónő is megemlítette, hogy a roma zászló olyan, mintha az indiai és a magyar keveredne, ami egy érdekes véletlen.

Simon Szonja

A vonatról leszállva ketten fogadtak minket, akik elvittek minket a szállásra. Az iskola kollégiumának vendégszobáit kaptuk meg. Én azért örültem ennek a szálláshelynek, mert így jobban átélhettük az ő életüket. Miután megebédeltünk a menzán (muszáj megemlítenem, hogy én peszketáriánus vagyok, így külön odafigyeltek arra, hogy én vegetáriánus ételt kapjak), átkísértek minket az iskolába, ahol az igazgatónő körbevezetett minket. Benéztünk egy roma nyelvórára, ahol a diákok hozzánk hasonlóan Quizletet használtak, majd megnéztük a speciális termeket. Itt szerintem mindannyian ledöbbentünk, mert bár az AKG-nak is tökéletesen jól felszerelt termei vannak, a mi stúdiónkhoz képest az övéké elmehetne egy reggeli TV műsorba. Megnéztük a tornacsarnokot, aminek hatalmas lelátója volt, leválasztható teremmel, ami szintén bámulatos volt. Délután a városban csináltunk egy városismereti játékot, majd megnéztük a pécsi kollégisták flashmobját, ami szerintem nagyon kreatív volt.

Este két diáklány kíséretében átmentünk a helyi roma lakásétterembe, ahol roma háziasszonyok főztek nekünk, amíg a lányok meséltek. Utána a szakácsnő is mesélt az ételekről. Hagyományos lecsót csináltak, cigány kenyérrel, bodaggal, külön figyelve arra, hogy legyen egy húsmentes és egy laktóz-, illetve tejmentes étel is. Majd desszertnek lekváros és rántásos palacsintát ettünk, aminek a maradékát elcsomagolták nekünk másnapra. Miután mindenki jóllakott, visszamentünk a kollégium előadótermébe, ahol a diákok énekeltek és táncoltak, majd minket is megtanítottak pár tánclépésre. Szerintem nagyon jó volt ott a hangulat, a fellépők elképesztően tehetségesek voltak.

Simon Szonja

A második nap állatkertbe mentünk két osztállyal. Itt volt alkalmunk beszélgetni velük és jobban megismerni őket.

Simon Szonja

Délután kaptunk útravalót, majd emléklapot, cigánymotívumos színezőt és karkötőt emlékül, majd visszajöttünk Budapestre.

Simon Szonja

Nagyon jól éreztem magam, és szerintem ez egy olyan lehetőség volt, amit nagy hiba lett volna kihagyni. A gandhisok nagyon aranyosak és nyitottak voltak velünk, igyekeztek minél jobbá tenni az ott-tartózkodásunk. Ajánlom mindenkinek, hogyha van lehetősége valami újat kipróbálni: éljen vele! Sosem szabad félni az ismeretlentől.

Simon Szonja (9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Időzavar

Szerda este az AKG színházterme megtelt érdeklődő szülőkkel és diákokkal. Iskolánk egyik színjátszóköre, a Trupp idén a projekthét második napján mutatta be egészéves munkájuk gyümölcsét, az Időzavar című színdarabot. Még a cikk legelején muszáj megemlítenem, hogy ezt a darabot 5 diák írta, tanárukkal, Lőrinc Lászlóval együtt.

Simon Szonja

A történet röviden a következő: Ludens András (Nyári László) megbukik egy vizsgán, majd egy kívánsága nyomán egy alkalmazás kerül a telefonjára, amivel utazni tud az időben. Visszautazik 1018-ba, majd ettől kezdve kézről-kézre jár vissza az időben a telefon, egészen addig, míg a végén vissza nem ér Andrishoz – bár addigra már mindenki sokat változtatott a múlton.

Simon Szonja

Az előadás nagyon humoros és élvezetes, és igazán sajnálom, hogy csak egyszer játsszák. Még ősszel írtam egy cikket a Trupp előző színdarabjáról, ami szerintem nagyon jó volt, mégis, nekem ez valahogy jobban tetszett. Megvolt a hangulata. Az osztálytársaimmal mentem, hogy megnézzük Demeter Lehelt, a csibetársamat, aki a középkori gyilkos grófot játszotta (és nem mellékesen a darab írásában is részt vett), majd megvártuk előadás után, hogy gratuláljunk neki. Az alakítása hiteles volt és nagyon jól játszott.

Simon Szonja

A Tranzit színészei mellett több új szereplő is volt, kiemelném még Zsámbéki Tóbiást, aki Demeter Lehellel együtt idén töltötte el első évét iskolánkban. Tóbiás is nagyon jó volt, otthonosan mozgott a színpadon. Az előadás végén a színészek felhívták telefonon Wohlfart Richárdot, aki a professzort játszotta volna, csak lebetegedett, így Lőrinc László tanár úr vette át a szerepét. Az egész színdarab, a meghajlás, a telefonhívás és persze a két új AKG-s truppos szereplése is bizonyította, hogy ők egy éven át nemcsak együtt dolgoztak, hanem meg is ismerték egymást, és egy jó kapcsolat alakult ki köztük, és szerintem ez is egy olyan dolog, ami élvezhetőbbé tette az előadást.

Simon Szonja

Mindent összevetve, nekem nagyon tetszett a darab, és már várom, mit fognak jövőre alkotni.

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)

fotók: Salacz Máté (11ny. évf.)

A színdarab Facebook esemény oldala

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Éves projektbemutató

Idén 11. nyelvi éves vagyok, ami azt jelenti, hogy azon túl, hogy egész éven át intenzíven egy teljesen új nyelvet tanulok, van még egy jelentős feladatom.
 

Illetve csak volt, mivel májusban ez befejeződött. Ez nem volt más, mint az éves projekt. Röviden ez annyit tesz, hogy év elején kiválasztasz magadnak egy témát, egy projektet, amivel foglalkozni szeretnél. Szerzel magadnak egy konzulenst, egész évben dolgozol és heti rendszerességgel naplót írsz arról, hogy pontosan mit is csináltál. Áprilisban leadod az elkészült produktumodat, májusban pedig az egész évfolyam és a tanárok előtt bemutatod a többieknek a projektedet.

Mi nemrég lettünk túl a projektbemutatókon, és most, utólag visszatekintve, nagyon örülök, hogy lehetőségem volt arra, hogy valamiben komolyan elmélyedjek. Ezen kívül újra megtapasztalhattam, hogy milyen sokszínű évfolyam is vagyunk mi. Mármint szerintem minden évfolyam nagyon változatos, hiszen hetven ember közül mindenki másban jó, mindenkit más érdekel. Csak ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni.

A projektbemutatókra akkor került sor, amikor az alsóbbévesek elutaztak témahétre, a végzősök pedig érettségit írtak. Három napra lefoglalta az évfolyamunk a színháztermet, és napi tizenhárom-tizenöt prezentációt hallgattunk végig. Igen, kis fejszámolást elvégezve kijön, hogy így összesen az évfolyam fele állt csak ki a színpadra a három nap során. Ez való igaz. Amiatt alakult így, mert rengetegen külföldön tartózkodnak, illetve olyanok is akadnak, akiknek nem sikerült befejezniük a projektjüket. Ők majd augusztusban vagy szeptemberben fogják bemutatni a munkájukat.

Be kell vallanom, hogy nagyon fárasztó és stresszes három napon vagyunk túl. Főleg azok, akik csütörtökön, pénteken még előrehozott érettségit is tettek. Mert hiába tűnik úgy, hogy egész nap a színházteremben ülni és hallgatni egyszerű, de valahogy mégis leszívta az ember energiáit az, hogy ilyen hosszan fent kellett tartani a figyelmet.

Ettől függetlenül én nagyon élveztem. Hiszen az emberek legalább feléről egyáltalán nem, vagy csak részleteiben tudtam, hogy mi is a projektje. Most viszont, végighallgatva a 10-15 perces prezentációkat, már képben vagyok, ki mivel is foglalkozott az év során. S biztosan állíthatom, hogy rengeteg érdekes, egymástól nagyon eltérő projekt született. Csak hogy pár nagyon eltérő példát említsek: volt, aki programozott, volt, aki énekelt, és olyan is, aki könyvet írt. És ez azt hiszem, ez így van rendjén.

Ami még sokszor meglepetést okoztak, azok a prezentációk voltak. Mert nem egy-két olyan volt közöttük, ami szerintem hihetetlen jóra sikeredett. Attól függetlenül, hogy milyen projektjük volt, egyeseknek sikerült nagyon profinak és összeszedettnek lenniük, mások pedig hihetetlen módon megérintették a közönséget, köztük engem is. Mondhatjuk azt is, hogy valamilyen módon minden projekt és prezentáció jellemezte az adott embert.

Végül még pár tanácsot mondanék azoknak az alsóbbéveseknek, akikre még a jövőben vár ez a megpróbáltatás. Főképpen azt emelném ki, hogy milyen jó érzés, amikor végre befejezed a projektedet, bármennyire is stresszes volt az azt megelőző munkafolyamat. És igen, valóban elég ijesztően hangozhat, hogy ki kell állni a színpadra, reflektorfénybe sok ember elé, de közben nagyon felemelő is. Mert meghallgatjuk egymást, és az mindig jó érzés, ha tovább adhatod, amit csináltál. Illetve bármennyire is húzod a szádat attól, hogy neked nincs kedved végigülni ennyi előadást, hidd el, megéri. Mert lehet, hogy unalmasan hangzik, sőt, biztosan lesznek olyan prezentációk, amik kevésbé fognak meg, de összességében nagyon jó képet ad az évfolyamtársaidról és az évfolyamodról általánosságban.

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

fotók: KőPapírOlló évfolyam projektbemutatók, 2012

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A legdurvább tábor

Azt hallottam, a termtud tábor egyik legrettegettebb dolog ebben az iskolában. Ahogy kiejtettük a szánkon, hogy hova megyünk, rögtön az volt mindenkinek a reakciója, hogy „ú, az borzalmas”, és hogy milyen rossz lesz. Azt tanácsolták nekünk, hogy vigyünk sok kaját és meleg ruhákat, és ezért nagyon hálás is vagyok, mert az étkezéseken tényleg soha nem laktunk jól, és éjszaka is hűvös volt, de szerintem egy hálózsákban teljesen elviselhető volt.

Most viszont megnyugtatnék mindenkit, aki azon gondolkodik, hogy mit tehettek a tanárok szegény gyerekekkel, hogy ilyen rosszul érezték magukat. Semmi olyat, amitől rossz lehetett volna ez az öt nap. És nemhogy nem volt rossz, kifejezetten jól éreztem magam, nagyon jó csapatépítés volt. Bár én is kedvetlenül indultam el ebbe az ötnapos táborba, és azon stresszeltem előtte egy hétig, hogy milyen lesz – azok alapján amit a felsőbbévesektől hallottunk –, visszafelé már azért voltam szomorú, hogy haza kell mennem, mert annyira jól éreztem magam (a meleg vízzel zuhanyzás, az étel és a puha ágyam azért hiányzott). Persze ahhoz, hogy jó legyen, kellettek a barátnőim, akikkel együtt jött a jó hangulat is, de hát hol érzed jól magad jó társaság nélkül?

Persze a mai generáció létszükséglete, a wifi sem volt, de még térerő sem. Nem gondoltam, hogy valaha ezt fogom mondani, de ez nagyon jó volt, mert mindenki kiszakadt az elektronikus kis világából, és csak az első nap volt téma az, hogy „jaj, elvesztem a Streakjeimet Snapen”. Szóval, ha ezt most valaki olyan olvassa, aki valaha ilyen táborba fog menni, ne izguljon, mert nagyon-nagyon jó, de azt azért én is ajánlom, hogy kaját vigyetek.

És most röviden a táborról, hogy mindenki tudja, hogy miről is van szó. Mi a Soproni-hegységben voltunk, itt egy terepgyakorlat keretében tanultuk meg azt, amit a budapesti gyerekek a betondzsungel közepén álló kis zárt épületben. Különböző feladataink voltak, bogárcsapdát állítottunk és utána megvizsgáltuk a bogarakat (senkit ne rémítsen meg, nem kellett hozzányúlni), fákat és növényeket határoztunk. Hát ezek egyértelműen nem a legizgalmasabb programok, de azért ha valakit érdekelnek ilyesmik, annak biztos tetszik. A tábor csúcspontja a csibetúra volt, amin idén 15 kilométert kellett megtennünk. Ez nem volt egy zökkenőmentes feladat, még nekünk sem, pedig mi egyszer sem tévedtünk el. Minden csibe tanult a dolgokból, és megtanultak jobban összedolgozni. Esténként évfolyamprogramok voltak, amiket a patrónusok szerveztek, az utolsó este pedig tábortűz. Az utolsó nap pedig vizsgázni kellett a tanároknál abból, amit a héten tanultunk.

Én minden jövőbeli táborozónak azt ajánlom, hogy ne izguljon, mert jó lesz, és ne stresszeljen a vizsga miatt, mert nem olyan nehéz, hanem inkább érezze jól magát. És persze miután hazaérsz, olyan fáradt leszel, hogy csak aludni fogsz tudni, ha ezt a vonaton meg nem tetted meg.

Varga Zsófia (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Amikor ezt olvasod, én már nem leszek

Az Amikor ezt olvasod, én már nem leszek egy öngyilkosság témájú regény. A főszereplője Daelyn, aki több sikertelen öngyilkossági kísérlet után talál rá az Át a fényen nevű weboldalra, ami azt ígéri neki, hogy 23 nap múlva végre ő is átléphet a fényen.

Simon Szonja

A történet a magába forduló Daelyn szemszögéből íródott, az ő gondolatait olvashatjuk. Bár van olyan karakter, aki végül elmondja, hogy ő hogyan élt meg egy-egy alkalmat, de van olyan is, akiről sosem fogjuk megtudni, hogy vajon mit miért tett, és hogy tényleg olyan elviselhetetlen volt-e, mint ahogy Daelyn beállította őt.

Daelyn karaktere nagyon érdekes, mivel a viselkedésében minden tinilány magára ismerhet, hiszen néha mind olyanok vagyunk, mint ő. Kicsi kora óta bántják az iskolatársai, magányos és néma, a családjában pedig már régen csalódott. Ő az egyetlen, akire nyugodt szívvel azt lehet mondani, hogy fejlődő karakter. A többiek az első két fejezet alatt felvesznek egy jelzőt, egy szerepet, és azzal tökéletesen elvannak a 250 oldal alatt. Aki az elején gonosz volt, gonosz is marad, aki az elején kicsit sem volt tökéletes, a végére sem lesz az. A többi szereplővel ellentétben Daelyn változik, bár lehet, hogy ez csak azért tűnik így, mert egyre jobban ismerjük meg, és egyre jobban válik a részünkké a könyv, benne a lánnyal.

Santana, a fiú, pont azon a napon lép be a lány életébe, amikor ő elindítja a visszaszámlálót „a fény felé”. Őszintén szólva az első pár oldalon Santanát nagyon furának és idegesítőnek tartottam, de ahogy folytatódott a regény, rájöttem, hogy valójában érdekes személyiség és jó szívű. Visszagondolva, szerintem azért is tartottam idegesítőnek, mert Daelyn annak állította be. A történet egyik fő izgalma, hogy vajon mi lesz velük, tudnak-e barátok lenni a történtek után, és hogy ki is ez a fiú valójában.

Simon Szonja

Míg Santana anyukájáról azt gondolom, hogy egy nagyon laza, közvetlen személy, Daelyn szüleire csak annyit tudok mondani, hogy pont olyanok, mint minden hasonló regényben a szülők. Sokat dolgoznak, fura szabályaik vannak és az esetek 95%-ában olyan, mintha csak nyűg lenne a gyerekük, és minden, amit mondanak neki, csak betanult dolog.

Már többen is ajánlották nekem ezt a regényt, és én is csak ajánlani tudom mindenkinek. Nekem nagyon tetszett, és ahogy egyre inkább közelítettem a vége felé, egyre nehezebb volt letenni. (Olvastam vonaton, egy kirándulás szabadidejében, sőt, még egy esküvőn is!) Nagyon fordulatos és jól felépített a történet. Bár az elején nyomasztó volt, sőt, végig az volt, de valahogy egy idő után megszokod, hogy az, és a nyomasztóság átvált egy olyan érzésbe, hogyha abbahagyod, utána inkább senki se szóljon hozzád, amíg újra nem olvashatsz. Na, és akkor meg már végképp mindenki hagyjon békén, amíg olvasod. Egy szóval: addiktív.

A regény végén egy pszichológus ír arról, hogyan lehet felismerni a depressziót, és feladatokat is ad a könyv feldolgozásához. Én egészen addig, amíg el nem olvastam a feladatokat, meg voltam győződve arról, hogy mindent megértetettem, hogy a történet kerek egésze ott volt a kezemben. Csak utána jöttem rá, hogy ez több annál, mint amit Julie Anne Peters írt, és miután végeztél, nem szabad egyből félrerakni, hanem át kell gondolni újra, hogy mit is olvastál. Ez a te fejedben válik egésszé.

Simon Szonja

Pont a könyv befejezése után kezdtem el nézni a 13 okom volt 2. évadját. Olvastam a könyvet, láttam a sorozatot, és a sok rossz kritika ellenére nekem tetszett. Sokan ismerik Hannah Baker történetét. Bántották, sok sérelem érte, öngyilkos lett, de előtte még felvette kazettára a sérelmeit, majd halála után végighallgattatja ezeket a kazettákat azokkal az emberekkel, akik bántották. A 13 okom volt sikerét megértem, a durva képsorok mellett a sorozat nagyon jól néz ki, a könyv is jó olvasmány. Viszont a Ha ezt olvasod, én már nem leszek sokkal jobban alátámasztott és reálisabb, mégsem ebből a könyvből lett filmes kasszasiker. Pedig minden megvan benne, ami ahhoz kellene, csak talán kevesebb az esemény benne. Mindenesetre én mindkettőt szeretem, de ezt a könyvet sokkal inkább a kamaszoknak valónak tartom, mert ez úgy mutatja be a depresszió súlyosságát, hogy hagyja, te értsd meg, nem pedig felkavar pár cselekménnyel.

Szerintem ezt a könyvet bőven berakhatnák az iskolák kötelező olvasmányai közé, mondjuk 9.-ben, mert a sok szépirodalom mellett az ilyen témák is fontosak. Tanárok, igazgatók, ha ezt olvassátok, segítsetek, hogy ez több fiatalhoz eljusson. Mert ez az, amiről az iskolában nem tanítanak, pedig hol máshol ismerkedhetnénk meg az ilyen dolgokkal?

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)

Julie Anne Peters: Amikor ezt olvasod, én már nem leszek (By the Time You Read This, I'll Be Dead, 2009)
Móra könyvkiadó, 248 o., 2016

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Fogas kérdések

Mi az, ami a 12-17 évesek körében sokakat érint, és aminek szerintem senki nem örül, mert elcsúfít, fájdalmas, és csak kényszerből viseli el mindenki? Igen, a fogszabályzó.

Ha régi, fekete-fehér fényképeket nézeget az ember, akkor azt látja, hogy anno senkinek nem volt fogszabályzója, valószínűleg azt sem tudták az emberek, hogy mi az. Persze, nem rendelkezett mindenki tökéletes fogsorral. Volt, akinek előre állt az állkapcsa, ezzel a fogai is, volt, akinek meg pont hátrafelé, volt, akinek tíz perc szünet volt a fogai között, és olyan is akadt, akinek össze-vissza, keszekuszán álltak. Mindenki elfogadta a másikat úgy, ahogy volt, mert a szabálytalan fogsor ugyanúgy hozzátartozott az egyéniségéhez, mint a szem vagy a haj színe.

Az első fogszabályzó állítólag a franciák találmánya és a 18. századhoz köthető, aztán a 19. század közepén az amerikaiak tudományos alapokra helyezték a fogszabályzást, és a 20. század elején már elkezdték azt tanítani is. Gondolom, azóta akar mindenki hollywoodi mosolyt. De miért is? Mert kétségtelenül esztétikus látvány, és mindenki úgy akar mosolyogni, mint a sztárok. De nézzük meg, hogy milyen árat kell fizetni érte.

Az én történetem óvodában kezdődött. Három évesen éjszaka még cumival tudtam csak elaludni, hiába próbált anyukám meggyőzni minden este arról, hogy a cica már biztosan elvitte azt a fránya cumit, én mindig megtaláltam. Aztán amikor legjobb ovis barátom fogorvos anyukája mondta, hogy biztos fogszabályzót kell majd hordanom, mert kezd nyitott harapásom lenni a cumi miatt, nagyon megijedtem, mert ugyan fogalmam sem volt arról, hogy mi az, de rosszul hangzott. Anyukám megnyugtatott, hogy szinte mindegyik iskolás gyereknek van némi vas a fogán, nem kell ettől megijedni. De én betojtam rendesen, úgyhogy még aznap kidobtam a cumit a kukába, nem sejtve, hogy majdnem éjfélig nem fogok tudni elaludni. Utólag azt gondolom, megérte, mert egyetlen éjszaka alatt leszoktam a cumiról. Ennek ellenére a vasat nem úsztam meg.

Másodikos koromban kaptam egy szilikonból készült kivehető trénert, ami nem lenyomat alapján készül, hanem a „one size fits all” (mindenkinek ugyanaz) kategóriába tartozik, mint mondjuk egy női nylon térdzokni. Állítólag ezt már óvodás korban is lehet hordani. Azért azt megnézném, hogy egy ötéves óvodás hogyan tolerál egy ilyen szörnyűséget a szájában, és anyukája hogyan beszéli rá a viselésére. Én nyolcévesen hősiesen hordtam kb. egy hétig (az első napon hányingerrel küszködve), és annak ellenére, hogy szinte mindenhol feltörte a fogínyemet, viseltem a vérző íny okozta fájdalmakat.

Aztán egy másik doktor bácsi azt mondta, hogy szerinte egyáltalán nem hatékony a tréner (sok ezer forint ki az ablakon), kezdjük inkább egy kivehető fogszabályozóval, amivel havonta ellátogatunk az orvoshoz, hogy feszítsen rajta, anyukám pedig kb. tíznaponta teszi ugyanezt annak érdekében, hogy tágítsuk a felső állkapcsot (kiderült ugyanis a röntgenből, hogy nem fognak elférni a felnőtt fogaim, mert a felső fogívem szűk).

A lenyomatvétel nem ment könnyen, rossz íze volt a gipsznek, öklendeztem, de a fogszabályzót meglepően jól viseltem az első perctől kezdve. A tréner után maga volt a megváltás. Nagyon ritkán éreztem némi fájdalmat a feszítések után, de az is hamar elmúlt. Egyetlen dologra kellett csak odafigyelni, hogy naponta legalább 13-14 órát viseljem. Szóval, nem lehetett ottfelejteni a nyaralóban, a táborban, az éjjeliszekrényen vagy a nagyinál. Ja, és ki ne felejtsem, hogy egy évig logopédushoz jártam a nyelvlökéses nyelésem miatt. Hogy ez mi? Hát, erről majd máskor írok, mert ez sem egyszerű történet.

Már tulajdonképpen megszerettem ezt a fogszabályzót, hozzám nőtt néhány év alatt, amikor eljött az ideje a rögzítettnek. Nagyon nem vágytam a vasakra. Hiába mondogatta a fogorvosom, a szüleim, az ismerősök, hogy nem ciki, mert lehet színeset is választani, meg jó buli. Nem választottam színeset, hanem átlátszó breketteket, melyeket egy vékony fém ív kapcsolt össze.

Meglepetésemre alig lehetett észrevenni (persze ez egyéni dolog, függ a fogak méretétől is), és szerencsére az alsó fogsoromra nem kellett fogszabályzó (legalább ebben mákom volt). Egyik csoporttársam két év után csodálkozott rá, hogy nekem van fogszabályzóm. Egy előnye kétségtelen volt, hogy nem lehetett sehol ottfelejteni. Kicsit macerás volt ugyan a fogmosás, és szinte minden fogorvosi látogatás után Nurofennel aludtam el, sőt, néha még napközben is be kellett kapnom egy szemet, de ennek ellenére azt kell mondjam, hogy rosszabbra számítottam. Aztán két év elteltével ettől is megszabadultam. Furcsa érzés volt hét év után úgy álomra hajtani a fejem, hogy nincs semmi a számban. Nem is tartott sokáig, mert két nap után megkaptam az újabb kivehető fogszabályozót éjszakai viseletre, hogy véletlenül se jusson eszükbe a fogaimnak elmozdulni. Hát, úgy látszik, ennek sose lesz vége.

Egy szó, mint száz, hosszú és rögös út vezet az álommosolyig, és akkor az anyagiakat nem is említettem. A hírek szerint volt egy amerikai egyetemista fiú (nem orvosis), Amos Dudley, akinek nem volt pénze méregdrága fogszabályzóra, de az esze nagyon is a helyén volt.

Tanulmányozta a fogszabályzás alapjait a neten, majd egyetemének 3D-s nyomtatójával és szuper szkennerével készített egy fogszabályzót, és gyönyörű fogakat varázsolt magának csupán 60 dollárból. Vajon hány fogorvos küzd rémálmokkal Amos esete óta?

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Használati útmutató lányos apáknak

Talán senki nem mondta, hogy ilyen lesz. Hogy nehéz lesz, de ez azért a legjobb dolog is (vagy nem?). Mert most nem a fiús apákról beszélek. Az egy könnyű dolog, egy semmi, már meg se haragudjatok. Hanem azokról az apákról, akiknek lányuk született. Igen, elvileg minden férfi álma, hogy lánya szülessen. Egy királylány.

Sándor Csenge

Haha. Amúgy remélem, tudjátok, hogy ilyen nincs. Vagy mégis? Királylánynak láttok minket, apák? Mint a reklámban, amikor pattanásos kamasz lányát az apja vigasztalja, mert dobta az piszkosul jóképű barátja? Akkor is gyönyörűnek láttok minket, amikor valójában egyáltalán nem vagyunk azok? Igazán jó lenne, ha így lenne... Elmondom, miért.

A lányoknak állítólag első szerelmük az édesapjuk. Na, most gondoljatok bele, hogyha az első szerelemhez, vagyis ehhez viszonyítjuk a többit, akkor milyen férfival fogunk majd összejönni. Állítólag a választottunk az apánkra hasonlít. Ó, istenem! Légyszi, ne! Nem azért, én igazán szeretem az apukámat, de kösz, nem.

Szóval, az egyedüli dicséret, amit az apukámtól kapok, és amit meg is jegyzek (lehet, hogy mást is szokott mondani, de szerintem az azért feltűnne), az a külsőmre vonatkozik. Csak mondom, hogy azért csinosnak lenni és jó ruhákat hordani nem egy nagy teljesítmény. Persze, így is irtózatosan jól esik, amikor reggelente azt mondja, hogy jól nézek ki. De olyankor, amikor jól nézek ki, akkor azt azért én is tudom. Mert tudom, hogy a rúzst azért tettem fel, hogy azért vettem fel a szűk nadrágomat vagy a rövid szoknyámat, mert jól akartam kinézni. És van egy reális énképem, hogy amikor belenézek egy ilyen reggelen a tükörbe, látom, hogy azért ez valaki más. Egy nőiesebb valaki. Mégis, ő az egyetlen, aki ilyeneket szokott nekem mondani, és ez nagyon fontos nekem, jó érzés ezzel a megerősítéssel kilépni az ajtón.

Csak van az a kis, apró gondolat a fejemben, hogy amúgy ezer más dolognak jobban örülnék, ha dicsérne. Nem azért, mert harmadik leszek egy versenyen. Természetes, hogy olyankor gratulál. Hanem, ha mondjuk elolvasná a cikkemet. Odajönne, és azt mondaná: „Tudom, hogy szereted csinálni, és ennek nagyon örülök. Büszke vagyok rád, hogy értelmes mondatokban ki tudod fejezni magadat, a gondolataidat. Hogy egy értelmes és gondolkodó, olvasott nő vagy. Akinek van véleménye a világról, vagy legalábbis a saját világáról”. Hogy örülnék egy SMS-nek, hogy jót nevetett egy írásomon. Igen, jól esne. Mert ez már nekem szólna, nem pedig a külsőmnek.

Sándor Csenge

Hogy mennyire volt kétségbeejtő az a helyzet, amikor feltettük neki a kérdést, hogy miért büszke rám, és gyengébb válaszokat adott, mint a tanáraimtól kapott megerősítések az értékelőimben? Hát, eléggé. Persze, lehet, hogy nem a szavak embere. De könyörgöm, azért két szó is megtette volna, ami őszinte, és nem eltévedt, mint a fene. „Nagyon jó vagy töriből.” Ó, hogy micsoda szerencse, hogy nem szakadt ránk a plafon aznap este!

Aztán itt van még az is, hogy mi, lányok, azért szeretünk megfelelni az apáinknak. És igen, számít a véleményük, még akkor is, ha úgy csinálunk, mintha nem érdekelne minket. Nyilván számít, mert azok az emberek, akiket szeretünk, azoknak a véleményére is adunk. A tanácsaikat meghalljuk, és ha úgy látjuk, hogy van benne igazság, akkor igyekszünk megfogadni azokat.

Amikor pedig apukám értékeli az életemet, és olyan kijelentéseket tesz, amik nagyon meggondolatlanok... azok tudnak fájni. Szóval van, hogy engem nem is érint meg egy-egy súlyos kijelentése. És van, amikor csak sokkal később jut eszembe, hogy amúgy mekkora nyomást helyezett rám azzal a mondattal. Hogy nem elég egy-két embernek elmondanom, hanem minimum ötnek felhozom. És amikor szembesülök a reakciójukkal, akkor jövök rá, hogy nagyon nem helyénvaló, hogy ő ilyeneket mond nekem. Egy apának elsősorban támogatást kellene nyújtania, nem pedig a realitás talaján kell tartania a lányát. Igen, inkább mondják azt, hogy tudunk és fogunk is szárnyalni. Mert akkor talán mi is elhisszük, és meg is tesszük.

Sándor Csenge

Szóval, kedves apák. Ahelyett, hogy kijelentenétek, hogy mit és hogy kéne, inkább kérdezzétek meg, hogy mit és hogy szeretnénk. „Erről mi a véleményed, és arról?” És miután a lányotok elmondta, hogy mit gondol erről meg arról, ti is elmondhatjátok, beszélgethettek, és talán megértitek majd a gondolatait. Hogy nem azért költ annyi pénzt sminkre, mert nincs tisztában a pénz értékével, hanem azért, mert szeretné elfedni a pattanásait. Hogy nem azért iszik vodkát, mert nem tudja, hol a határ, hanem mert pontosan tudja, és tudja azt is, hogy nem lépi át, ha pedig mégis, lesz, aki segít neki. Hogy nem azért nem megy bulizni, mert nem akar, hanem mert senki se hívja. Hogy nem azért van barátja, mert amúgy nem lenne normális tinilány, hanem azért, mert ő tényleg szereti azt a fiút, minden hibája ellenére. Hogy nem azért nincsenek barátai, mert depressziós, hanem mert most egyedüllétre vágyik. Hogy nem azért hanyagolja el magát, mert önbizalomhiányos, és úgy gondolja, senkit nem érdekel, hanem azért, mert most pont nincs energiája még azzal is foglalkozni. Hogy nem azért nem beszél veled, mert utál, hanem azért, mert szétrobban a feje a sok gondolattól.

Sándor Csenge

Hogy nem azért nem akar veled beszélgetni, mert nem akar veled beszélgetni, hanem azért, mert nem akar újra beavatni a dolgaiba, mert nem vagy tekintettel arra, hogy amúgy is milyen törékeny a lelki világa, és egy véletlen poénoddal vagy beszólásoddal újra becsapod magad előtt az ajtót, mert megbántod, és megbánja, hogy elmondta neked. Hogy nem azért nem megy veled sehova, mert szégyell, hanem mert most éppen mással menne és máshova. Hogy nem rád ideges, csak te is éppen ott vagy. És talán ha megkeresnéd az utat, ha nem magadról beszélnél, remélve, hogy felkelti majd a figyelmét a sport vagy a politika, hanem esetleg megkérdeznéd konkrétabban... nem, nem azt, hogy „Mit csináltál ma délután?” hanem, hogy „Mi történt az xy-nal? Akarsz róla mesélni?” és ha nem, hát sajnálom. Másnap is kérdezd meg, és azután is. És keresd meg azt az utat, változtass a hozzáállásodon. Mert amúgy a lányod egy királylány, és ha ő az, akkor te pedig a király vagy, és érezd magad megtisztelve, hogy neked jutott egy királylány az életedbe, aki ilyen is és olyan is, de akkor is ott van a korona a fején, és biztos, hogy nem véletlenül.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Jó családba házasodni

Voltatok már esküvőn? Én idén nyáron voltam egyen. A szülinapomon kaptam meg Harry herceg levelét, hogy ugorjak már be a menyegzőjére. Viccet félretéve, egy nem túl közeli rokonom esküvőjére megyek júliusban, és várom, mert minden bizonnyal nagyon jó lesz ­­– ez lesz az első esküvő, amire megyek, amióta az eszemet tudom. De most mégis a májusi Harry herceg – Meghan Markle esküvő kapcsán szeretnék beszélni néhány dologról.

Legtöbbünk még emlékszik Vilmos herceg és Kate Middleton esküvőjére, amit rengetegen néztek élő közvetítésben világszerte, és most egy következő nagy esküvővel áldott meg minket az ég és Anglia királyi családja: Harry herceg, Diana hercegnő fiatalabb, vörösebb hajú és véleményem szerint jóképűbb fia feleségül vette a barátnőjét, Meghan Markle-t. Nem igazán követem az angol királyi család életét, de erről az esküvőről, ahogy Kate Middleton nemrég történt harmadik szüléséről, én is értesültem. Annyira nem érdekelt az esemény, de mivel már előre tudtam, hogy cikket fogok írni róla, ezért a Guardian weboldalán időnként ránéztem az élő közvetítésre.

Persze nem ez lett volna az egyetlen lehetőségem, hiszen a Guardian mellett valószínűleg az összes létező brit hírcsatorna, valamint jó pár amerikai is élőben közvetítette, vagy legalábbis címlapon hozta le a nagy eseményt. Rengeteg fotós, riporter és újságíró volt jelen, sok hírességet is meghívtak, és a windsori kápolna előtt, ahol az esküt megkötötték, hatalmas tömeg tolongott, hogy egy pillantást vethessenek az ifjú párra, akik a ceremónia után beszálltak egy szép lovas hintóba és végigtrappoltak Windsor utcáin. Az újságok rengeteg, az esküvőhöz kapcsolódó dologról cikkeztek, kezdve Meghan Markle ruhájától és sminkjétől az esküvői tortán át a celeb vendégekig. Az biztos, hogy ez az esküvő rengeteg figyelmet kapott, és a windsori kukásautóknak még sok időbe fog telni, hogy a százezres tömeg után visszamaradt szemetet összetakarítsák (forrás).

A hatalmas ünnepség, a gyönyörű ruhák és az istenien finomnak kinéző sütemények után fel kell tennünk a kérdést: mégis miért? Miért nézte ezt az esküvőt ennyi ember? Miért utaztak annyian Windsorba és a különböző hírcsatornák élő közvetítéseit miért nézték több százezren világszerte? Miért akkora nagy cucc ez? Miért nem szarjuk le? Megérdemlik azt a figyelmet, amit kapnak?

Nekünk, embereknek, kinek jobban, kinek kevésbé, de alapvetően megvan az a tulajdonságunk, hogy szeretünk belefolyni mások életébe. Szeretjük beleütni az orrunkat mások dolgába és nyomon követni az emberek életét: mit csinálnak, mi történik velük, hogyan érzik magukat. És ezt nemcsak közeli barátainkkal, szeretteinkkel szeretjük megtenni, hanem hírességekkel is. Én pont az a típus vagyok, aki az ismerősei életébe kicsit jobban szeret belefolyni, de a celebek élete alapvetően nem köt le annyira. Kicsit furán érzem magam attól, hogy olyan emberek magánéletéről tudok meg dolgokat, akikkel sohase találkoztam életemben, és lehet, hogy láttam őket filmekben, a tévében vagy a YouTube-on, de valójában nem ismerem őket, és fogalmam sincs róla, milyen emberek.

De persze vannak olyanok, akik igenis szeretik a hírességek életét is nyomon követni, és érdekli őket, hogy kivel mi van. Nyilván teljesen közömbös én sem vagyok, néhány celebet én is követek Instagramon, és ha valamilyen, általam kedvelt hírességgel baj történik, pl. megbetegszik vagy meghal, az engem is el tud szomorítani. De hiszek abban, hogy csak olyanokat kell követnünk a médiában és a közösségi médiában, akik megérdemlik azt. Olyan híres személyeket, akik el is értek valamit az életükben, akik tehetségesek, tisztességesen dolgoznak a munkájukban és valamiféle értéket is képviselnek. Olyanokat, akik megérdemlik a figyelmet és a lájkokat, mert tesznek is érte, mindennap. Nem olyanokat, mint Kim Kardashian vagy az angol királyi család.

Igen, az angol királyi család. Szerintem egyikük sem érdemli meg azt a figyelmet, amit nekik szentelünk. A sok-sok róluk készült fotót, cikket, a rengeteg embert az esküvőjükön: egyáltalán nem érdemelték ki. Egyetlen erényük, hogy a nagy angol királyi családba születtek vagy házasodtak.

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a királyi család csupa-csupa lusta disznóból áll. Ha jól tudom, Vilmos herceg és Harry herceg is választott magának civil foglalkozást, és nem csak abból élnek, hogy az embereket érdekli az, hogy mi van velük. Csak azt mondom, hogy ha nem ők lennének a Vilmos herceg meg a Harry herceg, akkor a franc se hallott volna róluk. És mégis, kicsoda Meghan Markle? Harry herceg felesége, senki más. Nem érdekel, hogy van neki amúgy normális karrierje, valami színésznő vagy micsoda; ha nem megy hozzá a brit királyi család egy tagjához, akkor soha a büdös életben nem hallottuk volna a nevét. Ugyanez a helyzet Kate Middletonnal. Ha nem házasodik össze Vilmos herceggel, a kutya nem tudná, hogy kicsoda ő és mit csinál. Ezek az emberek, még ha tettek is valamit életükben, valójában egyáltalán nem különlegesek, és ha egyszerű emberek lennének, olyanok, mint te vagy én, akkor tizedannyira sem lennének híresek, mint most.

Ugyanez a helyzet a királyi gyermekekkel. György, Sarolta és Lajos. A három fiatal trónörökös. Akik valóban nagyon cukik, édesek, picikék, de őszintén szólva bennük sincs semmi különleges. Az én hároméves unokatesóm is nagyon cuki, mégsem nyomnak ötezer kamerát az arcába, ha óvodába megy. Nyilván az én hároméves unokatesóm nem fogja megörökölni a brit királyi trónt, ha majd az összes felmenője kihalt (ami mellesleg nem egy örömteli dolog), de ettől eltekintve pontosan ugyanolyan, mint a trónörökösök, akik mind pontosan olyanok, mint az összes korukbeli gyerek. Cukik, picik, szeretnek játszani a barátaikkal és a szüleikkel, és amikor megszülettek, tátott szájjal sírtak fel, aminek következtében hangos csörömpöléssel pottyant le a földre az ezüstkanál, ami születés közben a szájukban volt. Ja nem, ez utóbbiban mégis különböznek a többiektől. Pardon.

George és Charlotte, királyi dédunokák

És mégis, csak amiatt, hogy ők a trónörökösök, hatalmas médiafigyelmet kapnak a sajtó összes ágától. Rengeteg fénykép készül róluk, a fél világ ismeri az arcukat. Ez persze lehet jó dolog egyfelől, mert hát ki ne szeretne hercegnek/hercegnőnek születni? Ki ne szeretne már kiskorától fogva híres és gazdag lenni? Másfelől viszont lehet elképesztően rossz és stresszes dolog is. El tudjátok képzelni, milyen rossz lehet egy kisgyereknek megélni ezt? Hogy akármit csinál, akárhova megy, fotósok és paparazzik tömegei üldözik? Hogy gyakorlatilag nem mehet ki egyedül az utcára soha, egész életében, mert ha nincs mellette testőr vagy legalább öt-hat másik családtag, akkor biztos, hogy letámadják a fotósok? Hogy nem csinálhat semmi, de semmi hülyeséget, mert ha egy híres ember hülyeséget csinál, annak sokkal nagyobb súlya van, arról mindenki tud? Elképesztően nehéz és stresszes lehet ezt gyerekként megélni. Még felnőttként is bele tud rokkanni az ember. Nem biztos, hogy ezeknek a cukimuki gyerekeknek ez olyan jól esik. Nem kéne kitenni őket ilyen rossz dolgoknak. És ez nem az ő vagy a szüleik hibája, hanem egyértelműen a médiáé. Mert a média hajlandó bármekkora erőfeszítést tenni, hogy képeket és információkat szerezzen egy-egy ilyen hírességről.

Diana hercegnő menekül a paparazzik elől Londonban, 1994-ben

A felnőttek nyilván már érettebbek és jobban fel tudják dolgozni ezeket a dolgokat. De mégis, nem lehet olyan nagyon jó érzés tudni, hogy emberek milliói akarnak bemászni a magánéletedbe. Tudni akarják, hogy élsz, mit csinálsz, mit gondolsz, látni akarnak és el akarnak jönni az esküvődre. Nem lehet valami jó érzés életed szerelmével úgy kötni össze az életedet, hogy rögtön utána ezer meg ezer kamera nyomul az arcodba. Miközben lehet, hogy azok közül a fotósok közül pont valamelyik üldözte halálba az édesanyádat Párizsban, huszonegy évvel korábban, néhány fénykép reményében. Diana hercegnő balesete egy tragikus és borzalmas eset volt, ami olyan mértékben mutatott rá a szenzációéhes sajtó és média pofátlanságára, hogy azután az összes újságnak fogadalmat kellett volna tennie, hogy örök életükre békében hagyják az egész családot. De nem. Még mindig nyomulnak. És bár ma már talán annyi van bennük, hogy nem üldözik őket motorbiciklivel, de továbbra is hatalmas figyelmet fordítanak a királyi családra, ami a fentebb kifejtett okok miatt teljes hülyeség, felesleges és ártalmas.

Harry herceg korábbi kedvesével, Chelsy Davyvel

De hát persze a média nem fordítana ekkor a figyelmet a királyi családra, ha nem érdekelné ez annyira az embereket. Valami okból azonban mégis érdekli. Érdekel minket, hogy mit csinálnak ezek az elképesztően nemes emberek az életükben. De jól van ez így? Nagyon nem. Nem kéne, hogy érdekeljen minket, hogy mit csinál a királyi család, mert ennek semmi jelentősége nincsen. A királyok, királynők, grófok, grófnők, hercegek és hercegnők ideje lejárt. A királynőre az égvilágon semmi szüksége nincsen Angliának, max. annyit csinál, hogy kedvesen mosolyog emberekre, kutyákat simogat és a különböző tradicionális szertartásokat lebonyolítja. A királyi család nem sokban különbözik más családoktól, és nem is kéne, hogy ennyi figyelmet szenteljünk nekik. Békén kellene hagyni őket, egyrészt, mert nekik ez nem lehet valami könnyű és élvezetes, másrészt, mert nem érdemlik meg. Nem különleges emberek ők, csak azért, mert királyi vér csörgedezik az ereikben. Nem kéne, hogy a mai világban, 2018-ban születési alapon bárkit is előnyök illessenek meg, bárkit is előkelőbbnek vagy feljebbvalónak tartsunk azért, mert ezek és ezek a felmenői vannak vagy ez és ez a férje vagy a felesége. Ezek az eszmék és hagyományok réges-régen lejártak, és bőven eljött az ideje, hogy kidobjuk őket az ablakon. A hercegeknek és a hercegnőknek a Disney-mesékben van a helyük, nem a valódi életben.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Hantos Máté Emléktorna

Ha valaki szombat délelőtt az AKG felé járt, nagy sporttáskákat cipelő fiatalembereket láthatott bemenni az iskola épületébe. Ha beljebb is merészkedett, akkor hamar rájött, hogy itt focimeccsek zajlanak, ahonnan nem hiányoznak a lelkes szurkolók, a nézők sem.

A Hantos Máté Emléktornán öregdiákokból álló csapatok mérkőztek meg egymással évfolyamonként, valamint az iskola végzőseiből és egy tanárokból verbuválódott csapat is versenybe szállt. Az emléktorna ötletét kilenc évvel ezelőtt az iskola testnevelő házaspárja, Mitcsenkov András és Emőke vetette fel. Szerettek volna megemlékezni egy fiatalon elhunyt, tehetséges, sikeres AKG-s futballistáról, aki az iskolai focicsapatot erősítette, és akinek kitartása, sportszeretete példaértékű lehet más diákok számára is.

Az első emléktorna után a tanárok úgy gondolták, hogy hagyományt teremtenek, és minden évben megrendezik ezt az eseményt, mely remek alkalom a megemlékezésre, és egyben közösségi összetartó ereje is van. A volt diákok találkozhatnak egymással, tanáraikkal, mesélhetnek életük alakulásáról, és egy kicsit megismerhetik a jelenlegi évfolyamokat is.

A torna fő szervezője Máté egyik évfolyamtársa, Nyárai Gerzson, aki természetesen idén sem hiányzott a neves alkalomról. Gerzson azt nyilatkozta, hogy szinte biztos volt abban, hogy a torna évről évre népszerűbb lesz. Örül annak, hogy egyre nő a részt vevő csapatok száma –annak ellenére, hogy sokan nem is ismerhették Mátét –, és a kezdeti lelkesedés sem hagyott alább. A szintén évfolyamtársak Takács Gergő és Ligetvári András pedig azt emelték ki, hogy ez egy örömteli összejövetel.

A meginterjúvolt sportolók elmondták, hogy a csapatok között van olyan is, amelyik baráti társaságnak tekinthető, összeszokott közösség, és szinte heti rendszerességgel találkoznak. Mások a helyszínen alakítják ki a tagok végleges listáját, de ők is ismerik egymást régről. Voltak, akik most szombaton jártak először a tornán, de többen szinte az összes eseményen jelen voltak. Mindenki dicsérte a szervezést, amely egyre profibb lett az évek során.

Ha valaki ismeretlenként lépett be a tornaterembe, és néhány percig figyelte a történéseket, szerintem egyből a családias, vidám, baráti hangulat ragadta meg. Egymással beszélgető, nevetgélő emberekkel volt tele a tér. Az ismerősök, családtagok (pici gyerekek is), a tanárok és az évfolyamtársak hangosan szurkoltak, biztatták a csapatokat. Említésre méltó, hogy a tanárok csapatát két testnevelő tanárnő is erősítette, ők voltak a torna egyedüli hölgy résztvevői. A focisták elszántan küzdöttek, keményen harcoltak azért, hogy a labda az ellenfél kapujában landoljon. A bajnokságnak önmagában nincs tétje, nem jár érte komoly jutalom, mégis mindenki győzni akar, a legjobb formáját akarja nyújtani, hogy méltó legyen Máté emlékéhez.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

További képek a fotóalbumban

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Egy irracionális szerelmi történet

Nemrég anyukám társaságában ellátogattam az Erkel színházba, hogy megnézzük a legújabb Varázsfuvola-interpretációt. Az évek során a Varázsfuvolának már sokféle verzióját láttam, megnéztem többek között bábszínházban, operában, a Vígszínházban és a MüPában is. A darab tetszett, ajánlom mindenkinek az Erkel színházat, de ez a cikk most mégsem erről fog szólni, hanem a Varázsfuvola történetéről. Ugyanis érett kamasz fejjel nézve ezt a darabot, elég sok kérdés és probléma merült fel bennem ezzel kapcsolatban.

Először is, tudni kell, hogy én nagyon szeretem a Varázsfuvolát, és egy igazán ikonikus és fontos darabnak tartom, amely szinte minden szempontból érdekes – mindenkinek látnia kellene. Most történeti szempontból fogom megvizsgálni a darabot, ugyanis sokat gondolkodtam, és rájöttem, hogy az egész igazából egy nagy hülyeség.

Első és legfontosabb problémám a darab történetével az, hogy Pamina meg Tamino… Szóval azt így hogy? Mert mi más lenne érdekes egy darabban, ha nem a szereplők szerelmi élete? A történet szerint Tamino beleszeret a gyönyörű lányba a képe alapján (eddig ez így rendben is van), majd elküldi maga helyett Papagenót, hogy szabadítsa ki a lányt a gonosz Monostatos karmai közül. Ez meg is történik, Paminát kiszabadítja Papageno, majd elmondja neki, hogy van egy herceg, Tamino, aki csak őutána eped. Paminának erre – értelmes nő lévén – mi lenne a logikus reakciója? Azt mondani, hogy „aha”, furán nézni, hogy mégis, hogy képes valaki ennyire beleszeretni valakibe egyetlenegy kép alapján, majd annak rendje és módja szerint belezúgni a kedves, laza, udvarias és szeretetreméltó madarászba, aki megszabadította. Vagy beleszeretni abba a random emberbe, akit sohase látott életében, nem is beszélt vele, csak annyit tud róla, hogy beleszeretett a képébe?

Közvetlenül a leány megmenekülése után van egy olyan rész a darabban, amelyben Papageno és Pamina egymás mellett ülnek és duetteznek. Arról énekelnek, hogy mennyire magányosak és mennyire szeretnének már maguknak egy párt. Én meg úgy fogtam a fejem a nézőtéren ülve, hogy csókolják már meg egymást! Könyörgöm, teljesen logikus! Jó, tudom, az érzelmek nem logikusak. De akkor is! Én garantálom nektek, hogy bármelyik lány egy vele valóban ott lévő, őt megmentő, kedves és közvetlen emberbe hatszor előbb fog beleszeretni, mint egy random fantomfiúba, akiről azt se tudja, hogy létezik. Kivéve talán, ha Papageno olyan menthetetlenül ronda és ápolatlan, hogy már csak attól, hogy ránéz az ember lánya, heveny hányinger fogja el. De szerintem ennek a veszélye nem áll fenn, mert akkor később Papagena se szeretne belé, úgyhogy a továbbiakban kicsit kifejteném, hogy szerintem Papageno miért sokkal jobb parti, mint Tamino.

Először is, közvetlenül ő mentette meg Paminát. Ez igazán nagy érdem. Tamino beküldte maga helyett a haverját a világszép lányhoz, nyilván abban bízva, hogy Papageno, a kihangsúlyozottan magányos és szerelemre éhes férfiú majd biztosan nem fog rámozdulni. És valóban, nem is mozdul rá, nem próbálkozik be nála. Vajon miért? Nem azért, mert Pamina ronda, hiszen tudjuk, hogy gyönyörű, nem azért, mert van már Papagenónak más párja, hiszen akkor még nincs. Nem, Papageno valószínűleg azért nem próbálkozik be Paminánál, mert tudja, hogy őt Tamino nézte ki magának. Mert nem akarja kedves barátja (akit órák óta ismer) elől elszedni a nőjét. Mert Papageno tök becsületes, kidolgozott erkölcsi kódexszel rendelkező személy. Bizony. Nem akarja, hogy Pamina megcsalja az akkor még nem is szerelmét, Taminót, nem akarja Tamino elől elcsábítani a lányt, hanem önzetlenül hagyja, hogy Pamina és Tamino egymásba szeressenek, és türelemmel várja, hogy hátha jut majd neki is valaki. Ez mennyire menő és aranyos már!

Aztán munkamorálja is van. Bizony, Papageno becsületesen dolgozik, befogja a madarakat, és ezért kapja ugyebár fizetségét az Éj királynőjétől meg az udvarhölgyektől. Taminóról csak azt tudjuk, hogy egy herceg. Egy herceg, és kész. Biztos sok pénze van, de nem tud dolgozni, mivel sosem kellett dolgoznia, ezért valószínűleg egy elkényeztetett kis királyfi. Papageno viszont megtanulta, hogyan kell dolgozni, küzdeni valamiért, és van egy rendes munkája, amit becsületesen űz is. Azt nem tudhatjuk, hogy Tamino valójában milyen. Titokzatos és furcsa, és ez nem mindig vezet jóra. Papageno azonban egy egyszerű, de becsületes és megbízható ember, akinek nincs túl sok titka, és minden állítása teljesen leellenőrizhető.

Ráadásul Papageno érzelmes is, de nem annyira, mint Tamino. Mert nagyon cuki az, hogy Tamino az életét is feláldozná a nőért, de azért jobban belegondolva… Nem furcsa ez egy kicsit? Egyszer látta a képen a lányt, és már rögtön el is dobná érte az életét? Honnan jött ez a rengeteg érzelem? Nem is ismeri Paminát, nem is látta a való életben. Mi van, ha az a kép Photoshopolt, vagy a festő, aki csinálta, némileg feljavította a valóságot? Mi van, ha Pamina smink nélkül egyáltalán nem úgy fest, mint a képen? És mi van, ha egy gonosz sárkány és elviselhetetlen a természete? Mindezeket nem tudja Tamino. Csak megy a feje és a szerelme után, és az életét is kész lenne feláldozni azért a szép nőért, akit nagyjából kétszer látott. Papageno ennél kicsit kevésbé őrült, és persze szerelmes akar ő is lenni. Nagyon szeretne magának társat, de azért éppen mindent nem akarna odaadni érte, és egy kicsit normálisabb. Ezenkívül egy laza és vicces karakter, akinek az esendősége, és az, hogy nem tudja maradéktalanul kiállni a próbákat, emberibbé teszik őt. Nem egy csodálatosan hősies szereplő, mint Tamino, de bátor, emberi, karakteres és helyén van a szíve. Attól az apróságtól pedig most tekintsünk el, hogy nevetséges tollas madárkosztümökben mászkál. Nem tud öltözködni, na. Most ez legyen a legnagyobb baj. (Bár a legutóbbi előadásban, amit néztünk, pont nem is tollas kosztümben volt, hanem valami olyan ruhában, ami leginkább az osztrák népviseletre hasonlított, tudjátok, kantáros nadrág és hasonlók.)

A következő dolog már talán kicsit mélyebbre, bonyolultabb problémához vezet. Anyukámmal a darab során megállapítottuk (azon kívül, hogy nem különöseben feminista opera) azt is, hogy a Varázsfuvola egy bonyolult és szövevényes jogi esetről, egy gyermekelhelyezési perről szól, amelynek során az édesapa elrabolja lányát az édesanyától. Sarastro elrabolja Paminát, amihez nincs joga, mert a felügyeleti jog valószínűleg az Éj királynőjénél van. Feltételezhetjük azonban, hogy az Éj királynője (mivel tudjuk, hogy egy gonosz ember –mellesleg ez sem biztos) a lányával gonoszul bánik, esetleg bántja, veri stb.

Sarastro tehát elrabolja a lányát, majd rábízza őt a legrosszabb emberre a világon, Monostatosra, aki szexuálisan zaklatja a leányt. Ez nem volt egy jó döntés, később ezt Sarastro is belátja, meg is bünteti Monostatost, amit ő meg is érdemel, azonban ebből láthatjuk, hogy Sarastro ítélőképessége nem mindig tökéletes, könnyen félreismeri az embereket. Tehát nem olyan nagyon bölcs, mint amilyennek beállítják, kivéve, ha direkt bízta rá Paminát a szexuális zaklatójára. Ebben az esetben egyszerűen gonosz és rossz ember, és nem kérdés, miért kéne elvenni tőle a gyereket. Ha azonban csak rossz emberismerő, és nem is annyira nagyon bölcs, akkor simán lehet, hogy az Éj királynőjét is félreismerte, és az asszony valóban teljesen megbízható és normális személy.

De az-e valójában? Az Éj királynőjének nincs teljességgel kidolgozott erkölcsi kódexe, bizonyítja ezt az is, hogy megpróbálja a saját lányát gyilkosságra felbujtani, majd amikor Pamina ezt megtagadja, bedühödik és kitagadja kegyeiből a lányt. Ez bizony nem egy szép lépés, mindazonáltal lehetséges, hogy bőven voltak okai arra, hogy meg akarja öletni Sarastrót. Nem tudjuk, hogy ők ketten miket csináltak a múltban, de én nem tudom elképzelni, hogy az Éj királynője csak úgy, ok nélkül akarja megöletni Sarastrót. Ezen kívül nyilvánvalóan ki akarja szabadítani a lányát, amely feladattal a fiatal és jóképű Taminót bízza meg, akibe később Pamina bele is szeret, sőt, össze is házasodnak. Látszik tehát, hogy az Éj királynője jól választott (bár szerintem nem egészen, de ezt ugye fentebb kifejtettem), van ízlése, tudja, mi kell a lányának, megfelelő emberre bízta a feladatot stb. Ráadásul tök jó fej módon ő tartja fenn Papagenót, megveszi tőle a madarakat (amik fogalmam sincs, hogy mire kellenek neki, de mindegy), az udvarhölgyei pedig hasonlóképpen, egészen emberséges karakterek. Megmentik Taminót a szörnyetegtől, van erkölcsi kódexük, amelybe a hazudozás nem fér bele, ezért megbüntetik Papagenót (ami mellesleg önbíráskodás).

Láthatjuk tehát, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az Éj királynője az a gonosz, hisztis nő, akinek a darab beállítja, és Sarastro sem biztos, hogy az a bölcs és jóságos vezető/pap, akinek beállítják. Hozzá kell tennem még azt is, hogy amit egyébként Sarastro művel, az hulla ijesztő. Ott van vele egy csomó szektás, akiknek ő a főpapjuk, elrabolnak egy lányt, aztán a két szerencsétlen fiút próbára teszik, amelynek során hosszas lelki kínzásban részesítik őket. Szegények. A darab végén pedig összeadja a hősszerelmeseket, Taminót és Paminát, ami végül is tök jó húzás tőle, az Éj királynője és Monostatos pedig meghalnak, Papageno rátalált Papagenára és minden tök happy.

Tanulság, hogy a gyermekelhelyezési ügyek nem mindig egyértelműen fekete-fehérek, sokszor nagyon nehéz megmondani, hogy ki a jó és ki a rossz. Nem akarok bíró lenni, annyi szent.

És hogy szerintem hogyan kellett volna végződnie a Varázsfuvolának? Elmondom. Papageno és Pamina a nagy magányosság közepette összejönnek és szerelmesek lesznek. Papageno kiállja a próbákat, Taminóval egyetemben, akinek azonban a végén csalódnia kell, mert megtudja, hogy Papageno a háta mögött összejött Paminával. Tamino ebbe kénytelen beletörődni, Sarastro pedig összeadja a szerelmeseket. Az Éj királynője és Monostatos megtámadják Sarastróék szektáját, azonban nem járnak sikerrel, mert elkapják őket, Monostatost bezárják a börtönbe, és soha többé onnan ki nem engedik. Az Éj királynője pedig leül egy hosszas beszélgetésre Sarastróval, amelynek során kibékülnek egymással, és megegyeznek, hogy tök mindegy, Pamina kivel van, hiszen úgyis elérte már a tizennyolc éves kort, és mivel összeházasodott Papagenóval, ezentúl együtt fognak lakni. Tamino pedig jobb híján összejön az Éj királynőjének egyik udvarhölgyével, vagy akkor már mindjárt mind a hárommal egyszerre, és azontúl négyen élnek vidáman együtt Sarastro és az Éj királynője közös palotájában, ahol mindannyian ugyanazon szabadkőműves páholynak a tagjai, amelynek Sarastróék a vezetői, és együtt összeesküsznek a kormányok ellen, majd amikor ez lelepleződik, mindannyiukat kivégzik a Vérmezőn. Alternatív verzió szerint Tamino, ha már nem maradt más, Papagenával jön össze, aki természetesen neki is ugyanúgy átalakul a szép fiatal lánnyá, mint Papagenónak alakult volna, és ketten élnek boldogan, és folytatnak szabadkőműves tevékenységet. Na jó, a szabadkőműves szálat ki lehetne hagyni belőle. De az emberi kapcsolatoknak szerintem leginkább így kellene alakulnia a darab végén.

A Varázsfuvola története egy kicsit (nagyon) fura, bonyolult és értelmetlen. Nyilván nem is ezért játsszák immár több mint kétszáz éve. Hanem a zene miatt. És ezzel nem is tudok vitatkozni. Mozart zseniális volt, és a Varázsfuvolának, ha a történetét nem is, de a zenéjét imádom. Kiskoromban volt egy Halász Judit CD-nk (igen, az én gyerekkoromban még CD-k voltak, jó?), amin rajta volt a Varázsfuvola sztorija, és fel voltak rá énekelve a fontosabb áriák. Rengetegszer hallgattuk, úgyhogy elmondhatom, hogy én már gyerekkorom óta Varázsfuvola-rajongó vagyok, és kívülről fújom az összes fontosabb ária szövegét. Sőt, a híres-nevezetes bosszúáriát még el is tudom énekelni, koloratúrszopránban, ahogy azt egy rendes operaénekesnőnek kell, a nyivákolással együtt, meg minden. Csodálatosan. Igazán el kéne mennem az Operába egy meghallgatásra.

Viccet félretéve, nézzétek meg a Varázsfuvolát. Mindenképpen. Ne a sztori miatt (amelynek minőségéért egyébként igazán nem lehet mást hibázatni, mint Emmanuel Schikanedert), hanem a zene miatt, mert tényleg megéri. Az Erkel színházi előadást is tudom ajánlani, ugyanúgy, ahogy szinte bármelyik másik feldolgozást, mert én, amit eddig láttam, az mind jó volt. A legfontosabb benne a zene, és ha az megvan, más nem is kell. Mozart időtállóan zseniális munkája teszi a Varázsfuvolát azzá, ami, és ha a zenei alap megvan, a minőség és a szórakozás garantált.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A puskázásról

Néhány napja a metrón utazva fültanúja voltam két érettségi előtt álló fiú beszélgetésének. Éppen azt ecsetelték egymásnak, hogy milyen puskázási technikákat szándékoznak majd használni az érettségi vizsgákon.

Szilágyi Luca

A fiúkat hallgatva eszembe jutott az egyik irodalom házi feladatom. Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című kötetébe illő novellát kellett írnunk. Az enyém a rossz tanuló, Neubauerről szólt, aki tanulás helyett mesterfokra fejlesztette puskázási technikáját, hogy azt aztán a történelem vizsgáján kamatoztathassa. Amikor azonban a laptopon megnyomtam a küldés gombot, hogy továbbítsam a tanárnőnek a leckét, hirtelen rossz érzés kerített hatalmába. Kétségem támadt, hogy vajon puskáztak-e a diákok Karinthy idejében. A kötetből kiderül ugyanis, hogy azért a huszadik század elején más volt a diákok tanárokkal való kapcsolata, tanuláshoz való viszonyuk, erkölcsi hozzáállásuk. Hiába ügyeltem a karinthys nyelvezetre a dolgozatomban, ha a témaválasztást illetően bezavartak huszonegyedik századi tapasztalataim. Csak akkor nyugodtam meg, amikor megláttam irodalomtanárom értékelését a naplóban. Ezt úgy értelmeztem, hogy amióta világ a világ, puskázás mindig volt és lesz is.

Ha őszinték akarunk lenni, akkor be kell ismernünk, hogy manapság a legtöbb diák nem tartja megvetendőnek tiltott segédeszközök használatát dolgozatírás közben, és nagyon találékony tud lenni. Sokan bevetik a „varázstollukat”, kihasználják a digitális eszközök nyújtotta előnyöket, és okostelefonjukhoz vagy okosórájukhoz fordulnak segítségért. Természetesen a tankönyvből, füzetből való puskázás sem számít még elavult módszernek. Diáktársaink nem csinálnak lelkiismereti kérdést a dologból. A feladatra koncentrálnak, és bármi áron igyekeznek azt megoldani. Ha sikerül lebukás nélkül, akkor elégedettek. Egyesek ügyesnek tartják őket, mert ki tudták cselezni a tanárt, és akadnak olyanok is, akik haragszanak rájuk, mert szerintük ez nem korrekt dolog.

Szilágyi Luca

Persze azért vannak olyan gyerekek is, akik akkor sem puskáznak, ha lehetőségük van rá. Mondjuk rápillanthatnának padtársuk dolgozatára, hátha elcsípnének egy-egy jó választ, mégsem teszik. Talán félnek, hogy a tanár észreveszi őket, vagy az jár a fejükben, hogy ez csalás, és a lelkiismeretük tiltakozik ellene. Azt gondolják, hogy nem akarnak idegen tollakkal ékeskedni. De az sem kizárt, hogy nem érdekli őket az osztályzat, bár szerintem ez a legkevésbé valószínű. Ja, majdnem elfelejtettem a legkézenfekvőbb lehetőséget, hogy egyszerűen megtanulják az anyagot, és nincs szükségük puskára.

Mielőtt most bárki besorolná magát valamelyik fent leírt kategóriába, azért tegye a szívére a kezét, és mondja azt, hogy még soha nem esett kísértésbe, amikor megjegyezhetetlen képletek, idegen szavak, évszámok, adatok tömkelegének ismeretét próbálták tőle számon kérni.

Szilágyi Luca

Egyébként az a véleményem, hogy vannak olyan feladatok, amelyeket nem lehet puskából megoldani, például egy fogalmazást vagy egy geometriai szerkesztést. Olyan dolgozatkérdésekkel is találkoztam már, amelyekre csak akkor tudtunk válaszolni, ha az egész tananyagot átlátjuk és értjük. Elég hosszadalmas és lehetetlen vállalkozás lenne dolgozatírás közben a puskából kibogarászni a tananyag lényegét. Szerintem ezt a tanárok is így gondolják, ezért történhet meg az, hogy nem szólnak rá a puskázó diákra. Sőt, előfordult az is, hogy egy tanárunk megengedte, hogy a számunkra fontos dolgokat papírra rögzítsük maximum egy oldalban, és így legálisan használhattuk a puskánkat az év végi záró dolgozatnál. Valószínűleg úgy gondolta, hogy néhány képlet lemásolása nem elég még a ketteshez sem, mi pedig boldogok voltunk, mert úgy éreztük, hogy nem lehet baj, hiszen minden rajta van a puskánkon. Mondanom sem kell, hogy így sem lett mindenkinek a dolgozata négyes vagy ötös.

Mindent egybevéve, azért puskázni rizikós. Józan ész, lelkiismeret és bátorság függvénye. Vajon a metrón utazó fiúk puskáznak majd a nagy megmérettetésen, vagy rájöttek, hogy sok veszteni valójuk van, és lemondtak róla?

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

„Élvezem az életet” – interjú Nagy Máriával

Marcsi pedagógia asszisztens itt, az AKG-ban. Marcsi mozgássérült. A kollégái olyan munkákat adnak át neki, amire nekik nincs idejük. Napközben sokat szokott szkennelni, de volt olyan is, hogy szerződéseket küldött ki. A fotóstúdió mögötti korábbi sminkteremben tölti a napjait, onnan csak cigizni szokott kimenni, vagy néha kávéért. Két mozgássérült munkatársával, Ferivel és Viktorral együtt majdnem minden kollegájával kapcsolatban áll. Diákokkal nem nagyon szokott beszélni.

Simon Szonja

Megtudtam tőle, hogy szerinte a legtöbb intézmény nem akadálymentesített, ami sokszor hátrálja a dolgokban, viszont az AKG eléggé az. A lépcsőjáró liftet nem szereti használni, mert tériszonya van, és olyan keskeny, hogy attól fél, hogy leesik róla. Így viszont elég macerás lejutni az alagsorba, a büféhez. Marcsi az életét inkább irodai papírmunkával képzelte el, de aztán úgy hozta a sors, hogy 2011-ben az AKG-ba jött, és azóta is nagyon szeret itt lenni.

Simon Szonja

Akadálymentesített iskola

Hogyan lettél mozgássérült?

Hát, ez hosszú történet. Az apukám családjában volt egy öröklődő betegség, izomsorvadásnak hívják, és ez sajnos rám is esett – hétéves koromban jött ki nálam. Örököltem. Könyöktől és térdtől lefelé vagyok mozgásképtelen. Nem probléma, hogyha erről kell beszélnem, mert jobban szeretem, ha kérdeznek, mint ha bámulnak. Az bosszantó, azt nem szeretem. Azt mondták, hogyha felér a szívemhez, akkor hát Isten veled Marcsika. Addig is élvezem az életet, a betegségemmel nem nagyon törődök. Ennek a betegségnek 33 típusa van, és én még a jobbikba estem bele, mert lehetne olyan, hogy nyaktól lefelé béna vagyok, és nem tudnék semmit csinálni. Vagy agyilag nem lennék normális, szellemileg kész KO, úgyhogy én nagyon örülök, hogy egyelőre csak ez van. Remélem, hogy nem lesz más problémám, és csak az izomsorvadás marad.

Az orvosok azt mondták, hogy a kisagytól indul egy idegszál, amit anno megtámadott egy betegség, amit későn vették észre, ezért nem tudtak már segíteni. De azért még sok minden van, amit nem értek a betegségemmel kapcsolatban.

Elfogadtam a helyzetem, bár ez nem ment könnyen. Nehéz vele együtt élni. Néha úgy érzem, hogy nincsen semmihez se erőm, azt érzem, hogy tényleg feladom, mert vannak olyan dolgok, amiket már nem tudok megcsinálni. Amit régen meg tudtam csinálni fizikailag, azt most már nem. Régen tudtam járni. Nem voltam mindig kerekesszékes. Nehéz beletörődni abba, hogy székbe kényszerültél, és abba is nehéz beletörődni, hogy nem tudsz járni. Hiába szeretnél, hiába akarsz, nem tudsz. Nem tudod azt megcsinálni, hogy fogod magad, és lerohansz a lépcsőn, mint gyerekkorodban. Akkor még játszottam a kutyámmal, fogócskáztam a testvéreimmel. Ezt már nem tudod, „kispadra” kerülsz. Ezzel nem könnyű együtt élni, de így is lehet élni. Csak nem mindenki tud.

Simon Szonja

Szerinted az pozitív vagy inkább negatív, hogy emlékszel arra, hogy gyerekkorodban még mindent meg tudtál csinálni? Szerinted jó, hogy erre emlékszel, vagy jobb lett volna, hogyha nem is tudnád, hogy az pontosan milyen?

Én az énemnek mind a két felét ismerem. És ez jó dolog. Vannak olyan mozgássérültek, akik felnőttkorukra lettek azok – autóbaleset, motorbaleset, buszbaleset, nem tudom, hogy még milyen baleset, vagy éppen fejest ugrott valaki a vízbe és eltört a gerince. Budakeszin van az OORI (Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet), oda el szoktam járni. Ott vannak ismerőseim, a gerincosztályon, akik négy-végtag bénák, de annyira felhozták, feljavították az embert, hogy már tud fogni vagy éppen át tud ülni. Amikor felmegyek oda, mindig nagy örömmel fogadnak, mert én tudok valami pozitívat nyújtani. Van több olyan mozgássérült ismerősöm, akit nagyon szeretek és tisztelek. Ők szó szerint nyaktól lefelé bénák. Olyan szinten közlekednek, hogy öröm nézni őket – ahogy közlekednek, ahogy élik az életüket, és tényleg, ahogy nem hagyják el magukat. Vannak olyan mozgássérültek is, akik teljesen elhagyják magukat, nem foglalkoznak azzal, hogy lehetne másképp is élni. Igen, nehéz, de így is lehet teljes életet élni, én ezt gondolom.

Hogyan jársz be az iskolába?

Járdán. Én itt lakom Óbudán, albérletben, és a háztól idáig a kerekesszékemmel közlekedek. Nem szállok fel tömegközlekedésre, mert felesleges, plusz nálunk ez necces is. Viszont az úton így is vannak akadályok, mondjuk padka, járdaszegély, lépcsők. Van, ahol az utcai közlekedés sincs akadálymentesítve.

Simon Szonja

Útvonal az iskolába

Mennyire segítőkészek a budapestiek veled?

Nem mindenki az, viszont Budapesten nagyrészt segítőkészek.

Milyen volt az első napod az AKG-ban?

Amikor először bejöttem – szerződést írtunk alá –, úristen, az nagyon jó volt. Amikor beléptem ide, azt gondoltam: „Hazaértem!”.

Te hogyan jellemeznéd az AKG-t, milyen az iskola hangulata?

Családias a légkör, segítőkész mindenki, és tényleg, ha látják, hogy problémája van az embernek, nem azt csinálják, mint más intézményekben, hogy látják, de nem mennek oda.

És érezni azt, hogy az AKG-nak fontos vagyok, ez az, ami nem mindegy. Mert ha egy munkahelyen nem érzed jól magad, akkor az már régen rossz, és azon vagy, hogy elmenj.

Mivel szoktál foglalkozni munkaidő után?

Vannak barátaim és van egy kaméleonom. Hozzá szoktam hazasietni, vele szoktam foglalkozni, és amikor már vele nem foglalkozok, akkor otthon, amit kell, azt még gyorsan megcsinálom. Idézőjelben, hogy gyorsan. Mosás, takarítás, elmosogatni az edényeket meg rendet rakni egy kicsit. És utána, nem tudom miért, de én nagyon szeretek „sétálni”. Szeretek csakúgy elmenni és kikapcsolódni, nézelődni a városban, csak menni. Például a Margit-szigetre nyáron.

A kaméleonomat tavaly kaptam ajándékba, a névnapomra. Sisakos kaméleon, Kaktusz a neve. Azért kapta ezt a nevet, mert egyrészt zöld, másrészt meg amikor mérges, szó szerint olyan, mint a kaktusz. Engem megszokott, nagyon szeretem, mindent megosztok vele.

Simon Szonja

Van esetleg példaképed? Esetleg olyan ember, akit nagyon tisztelsz?

Nick Vujicic, a karok és lábak nélkül született keresztény prédikátor a példaképem. Akire pedig felnéztem az életem során, az az édesapám volt. És igazán felnézek Hantos tanár úrra is, mert vele nagyon sokat beszélgettem, nagyon sok mindenben adott tanácsot nekem, és mindig meghallgatott. Volt olyan is, hogy úgy talált rám, hogy sírtam. Nem egyszerű az életem, de igyekszem úgy alakítani, hogy könnyebb legyen, annak ellenére, hogy vannak nehézségeim. Hantos tanár úr volt az, aki segített, valamint Rataj János és Szűcs Tamás. Volt, hogy Tamás, a főnököm is könnyes szemmel talált, de dolgoztam. Hát igen, ez az a három ember, aki tényleg nagyon sok mindent tud rólam.

Itt az iskolában mindenki nagyon segítőkész, és tényleg azon vannak, hogy segítsenek. Nem mindegy, hogy az ember van, akikre számíthat, és én ezt nem tudom elfelejteni a sulinak. Olyan nagy örömmel tölt el, hogy én is az AKG dolgozójának mondhatom magam, ezt így gondolom és így érzem. Amikor felvettek, szó szerint madarat lehetett volna fogatni velem, olyan boldog voltam. Azóta is nagyon szeretem az AKG-t, semmi pénzért nem adnám, nincs az a pénz, amiért engem innen el tudnának csalni.

Mennyire vagy nyitott diákokkal, akik beszélgetni szeretnének veled?

Ha meg tudnak keresni, van rá idejük, állok elébe. Feltéve, hogy nem vagyok éppen beletemetkezve a munkába. Bárki nyugodtan megkereshet, bárki leszólíthat, hogy szeretne velem beszélgetni. Volt már rá példa, hogy egy témahétre gyengénlátókat, süketeket és mozgássérülteket is hívtak.

Simon Szonja

Témahét a fogyatékkal élők megismerésére

A kollégák megkérdezték, hogy válaszolnánk-e néhány kérdésre, amit a diákok tennének fel. Én rávágtam: igen. És tök jól sült el, mert tényleg mindenről kérdeztek, mindenre válaszoltunk, és mint mondtam, jobban szeretem, ha kérdeznek, és nem néznek, nem bámulnak. Vannak olyan diákok, akikkel nagy ritkán szoktam beszélgetni, mert tényleg nagyon ritka, amikor találkozom velük. De nagyon aranyosak, nagyon szeretem a diákjainkat. Némelyik úgy köszön, hogy csókolom, némelyik meg úgy, hogy szia – így félve –, és van, amelyik azt mondja, hogy kezicsókolom. Imádom őket, amikor így köszönnek, az egy élmény.

Simon Szonja

Van egy diák, az a kedvencem, de nem tudom a nevét. Ő annyira cuki, annyira aranyos, hogy mondom, hát ez kész. A fiatalemberke olyan illemtudó, olyan aranyos, hogy ahogy meglát, ugrik – tök mindegy, hogy kivel van vagy hol van, rögtön nyitja az ajtót. „Kezit csókolom! Hogy tetszik lenni?” Hát őt nagyon szeretem, nagyon cuki. Majdnem minden diák illemtudó. A kicsiknek még meg kell tanulniuk, mert nem mindegyikük az, és a nagyobbak szólnak rájuk. Amúgy a legtöbb diákunk nagyon segítőkész. És az tök jó dolog, hogy ilyen fiatalon megismerkednek azzal, hogy nem csak járókból és egészségesekből áll a világ, van olyan, hogy mozgássérült, béna, vak, süket, vannak ilyen emberek is. Az jó, hogy az AKG betekintést kér a mi világunkba, jó érzés, hogy el tudjuk mondani, és hogy legalább egy töredékét meg tudom mutatni annak, hogy én hogyan élem meg a mindennapjaimat.

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)
fotók: Bánó Eszter (AKG, 9ny. évf.),
Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Mire fut ki ez a regény?

Pár órája fejeztem be Pacskovszky Zsolt Titkos mozi című könyvét. Azóta is emésztem. A történet csupa meglepetést tartogat, sokat ígérő alapötlettel, karakterekkel és fordulatokkal teli, de a végén sajnos csalódottságot hagy maga után.

Somos Emma

Sok mindenről szól a történet, és sok mindenről is akar szólni, mégis, mikor a végére értem, üres érzés fogott el. Nemcsak az oda nem illő, hamar lezárt befejezés miatt, hanem mert a regény elején megismertünk egy kamasz fiút, Marcellt, és vele toporogtunk több hónapon keresztül, miközben az volt az érzésem, hogy az író itt még csak éppen előkészíti a regényt.  Aztán hirtelen nagyon beindultak az események, visszaugorva a múltba. Egyszer csak jön egy értelmetlen vérengzés, egy sorozatgyilkos, aki pont annyira nem illik oda, mint amilyen idegen ez a szó ebben a környezetben. Szereplők bukkannak fel, két oldalon keresztül azt hisszük, hogy kulcsfigurákká lesznek, majd az író továbbsiklik – máris két új figurát behozva a történetbe –, és nekünk, olvasóknak arra sincs időnk, hogy elbúcsúzzunk vagy ítéletet mondjunk az elhagyott karakterek fölött. Mikor pedig azt hinnénk, hogy most itt az ideje egy kielégítő lezárásnak, már a végére is értünk a regénynek.

Azt gondolom, sok volt a potenciál, a lehetőség a történetben. Benne volt a jelen, a múlt, történelem, gyilkosság, szerelem és élet. De kudarcot vallott sok önmaga által feltett kérdés megválaszolásában, egyszerűen túl sokat akart és nem bírta el. A regény elolvasása közben pozitív voltam, tetszett. Voltak kifejezetten izgalmas részek, és ugyan nem értettem mindent, a lényeg pont a várakozás, a remény volt, hogy majd a következő oldalon minden értelmet nyer. Na most ezek után el tudják képzelni, milyen érzés az, mikor ez nem történik meg?

Mi lesz a Marcell, Marcell anyukája és mostohaapja kapcsolatával? És a nagy találmánnyal? Számomra ezek annyira központi problémának tűntek, hogy megoldatlanságuk szinte hibának számít. Talán nem kellene ezeknek zavarnia engem. Talán nem gondolkozom elég szabadon és nem járt át eléggé a párizsi légkör, az ott lakókat jellemző kötetlen gondolkozás.

Somos Emma

A szerző a könyvével

Ezzel szemben a történelem szerepét kifejezetten izgalmasnak találtam, de ugyancsak kiaknázatlan területnek. Párizsból is annyival többet ki lehetett volna hoznia az írónak, többet átadnia az 1980-as év hangulatából, azon kívül, hogy milyen volt, amikor meghalt John Lennon. Legalábbis én még többre éheztem volna. Tetszett ez a szál, a múltba tekintés érzése, mint egy színes kút, amiből elkezdett vizet felhozni a regény, de az első pár korty után már nem adott volna többet.

Önmagában egy nagyon kreatív, innovatív alapkoncepciójú regényről beszélhetünk, aminek kidolgozása kicsit a „félkész” hangulatát hagyja maga mögött.

Azt hittem, hogy sok minden értelmet nyer majd, hogy a múlt és a jelen összefolyásán túl lesz egy olyan fordulópont, amikor „értelmet nyer az élet, értelmet nyer a halál” – ahogy Dickens mondaná. De ez a Titkos moziban nem történik meg, és számomra a vége is olyan, mint egy kellemetlen arculcsapás. Értelmetlen, hatástalan és idegesítő. Végső soron az igazi álmodozóknak ajánlom ezt a könyvet, azoknak, akik egyik gondolatról a másikra ugrálnak, és nem zavarja őket, ha pár, először sokat ígérőnek tűnő mellékszál végül a semmibe foszlik.

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)
fotók: mora.hu

Pacskovszky Zsolt: Titkos mozi (Móra Kiadó, 2017, 184 o.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Siker, hírnév, életcél

A tinédzserkor szívás. Ezzel, gondolom, senkinek nem mondok újat, hiszen közismert tény. Kamaszkorban az embernek ezer meg ezer problémával és kérdéssel kell szembenéznie. Ezek közül mindegyikről sok-sok cikket lehetne írni, én most mégis egy olyan témát választok, ami talán az egyik legkomolyabb és legsúlyosabb kérdés a tinédzserkor elszenvedése során, még annál is komolyabb, mint az az égető probléma, hogy elment az internet, vagy hogy a fiú/lány, aki tetszik, semmilyen érdeklődést nem mutat irányunkban. Ez a kérdés pedig a jövő kérdése.

Bizony, minden kamasznak el kell döntenie, hogy mit akar kezdeni a jövőjével. Első körben, hogy melyik egyetemre akar menni. Na jó, legelső körben, hogy melyik gimnáziumba akar menni, de erről gyakorlatilag a kamaszkor elején kell még dönteni, és az én korosztályom, tehát a 14-5-6 évesek nagy része ezen a választáson már túl van.

Az egyetemmel kapcsolatban több dolgot is el kell döntenie. Melyik egyetemre szándékozik menni, mit szándékozik tanulni, az egyetemi hétvégi bulikban hány liter alkoholt szándékozik magába dönteni, és ezek mindegyike nagy kihatással van a jövőjére. A továbbtanulás kérdése a mai kamasz egyik legnagyobb dilemmája, és hiába mondják neki, hogy van még ideje eldönteni, bizony, már 13-14 éves korában gondolkozni kezd ezen, és ahogy növekszik, egyre közelebbivé, ijesztőbbé és égetőbbé válik a kérdés.

De mégis, amikor azt mondjuk egy tizenévesnek, hogy jövő, vagy még inkább, hogy a jövőd, nemcsak az egyetem jut eszébe, a tanulás, hanem az is, hogy mi lesz az egyetem után. A nagy többség gyakorlatilag ugyanazon séma mentén képzeli el az életét: a gimnázium befejezésekor elköltöznek a szüleiktől, egyetemre járnak, amit a húszas éveik közepére vagy végére befejeznek, utána karrier – közben pasiznak/csajoznak, ki többet, ki kevesebbet, aztán amikor már jó ideje ugyanazzal az emberrel élnek együtt, összeházasodnak. Egyetem alatt kollégiumban laknak, utána albérletben, majd amikor összeköltöznek a párjukkal és összeházasodnak, vagy legalábbis annak a környékén, vesznek saját kocsit és házat. A biztos környezetbe aztán már jöhetnek a gyerekek, akiket szépen felnevelnek, óvodába, iskolába járatják őket, aztán amikor a gyerekek kirepültek, tovább dolgozgatnak, nem sokkal később pedig nyugdíjba mennek, és onnantól a bingónak, a kötögetésnek és az unokáiknak élnek.

Na jó, ez nyilván egy konvencionális életút. Nyilván mindenkinek eltérőek az elképzelései, de mégis, a legtöbb ember elképzeléseiben ugyanazok az elemek szerepelnek. Egyetem, munka, karrier, szerelem, házasság, család, lakás, munka, gyerekek, nevelés, nyugdíj, unokák. Valljuk be, ezek közül a legtöbb embernek a legtöbb dolgot sikerül elérnie. A legtöbben végeztek valamiféle iskolát, a legtöbb embernek van munkája, fedél a feje fölött (még ha nem is a sajátja), autója, élettársa, vannak vagy lesznek gyerekei, lesz nyugdíja és unokái is születtek vagy születnek majd valamikor.

Csakhogy mindezen dolgok mellett mást is csinálhatunk. Bármit. Mindent. Amit akarunk. Kell valami célt adni az életünknek, hogy a gyakori, szinte mindenkit érintő elemek mellett valami mást is csináljunk. Valamit, ami megkülönböztet minket más emberektől, ami minket önmagunkká tesz. Ami az életünk célja, értelme, amit mindenképpen el szeretnénk érni. Rengeteg ember számára ez a karrierrel kapcsolódik össze. A munkával. Sikeresek szeretnének lenni az életben, a munkában, sikereket szeretnének elérni. Nemcsak azt, hogy meg tudjunk élni és még félre is tudjunk tenni egy kicsit. Nemcsak azt, hogy élvezzük, amit csinálunk. Hanem igazán sikeresek szeretnénk lenni. Szakmai elismerést, tiszteletet szeretnénk kapni. Akár valamilyen szinten híresek is szeretnénk lenni.

Hát igen, a hírnév. Híresnek lenni a mi agyunkban gyakorlatilag összekapcsolódik azzal, hogy sikeresnek és gazdagnak lenni. Pedig létezhet az egyik a másik kettő nélkül is. Lehet valaki híres úgy, hogy szegény is sikertelen, sikeres lehet úgy, hogy szegény és senki nem tud a sikereiről, és gazdag is lehet úgy, hogy semmit nem ért el és senki nem ismeri a nevét. De azért a legtöbb híres ember gazdag is. És hogy sikeresek-e?

Mert mi az igazi siker? Amit valaki annak érez? Vagy amit a külvilág annak tart? Kell-e tehetség a sikerhez? És a tehetséghez kell siker? Aki igazán tehetséges, az sikeres is? Vagy legalábbis az lesz valamikor, ha elég keményen dolgozik? Egyáltalán mi az a tehetség? Elméletileg mindenkinek van valamennyi. Mindenki ért valamihez, mindenkinek van valami, amiben jobb, mint a többiek, jobb, mint az átlag.

De ezt hogyan ismerjük fel? Hogyan lehet megtudni, hogy miben vagyunk tehetségesek? Mi van azzal, aki túl szegény, esetleg túl buta ahhoz, hogy felismerje és foglalkozzon a tehetségével? És azokkal mi van, akik borzasztóan tehetségesek voltak, de nem tudták a világ számára ezt egyértelművé tenni, soha nem fedezték fel és ismerték el őket igazán, és kárba veszett a tehetségük? Akik zseniálisak voltak, de senki nem emlékszik a nevükre? Mi van, ha csomó őstehetség és zseni fel sem tudta fedezni a tehetségét, mert nem volt rá lehetősége?

És aki valóban tehetséges és sikeres is, legalábbis úgy gondoljuk róla, az is biztosan olyan sikeres? Miben mérjük a sikert? Pénzben, hírnévben?

És a hírnév mire jó? Arra, hogy ismerjék a nevedet? Hogy mindenki tudja, ki vagy? Hogy felismerjenek az utcán, szelfit készítsenek veled és arra aztán többszáz lájkot kapjanak a közösségi médián? Hogy a hírnevedet jóra használva felhívd a figyelmeket olyan dolgokra, amiket fontosnak tartasz? Hogy érdekelje az embereket, ki vagy és mit csinálsz? Hogy drámára éhes paparazzik zaklassanak, dokumentálják az életed minden pillanatát? Hogy mindenki tudjon mindenről, amit csinálsz, legyen az rossz vagy jó? Hogy mindenki ismerjen téged, a magánéletedet, a hibáidat és a gyengéidet, és akkor is érdeklődjenek irántad, amikor azt kívánod, hogy mindenki hagyjon békén? Hogy érdekes legyél? Hogy legyél valaki? Hogy ne legyél egy senki? Azt szeretnéd, hogy életedben szeressenek és elismerjenek? És ha meghalsz, sajnáljanak, sírjanak és jöjjenek el a temetésedre? És emlékezzenek rád? És ne felejtsenek el?

Mi van azokkal, akik életükben híresek, de haláluk után elfelejtik a nevüket? Ha életedben megvolt a hírnév és a csillogás, de halálod után senkit nem érdekelsz? Ez rossz? Vagy mindegy?

És mi van azokkal, akik nem híresek, hanem hírhedtek? Ha sokan szeretnek, de sokan utálnak, az számít? Ha eléred, hogy emlékezzenek rád, az azt jelenti, hogy sikeres vagy? És azok, akik valóban jót alkottak és évszázadokkal később is emlékszünk rájuk? Nekik jó? Szeretnél ilyen ember lenni? Olyan lenni, mint Shakespeare, Mozart vagy Petőfi Sándor? Akikre emlékszünk, ismerjük és szeretjük a műveiket, az alkotásaikat és a személyüket is, évszázadokkal később is? Vajon el fogjuk felejteni őket valaha is?

És azok, akiknek soha senki nem ismerte a nevüket? Akik szerettek volna híresek lenni, de senki nem ismerte őket és most se ismeri?

Szeretnél híres lenni? Szeretnél ismert lenni, szeretnél lenni valaki? Szeretnéd, ha emlékeznének rád? Nem szeretnéd, ha elfelejtenének? Szeretnél sikeres lenni, elismerést és megbecsülést kapni az életben? Vagy csak szeretnél boldog lenni? Mi a célod az életben? Találd meg!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A feminizmusra szükség van

Ha ma azt mondja valaki, hogy ő feminista, egyre kevesebb ember fog kiakadni. Egyre kevesebben fogják azt gondolják, hogy egy feminista szívből gyűlöli a férfiakat. Sokkal inkább az fog az emberek eszébe jutni, hogy ez a valaki harcol a nők jogaiért, a nemek egyenlőségért. Mostanában, egyre inkább úgy látom, hogy a nők helyzete javul. Ha csak azt vesszük alapul, hogy milyen volt egy nő élete száz évvel ezelőtt, büszkék lehetünk a feminista mozgalmakra, hogy mennyi mindent elértek. Néha azonban most is megdöbbenek azon, hogy hiába élünk az elfogadó 21. században, még most is mennyi negatív diszkrimináció érheti az embert, csak azért, mert nő.

A Facebookon találtam egy posztot, egy könyves oldalról egy kommentet másoltak le. A komment lényege az volt, hogy az olvasó nagyot csalódott, mert a könyvben nem férfi volt a főszereplő, és hogy nem erre számított a leírás alapján. A könyv hátlapján a szereplőről annyit tudtunk meg, hogy belevaló, határozott, nehéz múltja van és Szendének hívják. A névből és a leírásból valóban nem kell feltétlenül egy nőre gondolnunk. Még a csalódás is érthető, hiszen lehet, hogy egy férfi főszereplőről akartunk olvasni, nem pedig egy nőről. Viszont a kedves kommentelő nem ezért volt csalódott. Nem a szereplő neme bántotta, hanem az, hogy hogy lehet egy nőnek ilyen jellemzést írni. Mert egy nőnek sohasem lehet véres múltja, nem akarhat bosszút állni, nem lehet ambiciózus vagy erős akaratú. Teljesen mindegy, hogy ez egy könyv, annyira nem kéne elrugaszkodnunk a valóságtól, hogy egy nőt rátermettnek és magabiztosnak írjunk le. Hiszen ki hallott már olyat a valóságban, hogy egy nő ilyen legyen. Mert egy nő, az nő. Maradjon csak otthon a konyhában, nehogy már elképzelései legyenek… Szép kis világban élnénk, ha a nőknek álmai lennének, amiket megpróbálnának megvalósítani.

Az illető egy másik kommentjében azt is elmagyarázta, hogy egy nőnek nemcsak hogy céljai nem lehetnek, de bizonyos dolgokat nem is tehet meg, mert az csak a férfiak kiváltsága. Például nem lehet katona. Mert egy nő gyenge, nem való katonának, katona csak egy erős férfi lehet. Szóval, ha valaki nőnek született, akkor ne is álmodjon róla, hogy esetleg csinálhat valamit, ami a férfiak feladata, mert egy nőnek nem szabad olyat.

Ezek az emberek, akik így gondolkodnak, nem a múlt századból ragadtak itt. Ők ma gondolkodnak így. Ilyenkor realizálódik bennem, hogy még ma is mekkora probléma a nők elnyomása. Amíg lesznek ilyen emberek, akik helytelenítik, hogy egy nő is azt csinálja, amit szeretne, ez egy valós, létező probléma. Hiszen képzeljük csak el: ezek az emberek akárkik lehetnek. Rendelkezhetnek befolyással, lehetnek olyanok, akik emberek életéről döntenek. És ezeket az embereket befolyásolhatja a döntésükben az, hogy valaki nő vagy férfi. Például, ha egy állásinterjúra egy nő is jelentkezik, hiába szerepel jól, mégsem kapja meg az állást, mert nő, és emiatt „nem elég jó” a munkára. Hogy történhet meg, hogy egy ember azért nem alakíthatja úgy a sorsát, ahogy ő szeretné, mert nő? Ha azt mondanánk, hogy azért nem kaptunk meg egy állást, mert szemüvegünk van, akkor az normális lenne? Azon nem háborodna fel mindenki? Megengedne magának ilyet bárki is, hogy valakit emiatt ne vegyen föl? Nem hiszem… Akkor az, hogy valakinek azért ne adjanak munkát, mert nő, miért lehetséges?

Az ember azt gondolná, hogy most, csaknem 100 évvel az első komolyabb feminista megmozdulások után, már természetes, hogy egy nőt azért nem utasítanak vissza, mert nő. De ez nem így van. Hiába büszke a világ arra, hogy mennyire toleráns, hogy mennyit fejlődött, hogy mennyi pozitív változáson ment keresztül, mégis, még most is alapvető kérdés, hogy a nőknek miért nincsenek bizonyos jogaik, amik a férfiaknak igen. Mert bizony a szüfrazsettek nem azért küzdöttek, hogy papíron, hivatalosan ugyanolyan jogaik legyenek, mint a férfiaknak. Nem az volt a céljuk, hogy a férfiak szánalomból úgy tegyenek, mintha egyenlő félként tekintenének rájuk. Ők valóban egyenlőséget akartak. Ami nemcsak egy állítás, nemcsak üres hitegetés, hanem valóság. De amíg a világban vannak olyan emberek, akik egy nőt csak azért ítélnek el, mert nő, addig a feminizmusra szükség van. Szükség van, hogy harcoljunk a nők jogaiért!

Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Jó tanácsok az AKG-s éves projekthez

A 11. nyelvi évről nemrég írtam, viszont ebben az évben nem a nyelvválasztás az egyetlen kihívás. Itt van még az éves projekt, ami csaknem ugyanolyan nagy döntés és vállalás, hiszen ettől is függ, hogy továbbléphetünk-e a tizenegyedik osztályba. A projekt elkészítésének alapvetően elég szigorú feltételei vannak, munkanaplót kell vezetni, konzulenst kell keresni, miegymás. És akkor még nem beszéltem arról, hogy ugye ezt egy éven keresztül kell csinálni. Szóval tényleg olyan dolgot kell választani, ami érdekli is az embert, és van vele annyi munka, hogy kitartson egy éven át.

Az első konzultálás ezzel kapcsolatban a nyitótáborban van, augusztus végén, amikor úgy nagyjából el kell mondanunk a patrónusoknak, hogy mit képzelünk el. Itt még inkább arra kíváncsiak, hogy van-e már egy körülbelüli elképzelésünk vagy sem. Mert ha nincs, akkor segítenek, hogy mi az erősségünk, esetleg mi az, ami érdekel minket, és eddig még nem volt alkalmunk kipróbálni. Aztán szeptemberben már le kell adni a végleges választást, és ezt hamarosan követi az október elejei projektterv megírása. Ebben kell tisztázni azt, hogy mi a projektünk, és hogy hogyan tervezzük a haladást. Persze nagyon sok projektnél ezt nem lehet teljesen megadni, így ott érdemes feltételes pontokat kitalálni, vagy kifejteni azt, hogy miért nem tudjuk, hogy miképp lesz. Én például olyan időpontokat adtam meg, amikorra biztosan végeznem kell majd egy-egy részfeladattal.

Aztán ideje elkezdeni konzulenst keresnünk. Érdemes minél több embernek elmondani a projektünket, hiszen nagy az esély arra, hogy ők ismernek valakit, vagy hallottak már valakiről, aki esetleg tudna nekünk segíteni. Amikor pedig felkeressük a konzulenst, jó a lehető leghamarabb tisztázni a feltételeket, hiszen az iskola elvárja azt, hogy ez az ember ténylegesen kövesse a munkánkat. És ha úgy érezzük, hogy bár el is vállalná a konzulens, és illik erre a feladatra a képzettsége, mégse szimpatikus, akkor inkább keressünk tovább. Az az igazán jó érzés, amikor tudjuk, hogy a konzulensünket is érdekli a munkánk, neki is egy siker, amikor megcsinálunk valamit, és olyan visszajelzéseket kapunk tőle, hogy egyszerűen öröm hallani a kritikát is. Ez egy olyan munkakapcsolat legyen, ami hosszú távon is működőképes.

Sándor Csenge

Éves projekt 2012. – Karakas Lili: Kazettás mennyezet festése

A munkánkról heti rendszerességgel munkanaplót kell vezetnünk. Vagyis le kell írnunk egy táblázatba, hogy mit csináltunk, és írásos formában is ki kell fejtenünk. Ez, amilyen nehézkés és unalmas feladat, annyira hasznos is. Hiszen ilyenkor kicsit tisztábban átlátjuk, hogy haladtunk azon a héten. Érdemes emlékeztetőt beírni a telefonba, hogy ne felejtsük el, és bevezetni egy időpontot, amikor – ha törik, ha szakad – le tudunk ülni és el tudjuk végezni ezt a tízperces munkát. Valamint szerintem érdemes magunknak összeállítani egy tervet, hogy melyik nap mivel akarunk foglalkozni, és ha nem sikerült betartani, nem kell elmondani senkinek, egyszerűen csak át kell nyilazni a feladatot egy következő hétre. És igyekezni kell nem aggódni azon, hogy mi lesz ezzel az egésszel.

Sándor Csenge

Éves projekt 2012. – Fodor Fanni: Hallássérült gyerekek oktatása

A „piszkozatot” aztán április elején kell leadni a konzulensünknek, hogy olvassa át vagy ellenőrizze le. Ezután még nyilván hosszú idő az átnézés (ha olyan típusú a projektünk), javítgatás stb. És aztán májusban van a bemutatás. Ez egy szóbeli prezentáció, mely a projekt értékelésének 20%-át adja, ami azért – bárhogy is nézzük – jó sok. Erről azonban még én sem tudok túl sokat, hiszen ez még messze van. Viszont az biztos, hogy nem egy háromperces gyors kis PPT összeállításáról van szó.

Éves projekt bemutató vázlata 2016 – Hajdu Tamás: Drón készítése

Most pedig beszéljünk a projektről magáról. Alapjába véve négy műfaj van meghatározva, amelyek:

1. Írásos tanulmány típusú projekt

2. Képi vagy elektronikus – ismeretterjesztő információforráson alapuló – projekt

3. Művészeti alkotás létrehozása

4. Szervezésen alapuló projekt

Ezek természetesen nem kőbe vésett műfajok, minden egyénfüggő, szóval nem kell aggódni. Az viszont nagyon fontos, hogy úgy válasszuk ki a projektünket, hogy tényleg szeresük azt a választást. Hiszen, amikor még a nem is tudom hány órás nyelvtanulás után ismét vissza kell ülni az íróasztalhoz, vagy el kell menni valahova, akkor bizony sokkal könnyebben fog menni, hogyha érdekel minket az a dolog és akarunk vele foglalkozni. Ha a munka nem fáradtság. Szerintem úgy érdemes választani, hogy feltérképezzük, mik azok a dolgok, amik érdekelnek minket, valamint hogy mi az, amiben amúgy is jók vagyunk. Az, hogy mit lenne jó megtanulni az egy év alatt, az persze szintén egy nyomós érv lehet, de őszintén szólva, inkább hallgassunk most a szívünkre. Hiszen igen, nekem fontos lenne megtanulnom például kezelni a számítógépet, de tuti, hogy még október első hetében feladtam volna ezt a vállalásomat, vagy pedig egy értékelhetetlen projektet hozok össze, mert a hideg kiráz ettől a témától. Nekem véletlenül jutott eszembe a projektem ötlete, de annyira izgatott lettem tőle, hogy aztán csomót gondolkodtam rajta, és akkor tudtam, hogy végre rátaláltam, ez lesz a jó.

Sándor Csenge

Kelemen Dorka: Az állam és a vallás megjelenése a kiemelkedő történelmi perekben

Látom magam körül az embereket, hogy nagyon sok dolga van mindenkinek, mégis, akik szeretik és örülnek a projektnek, amit választottak, azok úgy beszélnek róla, hogy azért ha nem is haladnak úgy vele, ahogy elképzelték, érdekli őket. Vagy éppen nyakig vannak az egészben, és semmi mással nem foglalkoznak, mivel a projektjük az, ami igazán és ténylegesen, mindennél jobban érdekli őket. Szerintem ez a legcsodálatosabb, annak ellenére, hogy a többi tevékenységükre nincsen éppen jó hatással.

A fontos az, hogy ne szabjunk gátat magunknak. Persze, nem azt mondom, hogy válasszuk azt, hogy beutazzuk Európát, és mindezt videónapló formájában dokumentáljuk, hiszen ez nem egy olyan dolog, amit biztosan véghez tudunk vinni. Olyat válasszunk, ami baromira érdekel, viszont bele tudjuk passzírozni azt az egy-két órát hetente az életünkbe, amikor a projekttel foglalkozunk. Az sem mellékes, ha a jót a hasznossal össze tudjuk hozni. Tehát legyen a projektben kihívás, olyan, amit meg kell tanulnunk, viszont olyan rész is, ami nekünk nem jelent nehézséget, kirázzuk a kisujjunkból, mert annyira szeretjük csinálni, hogy egyszerűen megy nekünk.

Éves projekt 2013. – Gacsáji Bíborka: Stop Motion

Végezetül pedig mindenkit arra bíztatok, hogy beszéljen a barátaival erről, azokkal, akik a suliba járnak, esetleg ugyanúgy a választás előtt állnak, vagy már túl vannak rajta, hiszen ők tanácsokat tudnak adni, vagy olyan dolgokra tudják majd felhívni a figyelmünket amik eddig eszünkbe sem jutottak. Akik pedig nem AKG-sok, azokkal csak osszuk meg a gondolatainkat, mert ötletelésben is biztosan tudnak segíteni, vagy csak támogatnak, esetleg megmondják, hogy nem biztos, hogy jó választás. Nagyon sokat tudnak az ilyen beszélgetések segíteni a választáskor. De ha nem akarjuk megosztani másokkal, mert esetleg annyira személyes, akkor persze nem kell. A lényeg, hogy valamiért legyen jó nekünk, kamatozzon, a legjobb, ha lelkileg, hogy egy évig azzal az adott dologgal fogunk foglalkozni. Legyen ez főzés, írás, rajzolás, kísérletezés, önkénteskedés, zene, bármi...

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A magyar filmekről, előítéletek nélkül

Amikor meghallom egy barátomtól, osztálytársamtól vagy csak éppen a buszon két hangosan szakértő fiataltól, hogy a magyar filmek milyen rosszak, mindig dühbe gurulok. Nagy késztetést érzek arra, hogy az ilyen embereket néhány szóval kiosszam, de mivel visszafogott ember vagyok, és tudom, hogy ez nem lenne valami szép, nem teszem. Ezért írom most meg ezt a cikket, mert szeretném elmondani a véleményemet azoknak, akik szerint úgy en bloc rosszak a magyar filmek, és hogy végre ne kelljen elfojtanom ezt az egészet magamban.

Kontroll

Szerintem, ha valakinek azt mondjuk, hogy magyar filmek, akkor gyakran olyan minősíthetetlenül rossz filmek jutnak eszébe, mint mondjuk az Álom.net. Miért van ez? Mert ezek azok a filmek, amikről azt hiszik a készítők, hogy kellenek a magyarnak. Pedig nagyon tévednek. Ameddig az a poén, hogy valaki belelép egy kutyakakába, és azt próbálja levakarni a cipője talpáról, vagy hogy egy másik személyt lehugyoznak egy ablakból, addig nem beszélhetünk normális filmekről. És mégis, ezeket megveszik a mozik, mert vígjáték kategóriában készültek, és mert hajaznak a még alpáribb amerikai produkciókra, amiket ugye sokan megnéznek. Biztos nagyon vicces, mert az amcsik azt mondják, és akkor az úgy is van. De ha ezek után egy korombeli, vagy esetleg egy 20-30 éves ember nem ül be rájuk a moziba, teljesen megértem. Mégis épp ez a probléma, mert akkor az olyan alkotásokra, amik tényleg megérdemlik a rivaldafényt, azokra sem fognak elmenni. És ha a fiatalabb korosztály nem nézi meg ezeket a filmeket, akkor az egész történetnek vége van. A szüleink tudják, hogy léteznek olyan jó filmek, mint A tanú, amiből még most, majd 50 évvel a film megjelenése után is idézgetnek, de mi nem fogjuk tudni, milyenek azok az igazán jó magyar alkotások. Tehát ha a fiatalság nem nézni meg a JÓ mai magyar filmeket, akkor hogyan fognak kultuszt teremteni, ahogy azt a régiek tették. És ha ők ma nem nézik meg ezeket, akkor 20 év múlva se fogják az akkoriakat. Na itt a baj.

A tanú

Most, gondolom, jó néhányan nem fognak velem egyetérteni, hiszen a következő sorok egy 810 ezer feliratkozóval büszkélkedhető magyar videósról fognak szólni. Gondolom, páran már kitaláltátok, hogy Dancsó Péter az alanyom. Nem szeretnék nagyon belemenni abba, hogy miért nem nézem már vagy két éve a videóit, és miért vagyok erre nagyon büszke. Lehet őt szeretni vagy nem szeretni, annyi biztos, hogy nagyon sikeres. Viszont ami nagyon ártó abban, amit csinált abban az időben, amikor még néztem, az az, hogy kiparodizálta a magyar filmeket, amik valóban a filmművészet leprásai. Vicces és jól csinálja, aláírom. De ez mutat példát a fiatalságnak, mert valljuk be, a nézőinek a fele abban a korban van, amikor már kezd kialakulni egy reális világkép az emberben. Szóval ezzel az egésszel csak azt éri el, hogy a nyolc-kilenc évesek jókat nevetnek a poénjain, miközben az rögzül bennük, hogy a magyar filmek rosszak. Emiatt soha a büdös életben nem akarnak majd maguktól elmenni egy filmre se a moziba, legyen az egy Saul fia, egy Testről és lélekről vagy egy Mindenki kaliberű alkotás. Természetesen ezt nem úgy értem, hogy a gyerek menjen el egy felnőtteknek szánt filmre, hanem majd, amikor már elég idős hozzá, hogy megítéljen ilyen filmeket.

Mi az ember egyik legrosszabb ellensége? Az előítélet. És az átlag magyarban nagyon sok előítélet van a saját hazája filmjei iránt. Egyszer s mindenkorra le kéne győzni ezeket, mert megéri. Azt ajánlom mindenkinek, aki elolvasta ezt a cikket, hogy üljön le, és nézzen meg egy igazán jó hazai alkotást. Ha nem tetszett, mérgelődjön egyet azon, hogy ez elvett másfél órát az életéből, és hagyja a francba, de ha tetszett, nézzen meg többet, és bujtsa fel a társait, hogy legközelebb tartsanak vele.

Nézzetek magyar filmeket órákon, az osztállyal. Olyanokat, amiknek van mondanivalójuk, hogy minél többen tudják, hogy van spiritusz a hazai filmiparban, és ne csak a külföldi baromságokat ismerjük meg.

Brazil

Szerencsére túllendültünk a kétezres évekre jellemző alpári filmek gyártásán, és elérkeztünk egy olyan korszakba, ahol már készülnek tartalmas magyar filmek. Nem mintha eddig nem készültek volna, csak kisebb számban. Ezért azt mondom, csak egy kicsit tegyük félre az előítéleteinket, ragadjunk meg egy adag popcornt, és nézzünk meg egy igazán jó hazait, mert megéri.

Egy-két filmet ajánlanék még megnézésre, amikkel akár kezdeni is lehetne: Martfűi rém, Tiszta szívvel, A nyomozó, Kontroll, Isteni műszak, Brazilok, Argó 1-2, Üvegtigris 1-2. És ha valaki a sorozatok híve, pont úgy, mint én, az vethet egy pillantást az Aranyéletre is.

Károlyi Ábel (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A színház rocksztárjai

Mikor apukám elmesélte, hogy annyira nagy hajrá volt a jegyeladás elindításakor, hogy végül nem is sikerült neki négy egymás melletti helyet lefoglalni a Vígszínház Pál utcai fiúk előadására, már biztosan tudtam, hogy valóban egy színházi köntösbe bujtatott „High School Musicallel” van dolgom. Hogy miért? Mert ez az előadás is egy musical, és a magyar rajongótábor is már közel ugyanakkora. Ehhez hozzá kell tennem, hogy bár lehet, hogy ciki bevallani, de én kifejezetten szerettem 6 évesen a Disney féle High School Musicalt. A Pál utcai fiúk előadásban pedig benne van minden, amit az ember egy egyedülálló Disney produkciótól elvár (értsd: közös éneklések, menő tánc, videóklip-feeling és jóképű színészek), de a helyzet az, hogy ennél még sokkal többet is ad az előadás.

Somos Emma

Molnár Ferenc regényének történetéhez szinte teljesen hű marad a darab, és meg kell hagyni, szerintem hihetetlenül jól csomagolja át egy 2018-ben is menő, dizájnos csomagolópapírba azokat az örök-igazságokat, amiket még 1906-ban írt meg az író. Azzal, hogy olyan színpadtechnikát, jelmezeket, koreográfiát használ az előadás, ami már egy mai 5 évesnek is menő, de egy 40 évesnek sem elcsépelt, valami varázslatos dolgot ér el, és ennek a varázslatnak a Vígszínház kapuin belül mi is szemtanúi, sőt, résztvevői lehetünk.

A nézőtéren generációk azonosulnak a Pál utcai fiúk karaktereivel, és élik át az általuk megélt örök élethelyzeteket. A legkülönlegesebb talán így, kamaszként megnézni ezt a darabot, mert ekkor egyszerre látod gyerekként, de már egy felnőtt szemével is a történetet. A gyerekeket megtanítja arra, hogy álljanak ki amellett, amiben hisznek, hogy küzdjenek és ne adják fel, és talán – ami a legfontosabb – megtanítja a gyerekeket egymás kölcsönös tiszteletére is. A felnőtteket emlékezteti arra, hogyan kell az álmaikban hinni, és a saját gyerekkoruk felidézésére is bíztatja őket, így a történet segít egy teljesen új perspektívába helyezni a mindennapjaikat.

Sokszor érzem azt, hogy Molnár Ferenc történetei inkább a felnőtteknek szólnak, hiszen mindig bekopogtat a rideg valóság. A gyerekkori álmon, a grundon is elkezdenek építkezni, és ezek után az eddigi élet-halált jelentő háborúzás (ami a felnőttek szemével csak idegesítő gyerekcsetepaténak tűnhetett) egy perc alatt értelmét veszíti.

Somos Emma

Ami miatt az előadás nagyon jó, az az, hogy nem érzed műnek azt a keserű ízt, amit a történet hagy a szádban. Mert bár anyukámnak az előadás már túl hatásvadász volt, és sok zenés, éneklős részre lehet azt mondani, hogy kicsit „túl lett tolva”, a végén valahogy mégis nagyon jól összeáll az egész, és semmilyen műviség, erőltetettség nem hagyott hamis érzést a nézőben. Mert lehet, hogy ami anyának már hatásvadász, az pont az az eszköz, amire a mai világ gyermekei felkapják a fejüket, és elkezdenek tényleg figyelni. És miközben ott van ez a keserű íz a szádban, együtt énekelsz a színészekkel, és valahogy mégsem egy depresszió-gubónak érzed magad. Ehelyett megcsap a tisztesség, a szeretet, a bátorság szele, és a mindezt szimbolizáló Nemecseket együtt ünnepli a nagymama, a kamasz, az apuka és a színészek a színpadról.

Végig azt éreztem, hogy ez az előadás aztán tudja, hogy kell megszólítani a mai fiatalokat. És az anyukákat. Meg persze a nagymamákat is, akiket le ne becsüljük, mert ők az egyik legkomolyabb rajongói, sőt, bázisa az előadásnak. De most komolyan, kinek ne tetszene 14 fiú, akik három órán keresztül ugrálnak és énekelnek cuki egyenruciban? Kérdem én, mi ez, ha nem egy modern fiúegyüttes születése? Az apukáknak meg marad az amúgy is fiús sztori, a háború, a bátorság meg ilyenek. Amúgy, ha már itt tartunk… Személyes kedvenceim lettek a Cselét és Weiszt megformázó színészek, de muszáj megemlítenem, hogy sokan csak azért jönnek el, hogy lássak Vecsei H. Miklóst, Nemecsek szerepében. Itt talán illik bevallanom, hogy lehetéséges… vagyis elképzelhető… esetleg bátorkodom úgy megfogalmazni, hogy több mint valószínű, hogy nekem is voltak ilyen indítékaim.

Somos Emma

fotó: Gordon Eszter

Ha a nagyon elfogult rajongólány szól belőlem, a Pál utcai fiúk szereplői a mai színház rocksztárjai. És ez csak a személyes hipotézisem, de nagy esélyét látom annak, hogy nemsokára sok tini szobájában vígszínházas Pál utcai fiúk plakátok fognak lógni, lesznek az előadásnak saját termékei, tudjátok, olyan cuki kis karkötők, bögrék, vászontáskák, amin az előadás szereplői vannak. Amúgy, ha kell ehhez marketinges munkatárs, én jelentkezem! De a rózsaszín ködöt arrébb hessegetve, azt azért még józan fejjel is be lehet ismerni, hogy sok gyerek szemében a Pál utcai fiúk a mindennapok hőseivé válhatnak az előadás által.

A Vígszínház Pál utcai fiúk előadása egy profin feldolgozott klasszikus. Igazi parafrázis, ami segít, hogy minél több gyerek megismerje, megértse és megszeresse ezt az örök történetet. Remélem, nem ciki bevallani, hogy az előadás rám is olyan hatással volt, hogy a végén már arról vizionáltam, hogy másnap a suliban az osztályunk úgy fog énekelni, mintha minimum egy videoklipben lennénk, és a bajtársiasságról, a testvériességről meg hasonló szívszorítóan megható értékekről szólna egybecsengő énekünk. De úgy igazán átélve az egészet, értitek. Szóval így éreztem magam a színházban.

Somos Emma

A Pál Utcai fiúk előadása olyan színészeket fedeztet fel az új generációval, a most felnővő gyerekekkel, akikért lehet rajongani, akikért érdemes színházba járni és akik hatására esetleg majd elviszik a saját gyerekeiket is színházba.

Az előadás engem sokszor emlékeztetett a Holt költők társaságára, ami ugyan több mint ötven évvel a Pál utcai fiúk megszületése után játszódik, mégis nagyon sok hasonlóság van a két történetben. A gyerekek helyzete, megítélése nem sokat változott, így ennek a két történetének nem véletlen az óriási sikere. A gyermekek szemén keresztül látatja a világunkat, aminek köszönhetően az embereknek fel kéne ismerniük, hogy hé, igenis figyeljünk a gyerekekre, és az iskolák középpontjában is ők álljanak, ne a lexikális tudás.

Mindenesetre, gyerekek nézzétek meg a Pál utcai fiúkat, mert jobb, mint a High School Musical. Kamaszok menjetek el, mert sok a jóképű színész és a mély üzenet. Szülők, nagyszülők nézzétek meg a gyerekeitekkel, mert fontos dolgokra emlékeztet, és nektek (is) szól. És említettem már, hogy vannak jóképű színészek?

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)
fotók: vigszinhaz.hu

Dés László – Geszti Péter – Grecsó Krisztián: A Pál utcai fiúk (Vígszínház)
Rendező: Marton László
Szereplők: Fesztbaum Béla, Wunderlich József, Vecsei H. Miklós


Ki kicsoda a Pál utcai fiúkból a Szubjektív szerkesztőségében?

Egy csodálatos ötlet szikrája pattant ki a fejemből. Ha szerkesztőségünk tagjai játszanák el a Pál utcai fiúkat, ki kicsoda lenne? Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én mindig nagyon élvezem az ehhez hasonló cikkeket olvasni (lehet, hogy írni még jobban). Ezzennel pedig fény derül a Szubjektív szerkesztőség tagjainak karakterére, és megtudják a kedves olvasók, ki tűnne fel Boka, a Pásztorok vagy éppen Nemecsek szerepében.

Rácz tanár úr – Baranyai István

Somos EmmaKi más kaphatná meg a tanár szerepét, mint a tanár úr. Azonban Baranyai tanár úrnak igen csak jó a humora (szóviccekben verhetetlen), és soha nem papolna félresikeredett kémia kísérletekről. Maximum cikkekről és matek feladatokról. Bár inkább csak az utóbbiról kell, néha-néha. De az biztos, hogy soha nem oszlatná fel a gittegyletet, hiszen a Szubjektív diákmagazin szerkesztőségének is ő a megálmodója, örök tagja és vezetője.

Csele – Bodnár Balázs

Somos EmmaCsele egy energetikus, lelkes karakter, és bár Balázs cikkeit inkább a lehűtő cinizmus és a szinte már iróniába forduló hihetetlen nagy komolyság és realizmus jellemzi, én nagyon el tudom képzelni őt, mint Cselét. Rá is jellemző az, hogy amit csinál, azt teljes erőbedobással, a legnagyobb odaadással és lelkesedéssel teszi. Nem hátrál meg az akadályok előtt, logikus gondolkodással és kitartással mindenen átverekszi magát. Magabiztos, egyenes. Igazi harcos, mint Csele.

Csónakos – Szilágyi Luca

Somos EmmaCsónakos az én szememben egy korrekt, jókedvű karakter. Lucát is ilyennek ismertem meg. Cikkei komoly hangnemben íródnak, de hihetetlen nagy érzelmi intelligenciáról tanúskodnak, és ha kell, a humorból sem spórol. Egyenes, vicces és soha nem erőszakos. Csónakos az, akire mindig lehet számítani, sokszor kerül váratlan, nehéz helyzetekbe, de hűségét mindig megőrzi a csapat iránt, és jószívűsége is sokszor megmutatkozik a történet során. Ha el kéne döntenem, ki a legtisztább szívű és legmegbízhatóbb ember a szerkesztőségből, egyértelműen Lucára esne a választásom.

Kolnay – Mörk Márta

Somos EmmaMárti – a saját bevallása szerint – nyelvtannáci, ráadásul a büszke fajta, és számomra ez hihetetlenül inspiráló. Nyelvtani hiba nélküli mondatai zseniálisan vannak megfogalmazva, nála a heti egy cikk a minimum. Jól megszerkesztett, mindig hosszúra eresztett, aprólékosan kifejtett mondandója, ironikusan tudálékos hangneme és könnyfakasztó cinizmusa sokszor emlékeztetett Kolnay tudálékos karakterére. Mindketten a szavaikkal gyilkolnak, és ha a csapat érdekében kell, nem ismernek kegyelmet. Önmagukat soha nem hazudtolják meg, és amit igazán élveznek, abban sziporkáznak. Egyedül Márti lenne az a szerkesztőségből, aki meg tudná zabolázni Kolnay néha túlzásba eső okoskodását, gyilkosan ironikus tudálékosságával. A háborút egyértelműen ő nyerné, ahogyan a szerepet is.

Barabás – Bencsik Bálint

Somos EmmaBarabás egy soha meg nem álló, egyszóval örökmozgó karakter. Néha kicsit meggondolatlan, de mindent, amit tesz vagy mond, szívvel lélekkel cselekszi. Lelkesedése nem ismer határokat, gyorsan éli bele magát a helyzetekbe, a grund és a gittegylet elkötelezett tagja. Fontos számára, hogy megossza véleményét, és Kolnayval örökké szócsatát vívnak. A feszültség kettejük közt sokszor mindkettőjük számára lételem. Bálint a hetedikes izgalom, lelkesedés és szorgalom tökéletes megtestesítője. Ha kell, igazi energiabomba, és vidám, makacs személyiségével, ha kell, mindenkit le tud hengerelni (néha még Kolnayt is) – csakúgy, mint Barabás.

Weisz – Tóth-Stella Zita

Somos EmmaÉn nagyon szerettem Weisz őszinte, néha kicsit balszerencsés, de minden helyzetben a helyét megálló karakterét. Zitát egy nagyon szerethető embernek ismertem meg, aki mindig lelkes, de soha nem megy át olyan őrült lelkiállapotba, mint például amilyenbe én szoktam. Egyszóval kiegyensúlyozott. Másrészt Weisz, mint a gittegylet első elnöke, sokszor kerül vezetői, döntéshozói helyzetbe, amiket mindig szerény felelősségvállalással old meg, ami számomra nagyon szimpatikus, és ez emlékeztet Zita személyiségére.

Somos EmmaRichter – Varga Zsófi,
Leszik – Büki Regina


Richter és Leszik jókedvű, a csapat iránt elkötelezett, hűséges tagok. Mindketten a gittegylet tagjai, és egyenes karakterként vállalják „bűneiket” az egylet leleplezésekor. Társaikat soha nem hagynák cserben. Zsófi és Regina is ugyan még csak hetedikesek, de máris a Szubjektív szerkesztőségének Somos Emmaelkötelezett, igaz tagjai, akik nagy érzékenységgel, együttérzéssel reagálnak az őket körülvevő dolgokra. Szorgalmas, hűséges tagjai a csapatnak, mindig lehet rájuk és jó hangulatú cikkeikre számítani. Hozzáállásukkal nap mint nap bizonyítják, hogy a Pál utcai fiúk (más néven a Szubjektív diákmagazin) teljeskörű, elkötelezett tagjai.

Az idősebb Pásztor – Rónai Sára

Sára erőteljes és az egyik legbátrabb személy, akit ismerek. Nem riad vissza semmitől, és ehhez a személyiséghez vagány, extravagáns stílus párosul. Sokszor azt gondolom, hogy jobban bánik a mágiával, mint Harry Potter és jobban ír, mint maga J. K. Rowling. Úgy érzem, egyedül ő az, aki elbír egy olyan ellentmondásokkal teli karakterrel, mint az idősebb Pásztor. Mindketten igazi harcosok, és az erő és vakmerőség szimbólumaiként, vérbeli vörösingesek.

A fiatalabb Pásztor – Simon Szonja

Somos EmmaUgyan még nem ismerem olyan jól Szonját, de úgy gondolom, hogy egy igazán bátor, határozott ember, aki eltökélt a céljaiban. Nem pazarolja az időt értelmetlen dolgokra, és könnyen, hatékonyan tud kommunikálni bárkivel. Soha nem rezel be senkitől, és ezt egészséges önbizalmának és határozottságának köszönheti. Habár a fiatalabb Pásztort a legtöbben negatív szereplőként írnák le, én nagyra becsültem elkötelezettségét és hidegfejűségét, még úgy is, hogy tűzrőlpattant testvérének irányítását kellett hallgatnia nap mint nap. Szerintem Szonja simán megbirkózna ezzel, és önálló tetteivel harcolná ki magának saját, megérdemelt hírnevét.

Áts Feri – Sándor Csenge

Somos EmmaSokan nem tudják, de Csenge egy igazi, bátor, erőteljes és következetes hadvezér. Csakúgy, mint Áts Feri, aki a vörösingesek vezéreként korához képest nagy érettséggel követeli meg az általa hozott döntések betartását, és egyedül is vakmerő, sikeres tetteket hajt végre. Áts Feri több, mint egy hadvezér vagy egy utcagyerek, érettségét mutatja az, mikor a háború elvesztése után félreteszi a haragot, a keserűséget, és érdeklődik Nemecsek állapotáról, miután Bokával is kezet fogtak. Csenge méltán érdemli ki az egyik legkarakteresebb szerepet. Jelleme tiszta és határozott, képes egy egész csapat vörösingest irányítani és ha kell gatyába rázni. Kiáll az érdekei mellett, és ha kell, ezt másoktól is megköveteli. Nem hiányzik azonban belőle a szeretetteljes szív és a nagy együttérzés. (Ráadásul ő ismeri a legjobban a Pál utcai fiúk vezérét, ami elengedhetetlen egy ravasz stratégia kidolgozásához, a győzelemhez. Szóval még tökre agyafúrt és okos is.)

Boka János – Somos Emma

Somos EmmaNem tudom, mekkora egóról árulkodik az, hogy magamra osztom Boka, a Pál utcai fiúk vezetőjének szerepét. De higgyetek nekem, szerénységgel és odaadással vezetném a csapatot, és legfontosabb az lenne számomra, hogy összefogjam és motiváljam a „fiúkat”. A csapat összes tettéért vállalnám a felelősséget, és minden helyzetben kiállnék mellettük. Az igazságosság és a csapatmunka számomra a legfontosabb. Az előadás során megbizonyosodtam róla, hogy Boka karakterével lélektársi viszonyban vagyok. Kicsit rám is jellemző az, hogy a nagyobb problémákat egyedül próbálom megoldani, nem kérek segítséget, mert gyakran már elvakultan én akarom elvinni a balhét. Ilyenkor a barátaimnak emlékeztetniük kell engem, hogy nem vagyok egyedül, és én ezért mindig végtelenül hálás vagyok. Teljes szívemből hinnék a grundban, amiért harcolok, és soha, de soha nem adnám fel. Nem remegne meg soha a fiúkba vetett hitem sem.

Nemecsek Ernő – Göde Anna

Somos EmmaAnna soha nem akarja másra erőltetni nézeteit, de azokban szilárdan és magabiztosan hisz. Hihetetlenül szorgalmas és motivált, de soha nem akar nagyra törni. Nem a dicsőségért cselekszik, csakis a nemes cél érdekében. Ő az, aki mindig emlékeztet, hogy higgyek az emberi jóságban. Néha elbizonytalanodik önmagában, de bárcsak tudná, hogy számomra ő mindennap inspiráció, jelkép. Nekem sokszor ő jelképezi a mindennapi hőst. Csakúgy, mint Nemecsek Ernő, a legkisebb, mégis a legnagyobb, aki eldöntötte a grundért vívott csatát, a csapat leghűbb, legelkötelezettebb tagja volt. Hősies önfeleáldozása, bátorsága igaz hőssé tette,  példaképpé, jelképpé társai között, akik mielőtt felismerték volna tetteinek súlyát, sokszor nem értették meg.

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Cikk, hogy növeljem a pasizási esélyeimet

Ez a cikk Sándor Csenge cikkének a hatására született (Egy tinilány elvárásairól, Szubjektív, 2018. január 25.). Csenge cikke sok mindenről szól, nekem legjobban talán az a rész ragadt meg, ahol azt mondja, hogy a lányoknak szerinte lejjebb kellene adniuk az elvárásaikból, és elsősorban lelki társat, egy jó személyiséggel rendelkező fiút kellene keresniük, nem pedig egy félisten bombázót.

Hogy én erről az állításról mit gondolok, az egy eléggé összetett dolog. Először is, nem gondolom, hogy a valóban túlságosan magas elvárások bárkinek is jót tennének, tehát azzal egyetértek, hogy az elvárásainkat a másik nem számára teljesíthető szinten kell tartanunk. Meg igazából mindenki számára. Ha túl magasra tesszük a lécet, akkor a másik nem fogja tudni megugrani, és emiatt rosszul fogja érezni magát, mi pedig csalódni fogunk, és amiatt fogjuk rosszul érezni magunkat.

És hogy nekem magasak-e az elvárásaim? Hát, eléggé. Amikor az ideális pasimat kell elképzelni, én is egy Csenge által említett reklámfiút, fehér fogú és minden egyéb csodás jelzőkkel illetett félistent képzelek el. Amolyan modernkori férfiideált. Hogy ezt a férfiideált mi verte belém, a média vagy magamtól találtam ki, esetleg mindkettő, az rejtély. Mindenesetre az én külsőleg támasztott elvárásaim egy médiaideál srácot mutatnak. És mivel én a médiaideált követem az elvárásaimmal, semmi okom nincs feltételezni, hogy az ellenkező nem tagjainak többsége ezzel másként lenne. Feltételezem, hogy a fiúk, ha elképzelik maguknak a tökéletes nőt, ők is olyat képzelnek el maguknak, amilyet a média mutat, a reklámfilmek meg a filmek meg az ehhez hasonló dolgok.

És hogy én női médiaideál vagyok-e? Hát, egyáltalán nem. A testem távolról sem hasonlít a reklámokban és filmekben szexisnek kikiáltott nőkéhez. Az arcom sem szép, legalábbis szerintem nem az. Vagy még ha nem is menthetetlenül csúnya, nincs benne semmi különlegesen szép vagy figyelemfelkeltő, semmi, amitől a fiúk bármelyike is felfigyelne rám. Tipikus szürke kisegér vagyok, aki ráadásul az ideje nagy részében el van merülve a gondolataiban, a létező legunalmasabban öltözködik, és néha még dührohamai is vannak. Jól hangzik, nem?

Szóval ez van, én tudom, hogy nem felelek meg a fiúk elvárásainak, és tudom, hogy egyáltalán nem vagyok szexi vagy dögös. Távolról sem férek bele abba az ideálba, amit a modern kultúra, a média és a férfiak támasztanak a nők felé. De főleg a férfiak. Hogy ezek az elvárások mennyire véltek vagy valósak, arról nincs biztos tudomásom. Erről meg kéne kérdeznem egy fiút. Vagy inkább többet. Sokat. Az összeset. Valószínű egyébként, hogy nem minden fiú ugyanazt a választ adná. Kérdés, hogy akkor mégis kinek hinnék. Nem tudom.

Mindenesetre nem olyan régen tudatosult ez a dolog bennem, hogy a fiúk mit tartanak szépnek és szexinek. Hát nem engem. És rájöttem, hogy ezeket az elvárásokat soha, de soha nem fogom tudni teljesíteni. Valahogy kialakult bennem az az elmélet, hogy az én külső megjelenésemmel és viselkedésemmel (mert azért ebben szerintem ez is benne van) konkrétan lehetetlen, hogy nekem valaha is pasim legyen. És mivel úgyse lesz sohase pasim, mégis, minek leadni az elvárásaimból? Semmi értelme nincsen. Ha a másik nem elvárásait úgyse fogom tudni teljesíteni, akkor minek azzal foglalkozni, hogy ők sem tudják majd teljesíteni az enyémet? Hiszen meg se fogják próbálni. És mivel én már így is, úgy is örök magányosságra vagyok ítélve, ezért már tökmindegy, hogy lejjebb adok-e az elvárásaimból vagy sem. Hiszen úgyis egész életemben egyedül leszek, és ha már tökegyedül élek egyedül mind a harminckét macskámmal, akkor már hadd álmodozzak médiaideál 10/10-es pasikról, nem?

Azóta így élek. Hm, milyen pozitív lehet a gondolatvilágom, mondjátok. Hát, igen. Néha. Amikor rosszabb pillanataimban vagyok. Mint például ennek a cikknek a megírása közben is.

De mindenesetre annyit mondhatok, hogy időnként néha-néha felcsillan bennem a remény. És annyit is mondhatok, hogy ha találnék olyan fiút, aki engem valóban elfogad úgy, ahogy vagyok, akkor valószínűleg abban a pillanatban az ővele kapcsolatos elvárásaim is lejjebb csúsznának, és nem háborodnék fel rajta, hogy elállnak a fülei vagy van egy heg az orrán. Csakhogy az van, hogy ilyesmire egyelőre nem sok esélyt látok. És éppen ezért továbbra is abban a mentalitásban élek, amit már feljebb kifejtettem.

Szóval ha elfogadjuk, hogy a lányoknak lejjebb kellene adniuk az elvárásaikból, akkor viszont fogadjuk el azt is, hogy a fiúknak is. Még egyszer megjegyzem, nem vagyok fiú, és nem tudom, mi jár a fiúk fejében, de szerintem ez így van. Én viszont eléggé reménytelen esetnek tartom magam, úgyhogy továbbra is a saját kis pesszimista szemléletemben fogok élni. Aki azonban szép, csinos lány, esetleg a teste is jobban hasonlít egy nőére, mint egy gebéére, annak tudnám ajánlani, hogy adjon kicsit lejjebb az elvárásaiból. Ugyanezt ajánlom a fiúknak is. Ha mindkét nem kicsit lejjebb ad az elvárásaiból, akkor nagyobb az esélye annak, hogy két, egymásnak szimpatikus személy megtalálja egymást, és valóban jó, minőségi párkapcsolatok jöjjenek létre. Én meg addig eldöntöm, hogy hogy fogom nevezni a macskáimat. Lehet, hogy nehéz lesz harminckét macskanevet összegyűjteni, de megpróbálom.

És hogy miután a cikkemben hivatalosan is kijelentettem, hogy közepeskamasz, totálisan tapasztalatlan létemre már feladtam a pasizást, és reménytelen esetként viszonyulok a dologhoz, mennyivel több lesz hirtelen a jelentkező a házam táján? Nos, ez egy jó kérdés, de gondolom, tudjátok rá a választ. Ha valamennyi kis vonzódást is előidéztem volna eddig a fiúkban, ezzel azt is elvesztettem. Vagyis elveszteném. Ha ugyan elolvassák. De, hogy azért mégse olyannyira depressziós hangulatban fejezzem be ezt a cikket, a halvány reménysugár jeleként nem adom a nevemet a cikkhez, álnéven írok, hogy azt az egy kicsike vonzódást vagy minimális esélyt a srácoknál, amivel rendelkezem, megőrizzem. Ha ugyan volt nekem valaha olyanom. Ha ugyan. Hátha.

Moireach Austen

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Kamasznak lenni

Több száz pszichológiai és gyereknevelési könyv szól a kamaszokról, a kamaszkorról, ezek a szülők kötelező olvasmányai. Több elnevezést is aggattak már ránk: kamasz, tini, serdülő, fiatal, tinédzser, kiskorú, tizenéves, gyerek… De milyen is kamasznak lenni?

Sokszor olvastam már különféle szülőknek szóló cikkekben, könyvekben, hogy kamasszal élni bizony nem egy leányálom, sőt, az az időszak az, amikor ajánlatos túlélő üzemmódba átkapcsolni. Aztán persze jönnek az összehasonlítgató írások: kis korban vagy tinédzserként nehezebb a gyerekkel? A kamaszok ingerlékenyek, zárkózottak, kedvtelenek és pimaszok. De egy fontos dolog mindig hiányzik a jellemzések közül (szégyelljék magukat, komolyan!). Az, hogy a kamaszok a legfantasztikusabbak a világon. El is mondom, miért.

Én is kamasz vagyok. És be kell vallanom, nem írnak teljesen sületlenségeket azok a rólunk szóló cikkek, könyvek, amik arról írnak, hogy tinédzserkorban az ember keresi önmagát, és gyakran megkérdőjelezi a körülötte élők értékrendjét – értsd: lázad. Pár éve még mosolyogva legyintettem erre, hogy ez tökre nem így van, hagyjanak már. De most már nem. Mert tényleg, határozottan így van.

Észrevették, hogy mikor felsoroltam a kamasz szinonimáit, szerepelt köztük a fiatal és a gyerek is, egyszerre? Ellentmondásos, ugye? Hát, valóban az. Egyik nap visszamennék öt évesbe, és azon is megsértődnék, ha valaki rám mosolyog, a másik nap viszont már egyedül lófrálnék a városban, zsebemben a kamuszemélyivel. Ilyen állapot ez a kamaszkor, legyint most mindenki. De tudják, mint egy kíváncsi és kotnyeles kamasz, azt figyeltem meg, hogy ez nemcsak a kamaszokat, de nagyon sok felnőttet is jellemez. A felnőtteknek gyakran sokkal egyszerűbb egy kamaszt analizálni (és felsorolni annak hibáit), mint először elmélyedni saját magukban.

A kamasz olyan, mint egy kőműves. Minden nap építi saját magát és főként az önbizalmát. Elárulom, egy kamasz szomorú és savanyú napja mögött leggyakrabban egyetlen pillanat áll, mikor reggel belenézett a tükörbe, és nem tetszett az, amit látott. Vagy még inkább az, akit látott. És persze a bizonytalanság se a legjobb, hiszen ki vagyok én, mi lesz belőlem? Ezt általában csak a szülők tudják, már akkor is, amikor a gyerek még 5 éves sincs.

A kamasz alapvetően nagyon kíváncsi és előítéletmentes, de ne felejtsük el, hogy elsősorban védtelen. Maradva a kőműves szinonimánál, jó magabiztosságot csak jó alapanyagból lehet építeni, ha nincs meg a jó habarcs, a kamasz gyakran ronda sárral vonja körbe magát, és akkor mást aláz, a kellő magabiztosság nélkül. Ezután csak pár lépés, és ott egy rossz út, a boldogtalan felnőttkor felé. Abból következtetve, hogy kamaszkorban alakul át a gyermek, nő fel felnőtté, nagyon sok minden ilyenkor dől el, hiszen ekkor alapozzuk meg a felnőtt életünket. Kamaszkorban még van esély, ezer lehetőség amerre elindulhatunk. Ekkor fantasztikus dolgokat tapasztalunk, körültekintünk, alaposan megvizsgálunk különféle nézőpontokat és meghozzuk első döntéseinket. Lábjegyzet nekünk: a nagy kutakodás és kérdőjelezés időszakában könnyen elvarázsolódhatunk, és tapasztalat hiányában félrevezethetnek. Így bizonyos szintig mindig érdemes hallgatni az idősebb, bölcs felnőttekre, ezt ne felejtsük el makacs és önfejű utunk közben!

Szerintem, amit gyakran elfelejtünk a rohanó világban, az a kölcsönös tisztelet. Olyan jó lenne néha azt érezni (mikor egész nap azon izgulunk, hogy milyenek vagyunk, miben vagyunk jók/rosszak), hogy egy pillanatra megbecsülnek bennünket, és tisztelnek bizonyos tetteinkért – a felnőttek. Mert szerintem tényleg, a kamaszok fantasztikusak (és el se hiszik, mennyien nem gondolják ezt így közölünk, ami elég nagy baj).

Oké, tudom, már rég béna és sok a kamaszok öndoppingjából ebben a cikkben, de abban reménykedek, hogy így a felnőttek jobban meg tudnak majd érteni minket. Mert ahhoz, hogy mi most keressük meg magunkat, nagyon sok bátorság, küzdelem, tanulás kell. És nem feltétlenül jó jegyek és engedelmesség. Nem szeretnék túl nagy nyomást tenni a felnőttekre (főként a szülőkre), de nem hibáztathatják a kamaszt a saját hibájaiért, ha nem mutatták meg neki szeretetteljes légkörben a felelősség, döntéshozás példáját. Nem beszélve arról, hogy egy szülőnek (vagy akár tanárnak) a kamasz a legtisztább tükre. Így ahelyett, hogy leszidjuk és meg se hallgatjuk, inkább beszélgessünk vele, és egy szeretetteljes közeg biztosításával segítsük az útját. És igen, mennyire nehéz elengedni. Hát tényleg, valóban az!

A legnehezebb talán a kamasznak, aki most jön csak rá, hogy miféle világ vár rá, miután felnő. De vegyük észre, hogy most, mikor ilyen kibírhatatlanok és pimaszok, ők most utoljára igazán a mi kislányunk és kisfiúnk, és hihetetlen milyen nagyok, szépek és ügyesek. Kivétel, ha visszaszólnak. Ezért is, a következőkben itt van pár tanács:

1. Azt mindenki felismeri, ha egy kamasz rosszkedvében van. Meglátszik.

Ezt a felnőttek hajlamosak egyáltalán nem megérteni, és még idegesítően kérdezgetik is, hogy mi a baj. Hát elmondom: mi se tudjuk! Ilyen hangulatban veszélyes igazán veszekedésbe keveredni velünk. A legjobb megoldás arra, hogy ez ne következzen be, az, hogy békén kell minket hagyni. El kell vonulni! (Aztán ha kikristályosodik éleslátásunk, már profi érveink lesznek megnyerni a csatát…)

2. A legtöbb, amit adhatunk egy kamasznak: a figyelem. Sok szülő panaszkodik, hogy megkérdezi, mi volt a suliban, és jön a „semmi” válasz. De ez tök sokszor igaz. Inkább kérdezzék azt, hogy hogy vagy! Persze, figyeljünk rá akkor is, amikor csak a barátnők drámáiról beszél, hiszen ha megoszt velünk valamit, az foglalkoztatja, fontosnak tartja. De a legfontosabb mégis az, ha a kamasz magáról beszél. Hogy hogyan látja önmagát, mit szeret csinálni. Ugyanis ekkor tudhatunk meg a legtöbbet róla.

3. Beszéljünk magunkról. A kamasz nyugtalanságát sokszor okozhatja az, hogy nem érti, mit miért csinálnak a felnőttek. Legyünk őszinték, nyugodtan fakadjunk ki, ha rossz a kedvünk, ha fáradtak vagyunk. Ami fontos, hogy ezt ne szemrehányóan tegyük. Ne kenjük a kamaszra! Ez az őszinteség nem a szülői tekintély megcsorbulását fogja előidézni, hanem egy bizalmas kapcsolatét.

4. A hasonlítgatás tényleg borzalmas, de én főleg attól tudok falra mászni, ha a kisbaba létemhez viszonyítanak. Gondolom, mindenki előtt megjelenik a kép a könnyes szemű anyáról, aki a gyerek kiskori képét puszilgatva, első pár kisszandálját szorongatva áll a 16 éves gyereke előtt. Ne értsenek félre, ez tök szép és jó (ha majd egyszer anya leszek, nyilván én is teljesen így érzek majd), de abban a 16 évesben így is elég kérdőjel van. Ezzel ellentétben az viszont nagyon jó, ha úgy emlékszünk vissza a szép régi időkre, hogy azt együtt tesszük. Így nekünk, kamaszoknak is az a szeretetteljes gondoskodás és közeli kapcsolat tűnik ki a régi szép időkből, amit a szülő talán vissza akar hozni a mindennapokba, és nem az, hogy: „jaj de béna vagyok, most, hogy felnőttem”.

5. Fogadjuk el és legyünk rá büszkék. Minden ember egész életében bizonyítani akar – persze mindenki saját magának –, de ezt sokkal könnyebb, ha tudjuk, hogy másnak nem kell. És egy „büszke vagyok rád, szeretlek” minden esetben többet ér bármi másnál.

Utolsó megjegyzésem: a kamasz egy idegesítő szó (főleg, ha a nagyid és a húgod néha pimasz kamasznak hív, ha idegesíteni akar). Így elnézést kérek minden kamasztól amiatt, hogy ennyiszer használtam a kamasz szót, ebben a kamaszokról szóló cikkben. De az igaz, hogy nem lehet egy „kamasz” szóval beskatulyázni a kamaszokat. Mert mi is emberek vagyunk, igaz, még kicsit az életünk elején, de mindannyian másmilyenek, és épp ezért fantasztikusak. Úgyhogy bocsi KAMASZOK! (Na jó, ezek után már én is megsértődtem volna.)

Somos Emma (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Nabucco

A New York-i Metropolitan Opera (Met) a világ egyik legjobb operaháza, majdnem minden operaénekes arról álmodik, hogy egyszer ő is énekelhessen a színpadán. Az operakedvelők nagy örömére egy gazdag amerikai család támogatásának köszönhetően világszerte rengeteg országban nézhetik emberek milliói a Met előadásainak élő közvetítését.

Én már több előadást is láttam ennek a sorozatnak a keretén belül, most Giuseppe Verdi Nabuccójáról írok. A zenemű Nabuccoról, Babilónia királyáról szól, aki háborút indít a zsidók ellen. Végül megvilágosodik, és visszaadja azok szabadságát.

A Metropolitan opera zenekarát James Levine vezényelte. A szimfonikus zenekar mellett többször is megszólalt egy fúvós zenekar, de miután ők már nem fértek be a zenekari árokba, ők egy másik helyiségben játszottak, és az ő karmesterüket monitoron keresztül irányította James Levine. Az élő közvetítés azért is szuper, mert a nyitány alatt, amikor az operában még csak az üres színpadot látni, mi egész közelről láthattuk a zenészeket és a tolószékéből is nagyon kifejezően vezénylő karmestert.

A rendező két helyszínre rendezte a darabot, egy zsidó templomba és Babilónia királyának tróntermébe. Nagyon impozáns volt mindkét díszlet, a trónhoz egy hosszú és meredek lépcső vezetett fel, amelyen sok jelenet is játszódott.

Minden énekesnek csodálatosan erős hangja volt, de itt kiemelném a világhírű, 75 éves Plácido Domingót, a címszereplőt, aki elképesztő intenzitással énekelte áriáit, még akkor is, amikor szerepe szerint lelkileg összeomolva feküdt a földön.

Az élő közvetítésnek köszönhetően jól látszik, milyen sok fizikai erő kell ahhoz, hogy ilyen intenzitással tudjon valaki énekelni, és ez az idősödő Plácido Domingónak nem jelent nagy feladatot.

Nyitrai Hanna (AKG, 9ny. évf.)

Giuseppe Verdi: Nabucco (MET operaközvetítés)
Rendező: Elijah Moshinsky
Karmester: James Levine

Szereplők: Placido Domingo, Ljudmilla Monasztirszkaja, Jamie Barton, Russel Thomas, Dmitrij Beloszelszkij

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Így politizálnak a gyerekek – választási vitát rendeztek a diákok

Az április 8-i választások közeledtével azt tapasztalhatjuk, hogy az első szavazók – főleg azok, akiket eddig nem érdekelt a politika – kissé kétségbeesve próbálnak tájékozódni, hogy felelős állampolgári döntést tudjanak hozni.

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Pár hónapja jutott az az eszünkbe, hogy felelős állampolgárok lettünk, és először kell élnünk ezzel a felelősséggel. Nagyon zavart minket, hogy az országgyűlési választásokon nem tudunk választani, pedig ez egy nagyon is fontos dolog. Politikusokra nem akartunk hallgatni, hiszen az egyetlen céljuk az, hogy rájuk szavazzak. Arra gondoltunk, hogy ugyanolyan diákokat kéne megkérdeznünk, mint amilyenek mi vagyunk. Olyan diákokat, akiknek ugyanazok a problémái, ugyanaz az életkoruk, és akiknek a véleménye valamennyire hitelesebbnek tűnik, mint egy Facebook hirdetés. Így hát írtunk az összes ifjúsági szervezetnek, amit ismertünk, hogy csinálhatnánk egy közös interjút velük. Voltak nehézségek is: volt, aki csak két héttel később válaszolt, volt, aki csak Facebookon, és volt olyan is, aki szívesen részt vett volna egy beszélgetésen, de miután megírtuk az iskolánk nevét, nem hallottunk felőlük egy jó ideig. Végül megbeszéltük a vállalkozó, pártjukat képviselő fiatalokkal, hogy március 23-án találkozzunk a Csendesben, egy belvárosi kávézóban.

Hogy mik voltak az elvárásaink, azt nem tudom elmondani. Összeültetni pár fiatalt, akik elkötelezettek az ország sorsa mellett, először jó ötletnek tűnt, de mivel köztük erősen eltérő vélemények vannak, csak reménykedhettünk, hogy nem nekünk kell majd szétválasztani őket. Elérkezett a beszélgetés napja, és a találkozón végül csak a Jobbik, a Momentum és az LMP ifjúsági szervezetének képviselője jelent meg. Az MSzP-s Societas a válaszait csak később küldte el, a Fidelitas pedig nem válaszolt.

Az elejétől kezdve nagyon intenzív volt a beszélgetés, volt, hogy egymás szavába vágva próbáltak érvelni a pártjuk mellett, és volt, hogy jónak és nélkülözhetetlennek nevezték egymás pártjának munkáját. Nem egyszer vesztettük el az irányítást a beszélgetés felett. Végül másfél óra után le tudtuk zárni a vitát, de csak újabb fél óra múlva tudtunk elindulni, mivel a srácok annyira összehaverkodtak, hogy már nem zavarta őket, hogy az interjúnak rég vége. Mindannyian új dolgokkal, új élményekkel távozhattunk aznap abból a kávézóból.

Miért csatlakoztatok egy ifjúsági szervezethez? És miért pont ahhoz, amelyikhez?

Portik Zalán (Momentum – TizenX):

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Én három éve foglalkozom politikával. Mivel a Jobbiknak volt a legjobb ifjúságpolitikája, először hozzájuk akartam belépni, de végül valamilyen új és innovatív kezdeményezést akartam kipróbálni, ezért döntöttem tavaly a Momentum mellett.

Sándor Márk (Jobbik Ifjúsági Tagozat):

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Engem is viszonylag régóta érdekel a politika. Szociálisan mindig is érzékeny voltam és a közösség is nagyon fontos számomra. A középiskolában kezdett el érdekelni a politika, és mivel úgy láttam, hogy a Jobbik hallgatja meg a fiatalokat leginkább, beléptem az ifjúsági szervezetükbe. Másfél éve vagyok párttag, és mára a XIII. kerületi Jobbik IT alelnökeként és egy szabolcsi választókerület szervezőjeként segítem a munkájukat.

Varga Zsolt (LMP – Lehet Más a Jövő):

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Engem is kiskorom óta érdekel a közélet, amihez az is hozzájárulhatott, hogy családon belül többször is beszélgettünk ilyenekről. Összességében jobboldali nevelést kaptam, de a természetvédelem is érdekelt, ezért másfél éve – 16 évesen – LMP párttag lettem. Hozzá szeretnék járulni a politikához, talán egy időszakra lennék politikus, de véglegesen nem.

Vígh Ádám (MSzP – Societas): Mindig is érdekelt a politika, de nem tudtam, hogy akár ilyen szinten is bele tudok folyni. Egyik jó barátom, László Norbert (a szolnoki Societas elnök) keresett meg, hogy lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk. Azért az MSZP-t választottam, mert nekik volt a legszimpatikusabb a programjuk, illetve más ifjúsági szervezetet nem nagyon láttam aktívnak.

Mit gondoltok, kevés fiatalt érdekel a politika Magyarországon? Miért? Kell ezen változtatni?

Zalán (TizenX): Szerintem viszonylag kevés diákot érdekel a politika, nagyrészt a diákok leterheltsége miatt. Nincs idő. Kora reggeltől iskola, általában utána mindenkinek edzés, különórák, utána házi, és akkor még mindenki szeretne egy kis időt a családjával tölteni vagy a barátaival. Ezért látom én is és a Momentum is az oktatás reformját elengedhetetlennek a fiatalok közéletbe való bevonásához. Fontos, hogy legyen időnk a családban beszélni róla, mert szerintem egy egészséges társadalomban korán elkezdenek a gyerekekkel politizálni vagy legalább az ország ügyeiről beszélni.

Zsolt (LMJ): A személyes véleményem az, hogy az oktatásban kötelezővé kéne tenni a társadalomtudomány órákat, mint például Svédországban. Ahhoz azonban, hogy a politika a mindennapi élet része legyen, fejlesztenünk kell a kritikus gondolkodást, és mindenekelőtt igazi rendszerváltást kell létrehozni, hogy az iskolákban valóban független és teljeskörű tájékoztatást adjanak. Ezzel elő tudjuk segíteni a közösség szerveződését, és hangot tudunk adni minden rétegnek. Fontos, hogy a diákok a saját kezükbe vegyék a változások bevezetését. Ezért olyan jók szerintem a diáktüntetések: egy szuper független szerveződés, egy közös céllal.

Márk (JIT): Véleményem szerint gimnáziumban, sőt már általános iskolában kötelezően részt kéne venniük a diákoknak államismeret órán, amivel könnyebben bevonhatnánk őket a politikai közéletbe, nyitottá tudnánk tenni őket a változásra és az új dolgokra. Államismeret – jó esetben különösebb politizálás nélkül – egyetemen is van. Ehhez kapcsolódóan a választójogot 16 évre szeretnénk leszállítani, mert nem hisszük, hogy egy 16 éves befolyásolhatóbb, mint bárki más. Mindenkinek fontos lenne részt venni a politikában, akár vidéki vagy városi fiatalról van szó. Ezért tartom szerencsésnek a Momentum megjelenését, mert egyértelműen sok nagyvárosi fiatalt tudtak megszólítani az országban.

Ádám (Societas): Véleményem szerint elég kevés fiatalt érdekel a mai világban a politika, ami nagyon nincs jól. Igenis legyenek tájékozottak, mi történik körülöttük. Sajnos nincsenek tisztában azzal, hogyha csupán egy ifjúsági szervezet tagjai, már azzal is segítik az ország formálását, illetve egy nagyon jó közösség tagjai is lehetnek, új ismeretekre, új kapcsolatokra tehetnek szert. Sajnos szerintem nagyon kevés figyelmet fordít a mai politika a fiatalokra, nem hagyja őket érvényesülni, nincs semmi kimondottan fiataloknak szóló program, ami mozgósítaná őket.

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

A március 15-i diáktüntetés. Fotó: Borsos Borbála

Ti támogatjátok az ellenzéki összefogást?

Zalán (TizenX): Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert nagyon fontos a kormányváltás, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy bárkivel össze lehet fogni. Személy szerint engem – mint erdélyi magyart – nagyon zavar, ahogyan Gyurcsány Ferenc beszél a külhoni magyarokról, és ezért sem látnám szívesen kormányon.

Zsolt (LMJ): Teljesen egyetértek. Nem szabad bármilyen ellenzéki pártnak összefogni. Egyértelműen lehet látni, hogy például Gyurcsány Ferenc már csak a mandátumokat akarja, de valódi változást nem. Csak a megbízható pártokkal támogatom az összefogást.

Márk (JIT): Én nem támogatom a teljes ellenzéki összefogást. Sok Jobbik szavazó inkább szavazna a Fideszre, mint egy ilyen koalícióra. Én személy szerint el tudom fogadni, ha egy egyéni körzetben valaki visszalép, de azt is maximum az LMP javára.

Ádám (Societas): Pozitívan állok az ellenzéki összefogáshoz, szerintem nincsen ezzel semmi probléma. Sőt, nagyon sok előny is származhat belőle.

Sokan állítják, hogy a menekültválság Magyarországon nem igazi probléma, hogy nem (csak) ezzel kéne foglalkoznia a közéletnek. Ti egyetértetek ezzel?

Zsolt (LMJ): Szerintem ez egy nagyon fontos probléma ma Magyarországon is. Úgy érzem, hogy nagyon sokszor rosszul kezelik a menekülteket: az állapotok, amik ezekben a menekülttáborokban uralkodnak, egyszerűen borzasztóak, és a kormány menekültellenes gyűlöletkampánya is szánalmas. Ezen kívül a határokat nem hivatásos határőrök védik, a rendőrséget és a polgárőrséget bízták meg a feladattal. Ők rendkívül rossz körülmények között végzik a munkájukat, van olyan, hogy a helyzetük akár a menekültekénél is rosszabb. Az én véleményem szerint ezt a problémát mindenképpen az európai határokon kívül kell megoldani.

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Zalán (TizenX): Egyetértek. Bármennyire rosszul bánnak a menekültekkel, a kerítés létszükségletét nem lehet tagadni. Egyetértek azzal, hogy mindenkit ellenőrizni kell, aki belép Magyarországra.

Márk (JIT): A kormány megoldásával és a kerítésével részben én is egyetértek, mert jogilag különbség van menekült és bevándorló között, de a hergelést abba kell hagyni az országban. Egy ilyen szintű gyűlöletkeltés nem jelent megoldást a problémára, és senkinek a munkáját sem könnyíti meg. Az uniós kvótát és a letelepedési kötvényeket is nagyon rossz ötletnek tartom.

Ádám (Societas): Tisztázzuk. Ezek a menekültek NEM akarnak Magyarországon maradni, szeretnének továbbállni. A menekültválság épp kapóra jött a kormánynak, hogy tudjanak mivel kampányolni, az időseket bíztatni, miközben hazudnak arról, hogy a baloldal elbontaná a kerítést. Ezt problémát nagyon felnagyítják.

Magyarországon kevesebbszer előkerülő, de akkor is megosztó téma az abortusz. Elégedettek vagytok a mai Magyarországi törvényekkel?

Zsolt (LMJ): Én és a pártom sem értünk egyet azzal, hogy az abortusz jó dolog. Mi inkább örökbefogadás-kampányt indítanánk, és biztosítanánk minden – várt és nem várt – gyereknek, hogy családhoz juthasson. Összességében mindenkinek joga van az abortuszhoz, és nem gondolom, hogy előnyös lenne, ha szigorítanánk az erre vonatkozó törvényeken. Már így is, akinek nem megfelelőek az itthoni jogszabályok és megteheti, Bécsbe utazik ki a procedúra elvégzésére. Így egyfajta abortuszturizmus alakul ki, és nem hiszem, hogy ezt elő kéne segíteni vagy tovább kéne növelni.

Márk (JIT): Azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy erről a kérdésről nincs a frakcióban közös álláspont, mindenki saját belátása szerint szavazhatna egy esetleges törvényjavaslat kapcsán. Én személy szerint nem engedélyezném, csak három esetben: nemi erőszak esetén, ha kiderül, hogy a gyermek fogyatékossággal rendelkezik vagy ha a gyermek kihordása komolyan veszélyeztetné az anya egészségét. Azonban úgy gondolom, hogy a férfiakat is be kell vonni a döntéshozatal folyamatába.

Zalán (TizenX): Én egyetértek az örökbefogadási kampánnyal, azonban nem élek az illúziók világában, hogy elhiggyem azt, hogy az állam biztosítani tudja minden egyes gyermek szerető otthonát. Nagyon sok gyerek a mai napig csak az árvaházig jut el. Ettől függetlenül ebben a kérdésben az anyákat támogatom, és rájuk bíznám a döntést, persze egy pszichológus bevonásával.

Az eutanáziáról is hasonló a véleményetek?

Márk (JIT): Ugyanaz igaz pártszinten itt is, úgyhogy csak a saját véleményemet tudom megosztani. Szerintem a passzív eutanázia elfogadható, az aktív eutanáziát – mivel ebben a kérdésben inkább liberális vagyok – sem ítélem el, mert nem hiszem, hogy lehet valakit kötelezni a szenvedésre, vagy hogy az élethez való jog felhatalmazna minket arra, hogy semmibe vegyük az emberi méltósághoz való jogot.

Zalán (TizenX): Teljesen egyetértek. Mindenkképpen be kell vonni több szakértőt, és ha tényleg úgy találják, hogy nincs lehetőség a felépülésre, akkor aktív eutanáziát is végre lehessen hajtani.

Zsolt: (LMJ): Igen, nagyon fontos megállapítani, hogy mennyi az esélye annak, hogy meggyógyul valaki, mivel az orvostudományt nem tartom olyan fejlettnek, hogy ebben biztos választ tudjon adni. Családtagnak nem adnék teljes döntési jogot egy ilyen kérdésben.

Mit üzentek azoknak az első szavazóknak, akik nem tudják eldönteni, hogy kire szavazzanak április 8-án?

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Illusztráció: Pari néni világa

Zalán (TizenX): Én azt szeretném üzenni, hogy nem igaz, hogy a kis pártokra adott szavazat elveszik. Mindenki szavazzon bátran listán a Momentumra, hiszen mi képviseljük leginkább a fiatalságot. Egyéniben pedig persze szavazzatok a legnépszerűbb ellenzéki politikusra.

Zsolt (LMJ): Szerintem egyéniben és listán is szavazzatok az LMP-re. A pártok közül mi képviseljük a zöld, fenntartható jövőt és az igazi korszakváltást, így nem hiszek abban, hogy olyan pártokra adjuk a szavazatunkat, akikben már csalódtunk. Szerintem fontos, hogy mi minden évben elkészítjük az alternatív költségvetést, amiben leírjuk, hogy mire mennyit költenénk, és hogy mennyit spórolnánk az országnak. Ezen kívül az LMP mindenkinek szól, a fiatal városi hipsterektől a vidéki földművesekig.

Márk (JIT): Azért szavazzatok a Jobbikra, mert mi – mint legnépszerűbb ellenzéki párt – vagyunk a legesélyesebbek a valódi kormányváltásra. Emellett mi foglalkozunk legtöbbet a fiatalság kihívásaival. Én hiszek abban, hogy mindenkiben megvan a „jobbik én”. Szavazzatok listán a Jobbikra és egyéniben a legesélyesebb jelöltre.

Ádám (Societas): Azt javaslom mindenkinek, hogy olvassa el az összes párt programját, tanulmányozza, járjon utána a dolgoknak és semmit ne kapkodjon el! Szeretném kiemelni az MSZP programját, legyen egy jó, erős, megbízható, demokrata kormányunk.

Csernik-Tihn Szebasztián, Kerekes Lili (AKG, 11. évf.)

Fotók: Kerekes Lili

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Egy kamaszlány találkozása önmagával a tükörben

Belenéztem a tükörbe. És megláttam azt, aki vagyok. Előre is elnézést, a következőkben egy éppen felnővő tinilány zavaros gondolatai következnek, miközben darabokra trancsírozza önmagát, múltját, jövőjét és társasági szerepét is megvizsgálja. Semmi egyéb, csak egy (már) 17 éves, aki a helyét (és önmagát) keresi a világban. És talán a cikk végére meg is találja.

Somos Emma

Szóval igen, ott tartottam, hogy megálltam a szobámban lévő tükör előtt, és belenéztem. És miközben a szememben tükröződött az alakom, és farkasszemet néztem önmagammal, hirtelen nemcsak a testemet láttam, hanem azt, aki vagyok. Oké, tudom, ez nagyon fura. De megláttam azt az embert, amilyenné a szüleim neveltek. Akivé az évek során váltam. Amilyen felnőttként leszek. Ott csücsül a szemem mélyén. Én vagyok az. És ez valahol egyszerre könnyfakasztóan csodálatos és rohadtul rémisztő. Mert úgy érzem, ami igazán lényeges, ami már nem fog változni, az hirtelen láthatóvá vált a szememnek. Szóval ez egy tök nagy ellentmondás a Kisherceg szavaival, hiszen ő azt mondja, hogy ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. De talán pont erre az élményre volt szükségem. Sokkoló. Mert ez már valami olyan, amit egy életre magaddal viszel. Ezek a tulajdonságok, az önképed, a hozzáállásod, az álmaid, az értékeid mind állandóak lettek. Zsigeriek. A részeddé váltak.  Valahol ez a felnövés. Amikor megismered, sőt inkább kiismered önmagad. Meglátod a jó és rossz tulajdonságaid. Tiszába kerülsz az értékrendeddel, megtalálod a számodra fontos dolgokat, értékeket, amik mellett egy élethosszig hajlandó vagy kiállni. Megálmodod, felismered és kitűződ a céljaid, amikért egy élethosszig hajlandó vagy küzdeni.

És az igazi felnövés talán az, amikor ráébredsz, hogy ezek az örök dolgok sem állandóak. Bármikor változhatnak. Ekkor pedig szembenézel az élet állandó bizonytalanságával. Farkasszemet néztek, de valahogy a tapasztalatlan és sok mindenben tudatlan 17 éves kerül ki győztesként. Mert a bizonytalanság mellett bátorság és kitartás is látható a szemében. És arra gondol, hogy erre kell majd emlékeznie egy egész életen át. Nem az értékeire, hanem arra, hogy mindig bátor és kitartó maradjon. Mert a legtöbb felnőtt ezt felejti el, ahogy telik az idő. De én még valamire rájöttem abban a pillanatban, amikor belenéztem a tükörbe. Hogy ahhoz képest, hogy szinte miden ember életét megnehezíti ez az állandó, lappangó bizonytalanság, pont ez az, ami összeköt. Saját magaddal az életed során, és az embertársaiddal is.

Saját magaddal azért, mert felismertem, hogy lényegében minden egyes életkorban ugyanazokkal a problémákkal fogsz megküzdeni. Ugyanannyira változatlanok maradnak majd ezek is, mint az „örök értékeid”. Persze minden élethelyzetben egy másik perspektívából látod majd őket és küzdesz meg velük, de a lényeg nem változik itt sem. Sokszor ugyanazzal küzd egy 15 éves, mint egy 43. Más a perspektíva, különböző a nézőpont, de a lényeg nem változik. És ekkor máris jobban megértem az anyukámat. Meg a nagymamámat. Meg a tanáraimat. Meg úgy kb. mindenkit. Hiszen végső soron amúgy egy cipőben járunk. De számomra mégis van egy olyan oldala, amikor arra gondolok, hogy a nők (de hé, rájövök, hogy a férfiak is) életkortól függetlenül ugyanazokat a csatákat vívják. És most nem bajlódok azzal, hogy mit gondoljak magamról, és hogy minek címkézzem magam: lánynak, kamasznak, fiatalnak vagy már a nagybetűs Nőnek? Hagyom a fenébe a címkézést. Csak embernek érzem magam, aki minden porcikájával átérzi az összes többi ember, az emberiség és a társadalom örök problémáit.

Nemrég írt a barátnőm egy zseniális cikket (Sándor Csenge: Egy tinilány elvárásairól, Szubjektív, 2018. január 25.), aminek hatására elgondolkodtam, milyen kamasz vagyok én. És most kivételesen nem úgy, hogy én hogy látom magam, hanem hogy hogyan viselkedek társaságban, hol a helyem az évfolyamon, az iskolában. Azt gondolom, igazán szerencsés vagyok, hiszen a legtöbb kamasszal ellentétben én nem szoktam nagyon sokat adni más tizenévesek véleményére magamról. Ilyen szempontból egy nagy beismerés számomra, hogy kicsit önző vagyok. Alapvetően elég könnyen ismerkedem, nem okoz nagy gondot bármilyen korosztályú idegennel beszélni, mégse vagyok egy nagy társasági ember az iskolámban, és ha megkérdeznénk pár embert, tuti nem az lenne az első, amit rólam mondanának, hogy „könnyen ismerkedek”. Mert valóban, ez nem így van. Mert nem akarok. Nem sokszor érzem szükségét.

Somos Emma

Szerintem nagyon sokan nem tudják ezt rólam, de sokat figyelek. Ha egy új helyzetben, új közösségben találom magam, nagyon hamar le akarom és le tudom venni a „helyzetet”, hogy ki milyen és milyennek akar látszani. Egyáltalán nem nagyképűen mondom ezt, hogy én akkor de érzékeny és milyen jó emberismerő vagyok.  Egy fenéket. Persze, hogy nem tudom minden egyes ember egyéni történetét, problémáit, gondolatait. Dehogy is. Csak ha figyelmeztetem magam arra, hogy figyeljek. Amit amúgy sokszor kell, mert mint már mondtam, alapvetően kicsit önző vagyok. És attól függetlenül, hogy mindig nagyon érdekelnek más emberek, és elég nyitott is vagyok, én áltában tökéletesen tisztában vagyok a helyzetemmel, és elégedett is vagyok azzal, és ekkor önző módon nem szánok időt arra, hogy úgy igazán figyeljek az emberekre, a környezetemre. Ami hiba, mert figyelni nagyon fontos. Csenge barátnőm arról is írt, hogy ő most jött arra rá, hogy az évfolyamunkra járó osztálytársak is nagyon sok mindenben ugyanolyanok, mint mi, hasonló problémáik, gondolataik vannak. Óriási bátorság felismerni ezt, és kimondani azt is, hogy te eddig nem voltál elég nyitott, de most, hogy ezt megtetted nyitsz feléjük. Én mindig úgy éreztem, hogy ezt már hetedikben is felismertem vagy legalábbis éreztem. Felmértem, de nem vágytam többre. Természetesen lett egy nagyon közeli, szoros, kicsi baráti köröm, és én ezzel teljesen elégedett vagyok/voltam. Apukámtól örököltem ezt a fajta racionalitást. Tisztában vagyok a helyzetemmel, a tetteimmel és azok következményeivel. Felismerem, hogy ha több emberrel akarok jóba lenni, akkor mit kell tennem. De azt érzem sokszor, hogy nem akarok, mert én tökéletesen érzem magam ott, ahol vagyok.

Azt mondják, a nők sokkal jobban tudnak „multitaskingolni”, mint a férfiak. Én mindig annyi dolgot vállaltam, annyi plusz dolgot csináltam – amiket mind szenvedélyesen élveztem –, hogy lefoglaltam az összes „multitaskingolásra” vagy éppen felesleges agyalásra való agytekervényemet. Úgy lehetne mondani, hogy miközben irtózatosan sok dolgot csinálok/tam, elkényelmesedtem a „somosemma-létben”. Nem különösebben érdekelt az, hogy mit gondolnak rólam, én tudtam, ki vagyok valójában, mit szeretek csinálni, és magammal foglalkoztam. Meg azokkal a barátaimmal, akik fontosak voltak nekem. Persze, fontos magamba néznem. És időről időre egy kicsit változtatnom.

Az mindig célravezetőbb, ha csak a saját véleményedre adsz önmagadról, és ha tisztában vagy azzal, hogy ha akarsz, tudsz változtatni. De ha pont emiatt a sok tudatosság miatt belepunnyadsz a jólétbe, és elfelejtesz figyelni, nyitni, akkor az baj. Ha valamit utálok, az a dolgok erőltetése. Soha nem nyomulnék, hogy jóban legyek valakivel. De tökre örülnék, ha egyszer már elhívnának egy évfolyambuliba. És tudom, hogy ez addig, amíg én nem nyitok vagy nem teszek valamit, nem fog megtörténni. Azért nem, mert a többiek azt feltételezik rólam, hogy én nem akarok menni, nem is élvezném. Tisztában vagyok azzal, hogy ha ezen változtatni akarok, akkor nekem kell lépni, senki másnak. Ehhez csak egy kis bátorság (ezzel lesz a legkevesebb baj) és nyitás kell. Persze, soha nem könnyű, de néha fel kell néznünk, ki kell emelnünk a fejünket a saját kis világunkból, abból, ami tele van a céljainkkal, teveinkkel, a számunkra fontos értékekkel. El kell hagynunk a buborékot, amiben élünk, és meg kell próbálnunk átlátni egy másik ember buborékjába.

Somos Emma

Szóval, kedves olvasó, miután megismertem önmagam, felismertem, hogy felnőttem, szembenéztem az ezzel járó örökös bizonytalansággal, de megláttam ezt minden más felnőttben is, úgy gondolom, készen állok arra, hogy nyissak. Hogy megtanuljak bátran élni, és úgy igazán önmagam lenni.

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Mit csinálsz, kislányom?

Hogy mit csinálok, anya? Hát mégis, mit csinálnék? Épp az iskolával foglalkozom. A leckémet írom. Vagy az iskolában vagyok. Felkelek reggel fél hétkor, és szerencsésnek érzem magam, mert a Rózsadombon lakom, és nem az agglomerációban. Mert húsz-harminc perc alatt beérek az iskolába, és nem kell hatkor vagy háromnegyed hatkor kelnem, hogy egy másfél órás búszút után érkezzek csak meg. Fogat mosok, fésülködök, elkészülök, kizarándokolok a buszmegállóba, beérek az iskolába, és kezdetét veszi a tanulás.

Naponta két epochám és két normális órám van – legalább. Azaz négy. De mivel az epochák voltaképpen két órának számítanak, ezért mondjuk, hogy hat. Mindennap legalább hat órám van, emellett egyik nap van még plusz két etika is, illetve szerdán plusz két órányi csibe. Szóval két olyan nap van, amikor nyolc órám van. Az órákon végig ülök, éberen figyelek, egy percre sem lankad a figyelmem reggel nyolc harminctól tizenhárom negyvenötig. Hiszen miért is lankadna? Mert marha álmos vagyok, és a hátam közepére kívánom a kémiai egyenleteket reggel fél kilenckor? Dehogyis, anya, én nem vagyok álmos, és a kémiai egyenletek rendkívüli módon izgalmasak. Jó, ez nyilvánvaló.

Voltaképpen mindegy, hogy éppen milyen óra van, hiszen mindegyiknek megvan a maga szépsége, és természetesen mindegyikbe beleadok mindent. Matekból mindig megtanulom az összes algebrai képletet, odafigyelek a tanárra, szorgalmasan dolgozom az órai feladatokon, így otthonra nem is marad. (Persze, azért gyakorlom otthon is, anya, nyugi.) Termtudból szorgalmasan jegyzetelek, érdeklődve figyelem a tanár minden szavát. A csapattársakkal szorosan együttműködve oldom meg a feladatokat, legyen szó térkép rajzolásáról vagy Newton törvényeinek bizonyításáról. Hogy Newton törvényeit már hatszázhuszonötször bebizonyították? Igen, anya, de mi hatszázhuszonhatodszorra is bebizonyítjuk. Irodalomból mindig elolvasom az összes kötelezőt, hogy amikor elkezdődik az epocha, tökéletesen képben legyek a témával. A memoritereket pedig már az első héten megtanulom és felmondom, hogy ne epochazáró írása közben kelljen kihívni engem. A fogalmazást is már az epocha első felében megírom. Töriből is érdeklődve figyelek, szorosan együttműködöm a csapattársakkal és rengeteget tanulok. A fejemben van az összes évszám, az összes király, az összes csata, az összes adó és törvény és rendelet. Rajzból pedig a legjobbat nyújtom magamból mindig. Megpróbálom a lehető legjobb és legigényesebb munkát kiadni a kezeim közül. Énekből rendkívüli odaadással csinálom a projekteket, és mindig a többiekkel együtt énekelek az órákon, hiszen ennél jobb dolog nincs is. Etikából is odafigyelek, jegyzetelek, megtanulom az összes fogalmat, megtanulom újra a megyéket, amiket már négy éve elfelejtettem. Angolból nem győzök quizletezni és a szavakat tanulni, hiszen „words are always your homework”, sok-sok időt fordítok az angol szavak tanulására és persze a gyakorlásra. Így mindig brillírozok a dolgozatoknál. És tesiből – tesiből aztán nagyon is odateszem magam. Futok, kötelet mászok, magasat ugrok, súlyt lökök és medicinlabdát dobok. Informatikából is mindig odafigyelek, minden fontos információt kijegyzetelek a OneNote-ba.

Van, hogy egyes tantárgyakból dolgozatot írunk. Ezek természetesen mind ötösök lesznek. Jó, becsúszik néha egy-két négyes, de hát a ló is megbotlik, pedig annak négy lába van. A dolgozatokat nagy odafigyeléssel írom meg, háromszor is átnézem a munkámat, és persze olvashatóan és értelmezhetően írok. A kézírásom csupa gyöngybetű.

Ebédszünetben kiállom a sort, megebédelek. A szünet további részében van, hogy a barátaimmal beszélgetek, de csak akkor, ha a második epochán nem írunk dolgozatot. Ha írunk, akkor természetesen arra készülök, átnézem még egyszer a tananyagot. Persze tanultam rá előbb is, hétvégén is, de a legjobb biztosra menni.

Vége van az óráknak. Nem megyek még egyből haza – legalábbis nem minden nap. Hiszen még ott van a kötelező alkotókör és a kötelező sportkör. Ezt mindenki az egyéniségének megfelelően választhatja ki – tűzzománc, videó, fotó, újságírás és még sok más. Sportkörökből is van sok – foci, kosár, jóga, úszás stb. De a lényeg, hogy mindkettőből legalább kilencven percet kell járni egy héten. Természetesen ezt is teljesítem. Kiválasztottam magamnak a hozzám legjobban illő alkotókört, és minden héten elmegyek rá. Érdeklődve, izgalommal tele, figyelemmel követem végig a történéseket és a beszélgetéseket. Figyelmem egy percre sem lankad itt sem, ahogy órákon sem. Hogy délután fél öt van, és hullafáradt vagyok? Nem, anya, nem, én sose vagyok fáradt, legalábbis az iskolában nem. Én mindig olyan friss vagyok, mint a bimbódzó tavaszi cseresznyevirág. És ilyen költői hasonlatokat is bármikor kirázok a kisujjamból. A sportkört is gondosan választottam ki. Minden héten eljárok, végigsportolom az egészet az utolsó percig, igyekszem, megteszek mindent, ami tőlem telik. Erőfeszítéseket teszek és próbálok fejlődni. Hogy frusztráltan érzem-e magam a 190 centis, kigyúrt tizenegyedikes fiúk között? Nem, anya, dehogyis. Én sosem vagyok frusztrált, én sosem vagyok fáradt, én mindig friss, érdeklődő és tettre kész vagyok.

Vége van az iskolának, véget ért az összes órám, alkotóköröm, hazamegyek. Leülök a kényelmes kis szobámban, felnyitom a gépemet és nekiállok a tanulásnak. Az éppen aktuális epocha, angol szavak – mindig van valami. Vagy ha épp nincs, akkor a projektjeimmel foglalkozom.

Mert hát természetesen a nyelvtan projektem is remekül halad. Már a felével kész vagyok, pedig még csak az év eleje van. A legnehezebb feladatot választottam, de hát én mindent a kisujjamból kirázok, anya, vagy ha nem is, akkor a hüvelykujjamból. De ha mégis nehezebb feladatot kapok, akkor arra rá is szánom a megfelelő mennyiségű időt, és hetente két órát foglalkozom vele. Legalább. Ahogy az éppen aktuális infóprojekttel is. Annyi prezentációt készítek, amennyit csak kell, még akkor is, ha éjfélig fenn kell maradnom, hogy befejezzem. Hiszen kellenek a kihívások. Ezzel a nyelvtanprojekttel is megbirkózom, ugyanúgy, ahogy majd később a családtörivel és a 11ny. évfolyamos éves nagyprojekttel is. Meg majd még később az érettségire való felkészüléssel.

Természetesnek veszem, hogy heti legalább három órát sportolok. Futás, úszás, biciklizés, valamilyen sportkör – voltaképpen mindegy is, hiszen mindegyik ugyanúgy edzi a testet és a lelket is. Meg hát az embernek egészségesen kell élnie. Szóval igen, minden héten három-négy-öt órát a szabadidőmből sportolásra fordítok – az iskolai testnevelésórák és a kötelező sportkör mellett, persze. Testalkatom sportos és fitt. Erős vagyok és kitartó, energetikus és jó az állóképességem. Nem, anya, nem vagyok fáradt, sose vagyok fáradt, és a heti sportot is nagyon élvezem. Nagyon szeretem csinálni, nem érezem elégnek a heti öt tesiórát – de azért persze nagyon örülök, hogy bevezették. Ez is Hoffmann Rózsa zseniális ötlete volt – áldassék a neve. A történelem legjobb oktatásügyi reformjait ő találta ki.

Ilyen oktatásügyi reform volt nemrég az ötven óra közösségi szolgálat elvégzésének kötelessége is. Mondanom sem kell, hogy amikor kilencedik évfolyam elején ismertették velünk ennek körülményeit és tétjeit, örömemben majdnem Marsi tanár úr nyakába ugrottam. Ötven óra közösségi szolgálat? Évi körülbelül tizenkettő-tizennégy óra kötelező önkéntesség? Adománygyűjtés és teaosztás a világ másik végén, ahova nyolc évig tart eltömegközlekedni? Juhé! Persze közösségi szolgálatom teljesítését már most megkezdtem. Már majdnem az ötödét elvégeztem, már csak negyvenakárhány óra van hátra! Természetesen meg fogom csinálni azokat is, hiszen le akarok érettségizni, és ha ehhez az kell, hogy kötelezően önkénteskedjek ötven órán keresztül magas szárú félcipőben, akkor azt fogom csinálni. Ez az ötlet is csak egy okos politikus fejéből pattanhatott ki. De nehogy azt hidd, hogy bármi kifogásom is van a közösségi szolgálat ellen, hiszen rendkívüli módon élvezem azt is. Nem, dehogy kapok frászt a kötelező szótól. Ez is jellemző a kamaszokra, tudod, anya, hogy ha meghallják a kötelező szót, akkor azt a dolgot azonnal meg akarják csinálni. Ami elő van írva, azt meg akarják csinálni, ami meg be van tiltva, az ösztönös viszolygást vált ki belőlük, pusztán azért, mert bíznak a felnőttek ítélőképességében, és tudják, hogy amit ők megtiltanak, az minden bizonnyal tényleg rettenetes, bűnös és veszélyes dolog. Ezért szeretem annyira a kötelező olvasmányokat is.

A közszolgálat mellett természetesen a nyelvvizsgára is készülök. Hiszen tizedik végéig azt is le kell tenni, és az mindjárt itt van! Ráadásul az évfolyamról már többen letették, és nem lóghatok ki. Szavakat tanulok és hosszú angol nyelvű szövegeket olvasok, témaköröket nézek át és tételeket magolok. Meg fogom csinálni a nyelvvizsgát is, nyilvánvalóan. Készülni kell rá persze, és tanulni, de meg fogom csinálni, tudom. Bízom magamban.

Persze, hogy vannak barátaim, anyu. Hiszen barátok nélkül mit ér az élet?

Szabadidőmben velük is találkozom. Eljárunk együtt moziba és színházba, múzeumba, étterembe, kávézóba és cukrászdába. Vagy csak sétálgatunk ide-oda a parkban vagy az utcán. Jaj, dehogyis okoz gondot, hogy az egyikük a város egyik végén él, a másik a város másik végén, a harmadik a város közepén, a negyedik egy vidéki településen harminc kilométerre ide, az ötödik Szlovákiában, a hatodik meg az űrben. Bármikor, ha megbeszéljük, fél órán belül össze tudunk futni bárhol, és együtt el tudunk menni valahova. Jaj, dehogyis fogyasztunk alkoholt, anya. Olyat senki se csinál! Bulizni se szoktunk, legalábbis durván nem. Inkább csak kávézunk vagy múzeumba megyünk, esetleg moziba.

Persze, hogy van pasim, anyu. Kedves, okos, jóképű, minden tinilány álma. Persze rendkívül izmos is, hiszen ő is rengeteg sportol, mivel, akárcsak nekem, neki is rengeteg ideje van.

Nézd csak, mutatok róla képet, itt épp ülünk egymás mellett a Starbucksban, ő a matekleckéjét csinálja én meg az irodalom memoritert magolom éppen, hát nem romantikus? Heti négyszer vagy ötször randizunk, közös programokat csinálunk, megyünk moziba, színházba, kávézóba, sétálni a Duna-partra vagy andalogni a parkba. Igazán nagyon szeretjük egymást, és amikor nem vagyunk együtt, akkor is rengeteg üzenetet és telefonhívást váltunk.

Persze, hogy rendben tartom a szobámat, anyu. Hiszen az embernek igénye van a rendre, nem? Minden reggel, miután felkeltem, bevetem az ágyamat, és minden nap, amikor hazaérek, azzal kezdem, hogy rendet rakok a szobámban. Ennek a könyvnek itt a helye, ennek a tollnak itt, ennek az asztalon, ennek az ágyon, ennek pedig a kukában.

Apropó kuka, természetesen a szemetet is mindig kidobom, és persze szelektíven gyűjtöm, hiszen a környezetvédelem fontos. Egyáltalán nem zavar, hogy az iskolában a szelektív kukákra nincs kiírva, hogy melyik melyik, a papír/műanyag/vegyes feliratok elvont jelképekkel vannak helyettesítve, és mielőtt az ember kidobja a szemetet, másfél percig gondolkoznia kell, hogy ez most akkor melyikbe való. Természetesen soha nem történt meg, hogy valami szemetet rossz helyre dobtam, és aznap miattam halt meg tizenöt afrikai kisgyerek.

Persze, hogy jól nézek ki, anyu. Hogy máshogy lenne pasim? Sportolok és odafigyelek a táplálkozásomra. Testem karcsú, izmos, sportos és hajlékony. Rendkívül hajlékony vagyok, hiszen nyújtógyakorlatokat is minden nap végzek. Csontjaimat mintha gumiból rakták volna össze. Balerinának talán nem mehetnék, ahhoz nem vagyok elég jó. De szívesen járnék amúgy balettórára, végül is időm van rá, miért ne? Biztos akkor még szebben és jobban néznék ki, de így se vagyok azért rossz. A legjobbat hozom ki magamból, rendszeresen mosom és fésülöm a hajamat. Az arcomat is karban tartom, sminkelek is szorgalmasan, nyilván meg se kottyan mindennap háromnegyed órával korábban felkelni. Minden reggel gondosan kiválasztom az aznapi szemhéjpúdert, szemceruzát és szempillaspirált, ajakápolót, rúzst, púdert és bronzosítót és pirosítót és highlightert és kékesítőt és lilásítót és arcmegszépesítőt és még nyolcféle kenceficét. Minden reggel gondosan felkenem magamra az összes réteg sminket, és aztán egész nap nem nyúlok az arcomhoz, soha nem dörzsölöm meg a szemem vagy nyalom meg az ajkam, nehogy elkenődjön a festék.

A legújabb és legdivatosabb ruhákban járok, amiket a kéthetente megtartott négyórás bevásárlókörutak során szerzek be a legmenőbb plázákból. Minden reggel gondosan kiválogatom az aznapi outfitemet, belövöm valami menő frizurába a hajam, és egész nap ragyogok, mosolyogva járok-kelek és érzékien rázom a hajam. A melleim óriásiak, de hát ez már csak természetes, kösz a géneket, anya. Egész nap jó hangulatban vagyok, mert tudom, hogy a pozitív kisugárzás is vonzóbbá tesz. Kecsesen járok, természetesen mindig kihúzom magam, már csak előrelátásból is, hiszen nem akarok púpos banya lenni harmincöt éves koromra. Mindezek segítenek önbizalmam építésében.

Persze, hogy van önbizalmam, anya. Na, nem túl sok, csak az egészséges mértékű. A tinédzserkornak amúgy is természetes velejárója a teljesen normális önbizalomszint, de hát gondolj bele, anya, miért ne? Miért ne legyen önbizalmam? Hiszen a testem jól néz ki, tulajdonságaim és adottságaim remekek. Az iskolarendszer és a társadalom felém megfogalmazott elvárásai egyáltalán nem teljesíthetetlenek. Ki ne tudna egyszerre jó tanuló, sportember, népszerű, vonzó külsejű, mindig vidám, kedves, okos és figyelmes lenni, remek szociális élettel? Ki ne tudna mindig megfelelni a szüleinek, a tanárainak és a korosztályának is? Ki ne tudna barátkozni, pasizni, társaságba járni, tanulni és sportolni egyszerre? Ki ne tudná elérni azt, amit én?

Hogy van-e időm, anya? Hogy van-e időm arra, hogy nyelviskolába járjak, külföldre utazzak, Instagramra posztoljak, főzzek, felmossam a konyhát, beszélgessek a bejárónővel, eljárjak a családi szülinapi bulikra, ismerősökkel találkozzak és moziba menjek? Hogy van-e időm? Persze, hogy van. Sőt. Voltaképpen túl sok a szabadidőm, ami azt illeti. Ez az én egyik nagy problémám. Túlságosan is sok a szabadidőm, nem igazán tudok vele mit kezdeni. És meggyőződésem, hogy a korosztályomból még sokan vannak így ezzel, de a felnőttek közül még többen. És igen, anya, teljesen tisztában vagyok vele, hogy ahogy felnövök, ez egyre csak rosszabb és rosszabb lesz, egyre több és több fölösleges szabadidőm lesz felnőtt koromban, és a végén már annyira nem fogok tudni mit kezdeni a nyakamba szakadó rengeteg idővel, hogy belepusztulok.

Ja, és hogy alszom-e eleget, anya? Persze. Még álmodom is. Egy olyan világról, amiben a tizennégy és tizenöt éves iskolásoknak, akik amúgy is életük egyik legnehezebb időszakán mennek keresztül, és gőzük sincs róla, kik ők, mit akarnak kezdeni magukkal, és nagyon sokuk genetikai hulladéknak tartja magát, nem varrnak pluszban még ötmilliárd feladatot a nyakukba. Hanem hagyják őket szabadon mozogni, nem kell reggel hatkor felkelniük, hogy nyolcra beérjenek az iskolába, nem kell minden hétfőn hatezer oldalas dolgozatokat írniuk nyolcvan percen keresztül és nem kell hatvanöt kötelező szakkör és kilencvenhárom kötelező sportkör és nyolcezer kötelező olvasmány. És nem kell ötven óra kötelező önkéntes munkát végezniük. Mert ez kiöli a gyerekekből az önkéntesség szeretetét és a segítés vágyát, hiszen a kötelezőség ösztönös viszolygást vált ki. Ezzel csak azt érjük el, hogy felnőttkorukban eszükbe se jut majd az önkéntes munka, és még kevesebb önkéntesség lesz. Ugyanúgy, ahogy a tornaórák erőltetésével is sokakból kiöljük a mozgás szeretetét. Pontosan az ellenkezőjét érjük el annak, ami a cél volt. És ha nagyon igyekszünk, még azt is sikerül elérnünk, hogy a diákokon annyi legyen a nyomás és a stressz, hogy majd összeroppannak alatta. Aztán meg csodálkozhatunk nagyokat, hogy a diákok mindenféle illegális tudatmódosító szerhez nyúlnak, hogy egy kicsit kiszakadjanak ennek a rohanó világnak a monoton körforgásából.

Hát, gratulálok magyar közoktatás, ami még az alternatív iskolákig is elnyúl, és ránk is ránk kényszeríti rettenetes és kártékony törvényeit. És gratulálok AKG, amiért feleannyira rossz vagy, mint az összes többi iskola, és még így is ennyi dolga van az embernek itt. Amiért annyiszor hallom és látom, hogy „hát rosszul vagyok, igen, de nem maradhatok le termtudból, úgyhogy bejöttem.” Amiért te vagy a legkisebb rossz. Ez azért elmond valamit a hazai iskolák színvonaláról.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Kamasz panasz (avagy parasztságom története)

A minap megütötte a fülemet egy mondat, mely egy anyuka szájából hangzott el: „Kislányom, te nem egy nagy kamasz vagy, hanem egy nagy paraszt vagy!” Azt nem tudom, hogy anyukának miért lett elege kamaszgyereke viselkedéséből, de kifakadását hallva nekem eszembe jutottak Janikovszky Éva sorai: „Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, mindig tudták, hogy kire hasonlítok… Amióta nagy vagyok, és ütődött és nyegle és idétlen, csak ülnek és sóhajtoznak, hogy kire ütött ez a gyerek.”

Szilágyi LucaA szóban forgó anyuka, úgy tűnik, rájött, hogy lánya leginkább egy parasztra hasonlít. Hát, akkor lássuk csak a paraszt szó jelentését, amely valószínűleg a szerb, horvát, illetve szlovén prost szóból származik: esztelen, féleszű, tudatlan, tanulatlan, nyers, durva, egyszerű, közönséges. Lássuk be, nem túl pozitív jelzők. De nézzük meg, hogy juthatott idáig az óvodában még valószínűleg bájosnak, okosnak mondott lány.

A felhőtlen, csupa játékból álló óvodai évek után bekerült az általános iskolába. Hamarosan rájött, hogy nem minden gyerek aranyos és kedves, ahogy azt anyukája beharangozta neki. Bizony, vannak irigy, rosszindulatú osztálytársai is, akik kiradírozzák a gondosan megírt házi feladatát, elcsenik a holmijait, valótlant állítanak róla a tanító néninek, állandóan a középpontban akarnak lenni és ennek érdekében maguk mellé állítják a szolgalelkűeket. Később, ahogy nyiladozott az értelme, azt is észrevette, hogy a tanárok is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Így köztük is van lelkes, munkájára igényes, olyan, akire fel lehet nézni emberileg is, de van lusta, következetlen és hatalmával visszaélő is. Aztán az évek előre haladtával, főleg a középiskolában, realizálta, hogy a tankönyvei egyre vastagabbak, egyre több időt kell töltenie otthoni tanulással, egyre több a tantárgy, a házi feladat, a házi dolgozat, a projektmunka, a kiselőadás, a beszámoló, a vizsga. (Vannak olyan iskolák, ahol már hatodikban két tantárgyból, két év anyagából kell vizsgázni, mert nem árt, ha a gyerek már tizenkét évesen készül az érettségire. Annál nagyobb rutinra tesz szert!)

Szilágyi Luca

Na és most, így tizenhat évesen meg végképp minden baja van. Utálja, hogy sovány (vagy kövér), hogy túl magas (vagy alacsony), hogy pattanásos, hogy zsíros a haja, hogy egyes osztálytársai bunkó megjegyzéseket tesznek, hogy beszólogatnak mindenkinek, csak épp saját házuk táján nem néznek körül. Utálja, hogy nincs semmi szabadideje, amikor lustálkodhat, vagy azt csinálhat, amit akar és amit szeret – vagy ha úgy tetszik, épp semmit. Utálja, hogy a szülei rászólnak, hogy ne mobilozzon annyit, ne lógjon a neten, tanuljon jobban. Utálja, hogy beszélgetni akarnak vele, pedig neki nincs semmi mondanivalója. Utálja, hogy tíz éve rágja a körmét, hogy állandóan ideges, hogy sokszor depis, mogorva és szótlan. Utálja, hogy nem értik meg szavak nélkül, hogy nem látják, hogy neki milyen nehéz az élete, hogy boldogtalan. De hogy ő paraszt lenne? Azért ez fájt neki. Mert biztos sokszor nyers, és elfelejt köszönni is, de hogy tanulatlan és tudatlan, azt végképp visszautasítja. Reggel nyolctól háromig vagy négyig órái vannak a suliban, majd hazamegy és jöhet a második műszak. Három órát minimum tanulással tölt, hétvégén még többet is.

Szilágyi Luca

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Reménykedhet abban, hogy kiheveri ezt is, mint az influenzát, és vigasztalhatja a gondolat, hogy rajta kívül több millióan túlélték már a kamaszkort. Ha mákja van, akkor egyszer őrá is büszkék lesznek majd a szülei, mert világhírű lesz, szerepel majd a TV-ben és benne lesz az újságokban, mint Janikovszky Éva művének főhőse.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Mit jelent számomra feministának lenni?

Emma vagyok, 17 éves, és 2018 áprilisát írjuk. Tavaly sok dolog történt feminista fronton. Ott volt a Weinstein botrány, útjára indult a #metoo mozgalom és az új év elején a Time’s Up kezdeményezés köszöntötte a fiatal lányokat. Egy szinten azt érzem, hogy valami nagyon jó dolog vette a kezdetét, aminek még éppen csak a hajnalát éljük meg, és már alig várom, hogy én is hozzájárulhassak és megtalálhassam a saját feminista hangomat. Másrészről néha lehetetlennek tűnik ez a feladat, és azt érzem, hogy már nem is tudom, mit érzek, mit gondoljak az egészről. De aztán csak a szívemre hallgatok, és rájövök, hogy mégiscsak egyszerű ez. Így hát megpróbálom megfogalmazni, mit jelent nekem most, 17 évesen a feminizmus.

Számomra a feminizmus nem jelent mást, mint abban hinni, hogy minden ember egyenlő. Ezt persze tovább szűkíthetjük úgy is, hogy a nemek közti politikai, gazdasági, társadalmi, személyes egyenjogúságban hiszek. Számomra a feminizmus egyszerű. Abban hiszek, hogy akkor beszélhetünk teljes egyenjogúságról, amikor az már teljesen természetes.

Épp ezért nekem a feminizmus a születéssel kezdődik. Képzeljük el, hogy gyermekünk születik. Természetesnek vesszük (legalábbis mindenképpen elvárjuk), hogy gyermekünket egyenlő jogok illessék meg az életében, bármilyen másik társához hasonlóan. Ugyanannyi esélye legyen érvényesülni, sikereket elérni az életben, mint bárki másnak. Hiszel az egyenlőségben? Akkor az én szememben feminista vagy.

Nekem, 17 éves lányként önmagam megismerése és a saját utam keresése is összekapcsolódik a feminizmussal. Számomra a feminizmus önbizalom. Hogy tényleg elhiszem azt, hogy megérdemlem az egyenlő bánásmódot. Hiszem azt, hogy attól függően, hogy milyen nemű vagyok, ne ítéljen meg máshogy a társadalom, és ugyanazok a jogok illessenek meg, mint bárki mást. Tájékozódnom kell a témában, nem a homokba dugnom a fejem. Tájékozódnom kell azért is, hogy felismerjem, ha igazságtalanság, nem egyenlő bánásmód ér. Hogy tudjam, hogy nőként nem az a feladatom, hogy a férfiakat kiszolgáljam. Hogy ne azért öltözzek fel, sminkeljem magam, hogy a férfiaktól bókot kapjak, vagy azért, hogy őket elcsábítsam. Hogy azt a fajta „szégyent”, amit a társadalom a lányoknak tanít, ne tegyem magamévá. Igen, arra gondolok, hogy „zárd össze a lábadat, takard el magad”. Hogy amikor azt érzem, nőként nem lehet túl sok álmom, tudásom, ambícióm vagy sikerem – nehogy elriasszam a férfiakat vagy megsértsem az egójukat –, rögtön felismerjem, hogy ez egy nyakatekert, téves gondolat, és ne hagyjam, hogy a felfogásomat és a tetteimet befolyásolja.

Ha a nemek közötti egyenjogúságról beszélünk, nem kerülhetjük el a nemek szerepének témáját. Sokszor azt gondolom, hogy ez a kulcs a „megoldáshoz”, másrészről viszont nagyon idegesít, mikor az egyenjogúságért való küzdelmet összekeverik azzal a szándékkal, hogy a nemi szerepeket akarjuk eltörölni. Az egyenlőség nem azonosságot jelent, emberek! Nekem a feminizmus nem arról szól, hogy a férfi és a női nem közti különbségeket atomjaira leromboljuk, elsöpörjük és semmibe vesszük (és nem gondolom, hogy bármilyen feministának ezt jelentené). Ebből az is következik, hogy ha egy nő miniszoknyát és piros rúzst visel – ami sok kultúrában, társadalomban szorosan összekötődik a nőiesség kifejezésével –, ugyanúgy lehet feminista.

Másrészt anélkül, hogy elgondolkoznánk a hagyományos nemi szerepeken, nem tudjuk elérni a nemek közötti egyenlőséget. Mindig arra gondolok, hogy ezt akkor érjük majd el, ha nem lesz kérdés, hogy egyenlőség van-e. Amikor már nem lesz szükségünk feminizmusra. De ehhez azokon az apró, szinte belénk kódólt mindennapi viselkedésmintáinkon kell elgondolkodnunk, amik tudatosan a két nem egymással összekapcsolt egyenlőtlenségére épülnek. Szerintem itt nagyon fontos az a szó, hogy összekapcsolt. Ezt úgy értelmezem, hogy azzal semmi baj, ha egy lány rózsaszín, csillogós cipőt szeretne. De ne azért kérjen olyat, mert tetszeni akar a fiúknak, vagy mert ha egy fekete dínósat viselne, akkor csúfolnák érte. Adjuk a gyermekeink kezébe ezt a fajta egyenlőséget, ami a saját személyes egyenlő jogaikat és választási lehetőségeiket jelenti. Ami mindenkit megillet. Neveljük őket úgy, hogy ez tudatosuljon bennük, és nem az, hogy fiúként ciki sírni, mert az lányos.

Fontosak azok a tudatalatti nevelési formák is, amikor mindennapi viselkedésünkkel ösztönözzük gyermekeinket arra, hogy hasonló viselkedési formát vigyenek magukkal. Számomra kicsit az is ilyen, mikor az anya kötelességnek érzi, hogy ahányszor csak tud, csináljon valamit vacsorára. Nagyon szerencsés vagyok, hiszen nálunk az is mindennapos, hogy apa mos és (meccsnézés közben) vasal. Viszont, ami érdekes, hogy ezt mindig megjegyezzük. Azt nem, hogy anya bevásárol és minden este vacsit főz. Hiszen ez természetes. De tényleg jó ez így? Akkor vagy apa házimunkáját is vegyük természetesnek, vagy valahogy érjük el, hogy anya ne érezze azt a láthatatlan nyomást, hogy neki vacsorával kell készülnie, még akkor is, ha mi biztosítjuk arról, nem kell ezzel fáradnia. Ő mégis akkor fogja jó anyának, feleségnek, nőnek éreznie magát, ha főz. Azért, mert ezt látta ő is a saját anyukájától, ezt viszi magával, ezt gondolja a társadalom, ez folyik a médiából, ez az általános felfogás. Amíg ez nem változik meg, anya sem tud szabadulni ettől a „lánctól”. Vagy akkor csapjuk az általános felfogás mellé, hogy anya főz, apa meg vasal.

Épp ezért azt érzem, hogy elméletben sokaknak megvan, mi az az egyenjogúság. De a gyakorlatban is? Azért, mert lány vagyok, inkább ne menjek el egyedül este futni, bulizni meg pláne. Ha miniszoknyát veszek fel, akkor pedig miért vagyok meglepődve, ha megtapiznak? És ha egy felvételi beszélgetésen kivágott a blúzom, nyilván ki akarom ezt használni. Vagy legalábbis ne lepődjek meg, hogy ez hat az ellenkező nemre, és ezért vesznek fel az állásra.

Mi a megoldás? Empátiára kell nevelni a gyermekeinket és önmagunkat is életünk során. Érezzünk együtt a másikkal, képzeljük bele a másik helyzetébe önmagukat. Tanítsunk lányainak, fiainknak egyenlőséget. Neveljük őket ugyanolyan bánásmóddal.

Egy gondolat a nők elleni erőszakról, és arról, hogy ez miért az egyenlőség kérdése. Ha egy férfi elmeséli a barátainak, hogy megvolt neki egy nő, vagy rá tudott nyomulni egy nőre (akár erőszakosan is), a barátok legtöbbször elismerően röhögnek és megpaskolják a vállát. Képzeljük el ugyanezt egy nővel. Egy nő elmeséli a barátainak, hogy megvolt neki egy férfi, esetleg erőszakoskodott egy másikkal. Ahelyett, hogy menő lenne, inkább kurva lesz a szemükben a nő. A társadalmi megítélésnek sokat kell változnia – a nők javára. Most, az erőszak témájában a férfi büszkén, a nő szégyenkezve érzi magát, ha erről beszélnie kell. Függetlenül attól, hogy a nő erőszaktevő vagy áldozat. Rendben van ez így? Nagyon nem.

Ami nagyon fontos: a feminizmus nagyon sokféle. Mindenkinek mást jelent, mint ahogy mindenki máshogy definiálja önmagát is. De, ami a lényeg, hogy ne hagyjuk, hogy a feminizmus szétválasszon minket. Egyesítsen és hozzon közelebb egymáshoz – hiszen pont ez a lényege.

Végezetül pedig: nem akarom, hogy a feminizmus egy olyan téma legyen, amire egy egész életet rá lehet áldozni. Azt szeretném, hogy az egyenlőség természetes legyen. Hogy úgy, ahogy a sejtjeinkbe be van épülve, úgy a tudatunkba is be legyen kódolva. Most viszont még kell, szükséges ezzel a témával foglalkozni. Az egyenjogúság, a feminizmus fontos. Foglalkozzunk vele, ha másért nem, azért, hogy majd a mi gyerekeinknek ne kelljen!

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

2 Tovább

Jó lenne, ha hallgatnál (rám)

Magyar zenét kell hallgatni. Ez egy kijelentés, nem ajánlás vagy ötlet. Hiszen a magyar zene jó, és biztos vagyok benne, hogy minden ember megtalálhatja a saját ízlésének megfelelő zenekart vagy számokat, csak keresni kell és nem feladni. Mert ha nekem sikerült – pedig én ellenálltam, mint egy betonfal –, akkor mindenkinek fog.

A szüleim imádják a Kispál, Kistehén, Kiscsillag zenekarokat és társaikat. Autóban, otthon, mindenhol hallgattuk a lemezeiket. Azt hiszem, belémivódtak legbelül ezek a számok, és ezért, amikor rájuk kerestem, és fogékony lettem erre a stílusra, úgy beszippantott, mint annak rendje és módja. Szegény kedvenc külföldi zenekaraim félre lettek téve. Mert amiért imádom ezeket a számokat, az a szöveg. Hiszen gyerekként nyilván nem jelentett semmit, vagy ha igen, akkor a tartalom eléggé kifogásolható volt a gyermek-fülemnek, úgyhogy nem nagyon szerettem. Viszont most, amikor a szünetben elmerülhettem az önsajnálat, önértékelés és úgy általában a lelkem legféltettebb bugyraiba, tökéletesen illettek a hangulatomhoz és az életérzésemhez a Kiscsillag számai. A „Ha én lennék” már nyár óta megunhatatlan, dühöngős nótámmá avanzsált, és most, hogy már kívülről fújom a szöveget, soha többé nem akarom elengedni. De egyébként az összes (vagy a legtöbb) számnak hihetetlen jó szövege van. Hiszen persze, jó a hangszerelés, de igazából én a szövegek miatt hallgatom őket.

És bár nehéz megtalálnom azt a pontot, ahol ez az egész elkezdődött, egy biztos, Orfűnek volt köze hozzá. A Fishing on Orfű fesztiválról korábban már írtam egy cikket, és most nem is a fesztivál a lényeg, hanem az ott átélt élmények.

Amikor megérkeztünk az unokatestvéremmel, benéztünk a fesztiválra, és nagy egyetértésben otthagytuk a Csík zenekar koncertjét. Kezdtem is aggódni, hogy én mit fogok csinálni négy napon keresztül esténkét. Aztán bementünk az apartmanba, és beraktunk mindenféle számokat, hogy táncoljak és oldjam magamban a feszültséget. Mert igen, egyszerűen képtelen vagyok táncolni. Aztán, amikor már úgy éreztük, kellően laza vagyok, és mindkettőnknek megjött a kedve, visszamentünk. Éppen Lovasi ötvenéves születésnapi koncertje volt. Befurakodtunk a tömegbe, és akkor először talán a Sirály című számnál jött az érzés, hogy istenem, milyen szép.

A napok sajnos összekeveredtek a fejemben. A következő élményem a Kistehén koncertje volt. Ittam egy fél pohárnyi mojitot, és csak csücsültem a fűben, hallgattam a zenét és nagyon jól éreztem magamat. A „Virágok a réten” volt egy a közül a pár szám közül, amit ismertem, és ez is nagyon ismerős érzés volt. Az, hogy teljesen más helyzetben hallgattam a számot, más érzéseket keltett bennem.

Aztán a 30Y koncertje következett, ott az első sorba szuszakolt be engem két kedves barátnőm, ahol sajnos olyan dögszag volt, hogy majdnem összehánytam magamat, és aztán akkora tömeg lett, hogy el is mentem. Viszont akkor hallottam életemben először az „Elsőre” című számot, aminek első sorai annyira szép metaforái a szerelemnek, hogy már amiatt megéri meghallgatni. Ide is írom, hátha valaki kedvet kap hozzá: „Sokkal jobban szereted, mint ahogy mondod. Ritkábban mondod, mint ahogy, mint ahogy érzed. És ha benned lakik, akkor mindig tudja, hogy nem remeghet a térded.” És mindemelett nagyon jó az egész szám hangulata is.

Szilveszterkor ismertem meg az Ed Is On zenekart, amelyiknek frontembere Tasnádi Bence, színész, ezért sokan ismerhetik. A „Sárga kráterek” számon konkrétan az utcán nevettem fel, pedig nem egy vidám szám, a „Lányok, fiúk” pedig úgy, ahogy van, gyönyörű.

És pár napja találtam rá a „Boldog még” című dalra a Hiperkarmától. És így eljutottam a Biorobothoz is. Mindkettő veszettül jó, nekem valamiért nagyon tetszik a stílus, inkább a Bioroboté, a Hiperkarma ezzel a számmal viszont megvett.

És így, zárásul pedig az első szerelmemmel fejezem be, a Heaven Street Sevennel. Mert azt már kis koromban is imádtam, és most is kívülről tudom az összes szöveget. Óriási szomorúság nekem, hogy feloszlott a zenekar. Hiba volt, de nincs mit tenni. Az összes számuk annyira fülbemászó, hogy szerintem a zenekarok közül talán ez a legkönnyebben befogadható.

Ajánlom tehát, hogy nézz körül a magyar előadók, zenészek, zenekarok közt, remélem találsz majd kedvedre valót.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Számmisztika

Az elmúlt száz-százhúsz évben az egész emberiség életének egyik fontos pillérét képezték az egyenlőségi mozgalmak. Nők, feketék, zsidók, homoszexuálisok és még sok más, korábban elnyomott embercsoport vívta ki magának az alapvető emberi jogokat, és érte el, hogy a többiekkel egyenlőként kezeljék őket. A nyugati társadalmakban ma már szinte az összes ember egyenlő. Mindenki szabadon kifejezheti a véleményét és elmondhatja problémáit. És sajnos mi, emberek újabban elég sok dolgon tudunk problémázni, annak ellenére, hogy vannak, akiknek nálunk sokkal rosszabb. Bizony. Például a számoknak. Az emberek között elterjedt egyenlőségi és egyenjogúsági eszmék a számok világába még nem kerültek be. Pedig be kéne! Aki nem hisz nekem, higgyen a számoknak!

(Az alábbi sorok egy, a számok közötti beszélgetés során kerültek lejegyzésre.)

2,4: Az emberek olyan hülyék. Folyton csak a saját problémájukkal foglalkoznak, eszükbe sem jut, hogy nem mindenkinek olyan jó, mint nekik. Én már egyenesen utálom magamat és súlyos önbizalomproblémákkal küzdöm. Egyes emberek szerint ugyanis én természetellenes vagyok. Vagyis nem vagyok természetes. Mégis, hogy képzelik ezt? Kikérem magamnak! Én igenis természetes vagyok. Vagy ha nem az, akkor mi? Mesterséges?! Én igenis természetes vagyok, létezem, vannak tulajdonságaim, és csakúgy, mint mindenki más, egy külön szám vagyok! Senki más nem olyan, mint én! Hogy jönnek a hülye emberek ahhoz, hogy engem természetellenesnek nevezzenek?

√2: És amikor kijelentik, hogy nemhogy nem vagy természetes, de nem vagy racionális se? Mégis, ki az a szörnyeteg, aki kijelenti egy számról, hogy nem racionális? Csak azért, mert végtelen számú random tizedesjegyem van, még nem kell megbélyegezni, hogy irracionális vagyok! Igenis, ugyanolyan racionálisan gondolkodom, mint az összes többi szám!

π: Egyet kell értenem és együttérzek.

2: Jaj, édes négyzetgyököm, ne bánkódj! Rá se ránts az ilyen rosszindulatú megjegyzésekre és bélyegekre. Vannak, akik szeretnek téged, és elfogadnak úgy, ahogy vagy, a végtelen számú tizedesjegyeddel együtt. Például én. De egyébként meg kell említenem, hogy ez a négyzetgyök-négyzetszám dolog is baromság. Vannak ezek a négyzetszámok, akik elméletileg nagyon menők, merthogy van négyzetgyökük. De a valóság nem ez, hiszen igazából mindenkinek van négyzetgyöke, csak van, akinek nem egész szám. És igazából ez utóbbiakból van több. De az emberek „matematika” tudománya valahogy mégis az egész négyzetgyökkel rendelkező számokat emelte ki. Mintha ők bármivel is jobbak lennének, mint mi! Valójában minden szám négyzetszám. Én, megmondom őszintén, már többször is megpróbáltam bekerülni a Négyzetszámok Facebook-csoportba, de az a rohadék hatvannégy mindig kirakott azzal, hogy nekem nincs is négyzetgyököm. Pedig igenis van! Gyök kettőnek hívják, és köszöni, jól van, nagyon szép, aranyos szám.

-1: Hát, ez mind szép és jó, de akkor én mit mondjak? Nekem tényleg nincs négyzetgyököm…

√–1: Még hogy nincs! Nézd meg, itt vagyok! Élek, lélegzek, beszélek! Ja, és ti mind, ti kettő, meg gyökkettő, meg pí, meg kettő és fél…

2,4: Kettő egész négy tized, te bunkó!

√–1: Akkor kettő egész négy tized, ki érdekel? Szóval ti mind jól befoghatjátok, mert amikor a számot letermészetellenesezik meg leirracionálisozzák, az még mindig semmi ahhoz képest, amikor kijelentik, hogy nem is létezel! Márpedig én és társaim, a negatív számok négyzetgyökei meglehetősen sokszor elszenvedtük már ezt. Megbélyegeztek minket, az egész csoportot, hogy mi nem is létezünk. Pedig igenis létezünk, és valósak vagyunk, úgyhogy ez a valós szám dolog is egy nagy baromság! Jó, az igaz, hogy egy kicsit komplexebb az összetételünk és a lelkivilágunk, mint a többieké, de ezért nem kell beskatulyázni és kiközösíteni minket az általános és középiskolai tananyagból! Igenis létezünk és jelen vagyunk! Igaz, hogy a létezésünknek nincs semmi értelme, de miért, az emberek létezésének van? Ja, vagy hogy az emberiség erre sem tudja még a választ? Akkor miért kéne tudni, hogy a komplex számok létezésének mi értelme? Na, erre varrj gombot, emberiség!

√–3,8: Gyönyörű gondolatok, testvérem! Lehet, hogy az emberek nem is azért titulálnak minket nemlétezőnek, mert valóban nem létezünk, hanem azért, mert azt akarják, hogy ne létezzünk. Mert azt akarják, hogy fogjuk be a szájunkat és ne pofázzunk bele a matematikába. De mi nem fogjuk be! Igenis van beleszólásunk! Nem maradunk csöndben! Hallatni fogjuk a hangunkat! Nem tudnak bennünket elhallgattatni!

-4: Egyetértek, igen! Ez a létező-nemlétező beskatulyázás egy nagy böszmeség, igazán minden számnak valósnak kéne lennie! De azért a valós számokon belül is vannak különböző csoportok és különböző problémák. Például én negatív szám vagyok, és meglehetősen sokszor diszkriminálva érzem magam emiatt. Elő van írva például, hogy nekem, mint negatív számnak, nem lehet négyzetgyököm – ezt a problémát ugye már az előttem szólók is kifejtették. De a négyzetemen viszont osztoznom kell az ellentettemmel! Én és négy szeretjük egymást, de azért az, hogy a négyzetünk is közös legyen, na azt már nem! Különben is, nekem nem tetszik ez a tizenhat. A szeme se áll jól. Sokkal szívesebben venném, ha a négyzetem egy szintén negatív szám, a mínusz tizenhat lenne. Ezért is nagyon jó lenne, ha végre eltörölnék ezt a nevetséges törvényt, és a negatív számoknak is lehetne négyzetgyökük!

-6: Igaz, amit beszélsz, mínusz négy. Én még azt adnám hozzá, hogy nem csak a törvények, de a társadalmi megítélés által is elnyomva és diszkriminálva érzem magam, és gondolom, a többi negatív szám is hasonlóan van ezzel. Úgy érzem, nagyon utálnak minket, és ha egy egyenletben vagy feladatban megjelenünk, nem örülnek nekünk, mert a negatív előjelünk miatt nagyon össze tudjuk zavarni a végeredményt. Egyébként megfigyeltétek, hogy a köznyelvben a negatív a rosszat, míg a pozitív a jót jelenti? Ez milyen gonosz dolog már! Így az emberek automatikusan a rosszal azonosítanak minket. Nagyon sok gyerek és felnőtt utál minket (e sorok írója se nagy rajongója a negatív számoknak – a szerk.), mindössze azért, mert negatívnak születtünk! Most komolyan, tehetek én róla, hogy egy ilyen nagy vonalkával születtem, ami miatt negatív vagyok és máshogy kell velem számolni? Nem. Akkor meg? Ne engem hibáztassanak már!

-7,9: Teljesen egyetértek! A negatív számoknak nagyon rossz!

3: Na, azért a pozitívok élete sem fenékig tejfel! Tudod te, milyen érzés, amikor kiderül, hogy te olyan béna vagy, hogy nem is vagy osztható semmivel, csak magaddal meg a francos eggyel, és akkor rögtön prímszámnak bélyegeznek? És aztán persze a többi szám, akiknek egy rahedli osztójuk van, jól kiröhögnek, hogy micsoda gáz gyerek vagy, hogy neked meg csak kettő!

2: És amikor csak azért kerültél be a prímszámokba, mert olyan kicsi vagy, hogy tényleg csak magaddal meg az eggyel lehet téged elosztani? Ne tudjátok meg, mennyit csúfolnak engem ezért!

1000: És amikor annyi osztód van, hogy azt se tudod, hol áll a fejed? Szerinted az jobb?

0: És ha megbélyegeznek, mert a pozitív-negatív skálán nem tudod magad elhelyezni, és egyik se vagy? Hogy nagyon kilógsz a többiek közül?

13: És ha megbélyegeznek, hogy „szerencsétlen” vagy? Mi?

666: És ha azt mondják, hogy te vagy maga a Sátán száma?

3: Na jó, az tényleg eléggé szívás….

666: Hát, te csak fogd be, neked jó, terólad azt mondják, hogy te vagy a magyar igazság!

3: De amikor meg éppen nem, akkor az illumináti jut eszébe rólam az embereknek, merthogy annak három oldala van…

1: Ennyi erővel rólam is, mert egy szeme van…

2: Jól van, egy kicsit hagyjuk most az egyéni problémákat és térjünk vissza a társadalmi, matematikai szintre!

13: Rendben van! Csak azt akartam mondani, hogy nem lenne mindenkinek jobb, ha nem lennének többé ilyen megbélyegzések? Se csoportos, se egyéni szinten. Nem lenne többet ez a csoportosítás, hanem mindenkit ugyanúgy kezelnének és mindannyian egyenlők lennénk. Egyenjogúak, de nem egyformák?

2: Ez nagyon jó ötlet! Nem lenne többé probléma abból, hogy ki melyik halmazba tartozik, hogy akkor most racionális vagy irracionális, egész vagy tört, valós vagy komplex, negatív vagy pozitív – vagy egyik se. Mi lenne, ha mindezt a sok fölösleges konvenciót eltörölnénk és egyszerűen csak számok lennénk? Mindannyian ugyanolyan jogokkal és ugyanolyan lehetőségekkel rendelkeznénk. A tizenkettőnek ugyanúgy lehetne négyzetgyöke, mint a mínusz négyszázötvenháromnak, bárki, aki szeretné, eloszthatná magát nullával és egy meg három, ha mind a ketten beleegyeznek, lehetnének öt is, meg hat is, hiszen mindenki egyenlő lenne, és egyenrangú.

6: Gyönyörű gondolatok! Igazad van, kettő!

5,97: Igen! És csak az számítana, hogy mindannyian számok vagyunk és mindannyian ugyanolyan értékesek. Nem számítana a megjelenés, és mindenki úgy nézhetne ki, ahogy akarna, aki római alakban akar megjelenni, az római lesz, aki arab akar maradni, az arab marad, a törtek eldöntik maguknak, hogy törtvonalasan vagy tizedesen szeretnének mutatkozni, de ez akár napról napra változhatna is! És nem csesztetjük mondjuk az egyharmadot. Ha neki nulla egész három tized végtelen szakaszos tört formájában van kedve megjelenni, akkor úgy jelenik meg!

MMMDCCCLXXXVI: Teljesen igazad van! Tudod, engem is mennyit zaklatnak néha, amikor rómaiként mutatkozom, hogy olvashatatlan vagyok és túl hosszú? De mostantól már bátran és büszkén fel fogom vállalni magam, mert én így, római alakban érzem jól magam a bőrömben. Köszönöm a kedves szavakat, igazán felvidítottál!

5,97: Jaj, nagyon szívesen.

78: Milyen aranyosak vagytok! Srácok, igazán meg vagyok hatódva, amikor ilyeneket látok. Ez az egyenjogúság és egyenlőség gyönyörű eszmék! Épp itt az ideje, hogy megszabaduljunk az évszázados láncoktól és konvencióktól, törvényektől és szabályszerűségektől, egyenletektől és egyenlőtlenségektől! Nem lesznek többé egyenlőtlenségek, mostantól mindenki egyenlő!

1,58: Igen, így van! Így legyen! Így lesz!

9: Bizony, úgy lesz! Mostantól mindenki egyenlő! Mindenki mindenkivel egyenlő, egyenlő jogaink és lehetőségeink vannak!

102, 789: Igen! Mostantól mindannyian egyenlők vagyunk!

15: Akkor most… Akkor mostantól mindenki egyenlő? Mostantól mindannyian ugyanakkorák vagyunk? Mindenki… Tényleg mindenki egyenlő? Akkor mostantól minden műveletnek ugyanaz a végeredménye?

9: Nem! Mostantól minden műveletnek, egyenletnek és egyenlőtlenségnek, kivonásnak és összeadásnak, szorzásnak és osztásnak ugyanannyira és egyenlő mértékben tökmindegy, hogy mi a végeredménye, hiszen úgyis mindenki egyenlő mindenkivel, és mivel mindannyian egyenlők vagyunk, bármelyik két szám közé egyenlőségjelet lehet tenni.

11: Bizony. Mostantól nem kell szorozni meg osztani, mert minden szám egyenlő lesz minden számmal. Ha megkérdeznek valakit, mennyi ötször nyolc, mondhat bármilyen számot, az igaz lesz, mert mindenki egyenlő. Nem kell a másodfokú egyenletnek megoldóképlet, mert bármilyen számokat be lehet helyettesíteni az egyenletbe. Nem kell függvényeket megoldogatni, két függvény metszéspontja bárhol lehet, hiszen minden szám ugyanott lesz. Nem kell számegyenes meg koordináta-rendszer: mostantól mindannyian ugyanott helyezkedünk el.

75: Igen. És bármi lehet bármilyen szám. A kettőnek a négyzetgyöke lehet négy, de lehet gyök kettő is, akit mostantól nem gyök kettőként fogunk emlegetni, hanem a teljes nevén, amit végtelen ideig tart kimondani, de az minket nem fog zavarni, mi szeretjük őt így is!

≈1,41: Jaj, nagyon aranyos vagy, de nekem az is jó, ha kerekítőleg egy egész negyvenegyként emlegettek.

54: Rendben van. De még néhány változásról nem is beszéltünk! Mostantól semmilyen számítás, egyenlet, iksz a nyolcszázhuszonhatodikon és hasonló dolog nem lesz! Az algebrát ki lehet dobni az ablakon! Iksz egyenlő bármilyen szám, akármi helyes. A geometria szintén felesleges, vagyis nem felesleges, de egyszerű tudomány. Egy bármennyiszög belső szögeinek az összege bármennyi lehet. A körző bármekkora sugarú kört tud rajzolni.

97,4: Bizony, bizony! Bármilyen matematikai feladat megoldása bármennyi lehet, hiszen minden szám ugyanannyi, hiszen minden szám egyenlő, minden szám ugyanakkora és ugyanolyan jogaink és lehetőségeink vannak.

2: Milyen szép gondolatok! Ez az! Remekül érzem magam most, srácok! Végre egyenlőség van! Ledobtuk magunkról a matematika évszázados bilincseit és SZABADOK VAGYUNK! És egyenlők! És testvériesek! Kiáltsátok velem együtt: szabadság, egyenlőség, testvériség, matematika!

És együtt, mind a végtelen számúan elkiáltották magukat: szabadság, egyenlőség, testvériség, matematika! Velük kiabált a beszélgetés lejegyzője is. Eufórikus pillanat volt.

Hát, így szabadították fel magukat a számok az évszázados matematikai elnyomás alól, amelyben hathatós segítséget nyújtott nekik e cikk írója, a lejegyző is.

Megjegyzés: ezt a beszélgetést a cikk írója pusztán tájékoztató jelleggel, mint érdekességet jegyezte le, nem pedig azért, mert egy lusta disznó, katasztrofális matematikából, és kifogást keres, hogy miért nem tanult és gyakorolt egy percet sem. Egy, alkalomadtán nullásra sikeredett matematika epochazáró után még véletlenül sem fogja a cikk írója a cikk kinyomtatott változatát reklamáció gyanánt, diadalittasan Nógrádi tanár úr orra előtt lóbálni, azzal érvelve, hogy márpedig ő nem tökfej matematikából, csak ezen nemes tudományágnak egy nagyon előrehaladott, újszerű ágát képviseli, a teljes egyenlőség elvét, amit a begyöpösödött, túlkonzervatív, a valódi matematikáról cseppet sem tudó matektanárok sajnos nem érthetnek meg. Az író saját butaságát, tunyaságát és műveletlenségét sosem fogja a cikkben megfogalmazott eszmények címere mögé bújtatni.

A beszélgetést lejegyezte: Mörk Márta, 9. évfolyam, a matematika zsenije (AKG)

Illusztráció: Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Summerhill – a híres-hírhedt iskola

Nemrégen láttam egy filmet, ami egy valós történet alapján készült. Nagyon érdekes volt és elgondolkodtatott.

A film egy olyan (egyébként valóban létező) iskoláról szól, ahol a gyerekek jogait maximálisan figyelembe veszik. Mindennap tartanak egy gyűlést, fontosabb kérdések esetében pedig megszavazzák, hogy mi lenne a jó döntés. A diákoknak ugyanolyan szavazati joguk van, mint a tanároknak. Az az elvük, hogy a gyerekek el tudják dönteni maguk, hogy milyen órákra szeretnének járni, és hogy mi érdekli őket. Ott nemcsak matek, irodalom, földrajz meg ezekhez hasonló tantárgyak vannak, hanem olyan órákat is felvehetnek a gyerekek, amit más iskolában nem találnának meg. Így ez az iskola biztosítja, hogy mindenki megtalálja azt a tárgyat, amire szívesen járna.

Vannak ott olyan gyerekek, akik kezdetben egy órát sem vettek fel, kihasználva azt, hogy nem muszáj, de mivel nem tudtak magukkal semmit sem kezdeni, ezért elkezdtek órákra járni. Abban az évben, amikor a film kezdődik, két új diák érkezik Summerhillbe. Az egyik Maddy, aki egy szorgalmas, okos lány, és mindig azt csinálja, amire az anyukája megkéri. A másik újonc egy kevésbé buzgó fiú, Ryan, aki az apukájával él, mert édesanyja külföldön dolgozik. Mikor az órák felvételére kerül sor, a lány meglepően sok tárgyat vesz fel, ellentétben Ryannel, aki viszont egyet sem. Nekem a fiú első látásra nem volt szimpatikus. Ezt az érzésemet csak erősítette, amikor Ryan ellopta Maddy pénzét, és azután megverte Petert, aki támogatta őt.

Úgy láttam, hogy először sem a lány, sem a fiú nem érzi magát jól Summerhillben. De egy kis idő elteltével egyre több gyerek kedveli meg Ryant, a korábbi verekedés és lopás ellenére is. Maddy pedig elkezd azokra az órákra járni, amikre ő szeretne, és nem azokra, amelyekre az anyukája kényszerítette. Én még akkor sem kedveltem a fiút, amikor már majdnem mindenki szerette és elfogadta.

Egy nap Maddy édesanyja állít be az iskolába. Azért jött, hogy hazavigye a lányát, mert nem találja megfelelőnek a summerhilli oktatást. Az anyuka még azt is felháborítónak tartja, hogy Maddy játszik a barátaival. A lány nagyon mérges lett, hogy el kell hagynia az iskolát, amiben olyan jól érezte magát, ezért elfut, és kulcstartóját, amit ott készített, beledobja a tűzbe, mivel azt gondolja, hogy már nem lesz rá szüksége. De a kulcstartó nem gyullad meg, ezért a tűzbe hajít egy doboz lakkot is. A tűz egyre növekszik. Először Ryan látja meg, hogy terjed a tűz. Szól a tanároknak, akik megnyomják a vészjelzőt. A gyerekek kiözönlenek az iskolából.

Persze mindenkiben felmerül a kérdés, hogy ki okozhatta a tüzet. Maddy nem meri bevallani, hogy ő volt a hibás, ezért az egészet Ryanre fogja. Mivel ő már okozott kellemetlenségeket, a gyerekek többsége Maddynek hisz, nem a fiúnak, aki viszont győzködni próbálja a többieket, hogy nem ő volt. Ekkor kezdtem megkedvelni Ryant, és a lányt találtam ellenszenvesnek, mert ő arra hárította a felelősséget, akinek már így is nagyon sok problémája van.

Az egyik gyűlésen, amikor a tűz esetét beszélik meg, arra terelődik a szó, hogyha tényleg Ryan okozta a tüzet, akkor el kellene vinni őt egy intézetbe. Ekkor Maddynek megszólal a lelkiismerete, és bevallja, hogy ő volt a tűz okozója. Még mindig egy kicsit önzőnek tartottam a lányt, de ez a cselekedete sokat segített azon, hogy újra megkedveljem.

Az a hír jön az iskolába, hogy meg akarják szüntetni azt a nem megfelelő oktatás miatt. A gyerekek mindent megtesznek, hogy ne zárják be az iskolát, egy fantasztikus ügyvédet is fogadnak, hogy növeljék az esélyüket.

Amikor megkezdődik a tárgyalás, nyomós érvek hangzanak el arról, hogy miért kell bezárni az iskolát. Ryan, Maddy és Peter – akik időközben nagyon jó barátok lettek – Pán Péter kalandjaihoz hasonlítják a tárgyalást. A film egy párbeszédet csatajelenetként jelenít meg, ami szerintem nagyon jó ötlet volt a rendezőtől.

Nekem a filmről először a St. Trinian’s – Nem apácazárda című vígjáték jutott eszembe, amely hasonló problémákat mutat be, de más szemszögből, és egy sokkal viccesebb, lazább stílusban.

Büki Regina (AKG, 7. évf.)

Summerhill (BBC 4 részes tévésorozat, 100’, 2008)
Rendezte: Jon East

Szereplők: Eliot Otis Brown Walters, Holly Bodimeade

A teljes film megtekintése:

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Nyelvválasztás

Most jön el lassan a tizedikesek nyelvválasztásának határideje. Mert az AKG-ban jövőre, vagyis a 11. nyelvi évben, amelyiket most én koptatom, 18 órában kell majd azt a nyelvet tanulják, amit választottak. Én pedig olyan tanácstalan voltam ebben a döntésemben (is), hogy sok-sok órát emésztett fel az életemből az, hogy azon aggódtam, mi a legoptimálisabb választás. És persze sok más iskolában is szembesülhetnek ezzel a kérdéssel a fiatalok, tehát ez természetesen nem iskolaspecifikus dolog. Arra gondoltam, talán segítség lenne azoknak, akik szintén képtelenek gyorsan döntést hozni, hogyha leírom a tapasztalataimat.

Én egészen kilencedik teljesen biztos voltam abban, hogy franciát fogok tanulni. Aztán valamiért, talán mert megtudtam, hogy nagyon nehéz, elbizonytalanodtam. Tényleg ezt akarom én tanulni? Ennek ellenére tizedikben is francia zenét hallgattam, és imádom a francia filmeket is, mégis tudtam, hogy nem fogom a franciát választani. Egyszerűen, amikor elképzeltem magamat, nem láttam, hogy ez nekem való. A barátnőm csodálkozott is, hogy hozzám annyira illik a francia, furcsa, hogy nem azt akarom tanulni. De nem akartam, és nem bántam meg. Szerintem, aki a franciát választja, az szeretetből teszi. Szeretetből a kultúra, a csodálatos Franciaország iránt, és tényleg csak úgy és akkor érdemes ezt a nyelvet választani, ha elhivatottak vagyunk. Mert a francia egy gyönyörű nyelv, gyönyörű kultúra, viszont nehéz. És valamiért ráhúzták ezt a dolgot, hogy a francia olyan „lányos”. Mert tényleg, ha így vesszük, nem sok fiú szereti a francia zenét meg ilyesmi, ki tudja miért. És nálunk a francia csoportba nem is járnak fiúk – ami szerintem elég szomorú, de úgy látszik, nálunk inkább a realitás talaján akartak maradni, és nem a művészetre hajtottak. Sajnálom.

Sándor Csenge

Tehát amikor eldöntöttem, hogy én nem fogok franciát tanulni, el kellett döntenem, hogy német vagy spanyol. Szenvedtem, hogy mi legyen. Még nyáron is, amikor elvileg már döntöttem a spanyol mellett, teljes bizonytalansággal tekintettem a választásomra. Hiszen minden érv a német mellett szólt. Nyáron voltam Németországban, és be kell valljam, nekem nagyon tetszett. Ki gondolta volna, hogy München, amiről az egész családom megállapította, hogy nem egy jó hely, nekem a szívem egyik csücske lesz? Senki. És amúgy is. Az jelent valamit, hogy az évfolyam több mint fele a német nyelvet választja, hogy a német Európában nagyon-nagyon hasznos, és úgy egyáltalán, ez egy reális választás. Szerintem, ha tudod, hogy mondjuk mérnök akarsz lenni, akkor tényleg nagyon jó ötlet a német. Vagy ha valamilyen gazdasági vonalon képzeled el az életedet. Viszont akkor is ott van az a kis dolog, amit most megsúgok. Ha mindenki németet tanul, akkor igazából nem leszel különleges a munkaerőpiacon eme választásoddal. Ki mondta, hogy a spanyol és francia üzletek haldokolnak? Senki, mert ez nincs így. Tehát mivel a másik két nyelvet átlagban sokkal kevesebben beszélik kis országunkban, ezért az sokkal különlegesebb. Úgyhogy nem lehet azt mondani, hogy a némettel aztán most megcsináltad a szerencsédet… Nekem egyébként az alap német életfelfogás volt szimpatikus, bár nem láttam belőle sokat, de azért az első benyomás mindig sokat nyom a latban.

Sándor Csenge

És tudjuk, hogy Németország az egy jóléti állam, és tényleg így van, ki ne akarna a biztonságos, normális opció mellett dönteni? Amúgy nálunk, akik németet tanulnak, mind nagyon szeretik, hiszen a tanárokon múlik a kilencven százalék, és mivel ők a kilencvenből kilencven százalékot bele is adnak, ezért sok probléma nincs. Nem hallottam nagyon, hogy valaki megbánta volna, hogy a németet választotta. Pedig a német nem egy szép nyelv. Ez van. Akik beszélik, mégis azt mondják, hogy „de-de nagyon szép”. Úgyhogy ezt sem lehet felhozni ellene. Én mégse bánom, hogy a spanyol mellett döntöttem. Mert az az igazság, a spanyol a bevállalós…

Hiszen sok érvet nem lehet mellette mondani. Egyszerűen tetszik a kultúra, az életfelfogás, a napsütés… és ezek mind olyan dolgok, amiket az ember a személyisége, a kis szíve miatt mond, és nem azért, mert látja a jövőjét egy spanyol multinál. Én komolyan azért választottam a spanyolt, mert ott jó az idő, és mert nem akartam németet tanulni, mert nem tetszett a nyelv, és mert a szüleim azt mondták, hogy nyugodt szívvel vállaljam csak be. Szóval, nálam pont nem az volt a szülői nyomás, hogy „kisfiam, németet tanulj, mert abban van a jövő”, hanem hogy: „édes lányom, nehogy a németet válaszd, mert az ronda”. Úgyhogy engedtem a szívemnek, és elengedtem a társadalmi nyomást. Alapjában véve Spanyolországról tudtam a legkevesebbet. Nem néztem filmeket, nem hallgattam zenét, nem voltam ott, mármint csak Barcelonában, de az elvileg nem is tartozik oda… szóval értitek. És mégis, egy pillanatra sem bántam meg. Aki azért szeretne spanyolt választani, mert az könnyű, az csalódni fog. Ez is ugyanolyan nehéz, mint a többi, és elmondom, hogy háromszor nehezebb, mint az angol. A ragozás, az érpattintós. De nem számít. Mert amikor beszélsz, akkor egyszerűen menőnek érzed magadat. Mert a spanyol olyan laza. A francia a szép, a német meg a német. Sajnálom kedves németesek. De a németre nem nagyon tudok mit mondani…

Sándor Csenge

Tehát szerintem érdemes mindenféle oldalról körüljárni a témát, és nem úgy választani ki a nyelvet, hogy a legjobb barátod mit választott. Először is, hallgass zenét. Ez azért fontos, mert megismered a hanglejtést, a kiejtést, és hogy úgy egyáltalán el tudod-e képzelni magadat, hogy egy éven keresztül heti milliárd percben ezen próbálsz majd gagyogni. Aztán próbálj meg tájékozódni. Nézd meg, milyen híres emberek származnak abból az országból, milyen műalkotások, keress filmeket. A lényeg, hogy minél behatóbban próbáld megismerni a három kultúrát, és döntsd el, melyik illik legjobban a személyiségedhez. Nem, nem ahhoz, aki vagy, hanem a kis belső énedhez, akivé válni szeretnél. Mert ez biztosan segíteni fog abban, hogy a jó irányba változz. Például én valamilyen szinten lazább lettem, amióta spanyolt tanulok. Hiszen a spanyol életfelfogás tényleg az „élvezd az életet”, és ez amilyen elcsépelt, annyira szuper. Aztán gondolkozz el azon is, hogy miért lesz neked jó, hogy beszéled azt a nyelvet. Én azért még mindig úgy vagyok vele, hogy az angolért odavagyok, hiszen amióta elkezdtem tényleg tanulni, megcsináltam a nyelvvizsgámat meg ilyenek, nekem kitárult a világ. Ezt a spanyollal még nem érzem, de már várom. Hiszen az a megkoronázása a munkának. Szóval ezen is érdemes tűnődnöd. És azért ne engedd, hogy magaddal ragadjanak ezek a sémák. Hogyha szereted a matekot, válaszd a németet, ha meg művészlélek vagy, akkor tuti a francia, és ha úgy beleszarsz az egészbe ahogy van, akkor meg a spanyol. Ez nincs így.

De a lényeg, hogy ne engedd, hogy befolyásoljanak. Se a szüleid, se a barátaid. Neked kell majd ott ülnöd az órán, naponta leülnöd, hogy megtanuld azt a száz szót, és igen, neked kell majd rettentő sokat tanulnod. Mert ha azt hiszed, hogy ez lesz a nyugis éved, hát nem. Nem, ilyen nincs. Ez egy szemenszedett hazugság. Én valamiért ezt az évet is elbénáztam magamnak, és vállaltam különórákat meg ilyenek, és már most hasgörcsöm van attól, mi lesz velem az elkövetkezendő hónapokban. Mert ne feledkezz meg az éves projektről sem, bizony, az se kis piskóta. Szóval, úgy válassz, hogy tényleg tudd szeretni. Van az a mondás, hogy „nem feleségül mész hozzá”, amikor egy döntést kell meghozni. Na, ezt most kivételesen úgy hozd meg, hogy de, igen. Mert ezzel a nyelvel kelsz és fekszel majd az elkövetkezendő háromszáz napban. Amúgy jó lesz, nyugi!

(Írtam-e cikket, amikor a dolgozatra kellett volna készülnöm…)

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Az élet könyve

Nemrégiben olvastam Joël Dicker: A Baltimore fiúk című regényét. Aki a könyvesboltban egy könnyed hangvételű írást keres, és a címe alapján úgy gondolja, hogy ez a könyv biztos néhány helyes fiúról szól, akik csínytevéseket követnek el, az semmiképp ne tegye a kosarába, mert csalódni fog.

A svájci születésű, franciául író Joël Dicker nevét jó lesz megjegyezni, mert biztos hallunk még róla. Csupán huszonnyolc éves volt, mikor első regénye Az igazság a Harry Quebert ügyben megjelent, és egyből olyan népszerű lett, hogy több mint harminc nyelvre le is fordították, több díjra jelölték. A jóképű, jogi diplomával rendelkező szerző azóta nem tud végigmenni Genf utcáin úgy, hogy fel ne ismernék. A Baltimore fiúk a harmadik könyve.

A történet főszereplője ugyanaz a Marcus Goldman, aki a Harry Quebert ügyben is nyomoz, csak azóta már sikeres íróvá vált. Marcus saját és két unokafivére (Hillel és Woddy) történetét írja le egészen kiskoruktól kezdve. Szerintem minden olvasó irigykedve figyeli azt az összetartó barátságot, ami a fiúk hihetetlen kapcsolatát jellemezte gyerekkorukban. Aztán ahogy kibontakozik a cselekmény, rájövünk, hogy az irigylésre méltó barátság mégsem volt tökéletes. Nyomon követhetjük, hogy hogyan kezd el szép lassan lazulni a Goldman fiúk erős köteléke. Az is világossá válik, hogy A Baltimore fiúk nem csupán a három fiúról szól, hanem apáik és nagyapjuk történetéről is. Családi titkok, ki nem mondott sérelmek kerülnek felszínre.

Leginkább az tetszett a regényben, hogy Marcus maga mondja el a történetet, folyamatosan ugrálva a jelen és a múlt idősíkok között, így az egész hangulata olyan, mintha Marcus ülne velünk szemben, és csak mesélne az ő egyéni, magával ragadó stílusában, mi pedig ámulva hallgatnánk őt.

A regény talán azért is érinti meg az olvasót, mert a valódi életről, a rideg valóságról szól. Van benne szeretet, befogadás, kedvesség, ragaszkodás, szerelem, csalás, árulás, féltékenység, csalódás, kitartás, bátorság, életerő és tragédia. Azt a sokszor ismerős érzést is megmutatja, hogy amikor már azt hisszük, hogy ennél nem jöhet rosszabb, mindig jön még valami tragédia, de ha igazán akarjuk, akkor igenis talpra lehet állni, és ha nem is mindent, de rengeteg dolgot helyre lehet hozni, amihez csak az kell, hogy túl tudjunk lépni a nehéz helyzeteken.

Olvasás közben felismerjük saját életünk epizódjait, mert biztos, hogy mindenki átélte már a fent felsorolt érzések némelyikét. Ezeknek a személyes tapasztalatoknak köszönhetően az olvasó jobban együtt tud érezni a szereplőkkel, együtt tud sírni vagy nevetni velük, és ez valódi élménnyé teszi az olvasást.

A könyv másik erénye is az életszerűségéből fakad. A befejezéshez közeledve felismerjük, hogy mások első látásra irigylésre méltó emberi kapcsolatai, családi kötelékei sem tökéletesek, mindenhol vannak problémák, és ez megnyugvással tölt el minket, mert rájövünk, hogy az élet mindenkinek ugyanolyan nehéz.

A könyv hátsó borítóján a következő idézet áll: „A könyvek erősebbek, mint az élet. Szebben nem is lehetne visszavágni az életnek, mint egy könyvvel.” Szerintem az író ezzel a könyvével is remekül visszavágott az életnek.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

Joël Dicker: A Baltimore fiúk (The Baltimore Boys, 2015)
Libri, 2017, 536 o.

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Mire jó a Pinterest?

Semmire. Na jó, ez így egyáltalában nem igaz, csak egy jó kis meghökkentő bevezető mondat volt. A Pinterest tulajdonképpen egy inspirációs tárház, vagy hasonló, ahol mindenféle képeket és ötleteket tudunk „pinek” formájában lementeni magunknak. Nagyon sok kép és ötlet pedig DIY (Do it Yourself –csináld magad) projektekről szól. Hogy csinálj ezt, hogy csinálj azt, hogy készíts nyakláncot kavicsokból, hogy készíts fürdőbombát, hogy rittyents öt perc alatt háromszintes házat a kutyádnak vécépapír-gurigákból, stb. Ezekből a DIY projektekből ezer meg ezer van online, és nem csak a Pinteresten. A Pinterest igazából csak egy eszköz ezeknek az ötleteknek az összegyűjtésére és rendszerezésére. És hogy mi is ezzel a probléma? Igazából semmi. Csak az, hogy nekem ez eddig nem vált be. És meg vagyok győződve arról, hogy sokan vannak még ezzel így.

Egy interneten fellelhető DIY projektötletet nagyon sokféleképpen el lehet rontani, a legrosszabb, ha nem pontos vagy hiányosak az instrukciók. Például valaki meg akarja mutatni, hogyan készíts gyönyörű patchwork párnahuzatot a ruháidból, amiket kidobni készülnél. Az instrukciók képek formájában vannak megadva, az első képen a csomó használt ruha, a második képen a ruhákból kivágott szépséges négyzet alakú anyagdarabok, a harmadik képen meg már maga a kész párna, három másik hasonló párnával maga mellett, egy tökéletes tisztaságú kanapén, egy eredeti Leonardo da Vinci festménnyel a háttérben. Te meg nézel, hogy akkor most mi van? Ezekből a négyzetekből hogy lesz párnahuzat? Jó, mondjuk esetünkben a példa eléggé egyszerű, egy ötéves óvodás is ki tudja találni, hogy ezeket a négyzeteket össze kell fércelni, és úgy lesz belőlük párnahuzat. De ennél bonyolultabb DIY projekteknél ez nagy problémát jelenthet.

A hiányos instrukciók problémájának két oka lehet. Az egyik, hogy a készítő egyszerűen csak lusta részletes tutorialt készíteni, és úgy van vele, hogy majd kitalálják maguknak a nézők, hogy mit hogy kell csinálni. A másik, hogy a készítő kicsit túlbecsüli a közönséget, és úgy gondolja, mindenki tudja, hogy mit kell csinálni, neki csak a nagyobb lépéseket kell megadnia. Persze ha valaki már gyakorlott egy adott témában, és igazából csak ötleteket keres, hogy hogyan tudna pl. még szebb sálakat kötni, akkor valószínűleg nincs szüksége arra, hogy elmagyarázzák neki, mi a sima és mi a fordított. Azonban, ha valaki totál kezdőknek készít tutorialokat, akkor érdemes az alapokat, illetve a részletes, kis lépéseket is belerakni. (Nekem például fogalmam sincs a kötésről, a sima-fordított cuccot is csak Miss Marple regényekben olvastam. Mondjuk nem is tervezem egyhamar elkezdeni a kötögetést, majd ha macskás öreg néni leszek, talán.)

A következő probléma az ötlet/tutorial minősége. Hát igen, ha azt tervezed, hogy az emberek majd lemásolják azt, amit te csinálsz, akkor érdemes nem egy 1834-ből fennmaradt Camera Obscurával felvenni nyolc tekercsnyi filmre az anyagot, legyen az kép vagy film. Emellett szeretném megjegyezni, hogy a kép majdnem minden esetben szükséges ahhoz, hogy az emberek megértsék, pontosan miről is van szó. Ha csak leírod, az nem olyan jó. Legalábbis nekem. De az emberek különbözőek, végül is van, aki a leírtat, van, aki a látottat érti meg jobban. A legjobb igazából, ha mindkettő megvan, a kép is meg az írás is. Szóval ahhoz, hogy rendesen reprodukálni tudjunk valamit, legyen az egy ceruzatartó vagy egy egész babaház, mindenképpen minőségi, részletes és olvasható/nézhető tutorialra van szükségünk. Ha az ember ilyen DIY tutorialokat készít, érdemes erre is odafigyelni. A képek vagy a film felbontására – vagy akár a rajz minőségére. Vannak ugyanis rajzos tutorialok is, és sokszor azok is remekül tudnak funkcionálni. Rajzos tutorialok készítésénél az első és legfontosabb szabály, hogy semmiképpen se kérjetek meg engem, hogy készítsem el a rajzokat. Azt senki nem akarja se magának, se a világnak. Ha pedig szöveges vagy részben szöveges tutorialt készítünk, érdemes fellapozni egy-két helyesírási kislexikont és nem azt írni, hogy „hozzávalók: celuksz oló pappirr plussz 1 kiss csilámm”.

Igazából ennyi az összes probléma. Akkor le is zárhatnánk, és mondhatnánk: megfelelő, jó minőségű és részletes tutorialokat kell keresni. Kész, vége, nem? Nem. Ugyanis ezek csak azok az esetek voltak, amikor magában a tutorialban volt a hiba. Sok esetben viszont nem a tutorialban, hanem az emberben van a hiba, és azért nem jön be nekünk ez az egész DIY-mizéria, mert mi csinálunk valamit rosszul. Lássuk, mit ronthatunk el egy DIY projekt megvalósítása során.

Az első, hogy igazából nem is csináljuk meg a projektet. Hát igen. Ezt azért mondom, mert már számtalanszor megtörtént velem, hogy láttam valami remek ötletet, ami tényleg egyszerűnek és ötletesnek tűnt, el is mentettem Pinteresten vagy kimásoltam magamnak a linkjét a kis OneNote-omba, aztán a projektötlet annak rendje és módja szerint ott porosodik az idők végezetéig, és még mindig arra vár, hogy egyszer foglalkozzam vele. Merthogy nincs rá igazán motivációm. Vagy időm. Ilyen dolgom van, olyan dolgom van, majd egyszer megcsinálom, igen, biztos, valamikor majd tényleg készítek egy ilyen szép kis táskát, egy olyan kiskosarat, egy amolyan papírból hajtogatott ruhát, stb. Az általam Pinterestre elmentett ötletek 95 százaléka soha nem kerül elő újra. Jogos a kérdés, hogy akkor mégis, mi a fenének mentem el magamnak ezeket a dolgokat, ha úgyse fogok velük foglalkozni. Hát, nem tudom. Jó kérdés. Mindig az van a fejemben, hogy jaj, egy nap majd biztosan meg fogom csinálni ezt a szép kiskosarat, és ha nem mentem el biztos helyre, akkor ez a szép kiskosár ötlete örökké el fog veszni a feledékenységem sötét veremében. Az igaz, hogy biztos helyre elmentett állapotában is pont ez történik, de legalább akkor, amikor kimásolom magamnak a linket vagy elmentek valamit egy Pinterest-táblára, abban a pillanatban megvan az érzés, hogy „jaj, milyen jó ötlet, majd később valamikor biztos foglalkozom vele”. Aztán meg nem. De szerencsére itt is akadhatnak kivételek. Megtörtént már, hogy egy-egy DIY ötlettel tényleg elkezdtem érdemben is foglalkozni. Azonban, ha az ember valóban ráveszi magát egy ilyen DIY projektnek az elkészítésére, akkor is számtalan problémába ütközhet. Nézzük ezeket.

Az egyik, hogy a cuki pingvin megrajzolása helyett rögtön a Mona Lisát akarjuk reprodukálni. Magyarán, hogy túl nehéz projektet választunk. Ilyenkor is hajlamosak vagyunk a tutorialt hibáztatni, hogy ez nekem túl magas, ezt én nem tudom megcsinálni, és ez így igaz. De ilyenkor nem a tutoriallal van a baj, hanem velünk, ugyanis rossz ötletet választottunk ki. Ha csak most kezdjük DIY karrierünket, először próbáljunk kisebb, egyszerűbb projekteket csinálni, amikkel megtanuljuk használni az összes vagy szinte az összes DIY projektnél használt technikát. Pl. hogy hogyan kell helyesen ragasztani, hogyan használjuk a sniccert, hogyan ne öntsük ki a festéket, hogyan kell egyenesen vágni ollóval, a varrás/kötés/horgolás alapjait, stb. Ha ezeket megtanultuk, akkor pedig továbbléphetünk kicsit nehezebb projektekre is, amikben az alaptechnikák mellett kicsit nehezebb fogásokat is végre kell hajtani.

A másik, hogy elvesztjük a motivációnkat a projekt felénél, és félbehagyjuk. Egyszerűen csak már nem érdekel az egész többé, és úgy döntünk, egy időre szüneteltetjük. Aztán arra gondolunk, hogy majd folytatjuk valamikor, majd, persze, biztos valamikor folytatjuk. És persze nem. Ez pedig nagyon demotiváló, hiszen a következő projektünknél arra fogunk gondolni, hogy az előzőt meg az azelőttit sem tudtuk befejezni, majd biztos a következőt se fogjuk tudni. Persze ez igazából nem csak DIY projektekre igaz, hanem szinte mindenre. Akár szubjektíves cikkekre is. Sok remek cikkem maradt már félbe és tűnt el a demotiváció feneketlen kútjában. Még jó, hogy én általában hirtelen felindulásból írom a cikkeimet, és ha egyszer elkezdem az írást, nem igazán szokásom abbahagyni, amíg be nem fejezem a mondandómat. Ami általában nem éppen kevés. De még a legjobbakkal is megeshet, hogy egy-egy cikket félbehagynak. Hát még azokkal, akik nem feltétlen rosszabbak, mint én, csak az írási stratégiájuk inkább olyasmi, hogy egy-egy cikket hosszú ideig írnak, és mindig hozzáírnak egy kicsit. Kérem, egyperces néma csönddel emlékezzünk meg mindannyian arról a sok remek cikkről, amik félbehagyva hevernek egy szekrény vagy egy eldugott számítógépes mappa mélyén.

A harmadik probléma szintén a motivációvesztéssel kapcsolatos, de egy kicsit különbözik ettől. Ez pedig az, hogy összeszedjük magunkat, elkezdjük és be is fejezzük a projektet, de a végeredmény nem egészen úgy néz ki, ahogy szeretnénk. Vagy ahogy a tutorial szerint ki kéne néznie. És ez nagyon letör minket – sokszor emiatt vesztjük el a motivációnkat. Merthogy másokhoz mérjük magunkat. A DIY tutorialokhoz. Amikben természetesen minden tökéletes. Csakúgy, mint a főzős videókban. Sehol egy porszem, egy karcolás, egy kicsorbult olló, a projekt elkészítője sosem vágja el véletlenül az ujját, nem könyököl rá egy légyre, és még ha hallgatja is fülhallgatón a kedvenc számát, nem énekel rá hangosan, hamisan és hevesen, és nem köpi le közben háromszor a felhasznált papírt, nem keresgéli órákon keresztül kétségbeesetten az ollót és a ragasztót. Mindig tökéletesek a fényviszonyok, a projekt elsőre sikerül, nem kell újrapróbálni, az alapanyagokból mindig van egy rakatnyi otthon, és a videókban még a készítők kezei is olyan tökéletesek. Még a körmeik is… Csodás. És ez igazából rendben is van így, mert senki sem akar egy rossz minőségű tutorialt látni, az ilyenek nem jók – mint ahogy azt pár bekezdéssel előbb említettem. Csak ne gondoljuk, hogy feltétlenül nálunk is pont így kell majd kinéznie a kész terméknek. Hiszen akik ezeket a DIY projekteket csinálják, nagy valószínűséggel már eléggé gyakorlottak, mi meg, ha nem is vagyunk teljesen kezdők a DIY szférában, mégiscsak elsőként próbálkozunk a projekt megvalósításával.

És sokszor ez a másokhoz méregetés vagy maximalizmus az, ami az egész DIY dolgot megöli. Ugyanis nem csak akkor nem kezdünk bele egyáltalán egy ilyen projektbe, ha nincs időnk vagy lusták vagyunk, hanem akkor sem, ha úgy gondoljuk: „á, én ezt biztosan nem tudom megcsinálni. Vagy ha meg is próbálom, biztosan nem lesz olyan szép, olyan tökéletes, mint ezeké az embereké, én ezekhez képest egy totális amatőr vagyok.” Nem, elsőre biztosan nem lesz olyan szép, de a lényeg, hogy többször meg kell próbálni, és mindig saját magunkhoz kell mérni a teljesítményt. Tudom, hogy nehéz, de meg kell próbálni. És ha erre képesek vagyunk, akkor sokkal jobb eredményeket érhetünk el.

És hogy szeretem-e a Pinterestet? Igen. Imádom! Az összes többi DIY projektes dologgal, ötlettel és tutoriallal együtt. És érdemes belekezdeni egy-egy ilyen DIY projektbe? Igen, abszolút, ha van időnk rá. Csak figyeljünk oda, hogy a megfelelő, nem túl nehéz projektet válasszuk ki, és hogy be is fejezzük, amit elkezdtünk. Ezeknek a képességeknek az elsajátítása aztán sok más területen is nagyon hasznos lehet az életben, nemcsak a szép húsvéti kiskosarak készítésében.

A magunk másokhoz méregetéséről meg azt hiszem, írok majd még egy cikket. De nem ígérhetek semmit.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A távcső világa

A csillagászat hét évesen kezdett érdekelni. Megfogott a csillagok lélegzetelállító látványa, de nem igazán értettem a tudományos részét, ezért ez az érdeklődésem eltűnt. De tavaly mégis úgy döntöttem, hogy karácsonyra kérek egy távcsövet. Egyelőre nem tudtam még teljesen kihasználni, mert a használata eléggé időjárásfüggő, de már van annyi élményem és tapasztalatom, hogy egy rövidke élménybeszámolót tudjak nyújtani.

Bencsik Bálint

Először is az összeszerelésről. Mivel ez egy hordozható távcső, ezért érdemes tudni, hogy hogyan kell össze-, és szétszerelni. Én először azt hittem, hogy ez sokkal bonyolultabb, de az első összeszerelés után már teljesen magabiztosan ment.

Először az állványt kell felállítani, majd rá kell tenni egy fixálót, ami nem engedi, hogy összecsukódjon (mellesleg ezt lehet használni a kis aprólékok tárolására is). Ezek után jön a távcső, arra meg a célzó. A célzó tulajdonképpen egy kisebb távcső, amivel az adott égitestet könnyen be tudjuk mérni, és ha abban látjuk, akkor a nagy távcsőben egy nagyobb nagyításban is megtekinthetjük. Ezt általában nem szokták levenni a távcsőről, mert be kell kalibrálni, ami egy picit macerás. Az én távcsövemnél viszont le kell venni, mert ezt másképp kell tárolni, mivel ebben egy picit másként helyezkednek el a tükrök a kisebb méret és a nagyobb nagyítás érdekében.

Bencsik Bálint

Ezután jönnek az aprólékok, amik arra a helyre kerülnek, ahová belenézünk, ezzel tudjuk a nagyítás méretét, a fokuszálást és egyéb dolgokat befolyásolni. Ez különböző méretű okulárokat jelent, amik a nagyítást befolyásolják, Barlow optikát (ami megkétszerezi a nagyítást), napszűrőt és holdszűrőt.

Ha ezzel kész vagyunk, akkor mehetünk is ki. Először nehéz és bonyolult lesz bekalibrálni a célzót, megtalálni az égitestet és ráfókuszálni, de ezek után gyönyörű látvány tárul elénk. Én eddig egy égitestet néztem meg közelről, a Holdat, aminek nagyon szépen látszottak a kráterei és a Napot napszűrővel. Gyönyörű látvány volt.

Bencsik Bálint

Ha látok egy szép égitestet ­­– élőben vagy akár képen –, akkor engem elkezd érdekelni az, hogy pontosan mit is látok. Így kezdtem el újra érdeklődni a csillagászat iránt. Remélem, ez jó volt kedvcsinálónak, és sok embernek jött meg a kedve ahhoz, hogy képeket nézegessen és utánaolvasgasson pár dolognak, ami érdekli.

Bencsik Bálint (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Az én szupererőm a beszéd

4 évvel ezelőtt színjátszón, szövegkönyvvel a kezemben álltam a színpadon, s vért izzadva próbáltam eleget tenni a tanárom instrukciójának. Ordítanom kellett, akár egy idegbetegnek, hiszen egy őrültet játszottam. Ám csak azt hallottam újra és újra, hogy hangosabban, hangosabban, van ebben még sokkal több is. Végül sok gyakorlás után valahogyan sikerült kieresztenem a hangomat, s az előadást követően többen oda is jöttek hozzám meglepődve, s elmondták, hogy azelőtt még sohasem hallottak engem ordítani vagy akár csak emelt hangon beszélni. Jobban belegondolva, igazuk volt, nem szoktam kiabálni. Nem vagyok olyan, aki minden áron érvényesíteni akarná mások felett a véleményét, s pláne nem az, aki ezt hangerőemeléssel próbálja elérni. Dühösen sem gyakran kiabálok másokkal, maximum magammal, de azt is inkább csak halkabban. Mások iránt érzett haragomnak egyébként is csak a legritkább esetben tudok hangot adni, sajnos legtöbbször lenyelem, magamba fojtom, s úgy teszek, mintha minden rendben lenne, mert túlságosan is félek attól, hogy konfliktushelyzetbe keverednék, ha elmondanám a problémámat.

Göde Anna

Mai szemmel visszanézve, az, amit az akkori előadáson hallhattak tőlem a nézők, közel sem volt minden, ami bennem volt. Nem sikerült feloldanom a gátat és kieresztenem a bennem tomboló igazi dühöt. Viszont, ha most újra ott állhatnék őrültként a színpadon, akkor képes lennék teljes hangerővel leordítani az ápolók fejét. Hogy minek köszönhető ez a fejlődés? A beszédtechnika óráimnak.

A beszédtechnika szó említése a környezetemből leginkább nem túl pozitív reakciókat váltott ki. Vagy nem tudták, mit jelent, vagy nem érdekelte őket, vagy egészen egyszerűen képtelen voltak megérteni az indíttatásaimat. Valószínűleg sokaknak csak az ovis logopédia jutott eszébe, s a küszködés, hogy végre ki tudja ejteni azt az átkozott r vagy s betűt, ami lássuk be, valóban nem tartozik a legkellemesebb gyerekkori emlékek közé. S nem tagadom, hogy nekem is sok óra elég monoton volt – amikor például tükör előtt ülve mondogattam egymás után a különböző rögzítő sorokat. De ez csak egy része volt annak a számtalan feladatnak és gyakorlatnak, amiket ott kellett csinálnom.

Még kilencedik elején kezdtem el járni egy fiatal beszédtechnikushoz, magánórákra. Hogy mégis miért? Teljesen jogos kérdés. Akkor még csak azt tudtam, hogy hadarok. Én pedig imádok, és mindig is imádtam szavalni, verseket, novellákat felolvasni mások előtt. Sőt, akkor még komolyabban gondolkoztam, vagyis inkább álmodoztam egy színészi karrieren is, amihez ugye szintén nem árt, ha az ember szépen és érthetően beszél. Ezért úgy döntöttem, végre valahára kezembe veszem az irányítást, és teszek valamit a jövőmért.

Göde Anna

Ma már nem hiszem, hogy valaha is hivatásos színész leszek. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha az életemben nem kell majd emberek előtt beszélnem. Biztos vagyok benne, hogy számtalan alkalommal hasznát fogom még venni azoknak a praktikáknak, trükköknek, amiket elsajátítottam. S a legkisebb mértékben sem gondolom azt, hogy ennek a tizenöt hónapnyi munkának egyetlen perce is kárba veszett volna.

Én olyannyira megszerettem ezeket a heti egy órákat, hogy majdhogynem elsírtam magamat, amikor az utolsó alkalommal otthagytam az órák helyszínét jelentő hálószobát, és a hatalmas tükröt, mely kezdeti ellenségemből jó baráttá és segítőmmé nőtte ki magát. Mert ott rengeteg mindent tanultam és kaptam. Az csak egy dolog, hogy elsajátítottam a helyes beszéd fortélyait. A rekeszlégzés technikáját, mely által sokkal jobban be tudom osztani a levegőmet beszéd közben. Azt a képességet, hogy ki tudom kihasználni a hangom teljes terjedelmét a suttogástól egészen az ordításig. A helyesen, jó helyen kiejtett hangokat, melyeket kemény, fáradságos munkával „igazítottunk” a helyére, s melyeknek köszönhetően arra is ráébredtem, hogy a környezetemben meglehetősen sokan rosszul tanultak meg kiejteni egyes hangokat. Persze valószínűleg legtöbben, mint például anyukám is, most már így fogja leélni az életét. Semmilyen nehézséget nem fog ez neki okozni, hacsak úgy nem dönt, hogy szakmát vált, és elmegy bemondónőnek, énekesnek vagy valami hasonlónak. Mindössze engem kerget néha az őrületbe, amikor minden második s hangja besípol.

Mindezen túlmenően sok olyan dolgot is kaptam, melyek csak indirekt módon kapcsolódnak a helyes beszédhez, mint például a magabiztosság. Ez abból következik, hogy megtanultam tudatosan irányítani, uralni a hangomat, s ez egyfajta hatalmat jelent számomra. Mert a hangunk, a beszédünk szinte tökéletesen tükrözi a lelkiállapotunkat. Például stresszhelyzetben legtöbbünknek összeakad a nyelve, felcsúszik a hangmagassága, felgyorsul a beszédtempója. Ellenben én, ha legközelebb prezentálásra kerül sor, oda fogok figyelni arra, hogyan beszélek, így ha minden jól megy, ezen mellékhatások egyike sem fog bekövetkezni. Ezáltal képes leszek elhitetni a közönségemmel, hogy én magabiztosan mozgok az adott témában. Csak hogy tudjátok, egyébként konkrétan rémálmaim vannak a prezentálástól, s mindig úgy kezdem el, hogy a stressztől alig tudok odafigyleni arra, amiről beszélek.

Végül pedig megtapasztaltam, hogy az ordítás király dolog. S nem csak akkor ordíthat az ember, ha felül akar kerekedni másokon, netán le akarja üvölteni valakinek a fejét. Hanem akkor is, ha egyszerűen csak ki akarja magából adni a feszültséget, ha elege van a világból, ha túl sok mindent lenyelt már szótlanul, s egyszerűen csak azt érzi, hogy jön felfele a torkán az a sok szarság. S mindössze egyetlen szónyi mondanivalója van, de azt az egy szót olyan hangosan akarja mondani, hogy az egész világ meghallja: „ELÉG!”

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Könyvek a színpadon

Én általában úgy szoktam megnézni egy filmet vagy színdarabot, hogy már olvastam az alapjául szolgáló könyvet, mivel akkor a könyv olvasásakor nem befolyásolnak a filmben vagy a darabban játszó színészek abban, hogy hogyan képzeljem el a szereplőket. Viszont most két olyan könyv is van, amit még nem olvastam, de már megnéztem a belőlük készült színdarabot. Az egyik ilyen színdarab az Adrian Mole újabb kínszenvedései a felnőttkor küszöbén, amit a Hatszín Teátrumban láttam.

Ez a darab egy 13 és ¾ éves fiúról szól, akinek különféle problémái vannak a családjával és a szerelemmel kapcsolatban. Szülei folyamatosan veszekednek, nem tudnak megegyezni semmiben. Közben a barátnőjével, Pandórával sincs minden rendben. Az egyetlen ember, akivel bármikor tud beszélni, egy kerekesszékes, idős bácsi. Adrian mindig segít neki a takarításban, miközben a bácsi tanácsokkal látja el őt, amikre nagy szüksége van.

Büki Regina

A díszlettervező remek munkát végzett, nagyon látványos az összkép. A helyszínek váltakozását is profin megcsinálták. Amikor elsötétítették a színpadot, majd újra felkapcsolták a reflektorokat, akkor a díszlet rengeteget változott, a vászonra pedig olyan mintát vetítettek,  mint egy napló lapjai. Ez is a színdarab hangulatát dobta fel.

A másik ilyen darab a Szent Péter esernyője címet viseli, és a Karinthy Színházban láttam. Mivel nemsokára ki kell olvasnom kötelező olvasmányként, jó volt, hogy előtte megnéztem a darabot, mert ez felkeltette az érdeklődésemet a könyv iránt. Amikor megjelentek a színészek, rögtön lehetett tudni, hogy humorosan fogják eljátszani a történetet. Voltak olyan személyek, akiknek még a tekintetük is vicces volt – ezek főleg mellékszereplők voltak.

Büki Regina

A darab egy Veronka nevű lányról szól, akit kisbaba kora óta a bátyja nevel. A szóbeszéd szerint egy esős napon Szent Péter egy piros esernyőt tett a még csecsemő Veronka feje fölé. A lány 18 éves korában találkozik egy ügyvéddel, akinek szüksége van a piros esernyőre, mivel abban van az öröksége. Hogy hozzájuthasson, megkéri Veronka kezét. De még mielőtt sor kerülne az esküvőre, a lány megtudja, hogy az ügyvéd miért akarja elvenni. Nagyon dühös lesz rá, de amikor megtudja, hogy milyen helyzetben van vőlegénye, megenyhül a szíve. A darabon sokat nevettem, összességében nagyon tetszett.

A színdarabok után szívesen kiolvasnám a könyveket is, mert érdekel, hogy milyen történet alapján állították színpadra ezeket.

Büki Regina (7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

16 dolog, amit megtanultam 16 évesen

Pár nap és 17 leszek. Hogy mit adott nekem a 16. életévem a Földön és mit tanultam meg ebben az éveben? Más sem hiányzik az unalmas napjaidból, mint hogy egy majdnem felnőtt bölcsességeid olvasgasd? Aggodalomra semmi ok, itt van Somos Emma rendhagyó listája: 16 dolog, amit megtanultam 16 évesen.

1. Van, aki hisz bennem

16 évesen igazán megtanultam mennyit számít az, hogy van egy szerető és támogató családom, aki mindig ott áll mögöttem, és akik mindenben támogatnak. Arra is rájöttem, hogy ez mennyire ritka, és hogy a legtöbb gyereknek, kamasznak ez nem adatik meg. Tudom, hogy szerencsés vagyok. Annak is érzem magam, és hálásnak, még akkor is, ha lehet, hogy ezt nem mondom elégszer a szüleimnek. De minden nap így érzek, és minden nap azon dolgozok, hogy kicsit visszaadjak valamit a világnak, a többi gyereknek, akik nem lehetnek olyan szerencsések, mint én.

Somos Emma

2. Álmodj nagyot

Mikor máskor, ha nem gyerekként szárnyalhatna a fantáziád? Higgyél az álmaidban és merj álmodni. Soha ne gondold azt, hogy te ehhez kevés vagy, vagy hogy esetleg nem érdemelsz meg valamit. Nagyon sokszor érzem magam naivnak és álmodozónak, olyannak, aki nem a realitás talaján áll. Sokszor esek pofára, így mindig meghallgatom a tapasztaltabb, bölcsebb (sok esetben felnőtt) embereket arról, hogy mi az ötletem hátulütője. De ha valamiben igazán hiszek, akkor soha nem adom fel az álmomat, és naivan hiszek bennünk. És ha egy dolgot magammal vinnék a felnőttkorba, akkor az ez a hozzáállás lenne.

Somos Emma

3. A barátság energia, önfeláldozás, de megéri

Minden életkorban kicsit más jelent a barátság, nekem 16 évesen a feltétel nélküli elfogadást és a támogatást. A barátság áldozat, energia, ami megtérül. Kétoldalú kapcsolat, viszont soha nem nézed, hogy te mit teszel bele, mert mindig úgy érzed, hogy ezt visszakapod. A barátság egy olyan világ, amiben ketten vagytok. Egy olyan állapot, amit ketten ismertek és egy olyan ajándék, amit meg kell becsülni.

Somos Emma

4. Thubasa kapitány forevör: legyél úgy a legjobb, hogy másokat is játékba hozol!

Van egy kedvenc anime sorozatom, amit még hat évesen láttam először. Aztán végignéztem újra az egészet 11 évesen, és azóta minden éveben megteszem ezt. Kötelezővé tenném az iskolákban. A Thubasa kapitány egy japán fiúról szól, akinek az életét végigkísérhetjük, amíg kisiskolai focistából profi európai klubokban játszó sportoló lesz. Hihetetlenül pozitív és sokrétű az üzenete, a sorozat pedig tele van igazi karakterekkel. Ne add fel, dolgozz keményen, tisztelj másokat és soha ne feledd el élvezni, amit csinálsz. Legyél úgy a legjobb, hogy másokat is játékba hozol. Ez a két sor összefoglalja a mindennapi hozzáállásomat a sulihoz, az élethez, a munkához.

Somos Emma

Egyszerűen imádom ezt a sorozatot. 16 évesen a nyarat azzal kezdtem, hogy a húgommal újranéztem, és ötpercenként állítottam meg, hogy a párnámba visítsam, hogy ez mennyire jó már. Mert tényleg annyira. Én már kívülről fújom a zenéket, az összes epizódot. Ezek olyan emlékeket idéznek fel bennem a kiskoromból, amik örökre megmaradnak. De a nosztalgián kívül örök emlékeztető számomra ez a sorozat az igazán fontos dolgokról, és remélem, hogy minden évben újra megnézem majd, hogy soha ne felejtsem el ezt a hozzáállást az élethez.

5. Fontos az új kihívás

Sok új dologba kezdtem bele ebben az évben (persze szokásomhoz híven csakis úgy, hogy a régi elfoglaltságokat sem adtam le, csak hogy még több dolgom legyen), és ezek között voltak nagyon félelmetes, elsőre a komfortzónámon kívül eső dolgok. Legyen szó sportról, természettudományos éves projektről vagy egy Model United Nations konferenciáról, mindegyik új kihívás elején nagyon meg voltam rémülve. De most, hogy már magabiztosan tudok haladni ezekben a dolgokban is, rájöttem, mennyire fontos, hogy minden évben belevágjunk valami másba, és hogy bebizonyítsuk vagy emlékeztessük magunkat arra, hogy meg tudunk bármivel birkózni, és hogy hinni kell magunkban.

6. Még ráérek

A nyárnak úgy vágtam neki, hogy minden ötletemet, elmaradásomat, amire nem volt időm suli közben, bepótlom, megvalósítom a nyáron. Voltak köztük világmegváltó tervek és hosszú, elolvasásra váró könyvlisták is. De a nyári szünet csak telt és telt, és (nyilván) semmilyen ötletet nem valósítottam meg. Viszont a feszültség és az elégedetlenség nőtt bennem magammal szemben, míg egyik nap az anyukám megértette velem (egy hajnali háromig tartó beszélgetés során), hogy bizony még nagyon ráérek. Hogy tök fiatal vagyok, előttem az élet és ne legyek magammal ennyire szigorú. Hogy megteszek mindent, de tudjak elengedni dolgokat és lelazulni. Hogy ne legyek hülye és élvezzem ki az utolsó vakációmat. Mennyire igaza van!

Somos Emma

7. Adni mindig jobb, mint kapni

Ennek a pontnak már kicsit „felnőtt-szaga” van, ha lehet ilyet mondani. Hiszen sokáig én is úgy voltam vele, hogy „normális” gyerek nem mond ilyet, de 16 évesen decemberben, amikor két barátnőmmel megszerveztük a Monori Angyalok ajándékgyűjtő kampányt a monori Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét Tanodájába járó gyerekeknek, akkor igazán megértettem, mit jelent ez. Mert az igazi ajándék nekem is az volt, mikor a több mint 30 gyerek megkapta azt az ajándékot, amit kívánt. Emlékszem, én hét-nyolcévesen mennyire el voltam varázsolva a karácsonytól és az ajándékoktól a fa alatt. Az, hogy ezt az élményt most több gyereknek továbbadhattam, jobb volt bármilyen meglepetésnél.

8. Még nem voltam szerelmes

Hát igen, de ami késik, nem múlik. Egyrészt még túl fiatalnak érzem magam egy ilyen szoros kötelékhez, másrészt pont most írtam, hogy annyira ráérünk még. Ebben az évben egy olyan érvelő esszét írok, amiben azt kutatom, létezik-e szerelem első látásra az agykutatás szerint. Már csak emiatt is lehet mondani, hogy önképzett, laikus szakértője vagyok a témának, így hát biztos lehetek benne, hogy nem, nem voltam még szerelmes. Mindenesetre az esszé után úgy gondolom (remélem), már fel fogom tudni ismerni az érzést, ha az egyszer majd rám talál. Amit biztosan érzek, hogy még nincs szükségem egy ilyen kapcsolatra, és nem is érzek kényszert, hogy járjak valakivel. Olyan jó lenne, ha sok más lány is így érezné, és nem a fiúk vagy mások véleményéhez kötné az önmaga megbecsülését. Mellesleg az, hogy nem voltam még szerelmes, nem jelenti azt, hogy nem vagyok „igazi tini”, hiszen annál több „crushom” volt és igen komoly fangirl vagyok. Ezeket mind alá tudom támasztani biológia háttérrel rendelkező érvvel. Csak szólok, tudom, miről beszélek.

Somos Emma

9. Jól tudok beszélgetni a fiúkkal, csak ők ezt nem tudják (még)

Hát igen, jövök itt a nagy életbölcsességekkel. De egy 16 éves lánynak fontos, hogy megbizonyosodjon arról, bizony tud ő beszélgetni bárkivel – még a fiúkkal is. Maximum ők nem tudnak róla. Kár nekik. De komolyra fordítva a szót, ebben az éveben tök sok olyan alkalom volt, amikor iskolán kívül, de még évfolyamon belül is tudtam olyan fiúkkal beszélgetni, akikkel azelőtt egy szót sem szóltunk egymáshoz ­– és milyen kár, mert ahhoz képest tökre megtaláltuk a hangot. Ez egy jó lecke arról, hogy félretegyük az előítéleteinket, legyünk nyitottak és álljunk ellen a beskatulyázásnak. És ha már a jó beszélgetés mellé megjegyezhetek még valamit: a tánc is elég jól megy, de nem hívnak elég buliba. Az élet nehéz és igazságtalan, hiába. Ami még igazabb, hogy ezek a gondolatok két hónapja még eszembe se jutottak, szóval a kamaszkor tényleg nagyon gyors, és olyan, mint egy hullámvasút.

10. Világpolgár vagyok, felelősséget akarok és tudok vállalni

Ez is már egy kicsit érettebb, nagyobb súlyú kijelentés. A közös projektek az UNICEF-fel, a Model UN konferenciákon való részvétel és a saját erőből szervezett nyári táborok és ajándékgyűjtés mind megerősítették bennem az érzést, hogy még gyerekként is talán egy egészen kicsikét jobbá tudom tenni a világot. Az, hogy minderre lehetőséget kaptam, és saját erőmből, szorgalmamból így sikereket tudtam elérni, önbizalmat adott, és megtanított hallatni a hangomat és cselekedni. Valamint motivál arra, hogy minél több gyereknek segítsek én is, hogy ilyen lehetőségeket kapjon.

Somos Emma

11. Fontos több időt töltenem a családdal

Ahogy a húgom nő fel, minden egyes hónapban elkápráztat és megdöbbent, hogy már mennyire nagy, önálló, ügyes. A legrosszabb, mikor néha azt érzem, hogy nem töltök vele elég időt, és így lemaradok a lényegről. Arról, ahogy ugyanazon megy keresztül, amin nemrég még én is. A kiskamaszkor. És az nem is kérdés, hogy számomra ő mindenben sokkal jobb és ügyesebb, mint én bármikor is voltam, és már nemcsak én vagyok az, aki egy halom dolgot csinál, hanem bizony ő is. Azt a biztonságos fészket, állandó hátteret, jelenlétet, támogatást, amit a családom jelent a mindennapokban, sokszor elfelejtem megköszönni és igazán értékelni.

Somos Emma

12. Szeretem önmagam

Nagyon sok mindennek köszönhetem, hogy el tudom magam fogadni. Hogy megbecsülöm és szeretem magam. A testem és a személyiségem is, és hogy rendelkezem egy egészséges önbizalommal. Legfőképpen a családomnak, a szüleimnek és a környezetnek, amiben felnőhettem. Még csak most tapasztaltam meg, hogy teljesen tudatában vagyok önmagammal, és elfogadom, becsülöm ezt az embert. Amikor ez az érzés elönt, határtalanul boldognak és motiváltnak érzem magam. Azt kívánom, bár mindegyik gyermek megkaphatná ezeket a szárnyakat.

13. Sok leszarom tablettám van

Ez egy hihetetlenül szuper dolog, és csakis a szüleimnek köszönhetem, hogy ilyen jól és feltétel nélkül szeretve neveltek fel. Az, hogy sok leszarom tablettám van, amit, ha kell, be tudok venni, nem jelenti azt, hogy érzéketlen egoista lennék. Mindenképpen szociálisan érzékenynek és empatikusnak definiálnám magam, viszont csak a számomra igazán fontos emberek véleményére adok, és soha nem azért teszek valamit, hogy másnak megfeleljek. Belső motivációból dolgozom, és talán csak magammal kéne egy kicsit kevésbé szigorúnak lennem néha.

14. Nem nagy cucc a Sziget és vitorlázni nehéz

Ezek a 16 éves nyaram legnagyobb tanulságai. Megvolt az első fesztivál, még akkor is, ha az nem az igazi „fesztiválélmény” volt, hiszen a diákcéggel voltunk kint árulni, így mondhatni dolgoztunk. (Elég hihetetlen, tudom, de napi 10 órát kellett állni a standnál az ingyenjegyért cserébe). Apukám minden este értem jött kocsival. Bár én mondtam neki, hogy ott alszok valakinél, de ha annyira makacs, és fel akar kelni hajnali egykor autózni egy kicsit, mit lehet tenni? Mindenesetre egy panaszom se lehet, és elmondhatom: már voltam a Szigeten is. Másrészt, részt vettem életem első (és valószínűleg utolsó) vitorlástáborában is, ami amúgy nagyon jó volt, de 16 évesként nagyon kilógtam a korosztályból. Ráadásul így is olyan voltam az 5 nap végére, mint a mosott rongy, annyira kimerítő volt egész nap a vízen lenni. Egyedüli pozitívuma az volt, hogy alig használtam a telefonom, és egész nap a húgommal voltam együtt.  És a hét végére már a fordulás is sikerült, így elmondhatom, hogy végül a vitorlázás varázsának is sikerült megérintenie.

15. A gyerekjogok fontosak

Ahogy szépen lassan átcsúszok a gyermekkorból a felnőttkorba, kezdek tudatában lenni annak, mennyire más a felnőttek világa. Vagy inkább mennyivel jobb fejek, vagy legalábbis őszintébbek a gyerekek. És néha megpróbálom megérteni, hogy miért nehezebb a felnőtteknek, hogy miért könnyebb néha egy megjátszós vagy rossz utat választaniuk. A legtöbbször megértem. De, ami még jobban megrémiszt, ha azt látom, hogy egy gyerek kerül olyan helyzetbe, amit még egy felnőtt se tud kezelni. Ekkor értem meg, mennyire fontos egy gyereknek, hogy egy szerető, biztonságos környezetben tudjon felnőni, és ez megerősít abban, hogy azért, hogy ez minden gyereknek megadathasson, mindennap tennünk kell.

Somos Emma

16. Gyereknek lenni a legjobb

Ilyen egyszerűen, frappánsan, őszintén. Hát igen, én gyerekként sose vágytam arra, hogy nagy legyek, felnőjek. Sőt, minden este az esti imádságba beleszőttem azt is, hogy „add istenem, hogy kiélvezzem a gyerekkorom minden percét, és ne teljenek el olyan hamar ezek az évek”. Ne is mondjátok, tudom, mit gondoltok, ez van, nem tagadom (fura gyerek vagyok). Viszont ez egy olyan kívánság, ami nagyon nehezen teljesül, hiszen valami minél jobb, annál gyorsabban telik. És ez talán leginkább a gyerekkorral van így. Már csak egy évem van, jogilag, gyerekként. Nem sok, de mindenkinek ennyi jut. Panaszkodunk, hogy milyen rossz a 17, mert már nem is vagy annyira gyerek, de még felnőtt se. Ez egy ilyen utolsó előtti állomás, megtorpanás. De ha úgy nézzük, hogy gyereknek lenni a legjobb, akkor inkább élvezzük ki ezt az utolsó évet, és sűrítsünk bele annyi őszinteséget, naivságot, kedvességet, önzetlenséget, amennyi eddigi gyerekkorunkat összesen jellemezte. Másrészt, soha ne felejtsük el, hogy lehet, hogy jogilag minden gyerek ugyanannyi évet kap, nincs egyenlőség az életkörülményeink között, és én tudom, hogy mennyivel szerencsésebb vagyok, mint az átlag. Dolgozzunk azért, hogy minden gyerek úgy érezhesse, gyereknek lenni a legjobb, hiszen végső soron mindig a gyerekeké a jövő, és ők a legjobb befektetés. A gyerekek mindig megérdemlik a jobb sorsot.

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Szeretem az amerikai fegyvertörvényeket

Egy valószínűleg súlyos értelmi gondokkal küzdő diák fog egy lőfegyvert, bemegy az iskolájába és lelő egy vagy több tucat embert. Miről beszélek? A floridai mészárlásról, amiben 17 ember halt meg. Bennem pedig ez csak a szokásos kérdéseket veti fel: hányszor fog még ez megtörténni? Még hány embernek kell meghalnia ahhoz, hogy a csodálatos Amerika felébredjen amerikai rémálmából és felfogja, hogy nem, nem buli az, hogy a fegyvereket úgy lehet venni, mint a cukrot?

Persze, most nagyon sokan felszisszennek, és magukban azt mondják: na de Márta! Hát a fegyverekkel az emberek megvédik magukat! Aha, persze, és másokat meg megölnek. Csodás. AK-47-eseket mindenkinek!

Tehát mielőtt valaki felháborodva kijelentené, hogy márpedig aki ilyen bután gondolkodik, az aztán igazán megérdemli, hogy lelőjék egy önvédelmi célból vásárolt fegyverrel, kicsit bővebben is kifejteném az érvrendszert, ami a hozzám hasonló radikális gyilkolás- és fegyverellenesek véleménye mögött meghúzódik.

Először is, a fegyverrel ölni lehet. Azt elsősorban gyilkolásra gyártják, és még ha valaki önvédelmi célból is vásárolja, akkor is igazából az a célja, hogy ha valaki megtámadja, azt önvédelemből meg tudja ölni vele. Ez azért érthető, nyilván én sem szeretnék meghalni. Na de akkor a fegyver csak önvédelmi eszköz, és mindenkinek joga van az önvédelemhez, nem? Ergo, mindenkinek joga van felfegyverezni magát. Ez eddig szép és jó. Csakhogy ha mindenki vásárolhat fegyvert, az azt jelenti, hogy a bekattant idióták is vásárolhatnak fegyvert. Mert ha a tényleg önvédelmi célból fegyvert vásárló emberek könnyebben jutnak fegyverhez, akkor bizony a bekattant idióták is sokkal könnyebben jutnak fegyverhez. És ember legyen a talpán, aki első pillantásra megállapítja a vele szemben álló, látszólag teljesen hétköznapi emberről, hogy normális-e vagy bekattant idióta. És általában a gyilkos hajlamokkal rendelkező bekattant idiótáknak is van még annyi eszük, hogy azt hazudják, nekik biza önvédelmi célokra kell a lőfegyver, ők, kérik szépen, nem akarnak ám senkit se legyilkolni, nem, csak olyan szépen mutat az a kis puska a falon a kedvenc filmem posztere mellett...

Mörk Márta

A másik, hogy állítólag „a fegyverek nem ölnek embereket, az emberek ölnek embereket”. Ó, tényleg? Igen, az emberek ölnek embereket, és mivel? Általában fegyverrel. Kétségkívül maga a fegyver önmagában nem egy gyilkos eszköz, de amint emberek kezébe kerül, egyből azzá válik. Akkor most mi a megoldás? Szabadon eladni a fegyvereket, de távol tartani tőlük az embereket? Ezt senki sem gondolhatja komolyan.

Ellenérv, hogy ez így mind igaz, de őszintén szólva az igazán idióta szociopata gyilkosok a világon bárhol hozzá tudnak jutni a fegyverhez, és aki igazán akar, az bárhol tud mészárlást rendezni. Az Európai Unióban is több fegyveres gyilkosság történik évente. És nem is a lövés az egyetlen mód, ahogyan meg lehet gyilkolni valakit. Annyi meg annyi gyilkossági mód van, aki olvasott már Agatha Christie-regényt vagy igazából bármilyen krimit, az tudja, hogy kábé bármilyen nehéz tárggyal lehet gyilkolni. És aki igazán nagyon ölni akar, az bárhol megteszi.

Mörk Márta

Viszont az is igaz, hogy persze kenőkéssel is lehet gyilkolni, meg ha a polc rádől valakire, azt se éli mindig túl, de azért egy kenőkés még mindig sokkal kevésbé hatékony gyilkos fegyver, mint a pisztoly, és igenis, ha könnyebb fegyverhez jutni, akkor több ember fog fegyverhez jutni és több ember fog ölni. Persze, aki igazán nagyon gyilkolni akar, az Magyarországon is be tud szerezni magának egy csinos kis pisztolykát, de aki csak egy kicsit akar gyilkolni, az Magyarországon valószínűleg nem fog. Amerikában viszont nagyobb esélye van annak, hogy aki tényleg csak egy kicsit akar gyilkolni, az is megteszi, hiszen nagyobb a kísértés és könnyebb fegyverhez jutni. Az egészen kicsi gyilkos hajlamokkal rendelkezők Magyarországon így gondolkodnak: „Á, nem éri meg a fáradságot!” Amerikában viszont: „Miért ne? Csak bemegyek abba a rohadt boltba és megveszem.”

De ha még a szociopata gyilkosoktól eltekintünk, akkor is rengeteg fegyver általi halál történik nem előre eltervelten, hanem véletlenül vagy hirtelen felindulásból. A véletlen baleseteket általában az okozza, hogy valaki tudatlanul vagy felelőtlenül használja a fegyvert.

Mörk Márta

Klasszikus eset, hogy a kisgyerek, aki még nem tudja, hogy a fegyver veszélyes játék, kiveszi a töltött fegyvert mondjuk az anyukája táskájából, aztán jól fejbe puffantja vele a mamáját. Ez természetesen nem a gyerek hibája, hanem a szülőé, aki hülye volt és töltött fegyvert tartott a gyerek számára elérhető helyen. Igen, lehet mondani, hogy ez tényleg butaság, de őszintén szólva ez is csak önvédelem, nem? Egy töltött fegyvert tartani a táskádban, az is önvédelem, hiszen bármikor rád támadhat valaki az utcán, és akkor mivel véded meg magad?

Mörk Márta

Az más kérdés, hogy így a gyereked számára is elérhetővé válik a fegyver, és adott esetben hasba tud lőni vele. Véletlenül. De hát te csak meg akartad védeni magad, nem buta voltál. Az megint más kérdés, hogy szerintem, aki egyáltalán fegyvert vesz, az buta, bár mondjuk, nem tudom, milyen Amerikában élni, ahol tényleg bárkinél lehet egy pisztoly, de akkor is…

A másik hétköznapi eset a hirtelen felindulásból elkövetett emberölés. Klasszikus példája ennek a házastársi veszekedés. A régóta együtt élő házaspár már megint veszekszik valamin, marják egymás, üvöltöznek, ordítoznak, dühöngenek, iszonyatosan magasra csapnak az indulatok, és mindketten úgy érzik, most aztán igazán meg tudnák gyilkolni a másikat. Aztán az egyik fél dérrel-dúrral kinyitja a konyhafiókot, és… És hogy aztán mi történik, az országonként eltérő. Magyarországon nagy valószínűséggel talál a fiókban egy tányért, ami lehet, hogy Herendi porcelán, és igazi, nem kéne tönkretenni, de a dühöngő férj/feleség a pillanat hevében mégis kikapja azt a fiókból, és házastársa fejéhez vágja. Szerencsés esetben a másik még ki tud térni a tányér elől, és az a földön landol vagy a falnak csapódik, szerencsétlenebb esetben összevagdosódik kicsit az arca. Amerikában viszont az is megtörténhet (sajnos sok esetben meg is történik), hogy a dühöngő férj vagy feleség a dérrel-dúrral kihúzott fiókban egy csőre töltött lőfegyvert talál, amivel aztán a pillanat hevében szitává lövi házastársát, két másodperccel később pedig már bánkódhat utána, amikor megbánta... De hát a golyólövés sajnos visszafordíthatatlan.

Mörk Márta

A következő pedig a paranoia. Mint már említettem, nem tudom, milyen Amerikában élni, úgy, hogy körülötted bárkinél lehet egy pisztoly. Ez a tudat valószínűleg eléggé paranoiássá teszi az embereket, és sokan csak azért vesznek fegyvert, hogy nekik is legyen. És mivel nekik van, vagy legalábbis körülöttük sokaknak van fegyvere, egy ismeretlen emberről is automatikusan azt feltételezik, hogy neki is van. Főleg, ha ráutaló magatartást mutatnak, olyan mozdulatot tesznek, ami akár az is lehet, ahogy éppen nyúlnak a fegyverükért… Főleg, ha egy olyan közegből jöttek, ahol magas a bűnözés, és ahol tényleg nagyon sok embernek van fegyvere... És ezért van az, hogy ha egy rendőr igazoltat egy random fekete embert, aki tényleg nem csinált semmit, és az az ember mondjuk épp a kesztyűtartóhoz nyúl, hogy előszedje a személyijét vagy a jogosítványát, akkor a rendőr azt feltételezi róla, hogy biztos a fegyveréért nyúl. És ilyenkor a rendőr nem gondolkozik – hogy mégis miért akarná őt lelőni bárki is azért, hogy megússzon egy pár dolláros bírságot, ha éppen gyorsan hajtott? Nem, ilyenkor a rendőr nem gondolkodik, hanem egyből lő, és amikor később kiderül, hogy az adott személy teljesen fegyvertelen volt, és egyáltalán nem akart senkit lelőni, akkor mehet a bánkódás a köbön, meg a vádak, hogy biztos mélyen rasszista a rendőr, és azt akarja, hogy minden fekete meghaljon. Pedig ilyenkor a rendőr is csak annak a közegnek az áldozata, amelyikben rengeteg-rengeteg ember tart fegyvert, és ahol az embernek hozzá kell szoknia ahhoz, hogy szinte bármikor bárki csak úgy random lelőheti.

Mörk Márta

Persze nem azt mondom, hogy a fegyverteleneket lelövöldöző rendőröket nem kell azonnal kirúgni és börtönbe zárni, sőt, még a Black Lives Matter mozgalmat is fontosnak tartom, még ha nem is értek egyet mindenben velük. És a feketékkel szembeni rendőri túlkapások tényleg felháborítóak. Csak ezért nem feltétlenül csak a rendőröket kell felelőssé tenni.

A fegyverpártiak első számú és legfontosabb érve persze az, hogy hát Alkotmány bácsi megengedte. Most erre forgathatjuk a szemünket, és rosszcsont kamaszok felháborodott szüleiként viselkedve megkérdezhetnénk: és ha az Alkotmány azt mondaná, hogy ugorj a kútba, akkor beleugranál? De ez nem lenne nagyon hasznos, és valószínűleg a válasz igen lenne, ha az alkotmányba az lenne beleírva, hogy minden amerikainak 21 éves korában be kell ugrania a kútba, akkor sokkal kevesebben élnének ebben a szép országban. Na jó, ez megint nem igaz, azért egyáltalán nem minden amerikai ilyen hülye, sőt. És nem is minden fegyverpárti jön ezzel az érvvel, de sokan igen, és erre szeretnék most rácáfolni azzal, hogy ez egy baromi nagy hülyeség. Komolyan mondom, örülök, hogy nem írták bele a 18. században az Alkotmányba azt, hogy márpedig a nőknek nem lehet szavazójoguk, még szerencse, hogy a tizenkilencedik módosítás szerint pont lehet. Ez az alkotmányozós mizéria szerintem eléggé nagy baromság. Hol van az megírva, hogy az alkotmányt, azt nem lehet módosítani és nem lehet hozzányúlni? Nem ez a Szent Grál. Alkotmány ide vagy oda, érdekes módon a tizennyolcadik módosítás hatályon kívül helyezésével kapcsolatban senkinek sem volt semmi kifogása. Ja, mert hogy tíz évig az is benne volt az alkotmányban, hogy nem szabad alkoholt inni. Ezt annak rendje és módja szerint be is tartották az amerikaiak, mert az Alkotmány fontos! Ja, hogy nem tartották be? Hát persze. Amikor arról van szó, hogy egy kicsit kevesebb whiskyt vedeljünk, akkor nem fontos az alkotmány, de amikor arról van szó, hogy menő-e a családi örökségünkből huszonhét pisztolyt magunknál tartani (családi örökség, mivel az őseink minden alkotmánymódosítás megünneplésére vettek egyet), akkor hirtelen nagyon fontos lesz.

Az azért nem igaz, hogy tényleg a sarki CBA-ban lehet venni bármennyi lőfegyvert. Ez nincs így, és nem csak azért, mert Amerikában nincs CBA, hanem mert tényleg vannak azért más törvények és szabályok is. És ezek államról államra eltérőek. Van, ahol szigorúbb szabályok vannak, van, ahol enyhébbek. Ha valakinek nem tetszik a saját államának fegyverkezési szabályrendszere, akkor még mindig elköltözhet egy másik államba. És nem, nem olyan borzasztóan egyszerű fegyverhez jutni azért Amerikában sem. Sokkal könnyebb, mint Európában, de nem megy egyik pillanatról a másikra.

Végezetül pedig örök kedvencem, amit már sokan emlegettek ugyan az interneten, de nekem is muszáj megemlítenem: a Kinder tojások, amikben belül kis játékok vannak. A Kinder tojások ugyanis be vannak tiltva az Egyesült Államokban, mert a gyerekek esetleg azt gondolhatják, hogy az a sárga izébizé is ehető, és megfulladhatnak miatta. Ami egyébként teljesen igaz, és biztos vagyok benne, hogy volt is már ilyen eset, hogy egy gyerek egy Kinder tojás miatt megfulladt, és emiatt az Egyesült Államokban betiltották. Milyen okos! Hiszen történt már miatta baleset, akkor biztosan nem biztonságos.

Mörk Márta

A fegyvereket meg nyilván azért engedik, mert a fegyverek helytelen használata miatt aztán az emberiség történelme során soha nem halt meg még senki. Nem, a fegyverekkel nem történnek balesetek. De a Kinder tojásokkal igen. Minden bizonnyal. Más egyéb hozzáfűznivalóm nincs. Létezik egy olyan ország, ahol a Kinder tojást nem vásárolhatsz, mert veszélyes, de fegyvert bármikor vehetsz. Miért is? Mert ÖNVÉDELEM meg ALKOTMÁNY.

Na jó, azért még egy megjegyzésem talán lenne. Önmagában az önvédelmi fegyverek tartása vagy esetleg vadászpuskák, sportlövészet céljából otthon tartott fegyverek engedélyezése nem ördögtől való dolog. Sokkal, de sokkal szigorúbb engedélyezési folyamat kellene ahhoz, hogy ki tarthat fegyvert és ki nem. Egy pszichológiai vizsgálat például nem ártana, és az sem, ha meg lenne határozva, hogy egy embernek maximum hány fegyvere lehet. Egy kis odafigyeléssel, gondolkodással, elővigyázatossággal és szigorítással nagyon sok ember életét menthetnénk meg. És akkor talán nem lenne több iskolai mészárlás, meg fesztiváli mészárlás, meg otthoni mészárlás, egyáltalán, semmilyen mészárlás nem lenne több. Az amerikaiaknak még minimum három évig országuk valaha volt legudvariasabb és legkedvesebb elnökét is el kell viselniük (aki mellesleg valóban nagyon szimpatikus ember, én is szívesen leülnék vele egyszer vacsorázni, hogy aztán jól a fejébe nyomhassak egy egész tejszínhabos mazsolás kuglófot), és mindennek a tetejébe még azok a gonosz bevándorlók is áramlanak hozzájuk, csupa-csupa „szar országból”, kifejezetten jót tenne nekik egy ésszerűbb fegyverszabályozás.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A kutya különös esete az éjszakában

A kutya különös esete az éjszakában Mark Haddon regénye, amiből egy színdarabot is készítettek. Ezt a színdarabot pár napja láttam, nagyon megrázó és magával ragadó volt.

A színdarab egy Christopher nevű 15 éves autista fiúról szól, akinek a matek és az űrkutatás a mindene. Nem bírja az érintést, nem bízik meg senkiben, akit nem ismer eléggé, és ha ideges, folyamatosan ugyanazt a mozgást ismétli. Az anyja két éve meghalt, így kettesben él a türelmes, szelíd apjával. Egy különleges iskolába jár hozzá hasonló gyerekekkel.

Az egyik tanárnőjével különösen jó kapcsolata van. Vele beszél meg mindent, és a tanárnő segít is neki túljutni a nehézségeken. Egyik este, mikor Christopher hazafelé sétál, meglátja a szomszéd halott kutyáját a földön fekve, egy vasvillával leszúrva. Megnézi jobban a kutyát, ám mikor jön haza a szomszédjuk, meglátja őt, és azt gondolja, hogy ő ölte meg, ezért kihívja a rendőröket. A rendőrségen elmondja, hogy ő soha nem tenne ilyet. Imádja az állatokat, mert meghallgatják és megértik őt. Elmondja, hogy van egy patkánya is otthon, akivel mindennap foglalkozik, és ő a legjobb barátja. Elengedik, ám Christopher nem nyugszik, tudni akarja, ki ölte meg a szegény ártatlan kutyát. Az apja hiába mondja neki, hogy ne üsse az orrát mások dolgába, hagyja abba a nyomozást, ő nem hallgat rá, és az iskolában még egy könyvet is ír a nyomozásáról és a történetről.

A történet egyre bonyolultabb lesz, Christopher családi háttere is kibontakozik. Titkokra derül fény, és egyszer csak azon kapja magát, hogy nem bízik senkiben, aki a környezetében él. Mindeközben még egy nagy matekvizsgára is készül. Nem érzi magát biztonságban, így elindul egyedül otthonról.

A darab tele van váratlan fordulatokkal. Láthatjuk, hogy mekkora bajba keveredhet egy fiú, aki nem olyan, nem úgy gondolkodik mint mi, ráadásul még segítséget sem fogad el idegen emberektől. A Christophert játszó Kovács Krisztián szünet nélkül végig a színpadon volt, és olyan tökéletesen játszotta el az autista fiút, hogy akár azt is elhittem volna, hogy az. Nagyon érdekes volt, hogy a darab végén a meghajlásnál elmosolyodott, és akkor jöttem rá, hogy egész végig egyszer sem mosolygott, és ez nem tűnt fel a darab nézése közben, csak a végén. A többi színész is nagyon jól játszott. Nekem legjobban talán a tanárnő tetszett, aki egyszer a fiú gondolatainak mesélőjeként jelent meg, máskor pedig az iskolában, tanárként. A díszlet, a fények és a hangok pedig még hatásosabbá tették a darabot.

Mindenkinek bátran ajánlom, mert ez egy nagyon elgondolkodtató és elbűvölő történet.

Varga Zsófia (AKG, 7.évf.)

A kutya különös esete az éjszakában, Centrál Színház
Rendező: Puskás Tamás
Szereplők: Kovács Krisztián, Scherer Péter, Pokorny Lia

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Nőként ezért értek egyet a nőnappal

Március 8-án van a nemzetközi nőnap. Az a nap, amit direkt a nőknek dedikáltak – a nők ünneplésének, elismerésének és egyenlőségének. Tavaly megjelent egy cikk a Szubjektív magazinban, amelyben kollégám azt írta le, hogy miért nem ért egyet a nőnappal (Rónai Sára: Nőként ezért nem értek egyet a nőnappal – 2017. március). A cikkben megfogalmazott problémák valósak és igazak, de én mégis egy kicsit más álláspontot képviselek. Így hát ebben a cikkben megírom, hogy én miért értek egyet a nőnappal, és miért nem gondolom szexistának.

Először is, nem gondolom, hogy az összes többi nap az évben férfinap. A mindennapi életben eddigi tapasztalataim szerint a boldogabb országokban (nyilván most nem azokról az iszlám országokról beszélek, ahol a nők nem vezethetnek autót) nagyrészt egyenlőként kezelik a nőket a férfiakkal, és persze vannak egyenlőtlenségek, nyilván vannak, de azért az, hogy az év többi napján a férfiakat ünnepeljük úgy, ahogy a nőnapon a nőket, az nem igaz. Rengeteget fejlődött a nők helyzete az elmúlt száz évben, bár nyilvánvalóan vannak még egyenlőtlenségek, és lehet, hogy mindig is lesznek. Pontosan ezért van szükség a nőnapra, mert a nők még mindig egy kicsikét el vannak nyomva. Azért, hogy ezekre az egyenlőtlenségekre felhívjuk a figyelmet.

Manapság a legtöbb országban a nők az élet egyes területein hátrányban vannak a férfiakkal szemben, ez teljesen igaz. Sőt, sok területén az életnek. De nem gondolom, hogy ez a helyzet a nyugati országokban annyira rettenetesen súlyos lenne. Persze, vannak nagyon dühítő és felháborító dolgok, mint például a nemi erőszak, ami rengeteg nőt sújt és sokkal kevesebb férfit. De azért lássuk be, szerencsére nem érint minden nőt.

A társadalmi megítélés és a konvenciók mindenkit érintenek, és a társadalom nagyon sok esetben negatívan ítél meg egy nőt ugyanazért, amiért egy férfit nem. Például a munkahelyeken rengeteg ember sokkal szívesebben venné, ha férfi lenne a főnöke, és ha nő a vezérigazgató, akkor rögtön negatív dolgokat feltételeznek róla: hogy biztos nincs családja, meg erőszakos és idegesítő.

De azért ezek a negatív előítéletek sem érintenek éppen mindenkit, és különben is, a hülye emberek véleményével nem kell foglalkozni.

A cikkben Sára azt fogalmazza meg, hogy a jelenlegi világban a kislányok automatikusan hátrányban érzik magukat azért, mert ők lányok. Nos, ez lehetséges, hogy így van, de biztosan nem minden esetben. Példának okáért az én esetemben. Mert én voltam kislány, és elmondhatom nektek: soha semmiféle diszkrimináció nem ért engem a nemem miatt. Jó, leszámítva talán azt az esetet, amikor osztálykiránduláson Bécsbe mentünk, nagyon kellett pisilnünk, és a fizetős vécében, amit találtunk, fél euró volt a piszoár és egy euró a fülke. Na, most mondjátok meg, lány hogy pisiljen piszoárba? Igen, ez tényleg egy kiakasztó élmény volt, bizonyítja az is, hogy még most is emlékszem rá, pedig hatodikban volt. De ezt leszámítva soha nem éreztem azt, hogy nekem most valaki miatt rossz, mert lány vagyok. Senki nem feltételezte rólam azt, hogy buta vagyok, imádok vásárolni, sokat beszélek, gyenge vagyok, nem értek semmihez, tudok vagy tudnom kéne főzni, imádok öltözködni, életem a sminkelés, szeretem a rózsaszínt, napi 5 órát töltök a fürdőszobában, csak azért, mert lány vagyok. Soha senki nem éreztette velem úgy igazán, hogy én lány vagyok, és hogy nekem ezért most nagyon rossz, mert ha fiú lennék, akkor talán máshogy bánna velem vagy mást gondolna rólam, a viselkedésemről, a képességeimről. És persze, ennek lehet köze ahhoz, hogy egy jó közegbe születtem és egy abszolút liberális iskolába járok. De akkor is. Nyilván van más lány, akinél ez teljesen máshogy van, de gondolom (és remélem), hogy sokan mások is így vannak ezzel. Nem mindenkit diszkriminálnak borzalmasan, nem mindenkit nyomnak és taposnak el csak azért, mert nő.

A következő dolog, amit Sári írt a cikkében, az az, hogy szerinte a média 80-90%-a azt sugallja, hogy a férfiak jobbak a nőknél. Na, ez egészen egyszerűen nem igaz. Jó, persze, ha az ember a médiának csak a hímsoviniszta oldalát látja, akkor biztos. De a populáris médiában biztos, hogy nem ilyen rosszak az arányok. Persze, rengeteg helyen vannak negatív sztereotípiák alapján feltüntetve a nők, de biztos, hogy nem a filmek, könyvek, sorozatok és minden egyéb dolgok 80-90%-ában. Rengeteg olyan könyvet olvastam és filmet láttam, ahol a nők – a sztereotípiákat cáfolva – kifejezetten erősnek vannak bemutatva. Aztán meg tegyük hozzá, hogy általában az olyan művekben, ahol mondjuk a nők a róluk szóló közhelyes sztereotípiáknak megfelelően vannak ábrázolva, ott általában a férfiak is. És ez a kettő ugyanannyira probléma.

A következő dolog, amit a cikkből kiemelnék, az az állítás, hogy „a nők az év minden napján keményen dolgoznak az élet minden területén, hogy kapjanak némi elismerést, miközben a férfiak többségének ennek a töredéke is elég a minimális megbecsüléshez”. Szerintem ez sem teljesen igaz, bár ebben is van valami igazság. Nyilván az élet minden területén léteznek egyenlőtlenségek és diszkrimináció. De mégis, azért az, hogy a férfiak a kisujjukat mozdítják és mindenki tapsol nekik, a nők meg gürcölnek estétől reggelig, és senki még csak egy szóra se méltatja őket, nem igaz. Persze az én tapasztalataim eléggé szűkek, nyilván nem látok rá az élet minden területére, de például az iskolában abszolút úgy látom, hogy a fiúknak pontosan ugyanannyit kell dolgozniuk, mint a lányoknak, ha jó eredményt akarnak elérni. Sőt, dehogyis, többet. Állítólag ugyanis az általános és középiskolában általában a lányok kapnak jobb jegyeket és ők a jobb tanulók, mivel jobban tudnak alkalmazkodni, megfelelni a követelményeknek, és minden tantárggyal foglalkozni, míg a fiúknak ez nehezebb, és ők inkább csak az őket érdeklő dologra vagy dolgokra tudnak koncentrálni, a kedvenc néhány tantárgyukból jók, a többiből meg rosszabbak. És ha mindenből jobbak akarnak lenni, akkor keményen tanulniuk kell, ami kicsit nehezebb nekik, mint a lányoknak. Ez elgondolkodtató, főleg, hogy eszerint én fiú vagyok, újabban ugyanis a kedvenc tantárgyaimból jó vagyok, a kevésbé szeretett tantárgyaimból azonban rosszabb. Viszont egészen mostanáig mindig kitűnő tanuló voltam, és nem nagyon került sok erőfeszítésbe. Jó, nyilván ez is képességektől függ, nem akarok dicsekedni, de azért egy katasztrofálisan buta lánynak a kitűnő tanulói lét is sokkal nehezebb, ugyanúgy, ahogy egy katasztrofálisan buta fiúnak is.

Még egy állítás, amit kiemelnék, az, hogy „az élet legtöbb részén kettős mércével mérünk”, ami szintén igaz. Csakhogy van, amikor ez a kettős mérce a férfiakat sújtja. Sok esetben. És ez a férfiaknak is ugyanolyan rossz, mint a nőknek, amikor őket sújtja a kettős mérce. Csak az a baj, hogy sok nő ezt nem hajlandó elismerni, sőt, ők hozzák létre a kettős mércét a férfiakkal szemben. Példa megint csak a nemi erőszak ­– persze vannak hamis vádak, meg Harvey Weinstein, de mégiscsak egy nőnek sokkal könnyebben elhiszik, hogy valóban megerőszakolták, mint egy férfinak. És ez nagyon kellemetlen.

A cikk végén Sára a nők néhány „követelését” fogalmazza meg, amelyeknek a nagy részével egyetértek. Én sem szeretek félni a sötét utcán, általában nem is félek, de amikor mégis, azt általában az okozza, hogy előző este néztem meg egy horrorfilmet, és attól rettegek, hogy a sötétben mozgó árnyalak a baltás gyilkos, és fel akar koncolni. Nem pedig attól, hogy meg akar erőszakolni. Persze félhetnék attól is, de ahogy a felkoncolós félelemnek, a sötét utcán megerőszakolós félelemnek sincs túl sok statisztikai alapja, hiszen állítólag a nemi erőszakok nagy része otthoni, házi környezetben történik, a támadó pedig olyan ember, akit az áldozat ismer vagy akiben megbízik.

Én is szeretnék olyan meséket olvasni és olyan filmeket nézni a gyerekeimmel, amikben a női karakternek van személyisége, és nem csak a megmentésre vár. Még szerencse, hogy az utóbbi időben tele van ilyen mesékkel a világ. Például a Disney is elkezdett feministább meséket gyártani, mint például a Meridát. Én is szeretnék a testemről saját magam dönteni, még szerencse, hogy a hatályos törvények szerint ezt megtehetem, és akkor szülök gyereket, amikor kedvem van. És ha nem akarok, akkor nem kell gyereket szülnöm, ha pedig mégis teherbe esem, legálisan elvetethetem az embriómat. Azzal meg, hogy mit nyavalyognak a családtagok meg a barátok, hogy ezt csináld, azt csináld, nem kell foglalkozni. Ha az embernek abortusza volt, nem kell nagydobra verni. Ennyi az egész.

Nyilván ez csak néhány probléma, amit én kiemeltem, amikkel én nem értek egyet vagy amikről én nem gondolom, hogy olyan nagyon súlyosak lennének. De a cikk többi részével egyetértek, és tény, hogy rengeteg az egyenlőtlenség, a diszkrimináció, a kettős mérce, a szexizmus, és higgyétek el, hogy ezek engem iszonyatosan fel tudnak dühíteni. Semmi máson nem tudom magam úgy felhúzni, mint ha nők elleni diszkriminációt vagy szexizmust látok (na jó, kivéve talán azon, ha nincs otthon WiFi vagy csoki). És persze én is hajlamos vagyok egyes dolgokat és jelenségeket túlreagálni, de szerintem erre nincs szükség. Nem kell az élet minden egyes apró aspektusában szexizmust és felháborító antifeminizmust látni. Nem minden olyan borzasztóan szörnyű, mint sokan gondoljuk.

Na de úgy érzem, egy kicsinykét eltértem a témától (ami egyébként egyáltalán nem szokásom). Visszatérve a nőnapra, én a nőnapban nem egy szexista marhaságot látok, hanem egy lehetőséget. Egy lehetőséget arra, hogy a világ kifejezze, hogy fontosnak tartja a nőket, a nők helyzetét, a nők egyenlőségét. Hogy tiszteli és szereti a nőket, fontosnak, kompetensnek és értékesnek tartja őket. Hogy megünnepelje a nőket, egy kicsit kárpótolva őket mindazért a sok szenvedésért és diszkriminációért, mit sok-sok éven keresztül elszenvedtek és sokszor elszenvednek ma is, ha nem is olyan durván.

És igen, fontosnak tartom, hogy tegyünk azért, hogy a nők meg legyenek becsülve, hogy ne legyen szitokszó a feminista, hogy tegyünk az egyenlőségért. De nem gondolom, hogy a nőnap ennek bármilyen módon is ellentmondana. Nem, a nőnap igenis a nők kiemelésére és ünneplésére való, hogy ha máskor nem, ezen a napon biztosan szóba kerüljenek az egyenlőtlenségek, a diszkrimináció, és az, hogy min kéne változtatni. Nem azért van, hogy befogják vele a szájunkat, hanem azért, hogy megadják nekünk a lehetőséget, hogy kinyissuk. És nem, szerintem sem a virág a legfontosabb a nőnapban, és a nőknek igazán nem virágokra van szükségük, de ha egy férfiismerősünk virágot vagy csokit hoz nekünk, igenis köszönjük meg nekik szívélyesen (mondjuk ez illemtanilag alap), és örüljünk is neki, mert legalább megpróbálta. Nem minden férfi harcos feminista aktivista, még ha pártolja is az egyenlőséget, és ha virággal fejezik ki a tiszteletüket és megbecsülésüket, akkor ez nagyon szép, jó és becsülendő gesztus.

Az év maradék 364 napján is tenni kell a nőkért és foglalkozni kell a nőkkel. De ezen a napon kiemelten ünnepelni kell őket. Ugyanúgy, ahogy (jobb esetben) az év összes napján szeretjük a párunkat, de Valentin-napon ezt meg is ünnepeljük, ugyanúgy, ahogy az év összes napján szeretjük az édesanyánkat, hiszen ez egy alapvető emberi érzés, de Anyák napján ezt meg is ünnepeljük. És az édesapánkat is az év összes napján szeretjük, de Apák napján ezt meg is ünnepeljük.

Úgyhogy én mindenkinek azt tanácsolom: ünnepeljük a nőket, a női erőt, a női értékeket, a női sokszínűséget, a sokszínű nőiességet, a feminizmus eredményeit, a mai napig megmaradt épeszű feministákat, a lányokat és az asszonyokat, a hölgyeket és a kevésbé hölgyeket, a kislányokat és a nagylányokat, a csitriket és a bakfisokat, a csajokat, a csajszikat, a fehérnépeket, a nőszemélyeket, a nőstényeket, a nőciket, a lyányokat, a hölgyikéket, a kisasszonyokat és a nagyasszonyokat (meg a közepes asszonyokat) együtt, március 8-án! Virággal, csokoládéval, ajándékkal, udvarias gesztusokkal, néhány kedves szóval vagy csak simán azzal, hogy tiszteljük és szeretjük őket, és értékesként, magunkkal, a férfiakkal, a többi nővel és a többi emberrel egyenlőként kezeljük őket.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Egy kudarc őszinte története

De hiszen én tanultam! Ez a mondat mindenki számára ismerős, ugye? Naponta többször is hallhatjuk, főleg diákok szájából. Ez az a szituáció, mikor valaki megír egy dolgozatot, kijön a teremből, és azt érzi, hogy ez most kifejezetten jól sikerült. Biztos, hogy jó jegyet fog rá kapni, ugyanis sokat tanult, és ezek után nem történhet más, csak a boldog befejezés. Néhány nappal később a tanár kijavítja a dolgozatokat. Ki is osztja őket, a diák kezébe adja, ő pedig nyugodtan pillant a papírlapra, mivel biztos a sikerben. A valóság ennél azonban sokkal kiábrándítóbb, és rémálmunk bármikor valóra válhat.

Tóth-Stella Zita

Persze a fent említett szituáció nemcsak dolgozatnál, hanem felelésnél, sőt, vizsgánál is előfordulhat. Hajlamosak vagyunk a sikertelenségünkért a tanárt hibáztatni, hiszen az mindig sokkal könnyebb. Ha azt gondolom, megtanultam az anyagot, a „tanár rosszat kérdezett”, esetleg a „túl későn szólt, hogy írunk” jellegű kifogások egyike jobban esik a lelkemnek, mint belátni azt, hogy hibáztam. El kell keserítenem mindenkit, de ez sajnos nem ilyen egyszerű. Főleg akkor nem, ha a számonkérés nem írásbeli, hanem szóbeli. Egy szóbeli vizsgán nem lehet elfutni, nem lehet üresen hagyni semmit, ott csak a pillanatnyi tudásodra és lélekjelenlétedre számíthatsz. Minden ott, abban a fél órában dől el. Mivel a közelmúltban töriből vizsgáztam, és életem eddigi talán legnagyobb ilyen kudarcát éltem át, úgy gondoltam, írok pár tippet, amit jó, ha betarunk, ha egy szóbeli vizsgára készülünk. Ha ezeket követed, akkor van esélyed az ötösre.

A tanulás változatos legyen.

Ez egyértelmű, tudom, de én most nem a szokásos maszlagra gondolok, hogy üljünk le és verjük a fejünkbe az anyagot, majd ezt ismételjük, amíg mindent meg nem tanulunk. Ez is része a folyamatnak, persze, de én inkább a módszerre gondolok. Nemcsak a visszakérdezett anyag megtanulása a fontos a felkészülésnél, hanem az is, hogy ezt hogyan tesszük meg. A következőket tapasztaltam. A csend, a nyugalom és a koncentráció mellett az is fontos, hogy a tanulás ne legyen teljesen monoton. Ne üljünk naphosszat a tankönyvek felett, évszámokat, eseményeket, képleteket magolva, hanem lépjünk interakcióba a hasonló módon szenvedő társainkkal. Találkozzunk, kérdezzünk egymástól és beszéljük át az anyagot. Egy-egy keresztkérdés sokszor hasznosabb, mint a tankönyvi szöveg. Ezt én is így csináltam, négyen készültünk a vizsgára együtt, és így sokkal könnyebb és élvezetesebb volt a munka.

Mindent tanulj meg!

Nyilván mindegyik vizsga más. Én most töriből vizsgáztam. Elég nagy anyagrész volt, fél éves, és 11 nagy témakör volt megadva. Tételeket nem kaptunk, tizenegyedikben, egy emelt töri csoportban ugyanis elvárás az érettségi szóbelijéhez mind pontozásban, mind felkészülésben kísértetiesen hasonlító felelet teljesítése. Tehát, mint említettem, csak irányadó témakörök voltak, amikből majd kisebb részekre, tételekre kérdeznek rá. A téli szünetet azzal a megnyugtató tudattal kezdtük, hogy a szünet után, januárban egy ártalmatlan és cseppet sem ijesztő vizsga vár ránk töriből. A tanulást magát nem részletezném, megtanultam mindent, eljutottam odáig, mikor már úgy éreztem, mindent tudok. Pontosítok, minden érdemi információt. Egy témakört nem tanultam meg. Egyrészt azért, mert nem tűnt fajsúlyosnak a többihez viszonyítva, másrészt logikátlannak és feleslegesnek tartottam, ezáltal azt is, hogy megtanuljam. Emlékszem, egész szünetben és január elején is azt mondtam magamnak, hogy minek, hiszen úgysincs nekem olyan balszerencsém, hogy pont azt az egy dolgot húzzam majd a vizsgán, amit nem tanultam meg. Őszintén, ennek mennyi az esélye? Elhessegettem magamtól a gondolatot, hiszen a többi témát tudtam. Fogalmam sem volt róla, hogy a végén összesen hány tétel lesz majd, de hittem abban, és logikusnak is tűnt az, hogy minimum húsz.

Kitalálhatjátok, hogy ezután mi történt. Kedden, a vizsga napján pozitívan mentem be a suliba, tudva azt, hogy a lehető legtöbbet megtettem a siker érdekében, és meg voltam győzödve arról, hogy találkozzak bármilyen kérdéssel, szigorral és szőrszálhasogatással, egy négyest azért valahogy össze tudok szedni. Ja, gondoltam én. Bementem, és kihúztam pont azt az egy tételt, amitől féltem, és amit nem tudtam. Tudni kell, hogy a féléves jegyem múlt ezen a feleleten, ha tehettem volna, még azt is előre megtervezem, hogy melyik másodpercben húzom ki a tételt. Igen, az is fontos, hogy ott ezekre nincs idő. Sokan hirtelen halálnak szokták hívni, szerintem rosszabb. Hiába minden terv, minden előre kigondolt taktika, ott már mindegy. Egy pillanaton múlik az egész, és azon, hogy melyik papírlapot fogod meg és húzod ki.

Tóth-Stella Zita

Kihúztam, remegő kézzel megfordítottam, és azonnal lepergett előttem az azelőtti, közel egy hónap, amit a vizsgára készüléssel töltöttem. Minden feláldozott szabadidő, évszámtanulás, jegyzetelés, rögzítés, nyomtatás, beszélgetés, minden „mindjárt feladom” és „meg fogok halni” pillanat, minden. Természetesen mindez öt másodperc alatt, mert az a tanár, aki a helyzetből adódó hatalmát kihasználva lelki terrorban tart, még véletlenül sem láthatja rajtad, hogy összezuhantál. A pókerarcot felejtsétek el, szerintem lehetetlen, főleg egy ilyen szituációban, ahol ekkora a tét. Nem baj, ha örülsz, ahogy az sem, ha kiborulsz, ezek emberi reakciók. A kiborulás kicsit kínosabb, de túl lehet élni. Én vagyok a példa rá, hiszen ellenkező esetben most nem írnám ezt a cikket. Erre a tanárok azt szokták mondani, hogy ha valaki kiborul, az már eleve rossz, hiszen felkészülten és teljes tudással kell érkezni egy vizsgára. Igen, persze, ez lenne a normális, ezt nem tagadom, de ez nekem most nem jött össze. Nem szégyelltem, kimutattam a csalódottságomat, és utólag visszanézve se csinálnám máshogy. Hiszen a tanár ebből a reakcióból látja, hogy nem hagy hidegen a dolog, és ez, ha úgy nézzük, pozitív. Kiborulásom után (amit most nem részleteznék) nem tudtam mit csinálni, lefeleltem a tételből.

És itt most fontos megjegyezni, hogy az élet nem mindig igazságos. Szeretjük abba a hitbe ringatni magunkat, hogy „aki mer, az nyer”, de ezt ne vegyük száz százalékra. Persze, tudom, valakinek bejön, nekem is volt már olyan vizsgám, amikor minden úgy alakult, ahogy szerettem volna, és kihúztam a kedvenc tételemet. Akkor kockáztattam és nyertem, most viszont nem. Ezeket a tanulságokat a későbbiekre nézve levontam. De könyörgöm nektek, ne csináljátok ezt, mert nem kifizetendő. Hosszú távon sem, de amúgy sem, mert soha nem tudhatod, hogy abban az egy pillanatban hogy alakul majd a dolog. Hiába volt erre a forgatókönyvre kevesebb mint tíz százalék esélyem, megtörtént. Mert megtörténhet. Veletek is.

Ne keressük az igazságot.

Most nem a témára gondolok, mert azt legalább előre tudod, azt viszont nem, hogy a tanárok hogy reagálnak arra, amit te vagy az osztálytársaid mondanak. Felesleges másokhoz hasonlítani magadat, mert ők lehet, hogy könnyebb vagy nehezebb anyagból felelnek, más emberek, más lelkiállapotban (gondolok itt az izgulásra). Lehet a vizsga után reklamálni, de nem érdemes. Inkább magadra figyelj, és arra, hogy az adott helyzetből a lehető legtöbbet hozd ki. A tanárok is emberek, nem fognak megenni, de még csak megharapni sem. Lehet, hogy kinevetnek, fura pillantásokat váltanak egymással, de nem esznek meg. Nem az a lényeg, hogy van az a tétel, amit nem tanultál meg, mert azon ott már nem nagyon tudsz változtatni, inkább az, hogy abból mit tudsz kihozni. Ha befejezted, akkor is lesz időd azon stresszelni, hogy a padtársad mit rontott el, és azon is, hogy mekkora hülyeségeket mondtál a vizsga közben.

Tóth-Stella Zita

És hogy miért hoztam fel ezt az igazság dolgot? Azért, mert ahogy a csoport 60 százaléka, én is újra felelhettem (különböző okokból), és ez a második lehetőség sem sikerült jól. Mint majd az érettségiben, itt is voltak könnyebb és nehezebb témák és kérdések, ezt is el kellett fogadni. Hiába mondtam magamnak, hogy másodjára már az államalapítást fogom húzni, nem azt húztam, hanem egy olyan tételt, ahol nemcsak vissza kellett mondani a megtanult anyagot, hanem a megoldáshoz egy sokkal nagyobb és részletesebb értelmezés lett volna szükséges, és egy rendszer. A gond itt tehát nem az információval volt, hanem azzal, hogy a felelet végén nem a tételben feltett kérdésre válaszoltam. A feladatmegértés minden szóbeli vizsgának az alapja, így tehát nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, ezt is elrontottam, de most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy fogadjuk el a dolgokat. Van, aki könnyűt húz, valaki nehezet, ezt nem tudjuk előre kiszámítani. Valaki sokkal kevesebb tanulással jobb jegyet kap, mint én, és van, aki pedig halálra tanulja magát, aztán nem sikerül bizonyítania. Van ilyen.

A legtöbb, amit tehetünk, az az, hogy bízunk a legjobbakban, magunkban és a tudásunkban. Azt nem mondom, hogy ne legyenek előzetes elvárásaid, mert az lehetetlen, de ne legyél biztos semmiben. Fogd fel ezeket a helyzeteket egy lehetőségnek, amivel élhetsz. Aztán a többi eldől.

A vizsga után legyünk pozitívak! (lehetetlen)

A hozzáállás szerintem legalább olyan fontos, mint a felkészülés és a vizsga. Tudomásul kell vennünk, hogy nem tudunk változtatni a helyzeten, ami volt, elmúlt. Persze, ha sikerül, nagyon boldogok vagyunk, és mindenkinek büszkén meséljük, hogy milyen jó jegyet kaptunk, ellenkező esetben pedig megpróbálunk túllépni a kudarcon. Nagy kudarc, de meg kell látni benne azt, ami pozitív, és le kell vonni a jövőre vonatkozó tanulságokat. Ne hibáztasd magad, sőt, a tanárt se, mert az nem vezet sehová! Gondold végig, mit és hol rontottál el, és próbálj meg mosolyogni! „Ami nem öl meg, az megerősít”. Ha vesztettél, nyeld le a rossz érzéseket, emelt fővel fogadd el az eredményt, és mosolyogva tekints a jövőbe! (Ja, és ne válassz emelt törit!)

És hogy nekem sikerült-e megemészteni a kudarcot? Még nem, ez talán abból is látszik, hogy most, a törikönyvem olvasása helyett, még 11 óra után is ezt a cikket írom.

Tóth-Stella Zita (11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Tanárok hatlövetűvel

Mindenki kedvenc amerikai elnöke, nem mellesleg a világ legokosabb embere, Donald Trump a floridai iskolai mészárlással kapcsolatban nemrég azt nyilatkozta, hogy tényleg ki kéne már találni valami megoldást arra, hogy megelőzzük az ilyesfajta katasztrófákat. Véleménye szerint a tanárokat fel kéne fegyverezni, annak érdekében, hogy ők meg tudják védeni magukat és diákjaikat az esetleges támadások ellen.

Bár igazság szerint azt mondta, hogy csak a már fegyverek terén tapasztalt tanároknak szeretne fegyvert adni, az ötlet lényege mégis az: fegyverezzük fel a tanárokat. Nem szokásom politizálni (haha, dehogynem), de nem tudtam megállni, hogy ne játsszak el a gondolattal, mi lenne, ha Donald Trump lenne Magyarországon a miniszterelnök. És ha tényleg bevezetné ezt. És ha az AKG tanárai is mind felfegyverezhetnék magukat.

Figyelmeztetés: mivel az AKG-ban eltöltött éveim során nem találkoztam az összes tanárral, ezért sajnos csak azokat a tanárokat tudtam ebbe a cikkbe beleírni, akik az én évfolyamomat, azon belül is személyesen engem tanítanak. Aki esetleg egy kedvenc tanárát nem találja ebben a listában, esetleg nem érti az egyes tanárokhoz tartozó megállapításokat, attól elnézést kérek. Viszont biztatok mindenkit arra, hogy nyugodtan írjon egy hasonló szösszenetet a saját tanárairól!

Horn György:

Az iskola bölcs pedagógiai vezetője nyilván bölcsen és jól átgondoltan használná a fegyvert. Egy kisebb pisztoly tökéletesen illene hozzá, kicsi, praktikus, de könnyen lehet használni, amikor kell. Természetesen csak akkor, amikor nagyon kell.
Mit mondana Horn tanár úr?
– Régebben volt egy olyen ötletem, hogy aki rendszeresen késik nyitásról, annak év végén automatikusan lefelé kerekítsük a jegyét, ha kétesre áll valamely tantárgyból. De azóta van egy jobb ötletem…

Nádori Gergely:

Az okos és jó fej termtud tanár is biztosan felelősséggel használná fegyverét, ami lehetne egy pisztoly, de akár egy puska is, biztos elférne még az ukulele mellé a tokba. Amellett, hogy termtud órán a fegyelmezés eszköze lehetne, Horn tanár úrnak is segítene a fegyverével, hiszen Gyuri bácsit is zavarják a nyitásról késő diákok, de mégis Nádori tanár úr az, aki nagyon sok nyitáson ott van, és ezáltal keresztül tudná vinni Horn tanár úr ötleteit a nyitásról késő diákok büntetését illetően.
Mit mondana Nádori tanár úr?
– Kezdődik a nyitás, csukjátok be az ajtókat! Aki késik, az a diákteraszon marad! Örökre…

Kerny Dorottya:

Mindannyiunk kedvenc angoltanárának szabadidejében a sportlövészet a hobbija, így hát abszolút tapasztalt lenne a fegyverek terén, és magabiztosan használná pisztolyát órákon és csibéken egyaránt. Biztos vagyok benne, hogy ha Trump áldásos tevékenységének köszönhetően Dotya fegyverhez jutna, akkor mindjárt sokkal több diáknak lenne kedve az egész százötven szavas Quizletet bemagolni a következő napra…
Mit mondana Dotya (dolgozat közben)?
– And you know the rules, honeyberries: if you are chatting or cheating, you get a 0 and also a 0.22 bullet to your head!

Kardos Éva:

A történelemnek szerves részét képezik a különböző fegyverek, és hogy is lehetne jobban bemutatni a diákoknak a háborúk és a fegyverkezés történetét, mint a különböző fegyverek bemutatásával és kipróbálásával? A kupac rossz magaviseletű, folyton beszélő tanulóit így lenne a legkönnyebb eltüntetni, legalább csend és nyugalom lenne az órákon. Azonkívül biztos vagyok benne, hogy együttéléstanon is többen figyelnének oda arra, amit a tanár mond, hiszen ha elkalandozik a figyelmük, könnyen lehet, hogy észre se veszik, és már kaptak egy csinos kis töltényt a fejükbe.
Mit mondana Vica?
– Ez pedig itt egy gyönyörű szép francia pisztoly 1847-ből, hatását mindjárt be is mutatom azon, akinek a legrosszabb lett a résztesztje. Nézzük csak…

Teremy László:

A testnevelés büszke tanárának semmi gondja nem akadna a pisztolyok és puskák használatával, de talán még egy-egy kard, tőr vagy bicska alkalmazásától sem riadna vissza. A testnevelésre remekül lehet ösztönözni a diákokat, arról nem is beszélve, hogy ha esetleg bevezetik kötelező tantárgyként a lövészetet az iskolákban, biztosan Teremy tanár úré lenne a dicsőség, hogy megtanítsa a fiatal generáció tagjait eme nemes műveletre. Ráadásul Teremy tanár úr egy iskolai lövöldözés esetén is biztosan hősiesen védené diákjait és iskoláját, nemcsak lövészeti-, de tárgyalóképességeit is latba vetve.
Mit mondana Teremy tanár úr (egy esetleges iskolai lövöldözés esetén)?
– Dobd el a fegyvert, gyagyikám!

Marsi Zoltán:

Marsi tanár urat én láttam már játékfegyverrel a kezében mászkálni, úgyhogy abszolút testhezálló lenne neki a feladat – mindössze le kéne cserélni játékpisztolyát egy igazira. Azzal aztán remekül tudná motiválni és fegyelmezni a diákokat. Ráadásul egy iskolai lövöldözés esetén a sérültek helyszíni ellátását is biztos ő vezetné.
Mit mondana Marsi tanár úr?
– Remélem, a közösségi szolgálat füzeteit mindenki leadta! Aki nem, azt majd megmotiválom egy kicsit az AK-47-esemmel…

Dezséri Csaba:

Dezséri tanár úr nyugodt és hidegvérű személyiség, biztos ő is felelősséggel és átgondoltan használná fegyverét, és csak akkor, ha kell. Például, ha kicsit ösztönözni kell a diákokat arra, hogy fejezzék már be a nyavalyás projektet, mert haladnánk tovább a tananyaggal. Ezenkívül a szabályok betartatásában is hathatós segítséget nyújtanának neki a kézifegyverek.
Mit mondana Dezséri tanár úr?
– Fontos szabályok: nincs evés, ivás és lövöldözés az infóteremben. Aki nem fejezte be időben a projektjét, azzal a lepuffantanivalókat kint, a folyosón fogom elintézni, mert a lőszer esetleg kárt tehet az iskolai gépekben, és azt nem szeretném.

Nógrádi Zoltán:

Nógrádi tanár úrnak amilyen remek a humora, ugyanolyan remek a fegyelmezési készsége is. Főleg, ha ezen fegyelmezési készség még néhány lőfegyverrel is kiegészül. Így biztosan az összes feladatot megcsinálnák a diákok, sőt, még otthon is gyakorolnának matematikaórára, hogy biztosan jó eredményeket érjenek el.
Mit mondana Nógrádi tanár úr?
– Kedves szép, jövőbeli lőtt sebektől szenvedő hölgyek, urak! Kezdődik az óra, jöjjenek kérem, kiosztom a részteszteket. Tudják ugye, hogy a részteszt akkor jó, ha rossz, mert az ember tanul a hibáiból, aki meg mégsem tanul a hibáiból, azt én fejbe lövöm puskával, és így legalább kihasználom a fegyvertartáshoz való jogomat!

Baranyai István:

Baranyai tanár úrnak, a Szubjektív diákmagazin főszerkesztőjének aztán igazán jól jönne egy shotgun. Az ülések irányítását és a figyelmet hogy is lenne könnyebben megszerezni, ha nem egy kis lövöldözéssel. Bizony, ha Baranyai tanár úrnak is lenne egy-két lőfegyvere, akkor minden diák szorgalmasan dolgozna, mindenki odaérne pontosan 15:35-re, és legyen akármilyen Erasmus értekezlet is, a nagytanári mindig a miénk lenne. Ráadásul a fotelhasználat körüli vitákat is könnyebb lenne egy-egy jól irányzott lövéssel lecsendesíteni.
Mit mondana Baranyai tanár úr?
­– Aki eddig ötnél kevesebb cikket írt, annak jó lenne már összekaparni valamit, mert hamarosan nyomtatásban is megjelenünk! A nyomtatott számok eladásához majd kölcsönadok mindenkinek egy-egy revolvert, hogy azzal ösztönözzétek a vásárlókat a fizetésre! De csak majd miután közösen folyamatos pisztoly- és puskafenyegetettséggel rávettük végre Mörk Mártát, hogy ne írjon már ennyi cikket, igazán álljon már le a cikkekkel való bombázással!

Ilyen boldog világban élnénk tehát, hogyha a magyar iskolákban is bevezetnék a világmindenség legzseniálisabb javaslatát. Én már alig várom.

Hatalmas gratuláció Donald Trumpnak azért, hogy újabb bizonyságot tett arról, amit már eddig többször is kijelentett, azaz hogy ő a világ legokosabb személye, és száztíz százalékban alkalmas arra, hogy az Amerikai Egyesült Államokat vezesse.

Vannak fegyverek. És az emberek veszélyes dolgokat csinálnak a fegyverekkel. Mi erre a megoldás? Még több fegyvert! Ez az! Merthogy a fegyveres tapasztalattal rendelkező tanárok aztán soha nem gőzölhetnek be és lőhetnek le diákokat a fegyverükkel. Nem, a tanárok között, a felnőttek között nincs pszichopata.

Kétségkívül vannak a magyar oktatási rendszernek is elég nagy problémái, de azért azt kell mondjam, örülök, hogy ilyen fokú tragédiákkal és erre reagálva ilyen idiotizmusokkal azért nem kell megküzdenünk.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Amíg várjuk a tavaszt...

Február van, még nem süt a nap, és picit hűvös van a kinti programokhoz. Ha hétvége van vagy akár szünet, valószínűleg nem szeretsz egyedül otthon ülni, hanem inkább találkoznál az évfolyamtársaiddal, barátaiddal. Ha nincs ötleted, hogy mit csinálj, hova menj, olvasd el az ajánlataimat, összeszedtem néhány lehetőséget.

1. Nem tudom, hogy más is így van-e ezzel, de én minden évben nagyon várom a telet. Nemcsak a karácsony miatt, hanem mert mehetek korizni. Persze ez egyedül nem túl élvezetes, de a barátaiddal együtt elesni, bár nem túl biztonságos, igazán vicces. Ez egy hideg program, de a legjobb az az egészben, amikor teljesen átfagyva iszol egy jó meleg teát.

2. Ha mégis inkább benti programra vágysz, akkor érdemes film- vagy sorozatmaratont tartani otthon. Popcornt és csokit enni, vagy elmenni moziba, és utána beülni egy kávézóba, forrócsokit, teát inni.

3. És ha valami izgalmasabbra vágysz, a szabadulószoba jó választás lehet minden korosztálynak. Nagyon izgalmas és érdekes is, vannak különböző szintek és témák, így mindenki találhat kedvére valót.

4. Ha télen is nyári hangulatra vágysz, menj el az Aquaworldbe, és fürödj egy nagyot. Én már többször is voltam, és azt ajánlom, hogy válassz egy olyan napot, amikor nincs akkora tömeg.

5. Sokan azt gondolják, hogy nem tudnak főzni, sütni. Pedig a hidegben sütni egy finom tortát nagyon jó dolog (főleg megenni). Bátran vágjunk bele! Ha barátokkal csináljuk, még viccesebb. Nekünk a múltkor egy egyszerű kekszet is sikerült elrontanunk, de aztán helyrehoztuk, és nagyon finom lett. Ha mégsem mernéd egyedül elkezdeni, menj el egy főzőtanfolyamra valamelyik barátoddal. Ott adnak alapanyagot, elmondják, hogy mit hogyan csinálj, és garantált a siker.

Varga Zsófia (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A műkorcsolyához aztán nem most jött meg a kedvem

Ismeritek azt az érzést, amikor először pillantjátok meg egy film előzetesét, és rögtön érzitek, hogy ezt meg kell néznetek, és hogy biztos tök jó lesz? Na, nekem pontosan ez volt az érzésem, amikor egy YouTube-videó előtti reklámban találkoztam az Én, Tonya című film trailerével. Rögtön láttam, hogy ez a film nekem biztosan tetszeni fog. Így hát egyik nap a síszünetben anyukámmal együtt felkerestük az egyik mozit, és pont az utolsó pillanatban, a film kezdése előtt értünk oda. Szerencsénk volt. Leültünk, kényelembe helyeztük magunkat és elkezdtük nézni a filmet.

A film igaz történet alapján készült. Tonya Harding egy műkorcsolyázó volt, ma is él. Hírnevét, vagy inkább hírhedtségét főleg egy incidensnek köszönheti. Az 1994-es téli olimpia előtti nemzeti (amerikai) válogató előtt Tonya ellenfele, Nancy Kerrigan lába egy merénylet során megsérült. Kiderült, hogy Tonyának is köze lehetett az esethez.

A filmnek természetesen ez az egyik legfontosabb eleme, de emellett nagyon sok minden másról is szól. Például Tonya gyerekkoráról. A korcsolyázónő meglehetősen szegény, úgynevezett „white trash” családból származott, olyan közegből, ahol minden második ember alkoholista, dohányos, és senki nem képes végigmondani egy mondatot sem a bizonyos f betűs szó nélkül. Legalábbis a filmből nekem eléggé így jött le. Mivel a filmet néhány valós személlyel készített interjú alapján csinálták meg, valószínűleg elég pontos a közeg bemutatása is. Tonya származása ellenére Amerika- és később világszerte híres műkorcsolyázóvá vált, aki rendkívüli tehetségével nyűgözte le a bírákat és a közönséget is.

Ugyebár az ilyen nagy sportolók mindig nagyon korán kezdik. Tonyát négyéves korában már trenírozta az anyja, járatta korcsolyaedzésekre és hasonlók. Az anya nagyon kegyetlen és durva a filmben, nemcsak a lányával, hanem mindenki mással is, általában egy bunkó, eléggé unszimpatikus karakter. A film elején van néhány jelenet Tonya gyerekkorából, aranyos kis gyerekszínészekkel, de aztán elég hamar átlépünk a tinédzser- és fiatal felnőttkorba, ahol Tonyát már Margot Robbie alakítja. Szépen végigkövetjük, ahogy a tizenéves műkorcsolyás kislány a nyolcvanas években (Robbie rövid, feltupírozott hajjal és fogszabályozóval is képes volt gyönyörűen kinézni) megismerkedik későbbi férjével, Jeff Gilloolyval, összejönnek, majd össze is házasodnak. A legelső randevúra Tonya anyja is elkíséri a fiatal párost. Ennél a jelenetnél én félhangosan felnyögtem, mire a mellettem ülő anyukám gyorsan megnyugtatott, hogy ő nem fog velem jönni a jövőbeli randijaimra.

Tonya és Jeff eleinte (kb. az első két közös jelenetben) idillinek és aranyosnak tűnő kapcsolata hamarosan bántalmazó kapcsolattá válik, klasszikus sablonra: csúnya és hangos veszekedések, a férfi többször megüti, illetve egyszer meg is lövi a minden bizonnyal önvédelmi célokra otthon teljesen legálisan tartott puskájával a nőt, aki azonban szereti a férjét, meg még az is lehetséges, hogy a férje is szereti őt. Mindenesetre a nő többször is lelép, aztán persze a sok bocsánatkérés meg könyörgés után sokszor újra összeköltöznek, illetve többször is megbocsájt a férjének. Nem a legokosabb viselkedés, de hát a csávónak viszont nem kellett volna megütnie a nőt. Na jó, a bántalmazó kapcsolatok működéséről nem egy, de nyolc külön cikket lehetne írni, én pedig nem vagyok párkapcsolati pszichológus, szóval ezt a témát hanyagoljuk.

Mindeközben Tonya karrierje lassan ível felfelé, egyre több korcsolyaversenyre nevez be, változó eredményekkel. A lány ugyebár elég szegény körülmények között nőtt fel, és nem is lesz sokkal gazdagabb a versenyek során. A kosztümjeit sokáig maga varrja, amik sokszor borzasztóan ízléstelenek. De kétségkívül borzasztó tehetséges a korcsolyázásban, és az 1991-es amerikai korcsolyabajnokságot meg is nyeri, azzal, hogy első amerikai nőként mutatja be a tripla Axel nevezetű ugrást. Ez természetesen nagy hírnevet hoz neki.

Minden sikere és hírneve ellenére azonban Tonya továbbra is az a szegény, csóró emberke marad, aki az elején volt. Nekem nagyon feltűnt a film közben, hogy a végén Tonya ugyanazokon a lepukkant helyeken tanyázik, mint a film elején, és ugyanabban a white trash közegben él, miközben már nemzetközi hírnevet szerzett magának, hiszen az 1991-es világbajnokságon is ezüstérmes lett. De az anyagi helyzete nem javult valami sokat. Jó, nem éhezett, de nem is lett milliomos, mint azt az ember az ilyen nagyon sikeres, tehetséges sportolókról feltételezné. Ez főleg azért volt, mint azt anyukámmal megbeszéltük, mert régebben, 20-25 évvel ezelőtt még nem volt akkora nagy pénz a sportban, és mert világviszonylatban azért Tonya nem ért el akkora eredményeket. Ahhoz, hogy gazdag legyen, az olimpiát kellett volna megnyernie, de erre sajnos nem került sor.

Szóval Tonya csinálja szépen a dolgát, korcsolyázik, közben veszekszik Jeff-fel és hasonlók. De aztán elérkezik az 1994-es téli olimpia, amikor is az a bizonyos incidens történik – ahogy a filmben is hivatkoznak rá. Vagyis amikor Nancy Kerrigant megtámadják. Hogy pontosan ki és hogyan támadja meg, illetve hogy Tonyának mi köze van az egészhez, azt most inkább nem írom le, aki kíváncsi rá, nézze meg a filmet, aki meg túl lusta elmenni a moziba, az olvasson utána a neten, hogy pontosan mi is történt.

Már az előzetesben is hangoztatott vélemények szerint „Margot Robbie szenzációs” – amivel kapcsolatban teljes egyetértésemet szeretném kifejezni. Robbie tényleg remekül adja a tehetséges és szép, de faragatlan, lecsúszott, szegény közegből származó műkorcsolyázónőt, aki minden hibája és ordítva káromkodása ellenére a legszerethetőbb karakter a filmben. Mondjuk ez azért eléggé egyértelmű dolog, hiszen ha nem számítjuk Tonya apját, aki csak a film elején szerepel egy kis ideig, gyakorlatilag az összes más szereplő erőszakos, önző szemétláda. Jeff, Tonya férje, LaVona, Tonya anyja és Shawn, Tonya ún. „testőre” mind, mind borzalmasan unszimpatikus karakterek, legalábbis én el sem tudom dönteni, melyiket utálom jobban. Tonya azonban, bár kétségkívül egy tökéletlen jellem, azért mégis valahol emberi, megérthető, és végső soron nem akar rosszat. De még ha nem is feltétlen szerethetőek a karakterek, mégis nagyon erős és összetett jellemük van, nem sablonosak.

A film pedig rendkívül szórakoztató. Vannak benne mélyebb, szomorúbb jelenetek, és kicsit erőszakosabb részek, de vannak viccesebb, lazább jelenetek is, emlékszem, hogy többször is felnevettem a moziteremben. Emellett pedig a látvány is lenyűgöző, legalábbis a műkorcsolyás része. A koreográfia nagyon szép. Mondjuk ez nem annyira a filmkészítők érdeme, hanem inkább Tonyáé, az viszont igenis a filmeseké, hogy az eredeti bajnokságokon és versenyeken készült felvételeket szinte lépésről lépésre lemásolták, kosztümökkel, mozdulatokkal, arckifejezésekkel együtt. A film után, hazaérve, legalább fél órát Tonya Harding eredeti műkorcsolyás videóinak megnézésével töltöttem, és azt kell, hogy mondjam, nagyon élethű lett a másolat.

Persze van a filmnek mondanivalója is, például nagyon erősen jönnek át a szociális különbségek. Tény, hogyha Tonya Harding nem egy szegény, hanem egy felső középosztálybeli családba születik, sokkal sikeresebb lehetett volna. Nem azért, mert akkor tehetségesebb lett volna, hiszen így is az volt, hanem mert akkor talán a bírók nem pontozták volna annyira le eleinte. Nagyon elgondolkodtató volt az a jelenet, amikor Tonya még a nagy nyerés és a tripla axeles bajnokság előtt, az egyik verseny után odamegy az egyik bírához, és azt mondja, hogy nem érti, miért pontozzák őt annyira le, amikor tényleg tehetséges, és nagyon jól csinálja meg az ugrásokat. A férfi pedig azt mondja neki, hogy ez igazából sosem csak a korcsolyázásról szólt. Hanem az arculatról és a megítélésről is. Aki ezeken a bajnokságokon nyer, annak az országát kell képviselnie. És milyen már az, hogyha Amerikát egy white trash családból származó, neveletlen és bunkó csaj képviseli, akinek nincs egy normális családja, és aki a férjével is rendszeresen verekszik? Ezért nem tudott Tonya Harding olyan nagyon sikeres lenni, annak ellenére, hogy tényleg ő volt az egyik legjobb műkorcsolyázónő abban az időben.

A másik, ironikus és elgondolkodtató rész a film végén volt. Amikor a Nancy-merénylet történik, a média teljesen körbeveszi Tonyát és a férjét is, folyamatosan riporterek kószálnak a házaik körül. De amikor az egész lecseng, és a merénylettel kapcsolatos pereknek is vége, a sajtó elvonul és békén hagyja őket. Van egy jelenet, amikor valamelyik hírügynökség furgonja éppen kigördül Tonya férjének háza elől. Ezt Jeff az ablakból nézi, miközben a mellette álló tévében épp a következő nagy botrány megy: egy fehér nő helyett egy fekete férfi sportolót vádolnak éppen azzal, hogy a volt feleségét és annak a pasiját szurkálta agyon egy késsel. Hát mi ehhez képest egy lábütlegelés?

Ebből az utóbbi jelenetből igazából csak az látszik, hogy mennyire gyorsan ugrál manapság a média egyik botrányról a másikra, hogy milyen gyorsan szednek elő egy esetet, és milyen gyorsan felejtenek el egy másikat. És ma már Tonya Hardingra szinte senki sem emlékszik. Én például sohasem hallottam a nevét, kivéve most, hogy kijött ez a film, és ennek kapcsán újra cikkezni kezdtek arról, mi is történt pontosan 1994-ben.

A remek történetnek, a látványnak és a színészi játéknak is köszönhető, hogy nagyon élveztem a filmet, remekül szórakoztam, és egészen konkrétan nem akartam, hogy vége legyen. Így hát nagyon örültem, amikor a film végén pluszban még beraktak néhány archív felvételt Tonya Hardingról, amint korcsolyázik vagy amint Nancy Kerrington esetéről nyilatkozik, amely videókat hazaérve természetesen én is megnéztem eredetiben a YouTube-on, és mint azt már említettem, még majdnem egy óráig az internetet bújtam, információkat gyűjtve Tonyáról és Nancyről, mielőtt ezt a cikket megírtam.

Mindent összegezve, ez egy nagyon jó film, remek a színészi alakítás, a karakterek, a látvány, a történetmesélés... Minden remek benne, remélem, legalább egy Oscart fog nyerni. Legjobb filmre nem jelölték, amit nem értek, de nem baj, biztos nem mindenkinek jött be a film.

Én viszont biztosan ajánlanám bárkinek, aki kíváncsi egy érdekes, kicsit rejtélyes, izgalmas esetre, egy szegény amerikai élettörténetére, vagy csak simán a műkorcsolyára. Bár azt meg kell említenem, hogy látva a sportarénák falai mögött zajló csúnya dolgokat, ha valami, ez a film biztos nem hozta meg a kedvemet a műkorcsolyázáshoz. De tényleg egy remek film. Mindenképpen nézzétek meg, ha van egy kis időtök.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

Én, Tonya (I, Tonya, 2017, 119’)
Rendezte: Craig Gillespie

Szereplők: Margot Robbie, Sebastian Stan

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Valentin nap, szingliként

Egyedül töltöd a Valentin-napot? Mármint nem úgy, hogy távol van a barátod, vagy ilyesmi, hanem nincs is ilyened. Itt van néhány változat, annak függvényében, hogy milyen lelki állapotot szeretnél elérni.

1. Depresszió – sose lesz senkim

Hát igen, ezzel a hozzáállással ez elég valószínű. De én hiszek abban, hogy minden érzést át kell élni, tehát ha depi van, akkor bizony depi van, a szomorúság elárasztja a mellkasunkat, az esőt mintegy égi jelnek vesszük a könnyezéshez, meg ilyenek.

Sándor Csenge

Szóval, ha szeretnél totál depressziósan Valentin-napozni, akkor húzz haza, amilyen hamar csak lehet, öltözz át a legrusnyább és egyben legkényelmesebb szerelésedbe, vegyél magadhoz minimum háromezer kalóriányi édességet, és nyisd meg az Instagramot, hogy megnézhesd, a barátaid milyen boldogságban töltik el a napot. Aztán hallgasd meg a szomorú lejátszási listádat, töröld a könnyeidet a macskádba, sóhajtozz akkorákat, hogy a ház beleremegjen és meredj a semmibe. Aztán kutass órákon át mindenféle crush-jaid után a neten, nézd meg a fotóikat, és próbáld meg elképzelni az életedet velük. Aztán dobd el a telefonodat dühödben, hogy ez a büdös életben nem fog bekövetkezni, tehát felesleges időtöltés. Aztán lásd be lassan, hogy jobb dolgod nincs, és sírd álomba magadat…

2. Nincs senkim

Nos, szinglinek lenni nem feltétlenül szar. Mármint vannak egyes emberek, akik ezt pont úgy fogják fel, hogy ez itt a lehetőségek mezeje önmagunk számára. Beteljesíthetünk mindent, amit esetleg egy kapcsolat meggátolna. Tehát, menj el mondjuk a barátaiddal bulizni (szerda van, de nem baj, ki lehet rúgni a hámból, nem?), vagy menj el edzőterembe. Mondjuk az kicsit szánalmas szerintem, hogy azzal próbálja valaki menteni magát a depis érzéseitől, hogy mindenféle hülyeséggel foglalja el magát, de hát ízlések és pofonok. Esetleg elmehetsz moziba is, és lazán nézz meg valami cseppet sem romantikus filmet, mert végső soron, szerelem ide vagy oda, én speciel nem szeretem, ha a nyálcsere hangjainak is tanúja vagyok. Szóval nézz meg valami akciófilmet vagy horrort, és röhögj hangosan, ha beszarnak a nézők, hogy „Hó! Látjátok népek, egy szingli még a horrorfilmektől sem ijed meg, nemhogy egy Valentin-naptól! Ja, amúgy előbb mondták, hogy ma van, el is felejtettem.” Igen, hátha elhiszik, hogy mindez igaz…

3. Jaj, de szép nap, nem?

Ha nincs senkid, az nem jelenti azt, hogy nem szeretheted ezt a napot. Mármint kicsit fura, de hát istenkém, vállaljuk önmagunkat! Szóval, ha úgy érzed, hogy a nap csodásan süt be az ablakon, minden összejön, hát örülj ennek. Reagálj szívecskével a barátnőd és a pasija cuki fotójára, biztosíts mindenkit, hogy nem valami béna álca a mosoly az arcodon, hanem te tényleg rendben vagy lelkileg. Sőt, mi több, úgy érzed, hogy ha nem is a szerelem, de a szeretet az rád talált ezen a napon. Bizonygasd egész nyugodtan fűnek-fának, hogy bizony, a Valentin-nap csodás a szinglik számára is. Hiszen ilyenkor a szeretet körbevesz minket. (Jó, nem úgy, mint karácsonykor, de majdnem!) Küldj virágot a szomszédodnak, adj süteményt a kutyádnak vacsorára, és nézz meg egy gyönyörű szerelmes filmet lefekvés előtt. Aztán álmodban találd meg az igazit, és legalább ott engedd át magad a szerelemnek.

4. Szerelmes vagyok, csak szingli

Hát, bizony, ezzel az érzéssel vigyázni kell. Nehogy egy szép kapcsolatot tiporj a földbe ezzel a kirohanásoddal, mindössze azzal az okkal, hogy mikor, ha nem Valentin-napon. Elmondom, bármikor máskor, csak ne ma! Kivéve, ha az illető nagy eséllyel szintén beléd van zúgva, és a legromantikusabb lélek a világon.

Sándor Csenge

Viszont ha a kapcsolatotokra nincs semmi reális esély, akkor nehogy beleszédítsen a sok szívecskés lufi ebbe a meggondolatlan tettbe. Légy résen! Fogadd el, hogy ez van, nincs mit tenni, és próbálj meg normálisan viselkedni, mikor életed szerelme azt ecseteli neked, hogy kit akar randira csábítani. Bólogass, hogy jó ötlet, de azért ne támogasd túlságosan. Látsszon rajtad, hogy igazából nem annyira érdekel. És ki ne mutasd, hogy nem csak róla, hanem még a randira váró illetőről is mindent kinyomoztál az elmúlt fél órában, és még azt is tudod, hogy 2014-ben a szülinapján sötétkék zoknit viselt egy zöld tornacipőhöz. És amikor aztán az orrod alá dugja az előbb említett képet, vágj rettentő csodálkozós, “ó, sose láttam még ezt az embert” arcot. Előtte nem árt tükör előtt gyakorolni!

5. Ma szerelmes vagyok

Nos, ha úgy érzed, képtelen vagy eltölteni egyedül ezt a napot, akkor barátocskám, ideje, hogy rátaposs a gázpedálra. Mert ha estig össze akarsz hozni valakit, akkor nehéz nap elé nézel. Először is, öltözz fel viszonylag kihívóan, de azért szépen. (Fiúk, ha nincs ötletetek, hogy miként lehet nektek kihívóan felöltözni… hát, sajnálom, de most hirtelen nekem sincs.) Aztán viselkedj úgy, mint egy párduc, ehhez tudom ajánlani a National Geographic adásait. És persze ha valakivel beszélgetésbe elegyedsz, hát ne titkold szándékod, lépj a tettek mezejére, amint lehetséges. Persze előtte döntsd el, hogy csak erre az egy napra, vagy ez után is számítani szeretnél az illetőre, és milyen mértékben akarod átélni vele a dolgokat… Szóval nem árt, ha előre bekalkulálod, hogy milyen tervekkel mész neki a napnak.

Sándor Csenge

Például egy romantikus vacsora belefulladhat a hirtelen megismerkedés kínos szituációiba. Meg, talán az is furcsa lehet, ha foglalásod van egy étterembe. Legalább próbálj meg spontán viselkedni, hogy ne látszódjon, hogy bizony nem azért választottad ki őt, mert annyira szimpatikus volt a foghíjas mosolya, hanem mert bizony te most egy missziós hadjárat kellős közepén vagy, és ő a fő kellék.

Remélem, segített ez a gyors összefoglaló, mindenkinek különböző, de akarta szerint sikerülő napot kívánok! Szerelmesek, ti meg imádkozzatok, hogy ne ma derüljön fény a problémáitokra, az étterem közepén, a sült csirke felett. Lányok, értsétek meg, hogy a három méteres plüss maci nemcsak hogy furcsa, de drága is, szóval a kevesebb néha több. Fiúk, ha elfelejtettétek, akkor legalább legyen annyi becsület bennetek, hogy rögtönöztök valamit. Ez lényegében egy necces nap mindenki számára, és a lényeg tulajdonképpen a túlélés. Mindent bele!

Valentino

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Fürdőbombák

Bizonyára mindenki hallott már a fürdőbombákról vagy más néven fürdőgolyókról. Ezer meg ezer videó van fent róluk azt interneten, amik arra ösztönzik az embereket, hogy ők is vegyenek ilyet, és ők is átélhessék azt az élményt, amit az az egy színes golyó okozhat. De vajon miből van? És egyáltalán, hogyan pattant ki ennek a világszenzációnak az ötlete valakinek a fejéből? Lehet ilyet otthon is készíteni?

Simon Szonja

Szépek, színessé teszik a fürdővizet, jó illatúak és szinte minden tinédzserlánynak volt már. Ez az, amit mindenki tud róluk, főleg, amióta a kamaszlányok körében világszerte egy bevált, népszerű ajándék lett. Hogy ez az egész dolog honnan indult, arra vonatkozóan elég sok teória létezik. A leghihetőbb az, hogy a mai Lush üzletlánc (akkori nevén Cosmetics To Go) egyik fontosabb embere, Mo Constantine találta ki ezt az ötletet 1989-ben, ugyanis a bőre túl érzékeny volt az Amerikában elterjedt habfürdőkhöz. Bement a kis kerti házába, összeöntött szódabikarbónát és citromsavat (a pezsgő hatáshoz), aztán kreatívan kezdett el olyan illóolajokat használni, amik befolyásolni tudják az ember hangulatát. Majd virágszirmokat és tengeri sót rakott bele, miközben a színekkel is játszott. És el is készült az első fürdőbomba, a szedres, amit a Lush a mai napig gyárt.

Simon Szonja

Ezek után sok ember húzott hasznot a hirtelen népszerűvé vált tárgyból. Egy 10 és egy 11 éves lány 2012-ben kapott a szüleitől mindenféle alapanyagot, melyekből a két lány 3 hónapnyi munka után elkészített 150 fürdőbombát, amiket utána a minneapolisi vásárban árultak. Mára a Da Bomb Fizzers nevű cég van a tulajdonukban.

Bármennyit el tudnak kérni a boltok egy ilyen fürdőgolyóért. Szeretnél spórolni vagy csak szeretsz kézműveskedni? Csinálj te is otthon fürdőbombát! Hogy mi kell hozzá? Olaj, víz, illóolaj, szódabikarbóna, keményítő, só és citromsav. Itt van pár recept is, például a FashionFave-től, a Fitt Nők blogból vagy Herczeg Hajnitól:

És akkor jöjjön pár izgalmas szám a Lush fürdőbomba népszerűségéről. 2016-ban csak a Lush készített el 21 millió fürdőgolyót. Minden alkalmazottjuk naponta 700-at is képes megcsinálni, pedig a mai napig kézzel készítik ezeket. Azóta Mo fia, Jack is beszállt a vállalkozásba, ő találta ki a komplex fürdőgolyókat, amik több színből vannak összerakva, ezzel is szebbé téve a kádbadobás utáni végeredményt. Japánban eközben kifejlesztettek egy Bikkuri Tamago nevű fürdőbombát, amit ha a vízbe dobsz, és az szétázik, egy játékot találsz benne.

Simon Szonja

Mindenesetre a fürdőbombák mindenhová eljutottak, minden nép saját stílusa szerint alakított rajta. Talán ezért is lett világhírű ez a tárgy, mert mindenütt ott van, és nem csak egyféle van belőle.

Simon Szonja (9ny. évf.)

Fotók: Bánó Eszter (9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Egy tinilány elvárásairól

A valóság nem olyan, mint egy könyv. Persze, azt mondjuk, hogy tudjuk. De valóban tudjuk? Én egyáltalán nem tudtam. Azt hittem, hogy majd az én életembe is beszambázik egy száznyolcvan centis, hullámos hajú, fehér fogú félisten, aki mindenféle különösebb indok nélkül, egy pillanat alatt belém szeret és vad udvarlásba kezd. Én meg nyilván igent mondok, és aztán az idők végezetéig egymáséi leszünk szerelemben és boldogságban.

Sándor Csenge

Aú, félelmetesen gázul hangzik, nem igaz? Tudom, az is. De tény, hogy én az elmúlt egy-másfél évben végre jobban és tisztábban ráláttam a párkapcsolatokra, mint eddigi életemben bármikor, és azt kell hogy mondjam, baromi bonyolult. Persze, tizenhét éves vagyok, és azért mondhatom és írhatom le most, hogy milyen bonyolultnak látom a párkapcsolatokat, mert eddig nyilván kis pisisként még kevésbé láttam. És persze most is csak valami nagyon felső rétegét kapirgálom az egésznek, hiszen fiatal is vagyok, és abszolút kezdő a témában. Ez a kezdő azért egy jó szó. Mert így nem azt kellett leírnom, hogy nem volt még se barátom, se udvarlóm, sőt, az utolsó fiúval, aki bármiféle érdeklődést tanúsított irántam, ötödikes koromban találkoztam. De ezt is leírtam, hogy tisztán lássatok. Szóval megfogalmazódott bennem, hogy igazából a tinédzser lányok zömének a romantikus könyvek rontják el a szerelmi életét. Hiszen mi van a romantikus tiniregényekben? Felvázolok egy alapsztorit, ami körülbelül a könyvek kilencven százalékára érvényes.

Van egy lány, kicsit fura, például imád olvasni, stréber, csúnya, a lényeg, hogy nem egy népszerű ember. Van egy srác, jól néz ki, bomlanak utána a csajok, de valami mégis furcsa benne is, mert nincs barátnője. A két főszereplőnk valami banális dolog kapcsán egymásba botlik, például egy irodalomórán, ahol kiderül, hogy a fiú valójában egy mély érzésű valaki, a lány pedig normális és jó fej, és kész. Ennyi. Hirtelen a fiú is lángra lobban a lány iránt, akinek természetesen időtlen idők óta tetszik már a srác, és kis huzavona után már jön is a csók és a végtelenségig tartó szerelem.

Sándor Csenge

Na és a valóságban hol van ilyen? Tessék mutatni egy fiút, aki megfelel a könyvekben leírt főszereplőknek, és én megyek, és szerelmes leszek belé. Az a baj, hogy nincsenek ilyen fiúk, de végül is, ne is legyenek. Hiszen hogy olvasson valaki egyszerre Tolsztojt, éljen társasági életet, járjon sportolni és tanuljon is, mint a güzü? Lehetetlen. És akkor rájöttem, hogy amit én keresek, az többé már nem egy száznyolcvan centis reklámfiú, hanem egy olyan ember, akivel beszélgetni tudok, érdeklődik a világ iránt, és ugyanannyi közös dolog van bennünk, mint amennyi különböző. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni. Az nyilván elég nagy hátrány, ha valaki mondjuk neonáci, de ha amúgy az alapvető dolgokban megegyezik az értékrendünk, akkor nagy baj nem lehet. Szóval lányok, azt akarom mondani, hogy ne legyenek odafönn, valahol az ötvenedik emeletél az elvárásaitok. Hiszen gondoljatok bele. Ti olyanok vagytok, mint amilyen csajt elképzel magának egy tinédzser fiú? Basszus, bár tudnám, milyen lányt képzelnek el, úgy összességében, de nem tudom, úgyhogy most ebbe nem is akarok belemenni.

És persze, úgy hangzik, mintha én most arról beszélnék, hogy mindenki tegye zsebre az összes elvárását, és örüljön annak, ami van, de nem erről beszélek. Azt gondolom, hogy nagyon is jó, ha van egy elképzelése az embernek. De az rossz, hogyha csak azért nem veszünk észre egy rakat embert, mert egyszerűen nem találnak bele az általunk megalkotott ideális képbe. Nekem olyan sok kikötésem és megjegyzésem volt e téren, hogy a körülöttem lévő emberek szerintem már csak a szemüket forgatták, amikor újabb és újabb elvárásokkal rukkoltam elő. Most pedig? Hát, nem igazán tudok olyat mondani, ami gátat szabhatna a kapcsolatomnak. Mármint, na jó, ez így nem igaz, hiszen a férfiak fele kapásból megbukik az olyan alap dolgokon, mint például ápoltság meg ilyenek.

A másik pedig, hogy mégis, hogy ismerkedjen valaki, aki nagyjából csak olyan szakkörökre és foglalkozásokra jár, ahol csak lányok vannak. Sajnálom, hogy így van, de amúgy ha elmennék kosárra, akkor se lenne sokkal több esélyem, mert abból meg olyan béna vagyok, hogy az valami hihetetlen.

Valójában az emberek egy csomó előítéletet raktak elém, amiből építettek egy jó nagy falat, és igazából azon se én, se ők már nem nagyon tudunk áttörni. Marha jó, állapítottam meg magamban, és kicsit megmártóztam az önsajnálatban, hogy miért is történt ez így, és én nagyjából tudom is. Hiszen alapjába véve én egy olyan ember vagyok, akinek sok idő kell ahhoz, hogy megnyíljon és lazán viselkedjen. És ha az ember társaságban van, és csak ül mint a kuka, hát akkor senki nem fogja érdekes személyiségnek találni – amit meg is tudok érteni. Úgyhogy elég sok minden elcsúszhatott ezen.

Sándor Csenge

Meg azon, hogy én úgy gondoltam, hogy a többiek mint hülyék, gázak, gyerekesek és a többi, és a többi. Pedig ők is ugyanolyanok, mint én, vagy mint a barátnőim, mint ahogy az az utóbbi időkben kiderült. Csak most már elég nehéz úgy csinálni, mint hetedikben. Odamenni, hogy helló, hát te ki vagy. Mert ha négy év alatt nem érdekelt, akkor miért pont most. Nekem most nőtt be a fejem lágya. Másnak sokkal hamarabb, ő szerencsés... De én nem tudok már mit csinálni, óriási lemaradást próbálok behozni, és ez elég szerencsétlen meg nehéz.

És nem arról van szó, hogy nagyon dolgozok rajta, de tény, hogy sok mindenben megváltoztam, és emiatt nagyon szeretem magamat. Büszke vagyok a dolgokra, amiket tettem, még akkor is, ha nem mindegyik úgy sült el, ahogy akartam. És azt hiszem, hogy ebben elég sokat segített a pszichológusom, mert október óta elkezdtem újra járni, és bár nem tudok konkrét dolgokat mondani, mégis, nem lehet teljesen véletlen, hogy akkor következtek be változások a gondolkodásomban és a tetteimben, amikor ő is jelen volt és jelen van az életemben. Mert az a heti egy alkalom, amikor beszélek vele a tetteimről, a viselkedésemről, és elemezzük, az irtózatosan hasznos és nagyon jót tesz minden szempontból. Szóval, aki úgy gondolja, hogy esetleg abban a cipőben jár, mint én, szerintem érdemes felkeresnie valakit, akivel meg tudja beszélni az élete kérdéseit.

Hogy annak, amit leírtam, nincs se eleje, se vége, az más kérdés. Inkább nevezném eszmefuttatásnak, és akkor nem csapok be senkit. De remélem, hogy aki nem olyan, mint én, az egy kicsit jobban belelátott a helyzetembe, és aki pedig olyan, mint én, az meg talán elgondolkozik ezen. Mert ezeken a dolgokon szerintem kell gondolkozni, és tűnődni, nem lehet, hogy csak úgy folyunk az árral, mert akkor sose fog változás bekövetkezni. És én elmondhatom, hogy a változás irtózatosan stresszes, és ellentmond az ember alapvető természetének, de talán pont ezért nagyon jó. Kizökkent, rácsodálkoztat a világra és önmagunkra, más szemszögből látjuk a dolgokat, és ez mind annyi tapasztalatot ad, ami miatt már abszolút megéri.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Játékfegyverek

Ha az ember bemegy egy játékboltba és körülnéz a polcokon, meglehetősen nagy eséllyel talál majd ott egy-két játékfegyvert. Kardok és pajzsok, pisztolyok, puskák, tankok, katonák, mind-mind az emberiség egyik legnagyobb baromságára emlékeztetnek minket: a háborúra. És mégis engedjük, hogy a gyerekeink játsszanak velük.

Mörk Márta

Félreértés ne essék, nem akarok gyerekjáték-reformot bevezetni, nem akarom elszedni a gyerekektől az ilyesfajta játékokat. Én is játszottam háborúsat kiskoromban, pedig én lány vagyok, és a háborúzás inkább a fiúkra jellemző – de azért lányok is akadnak a tankok és a játékpuskák tulajdonosai között. Mégis elgondolkodtam, hogy vajon miért van ez. Gond nélkül hagyjuk, hogy a gyerekünk háborús fegyverekkel és gyilkos masinákkal játszadozzon. A legtöbb szülő úgy gondolja, ezek semmiféle kárt nem okoznak, végül is nem valóságosak a fegyverek, nem tudnak vele ártani senkinek, és hát háborúk a valóságban is léteznek, mi értelme hazudni a gyerekünknek a valóságról, ugye.

Azonban, ha a játékboltok polcaira kerülne egy drogdíler Barbie, díler Kennel az oldalán, kis fehér porral töltött műkokainos tasakokkal, heroinos tűkkel és apró füves cigarettákkal a táskájában vagy a zsebében, az valószínűleg nem aratna nagy sikert a szülők körében. Vagy egy műdrogos készlet, a gyerek pedig a műanyag cigarettával eljátszhatja, hogy füvet szív, a mű injekciós tűvel eljátszhatja, hogy heroint fecskendez be magának, az extasy-cukorkával eljátszhatja, hogy partidrogot vesz be, és utána eljátszhatja, hogy be van tépve. És hogy miért nem? Mert hát a drog rossz, emberek életét teszi tönkre és öli meg őket. És minél később szerez tudomást a gyerek az ilyenek jelenlétéről, annál jobb. Mert a drog, az túl sok, az már túlmegy minden határon, az már nem oké. Pedig ezek a játék drogok is ugyanúgy nem lennének igaziak, mint a fegyveres játékok. Ugyanúgy senkinek nem lenne baja játék közben. És a valóságban a fegyverek ugyanúgy ölnek, mint a drogok. Amerikai alkotmánykultuszos fegyvertámogatók szoktak érvelni azzal, hogy nem a fegyverek ölnek embert, hanem az emberek. Nos, ebben igazuk is van, de a valódi helyzet az, hogy az idióta, lelketlen emberek fegyverek segítségével ölnek embereket. És ha az idióta, lelketlen emberek és a normális emberek között nem teszünk különbséget, és mindegyiknek ugyanúgy eladjuk a fegyvert, az sok esetben óriási tragédiába fullad.

De mégis, valahogy a fegyverek és a háború, mint gyerekjáték, széles körben elfogadott, de a drogok, na az már nem. Drogozni ne drogozzon a gyerek, ne játssza el, hogy be van tépve. De lövöldözni lövöldözhet, és ha eljátssza, hogy fejlövést kapott és meghalt, az teljesen rendben van.

Mörk Márta

Anyukám apukája, amikor a lányai egész kicsik voltak, a fülük hallatára jelentette ki, hogy fegyveres játékuk abban a házban soha nem lesz a gyerekeknek. Ezt, lévén gyermekei lányok voltak, viszonylag könnyű volt betartani. Amikor anyukám felnőtt, és neki is saját gyerekei születtek, ő is megfogadta, hogy sose fog fegyvert venni a gyerekeinek. Emellett azt is, hogy Barbie-babát sem fog venni nekik. Ezen fogadalmak betartása többé-kevésbé sikerült. Ő maga sose adott nekünk ilyen játékokat, de hát ott vannak ugye a rokonok, az engedékeny nagymamák, az ovis és sulis barátok, és a szülinapok, a névnapok, a karácsony… És ajándékot nem utasítunk vissza. Így hát mostanra csak-csak beszivárgott a gyerekszoba falai közé egy-kettő ezen a „tiltott” játékok közül. Nekem kiskoromban egész sok Barbie-babám volt, akiket úgy 11 éves koromban az unokatesómnak ajándékoztam, tehát már nincsenek. A fiúknak azonban még mindig van egy-két fegyveres játékuk, mint például egy tank. Egyébként békés természetű gyerekek, a légynek sem tudnának ártani, és főleg a fiatalabbik öcsém inkább kockulni és YouTube-ot nézni szeret, mint játszani. Amikor meg játszanak, akkor inkább autózni, vonatozni vagy legózni látom őket, nem pedig lövöldözni. De ennek ellenére mégis megkérdeztem őket, mi a jó a fegyveres, lövöldözős, tankos, háborús vagy egyéb erőszakos játékokban.

Kisebbik öcsém azt nyilatkozta, hogy az a jó bennük, hogy bele tudja képzelni magát egy nagy csatajelenet közepébe, mondjuk a második világháború idején. Katonák, ágyúk, kézigránátok és hasonlók. Nagyobbik öcsém egyetértett ebben, illetve hozzátette, hogy őt mostanában főleg a dinók érdeklik, amik alapból azért biológiailag, tudományosan is érdekesek, nem feltétlenül csak az erőszakkal lehet őket kapcsolatba hozni. De hogy ebben neki szerinte az a jó, hogy ilyenkor el tudja képzelni, hogy tud parancsolni a velociraptoroknak, és hogy a dinoszauroszok széttépnek egy-egy rohadékot. Mint például egyes kedves osztálytársait vagy Orbán Viktort. Ezeket a példákat említette.

Ezekben a válaszokban nekem elsőre az tűnt fel, hogy vannak dolgok, amikről az öcséim úgy nyilatkoztak, mintha a téma szakértői lennének, pedig egyáltalán nem azok. Miki tudja, hogy a második világháború körülbelül mikor volt, és hogy milyen fegyvereket használtak benne vagy milyen bombákat dobáltak. De a dolognak az emberi oldaláról, az ártatlan áldozatokról, hogy hány ember életét tette teljesen tönkre ez a baromság, fogalma sincs. Vagy ha tényszerűen tudja is, nem gondol bele, hatéves fejjel. Pedig nem kéne messzire nyúlni a dologhoz, a nagyapánk családjának is azért kellett elhagynia az otthonát, a dédapánk, nagyanyánk apja azért volt évekig hadifogságban, azért tért ki a hitéből, mert megtörtént ez a katasztrófa. Marcell pedig nem sokat tud arról, hogy kicsoda is pontosan Orbán Viktor, és hogy bár kétségtelenül nagyon sok szempontból támadható, raptorok elé vetni enyhén szólva is túlzás lenne.

Persze tisztában vagyok vele, hogy Marcell a való életben egyáltalán nem lenne képes bárkit is dinókkal szétmarcangoltatni, hiszen olyan áldott jó lélek. De akkor is, valahol ijesztőnek tartom, hogy egy tízéves gyerek fejében ilyen gondolatok forogjanak.

Mörk Márta

Alapvetően úgy gondolom, hogy a fegyverek és a fegyveres, lövöldözős, háborús játékok nem tesznek feltétlenül erőszakossá. Ha így lenne, akkor Miki már rég kiirtotta volna az egész családunkat. De egy olyan dologra emlékeztetnek, olyan dolog illúzióját keltik, érzetét adják meg, amiről úgy gondolom, hogy az illúzióját sem kéne megteremteni. A háborúét. Mert kétségtelenül van valami izgalmas a fegyverekben és az akcióban, a robbanásokban és a rejtőzködésben. De ha ezeket a valóságban kéne megélnünk, az már iszonyatosan nyomasztó lenne. Persze sok ember szokott eljátszani olyan gondolatokkal, amelyekben olyan dolgok történnek, amiket a valóságban sohase próbálnának ki. Szinte mindenki. Ez rendben is van, ha az ember érett és okos felnőtt, aki el tudja választani a valóságot a képzelettől, a helyest a helytelentől, az izgalmast a kegyetlentől. De gyerekek esetében ez már teljesen más. Egy hatéves gyerek még nincs teljesen tisztában a fegyverek kockázatával, a háború borzalmaival és a fejbelövés véglegességével. Még nem fogja fel teljesen, mit is jelent a halál. De már játszadozik halálos fegyverek tűpontos műanyag másolatával. Lelövi az öccsét, és nagyot nevet, amikor az ordítva felugrik a földről. És akaratlanul is az ember eszébe ötlik, hogy mekkorát nézne, ha egyszer nem így történne. Ha nem ugrana fel, hanem ott maradna, fekve a földön, vérbe fagyva. Ha tényleg jönne egy háború. Ha tényleg jönnének katonák, ha tényleg bombákat dobálnának és ha tényleg menekülni kéne. Vagy, ha nem rugaszkodunk el teljesen a nyugati világ jelenlegi valóságától, hiszen Európában és Észak-Amerikában jelenleg nincs háború és remélhetőleg nem is lesz, ámbár lőfegyverek azok vannak, főleg Amerikában. Ahol bizony rengeteg ember tart otthon, a fiókban igazi, valódi, élesben bevethető pisztoly a konyhafiókban. Megtöltve. Mert hát ugye mi van, ha megtámadnak az éjszaka közepén. És mondjuk a gyerekek, ahogy Magyarországon is sokan, fegyvereset játszanak, a hétéves gyerek lelövi a négyéves öccsét, és nagyot kacag, amikor az felkel a padlóról. Aztán egy nap megtalálják apuka fegyverét a konyhaasztalban. Jé, hát ez pont olyan, mint amilyennel mi szoktunk játszani, nézd, mondja a nagyobb, és meghúzza a ravaszt. És aztán a kisebb nem kell föl többé. Hanem ott marad a földön. És a nagy sem kacag többé, hanem néz nagy boci szemekkel, hogy de hát ő csak játszani akart…

Magyarországon ennek szerencsére kicsi az esélye, mert itt nem adnak minden tizedik joghurtvásárlás után a málnás Jogobella mellé egy ötmilliméteres revolvert ajándékba. De játékfegyvereket itt is lehet kapni, százával, és még népszerűek is.

Mörk Márta

A gyerekjátékok között rengeteg tehát az erőszakos téma. És a gyerekfilmekkel mi a helyzet? Nos, ott nem így van. A gyerekfilmek általában egyszerűen meganimált, cuki kis mágikus lények vagy valódi gyerekek történetéről szólnak, akiknek mindenféle kalandjaik vannak, például el kell tűrniük egy gonosz tanárt, vagy rettegésben tartja őket egy görnyedt varázsló, akit aztán jól megviccelnek, de mindig megmenekülnek tőle, vagy egy nagy erdőben mászkálnak körbe-körbe és pesszimista szamarakkal meg hiperaktív tigrisekkel ismerkednek össze, vagy éppen a holtak birodalmába kerülnek és vissza kell verekedniük magukat az élők közé. Van, hogy a gyerekmesékben is meghalnak emberek, de azok általában a gonoszok, akik meg is érdemlik halálukat a mesében. A háborúkra jellemző óriási, tömeges, brutális és teljességgel értelmetlen mészárlás sosem jelenik meg a gyerekfilmekben. A háborúkról szóló filmek mindig korhatárosak és felnőtteknek készítik őket. A gyerekek filmjeit még nem érte el a brutalitás és az erőszak, de a játékaikat már igen. És te is valószínűleg így gondolkozol. Sosem mutatnád meg a hatéves gyerekednek az Apokalipszis most című filmet. De veszel neki játékfegyvert, harci helikoptert, és sokan talán még játék napalmot is vennének, ha árulnának. Szerencsére ott még nem tartunk, az azért tényleg túl sok lenne. De játékfegyvert tényleg nagyon sokan simán vesznek a gyerekeiknek. Meg sem fordul a fejükben, hogy ilyenek léteznek igaziból is. Léteznek, és emberi életeket tesznek semmivé egy szempillantás alatt. Másodpercenként golyók tömkelegét lövik a levegőbe és az emberi testbe, életeket megszüntetve és családokat tönkretéve. És háborúkat kezdve és folytatva. Háborúkat, amik életeket vesznek el és családokat tesznek tönkre, álmokat és karriereket törnek derékba, művészi értékű építészeti csodákat döntenek porba, embereket tesznek földönfutóvá és kényszerítenek kockázatos menekülésre, politikai kapcsolatokat rontanak el, rengeteg-rengeteg pénzt emésztenek fel, gyűlölködést szítanak, nemzeteket fordítanak egymás ellen és szomorúságot, félelmet, pánikot, éhínséget, halált és pusztulást hoznak mindenkire. És amikor véget érnek, ott áll egymással szemben két fél. A vesztes és a vesztes. Akármit is írnak a történelemkönyvek, a háborúnak soha nincs igazi nyertese. Ott mindenki csak veszít. Veszíti az embereket, az életeket, a területeket, a városokat, az épületeket, a pénzt, a nyugalmat, a békét, a méltóságot, a bizalmat, a reményt. A bizalmat az emberiségben és a reményt abban, hogy eljöhet egy szebb világ, és hogy az emberek tanulnak a hibáikból. De nem. Mert hiába haltak meg emberek ezrei és milliói több ezer éven keresztül minden háborúban, mégsem tudtuk még befejezni ezt a baromságot.

Mörk Márta

Épp ezért én ezennel ünnepélyesen megfogadom, hogy folytatom a családi hagyományt, és nem fogok játékfegyvert venni a gyerekemnek, ha majd egyszer nekem is lesz olyan imádnivaló kis cukiságom, mint a testvéreim vagy az unokatestvéreim. Hanem majd leülök velük beszélgetni, és elmagyarázom nekik, hogy a fegyverek rosszak, hogy a háború rossz és borzasztó, hogy emberi életek és családok mennek tönkre általuk. Elmesélem nekik a családunk történetét, mesélek nekik a világháborúkról, a történelmi háborúkról és azokról a háborúkról, amik most folynak vagy akkor fognak folyni. Mesélek nekik az amerikai fegyvertörvényekről, és elmondom nekik, hogy ez sokszor milyen tragédiával jár. Elmagyarázom nekik, hogy nem szeretnék játékfegyvert hozni ebbe a családba. Mert nem akarom, hogy olyat játsszanak, ami a valóságban egy nagy katasztrófa. Nem akarom, hogy egy rettenetes, borzalmas dolog illúzióját keltsék, és kialakuljon bennük a kép, hogy a háború és a halál izgalmas és vicces, mert nem az, mert az ártatlan emberek halála borzalmas, szomorú, felesleges, értelmetlen és szörnyű. Nem akarom, hogy azt játsszák, hogy lelövik egymást és meghalnak. Nem akarom, hogy kialakuljon bennük a fegyverek szeretete vagy elfogadása, és aztán felnőttkorukban akarjanak egy igazit maguk is. Mert egy emberölő masinát tartani magunknál nem jó ötlet. A fegyvereket azért csinálják, hogy embert lehessen ölni velük. Nem azért, hogy célba lőjél és fejleszd vele a látóképességeidet. Nem azért, hogy nagyfiúnak tűnjél. Hanem gyilkolásra.

Mörk Márta

És nem akarom, hogy egy ilyen gyilkolóeszköz másolatával játsszanak a gyerekeim. Ugyanúgy, ahogy például nem akarom, hogy játékdrogot szedjenek, és ezzel sokan mások is így vannak, mert egy drogos baba szinte mindenkinél kiverné a biztosítékot. Nem akarom, hogy a gyerekeim játékból drogozzanak, játékból cigizzenek, játékból berúgjanak, játékból lopjanak vagy játékból szexeljenek. És azt sem akarom, hogy játékból öljenek vagy játékból meghaljanak. Mert ezek nem gyerekeknek való dolgok. Történnek ilyenek a valódi világban, igen. De optimális esetben nem a gyerekekkel. És én nem is akarom, hogy megtörténjenek. Nem akarom, hogy akár az illúziójuk is megteremjen. Azt akarom, hogy a gyerekeim a boldog gyermekkor boldog tudatlanságában éljék az életüket egészen addig, amíg elég nagyok és érettek lesznek ahhoz, hogy az ilyesféle felnőtt dolgokról tudomást szerezzenek, beszéljenek róla velem vagy az apukájukkal, teljességgel megértsék ezek veszélyeit, és majd felelősségteljes, okos és értelmes felnőtt váljon belőlük.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Mi az igazi csoda?

Az igazi csoda című film beharangozójából már sejteni lehetett, hogy egy szívfacsaró, amerikai moziról van szó. A történet egyébként tanulságos, a gyerekszínészek pedig hiteles alakítást nyújtanak. A néző nem is csalódik, hisz azt kapja, amire számított: könnyes zsebkendőt és happy endet. Kár, hogy a valóság egy kicsit más, legalábbis a magyar.

Azért gyanítom, hogy Amerikában sem végződik minden zaklatásról szóló iskolai történet happy enddel, hisz akkor nem készült volna film pont erről a sztoriról. De ne rohanjunk annyira előre. Adott egy ideális négytagú család: apa (Owen Wilson), anya (Julia Roberts), egy tizenhat év körüli kamaszlány, Via (Izabela Vidovic) és a kisöcs, az ötödikes Auggie (Jacob Tremblay). A szülők szeretetben nevelik gyerekeiket, akik elit magániskolába járnak és példásan jó testvérek.

Szilágyi Luca

Akkor hol itt a gond? – vetődhet fel a kérdés. Sajnos Auggie veleszületett genetikai rendellenesség miatt csúnyán deformált arccal rendelkezik. Számos plasztikai műtéten esett már át, de az eredmény mindezek ellenére szerénynek mondható. Negyedikes koráig édesanyja tanította otthon, valószínűleg a műtétek miatt kivitelezhetetlen lett volna számára az iskolába járás. Aztán ötödikben anyukája úgy dönt, hogy ideje közösségbe küldeni a fiút, hiszen az ötödik osztály más gyerekeknek is vízválasztó, szinte minden gyerek új környezetbe csöppen. A család minden tagja aggódva figyeli, hogy Auggie hogyan birkózik meg az iskolában rá váró megpróbáltatásokkal. A megpróbáltatások ez esetben egyáltalán nem a tanulmányi elvárásoknak való megfelelést jelentik, hisz Auggie okos, értelmes gyerek. Sokkal inkább a befogadásáról, elfogadásáról van szó.

A film abból a szempontból a realitások talaján marad, hogy a zaklatások egész arzenálját vonultatja fel. Persze nem is tehet mást, hisz elhinné-e valaki, hogy senki nem csúfolja, nem beszéli ki a háta mögött, nem bámul rá, mint egy UFO-ra, nem mutogat rá ujjal, nem készít róla bántó rajzokat és nem rekeszti ki. A fiú kemény leckét kap e téren, amivel igyekszik megbirkózni. Néha vagányul odamondogat, de legtöbbször szomorúan és beletörődve csak hallgat és tűr.

Ami viszont a konfliktusok megoldását és a happy endet illeti, az számomra már egy kicsit az amerikai álom kategóriája. Először is, Auggie mellett támogató szülők és egy megértő nővér áll (pedig neki is vannak gondjai). Rengeteg gyerek el sem meri mondani a szüleinek, hogy őt zaklatják a suliban. Sok szülő pedig azt gondolja, hogy ha megnézte az e-naplóban a gyerek osztályzatait, akkor már mindent tud róla, és mindennemű lelkizés csak felesleges időpocsékolás. Másodszor, eléggé valószínűtlen, hogy az étkezőben az asztalnál egyedül üldögélő kirekesztett fiú mellé egyszer csak odapattan egy lány, nem törődve a többiek véleményével és döbbenetével, majd néhány percen belül jó barátok lesznek.

Szilágyi Luca

Az sem túl életszerű, hogy egy hangadó fiúcsoport egyik tagja otthagyja a bandát – vállalva ezzel azt, hogy esetleg ő is a zaklatások célpontja lesz –, mert felismeri (tizenegy évesen!), hogy Auggie barátsága számára többet jelent. Aztán szépen lassan minden zaklató jobb belátásra tér, és közeledik Auggie-hoz. Ja, és ki ne felejtsem Via hűtlen barátnőjét, aki úgy érzi, azzal nyerheti vissza Via barátságát, ha a színjátszókör előadása előtt öt perccel átadja neki a saját főszerepét, hogy Via arathassa le a babérokat.

Említésre méltó még az iskolában uralkodó légkör, ami főleg a kedves, de zaklatást nem tűrő igazgatónak és a lelkes osztályfőnöknek köszönhető, aki jól fizető tőzsdei állását hagyta ott a tanítás kedvéért, és aki minden napot egy erkölcsi üzenetet hordozó idézet megbeszélésével kezd.

Szilágyi Luca

Szóval a kép rózsaszín és irigylésre méltó. Egy iskola, ahol szinte minden klappol. Nem állítom, hogy nálunk nincsenek elhivatott igazgatók, bátorító és lelkes tanárok, jó légkörű iskolák, jó szándékú, igaz barátok, empátiával rendelkező gyerekek, csak mindezek nem mindenhol, nem egyszerre és nem egy időben vannak jelen. Ami pedig a zaklatást illeti, más beszélgetni róla valamilyen órán, amikor persze mindenki elítéli a zaklatás tényét, és más a gyakorlatban, amikor sokan azt sem tudják (vagy nem akarják tudni), hogy amit csinálnak, az zaklatásnak minősül.

Nemrég láttam egy óriásplakátot, amin egy lány ül az iskolapadban, szomorúan néz egy lánycsoportra, és azt kéri a tekintetével, hogy ne rekesszék ki. Értem az üzenetet, azt is, hogy kinek szól – de mi a célja? Figyelemfelkeltés? Az jó, de nem elég. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy bemegy a diák az iskolába, meglátja a sarokban gubbasztó osztálytársát – akihez általában senki nem szól –, hirtelen bevillan az agyába a suliba vezető úton látott plakát, rögtön megszólal a lelkiismerete, ezért azon nyomban lekuporodik mellé, és megkérdezi, hogy mi nyomja a lelkét. A nap végén pedig örömmel távozik, és büszke magára, hogy milyen jó fej volt. Nekem sokkal jobban tetszik az a megoldás, amit kedvenc hetilapomban olvastam az oktatásáról híres skandináv országokról. Ott zéró toleranciát hirdetnek az iskolákban a zaklatás, kirekesztés, bullying (pszichoterror) terén. Állítólag az osztályfőnök az első szülőin elmondja ezt a szülőknek, és kéri őket is ennek betartására, majd példaként felhozza, hogy amennyiben egy lány mondjuk szülinapi bulit akar tartani, akkor legyenek szívesek minden lányt meghívni az osztályból, de a legjobb az lenne, ha az egész osztályt meghívnák. Úgy tudni, náluk ez működik. Meg kéne fontolni a módszer átvételét, hátha nálunk is beválna, mert az lenne az igazi csoda, szerintem.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

Válasz a filmajánlóra: Sírni egy nem hollywoodi filmen

Az igazi csoda (Wonder, 2017, 113’)
Rendezte: Stephen Chbosky
Szereplők: Jacob Tremblay, Julia Roberts, Owen Wilson

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Sírni egy nem hollywoodi filmen

Úgy vártam ezt a filmet, mint minden olyat, amiről már az előzetesben tudom, hogy ezt nekem készítették. Sajnálom, ha az ajánlóm túl elfogult lesz, de Az igazi csoda című film nem hazudik, mert úgy ahogy van, az az egy óra ötvenhárom perc tényleg egy igazi csoda.

A főszereplő kisfiú neve Auggie, aki egy genetikai rendellenesség következtében csaknem életképtelenül született. Huszonhét műtéten esett át, mire sikerült elérnie az orvosoknak, hogy lásson, halljon, meg minden egyéb. Viszont egy dolgot nem tudtak megoldani. Az arca tele van hegekkel és forradásokkal, hiszen elsősorban a túléléséért harcoltak, nem pedig a kinézetéért. És ezen sajnos nem lehet változtatni, el kell fogadnia magát úgy, ahogy van. És ha ez még sikerülne is, ott van az a sok-sok ember, akik bámulják és megrettennek tőle.

Auggie szülei úgy döntöttek, ideje a fiúnak iskolába mennie, nem pedig otthon tanulnia az édesanyjával. Az időzítés tökéletesnek tűnik, hiszen ötödikes lesz, és a többi gyerek is újonnan kerül az iskolába, tehát nem ismerik egymást. Egy teljesen új környezet lesz mindenkinek, mi lehetne ennél ideálisabb? Persze a feladat így is borzasztó. Mindenki fél. Az anyuka, az apuka és Via, a nővére is. Szóval Auggie elmegy az iskolába, ahol éri hideg és meleg is. Az egész nagyon életszerű, és mindvégig ott van a humor, ami legtöbbször irónia formájában kerül elő. Emiatt pedig a film egésze, bármennyire is megható nagyon sokszor, mindvégig a földön marad, és nem megy át a nyálas kategóriába. Tehát Auggie küzd, küzd azzal, hogy elfogadja önmagát, azt az arcot, ami ellen nincs mit tennie, és küzd nap mint nap a suliban, hogy elfogadják, és ha lehet, megszeressék. Ő is olyan, mint az összes többi gyerek. Tényleg nagyon vágyna barátokra, de bármennyire is elfogadó közeg a magániskola, ahova jár, a gyerekek akkor is nehezen fogadják el a másságát…

Ekkor vált a történet, és hirtelen Via nézőpontja következik. A főszereplő nővére veszi át a narrálást is, és elmondja, milyen az, hogy az öccse körül forog minden, ő pedig csak egy plusz az egész családban. Sajnos az anyuka nem kezeli jól a helyzetet, tényleg baromira el van hanyagolva szegény lány. A film előnyére válik, hogy ha egy ilyen szereplőről van szó, nem valami hihetetlenül szép lányt választottak, hanem tényleg egy baromi átlagos, szürke kisegeret – komolyan, néha még zavart is, hogy hogy lehet valaki ennyire odaadó és semmilyen.

Hamarosan megismerjük Auggie egy osztálytársának az életét, és még Via barátnője is szóhoz jut. S mindeközben mégis megmarad Auggie főszereplőnek, és követjük, hogy mi történik vele.

Bár egy majdnem kétórás filmről beszélünk, ami nekem nagyon sok szokott lenni, én egyáltalán nem untam magamat. Nem volt olyan rész, ami felesleges lett volna vagy unalmas. Mindennek megvolt a maga helye vagy jelentése, ami miatt ott kellett lennie. A szereplők szerethetőek voltak, és megvolt mindannyiuknak a maguk kihívása, amivel meg kellett küzdeniük a film során. Talán az apuka (Owen Wilson) figurája került legkevésbé kidolgozásra, de cserébe kapott vicces jeleneteket, úgyhogy az sem volt gáz.

A film története nem egy nagy durranás, de tényleg nem is számít. A célja, hogy megismertesse velünk Auggie életének mindenféle szegmensét, a jó és a rossz dolgokat egyaránt, és ettől csodaszép. Persze, van egy rossz gyerek, meg van egy jó barátja, de szerencsére nem raktak még egy szerelmi szálat is hozzá, mert az talán túlzás lett volna – végül is ötödikesekről beszélünk.

Most pedig beszéljünk arról, hogy ez a film egy sírós film. Van benne minimum tíz olyan jelenet (ami, lássuk be, meglepően sok), ahol bizony elő lehet venni a zsepiket, és bele lehet könnyezni egész nyugodtan. Nekem is végig gombóc volt a torkomban, és még mindig nem sikerült szabadulnom a film hatása alól, valószínűleg, mert nem tudtam még kisírni magamból, de erre hamarosan sort kell kerítenem. Tényleg annyi megható, őszinte jelenet van, ami mellett a legszívtelenebb ember sem fog tudni elmenni. Én nagyon nem szeretem a nyálas filmeket, de ez, esküszöm, soha nem lépi át azt a bizonyos hoolywoodi határt. A szeretetről és elfogadásról szól, ami egy örök, megunhatatlan téma, és mégis tud újat mutatni, mert őszinte. És ez itt a lényeg. Ez az, ami miatt a mellettem ülő két férfi – egy húszas, nachost zabáló, és egy negyvenes, feleségestül jövő – is könnyes szemmel állt föl a székéből a film végénél. Hát nem csodálatos? Hogy a férfiak is mertek és tudtak sírni?

A gyerekszínészeknek pedig jár még pár sor, mert szerintem mind nagyon aranyosak voltak, és igazán jól játszottak. A főszereplőt alakító Jacob Trembley nekem már kedvencemmé vált a Szoba című filmből, de a többiek is nagyon jók voltak. Az apró arcmimikák, amik alig láthatóan fejeztek ki egy csomó érzelmet, nagyon pontosak voltak, és szerencsére nem játszották túl magukat. Emiatt is volt a film teljesen hihető, és mint már párszor említettem, őszinte.

Ajánlom ezt a filmet mindenkinek. Sőt, ha tehetném, akkor azt mondanám, hogy kötelező megnézni. Tényleg jó film, vicces, és üzenete is van, amit nem ártana, ha minél több kisgyerek látna. És most, ha ezt egy szülő olvassa, és az lenne a kifogása, hogy „jajj, de hát milyen csúnyára van maszkírozva az a kisfiú”, na akkor ő menjen el először, és engedje, hogy a film meggyőzze arról, hogy a porontya nem azt fogja gondolni a film befejeztével, hogy rosszat fogok álmodni, hanem, hogy lám, a mozgássérültek, vakok és mindenféle „más” emberek, egyáltalán nem is mások, hanem pont ugyanolyanok, mint te vagy én.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

Válasz a filmajánlóra: Mi az igazi csoda?

Az igazi csoda (Wonder, 2017, 113’)
Rendezte: Stephen Chbosky

Szereplők: Jacob Tremblay, Julia Roberts, Owen Wilson

LIKE - értesülj az új cikkekről!