23 órát, azaz majdnem egy teljes napot töltöttem el az M1-es autópályán rekedve a március 15-i hosszú hétvégén. Igyekeztem végig nyugodt maradni és nem pánikolni, de átéltem olyat is, amit még a legádázabb ellenségeimnek se kívánnék...
Csütörtök délután kezdődött minden. A hosszú hétvégétől felbuzdulva villámsebességgel rohantam a lépcsőkön, hogy beugorjak a rám váró kocsiba. Prágába indultunk volna, a szállást előre lefoglaltuk. Úgy számoltunk, hogy estére odaérünk. Tervünk már akkor megdőlni látszott, amikor láttuk, hogy az autópályán csak lépésben lehet haladni, sőt, néha percekre meg sem moccant a kocsisor. Három és fél óra után még mindig csak Bábolnánál jártunk (amely kb. 100 kilométerre helyezkedik el Budapesttől), így inkább beugrottunk egy benzinkútra egy kicsit megpihenni. Már ekkor éreztük a félelmetes hideget, ami kint fogadott minket, amelyet a ténylegesnél rosszabbnak is éreztünk az erős szél miatt. Negyed 7-kor hajtottunk ki újra a sztrádára, ám nem sokkal ezután ismét teljesen leálltunk. Reméltük, hogy hamarosan újra megindulunk – de hiába.
Órák óta voltunk egy helyben, amikor több dolog is tudatosult bennünk: egyrészt, hogy hosszú éjszaka vár ránk, másrészt, hogy nem lesz túl kényelmes ilyen időben pisilni. Érdekes szituációk alakultak ki az utóbbiból, konkrétan szinte minden fajtájú ruhadarabot sikerült összekoszolnunk. Az unalmas perceket igyekeztük beszélgetéssel, rádióhallgatással és telefonálásokkal áthidalni. Szinte minden fél órában próbált valamelyik rokon tájékoztatni minket a friss közlekedési hírekről. Így kicsit nehéz volt elaludnunk, főleg nekem, aki csak ágyban fekve képes igazán erre. Sok kínszenvedés után végül kivilágosodott.
Hajnali 6-kor néhányan elindultunk a közeli benzinkútra. Az egy kilométeres út legalább tíznek tűnt. Az iszonyatos erejű szél az arcomba fújta a havat, ami úgy csípett, mintha egy nyílt sebet kentem volna be ecettel. Kiderült, hogy a pénztárosok előző reggel óta folyamatosan dolgoztak, mivel a váltóik nem tudtak odamenni. Valószínűleg sikerült megduplázniuk a havi forgalmat, ugyanis a környék autósai mind oda jártak élelemért és benzinért. Szerencsére mi nem fogytunk ki egyikből sem, de a biztonság kedvéért tartalékoltunk belőlük. Az odaútnál is katasztrofálisabb visszaút után nem tehettünk mást a váráson kívül. A nagymamám nem bírta már tovább, és felhívta a katasztrófavédelmet, majd két percig megszakítás nélkül szidta őket, úgy, hogy a diszpécser meg sem tudott szólalni. Ezúton is köszönöm neki, mert (szó szerint) 5 perc múlva egy TEK-es tank ment el mellettünk, nem sokkal később pedig Pintér Sándor sétált el a mellettünk lévő sávon. A délután során még egyszer leugrottam a kúthoz, az időjárás szerencsére sokat javult a reggelihez képest. Akkor már látszott, hogy megindult valami: önkéntesek kezdték el bontani a szalagkorlátot, valamint a TEK-esek és a katasztrófások emberei is az utakat takarították.
Végül délután negyed 5-kor megtört a jég, és kiengedtek minket a szabadságot jelentő másik sávba – a motorzúgás mennyei hanghullámai érkeztek a fülünk felé. Hatalmas megkönnyebbülés töltött el minket, hogy nem kell még egyet a kocsinkban éjszakáznunk. Egy óra múlva már haza is értünk a szinte nulla forgalmú úton keresztül.
Reménykedek benne, hogy nem leszek még egyszer hasonló helyzetben, de egyáltalán nem bánom, hogy átéltem, milyen is az, amikor a természet foglyaivá válunk...
Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)
Utolsó kommentek