Őszintén szólva, nekem sok minden tetszik, például a Pink Floyd, a Black Sabbath, a Led Zeppelin, a Deep Purple és még folytathatnám a sort, azonban ezek a zenekarok túl vannak már mind a fénykorukon, és alig-alig vagy egyáltalán nem koncerteznek. Egyetlenegy előadó van köztük, aki még mindig a csúcson van. Ez a valaki lépett fel csütörtökön este a Papp László Sportarénában.
A szervezők eredetileg a Petőfi Csarnokba szerették volna vinni, azonban annyi volt az érdeklődő, hogy már két hónappal a koncert előtt elfogyott az összes jegy, így végül áttették az Sportarénába. Életemben először talán tizenkét éves koromban hallottam Slash nevét. Aztán meghallgattam a zenéjét is. Tetszett. Már vagy két héttel a koncert előtt alig tudtam másra gondolni, mint hogy mikor jön már Slash Pestre. Pechemre, a koncert előtti napon megfáztam és belázasodtam. Természetesen iskolába se mehettem, de este már úgy gondoltam, ez nekem megér annyit, hogy betegen menjek végignézni, meghallgatni az egészet, s netán két hétig nyomjam még emiatt az ágyat. Jól döntöttem.
A koncert pontosan úgy volt jó, ahogyan végigcsinálták. Visszafogott koreográfia, brutálisan jó hangzás! A banda nemcsak Slash saját számait adta elő, hanem Guns n' Roses-számokat is, nagyjából fele-fele arányban. Játszotta a Nigh Traint, a Civil Wart, a Sweet Child o'Mine-t és a Paradise Cityt, egyszóval a legnagyobb Guns n' Roses-slágereket. Az énekes, Myles Kennedy ezeket ugyanolyan tökéletesen énekelte, ahogyan a Slash-sel készített számokat is, pedig ezeket eredetileg nem az ő énekhangjára írták (hanem Axel Rose-éra, mint az közismert). Ráadásul kiderült később, hogy nemcsak ő énekel fantasztikusan a bandában, hanem a basszusgitáros, Todd Kerns is, aki olyan jól adta elő a Welcome to the Jungle-t, hogy szinte jobb lett, mint az eredeti. A koncerten ez volt az egyik kedvencem, de igazából nem tudnék „legjobb számot” választani, mert mind fantasztikus volt. Az élő előadás egészen más élményeket adott, mint a CD. A Rocket Quenben Slash úgy szólózott, hogy mindenkinek leesett az álla – ilyen jót rock-koncerten én még nem hallottam. Összességében azt mondhatom tehát Slash-ről, hogy megmutatta, hogyan is kell játszani a rockzenét. Nem csoda, hogy a közönség tombolt.
Az esemény egyetlen negatívumának az előzenekar (Leander Rising) bizonyult, egyszerűen minősíthetetlen volt, amit csináltak: egymástól alig megkülönböztethető számokat adtak elő, ének helyett pedig inkább csak hörgés hallatszott. Ők, Slash-sel ellentétben, azt mutatták meg, hogyan nem szabad játszani a rockot. Szerencse, hogy a későbbiek kárpótoltak mindenért.
Visszagondolva erre az estére: nagy hiba lett volna, ha egy kis megfázás miatt otthon maradok, és nem veszek részt életem legjobb, megismételhetetlen koncertjén. Még úgy is, hogy utána újra belázasodtam, és kénytelen voltam kihagyni még néhány napot az iskolából.
Gulyás Ábel (9. évf.)
Slash koncert, Sportaréna, 2013. február 7.
Utolsó kommentek