Szubjektív

Szeretnél szép makrófotókat készíteni a mobiloddal, de még azt a 10-50 dollárt is sajnálod, amennyiért egy mobilra illeszthető makrólencse beszerezhető?

Próbáld meg esetleg házilag megoldani, én is ezt tettem.

A szükséges eszközök meglehetnek minden háztartásban, csak körül kell nézni. Két összetevőt kell mindössze beszerezni, egy megfelelő lencsét és egy eszközt, amivel a lencse a mobilra rögzíthető.

Sok technikai eszközben található olyan lencse, ami a célnak tökletesen megfelel: régi fényképezőgépben, távcsőben, ajtó kukucskálóban, nagyítóban, mikroszkópban – én még számítógépes egérben is találtam, ez a prizmás lencse viszont nem könnyen illeszthető hozzá a mobilhoz. A legnagyobb nagyításra képes lencsét a CD/DVD lejátszóban találtam (az első képen ez van). Egy ilyen lencse segítségével (ha hajlandó vagy szétszedni egy ilyen berendezést) igazi mikroszkóppá tudod változtatni a mobilodat - lásd az alábbi képeken:

Ha már megvan a lencse (jobb esetben több is), már csak rögzíteni kell azt a mobilhoz. Nem tudsz ugyanis jó képet készíteni, ha a lencsét te tartod a mobil elé. Valamennyire biztosan remeg a kezed, összefogod a lencsét, belelóg a tartó ujjad a képbe… A legegyszerűbb eset az, ha van olyan telefontokod, ami alkalmas arra, hogy a mobil és a tok között megtartsa a lencsét. Nekem nem volt ilyen, tehát kerestem egy rugalmas barátság-szalagot, egy papírlyukasztóval kilyukasztottam – abba került bele a lencse –, és ezt tudtam ráhúzni a mobilra.

A szalagot a mobilra függőleges állásban tettem, különben eltakarta volna a kamera fényérzékelőit.

Egy valamivel nagyobb lencse rögzítéséhez egy pendrive tartórészét használtam fel. A szorító eszközt tömítőgyűrű közbeiktatásával illesztettem rá a mobilra, félve attól, hogy enélkül megkarcolná.

Az itt látható képeket ma készítettem – egy kezdő makrófotós képeit kéretik nem nagyon kritizálni, a célom most amúgy is az ötletadás volt. Tudsz jobbat? Facebook oldalunkon várjuk az eredményeket!

https://www.facebook.com/Szubjektiv/

Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Szerintem, ha azt mondom, hogy kémfilm, sokaknak egy lövöldözős, akciódús film jut az eszébe.  Viszont ha valaki a Kémek hídjától is ezt várja, akkor nagyot fog csalódni.

Persze, ez nem feltétlenül rossz, én például pozitívan csalódtam a filmben. A filmnek tulajdonképp két történetszála van, viszont ezek nem párhuzamosan, hanem egymás után történnek.

A főszereplő, James B. Donovan (Tom Hanks), egy Brooklyni sikeres ügyvéd a hideg háború idejében. Ő kapja meg a hálátlan feladatot, hogy védje Rudolf Abelt, az elfogott orosz kémet. Ismeri a lehetséges következményeket, de végül is elfogadja ezt a feladatot. Mindenki körülötte azt akarja, hogy csak úgy tűnjön a tárgyalás, mintha alkotmányos lenne, viszont James mindenképpen meg is akarja tartani a törvényességet. Időközben egyre szimpatikusabb lesz neki a kém, és rájön, hogy ő csak azt tette, amivel megbízták. Közben Pakisztánban lelőnek egy amerikai kémrepülőt, a pilótát el is fogják. Így sor kerülhet egy fogolycserére, amit a főszereplőnek kell lebonyolítania Berlinben. Amikor odakerül, éppen készül a berlini fal. Innentől kezdődnek a bonyodalmak, mivel Donovan szeretné elérni azt is, hogy egy elfogott amerikai tanulót is elcseréljenek Abelre.

Mindenkinek ajánlom a filmet, nekem nagyon tetszett. Nagyon jó forgatókönyve van, és a színészek is kifogástalanul játszottak.

Weiler Márk (AKG, 7. évf.)

Kémek hídja (Bridge of Spies, 2015, 142’)
Rendezte: Steven Spielberg
Szereplők: Tom Hanks, Amy Ryan, Austin Stowell

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Habár nem nyertük meg a csapatommal a 7.-es nyitótábor-szervezési pályázatot, és egy ismerősöm sem jön a következő évfolyamokra, úgy éreztem, ha már ennyit belefektettem a jövendő AKG-sokba (egy évig dolgoztunk a nyitótábor pályázatán), nem hagyhatom veszni az egészet. Aztán eszembe jutott ez az ötlet, íme!

Amikor hetedikesként az első tanítási napon (nem számítva a szintfelmérőt és a különleges nulladik napunkat) becsöppentem ide, úgy éreztem magamat, mint Alice Csodaországban. Nem voltak ismerőseim a suliban, és tulajdonképpen csak egy szerencsés véletlen folytán kerültem ide. Úgyhogy én tényleg semmit nem tudtam. Semmit.

AKG-s emlékek gyűjteménye - Paskuj Panna kollekciója

Az első izgalmas pont nem más volt, mint az epocha. Nos, erre két 45 perces óra után sor is került. És a lelkem is megnyugodhatott, hogy 80 perc nem is olyan sok (na jó, attól függ), de a lényeg, hogy az irodalom órák különösen játékosnak és izgalmasnak bizonyultak. Viszont, mindannyiunk nagy bánatára, az érettségi nem projektmunkákból áll, ezért jobb, ha a 7.-évet mintegy óriási ajándéknak tekintitek, mert 8.-tól belevágtok a lecsóba, és sokkal húzósabb lesz folyton epochazárót írni.

A következő meglepetést, ami még szintén az első napra esett, a termtud. óra jelentette. Amikor elkezdünk tudósokról és mindenféle lepkekönnyű és egészen izgalmas dolgokról tanulni, egészen fellelkesültem, hogy milyen könnyű ez a suli. Aztán ennek a lelkesedésemnek komoly árat kellett fizetni – az első és egyben addigi életem során leggyengébb jegyemmel, egy gyenge 64%-kal, ami azóta elég keményen stagnált, pláne a fizikánál.

Ami még külön hetedikes kiváltság, az az alkotóház, amit a további években az alkotókör „vált ki”. Nos, itt mindenki „megtanul” varrni, nemezelni, és csupa kézműves extrémséget, ami nekem akkoriban inkább óriási púpot jelentett a hátamon. Visszagondolva, az a nagy semmittevés, akarom mondani a kézműveskedés, nem is volt olyan rossz, pláne, hogy kiürült az agyunk közben. Egy hátrány, hogy mindenki húzna haza a nap végén, de nem, mert ALKOTÓHÁZ!

És jöjjön a mindenki által áhított csibefoglalkozás. Nos, erről aztán pláne tippem sem volt, hogy mi, és hogy hogyan fog zajlani, sőt, még a csibetársaimat is csak nagyjából max. arcról ismertem. De erről inkább nem is mondok semmit. Úgyis minden csibe más és más, szóval a lényeg, hogy megéri az a nagy izgalom, mert sokszor nagyon jó, néha viszont kicsit unalmasabb, de hát nem lehet fenékig tejfel az élet.

És jöjjön a szintén csak a 7. és 8. évfolyamosok privilégiuma, az úszás. Persze ehhez hozzátartozik a dupla tesi is, de az sokkal szórakoztatóbb és lazább, mint egy tesióra. Pláne, hogy a fele utazással telik. Igaz, az úszásnak is… De decemberben belecsobbanni a medencébe, korántsem olyan kellemes. Nekem legalábbis nem. Ennek ellenére én 7.-ben mindkét félévet a medencében töltöttem, lényegtelen komplikációk és a lusta énem miatt. Viszont, ha valami, akkor az úszás a leghasznosabb a tesiórák közül. De ha valaki nagyon ellenálló, akkor talán 9.-ben sem fog tudni még rendesen gyorsúszni. Egyedül az zavaró, hogy mindenki megmutatja – már az ismerkedős-beilleszkedős résznél – a legrosszabbik önmagát, gondolok itt az úszósapi-szemüveg-fürdőruci kombóra, ami valljuk be, nagyot tud ütni.

És ha ezeket túléltük, akkor jön a dolgok izgalmasabbik része, a mindenféle ünnepek és események. Az első a kutatók éjszakája, ahol palacsintáért vagy termtud. pluszpontért kell feladatokat csinálni, vagy az adventi vásár, ami tényleg nagy szenzáció. Már csak azért is, mert én ekkor tudtam meg, hogy 10.-ben lehetőség van diákcéget alapítani. És abban az évben nem is akármilyen diákcégek mutatkoztak be, szóval nekem leesett az állam. Ja, és mindig a 7. évfolyam működteti ilyenkor a büfét, szóval ez mindenképpen nagy nap.

Aztán jön a karácsony, amikor szintén a 7.-esek készülnek előadással, és valami menő cuccal lep meg minket az iskola (például tolltartó, toll, amivel telefonra is tudunk írni vagy termosz). Persze mind ellátva AKG-s emblémával, hogy kellően menőnek érezhessük magunkat. És annak is érezzük.

Utolsó előttiként pedig jöjjön az AKG szülinap. Ennek a napnak mindig a legfontosabb eseménye az avatás – helyett, a tortaevés. Ugyanis az avatás nem érint mindenkit, de a nagy torták igen. És szó szerint „érintenek”, mert nekem az eddigi három évemben nem sikerült megennem anélkül a tortaszeletemet, hogy ne úszott volna mindenem eper-, vagy csokihabban, mikor mi volt épp kedvemre. Szóval igen.

Ami még szintén fontos, azok a témahetek, de erről inkább nem mesélek, mert túl hosszú és unalmas lenne a cikkem. Jöjjön hát a termtud. tábor, amitől mindenki retteg, és amit mindenki vár, mert a kínzások ellenére együtt lehetünk egy hetet a barátainkkal, többnyire valami lepukkant helyen, ahol együtt szidhatjuk a szállást, a mosdót és a kaját. És persze a kirándulást. Most mondom, hogy kalkuláljunk mindig az előre számított kilométer két-háromszorosával, mert ha egyszer is igazat mondanának kedves tanáraink, biztosan eltévedünk.

Az évfolyamunkon még ma is nagy anekdota, hogy melyik csibe, hogyan élte túl a túrát, hogyan értek be elsőnek, hogyan vesztek el, hogyan vesztek össze, hogyan fuvarozta vissza őket a kocsi a szállásra, és végül, hogyan állítottuk be magunkat mind minimum háborús túlélőknek, ha nem éppen kiválasztottaknak, akiknek száz meg száz megpróbáltatás árán, de sikerült visszajutniuk a táborhelyre. Viszont minden rosszban van valami jó. Hetedikben felmentést kaptunk a felelésből, aminek majdnem annyira örültünk, mint a hazavonatozásnak.

Vizsga. Ez az öt betű minden AKG-s diák retteget öt betűje. Hetedikben persze még gyalog-galopp, hiszen a vizsgatárgy választható, de nyolcadikban a vizsgahúzás olykor felér egy halálos ítélettel.

És amikor a patrónusunk kihúzza, hogy hatodikak leszünk a tantárgyak kihúzásában, akkor ki tudnánk szaladni a világból. Kivéve, ha a termtudot, a matekot, a törit és az irodalmat kihúzza az előző négy csibe, mert akkor igazán édes mindegy, hogy mi vár ránk, már megmenekültünk. A tanulság, hogy tanuljatok év közben is, mert egy hét alatt bepótolni az elmúlt öt epocha anyagát, nemcsak hogy lehetetlenség, de felér egy öngyilkossággal.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Most, hogy már egy éve tanulok az AKG-ban, visszaemlékszem a videóra az iskola honlapján, amelyben tanárok, szülők és volt diákok mondták el, hogy miért az Alternatív Közgazdasági Gimnázium volt a legjobb választás számukra.

Én ma úgy gondolom, hogy a felsoroltakon kívül számos más előnye is van annak a rendszernek, ami itt működik, ezért összegyűjtöttem a tapasztalataimat, és megpróbálom elmondani, hogy „miért is az AKG”. Persze én ezt nem annyira komolyan teszem.

Miért az epocha?

Amikor este hatkor, hullafáradtan bemegyek a zongoratanáromhoz, elpanaszolom neki, hogy: „Ma már volt két epochám! Kérem, ma este engedjen el korábban!” Fogalma sincs, mi lehet az az „epocha”, de sejti, hogy az valami nagyon fárasztó dolog lehet, így hazaenged.

Miért a témahetek?

A tanárok az alternatív rendszer miatt nem tudják kiélni szadista hajlamaikat, így még akkor is behívják a gyerekeket, mikor más iskolákban már szünet van. A legjobb az egészben viszont az, hogy a gyerekek még ezt is élvezik.

Miért a gépírás óra?

Valamivel ki kell tölteni a maradék időt… Na, jó! A gépelni tudás nagyon fontos. A mai világban előbb kerül egy 10 ezer forintos klaviatúra a kezedbe, mint egy 10 forintos toll…

Miért a digitális iskola?

Azt már tudjuk, hogy a gyerek nem bír ki 45 percet kütyü nélkül, pláne nem 80-at. Viszont, ha egész órán nyomkodnunk kell a „csak tanulási célokra használt” laptopot (haha), az lefoglalja a kezünket.

Miért a diákvállalkozások?

Ha egy AKG-s gyerek köt egy tokot a telefonjának alkotón, az már egy márkás terméknek számít!

És végül: Miért a gyerekeket tanítják, és nem a tantárgyakat?

Ha a tantárgyakat tanítanák, akkor kb. hatan-heten jönnének suliba naponta.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Iskolánk szokásához híven idén is megszervezte a hetedikesek részére a természettudományos terepgyakorlatot, aminek keretében Magyarország valamely természeti pontjára utaztunk el egy hétre, és ültünk be napi 5 termtud. órára. Idén Sopronba mentünk.

Év elején, amikor beléptünk a kisiskolánkba, egy jó nagy parafatáblával találtuk szembe magunkat, amin szinte kiszúrta a szemünket a sok jókívánság között az az üzenet, hogy: „Ne féljetek a termtud. témahéttől, csak egy kicsit fogtok belehalni!”

Végül is, van valamennyi igazság a dologban, hiszen a „természettudományos terepgyakorlat” során nemigen volt időnk lazsálásra. Többször jutott eszembe az öt nap alatt, hogy egy komplett reality sorozatot kellene forgatni róla „Éjjel-nappal termtud. tábor” vagy „Bogarak között” címen. Fel is sorolok egy pár dolgot, amik így utólag elég szórakoztatónak hangzanak, de a témahét alatt inkább pusztítónak tűntek.

Az első napokban rögtön bevetettek minket a mély vízbe… vagyis csak egy sekély patakba, de mire a bokrokon átvágva eljutottunk a vízig, szerintem már fürtökben lógtak rólunk a kullancsok.

Az volt a feladat, hogy különféle csúszó-mászó, trutyis cuccot halásszunk ki a patakból, miközben ügyelünk arra is, hogy ne vágódjunk bele. Ez utóbbi többnyire sikerült is, bár a rózsaszínű melegítőm öt perc után totál fekete lett, és csak háromszori mosás után nyerte vissza eredeti színét.

Másnap Nádori tanár úr közhírré tétette, hogy a csibe felének kilátót kell építenie. Ez eddig még könnyűnek hangzik, de volt még egy-két kikötés: a kilátó csak és kizárólag olyan gallyakból épülhet, aminek átmérője kisebb 2cm-nél. Hogy fog ez elbírni minket? – gondoltuk ijedten.

Persze az elkészült építménynek „csupán” egy színültig töltött 2 literes vizes palackot kellett elbírnia, aminek minimum 150 cm magasan kellett lennie. Ja, és kizárólag természetes dologból álhatott. „Csak” ennyi feltétel volt. Amikor a tanár urak megnézték a többórás munkánkat, csak annyit mondtak, hogy: „nagyon szép, nagyon ügyesek vagytok.” Semmi ötös, 100% vagy plusz pont?

A kép a korábbi 7.-es témahéten készült

Amikor azt hittük, hogy elértük a feladatok nehézségi csúcspontját, a tanárok még mindig tovább tudták fokozni a dolgokat. A munka hasonló volt az előzőhöz, de voltak még benne extra feltételek: először is, kilátó helyett hidat kellett építeni, a tákolmánynak nem 2 litert, hanem egy egész embert kellett elbírnia, valamint két pillér között minimum 80 cm-nek kellett lennie. A többi feltétel (pl. az ágak átmérőjére vonatkozó) megmaradt. A hídépítés egy külön novellát érdemelne, de igyekszem pár mondatban összefoglalni. Amikor Nádori tanár úr kimondta az utolsó szavakat a feladatról, az egyes csibék gyorsabb tagjai őrült sprintbe kezdtek, hogy elfoglalják a patak azon részeit, amik lassabban folynak. Tudván, hogy csak egy óra áll a rendelkezésünkre, rögtön belefogtunk a munkába. Egyes agyalágyultak levették a cipőjüket, és úgy mászkáltak az egy-két fokos patakban és annak partján lévő csalán-erdőben. Amikor megkérdeztem az egyik csalánjáró gyereket, hogy nem fáj-e a lába, azt mondta, hogy nem, mert már nem is érzi.

Mások bakancsostul és nadrágostul placcsogtak a vízben, és néhányan még bele is ültek. Már kezdtük remélni, hogy készen leszünk, de hirtelen a nyakunkba szakadt egy jó nagy adag eső (mintha nem lett volna elég a patak vize!). A zápor még talán oké, de ami ez után következett, az már felejthetetlen élmény: egyszer csak dörögni és villámlani kezdett az ég. Na, mit csinál ilyenkor egy életvidám tizenéves? A patak mellett járkál, és azt mondogatja, hogy: „Na, gyerekek, együtt fogunk meghalni!”

A patrónusok meg persze kapucniban és forró teával a kezükben néztek minket, és mondták mosolyogva: „Hát, ti gyerekek vagytok, mi meg tanárok...” Ismét köszi szépen!

Amikor végül észhez kaptak, hogy nem szívesen visznek minket kórházba tüdőgyuszival, betereltek minket a házakba, hogy öltözzünk át száraz ruhába, és fürödjünk meg meleg vízben. Csakhogy elfogyott a meleg víz, így még a pataknál is hidegebb vízben kellett lezuhanyoznunk. Amikor este, vacsi után eredményhirdetés lett volna, és lementünk a hidakhoz, a patak megáradt vize már elmosta azokat. Az egyórás kemény munkáinkat!

Amikor bepakoltam a témahétre, 8 pár zoknit raktam be, amit eléggé soknak találtam, de később rájöttem, hogy 18-at kellett volna betenni. Mivel nem volt fűtés (csak a tanárok házában, ami később megkapta a „melegház” nevet), minden nap 4 pár zoknit préseltünk magunkra. Ezzel csak az volt a baj, hogy a patakjárások során, ha belecsúsztál a vízbe és beázott a cipőd, az összes zokni mehetett a szennyesbe.

Egy átlagos napon ezt vesszük fel: zokni, nadrág, trikó, póló, pulcsi.

Egy természettudományos témahét alatti öltözék: zokni, zokni, zokni, zokni, nadrág, nadrág, nadrág, póló, póló, póló, póló, pulcsi, pulcsi, kabát.

A kép a korábbi 7.-es témahéten készült

Amúgy az sem volt kellemes, hogy télikabátban kellett beülnünk a jéghideg előadóterembe, ahol a két legfontosabb dolog az volt, hogy: a vizsga 75%-ára az lesz a megfelelő válasz, hogy „alpi hatás” és hogy Sopron Magyarország leghidegebb és legcsapadékosabb pontja.

Az utolsó napokban volt egy olyan program, hogy a csibe egyik tagjára hány különböző ruhaarabot tudunk ráapplikálni. Vicces volt nézni, ahogy a rikító-rózsaszínű szemüveges fiúra a nyolcadik kabátot erőszakoljuk rá.

A következő nagyobb program a túrázás volt, amit jobb, ha nem elemzek, mert még holnap este is itt ülnénk. A lényeg az, hogy 6 kilométert tettünk meg, állomásonként egy-egy kis zacskó gumicukorért. Az egyetlen baj csak az volt, hogy nem lehetett mindenhova ki-, be- illetve felmászni, különben beért volna minket a többi csibe.

Végül a mindent eldöntő vizsga. Az utolsó este, a túra után Vica bejött, és közölte, hogy nem feltétlenül csütörtökön, a hazaindulásunk előtti pillanatokban kell vizsgáznunk, hanem van lehetőségünk arra, hogy szerda este essünk túl rajta. Ismét egy szuperszonikus sebességű sprint az étterem ajtaján elhelyezett jelentkezési lapig, ami két perc alatt megtelt a lelkes vizsgázó hetedikes diákok neveivel.

Hármasával mentünk be vizsgázni, de még így is ijesztő látványt nyújtott a két rettegett termtud. tanár, Nádori és Marsi tanár úr. A meghökkentő első benyomás ellenére voltak igen egyszerű kérdések is, például: „Fejezd be a Póni történetét!”

Ez egy póni története, kicsi póni története…

Vagy: „Mi volt tegnap este a vacsora?”

Van egy konkrét példa, ami szerintem annyira jellemző az AKG-s oktatására:

– Mikor volt a nagy európai piknik? – kérdezte lelkesen Nádori tanár úr.

A diák csak néz, nem tudja a választ. Marsi tanár úr egyszer csak megszólal:

– Hé, szerintem nem tudja.

– Lehet. Várjatok csak, átfogalmazom: mikor volt a páneurópai piknik?

A diák meg persze sikeresen átment a vizsgán.

A tábor végén, amikor Nádori tanár úr elköszönt, és lezárta a hetet, ez volt a hozzánk intézett utolsó mondata: „Tudom, hogy hallottátok a nagyobbaktól, hogy milyen szörnyű ez a témahét, és arra szeretnélek kérni titeket…” – ilyenkor az ember azt várná, hogy azt mondja, hogy ezt a hírt legalább mi ne terjesszük, de ehelyett ezt hallottuk: „hogy adjátok tovább a leendő hetedikeseknek!” Ez persze nagy sikert aratott köreinkben.

Röviden talán ennyi az első természettudományos terepgyakorlat leírása. Bár még az utolsó percekben is majdnem belevágódtam fejjel a patakba, ez az öt nap nagyon szép emlékként marad meg bennem.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)
fotók: Titz Liza, Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!

„Na, és mi leszel, ha nagy leszel?” Ettől a mondattól szinte mindegyik gyerek hátán végigszalad a hideg. Mert persze oviban még mindenki biztos volt benne, hogy tűzoltó lesz. De aztán? A gyerekeknek csak egy igen kicsi része tudja, hogy mi érdekli igazán, és mihez van tehetsége. Van, aki már kicsi korában rájön, van, aki nem. Ez így természetes.

Én az előbbi csoportba tartozom, ugyanis már egészen kicsi korom óta az az álmom, hogy divattervező legyek. Ezt pedig rengetegen nem tudják megérteni. Azt, hogy szeretek ruhákat rajzolni, és lehetőség szerint varrni is dolgokat. És hogy ez miért ilyen furcsa? Mert fiú vagyok. Menjek szépen jogi karra vagy legyek bokszoló. Hát nem. Nem leszek se bankár, se sportoló. Ez így jól hangzik. Magabiztos és erős. De amikor visszahallasz magadról pletykákat meg rosszindulatú véleményeket, elszomorodsz. Ilyenkor mindenkinek szüksége van egy barátra, egy szülőre, egy példaképre. Egy barátra, aki támogat, egy szülőre, aki vigasztal és egy példamutatóra, akinek tanulhatsz a hibáiból. Aki erőt ad. Egy olyan emberre, akiben valamilyen módon felfedezed saját magad.

Én pedig azok közé a szerencsések közé tartozom, akik találkoztak példaképükkel. A selyem útja divatbemutatón válthattam néhány szót kedvenc divattervezőmmel, Zoób Katival.

Először azt szeretném megkérdezni, hogy gyerekkorodban is divattervező szerettél volna lenni?

Nem, de amióta az eszemet tudom, mindig valamit szabok, varrok. De egyáltalán nem szertettem volna divattervező lenni. Tulajdonképpen nem is tudom, mi szerettem volna lenni.

Melyik kor divatja van rád a legnagyobb hatással?

Természetesen a mai kor divatja. A divatban az a fantasztikus, hogy az ember bemutathatja a múltról alkotott gondolatait. A divatnak az a lényege, hogy egy stílus szülessen, menjen ki a divatból, aztán megint szülessen, és megint menjen ki a divatból – és ez inspiráljon mindenkit. A divat egy csodálatos körforgás, és ez a kor, amiben mi most élünk, azért nagyon jó, mert nincsenek szigorú szabályok, nem kötelező egy logikával gondolkodni és öltözködni.

Van olyan példaképed vagy másik tervező, akinek a munkáiból inspirálódsz?

Nekem nagyon sok tervezőhöz van vonzódásom, de a legfontosabb számomra szakmailag Chan Frank Ferri. Ő egy építész volt, aki a Dior divatháznak is dolgozott. Egy csodálatos egyéni szabásvonalrendszert valósított meg, márpedig nekem a divat a szabásvonalakból áll. Amit ő képviselt, az a tiszta, klasszikus, ám mindig kicsit építészeti elemekre épülő stílus, az nagyon nagy kedvencem. De tudnék sorolni legalább ötvenet, akikben mindig találok valami olyat, ami nagyon érdekes.

De az a két fiatal tervező, akik ma itt bemutattak velünk együtt, ők is nagyon érdekesek, mert egy egészen más arculatát, felfogását mutatják be a kínai selyemnek. Egy nagyon vidám, színes és modern arculatát. Én pedig egy húsz éves divatvonalat hozok, és azt gondolom, hogy ez így tökéletes, mert inspiráljuk egymást.

Mit üzennél azoknak, akik divattervezők szeretnének lenni?

Azt, hogy ne csak rajzolni, hanem is varrni szeressenek, mert az a legjobb az egészben.

Nagy Domonkos (AKG, 7. évf.)
fotók: Nagy Domonkos, kattizoob.hu, pumpkin-paradise.com

Zoób Kati divattervező, építész, jelmeztervező és bábkészítő is. Divattervezőként a legelismertebb, több mint húsz éves karriert tudhat maga után. Kollekciói az egész világot bejárták már, Shanghaitól kezdve Párizson át Londonig. Elnyerte a Best Natural Fashion Awards Shanghait, és 2009-ben megválasztották a Magyar Kultúra Nagykövetének.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A válságstáb egy viszonylag érdekes film. Nincs benne akció vagy akár nagyon komplex történet, viszont a film nagyon jól mutatja be egy választási kampány menetét. Nem hasonlít egy dokumentumfilmre, viszont sokat megtudhatunk belőle.

Jane (Sandra Bullock) egy visszavonult politikai tanácsadó. Egy békés napon meglátogatja őt két ember, akik elérik, hogy elfogadja a megbízását egy bolíviai elnökjelöltnek, Castillónak. Mikor Bolíviába érkezik, létrejön Castillo választási csapata. Jane eredetileg nem mutat túl sokat magából, folyamatosan egy oxigénpalackot kell magával cipelnie, mert a város nagyon magasan van, kevés a levegő. Egész nap fáradt, és nem segít semmit. Nagyon nehéz a feladata is, mivel Castillónak, mikor megérkezik, csak 8%-os támogatása van. Castillo pedig nem egy szimpatikus, nem egy mosolygós ember.

Jane rájön, hogy Castillót nem tudja megváltoztatni, ezért azt találja ki, hogy az emberek elvárásait változtatja meg. Ezt úgy éri el, hogy innentől kezdve mindig a válsághelyzetről fognak beszélni, és arról, hogy Castillo megmentené az embereket. Viszont a legesélyesebb elnökjelölt balján megjelenik Jane ősi ellensége, Pat Candy (Billy Bob Thornton). Innentől kezdve minden csak bonyolódik, és Castillo szavazóinak száma is növekszik.

Mindenkinek azt ajánlom, hogy nézze meg ezt a filmet, nem fogtok csalódni. Jó szórakozást!

Weiler Márk (AKG, 7. évf.)

A válságstáb (Our Brand is Crisis, 2015, 108’)
Rendezte: David Gordon Green
Szereplők: Sandra Bullock, Billy Bob Thornton, Joaquim de Almeida

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Mint azt sokan tudhatják, a Túl a Maszat-hegyen egy 2003-ban megjelent verses meseregény, amit Varró Dániel írt. Felmerülhet a kérdés, mégis, miért kerül szóba ez 2016-ban, hiszen ez már „lejárt lemez”. Erre viszonylag egyszerű a magyarázat: mivel idén készült a mű alapján egy remek előadás, ráadásul két AKG-s diák is szerepel benne (Boross Eszter és Németh Kristóf).

Mikor megtudtam, hogy egy osztálytársam játszik a darabban, egyből vettem rá jegyet – annak ellenére, hogy azt hittem, ez inkább gyerekeknek szóló előadás. Még akkor sem oszlottak el a kételyeim ezzel kapcsolatban, mikor Kristóf biztosított arról, hogy ez mindenkinek szól, kicsiktől nagyokig. Végül természetesen elmentem megnézni a darabot Pomázra, a Teleki-Wattay Művészeti Iskolába. Bár kissé elszámoltam a dolgot, és nagyjából 15 perc késéssel érkeztem, még könnyen felvettem a történet fonalát.

Őszintén szólva, számomra kellemes csalódás volt az előadás. Remekül éreztem magam, és rengeteg pozitívumot véltem felfedezni. Először is, hogy apró gyerekektől kezdve felnőttekig voltak benne szereplők, és a nagy korkülönbségek ellenére is összehangoltan mozogtak a színpadon, minden fennakadás nélkül. Másrészt élő zenével kísérték végig a darabot, ami számomra meglepő volt, és abszolút megadta a jó hangulat alapját. A humorral bőkezűen bántak, és a színpad adottságait is jól használták fel.

Látszott, hogy sokat készültek az előadásokra, és hogy fontos számukra, hogy a lehető legjobbat adják a színpadon. Azt hiszem, ez sikerült is. Én nagyon élveztem, és az a fiú is, aki elkísért – annak ellenére, hogy ő az elején kijelentette, neki ez biztosan nem fog tetszeni. Szerencsére nemcsak egyszer mutatták be a darabot, talán lesz lehetősége az olvasóknak is elmenni rá. A jegy ára pedig csak ezer forint volt. Ajánlom mindenkinek a darabot, és abban is biztos vagyok, hogy ha más előadása is lesz ennek a formációnak, arra is érdemes elnézni.

Zsiros Eszter (9. évf.)
fotók: Németh László, Báthory Boglárka

Túl a Maszat-hegyen
Varró Dániel-Presser Gábor-Teslár Ákos mesejátéka
a Teleki-Wattay Művészeti Iskola növendékeinek előadásában
Rendezte: Simoncsics Zsófia

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Hihetetlen, de Ildi (Zrinszky Ildikó) már több mint 20 éve van velünk az AKG büféjében. Ennek apropóján beszélgettünk vele egy viszonylag nyugis lyukasórában. Szóba kerültek a kezdetek, az Ildi tea titka, és Szafi, az unoka is. Hallhattunk iskolai sztorikról, és arról is, hogy jó pár évvel ezelőtt hogyan nem égett le az AKG.

Mesélj, milyen volt megérkezni az AKG-ba 20 évvel ezelőtt?

Azt kevesen tudják, hogy az én érkezésem nem volt annyira váratlan. Ugyanis, amikor megláttuk az újságban ezt a hirdetést, hogy iskolai büfé bérleti joga átadó, főleg azért jöttem ide nagyon szívesen, mert érettségi után itt dolgoztam. Képesítés nélküli napközis tanító néni voltam, Misi nénit is azóta ismerem. ’82-től ’84-ig dolgoztam itt, innen mentem szülni is, de ez az épület akkor még általános iskola volt. Úgy emlékszem, a hirdetésből ki sem derült, hogy közben középiskola lett – akkor mondták először, amikor beléptem az ajtón.

Az első büfé helyszíne nem itt, hanem a második emeleten volt, egy nagyon szűk kis folyosó végén. Ez egy kis levegőtlen lyuk volt, az első két évet ott szenvedtem végig. Utána az iskola csapata úgy döntött, hogy kerüljön le a büfé az ebédlőbe. Ezt, ami most itt van, ezt én ötlöttem ki, a saját költségemen. A színét is úgy választottuk, hogy passzoljon az ebédlőhöz. Úgyhogy így indult. Igazából itt lent lettem igazi AKG-s.

Miért, fönt nem annyira látogattak téged?

De, de, már oda is nagyon jöttek a gyerekek. Az elején bele kellett tanulnom, hiszen még sosem csináltam ilyet. De akkor még nem volt 6 osztályos az iskola. Annak az évnek a környékén vált azzá, amikor lejöttem. A kicsi gyerekekhez meg jobban megtalálom a hangot, a 13 évessel sokkal jobban ki tudom alakítani a közelebbi kapcsolatot, mint egy nagyszájú kamasszal. Valahogy a kisiskolásokkal lett ez az egész ilyen központi hely. Emlékszem, annak az évfolyamnak voltam először fent a tablóján. Azt már nem tudom, azóta fent vagyok-e mindegyiken, de jó páron biztos.

Mikor kezdődött el az, hogy beülnek hozzád az emberek?

Ó, az az elejétől. Mindig úgy van, hogy vannak a visszafogottabb gyerekek, meg vannak a nagyobb szájúak, akik már rögtön megjelennek. Én meg szeretek nyitott ajtónál dolgozni. Mondjuk, amikor van a két nagy roham, 10-kor meg ebédidőben, akkor azért bezárkózom, hiszen bosszantanak, meg útba vannak.

Amikor itt vannak, akkor kötetlenül beszélgetünk, mert érdekel, mi van velük, milyen a sorsuk. Persze, van, amikor fárasztanak, de azt is megoldom. A kis lógósokat pedig néha még órára is elzavarom. Több-kevesebb sikerrel, ki tudja. Bár úgy tűnik, vannak, akiknek sok lyukas órája van (nevet). Egy-kettő azért mondja, hogy nem azért jön, mert szeret, hanem azért, mert meleg van (bár szerintem ezt csak cukkolásból mondják).

Amikor a hetedikesek megérkeznek, mit vettél észre, ki az, akinek van bátorsága ide beesni hozzád? Tényleg csak a nagyszájúak jönnek?

Hetedikben többnyire kicsit meg vannak szeppenve. Mesélik, hogy nyitótáborban már sokszor szóba kerülök. Ha ide járó testvére van valakinek, akkor abszolút úgy jön, hogy már ismer. Remélem, hogy ez kicsit az én közvetlen kisugárzásomnak is köszönhető, annak, hogy rögtön ilyen anyáskodós szoktam lenni. Talán az is van mögötte, hogy anno, sok éven keresztül, minden áron pedagógus akartam lenni, csak olyan munkát tudtam magamnak elképzelni, aminek gyerekekhez van köze. Valamennyire ez sikerült, mert pedagógus ugyan nem lettem, de azért a gyerekek közelsége mégis a munkámhoz tartozik.

Figyelj, ha mufurc lennék, és nem lennék kedves, mosolygós – most persze magamat dicsérem, ami nem egy szép dolog –, akkor nem jönnének ide. Szerintem mindenki olyan a másikkal, ahogy a másik viselkedik vele. Tehát a közvetlen hangvétel mindig jó.

Az is hozzá tartozik a dologhoz, hogy nagyon sok gyerekkel – főleg, amikor már elballagtak – sulin kívül is van kapcsolatom. Nyaranta találkozunk, megiszunk egy kávét. Voltam már sörözni, banketten, kerti partin a nagyszülőknél. Ami pedig nagyon sokszor előfordult, hogy jönnek hozzám, a lakásomra is. Főztem már nekik, volt már egy-két buliszerű kajálás az Ildinél. Szóval baráti köröm is van már innen.

Olyan nyár pedig nincs, hogy én egy AKG-sal valahol ne találkozzak. Vagy a Balatonon vagy külföldön. Idén Isztambulban találkoztam valakivel. Rómába tartó gépen három AKG-s család, a londonin kettő. Szóval mi, AKG-sok, mindenhol ott vagyunk.

Hogyan találtad ki, hogy miket fogsz árulni a nekünk?

Nekem is vannak gyerekeim, meg körülnéztem sok iskola büfében. Ami szerintem hozzám fűződik, az az Ildi tea. Azt találtam ki 20 évvel ezelőtt, hogy legyen valami olyan, amit a gyerekek frissen isznak, és olcsó is legyen. (Mondjuk, arról elég híres vagyok, hogy akár egy évtizedig nem emelek árat, nem is tudom, hogy csinálom.)

Ez így adja magát, bár minden évben kell valami újdonság, hogy az érdeklődést fenntartsam. Nagyon sokszor pedig a gyerekek adják az ötletet. Például a tavaly szeptemberben „bemutatkozott” pirított hagymás hot-dog is ilyen. Végül is azt árulok, amire kereslet van.

Ezek szerint a tea már a kezdetek óta volt?

Már az első pillanattól. Főleg a hideg. Mert ugye a fiúknak nem lehet meleget adni, ha -20° van odakint, akkor is azt issza. Hangja az már nincs, bárhogy küzdök is vele, azt issza. A lányok hidegben pedig jobban vágynak a melegre, így van mindenféle. És sosem fogyhat el. Folyamatosan főzni kell – kitörne a pánik, ha valamiért nem lenne.

Volt már olyan, akinek elárultad a „titkos receptet”?

Szoktam hülyéskedni, hogy fú, majd ha leérettségiztetek, elárulom. De egyébként egyetlenegy titka van: nem szabad kispórolni belőle semmit. Nem egyszer jártam a műjégen, ahol valami ízetlen, cukros átlátszó semmit adnak. Nem! Bele kell tenni rendesen a citromot, a cukrot, nem sajnálni belőle semmit.

Persze volt, hogy egyszer-kétszer kihagytam belőle valamit véletlenül („vagy kolbász íze volt” – súgja oda egy éppen bent ücsörgő). Ja, igen, a kolbász íz, azt nem akartam elhinni. Aztán amikor a hatodik mondta, akkor megkóstoltam, és tényleg az volt neki. Véletlen betettem a felvágottat a teahűtőbe, attól volt, azóta figyelek, hogy ne csináljak ilyet.

Említetted a két csúcsidőszakot. Olyankor mit tudsz csinálni, amikor azt látod, hogy kint tulajdonképpen ölik egymást az emberek?

Akkor veszek egy nagy levegőt, hogy túléljem. Szokták mondani, hogy a tolakodókat ne szolgáljam ki. Van, amikor egyszerűen nem tudok erre is figyelni. Azok az időszakok szellemileg is megerőltetőek, hiszen egyszerre kell figyelnem 4-5 gyerekre.

Egyszer volt egy olyan, hogy azt hittem, itt most mindenkit megölök, vagy magamat szúrom hason. Lehúztam ezt az ablakot, kiszaladtam a suli elé és leültem a lépcsőn, a legnagyobb roham kellős közepén. Kábé negyven gyerek rohant utánam, hogy „Ildi mi a baj?”. Mondtam nekik, hogy két percet kérek, különben gyilkolok. Azóta nem volt ilyen, meg általában tudom is uralni a helyzetet.

Van valami nagyon emlékezetes munkahelyi „bakid” az elmúlt 20 évből?

Hát volt az, amikor felrobbantottam a mikrót. Beszélgettem az egyik tanárral, kicsit belemerültünk, aztán már csak a hatalmas durranást hallottuk. De hát tudod, csak az nem hibázik, aki otthon marad. Azért gyakran nem fordulnak elő ilyen esetek, bár az néha megtörténik, hogy szénné égetek egy melegszendvicset.

Egyetlenegyszer volt olyan, hogy hazamentem, és elalvás előtt az jutott eszembe, hogy én biztos nem kapcsoltam ki a melegszendvics sütőt. Gondoltam: „Úristen, leégetem az egész iskolát!” Hiába hívtam a portást, nem vette fel. Így éjfélkor kocsiba ültem, és bejöttem a büfébe. Naná, hogy ki volt kapcsolva!

Ami félelmetes élmény, hogy egyszer volt itt egy árvíz. Csőtörés volt a Miklós utcában. Hallottam, ahogy a konyhás nénik sikítanak, hogy jön be a víz. Itt állt vagy 10 fiú, és elüvöltöttem magam, hogy mindent azonnal fel a pultra. Két pillanat múlva már minden biztonságban volt. Fél perc múlva térdig érő vízben álltunk. Gyerekekről szóló sztori meg millió van. Abból könyvet írhatnék.

És van kedvenced közülük?

Volt egy kis Polskim, amikor idekerültem. Pár srác rohant le ide hozzám, hogy „Ildi, légy szíves, add kölcsön a kocsit, haza kell szaladnunk valamilyen könyvért, mert leharapja a tanár a fejünket, ha nem lesz itt”. Esküdöztek, hogy rohannak és jönnek vissza. Elég sokáig könyörögtek, mire ráálltam. Aznap teli tankkal jöttem iskolába, a nap végén pedig, amikor beültem a suli előtt, épphogy eljutottam az első benzinkútig. Utólag mesélték el, hogy igazából a Hajógyári szigeten a kézifékes megfordulást gyakorolták. Mikor ezt megtudtam, a negyedikig kergettem őket a partfissal. Tíz évvel ezután még valami találkozón poénkodtak is vele, hogy „na, Ildi, kocsikulcs?”

Ildi a Szubjektív címlapképén, 2011-ben

A legnagyobb sztorim pedig szerintem a következő volt. Ugye rengeteg gyereknek adok hitelt, amikor pedig még az elején voltam, akkor nem figyeltem arra, hogy a végzős diákok egy hónappal hamarabb végeznek, így nem is szabad őket felírni, mert előfordulhat, hogy soha többet nem látom az illetőt. Volt egy fiú, akivel nagyon-nagyon jóba voltam. Itt hagyott közel ezerforintnyi tartozást. Nyáron Balaton-átúszáson voltam, vártam a férjemet a parton, aki úszott. Kit látok ott, levegőt kapkodva kivánszorogni a vízből? Hát persze, hogy a srác volt. Nem hagyhattam ki a poént, mondtam neki, hogy az nem járja, hogy lelépsz az én ezer forintommal, szóval idáig eljöttem érte. Kapkodott levegő meg a pénztárcája után szegény. Egészen az utolsó mondatig kibírtam röhögés nélkül, ő meg elhitte, hogy valóban azért ültem kocsiba, hogy behajtsam a tartozást. Amit persze utána ki akart fizetni, de nem hagytam neki.

Mi a helyzet mostanában Szafival, az unokáddal?

Hát, ő nagyon jó fej, már ovis. Van neki egy szerelme, aki a minap adott neki egy puszit. Miatta akart hercegnő lenni a farsangon, azt mondta, hogy a pörgős szoknyájától biztos el fog ájulni a fiú. Amúgy meg hihetetlen dumája van. Mostanában nagyon sokat vigyázok rá, mert a mamája dolgozik. Mindig mond egy olyat, amin meglepődök. Például múltkor vettem neki egy filctoll készletet, ami nagyon le volt ragasztva, így nem tudtam kibontani. Mondom magamnak, hogy mi a túrónak rakják rá ezt a ragasztót. Szafi meg válaszolt rá: „Ez azéjt van nadi, hogy megnehezítsék az életedet.”

Szóval nagyon édes, bár ismeritek, mert sokat van itt. Emiatt AKG-s is akar lenni. Múltkor is mondta, hogy „Nadi én a világon az ATG-t szejetem a legjobban”. Mintha annyi iskolát ismerne…

El tudnád képzelni, hogy valaha abbahagyd itt a munkát?

Te, ezen már sokat gondolkoztam, meg sokan kérdezitek. Eddig nem is foglalkoztam ezzel, de mostanában néha eszembe jut. Úgy látom, hogy nem tudnám abbahagyni, szóval, ha szükség van rám, én sokáig tervezek még maradni. Legalább 10-15 évig. Bár akkor sem tudnám teljesen leadni, mondjuk, az egyik gyerekem idejöhetne, és én csak felügyelnék. De azért ehhez egészség is kell. Most leszek 54, remélem, 65-ig tudok maradni. Elvileg idősödök, de azért én fiatalosnak gondolom magam. Bár mindenki így gondolja magáról.

Nekem már a nyár is nagyon hosszú, július elején már jönnék vissza. No, nem a pénzért vagy a munkáért, hanem egyszerűen hiányzik a napi rutin, meg a hangulat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem egy jókedvű munkakör ez.

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)
fotók: Titz Liza

Korábbi interjúnk: Takács Iván Péter: „Nem tudok más munkát elképzelni” – interjú Zrinszky Ildikóval, az AKG büfé vezetőjével (Szubjektív, 2011. november)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Egy hétvégén, nagyon fáradtan, kitaláltuk egy barátnőmmel, hogy elmegyünk moziba. Ennek nem lett volna semmi akadálya, azon kívül, hogy lényegében egyik film se érdekelt minket azok közül, amik a moziban mentek. Így legjobban – az előzetes alapján – még ez a film nyerte el a tetszésünket.

Szóval az előzetesen kívül lényegében semmi más információnk sem volt. Amit elárulhatok róla, anélkül, hogy lelőném a teljes sztorit, az az, hogy egy nőről szól, akit baleset ér, és egy pincében ébred fel, ahol egy férfi azt állítja neki, hogy eljött a világvége. Atomkatasztrófa, sőt, az űrlények is meg akarják szállni a Földet. Eleve nem túl bizalomgerjesztő a férfi, és a főhősünk, érthetően, el is gondolkozik azon, hogy most tényleg megmenekült-e vagy csak egyszerűen elrabolta egy pszichopata.

Nagyon sok szempontból a film a végére már teljesen élvezhetetlenné vált nekem. Nem fogok spoilerezni, ha elárulom, hogy tényleg űrlények szállták meg a Földet, és ezt egyszerűen megtudhattam volna, még azelőtt, hogy beültem a Moziba. Ugyanis ez nem az első rész volt, hanem a második. Az első rész pedig teljes egészében egy űrlénytámadásról szólt, mint azt (sajnos csak később) megtudtam. Eleve nem szeretem annyira az ilyen akció-sci-fi filmeket. Szerelmi szál pedig nincs nagyon benne, azon kívül, hogy egy szakítással indít a történet – de ez a szál utána elhal, mert talán belátták, hogy azt már lehetetlen lett volna belezsúfolni a filmbe.

Nem túl sok jó dolgot mondtam eddig a Cloverfield Lane 10-ről, de be kell látnom, hogy ebben én is ludas vagyok, hiszen eleve a műfaj sem a kedvencem. Viszont a film első fele még egész jó volt, csak a végére nem értettem, hogy mit keresek ott. Ajánlani őszintén nem annyira tudom, de biztos sok embernek tetszene, szóval, akinek még ezek után is van kedve megnézni, annak jó szórakozást.

Fodor Júlia (AKG, 9. évf.)

Cloverfield Lane 10 (10 Cloverfield Lane, 2016, 103’)
Rendezte: Dan Trachtenberg
Szereplők: Mary Elizabeth Winstead, John Goodman, Bradley Cooper

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A kilencedik évfolyam utolsó témahetének témája falukutatás volt. Ennek a témahétnek az a célja, hogy egy csoport tizenéves budapesti gimnazista megismerhesse egy teljesen más lehetőségekkel rendelkező közösség működését, a problémáit, megoldásait, valamint hogy tapasztalataik alapján használható visszajelzést szolgáltassanak az adott településnek.

A konkrét feladatunk egy minimum két oldalas beadandó volt, ami az általunk választott témakörben íródott. Ez nagy arányban beleszámított az etika jegyünkbe, valamint a részét képezte annak az összeállított, kinyomtatott és beköttetett dokumentumnak, amit visszaküldünk az adott csoport által kutatott település önkormányzatának.

Az évfolyamunk vegyes érzelmekkel indult neki a témahétnek, kicsit tartva attól, hogy mit várhatunk és tapasztalhatunk majd. Én kutatási témának az oktatást és nevelést választottam, így előmunkálatként egy kérdőívet állítottam össze ötödikes/hatodikos iskolások számára. Főként a településen élő gyerekek világába, érdeklődési körébe akartam bepillantást nyerni, így mikor megtudtam, hogy a mi etika csoportunk Szendrő várost kapta, ahol kutatnunk kell, már tudtam, hogy én az ott töltött két napot a szendrői Apáczai Csere János Általános Iskolában fogom tölteni.

Szendrő

Nagyon érdekes volt megtapasztalni egy olyan iskolai közeget, ahol a diákok 80-90%-a roma származású volt. Ezek a gyerekek alapvetően kevesebbet kaptak az élettől indulásképpen. Eleinte furcsán és gyanakodva méregettek minket, de nem kitaszítóan és bántóan. A kérdőívre adott válaszaik és pár rövid beszélgetés alapján azonban azt tapasztaltam, hogy a gyerekek értékrendje nem sok mindenben különbözik más helyen élő vagy nem roma gyerekekétől. Ebben nagy szerepe lehet az iskolának, hiszen amit ott tapasztaltam két nap alatt a tanárokkal, az igazgató úrral való beszélgetésekből, hogy ennek az iskolának nemcsak oktatói feladatokat kell ellátnia, hanem nagyobb mértékben nevelői feladatokat.

fotó: boon.hu

A gyerekek egy sok mindenben eltérő kultúrát hoznak sokszor magukkal otthonról, és pár dolgot le kell ebből vetkőzniük ahhoz, hogy egy olyan úton induljanak el, ami a hatékony oktatáshoz és a továbbtanuláshoz vezet. Az igazgató úr például a kiabálást, csúnyán beszélést, egymás szavába vágást nevezte meg példáknak. Legtöbbször az a baj – árulta el az igazgató –, hogy a gyerekeknél nincs meg a családi egység, a megfelelő családi légkör. Hogy nem ugyanazt jelentik ezek a szavak nekik, mint nekünk. Az iskolában elvárt egy magatartásforma, ami szinte teljesen különbözik attól, mint ami a gyerekeknek otthon megengedett. Mondhatni azt is, hogy kész tudathasadás ezt gyerekfejjel összeegyeztetni.

Az iskola

Az iskolában hihetetlenül jó volt a tanárok pozitív hozzáállását látni, azt, hogy szeretik, amit csinálnak, és a gyerekeknek is szeretnének segíteni. Különböző nemzetközi programokon (pl. Erasmus+) vesz részt az iskola, így a pedagógusok és pár diák is tud külföldi tapasztalatokat szerezni, megoldásokat tudnak megismerni, és azokat át tudják vinni az oktatásba. Ez a fajta nyitott hozzáállás szerintem a kulcsa a sikernek, így nagyon drukkolva és bizakodva hagytam ott az Apáczai Csere János iskolát.

Az iskola

Nagyon jó volt tapasztalni ezt a fajta hozzáállást nemcsak az iskolától és annak dolgozóitól, de az egész várostól is. A polgármester úr is hihetetlenül segítőkészen fogadta a csapatot, Szendrő összes lakója szintúgy.

Összefoglalva, az évfolyamunk szerintem olyan élményekkel lett gazdagabb, amik sokat adtak hozzá az érzelmi intelligenciánkhoz, és azon túl, hogy felnyitották a szemünket, gondolkodásra és segítségnyújtásra is késztetettek. A cikk írása közben merült fel bennem, hogy azzal, ha az országban esetleg több iskolában lenne ilyen kezdeményezés, nagyon sok problémára találhatnánk megoldást.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

Fotók: a szerző képei és boon.hu

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nekem a filmek a kedvenceim. Nagyon sok filmet nézek, a Tarantino filmek nekem mégis kimaradtak. Viszont az Aljas nyolcas kapcsán a Tarantino filmekkel is megismerkedtem.

Az Aljas nyolcas egy westernfilm, elég újfajta megközelítésben. De nem egy laza, lövöldözős film, hanem egy kemény thriller. Egy lovaskocsi a vihar elől menekülve halad az utakon, amikor megpillantják Marquis Warren őrnagyot (Samuel L. Jackson), aki persze fel is kéredzkedik a kocsira. Itt John Ruth-tal (Kurt Russel), a hóhér becenevű fejvadásszal találkozik, aki Daisy Domergut (Jennifer Jason Leigh) szállítja magával, hogy bíróság elé állítsa. Útközben még találkoznak Chris Manix-szel (Walton Goggins) is, a seriffel. Kicsit később sikerül eljutniuk egy kocsmába, ahonnan ők nyolcan, a vihar miatt nem tudnak kimenni. Hamar kiderül, hogy minimum egy ember nem az, akinek kiadja magát, és azért jött, hogy Daisyt kiszabadítsa.

A film vége lesz csak igazán akciódús, addig a nagyon jó dialógusok, a képek és persze a színészek tartják fent az érdeklődést. Mindenkinek ajánlom ezt a filmet!

Weiler Márk (AKG, 7. évf.)

Aljas nyolcas (The Hateful Eight, 2015, 182’)
Rendezte: Quentin Tarantino
Szereplők: Samuel L. Jackson, Kurt Russell, Tim Roth

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Túl sok tanulás, fáradt tanárok és diákok, tanácstalanság, aggódó szülők, nulla szabadidő. Kell ez nekünk? Mindennapjaink témája családokban, baráti társaságokban és persze a médiában is. A tanárok és a diákok hétköznapjait érintő és megnehezítő oktatási rendszer már az egész országot bekebelezte.

Családomban többen elszenvedői az oktatás mindennapi problémáinak, mivel pedagógusok, és sok barátom tanul az állami rendszer tanulójaként az „omladozó iskolákban”. Látom, hogy hogyan válnak tanulógéppé, izgulós, nem-alvós, szabadidővel nem rendelkező és kedvtelésével foglalkozni nem tudó diákokká.

Sokat gondolkodom azon, vajon milyen felnőtteket nevel ez az állami oktatási rendszer, ami maximális és többnyire tök felesleges lexikális tudást igényel a gyerekektől, és nem hagy igazi, szabad „gyerek-időt”, sőt, telepakolja a tanulókat a megfelelni akarás szorongásával.

Látókörömbe került egy már kicsi kortól használhatóbbnak és gyerek-kímélőbbnek látszó oktatási-nevelési színtér, ahol a gyereket embernek, nem pedig gépnek tekintik, ahol saját lelkiségét és erősségeit szem előtt tartva saját ütemében fejlesztik. És ahol anya kósza kérdésére: „Hogyan zajlik a testnevelés?”, a tanító néni a karjait széttárva mutatott az erdőre: „Nekünk ez a tornatermünk”. Szerintem a kicsiknek (is) sokkal fejlesztőbb a szabad, kötetlen játék, az ezen keresztül gyakorolt mindenféle mozgásforma, ami a játék és a szabadság örömével is fejleszti őket. Így bátrabbá, önkifejezőbbé, kommunikatívabbá, közvetlenebbé és szabadabbá válhatnak lelkileg, ami szerintem sokkal fontosabb, mint a töméntelen, feledésre ítélt tényanyag a fejükben. Hiszen így sokkal életrevalóbb és boldogabb emberré válhatnak.

Biztosan sokan kitaláltátok, hogy a Waldorf-pedagógiáról van szó, ahol a gyerekek rengeteget játszanak: játékokon, verseken, meséken, mozgásokon keresztül jutnak el a tudásig.

Ennek kapcsán kerestem fel Ladi Évát, aki harmadik gyermekének (okulva az előző kettő kapcsán szerzett tapasztalataiból) alapított egy vidéki városban óvodát, majd iskolát, melyek ebben a szellemiségben működnek. Neki tettem fel pár kérdést az alapítással kapcsolatban.

Tulajdonképpen honnan jött az ötlet, hogy megalapítsd a Waldorf-iskolát Dunaújvárosban?

2002-ben vettem észre egy hirdetést az egyik helyi lapban, hogy Waldorf-óvoda illetve iskola alapításához keresnek támogató szülőket. Jelentkeztem is erre a hirdetésre, így az akkori alapítvány alapításában részt is vettem. Sajnos akkor a politikai környezet nem olyan volt Dunaújvárosban, hogy létre tudjuk hozni ezt a Waldorf-intézményt. Aztán 2010-ben újra jött egy fellángolás városunkban, hogy mindenképpen Waldorf óvodát létesítsünk. 2011-ben végre sikerült megalapítanunk a várva-várt intézményt, és a legkisebb lányom, Lilla négy csodálatos évet tölthetett ott. Innentől már egyenes volt az út: hogyha megadatott ez a különleges óvoda, akkor járhasson Waldorf-iskolába is. Egyébként nem csak az lebegett a szemem előtt, hogy Lillának legyen egy jó helye, hanem ez a család és a város számára is egy nagyon fontos fejlődési út a mai napig.

Ladi Éva

Hogyan zajlottak a kezdetek?

Rengeteget tárgyaltunk a többi alapítóval, próbáltuk kitalálni, hogy hol legyen az iskola, hogy kik legyenek a tanárok, ezeken kívül előadásokat hallgattunk, az önkormányzathoz jártunk, épületet próbáltunk szerezni (vagy akár csak bérelni). Ez már így is soknak tűnik, de még ott voltak az egyéb problémák is: meg kellett felelni a hatóságoknak.

Az iskola épülete a birtokbavétel előtt

Apropó, problémák. Voltak nagyobb nehézségek az alapítás során?

Igen. Az első nehézség az első osztálytanító megtalálása volt. Nagyon keresett szakma lett a Waldorf-tanári állás Magyarországon, nagyon nehezen találtunk ilyen alapító-tanárt. Márpedig ha ez nem sikerül, akkor a Waldorf szövetség, mint az iskola létrehozásának első szűrője, nem adta volna meg a névhasználati engedélyt, enélkül pedig nem lehet Waldorf iskolát alapítani.

Egy másik nehézség az volt, hogy a szülők is kezdtek elégedetlenek lenni az állami rendszerrel szemben, ezért nagyon kellett sietnünk. Ez nem feltétlen rossz, mert alapjában ez a mozgatórugója az alapításnak. Mindig a szülők kezdeményezésének és összefogásának köszönhetően alapul Waldorf iskola vagy óvoda az adott településen. Nem tanárok, nem egy szervezet dönti el és mondja meg, hogy hol és mikor jöjjön létre, így minden nehézség ránk nehezül.

Egy ilyen iskola mennyiben más, mint egy hagyományos, állami fenntartású?

Talán a legfontosabb különbség az, hogy itt nemcsak az értelmi képességek fejlesztését tekintik célnak, hanem úgy fogalmaznak, hogy ez a „fej, a szív és a kéz iskolája”. Ez azt jelenti, hogy fejlesztik az intellektust (fej), de közben a művészetek által az érzelmi világot (szív) és az akaraterőt (kéz) – mozgásgyakorlatokon keresztül. Nagyon sok ritmikus rész van az oktatásban, például mozgáson keresztül tanulnak meg a gyerekek számolni. Egy másik fontos különbség az, hogy nem tantárgyak szerint van beosztva a gyerekek napja, hanem epochális oktatás van. Egyelőre még csak az első osztályról tudok mesélni, mert a kislányom, Lilla még csak elsős. Írás-olvasás, számolás valamint formarajz – ez a három fő epochájuk volt ebben az évben, ezek váltogatják egymást. Mindegyik epocha négy hétig tart. A fő-oktatás másfél órás a nap elején, amikor még jól forog a gyerekek agya. Ott szerepel az adott epocha, ami után még vannak szakórák is (két idegen nyelv és az euritmia, ami egy sajátos mozgásművészeti tantárgy), valamint van kézműves óra, festés óra. Ezeken is látszik, hogy nagyon nagy hangsúly van a művészeti oktatáson.

Az egy kicsit fura nekem, hogy egy elsős diák már két idegen nyelvet tanul.

Igen, nálunk franciát és angolt tanulnak a gyerekek. Az angolt egy Svédországban született, és ott is végzett fiatal tanító tanítja a gyerekeknek, aki Magyarországon él már hosszú ideje, így magyarul is tud valamit. A franciát is egy végzett Waldorf pedagógus tanítja, aki egyébként francia nyelvtanár végzettséget is szerzett.

Úgy tudom, hogy sok ember azt hiszi, hogy a Waldorf intézményekbe a valamilyen szinten problémás gyerekek járnak. Te mit gondolsz erről a dologról?

Valamennyi alapja biztosan van a dolognak. Azoknak az embereknek, akiknek a hagyományos iskolában problémájuk van az oktatással, azok próbálnak valami menekülőutat találni a gyereküknek, így ide hozzák őket. Egyébként az mindig az osztálytanító felelőssége, hogy csak annyi problémás gyereket vegyen föl, amennyit még elbír az az osztályközösség. A mi iskolánkba magatartászavarral rendelkező gyerekeket igen, de például értelmileg fogyatékos gyereket nem vehetünk föl. Ez nem Waldorf iskola-specifikus, de azt mondják, hogy a közösségnek körülbelül tíz százaléka az, amit még elviselnek az osztályban lévő gyerekek, és amit még tud kezelni egy tanító. Ha ez az arány átlépi a tíz százalékot, az rosszat tehet, akkor már nem lehet tanulni.

Van egy olyan mondás rátok, hogy „bárányokat képeznek a farkasokkal teli világban”. Ez pontosan mit takar?

Valószínűleg arra utal, hogy egyfajta burokban neveljük a gyerekeket, így nem szembesülnek a való világ farkastörvényeivel. Erre az a Waldorf pedagógia magyarázata, hogy erős fát kell nevelni, és ha ezt meg is tudjuk tenni még iskolás korban, akkor az ki fogja állni a „viharokat” a világban. Egyébként ez és a tapasztalat nagyon egybevág, mert azok a gyerekek, akik nálunk járták ki az általános iskolát (vagy akár a gimnáziumot is) azok talpraesettek, fesztelenek, mernek kérdezni, közvetlenek tudnak lenni, felnőttekkel is képesek kontaktust teremteni, tehát azt nem mondanám, hogy „bárányok lesznek”. Az viszont igaz, hogy nem a mai világ törvényei szerint nevelődnek a Waldorf iskola tanulói. Én azt gondolom, hogy ez inkább előny, mint hátrány, mert így sokkal magabiztosabb és ép lelkű felnőtteket nevelünk a gyerekekből.

Sok szülő azt a kérdést teszi fel magának, mielőtt beíratná a gyerekét a Waldorf iskolába, hogy le tud-e majd érettségizni, és be tud-e kerülni innen a gyereke egy egyetemre. Szerinted ez lehetséges?

Több Waldorf iskola van már az országban, ahol több mint tíz éve az érettségiig juttatják el a gyerekeket. És körülbelül ugyanolyan arányban jutnak be onnan is a felsőoktatásba, mint másik gimnáziumokból. Viszont nem méltányos összehasonlítani egy Waldorf iskola felvételi statisztikáját például az Eötvös vagy a Szent István Gimnázium felvételi statisztikájával, hiszen ezek elit gimnáziumok, ahová a nyolcadikos felvételi során nagyon erősen megszűrik a gyerekeket, hogy csak a legjobb képességűek kerüljenek oda. Nyilván ott sokkal jobb statisztikát lehet a kimenetre biztosítani. A Waldorf iskolákban kell egy felvételi beszélgetés ahhoz, tovább tudj menni az általános iskolából a Waldorf gimnáziumba, és nem azokat a képességeket nézik, amiket mondjuk egy hagyományos nyolcadikos felvételi során néznek, így nem lehet összehasonlítani a kétfajta gimnáziumot. Nemrég volt egy előadás az iskolában, ahol a Regionális Waldorf Gimnázium egyik matematikatanára azt mondta, hogy a húsz gyerekből, akik tavaly érettségizek náluk, csak három nem ment tovább felsőoktatási intézménybe, a többiek mind főiskolán és egyetemen tanulnak tovább. És körülbelül ugyanez az arány minden másik Waldorf gimnáziumban.

Ladi Éva, anyuka és Waldorf alapító

Milyen egy tanuló napja egy Waldorf iskolában?

Nagyon vidám. Az iskola nyolckor kezdődik, negyed kilenckor tudnak lepakolni és felkészülni a gyereket a tanításra, utána körbeállnak, és elmondanak egy fohászt, amivel önmagukat köszöntik. Utána zajlik másfél órán keresztül a főoktatás, amiben van ritmikus rész (például egy körjáték), és van benne hagyományos munka, amikor a füzetbe dolgoznak. A füzet nem a megszokott, vonalas füzet, hanem A4-es méretű, sima, úgynevezett epochafüzet. Ezután a másfél óra után van egy nagy szünet, amikor reggeliznek, kifújják magukat, és kimennek játszani az udvarra. A szünet után jönnek a szakórák, amik fél egyig tartanak az első osztályban. Utána ebéd, majd napközi, tele játékkal. Nyilván a magasabb évfolyamokon ez nem végződik ilyen hamar.

Kapnak a gyerekek házi feladatot?

Hát, előfordult már... kétszer. De egyébként nem. Elég nekik az, amit az iskolában tanulnak.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)

Fotók: dunaujvarosiwaldorf.hu, dunaujvaros.com

Hogyan jött létre a legelső Waldorf intézmény

A XX. század elején Rudolf Steiner, aki egy nagyon nagy tudású gondolkodó volt, házi tanítóként dolgozott a Waldorf Astoria cigarettagyár tulajdonosának gyerekeinél. A gyerekeket megfigyelve alakította ki a gyerekek fejlődését figyelembe vevő pedagógiai rendszerét. A gyár tulajdonosa anyagi támogatást adott neki arra, hogy a Waldorf-gyár dolgozóinak gyerekeit a Rudolf Steiner által kiképzett pedagógusok tanítsák, így a gyár tulajdonosa hozzájárult a munkásainak és családjainak jólétéhez. Így alakult az első Waldorf iskola. A legtöbb egyébként Németországban van, de rengeteg van Ausztriában, Magyarországon, valamint az északi államokban is. Népesség-arányosan Magyarországon van az egyik legtöbb intézmény. (Ladi Éva)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Gáspár vagyok. Az AKG nyula. De újabb gazdáim szerint lehetek Gazsi is vagy Szalma. Ugyanis imádom a szalmát!

De jó is, hogy elköltözött a suli minden kétlábúja, így én is szanatóriumba mehettem. Azt, hogy mi minden fenséges dolog létezik még egy magamfajta teremtmény számára, nem olyan régen tudhattam csak meg. Istenem! Répa! Alma! Paprika! Eleinte ugyan azt sem tudtam, hogy ezeket eszik-e vagy isszák – főleg azt nem, hogy egyáltalán léteznek. De merészségem (na és a „szanatórium” konyhája) segítségével rá kellett jönnöm, hogy isteniek. És minden bizonnyal pont a nyulaknak találták fel őket.

A „szanatórium” felé rettentően izgatott állapotban zötykölődtem egy autó hátsó ülésére benyomorgatott – amúgy is rég romlásnak indult – ketrecemben, és nem állíthatom, hogy az első órák nem voltak rém ijesztőek és furcsák. Azt sem tudtam, hová csöppentem. De napok múltán olyan gondolataim is támadtak, hogy talán nem kerültem máshova, mint a Kánaánba.

Képzeljétek! Szaladgálhatok! Ugrálhatok! Sőt, még olyat is játszom magammal, mintha egy kopóhad kergetne – irányt változtatva, popsimat oldalra dobva, szempillantás alatt változtatok koordinátáimon. Szerintem ez tök cuki lehet, mert a kétlábú szanatóriumőrök mindig mulatnak ezen.

Nem is hittem, hogy lehet szaladni, ugrálni… – lehet, hogy igazából pont ezért vannak a lábaim? És nem is korcsosult el kettő belőlük, mind a négy rendelkezésemre áll.

Szóval, nagyon jól érzem magam!

Most, amikor ezt elmesélem nektek, egy virágos szőnyegen játszom a szabadságommal. Igaz, csupán hímzettek a virágok (kipróbáltam, nem igaziak. Próbáltam kikaparni, és meg is kóstoltam) – tehát a mező nyomába még nem ér fel, de így is isteni! És képzeljétek, még a friss, igazi levegőt is érzem közben. Egy hatalmas teraszajtón át nagyokat szippanthatok belőle, s közben beszélgetek a madarakkal. Nem is ismertem még őket eddig.

És még valami: láttam egy óriást. Neki is négy lába van. Lehet, hogy Sárkány vagy valami hasonló, de biztosra vettem, hogy csakis arra vár, hogy nyulat vacsorázzon. De tévedtem. Lehet, hogy léteznek jó sárkányok is? Csak nézett rám, szimatolt maszatos orrával, aztán elsomfordált. Úgy hallottam, Marci a neve. Lehet, hogy ilyen egy kutya?

Ja, és szomszédom is van ám. Egy teknős. Nem lehet vele kommunikálni, magának való alak. Fő, hogy megkapja a napi halacskáját, aztán egész nap a barlangjában kuksol. Élvezi a saját társaságát. Unalmas egy fazon. De én nem unatkozom!

Amikor a szanatóriumi gondozók közül bárki elmegy mellettem, megsimogat, beszélget velem. Még a tápomat is mindig pótolják, ha kicsemegéztem már belőle a finomabb falatokat.

Tegnap még társasjátékoztam is! Csak bábukat kellett tologatni egy táblán. Az én feladatom az volt, hogy néha rendet tegyek a játékterületen.

Szóval, kedves AKG! Jó „otthon”, az AKG-ban, de nem hiszem, hogy szívesen engedném el a mennyei mannákat ezután magamtól: a répát, az almát, a paprikát, a mindig friss szalmát, és néha azt, hogy érezhessem, hogy nem egy szobor vagyok csupán, hanem egy igazán ügyesen mozgó kis fickó.

Ja, és rengeteget iszom. Remélem, nem baj. Nem vágyom kólára, jeges teára… – de jó, ha van mindig friss vizem. Egy állatkirály állítólag még manikűrözni is fog engem, ezután kicsinosítva mehetek majd vissza a suliba… hozzátok.

Szeretném, ha figyelnétek rám! Én szeretlek benneteket!

Gazsi (Gáspár, Szalma)

Titz Liza (AKG, 7. évf. )

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nyár elején került megrendezésre a 2016-os Vegán Tavaszi Fesztivál az Anker’tben. Én is hivatalos voltam rá, egyértelmű volt számomra, hogy ott a helyem, csak hát a kérdés az volt, hogy mégis, kit vigyek magammal. Előbb-utóbb találtam is olyan embert, aki a kedvemért elkísért. Tehát aznap délelőtt meg is látogattuk a helyet, ahol rengeteg ember, stand és áru fogadott minket.

Nőiesen, „gyorsan” végigmentem, szemügyre vettem a kihelyezett termékek kavalkádját, és kiválasztottam néhány, számomra elengedhetetlenül fontos dolgot, mint például: vegán tejszínhab (ami egyébként elképesztően finom), búzakolbász vagy szejtános gyros tál. Lehet, sőt valószínű, hogy ezek a dolgok a legtöbb olvasónak nem jelentenek túl sokat, de én csak azt tudom mondani, hogy egy próbát mindenképpen megérnek. Hiszen ezek az ételek finomak és laktatóak is, amellett, hogy egészségesek.

A rengeteg stand között volt egyébként Eszterkrém és Lush is, tehát nem csak ételeket lehetett venni, hanem akár kozmetikumokat is.

Több előadás is szólt arról, hogy mi a lényege a vegán életmódnak, vagy egyáltalán, hogyan lehet ezt a gondolkodást beépíteni a mindennapjainkba. Remek előadók voltak, és érdekes témákat dolgoztak fel egy-egy 30-35 perces előadás során.

Emellett workshopok is voltak, konfliktuskezelésről és egyebekről. A közönség tagjai aktívan vettek részt ezeken, jó volt a hangulat. Ez a program tulajdonképpen nem kizárólag a vegetáriánusok és vegánok számára volt megszervezve, hanem azok számára is, akiket akár egy kicsit is érdekel a dolog, és szeretnének többet megtudni erről. És bár sajnos mi nem tudtunk ott lenni sokáig, de nagyon megérte elmenni.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)

fotók: Vegán Állatvédelem oldala, Csíkos István

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nem tudom, pontosan hány napja, de 70 biztosan. Azóta várom minden nap, egyre nagyobb és nagyobb lelkesedéssel a Catfish and the Bottlemen (CATB) új lemezét. A közelmúlt egyik napjának reggelén, amikor felébredtem, egyből kipattant a szemem, és nyúltam a telefonom után. Letöltöttem az albumot, ami a The Ride címet viseli, és őszinte boldogsággal feküdtem az ágyban egy órán keresztül. Lehet, hogy a termtud. órán majdnem meghaltam a fáradtságtól, és egy kávéba is került, hogy ébren legyek, de megérte hajnali öt órakor felkelni.

De hogy mi is a CATB? Egy brit zenekar, aminek ez a második albuma. Tagjai mind fiatal fiúk, nagyon angolok, de egyáltalán nem sorolhatóak a fiúbanda kategóriába. Az énekes, Ryan Evan McCann (Van) alapította a bandát, a  tagok viszont sokat cserélődtek 2007 óta. Első lemezük, a The Balcony 2014-ben jelent meg (ez előtt volt még egy albumra való számuk, de ezek a dalok csak YouTube-on találhatóak meg). A legsikeresebb számuk egyértelműen a Cocoon. Mióta követem őket az összes lehetséges közösségi oldalon, rájöttem, hogy a követőik száma meglehetősen kevés, ahhoz képest, hogy a koncertjeiken nagyon sokan vannak. De aki szereti őket, az nagyon hamar  fanná válik ­– engem is elért ez a kór. És talán ez így jó is. Van egy viszonylag kis közösség, akik kívülről fújják az összes dalt, like-olják a posztokat, együtt nevetnek vagy sírnak a Vine-okon, amiket készítenek, és mindannyian rajonganak valamelyik tagért.

És ha már megszerettem ezt a zenekart, elmondom, hogy miért. Valami oknál fogva nekem mindig azok a zenekarok voltak a kedvenceim, amik igazi hangszerekkel játszanak, és természetes az egész. Ez pedig nagyon CATB. Egy interjúban megkérdezték Vantől, hogy hogyan zajlottak a stúdiófelvételek. Bevallotta, hogy egyáltalán nem ért ehhez, neki az élő zene, a koncert az, amiért imádja csinálni az egészet. A koncertjeik is egyszerűek, játszanak, nincsenek különleges effektek vagy ilyesmik, a tömeg viszont sokkal jobban megőrül, mint egy Avicii koncerten.

Sok angol vagy amerikai sem érti, hogy Van mit énekel. Hát még én. Amikor megnézem a dalszövegeket, elámulok, hogy ezeknek a daloknak van értelme is. Sok közülük szerelmes, sőt, majdnem mindegyik az. És nagyon szépek, versnek is elmennének. Viszont van egy nagy probléma, a legközelebbi koncert is Angliában lesz. Hiába imádkoztam, hogy jöjjeneka  Szigetre. Mindegy, talán majd jövőre.

Ha valakinek sikerült felkeltenem az érdeklődését, a régi albumról feltétlenül hallgassa meg a Hourglasst. A Bosszúálló rajongóknak biztosan tetszeni fog a videoklip. A most megjelent The Ride-ról pedig… Nehéz a választás, de akkor olyanokat mondok, amik a YouTube-on is megtalálhatóak: Seven és Twice. Az akusztikus verziók szívszaggatóan szépek.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!