Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A feminizmusra szükség van

Ha ma azt mondja valaki, hogy ő feminista, egyre kevesebb ember fog kiakadni. Egyre kevesebben fogják azt gondolják, hogy egy feminista szívből gyűlöli a férfiakat. Sokkal inkább az fog az emberek eszébe jutni, hogy ez a valaki harcol a nők jogaiért, a nemek egyenlőségért. Mostanában, egyre inkább úgy látom, hogy a nők helyzete javul. Ha csak azt vesszük alapul, hogy milyen volt egy nő élete száz évvel ezelőtt, büszkék lehetünk a feminista mozgalmakra, hogy mennyi mindent elértek. Néha azonban most is megdöbbenek azon, hogy hiába élünk az elfogadó 21. században, még most is mennyi negatív diszkrimináció érheti az embert, csak azért, mert nő.

A Facebookon találtam egy posztot, egy könyves oldalról egy kommentet másoltak le. A komment lényege az volt, hogy az olvasó nagyot csalódott, mert a könyvben nem férfi volt a főszereplő, és hogy nem erre számított a leírás alapján. A könyv hátlapján a szereplőről annyit tudtunk meg, hogy belevaló, határozott, nehéz múltja van és Szendének hívják. A névből és a leírásból valóban nem kell feltétlenül egy nőre gondolnunk. Még a csalódás is érthető, hiszen lehet, hogy egy férfi főszereplőről akartunk olvasni, nem pedig egy nőről. Viszont a kedves kommentelő nem ezért volt csalódott. Nem a szereplő neme bántotta, hanem az, hogy hogy lehet egy nőnek ilyen jellemzést írni. Mert egy nőnek sohasem lehet véres múltja, nem akarhat bosszút állni, nem lehet ambiciózus vagy erős akaratú. Teljesen mindegy, hogy ez egy könyv, annyira nem kéne elrugaszkodnunk a valóságtól, hogy egy nőt rátermettnek és magabiztosnak írjunk le. Hiszen ki hallott már olyat a valóságban, hogy egy nő ilyen legyen. Mert egy nő, az nő. Maradjon csak otthon a konyhában, nehogy már elképzelései legyenek… Szép kis világban élnénk, ha a nőknek álmai lennének, amiket megpróbálnának megvalósítani.

Az illető egy másik kommentjében azt is elmagyarázta, hogy egy nőnek nemcsak hogy céljai nem lehetnek, de bizonyos dolgokat nem is tehet meg, mert az csak a férfiak kiváltsága. Például nem lehet katona. Mert egy nő gyenge, nem való katonának, katona csak egy erős férfi lehet. Szóval, ha valaki nőnek született, akkor ne is álmodjon róla, hogy esetleg csinálhat valamit, ami a férfiak feladata, mert egy nőnek nem szabad olyat.

Ezek az emberek, akik így gondolkodnak, nem a múlt századból ragadtak itt. Ők ma gondolkodnak így. Ilyenkor realizálódik bennem, hogy még ma is mekkora probléma a nők elnyomása. Amíg lesznek ilyen emberek, akik helytelenítik, hogy egy nő is azt csinálja, amit szeretne, ez egy valós, létező probléma. Hiszen képzeljük csak el: ezek az emberek akárkik lehetnek. Rendelkezhetnek befolyással, lehetnek olyanok, akik emberek életéről döntenek. És ezeket az embereket befolyásolhatja a döntésükben az, hogy valaki nő vagy férfi. Például, ha egy állásinterjúra egy nő is jelentkezik, hiába szerepel jól, mégsem kapja meg az állást, mert nő, és emiatt „nem elég jó” a munkára. Hogy történhet meg, hogy egy ember azért nem alakíthatja úgy a sorsát, ahogy ő szeretné, mert nő? Ha azt mondanánk, hogy azért nem kaptunk meg egy állást, mert szemüvegünk van, akkor az normális lenne? Azon nem háborodna fel mindenki? Megengedne magának ilyet bárki is, hogy valakit emiatt ne vegyen föl? Nem hiszem… Akkor az, hogy valakinek azért ne adjanak munkát, mert nő, miért lehetséges?

Az ember azt gondolná, hogy most, csaknem 100 évvel az első komolyabb feminista megmozdulások után, már természetes, hogy egy nőt azért nem utasítanak vissza, mert nő. De ez nem így van. Hiába büszke a világ arra, hogy mennyire toleráns, hogy mennyit fejlődött, hogy mennyi pozitív változáson ment keresztül, mégis, még most is alapvető kérdés, hogy a nőknek miért nincsenek bizonyos jogaik, amik a férfiaknak igen. Mert bizony a szüfrazsettek nem azért küzdöttek, hogy papíron, hivatalosan ugyanolyan jogaik legyenek, mint a férfiaknak. Nem az volt a céljuk, hogy a férfiak szánalomból úgy tegyenek, mintha egyenlő félként tekintenének rájuk. Ők valóban egyenlőséget akartak. Ami nemcsak egy állítás, nemcsak üres hitegetés, hanem valóság. De amíg a világban vannak olyan emberek, akik egy nőt csak azért ítélnek el, mert nő, addig a feminizmusra szükség van. Szükség van, hogy harcoljunk a nők jogaiért!

Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Tizenhárom okom volt

A minap az egyik ismerősöm posztolt egy videót Facebookon, ami egy lányról szólt, akit az iskolában bántalmaznak. Igazából nem volt rá semmi okuk, pusztán azért bántották, mert az ő értékrendjük szerint népszerűtlen volt. Több olyan jelenetet láthattunk, ahol a lányt piszkálják, majd azt, hogy otthon lepörgeti az eseményeket a fejében újra és újra. Végül pedig nem bírja tovább, és az öngyilkosságot választja. Fontos dolognak tartom, hogy az emberek beszéljenek az öngyilkosságról. Azt vettem észre, ha előkerül ez a téma a fiatalok körében, általában egy olyan emberről van szó, aki a saját közösségében kitaszított, nem elfogadott. Pedig nemcsak azok az emberek lehetnek öngyilkosok, akiket tudatosan bántanak. Nagyon sok esetben úgy lesz egy ember öngyilkos, hogy nem is számítunk rá, mert észre sem vesszük, hogy a környezete mennyi fájdalmat okoz neki. És erről valahogy mindig kevesebb szó esik.

Már sokan hallhattak a Tizenhárom okom voltról azaz a 13 resons why című sorozatról, ami Amerikában pillanatok alatt sikersorozat lett. Én már azóta vártam ezt a sorozatot, amióta az első szóbeszédek szárnyra kaptak arról, hogy Jay Asher 2007-es könyvéből forgatnának egy adaptációt. Mikor elolvastam a könyvet, arra gondoltam, hogy ennek több emberhez is el kéne jutnia.

A Tizenhárom okom volt egy Hannah Baker nevű lányról szól, pontosabban arról, hogy miért lett öngyilkos. Hannah-nak vannak barátai, vannak, akik nem kedvelik, egy teljesen átlagos lány, átlagos problémákkal. Látszólag nincs semmi oka arra, hogy öngyilkos legyen. Csakhogy mégis van, összesen 13. A 13 okhoz pedig tartozik 13 ember, akik valamit tettek ellene. Valószínűleg a legtöbb tett nem szándékos volt, nem akartak neki igazán ártani, mégis bántották. Hannah elmeséli ezt a 13 történetet egy-egy kazettára, és elküldi ennek a bizonyos 13 embernek, hogy megértsék, mit tettek vele, akár szánt szándékkal, akár akaraton kívül.

Ami igazán lényeges, az az, hogy a történetek talán önmagukban nem késztették volna Hannah-t öngyilkosságra. Az öngyilkosságának a valódi oka nem egy súlyos sérelem, hanem több rossz érzés felgyülemlése volt. Egy idő után már nem bírta tovább a sok apró fájdalmat, amit el kellett viselnie. Csak gyűlt és gyűlt benne a rengeteg negatív érzés, és egyszer csak, mikor már nem bírta tovább, mikor már túl sok fájdalom gyülemlett fel benne, úgy döntött, hogy véget vet ennek az egésznek.

Miért tartom fontosnak, hogy az emberek halljanak erről a történetről? Mert pontosan azt mutatja be, miért lesz egy ember öngyilkos. Nem egy valami miatt, hanem rengeteg kisebb-nagyobb rossz dolog miatt. És arra is felhívja a figyelmünket, hogy minden tettünknek súlya van, még ha nem is hinnénk. Mert hiába nem gondolnánk, de mégis számít, hogy hogyan viselkedünk egymással, számít, hogy kit bántunk – akár szándékosan, akár nem. Számít minden egyes szavunk, amit egymásnak mondunk. Hiába nem tudjuk, de valahol számít. Számomra a Tizenhárom okom volt arra mutat rá, hogy figyelnünk kell egymásra, mert elsősorban mi vagyunk az oka, hogy a környezetünkben valaki boldog vagy szomorú.

Azt hiszem, több ilyen sorozatra, filmre, könyvre lenne szüksége a világnak, ami ilyen egyszerűen és értelmesen mutat rá dolgokra. Az ehhez hasonló dolgokról nem elég csak beszélni. Ha csak beszélünk róla, nem lesz valóságos. Viszont egy sorozatban, ahol átérezzük a szereplők problémáit, sokkal közelebb kerül hozzánk a téma. Sokkal jobban meg tudjuk érteni, hogy mi zajlik le abban az emberben, aki az öngyilkosságot választja. És talán könnyebben észrevennénk, ha valaki öngyilkosságon gondolkodna, és lehet, hogy képesek lennénk segíteni rajta.

Bujtor Zsófia (AKG, 9. évf.)

13 Reasons Why (Netflix sorozat, 2017, 60 perc)
Szereplők: Dylan Minnette, Katherine Langford, Christian Navarro

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Biztonságban, bizonytalanságban

A közelmúltban hatalmas élményben lehetett részem. Az iskolám révén lehetőségem nyílt szerepelni az UNICEF EmergencyLesson nevű kampányvideójában. De miért is volt ez olyan nagy élmény, azon túl, hogy egy ilyen fontos szervezetnek a kampányában vehettem részt? A kampány lényege az volt, hogy felhívja a figyelmünket arra, mennyire szerencsések is vagyunk mi itt, Európában, mivel nincsenek folytonos háborúk, van otthonunk és iskolába is járhatunk. Ezek a dolgok, mielőtt komolyan elgondolkodtam volna rajtuk, számomra nem bírtak igazi jelentéssel, nagyából csak szavak voltak. Viszont a forgatás után átértékeltem magamban a jelentőségüket.

Mikor reggel nyolc óra körül megláttam az Észak-Pesti Kórház területén lévő romos épületeket, már akkor furcsa érzés fogott el. A falakról már rég lekopott a festék, az ablaküvegek töröttek voltak, nehezen lehetett elképzelni, hogy itt egykor gyerekek tanultak, kórházi dolgozók szaladgáltak, hogy családok élték a minden napjaikat. Én nagyon szeretem a régi épületeket, szerintem gyakran sokkal szebbek, mint egy-két modern felhőkarcoló. Hiába kopottak, megviseltek, mégis valamiféle erőt sugároznak, és az elmúlt időkről mesélnek nekünk. Ezek az épületek is ilyenek voltak: régiek, roskatagok, de így is őrizték az idő emlékét.

Először egy kórházba mentünk be, ami talán a legkevésbé érintett meg engem. Valamennyire hasonlított egy mai kórházra, szinte csak abban különbözött, hogy ez a kórház már használhatatlan volt. Az egykori kórtermek kongtak az ürességtől, és furcsa volt belegondolni, hogy itt régen betegek feküdtek az ágyakban. A legérdekesebb az volt, hogy mindenhol orosz feliratok voltak, nem magyarok. Miután a többi helyszínen is jártunk, már biztos voltam benne, hogy ezek az épületek még a szovjet időkből maradtak itt. Valaha itt egy egész lakópark lehetett, mert nemcsak kórház és lakások voltak ezen a területen, hanem egy iskola is.

A kórház után az iskolába mentünk át. Az iskola nekem egy picit egy régi birtokon lévő kúriára emlékeztetett a nagy ablakaival, a termeivel. Mostanra már az iskola is üressé vált, nyoma sem maradt annak, hogy itt egykor gyerekek szaladgálták, tanultak, élték az életüket. Leginkább egy olyan iskolához tudnám hasonlítani, amit éppen most építenek, de még nincs berendezve, és valamiért nagyon poros az egész. Azzal a különbséggel, hogy ez az iskola nem várja már a gyerekeket, már minden gyerek elhagyta az épületét.

A harmadik helyszín egy ház volt, ahol körülbelül ugyanolyan felépítésű lakások voltak. Szerintem ez volt a legkülönlegesebb helyszín. A legtöbb lakás üres volt, csakúgy, mint az iskola és a kórház, de volt olyan, amiben még megvolt a fürdőben a tükör, a konyhában vagy az előszobában a beépített szekrény. A legérdekesebbek a falak voltak: minden szobában színes mintákkal teli tapétamaradványok voltak a falakon, rózsaszín, kék, sárga és piros virágmintával vagy csigavonalakkal. Itt lehetett a legjobban elképzelni, hogy valaha itt emberek élték az életüket napról-napra. Reggel felkeltek, talán együtt reggeliztek, talán nem, és mindenki egyedül indult dolgozni vagy iskolába. Miután elvégezték a dolgukat, hazamentek, és elmesélték egymásnak, mi történt velük aznap. Közben esetleg vacsoráztak vagy a nappaliban ücsörögtek, utána pedig mindenki elvégezte még az otthoni feladatát, végül pedig mind nyugovóra tértek.

De miért volt rám ekkora hatással ez az egész? Miért vélekedek utána másképp olyan dolgokról, mint hogy én járhatok iskolába? Miközben ezekben a kihalt épületekben bolyongtunk, felidéztünk olyan emlékeket, amiket az otthonhoz, az iskolához vagy a kórházhoz tudtunk kapcsolni. Mialatt ezeket az emlékeket meséltük el egymásnak, tudatosult bennem, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek nincsenek ilyen emlékei. Mert nem járnak iskolába, nincs rendes otthonuk, másképp élnek, mint mi. Vagy ha vannak is, másmilyenek, mint a mi emlékeink… Mindenki emlékszik, hogy milyen oltást kapni a suliban, ugye? Mikor órán az osztály felsétál a védőnőhöz, és várják, hogy sorra kerüljenek. Ilyenkor van, aki nem örül az oltásnak, mert fáj, de van, aki inkább boldog, mert így elmarad valamennyi az órából. Én például borzasztóan utáltam, hogy egy tűvel szurkálnak, és az sem vigasztalt, hogy így nem tartanak meg egy órát. A forgatás után elgondolkodtam, hogy mit is jelent egy oltás Afrikában egy kisgyereknek. Azt hiszem, egészen mást, mint nekem és a többi gyereknek itt, Európában. Lehet, hogy fél, mikor meglátja a tűt, de valahogy sokkal inkább tudatában van annak, hogy mennyire, de mennyire szüksége van erre az oltásra. Mert neki nemcsak mese a betegség, amitől meghalhat. Neki a betegség az élete része: lehet, hogy betegek a szomszédjai vagy akár a szülei is.

És többek között ezért is fontos az iskola. Sok gyerek itt kap betegellátást, sok gyerek itt kap rendesen enni. De, ami az egészben a legfontosabb, hogy itt biztonságban érezheti magát. Ez egy második otthon, ahol, ha az első otthonukban túl sok probléma van, megpihenhetnek. Ezért fontos ezeknek a gyerekeknek, hogy iskolába járhassanak. Ezért gyalogolnak naponta akár három órát is az iskoláig. Mert ők az iskolában nemcsak tanulnak, hanem biztonságban is vannak.

Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az anyai aggodalom

Úgy gondolom, az embernek minden nap kell tanulnia valamit. Nem kell, hogy ez a valami fontos legyen, elég, ha csak egy picit többet értünk meg a világból. Ez a valami lehet egy tett, egy gondolat, egy történés, akármi. Azt hiszem, ez a dolog sokszor jó, de az is megesik, hogy semmi jó nincs benne.

Szombaton a barátnőmmel töltöttem a napot, és egy picit később értem haza, mint amit anyával megbeszéltem. Anya emiatt neheztelt rám, amit nem teljesen értettem. Nem beszéltük meg, hogy pontosan mikor jövök, én pedig nem szóltam, hogy az eredetileg megadott idő után leszek csak otthon, mert nem tudtam, hogy meddig maradok még pontosan. A kis vita után bementem a szobámba, és megnéztem pár hírportált, hogy mi történt ma. Először csak pár címet olvastam, amik nem közöltek semmi különöset, azután viszont megláttam a cikkeket a veronai tragédiáról. Először csak elolvastam a cikket, és arra gondoltam, hogy ez mennyire szomorú. Hogy érezheti most magát az a család, amelyiknek a gyereke azon a buszon utazott. Aztán belegondoltam, hogy ez akár velem vagy egy barátommal is megtörténhetett volna. Mi is ülhettünk volna azon a buszon. Lassan tudatosult bennem, hogy ez nemcsak egy olyan történet, ami távol van tőlem, mert ilyen senki olyannal nem történhet, akit ismerek, és nyugodt lehetek, mert ez engem sehogy nem érinthet. Mert ez nem egy messzi hely tragédiája, ez nem egy másik kontinens története, ez nem egy háborúban álló országban zajlott esemény, ami itthon sohasem eshetne meg. Ez akárkivel megtörténhet. Akárkivel, olyannal is, akit ismerek, akit szeretek. Én is lehettem volna azon a buszon.

Nehéz felfogni, hogy ez egy olyan esemény, ami itt van körülöttem. Ha én nem is ismerek senkit a buszon utazók közül, szinte biztos, hogy van olyan ismerősöm, aki igen. Aki most otthon ül, és azon gondolkodik, vajon történt-e valami a barátjával, a rokonával.

Azután eszembe jutott, hogy anya neheztelt rám, mert nem hívtam föl, hogy picit tovább maradok. Ugyan nem történt velem semmi, de történhetett volna. Lehetett volna az a busz, amivel a tragédia történt az is, amivel én jöttem haza.

Azt hiszem, hogy anyának nem az volt a fontos, hogy nem hívtam föl, hanem hogy aggódott értem, mert nem tudta, hogy mi van velem. Ugyan nem történt velem semmi, de történhetett volna. Ezek után valahogy más érzés arra gondolni, hogy mit jelent egy anyukának egy telefonhívás a gyerekétől: nem az a legfontosabb üzenete, hogy hol van a gyereke, hogy mikor jön haza, hanem az, hogy jól van.

Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szerintem a karácsony egy szép ünnep...

Mint minden évben, idén is előkerül a már jól megszokott téma: a karácsony nem olyan, mint régen. Néha kezdem azt hinni, hogy az embereknek ez a kedvenc témaköre. Minden dologgal kapcsolatban képesek előjönni a „régen jobb volt, régen nem ilyen volt” mondattal. És mi is ezzel a baj, túl azon, hogy unalmas?

A karácsony kapcsán a „nem olyan, mint régen” sablon valahogy így szokott elhangzani: „A karácsony ma már nem a szeretetről szól, hanem az ajándékokról és a pénzről. Ma már senkinek sem számít a kultúra, a vallás, a család, a békesség, a szeretet. Mint minden más jó dolog, mostanra már ez is átváltozott valami rosszá a rohanó 21. században. Lassan már nincs is értelme ünnepelni a karácsonyt, úgyis elvesztette a valódi értékét ebben a szörnyű világban.”

Ezeknek az embereknek sokszor van problémájuk azzal is, hogy túl korán lehet venni csokimikulást vagy karácsonyfadíszt a boltokban. De annak sem örülnek, hogy már novemberben karácsonyi telefonos reklámokat kell nézniük. Némiképp még érthető is, hogy ezek nem tetszenek nekik, de tapasztalataim szerint nemcsak szimplán kimondják, hogy ez nem tetszik nekik, hanem folyamatosan hőbörögnek a reklámok megjelenésétől kezdve addig, amíg el nem tűnnek. Minden egyes alkalommal, mikor meglátnak egyet. A másik dolog, amin sokan remekül tudnak háborogni, azok az ajándékok, pontosabban a pénz, amit rájuk költünk. „A karácsony ma már csak a pénzről szól, és ebből egyértelműen következik, hogy a 21. században a világ megindult az úton a pokol felé.”

Szóval az a rengeteg pénz, amit kikényszerítenek belőlünk az áruházak. Hát, nem is tudom… Hozzám még egy áruház sem jött oda gépfegyverrel a kezében, hogy ha nem veszem meg ezt vagy ezt ezen a horror áron, akkor… Csakis a saját döntésünk, hogy kiadunk-e valamiért valamennyi összeget. Persze érvelhetünk, hogy „de hát a kislányom ezt szeretné”, „a barátnőmnek muszáj megvennem”, de ez csak kifogás A családtagjaimnak és a barátaimnak valahogy nem az számít, hogy a legmenőbb és legdrágább ajándékot kapják meg, nekik sokkal fontosabb, hogy személyes legyen. Ugyanúgy, ahogy nekem is. Illetve én is és ők is elfogadjuk, ha valamit nem kapunk meg, mert az túl drága, ahhoz képest, amennyit ér. Lehet, hogy a körülöttem lévő emberek gondolkodnak furcsán?

A fanyalgó embereknek ideje lenne egy kicsit elgondolkodniuk, hogy mit is csinálnak. Megállás nélkül azt szajkózzák, hogy valami nem jó, hogy valami, ami régen szép volt, ma már csak a rosszat jelenti. Ezen lovagolnak megállás nélkül, és közben nem veszik észre, hogy mennyire, de mennyire nincs igazuk. Azt hiszem, hogy ebben az időszakban, ami arról szól, hogy szeretjük egymást, hogy békességben élünk, különösen a jó dolgokra kéne koncentrálnunk, és nem arra, hogy mi a rossz. Egy kicsit el kellene engedni azokat a dolgokat, amik bosszantanak minket, és örülni kéne azoknak a dolgoknak, amik boldogságot okoznak nekünk. Nem azt kellene látnunk, hogy már megint milyen korán kint van a karácsonyi díszítés a boltokban, hanem azt, hogy hamarosan karácsony, és közben arra kéne gondolni, hogy mit jelent a karácsony ma, nem arra, hogy mit jelentett régen.

A karácsonyban az emberek és az együtt töltött idő a legfontosabb, az, hogy szeretjük egymást. Ezért adunk egymásnak ajándékot. Ez akkor is eszünkbe juthat, mikor tízezrekért veszünk felesleges ajándékot, hiszen ha két ember szereti egymást, akkor többet ér egy olyan ajándék, amire szinte nem is költöttünk. És ha ezt ezek az emberek végiggondolják, talán rájönnek, hogy igazából az ő gondolataik azok, amik beszennyezik a karácsonyt – rossz érzésekkel, negatív gondolatokkal, háborgással, elégedetlenséggel. Ahelyett, hogy csak örülnének egymásnak.

Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

A felfüggesztett Népszabadság

Mikor reggel felébredtem, eszembe sem jutott, hogy a mai napnak bármiféle jelentősége is lehet. Mégis, mi történt? Felfüggesztették a Népszabadság kiadását. Felmerülhet a kérdés, hogy miért érdekel ez egy tizennégy éves kislányt. Csak nem olvas olyan újságokat, amik politikával foglalkoznak? Néha napján bizony szoktam. Gyerek vagyok, nem közönyös az élet iránt.

Amióta az eszemet tudom, mindig van otthon Népszabadság, apukám minden este azt olvasta, és olvassa. Ha talált benne egy érdekes cikket, ami talán engem is érdekelhet, megmutatta. Mostanában pedig egyre többet olvastam bele magamtól is.

Viszont van egy másik, komolyabb oka is annak, hogy mélyen érintett engem, hogy az újság működését felfüggesztették. Az utóbbi két éveben kezdtünk el foglalkozni a történelemórákon a demokrácia, a diktatúra és a különböző államformák pontos jelentésével. Nagyon érdekes volt azt követni, hogy Magyarország mikor milyen államforma volt, vagy elemezni, hogy különböző országoknak mi az államformájuk ma, és hogy miért. Megtanultuk, hogy melyik államformának mi az alapfeltétele, hogy mikortól lesz valahol demokrácia vagy diktatúra. És hogy a különböző államformák között nem is olyan nagy az átmenet.

Engem leginkább a demokrácia érdekelt, mert ez az idea tipikusan egy olyan elképzelés, ami a valóságban nem létezhet, hiszen nincs olyan, hogy abszolút demokrácia. Mégis számos országot demokratikus köztársaságnak hívunk, és azt mondjuk, hogy ott demokrácia van. Biztos van egy pont, ahol már azt mondjuk: ez demokrácia, ez nem demokrácia. Mikor jön el ez a pont? Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk mondani, legalább a demokrácia feltételeinek az alapjait ismernünk kell. A demokrácia lényege alapvetően az, hogy a szavazati jog nincs cenzushoz kötve, bárki szavazhat, bárki lehet köztisztviselő vagy államfő, ha megválasztják. A másik fontos dolog a sajtószabadság: azaz nincs cenzúra, az újságokat nem ellenőrzi egy felsőbb hatalom, szabadon nyilváníthatjuk ki a véleményünket, anélkül, hogy féltetnünk kéne saját magunkat, esetleg a hozzátartozóinkat bármiféle következménytől.

A mai napon felmerült bennem a kérdés: ha egy újságot felfüggesztenek, ismeretlen okokból, az ott dolgozók tudta nélkül, eltüntetve az újság sok évtizedes archívumát, ez nevezhető még sajtószabadságnak? És egy olyan ország, ahol ilyen sajtószabadság van, hívható még demokráciának?

A Szubjektív szerkesztősége a Népszabadságnál (2005)

Az én koromban sok gyereket hidegen hagy a politika, ami nem baj, de engem érdekel, mert ami most történik, az hatással lesz a következő évekre is, hatással lesz arra a világra, amikor már én is felnőtt leszek. És én szeretnék egy demokratikus országban felnőtt lenni. Ezért azt hiszem, nem árt, ha tizennégy évesen is gondolkodik az ember, nem baj, hogyha van véleménye. Nem baj, ha olvas, akár olyan folyóiratokat is, amik foglalkoznak a politikával. Sőt! Olvasson csak, ha van lehetősége. Amíg nem függesztik fel az ilyen folyóiratokat.

Bujtor Zsófia Anna (9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek