Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Milyen 24 óráig programozni?

Hát, elég nehéz. Március első hétvégéjén vállaltuk a kihívást, hogy egyetlen középiskolás csapatként szembeszálljunk az egyetemi csapatokkal egy 24 órás programozói versenyen (BeeSmarter), egy sikeresnek mondható elődöntő után. Élménybeszámoló programozóktól laikusoknak.

Az okostelefon mára már sokaknak ott lapul a zsebében, legtöbbeknek vagy egy Android vagy egy iOS készülék. Ehhez alkalmazkodva, a verseny témája a mobilprogramozás volt, és a feladat nem volt más, mint három különböző alkalmazás minél profibb és működőképesebb elkészítése egy iPod Touch készülékre.


Pásztor Iván és Nagy Viktor (AKG, 1K7 csapat)

A közepesen ízletes ebéd után megkaptuk dél után pár perccel a feladatsorokat. Az elődöntő feladatsorához hasonlóan kicsit ledöbbentünk. A három alkalmazás ugyanis egyenként egy féléves program is lehetne egy normális fejlesztési ciklusban, és ezt többen is elismerték a verseny után – de ettől verseny egy verseny, gondoltuk. A versenyt nehezítette, hogy egy design-csapattal is együtt kellett működnünk, akik gyakran olyan funkcióbővítéseket akartak belerakni az alkalmazásba, ami még több időt igényelt volna.

Például, az első elkészítendő alkalmazás egy, a szívritmusunkat elemző program volt, ami a szívritmusunkhoz választ egy zeneszámot azok közül, amelyeket a feladatkiírásban előre meghatároztak a feladatkiírók. A program szívritmus-elemző része olyan volt, amire a szervezők is csak annyit mondtak: nem árt, ha ehhez egy-két félévet hallgatunk egy egyetemen. Ennek ellenére az alkalmazás többi részét a számítógépen egész működőképesre sikerült varázsolni, néhol azért nagyon lassú teljesítménnyel, de hajnali hatkor már ezzel is meg voltam elégedve. Az iPodokon nem igazán akart futni a program, komoly kínlódás volt, az emellett egyre erélyesebben jelentkező fejfájásokkal meg egyszerűen szívás.


Az AKG-s 1K7 csapat: Halpern Bence, Pásztor Iván, Bán Titusz, Nagy Viktor

A második alkalmazással nem nagyon foglalkoztunk, ez egy kidobós játék volt iPodra tervezve. A játék lényege az, hogy a készülék kamerája egy papíron lévő foltot követ, és ehhez képest helyez el minket egy virtuális pályán, ahol barátainkkal virtuális kidobóst játszhatunk. A feladat első határideje szombat este 8 óra volt, amikorra egy tervet kellett az alkalmazásra és annak „kommunikációs protokolljára” beadni. Így hétkor a következő párbeszéd zajlott köztünk. „Ti tudtok kommunikációs protokolltervet írni? Nem. Jó, mert én sem. Nem baj, írjunk egyet.” Ebben a hangulatban született meg a kommunikációs protokollunk és játéktervünk, amelyhez merítettünk egy kicsit az AKG-s kidobósból, ugyanis kiesés után meglett volna a lehetőség, hogy a játékosok visszaálljanak.

A harmadik alkalmazással már többet foglalkoztunk, ez egy QR-kód alapú kuponalkalmazás volt. A QR-kód lényegében egy vonalkód, amit egy okostelefon kamerája hasznos információvá tud alakítani, pl. egy weboldal címére. Itt meg is született az alkalmazás egy nagyon kezdetleges verziója, de mivel nem volt nagy rutinunk az ehhez szükséges fejlesztési eszközök használatában, nagyon hamar elbuktunk.


Díjátadó

Az eredményeink ellenére sikernek könyvelem el azt, hogy ilyen derekasan helytálltunk a versenyben, és ezért még különdíjat is kaptunk. A versenyt életem egyik legnagyobb élményének könyvelem el, annak ellenére, hogy nagyon elfáradtunk a végére. Nemcsak a közvetlen tapasztalatok miatt, hanem azért is, mert nagyon inspiráló alkalmazásokat kellett gyártanunk, és mert együtt kellett működnünk csapaton belül és egy másik designcsapattal is, amiből látszik, hogy mennyire fontosak azok a képességek, amelyeket az AKG-ban csoportmunkában igyekszünk elsajátítani. Jó érzés volt, hogy a szervezők gondoltak ránk mindig, délben ebéddel, este vacsorával vártak, és a hajnali maratonra is plusz nasival és energiaitallal készítettek fel minket. Azt az élményt, hogy csak a mi csapatunkban vagy 30 málnás-csokis hab papírja volt szanaszét, míg írtuk a pulzusmérős lejátszót, semmi sem adhatja vissza.

Halpern Bence Márk (12. évf.)

BeeSmarter 24 órás Mobil Programozó Csapatverseny Android és iOS platformokon 2-3 fős csapatoknak, a MAVE és a PPKE-ITK közös rendezésében.
képek: http://beesmarter.org
A csapat tagjai: Bán Titusz (10. évf.), Halpern Bence (12. évf.), Nagy Viktor (13. évf.), Pásztor Iván (kísérő tanár)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A partizás veszélyeiről

Ez volt a második témahetem, mióta ide járok az AKG-ba. Ez az egész új volt nekem, mert az előző iskolámban nem volt ehhez hasonló, de gondolom sokak voltak/vannak így ezzel. A témahét szerintem egy nagyon jó gondolat, mert a tanévben minden osztálynak rendelkezésére áll egy olyan idő, amiben olyan programokon vehet részt, amik segítik őt esetleg a pályaválasztásban, új helyeket, embereket ismerhet meg, segítséget nyújthat másoknak és kiszakadhat egy kicsit a mindennapokból.

A mostani témahetünk témája a „kulturális/kulturált szórakozás” volt. Általában erről eszünkbe jut a színház, a múzeum, a mozi, de felmerül a kérdés, hogyan jön a képbe a kulturált szó. Partizás, bulizás közben mi a kulturált viselkedés? Milyen veszélyek leselkednek ránk? Erről szólt a témahetünk.

Első nap az improvizáció művészeivel, a Momentán Társulattal töltöttük a délelőttöt, és játszottunk mindenféle izgalmas, kreatív játékokat. Ezután visszatértünk az iskolába, és Bácskai Tünde (rendőrnő) előadását hallgattuk meg a drogokról, és többek között arról is, mit tehetünk a saját védelmünk érdekében. A bemutatót életből vett példákkal, képekkel színesítette. Sok előadást hallgattam már korábban ebben a témában, ez most tényleg lekötött, érdekes volt. Kedden még jobban körbejártuk a bulizás, a drogozás és az alkoholfogyasztás témáját, két előadást is hallgattunk ezekkel kapcsolatban. Dávid Ferenctől, aki a Kék Pont Alapítványtól jött, tanácsokat kaptunk, hogyan tegyük biztonságosabbá a szórakozást, és mennyire egyszerű dolgokkal kerülhetjük el a bajt. Dr. Krivácsy Péter, iskolánk orvosa volt a második előadó, ő megismertette velünk az alkohol káros hatásait, és azt is, mit tegyünk, ha veszély lehetősége áll fenn, és egyáltalán, mik is lehetnek ezek a veszélyek. Este pedig elmentünk, és megnéztük A harmadik hullám c. előadást a Bárka Színházban. Korábban már megnéztük A hullám c. filmet, így a történet ismerős volt, de így is élvezetes volt a darab. A szerda reggelünk egy buszon kezdődött, ami egészen Kecskemétig vitt minket. Ott ellátogattunk a Kecskeméti Animációs Filmstúdióba, ahol a mesefilmek készítésének folyamatába avattak be minket. Láttuk, hogyan készülnek a rajzfilmek, és Vízipókkal, a csodapókkal is találkoztunk. Ezután egy rövid városnézés következett, sétáltunk egyet a központban. Utunk a Szórakaténusz Játékmúzeumba vezetett, ahol a vitrinek mögül babák és más régi játékok néztek vissza ránk. Külön érdekesség volt, hogy az épületben a mexikói nagykövet asszonnyal készítettek éppen interjút, miközben mi jártuk a kiállítást. Végül újra buszra szálltunk, és a túlfűtött busz miatt félig főtten, de végül épen érkeztünk haza. Az utolsó napunkat a suliban kezdtük, a Bárka Színházból jöttek hozzánk egy foglalkozást tartani a látott darabbal kapcsolatban. Megbeszéltük a látottakat, és együtt gondolkodva értelmeztük a darabot. Összeszedtük a fontos dolgokat, és a foglalkozás végére kaptunk egy teljes képet A harmadik hullámról. Később várt minket egy játékterem, ahol biliárd, darts és csocsó mellett közös játékkal zártuk le a hetet.

Remélem, mindenkinek hasonlóan jól telt a témahét, mint nekünk. Várjuk a következő, májusi témahetet, amikor Angliába utazunk a nyelvi év megkoronázásaképpen.

Kutvölgyi Réka (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Megismerni a hajléktalanokat

Idei harmadik iskolai témahetünk központi témája a jótékonykodás, mások megsegítése volt. Három-négyfős csoportoknak kellett egy-egy civil szervezettel karöltve dolgozniuk egy, a társadalmat, környezetet érintő kérdésen. A mi csoportunk a hajléktalansággal, az utcán élőkkel és a mellettük mindennap elhaladó járókelők hozzájuk való viszonyával foglalkozott, s élettörténeteket kutatott.

Pontos tervünk nem volt arra, hogy kivel fogunk beszélni, hiszen időpontot velük nem tudunk megbeszélni, s ha odamegyünk hozzájuk az utcán, nem tudjuk, hogy mi lesz a reakciójuk a közeledésünkre. Számítottunk arra, hogy lesz olyan, aki el fog minket küldeni, s hogy lesz olyan is, aki viszont szívesen mesél mindennapjairól. Az elutasításoktól félve kissé bátortalanul kérdezgettük első interjúalanyunkat, Molnár Sándort, aki a Ferenciek tere melletti aluljáró bejáratánál árusította a Fedél nélkül című újságot. Sándor lelkesen mesélt nekünk a Fedél nélkülről, hogy tíz darabot minimum el kell hoznia ahhoz, hogy árulhasson, s ezek darabját harminc forintért neki kell megvennie. Azoknak, akik legálisan árulhatják ezt a lapot, személyivel és iratokkal kell rendelkezniük, amiket tőle nemrég elloptak, de már kapott újat. Azt mondta, hogy szégyen, hogy még a hajléktalanoktól is lopnak manapság az emberek, s mesélte, hogy pont itt, a Ferenciek terén nemrég megkéseltek egy hajléktalant százharminc forintért. Ezután elmondta, hogy az újságot annyiért adja el, amennyit a járókelők adnak érte. Régen kéregetett, de most már ezt a lapot árulja nap mint nap. Próbáltuk az életére terelni a szót, de szívesebben mesélt a munkájáról. Annyit elmondott nekünk, hogy a szülei gyermekkorában meghaltak, ezért intézetbe került. Nyolc osztályt végzett és kertészeti tanulmányokat is folytatott, melyeket sajnos nem tudott hasznosítani, így került az utcára, ahol a napjai telnek. Néha el szokott menni a Dankó utcai hajléktalanszállóba is – az iratait ott lopták el. Többet nem osztott meg velünk a mindennapjairól, de nagyon kedvesen válaszolt a kérdéseinkre.

Az interjú ideje alatt ketten elmentünk ételt venni a CBA mellett a hidegben kolduló, remegő férfinak, akinek a táblájára az volt írva, hogy ételt és bármi más segítséget szívesen elfogad, ám mire kiértünk, eltűnt, és nem találtuk sehol. Utunkat az aluljáróban folytattuk, ahol ismét szóba elegyedtünk egy kolduló idős bácsival. Ő közvetlenül az aluljáró bejáratában állt, így minden arra járó ember elhaladt mellette. Ő nem szívesen válaszolt a kérdéseinkre, azt mondta, hogy épp most jön a sok ember a metróból, viszont a túrós buktát elfogadta tőlünk, így továbbmentünk.

Nem is kellett sokat sétálnunk, az aluljáró túloldalán, az árkádok alatt pakolt egy fiatal nő párnákat és takarókat egy zacskóba. Vele beszéltünk a legtöbbet, hihetetlenül kedvesen válaszolt, és néha könnybe lábadt a szeme mesélés közben. Az ő utcára kerülését egy családi probléma okozta. Már a második télen küzdötte magát túl, tehát két éve lakik az utcán. Soha nem fordult meg a fejében, hogy egyik napról a másikra az utcára kerülhet, de mégis ilyen helyzetbe került. Azt mondta, sok utcán élő ember magasabban képzett, mégis ilyen sorsra jutottak. Az a férfi, akivel lenni szokott, ő is mesterember volt, villanyszerelő, most ötvenéves és az utcán él. A nő középiskolát végzett, három nyelven beszél, albánul is többek között. Folyamatos munkakeresésben van, de nem talál semmit. Egy utcáról jött embernek nem ajánlanak munkát. Nyáron szokott néha találni alkalmi munkát, turistabuszokra száll fel, és ott fordít albánul. A napja úgy kezdődik, hogy reggel hatkor a rendőrök keltik, s ugyanez történik, ha egy szállón alszik – annyi különbséggel, hogy a szállók tele vannak bogarakkal, így szerinte az utcán aludni még jobb is. A szállón meleg víz sincsen, és mindenféleképpen fel kell kelnie hat órakor, mert elküldik onnan. Nappali melegedőbe szokott néha benézni. Ő is a Dankó utcai szállóban tölti néha az éjszakáit, de azt mondta, hogy hihetetlenül rosszak ott a körülmények. Sokszor említette, hogy a mellette elhaladó emberek átnéznek rajta, és ez ellen sajnos nem tud mit tenni. Akik segítenek neki, akár csak egy kis apróval is, azok mindig a szegényebbek, hiszen ők jobban átérzik az utcán élők sorsát, mint a gazdagok, akik csak átnéznek rajtuk, és elmennek mellettük. A múltjáról nem szeretett volna nekünk beszélni, látszott, hogy mélyen érintette őt ez a kérdés. Csak annyit árult el, hogy családi problémák miatt lett hajléktalan.

Mialatt vele beszélgettünk, odajött hozzánk egy nő és egy férfi, kezükben egy-egy Fedél nélküllel. Ezek gyűröttek voltak, nem volt azonosítójuk sem, így rögtön tudtuk, hogy ők illegálisan, a talált újságokat árulják. Első kérdésük az volt, hogy iskola? Majd aprót kértek tőlünk. Mindannyian, amit találtunk, odaadtuk nekik, de csak csóválták a fejüket, hogy ez nem elég nekik, várták még a pénzt. Miután nem tudtunk nekik többet adni, megkérdezték, hogy van-e valami ételünk. Még volt nálunk egy tábla csoki és egy narancs, amit a CBA mellett ülő férfinak vettünk, odaadtuk azt nekik. Egyre erőszakosabbak lettek, azt szajkózták, hogy gyerekeik vannak, ezért nem jó nekik a pénz, csoki és a narancs, azzal nem tudnak mit kezdeni. Vegyünk valamit, amit megfőzhetnek. Mondtuk nekik, hogy sajnos nem tudunk mást adni nekik, de ők egyre csak hajtogatták, hogy menjünk át a CBA-ba, vegyünk főznivalót, és hozzuk vissza nekik. Azt mondták, hogy biztos van nálunk annyi pénz, amennyiből egy fél kiló darált húst legalább tudunk venni. Itt már nagyon erőszakosak voltak, ezért minél finomabban próbáltunk elköszönni tőlük, és továbbmentünk. Mindannyiunk érzése az volt, hogy teljesen megértjük, hogy kell nekik a pénz vagy az étel, s a kétségbeesés vitte őket arra, hogy így viselkedjenek, ám mégsem kellett volna erőszakoskodniuk. A fiatal nő, akivel előtte beszéltünk, egész idő alatt bánatosan és bocsánatkérően csóválta a fejét felénk, mert ő is érezte, hogy túlmentek a határon.

Utolsó interjúalanyunk olyan hajléktalan volt, akihez nem mi mentünk oda, hanem ő jött hozzánk. Pénzt kért tőlünk, s ezzel párhuzamosan belekezdett a történetébe. Nemrég került az utcára, a felesége miatt, aki a válóper során elvett tőle mindent, a házát és a kisfiát is. Munkáját elveszítette, mert mély depresszióba esett és elkezdett inni – egyre kevesebbet járt be a munkahelyére, ahonnan végül kirúgták. Nincstelen lett, a felesége eltiltotta őt a fiától, akit már hónapok óta nem látott. Napjait az utcán tölti, és próbál újra talpra állni. Kitartóan keres munkát, tőlünk is megkérdezte, hogy nem tudunk-e valakiről, aki felvenné őt dolgozni. Megmutatta a kisfia fényképét is, s aztán elbúcsúzott tőlünk.

Történeteinkből látszik, hogy hajléktalan bárki lehet, még ha azt gondolja is, hogy ő bizony sosem lesz. Egy váratlan történés mindent megváltoztathat, s a sikeres emberből egy szempillantás alatt hajléktalan válhat. Nem tudhatjuk, hogy aki egy kis aprót kér tőlünk, éppen mi miatt került az utcára. Ha tehetjük, akkor mindig adjunk egy kis aprót vagy ételt a rászorulóknak!

 

Varga Dóra (AKG, 12. évf.)

A csoport további tagjai: Fodor Fanni, Pataki Dina, Tari Dóra
Képek: Fodor Fanni

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Mozdulj Metró!

Ezzel a szlogennel indítottuk el egynapos gerilla-akciónkat. Idén márciusban civil témahetünk volt, a hét alatt három-négyfős csoportokban egy-egy kampányt kellett életre keltenünk. Kritérium volt, hogy kampányunk egy már létező civil szervezethez kapcsolódjon. Ezek alapján mi a testmozgás népszerűsítését tűztük ki célul.

 

Az igazat megvallva, először csak az ötlet jött, hogy csináljunk valami nem oda illőt a metrón, valami performanszt, ami meglepi az utazó embereket. Ezek után kitaláltuk, hogy különböző sportcuccokban vonuljunk a metrón, így lett téma a sport, és végül megtaláltuk a Gyaloggalopp egyesületet, akiket akciónkkal reklámozni tudtunk. Így állt össze a gerilla-akciónk.

Az első két nap tervezgetéssel és vad ötleteléssel telt, valamint felvettük a kapcsolatot a Gyaloggalopp egyesülettel. A harmadik napon tele ambícióval és a frissen nyomtatott szórólapjainkkal felszerelkezve indultunk el a Batthyány térre, ahol Bori apukájának jóvoltából egy lakóautót használhattunk öltözőfülkének. Ott még az utolsó pillanatokban megvitattuk aggályainkat az ellenőrök és az utasok reakcióit illetően, majd nekivágtunk. Első akciónkban futócuccban terveztünk rohangálni a metrón. Engem meglepett, hogy már csak azért is milyen sokan megbámultak, hogy színes sportruhában vagyunk, pedig a Margit-híd környékén tucatjával látni a szigetre igyekvő futókat. Az első kör után hamar kitapasztaltuk, hogy a metró végébe érdemes szállnunk, ott van helyünk futkározni. Természetesen csak az új típusú metrók játszottak, mert azokban a kocsik egybenyitottak, és a kapaszkodók közt lehet szlalomozni.

A felszállás után kicsit szétszóródtunk, és elkezdtünk bemelegíteni. Nyújtóztunk, lazítottunk, helyben futottunk. Én még karkörzést is csináltam, bár egyszer majdnem leütöttem valakit mögöttem, úgyhogy azzal kicsit óvatosabb voltam a későbbiekben. A bemelegítést egymástól teljesen függetlenül csináltuk, a futást egy – nem mindig elegánsra sikerült – jelre kezdtük el, gyakorlatilag libasorban futva. Pár kör után valamelyikünk elkezdte a szórólapot kiosztani. Ez így azért volt nagyon praktikus, mert amire szórólaposztásra került a sor, az emberek többségét már igen-igen foglalkoztatta, hogy miért is futunk fel és alá, és lelkesen nyúltak a feléjük tartott szórólapokhoz. Ez a pozitív hozzáállás és nyitottság az utazók túlnyomó többségétől finoman szólva mindannyiunkat meglepett, ugyanakkor önbizalmat adott a további akciókhoz – nem durván kiröhögtek, hanem tényleg sikerült többeket megmosolyogtatnunk (a gyerekek körében különösen nagy sikert arattunk).

Ezek után már kicsit bátrabban vágtunk bele a második etapba. Ebben úgy tűntünk ki a tömegből, hogy a hétköznapi öltözékünkhöz úszósapkát és szemüveget húztunk, Tami pedig búvármaszkban virított, pipával a szájában. Az összképhez még az is hozzátartozik, hogy rajtam egy kék fürdőköpeny is volt. Ennek a fordulónak a kivitelezése már egy fokkal bonyolultabb volt, mert nem akartunk ebben a szerelésben az ellenőrök előtt ellejteni (pláne, hogy mindig a Batthyányn jöttünk ki-be). Végül minden vízi felszerelést a fürdőköpenybe csavarva csempésztünk le, és a megállóban öltöztünk be. Itt már csatlakozott hozzánk István is, hogy dokumentálja az akciónkat. Ebben a felszerelésben jóval nyugodtabb műfaj volt az egész akció, elég volt feltett úszószemüvegben osztogatni a szórólapot, így felkeltettük mindenki érdeklődését.

Én fél ötkor hagytam ott a csapatot, ők csináltak még egy futós kört. Ekkorra már minden félelemérzetünk elmúlt azzal kapcsolatban, hogy esetleg az ellenőrök lecsapnak ránk, és azzal a büszke érzéssel indultam el, hogy mindennemű incidens nélkül úsztuk meg az egészet. Aztán Anna hívott, hogy a legvégén, amikor már csak ketten maradtak, és az utolsó szórólapokat osztották, valamelyik előzékeny utas rájuk hívta az ellenőröket, hogy két lány szórólapot oszt a metrón! Szerencsére, még időben átszálltak egy másik szerelvényre. Ezek után az egész napi rohangálástól teljesen kimerülve rogytam le egy padra a Mammutban, de nyugodtan a semmibe bambulni nem tudtam, mert egyszer csak kiszúrtam, hogy a mellettem ülő fiatal párnál a mi szórólapunk van. Ők is akkor ültek le, és a szórólapunkon található megdöbbentő adatok hitelességéről folytattak eszmecserét. Összeszedtem magam, és odaléptem hozzájuk, hogy bocsi, de nem egy „Mozdulj Metró”-s szórólap van nálad? És előadtam a mi kis iskolai projektünkről szóló mondókámat, a végén a véleményüket kérve, nekik hogy tetszett a gerilla-akciónk. Ők nagyon pozitívan nyilatkoztak róla, teljesen feldobta őket a dolog, persze egyből megjegyezték, hogy rájuk ez nem vonatkozik, mert aktívan sportolnak. Ez így tényleg jóval több pozitívum volt, mint amennyiről álmodni is mertünk volna a projekt kezdetén. Fantasztikus érzés, hogy lehet, hogy többekhez is sikerült eljuttatni az üzenetet ezzel az akcióval, és hazaérve elgondolkoznak ezen. Persze lehet, hogy ezután sem változik semmi az életükben ezen a téren, de ez akkor is egy szép érzés.

Ralbovszki Dorottya (AKG, 12. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Éjjel-nappali borzalom

Néhány hete új, fiataloknak szóló sorozat kezdődött az RTL Klubon, amelyet a csatorna főműsoridőben vetít. Ezzel együtt egy másik népszerű műsor, A kód kikerült a kínálatból – különösen azért érdekes ez, mert Magyarországon mindig is nagy népszerűségnek örvendtek a különböző műveltségi vetélkedők. Mi lehet a nagy változás oka?

Kissé furcsállva meredtem a képernyőre, amikor először láttam az Éjjel-nappal Budapest reklámját. A frissen debütáló műsor ajánlója elhitette velem, hogy tulajdonképpen egy reality-showról van szó, emiatt ezzel a tudattal is kezdtem el nézni. Majd miután két perc után leesett, hogy mi a helyzet, rögtön el is ment a kedvem, hogy tovább bámuljam a képernyőt. Mégis maradtam a helyemen, mert vonzott a kíváncsiság, mit tud kezdeni az RTL egy számára talán még kevésbé ismert életkori csoporttal. Utólag már tudom: nem vesztettem volna sokat, ha azonnal kikapcsolom a tévét.

A történet egy huszonévesekkel teli lakásban játszódik, ahol az együttélésből és a szerelmi sérelmekből adódó konfliktusok rázzák fel az alaphangulatot. A nyitóepizódban egy új lány költözik az apartmanba, aki az egyik régebben ott lakó fiú exe. Ahogy erre számítani lehet, a jelenlegi barátnő rögtön féltékeny lesz. Mind az alaptörténet, mind a színészi játék közhelyes és átlagos, így az egész olyan, mintha egy C-kategóriás szappanopera 542. epizódját nézném. A legjobban talán az zavarta a fülem, amikor a szereplők elhatározták, hogy partizni kezdenek a lakásukban, emiatt mindenki kötelező jelleggel felkiáltott, hogy "Buli van!"

Nem tudom elhinni, hogy erre van szüksége a mai huszonéves generációnak. Sejtésemet igazolja a port.hu-n található értékelés, amely kevesebb mint 2,5 pontra ítéli a produkciót a 10 pontos skálán. Ha ilyen lenne Budapest éjjel-nappal, rakétasebességgel menekülnék vidékre.

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)

Éjjel-nappal Budapest
(magyar filmsorozat, RTL Klub, hétköznaponként 20 óra körül)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

5 Tovább

Jack Black nem viccel

Egyik fárasztó napom után naiv módon ráböktem egy Jack Black filmre – mondván, azok mindig szórakoztatóak szoktak lenni. Ezt erősítette meg bennem a cím is: „Börni az eszelős temetős”, amely fonetikus átiratával nem abban akart engem megerősíteni, hogy ez egy sorsdráma. Pedig az.

A címe ellenére ez nem egy rossz film. A történet – amely állítólag igaz történet – Bernie-ről, a temetkezési vállalkozóról szól, aki munkája ellenére egy jó ember. A környéken az összes szomszéd, pap, mindenki kedveli őt, eltekintve Danny Buckot, a helyi ügyészt. A szertartásoknál mindig odafigyel, és a szertartások után virágot is visz a gyászolóknak. Így ismerkedik meg Marjorie-vel, akit a környék egyik legrosszindulatúbb embereként tartanak számon. Barátok lesznek, ám ez a barátság, ahogy a történet halad, egyre kevésbé lesz igazi.

Nem akarok többet leírni a filmről, mert véleményem szerint egy nagyon erős erkölcsi kérdést tesz fel a végén, és számomra az utóbbi idők egyik legmeglepőbb filmélményét adta. A film mindenképpen szélesíti erkölcsi tudásunkat.

Jack Black is remekül illeszkedik új szerepébe. Bár kicsit fura, hogy nem hangzanak el tőle poénok, illetve nem adja a szokásos kicsit bolond szerepet, de szerintem ezzel a filmmel simán kitör ebből a skatulyából.

Ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit komolyabb figyelmet igénylő szórakozásra vágyik.

Halpern Bence (12. évf.)

Börni az eszelős temetős (Bernie, 2011, 104')
Rendezte: Richard Linklater
Szereplők: Jack Black, Matthew McConaughey, Shirley MacLaine

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Az út vége – Christopher Paolini: Örökség

Az Örökség egy olyan könyv, ami az elképesztő hossza ellenére letehetetlen. Talán azért, mert jó, talán azért, mert befejezése egy 4 köteten keresztül tartó utazásnak.

Bár imádok olvasni, amikor megláttam a sorozat első kötetét, egy kicsit megszeppentem. Több mint 500 oldal fantasy még egy magamfajta könyvmolynak sem kevés. Be kell valljam, habár tetszett, egy fél évig még rá sem bírtam nézni a második részre. Aztán amikor végre rávettem magam, a második és a harmadik kötetet olyan gyorsan olvastam el, hogy szerintem egyéni rekordot állítottam fel. Aztán következett a kínkeserves várakozás a negyedik (és egyben befejező) részre.

Az eredetileg 2011 elejére beígért könyv végül 2012 karácsonyára került a magyar boltok polcaira. Amint megkaparintottam, a 900 oldal nem is tűnt olyan soknak. Hiszen rögtön arra gondoltam, ha ennek vége, akkor nincs tovább. Amikor belekezdtem, azonnal rájöttem, hogy ezt a könyvet nem fogom tudni letenni. Magával ragadott a történet, és nagyon kíváncsi lettem, milyen sorsot szánt az író a karaktereinek. Az első 700 oldal fantasztikus volt: izgalmas, pergő csatajelentek, néha egy kis szerelem, titkok és varázslat. Nem maradhattak ki a tündék, a mindenre elszánt főgonosz és a jók oldaláról a különleges személyiségek sem. Néha még etikai kérdéseket is feszegetett: tényleg rossz-e a rossz és biztos jó-e a jó.

Aztán a lezárás nekem egy kicsit csalódást keltő volt. Valahogy úgy éreztem, nem volt meg benne az a részletesség, ami a könyvet eddig jellemezte. Talán még azt is mondhatom rá, hogy kicsit kiszámítható lett. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fantasztikus, váratlan fordulatokban bővelkedő könyvnek ennyire szokványos befejezése lesz.

Összegezve viszont azt kell mondanom, hogy ez egy olyan könyv, amit kár lett volna kihagyni. Mert amíg olvasod, addig imádod, utána meg mérges vagy, hogy nincs tovább.

 Gálosi Dóra (AKG, 9. évf.)

Christopher Paolini: Az örökség 4. (2012, 938 o.)
Európa Könyvkiadó Kft.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek