Az Örökség egy olyan könyv, ami az elképesztő hossza ellenére letehetetlen. Talán azért, mert jó, talán azért, mert befejezése egy 4 köteten keresztül tartó utazásnak.
Bár imádok olvasni, amikor megláttam a sorozat első kötetét, egy kicsit megszeppentem. Több mint 500 oldal fantasy még egy magamfajta könyvmolynak sem kevés. Be kell valljam, habár tetszett, egy fél évig még rá sem bírtam nézni a második részre. Aztán amikor végre rávettem magam, a második és a harmadik kötetet olyan gyorsan olvastam el, hogy szerintem egyéni rekordot állítottam fel. Aztán következett a kínkeserves várakozás a negyedik (és egyben befejező) részre.
Az eredetileg 2011 elejére beígért könyv végül 2012 karácsonyára került a magyar boltok polcaira. Amint megkaparintottam, a 900 oldal nem is tűnt olyan soknak. Hiszen rögtön arra gondoltam, ha ennek vége, akkor nincs tovább. Amikor belekezdtem, azonnal rájöttem, hogy ezt a könyvet nem fogom tudni letenni. Magával ragadott a történet, és nagyon kíváncsi lettem, milyen sorsot szánt az író a karaktereinek. Az első 700 oldal fantasztikus volt: izgalmas, pergő csatajelentek, néha egy kis szerelem, titkok és varázslat. Nem maradhattak ki a tündék, a mindenre elszánt főgonosz és a jók oldaláról a különleges személyiségek sem. Néha még etikai kérdéseket is feszegetett: tényleg rossz-e a rossz és biztos jó-e a jó.
Aztán a lezárás nekem egy kicsit csalódást keltő volt. Valahogy úgy éreztem, nem volt meg benne az a részletesség, ami a könyvet eddig jellemezte. Talán még azt is mondhatom rá, hogy kicsit kiszámítható lett. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fantasztikus, váratlan fordulatokban bővelkedő könyvnek ennyire szokványos befejezése lesz.
Összegezve viszont azt kell mondanom, hogy ez egy olyan könyv, amit kár lett volna kihagyni. Mert amíg olvasod, addig imádod, utána meg mérges vagy, hogy nincs tovább.
Gálosi Dóra (AKG, 9. évf.)
Christopher Paolini: Az örökség 4. (2012, 938 o.)
Európa Könyvkiadó Kft.
Utolsó kommentek