Szubjektív

Amikor a múlt tanév vége felé, az angol szintfelmérő és a szülői értekezlet napján meghallottam, hogy digitalizálódó iskolába fogok járni, és lesz egy laptopom, amin a tananyag nagy részét kapni fogom, majd’ szétrobbantam a lelkesedéstől. Laptop? Digitalizálódó iskola? Gépen lévő tananyag? Atyaúristen! Hát nem bántam meg, hogy ezt a sulit választottam. (Azóta se egyébként, természetesen, az AKG-nál minimum Budapesten nincs jobb iskola, de simán lehet, hogy az országban se.)

Azóta elkezdődött az új tanév. Megkaptam a laptopom, az Office-accountom és az ebédkártyám – merthogy már az ebédrendelés is online zajlik. Elkezdtem a OneNote program online verziójából asztali OneNote-ba szinkronizálni a tanárok által előállított jegyzetfüzeteket, és… máris beleütköztem néhány nehézségbe.

Először is: nem volt wifi. Nem úgy értem, hogy az iskolában nem volt, hanem a gépemen nem volt. Nem csatlakozott egyik hálózathoz se. Se a suliban, se otthon, se sehol. A szüleim (mindkettő nyolcvan diplomával rendelkező informatikus, nem zöldfülűek) fejenként félóráig bütykölték a gépemet, majd feladták a küzdelmet, és inkább bevittem a kis gonosztevőt az iskola rendszergazdájához, addig pedig ideiglenesen kaptam egy kölcsöngépet.

Matekóra az AKG-ban

Miután a wifiprobléma megoldódott (valami billentyűkombinációval szüntettem meg az internetet, mint utóbb kiderült), jött a következő probléma: a szinkronizálás. A OneNote program ugyanis nem szinkronizálta az online jegyzetfüzeteket a gépemre. Azazhogy szinkronizálta volna, csak ahhoz kellett egy Office-jelszó. Márpedig az Office nem volt hajlandó beengedni, se az eredeti, iskola által kreált jelszóval, se azzal a jelszóval, amire én változtattam meg, se egy másik kreált jelszóval, amit a patrónusom kért SMS-ben az illetékestől… sőt, azt se akarta engedni, hogy megint megváltoztassam a jelszavam! Így pedig megtalálni se tudtam a jegyzetfüzeteket, és online se tudtam dolgozni.

Ezekben a napokban rengeteget dühöngtem. Mi az istennek kellett ez a digitalizált iskola?! Nem lenne sokkal egyszerűbb kiosztani a tankönyveket, megvetetni a füzeteket, oszt’ jó napot?

És az az igazság, hogy de, tényleg egyszerűbb lenne. Csak sokkal unalmasabb is. Nem lenne laptopom, márpedig az nagyon jól jön. Persze nem elsősorban a tanulásra… Meg aztán, ha nem lenne digitalizált iskola, rengeteg könyvet kellene cipelnünk. Igaz, így is vannak tankönyveink, de azokat bent lehet hagyni a szekrényünkben, munkafüzet helyett meg ott van a OneNote.

És nem kell mindig mindenre az egyszerűbb megoldást választani, néha jobb az izgalmasabb. Például: egyszerűbb lenne, ha apukám minden este krumplit főzne meg zöldborsót, és annyi. De nem, minden este mást eszünk, mert ha minden este krumplit ennénk borsóval, az szörnyen, de szörnyen unalmas lenne (tudom, hogy ez nem igazán hasonlítható össze a tankönyves-számítógépes esettel).

Egyébként azóta az Office-accountomat, pontosabban jelszavamat is megbütykölték, így már be tudtam lépni, és a OneNote is szinkronizált végre. Amikor ezt be akartam jelenteni a történelemtanáromnak, jelentkeztem, mire elsápadt és elkomorodott. Megszokta már, hogy ha én jelentkezem, az csak valami bajt jelenthet...

Így, hogy már vannak szinkronizált jegyzetfüzeteim, és tudok dolgozni, azt kell hogy mondjam, nagyon jó dolog a digitális iskola, és örülök, hogy bevezették. Sőt! Az ország összes iskolájában be kellene vezetni! Egész biztos vagyok benne, hogy nagy népszerűségnek örvendene a diákok körében.

Tanul vagy játszik? Cikket ír a szerző!

Persze vannak árnyoldalai is: ha nincs wifi, borul az egész, és ha valakinek gubanc van a OneNote-jával, mint ahogy ugye az az én esetemben is történt, az is blokkolja kicsit a munkát. Meg aztán, sok tanárnak bizonyára idegen lenne ez a drasztikus váltás, hogy szinte teljesen elhagyjuk a kézzel írást. De hát haladni kell a korral.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nagyon sok cikket lehet olvasni mostanság a menekültekről. Jót és rosszat egyaránt. Eddig nem nagyon foglalkoztatott a téma, de most, hogy az évfolyamunk gyűjtést szervez, elvállaltam, hogy kimegyek a Keletibe, és felmérem, mi a helyzet. Meglepő és megdöbbentő élményben volt részem.

Körülbelül 5-kor találkoztam az ismerősömmel, aki rendszeresen jár ki oda önkéntes munkát végezni. Mikor kiértem, rögtön láttam, hogy itt tényleg nagy gond van. Először is, nagyon sok embert zsúfoltak össze nagyon kicsi helyre, és az ennivaló is kevés. Mindenki szívesen utazna tovább, de sajna minimum 1-2 napra maradniuk kell. Amikor beléptem a Migration Aid (a Magyarországra érkező menedékkérők segítésére alakult közösségi kezdeményezés) raktárába, elállt a szavam. Nagyon sok mindent láttam: müzliszeletek, vizek, takarók, ruhák, tápszerek... stb. Meglepődtem, hogy mennyi ember akar segíteni nekik, és ezt az érzést erősítették azok az adományok, amiket egész nap hoztak az emberek.

Az elején még féltem, és csak az ismerősöm közelében mertem maradni. Kekszet osztottunk a gyerekeknek, és pokrócokat estére. Még kora délután volt szerencsém találkozni a német parlament egyik képviselőjével, aki azt kérdezte, hogy miért nem engedjük tovább a menekülteket. Kijelentette, hogy a németek segíteni fognak. A segítőkkel sokat beszélgetett, nem sajnálta az időt a helyzet felmérésére. Az állapotokon nagyon meglepődött, ezért hamarosan meglátogatja a Keletit a német nagykövetség képviselője is, és ha ők is ennyire szörnyűnek találják, akkor a német kancellárasszony különvonatokat fog küldeni Magyarországra, hogy kivigyék a menekülteket (cikkem megírása után ez a hír a sajtóban is megjelent).

Később megjött az önbizalmam, és ha kértek önkénteseket, mentem, és mondtam, hogy itt vagyok. A többiekkel adományokat pakoltunk, estefelé pedig tájékoztattuk a rossz helyen fekvőket, hogy arra másnap reggel nagyon sok ember fog munkába sietni.

Körülbelül 10-kor megérkezett két vonat, még további 65 menekülttel, akiknek enni kellett adnunk. Akkor nagyon nagy munka kezdődött a főhadiszálláson. Volt, aki konzerveket nyitott, volt, aki kenyeret vágott, és volt, aki jegyeket gyártott a vacsorához, elkerülendő, hogy valaki többször kapjon ételt.

Amikor befutott a vonat, mindenki kiment a vonat elé, és szépen köszöntöttük őket egy müzliszelettel és a vacsorajegyükkel. Ezután bevittük őket az aluljáróba, ahol nem olyan rózsás az élet. Minden nagyon koszos és bűzlik az egész. Egy család elmesélte, hogy pár hajléktalan befeküdt melléjük, és a maradék pénzüket is elvették. Voltak olyanok, akiknek a rendőrök átvitték egy rács túloldalára a ruhájukat, így az elérhetetlenné vált.

Az ételosztással kapcsolatban nem volt annyi dolgunk, csak vissza kellett tartani az embereket, akiknek nem jutott vacsora. A segítő tolmácsunknak be is szólt valaki káromkodva, hogy adjon neki vacsorát. Ezen a kb. 17 éves fiú felhúzta magát, és egy jót behúzott neki vacsora gyanánt. Ebből természetesen nagy verekedés lett volna, ha a felnőttek nem állítják le őket.

Az egyik legnagyobb gondot a telefontöltés jelenti. Mindenki próbál kommunikálni a családjával, és ezért tölti a telefonját. Itt a Keletinél külön sorszám tartozik egy-egy elosztó csatlakozóhoz, ezért nagyon pontosan lehet ezt tervezni.

Az a fél nap, amit ott töltöttem az önkéntesekkel, pont elég volt arra, hogy rájöjjek, hogy a menekültek is emberek, és nem kell őket elítélni, hanem inkább segíteni kell rajtuk. Aki pont ráér, az nyugodtan kimehet, a Keletiben minden segítségre szükség van.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)
A szerző képeivel 

LIKE - értesülj az új cikkekről!