Képzeljük el egy pillanatra, hogy az iskolában vagy a baráti körünkben az egyik pillanatról a másikra hirtelen mindenki idegenné és ellenséggé válik, senki nem mer közeledni hozzánk, mert nekünk tulajdonítanak egy rettenetes bűnt, amit el se követtünk. Erről, vagyis előítéletről és kirekesztésről, közösségi életről és magára maradásról szól Thomas Vinterberg legújabb filmje, ami egyfajta fordított „Bűn és bűnhődés”-történet, igazi „ártatlanság”-sztori.
A film főhőse Lucas, egy kis dán faluban, egy rendkívül összetartó közösségben él. A férfi nem tartozik a legszerencsésebb emberek közé: nemrég vált el a feleségétől, a fiát csak ritkán láthatja, az iskola, ahol tanított, megszűnt, helyette most egy óvodában dolgozik, dadaként. Amikor éppen úgy néz ki, hogy rendeződik végre az élete (lesz egy barátnője, visszaköltözik hozzá a fia), váratlan fordulat következik: Lucas legjobb barátjának a kislánya, Klara mond valami „butaságot”, aminek az értelmét ő fel sem fogja, de az óvodában dolgozók, a felnőttek gyanakodni kezdenek: a férfi megrontotta a kislányt. Gyakorlatilag az egyik pillanatról a másikra mindenki Lucas ellen fordul, a munkatársak, a gyerekek szülei, még a barátnője is, és persze a kislány apja, a gyerekkori barát. Lucas elveszti az állását és gyakorlatilag – a fia szeretetének és bizalmának a kivételével – minden emberi kapcsolatát. Hiába menti fel a rendőrség, a kiközösítés, a rosszindulat megmarad: a boltban nem adnak el neki semmit, megverik az utcán, még a kutyáját is megölik. Odáig fajulnak a dolgok, hogy egy puskával lőnek be az ablakán, immár az életére törve.
A film erőteljesen teszi fel a kérdést: vajon min alapul a kirekesztés? Vajon amikor valakit másnak gondolunk, olyankor nem minden esetben valamiféle bűnösséget konstruálunk? Vajon nemcsak akkor tudunk elítélni valakit, ha rögtön gonoszságot, aljasságot társítunk a személyéhez? S a filmből úgy tűnik, hogy egy zárt közösségnek talán szüksége is van arra, hogy időnként bűnbakot keressen, amelynek apropóján a közösség minden tagja egyvalaki ellen fordulhat. Talán éppen az ellenséggyártás jelenti a közösség számára az összetartó erőt… A történetet az teszi nagyon szomorúvá, hogy teljesen realisztikus, tulajdonképpen bárkivel megeshetne mindez vagy valami hasonló, teljesen váratlanul. A kirekesztett, egyedül maradt embert tökéletesen játszotta el Mads Mikkelsen, aki az alakításáért megkapta a 2012-es Cannes-i filmfesztivál legjobb férfi főszereplő-díját. A színészek közül meg kell említeni Thomas Bo Larsent, aki Lucas gyerekkori barátját, Theót alakította, nagyon emlékezeteset nyújtva.
Én ugyan még nem sok dán filmet láttam, de kétségtelenül ez a legjobb közülük. Félelmetes a befejezés, amit nem akarok elmesélni, nehogy lelőjem a poént. De felkavaró azzal szembesülni, hogy az előítéletek nem szűnnek meg, akkor sem, ha érvényüket vesztik: az újabb generációk újraalkotják, tovább örökítik, sőt, a gyerekek tovább hordozzák szüleik valós és vélelmezett bűneit. Innét nézve szánalmasak és szerencsétlenek vagyunk, kivétel nélkül mind. Nem kellemes és nem is könnyű ezzel szembesíteni. A Vadászat című filmnek sikerült. Nézzétek meg!
Gulyás Ábel (AKG, 9. évf.)
A vadászat (Jagten, dán film, 2012, 115')
Rendezte: Thomas Vinterberg
Szereplők: Mads Mikkelsen, Thomas Bo Larsen
Utolsó kommentek