Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Az emberiség megérett a pusztulásra

Az emberiség megérett a pusztulásra. Olyan közhely ez, amit naponta hallunk, olvasunk, mondunk és folyamatosan hangoztatunk, anélkül, hogy ténylegesen komolyan gondolnánk, mert hát nyilvánvalóan nem akarunk meghalni, hiszen mi is emberek vagyunk, az emberiség kipusztulása pedig ezáltal a mi halálunkat is jelentené.

Először talán vizsgáljuk meg, hogy mégis mi késztethet minket az ilyesmi kijelentésekre, hogy határozottan és kategorikusan kijelentsük, hogy a fajunk megérdemli a kihalást? Nos, ilyen okokból van bőven, nézzük a leggyakoribbakat:

Első ok: az emberi önpusztítás és felelőtlenség. Ez alatt legfőképpen a globális felmelegedést értjük, amit, ugye, az emberek okoznak, ezzel konkrétan a saját halálukat és pusztulásukat biztosítva. Persze ebből is remekül kiviláglik az, hogy voltaképpen semmi szükség arra, hogy mi itt okoskodjunk, mert az emberek amúgy is ki fognak halni ennek a borzasztó melegedésnek köszönhetően.

Mégis, azért elég kétségbeejtő (és valahol vicces) belegondolni abba, hogy az emberek nagy jólétük és kényelmük megteremtésével konkrétan saját magukat nyírják ki. Annyira mohók, kapzsik és követelődzők, hogy ezáltal konkrétan maguknak és a bolygójuknak ártanak. Ez pedig borzalmas, és, mint azt már említettem, vicces is lehetne, ha éppen nem lennénk benne mi is nyakig. Ugyanis a globális felmelegedés bizony minden egyes embert érint a Földön, és ha nem teszünk ellene nagyon gyorsan, úgy meghalunk, hogy csak na.

Második ok: az emberi primitívség. Bár reménykedünk abban, hogy a jövő generációi majd megoldanak minden problémát, de elnézve a mostani generációt, a következő sem lesz sokkal komolyabb vagy értelmesebb. Mert nézzünk csak körül: a világ legnagyobb teljesítményű kütyüjei állnak a rendelkezésünkre nap mint nap, hogy például fontos üzeneteket közvetítsünk rajtuk, térképként használjuk őket vagy olyan alkalmazásokat töltsünk le rájuk, amik segítenek mondjuk a fogyásban vagy a relaxálni.

Ehelyett időnk nagy részében arra használjuk a telefonjainkat, hogy nézzük, amint egy sárga ruhába öltözött távol-keleti csávó azt nyögdécseli, hogy „toll, ananász, alma, toll.” Persze nem kötelező ezen nevetni, és szerencsére léteznek olyan emberek, akik élesen elhatárolódnak az ilyentől, megmondják, hogy őnekik bizony nem tetszik ez a marhaság, mert nincs semmi értelme, és inkább valami olyan dolgot kéne csinálni, aminek valami értelme, célja és haszna is van. Ezek az emberek, miután jól megmondták az igazat, és mindenkit elgondolkodtattak az emberek primitívségéről és egyes dolgok értelmetlenségéről, elégedetten, értelmességük teljes tudatában megfordulnak, hazamennek, aztán otthon leülnek, és megnéznek egy vicces videót, amiben egy sárga ruhába öltözött távol-keleti csávó azt nyögdécseli, hogy „toll, ananász, alma, toll.” Persze csak azért, hogy megnézzék, még véletlenül sem nevetik el magukat! Vagy de...

Harmadik ok: az emberi gonoszság. Háborúk, mészárlások, gyilkosságok, lopások, csalások, sikkasztások. Nem is kell több példát mondanom, gondolom, mindenkinek beugrott már legalább egy szalagcím, hogy épp kit öltek meg vagy milyen támadásban hány embert robbantottak fel. Az biztos, hogy még egy ilyen faj, amelyik a saját tagjai közül ennyit irtott ki, nincs a világon. És fura, hogy félünk például a cápáktól, mert azok veszélyesek és húsevők, miközben valójában az emberektől – a saját fajtársainktól – sokkal jobban kellene félnünk. Végül is nagyobb az esélye, hogy egy idióta agyonlő a családoddal együtt, mint annak, hogy megtámad egy cápa. Bár mondjuk újabban még annak is nagyobb az esélye, hogy szelfizés közben halsz meg… De erről majd később. Az viszont tényleg elképesztő, hogy egyes emberek mikre képesek társaikkal szemben, csak azért, mert például nem tetszik a pofájuk vagy mert egy másik vallás követői. A különbözőféle vallásokkal indokolt és fémjelzett gyilkosságok, mészárlások, háborúk és egyéb gonoszságok is aggasztó mértéket öltöttek. Egyes helyeken az iszlám vallás jegyében gyilkolnak, lőnek és robbantgatnak, más helyeken a keresztény vallás jegyében kényszerítik a megerőszakolt nőket gyermekük megszülésére, szóval minden vallásnak megvan a maga hülyesége.

Naponta több száz embert robbantanak fel pl. Szíriában, és még aki túl is éli az otthona teljes elpusztítását, és megpróbál elmenekülni, arra se vár túlságosan fényes jövő. Legfeljebb egy menekülttáborba kerül több ezer másik, ismeretlen emberrel együtt, és ha megpróbál megszökni onnan (ami az ilyen helyeken uralkodó spártai körülmények mellett érthető is), akkor egy nagy adag szögesdróttal, meg hatalmas „A nép kilencvennyolc százaléka azt gondolja, hogy te menj a francba és dögölj meg a saját hazádban!” feliratokkal találja szembe magát.

Negyedik ok: az emberi tolerancia… hiánya. Igen, már harmincezer éve rontjuk itt a levegőt, és még mindig nem tanultuk meg szeretni egymást. Most a háborúnál kicsit kevésbé durva dolgokra gondolok: például arra, hogy még mindig léteznek olyan emberek, akik szerint az, hogy valakinek milyen színű a bőre, az számít valamit, és ezért mondjuk nem vesznek fel fekete alkalmazottat a cégükhöz. Vagy roma származásút. A romák példája talán a magyaroknak közelebbinek, ismerősebbnek tűnik. Esetleg az is megtörténhet, hogy nem vesznek fel olyan női alkalmazottat, akinek gyereke van vagy csak szeretne. Vagy nem vesznek fel homoszexuális alkalmazottat... stb.

Jobban belegondolva, természetesen, ha ma Magyarországon kiszivárog egy ilyen eset, faji, nemi diszkrimináció, vagy valami hasonló, abból nagy felháborodás lesz. A híroldalak tudósítanak róla, akár az is megtörténhet, hogy az adott céget bojkottálni kezdik. Szóval lesz ennek valami következménye. Ma. De például negyven évvel ezelőtt biztosan nem lett volna. Voltaképpen ez az egész „nem csak a fehér, heteroszexuális férfiaké a világ” szemlélet alig van százéves. Ötven-hatvan évvel ezelőtt (a Z generáció szülei akkor voltak kisgyerekek) Amerikában a feketéknek külön iskolába kellett járniuk, dédanyáink idejében pedig az okos lányokra úgy néztek, mint a véres rongyra. Főleg, ha még azt is ki merték esetleg ejteni a szájukon, hogy „amúgy lehetne a nőknek is szavazójoga”. Sőt, egyes európai országokban még a hetvenes években sem szavazhattak a nők. És vannak olyan országok, ahol még ma sem szavazhatnak. Ami azért eléggé gáz. Sőt, olyan országok is vannak, ahol a homoszexuálisokat kivégzik. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy még nagyon is van hová fejlődnünk, és nagyon sokat kell előrehaladnunk addig a pontig, hogy a hétmilliárd ember közül egy se kapjon agyérgörcsöt, ha meglát egy nőt burka nélkül az utcán, amint egy másik, szintén burka nélküli fekete nővel csókolózik.

Ötödik ok: az emberi műveletlenség. Az a fajta műveletlenség, amikor valaki a legalapvetőbb dolgokat nem tudja, olyan dolgokat, amiket mindenki tud… Vagy legalábbis tudnia kéne. Olyan dolgokat, amiket minden egyes gyereknek a fejébe vernek az általános iskolában. Úgyhogy persze ez a műveletlenség megérthető mondjuk egy afrikai kecskepásztor gyermeke esetében, aki soha életében nem járt iskolába, egész nap a kecskékre vigyázott hatéves kora óta, de nem érthető meg mondjuk egy középosztálybeli magyar ember esetében, aki gimnáziumba is meg általánosba is járt, mégsem tudja, hogy a Nap kering-e a Föld körül, vagy fordítva. És most valószínűleg mindenki elneveti magát, és azt gondolja, hogy ilyen emberek biztos nem is léteznek. Pedig nagyon is léteznek, és az esetek többségében teljesen normális, átlagos emberek, akikről nem is gondolnád, hogy ilyen buták. Ezért is ér mindenkit nagy meglepetésként, ha egy amúgy normálisnak látszó emberről kiderül, hogy nem tudja, ki fedezte fel Amerikát, vagy éppen egy mondatot sem tud leírni helyesen a saját anyanyelvén. Ami azért tényleg elég gáz, lévén, hogy egy magyar embernek körülbelül első osztályos kora óta folyamatosan próbálják a fejébe verni a tanárai a magyar szavak helyes írásmódját, ragozását és használatát, és aki ezeket nem tudja megjegyezni, az ezzel saját magát minősíti.

Hatodik ok: az emberi lustaság. A modern fogyasztói társadalmakban, ahol gyakorlatilag már minden igényünket ki tudjuk elégíteni, és a kisujjunkat is alig kell felemelni, ez egyre nagyobb probléma. Az emberek hozzászoktak, hogy szinte mindent meg lehet oldani nagyon kevés erőfeszítéssel, és ezért még a fontos dolgok érdekében sem hajlandóak felkelni a fotelból. Hiszen nézzük csak meg az alapvető életszükségleteinket és életfunkcióinkat: a vécé és a fürdőszoba ott van két lépésre, nem kell többé a kúthoz járkálni meg az udvar végébe rohangálni, fény elérhető egy kapcsolással, kaját és piát tudunk rendelni a neten, nem kell a földet túrni meg raktározni, ha nem akarunk éhen halni, sőt, még házhoz is szállítják, csak a lakásunk ajtajáig kell elvánszorognunk érte.

Ez a kényelmesség azt eredményezi, hogy az emberek például nem hajlandóak egy fontos projektben részt venni a munkahelyükön. Mert amúgy is megcsinálja majd más, nem? Vagy nem mennek el az orvoshoz, még akkor sem, ha súlyos betegségük van. Majd úgyis meggyógyulnak… De még olyan, apróságnak tűnő, ám valójában borzalmasan idegesítő dolgokat is lusták megcsinálni, mint például az ékezetes betűk kiírása vagy teljes szavak kimondása. Vagy a nagybetűk kiírása. Igen, ezek tényleg apróságoknak tűnnek, de én például ki tudnék rohanni a világból, amikor azt olvasom, hogy „oruletesen jo volt az unnepseg, tok jol szorakoztunk” vagy amikor ÉLŐ BESZÉDBEN azt hallom, hogy „Am én Klári vok, és sztem tök kiri lesz ez a progi”. Persze ezeknek a személyeknek biztosan égető szükségük volt arra a kb. három másodpercre, amelyet ezekkel a rövidítésekkel megspóroltak, de én például nagyon vakmerő ember vagyok, és igenis hajlandó vagyok plusz három másodpercet szánni, hogy rendesen leírjam, elmondjam. Vagy esetleg a „tök király” helyett azt mondjam, hogy jó vagy remek vagy… Na jó, hagyjuk ezt, nem vagyok nyolcvanéves.

Hetedik ok: a mai fiatalok. Ez megint csak egy közhely, amit körülbelül nyolcvanezerszer hallottunk már különböző emberek szájából, de ők komolyan is gondolták. A mai fiatalok ugyanis, mint azt nagymamáinktól tudjuk, teljesen pusztulásba viszik az emberiséget. A fiúk ecsethajú pávák, akik nem tudják eldönteni, hogy most akkor melyik nemhez tartozzanak, és harmincöt kiló a súlyuk. A lányok pedig már tizenkét évesen agyonsminkelve, forrónadrágban, köldökig érő dekoltázsban flangálnak az utcán, és még az is megtörténhet, hogy életük során egynél több fiúra néznek rá. Kész erkölcsi fertő! Aztán persze a mai fiatalok ebben a brutálisan felgyorsult világban, az internet világában nagyon korán kezdenek mindent, és tizennégy évesen már gyerekük van, isznak, cigiznek és drogoznak. Ezen rossz szokásaikat pedig később is folytatják, és egyetemista éveik alatt is kis lakásokban csöveznek öten-hatan, fiúk-lányok együtt, idétlen ruhákban járnak és folyamatosan partikat szerveznek, amelyeken hangosan bömböltetik a zenét, isznak és füveznek, meg tablettás drogokat szednek. Hát nem borzalmas? A fejlett országokban szinte az egész világon ez megy minden fiatallal, Magyarországon ugyanúgy, mint mondjuk Angliában, Spanyolországban vagy az Egyesült Államokban. Nem így volt ám ez ötven éve! Amikor nagymamáink, nagypapáink fiatalok voltak, akkor nem voltak ám ilyen borzalmasak a fiatalok! Különösen a hatvanas években nem, hiszen pont ez az évtized az, amelyik híres arról, hogy pont akkor nem voltak olyan fiatalok, akik füveztek és LSD-ztek, kis lakásokban, nem egyszer az utcán csöveztek, idétlen ruhákban jártak, fiatalon gyereket szültek és hangosan zenéltek. Jó, lehet, hogy Magyarországon tényleg nem voltak, de az Egyesült Államokban például egész biztosan nem. Ugye?

A hét meseszám, úgyhogy ezzel be is fejezhetném a gyűjteményt, de van még egy dolog, ami feltétlenül meg kell említenem.

Nyolcadik ok: az emberek, akik azt mondják, hogy az emberiség megérett a pusztulásra. Igen, hajszálpontosan, ezek az emberek azok a beképzelt, képmutató barmok, akik azt hiszik, hogy ők különbek mindenki másnál. Akik hezitálás nélkül ítélkeznek egy helyzetben, akár anélkül, hogy ismernék a sztori minden részletét, vagy tudnának mindent az adott dologról. Az emberek, akik ugyan látják és értik a világban történő rossz dolgokat, és talán képesek reálisan megítélni, hogy mik lehetnek az esetleges következmények, azonban a végén csak bedobnak egy laza világvége-jóslatot, ahelyett, hogy felemelnék azt a lottyadt seggüket és tennének valamit az emberiség jövőjéért, azért, hogy a pusztulás minél később következzen be. A fotelben ülve, magukat nagyon okosnak képzelve osztják ki a többi embert, mert hát másokat okolni az emberiség feltételezett pusztulásáért mindig könnyebb, mint körbenézni a saját portánkon, és megvizsgálni, vajon mi éppen mivel segítjük elő azt a bizonyos pusztulást. Ezek az emberek többnyire végtelenül pesszimisták, és mindig mindennek a rossz oldalát nézik. Például az emberi létnek. Észreveszik az összes borzalmas dolgot, amelyeket feljebb felsoroltam, észreveszik az emberiség borzalmas hülyeségét és alávalóságát, de a jó emberi dolgokat nem veszik észre.

Nem veszik észre a kereket, a tömegközlekedést, az életmentő gyógyszereket, a telekommunikációt, a számítógépet: a zseniális találmányokat, amiket ugyanúgy emberek alkottak, mint a szelfibotot meg a PPAP-t. Nem veszik észre a remek kulturális értékeket sem: könyveket, filmeket, zenéket, amelyek adott esetben évszázadok óta szórakoztatják emberek millióit. Nem veszik észre a hétköznapi embereket; azt, hogy valójában a fajunk nagyon nagy része rendes, becsületes ember, aki sohasem vetemedne olyan gonoszságokra, mint például gyerekek lefejezése vagy tömeges népirtás. És igen, valóban, vannak ilyen emberek, és nem is kevesen, akik igenis gonoszak és rosszak. De a többség nem ilyen. És ha csak a rossz és gonosz embereket hajlandóak észrevenni, akkor egy idő után minden bizalmukat elvesztik az emberek iránt. Mármint a többi ember iránt. Mert persze, mint tudjuk, ők maguk aztán nem olyanok... Ők nem olyanok, mint a többi ember, ők okosabbak, jobbak, értelmesebbek, felsőbbrendűek! Őnekik aztán eszük ágában sincs szennyezni a környezetet, egy retardált távol-keleti csávó hülyéskedésén röhögni, háborúzni és mészárolni, előítéletekkel rendelkezni, műveletlennek lenni, lustálkodni vagy mai fiatalnak lenni.

Szóval, mint ezt a fentiekben is láthattuk, abszolút módon több nézőpontból is meg lehet vizsgálni ezt a dolgot. Jómagam, őszintén bevallom, az utóbbi időben meglehetősen szélsőségesen váltogattam a két nézőpont között; az egyik pillanatban még komor arccal jelentettem ki, hogy az emberiség, az bizony ki fog pusztulni a saját hülyesége miatt, mégpedig jó egy évszázadon belül, a másik pillanatban pedig ámultam és bámultam ennek a csodálatos fajnak a remek alkotásain, meg azon, hogy már milyen régen is milyen okos emberek léteztek. És természetesen azon, hogy ma is milyen sok okos, értelmes ember létezik. Például az, aki idáig végigolvasta ezt a cikket. De most komolyan, nagyon gratulálok! Nem kis teljesítmény. Pedig hát óriási témához óriási cikk illik.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Sérült gyerekek Csillebércen

Az AKG-ban nagyon színvonalas elsősegélyszakkör fut már évek óta. Tavaly lehetőségem volt ehhez csatlakozni. Az elején kicsit aggódtam, mert nagyon sokat kellett tanulnunk, hogy sikerüljön felzárkózni a többi csapattaghoz, mivel mi később kezdtünk. Nem is kellett sok hozzá, nagyon megszerettem mind a társaságot, mind az egész ellátás-imitálás részt. Novemberben már részt vettem egy szituációs napon, de ez baleseti imitátorként még teljesen más volt, mint igazi elsősegélyesként. Egy katasztrófavédelmi nap és a tavaszi szituációs nap után jött csak az igazi megmérettetés, az országos verseny. Azt kell, hogy mondjam, egy nagyon jó élménnyel lettem gazdagabb.

Már reggel nagy galiba volt az odajutással, mivel a busz, ami minket vitt fel, leszállított jó sok megállóval korábban. Sebaj, sikerült felszállnunk egy másikra, ahol már a brigád másik fele is fent volt. Amint megérkeztünk, egy gyors becuccolás után (mivel a verseny több napos, lehetőségünk volt ott aludni, jó kis szoci körülmények között) jött az eligazítás. Én sikeresen megkaptam a halott szerepét, és ezzel jó sok művért. Egy jó háromnegyedórás sminkelés után mentünk is a helyszínre. A szituáció, amit el kellett játszani, az volt, hogy a családunkon áthajtott egy kisteherautó. Ennek okán néztem ki úgy, mint valami klasszikus horrorból kilépett szörny. Nekem csak feküdnöm kellett egész végig, és nem csináltam semmit, hisz halott voltam. Aznap egy mentősverseny zajlott, és mi ennek voltunk a segítői. Mi eljátszottuk a sérülést, és nekik el kellett látni minket.

Amellett, hogy nyolc órán és hét szitun keresztül kellett feküdnöm holtan, szeretném dicsérni az állomásvezetőket, akik a résztvevők pontjait számolgatták. Mindannyian mentősök voltak, és végtelenül kedvesek, imádtam velük dolgozni. Miután a fejemről és a nyakamról többé-kevésbé lejött a festék, indulhattunk eljátszani egy tömegbalesetet. A sztori annyi volt, hogy egy focimeccsen tömegverekedés alakult ki, és a mentőknek, rendőröknek és katasztrófaelhárítóknak kellett velünk foglalkozni. Ezt nagyon élveztem, hiszen korlátlanul üvöltözhettem a körülöttem állóknak, és nekimehettem a rendőröknek. Este szabadfoglalkozás volt, a szobatársainkkal végig nevettük az estét.

Pénteken nem nagyon történt semmi említésre méltó, azt leszámítva, hogy a munkaköri versenyen megkaptuk az előző napi versenybíró bagázsból a legjobb fejet, akivel rengeteget beszéltünk a mentőzésről.

Szombaton jött az igazi kihívás, az Országos Elsősegély-ismereti Verseny a tanulók számára. Itt az egyik lány barátommal megkaptuk a legeslegjobb szitut. Férj és feleség voltunk, akik leforrázták magukat forró vízzel. Tizennyolc szituáción keresztül óbégattunk egymásnak: „Ó, Margit, leöntesz itt forró vízzel, és még főzni se tudsz!” „Joshua, miért mondasz ilyet, el fogok válni!”. Szóval, öröm volt nézni, ahogy az ellátók már nagyon unják, hogy ott ordibálunk. Természetesen itt is kaptunk egy nagyon jó fej mentőst bírónak, akivel gyorsan megtaláltuk a hangot.

Nagyon jó volt az esemény, sokat tanultunk belőle. Közösségileg is zseniális volt, de szerintem a legfontosabb, hogy közelebb hozta hozzám a mentős szakmát, és már komolyan fontolgatom, hogy 4 év múlva majd ez is szerepelni fog a felvételi jelentkezési lapomon.

Károlyi Ábel (AKG, 9ny. évf.)

fotók: Dévényi Máté (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Egy fiúról – Egy filmről

„Will egy gyógyíthatatlanul menő 38 éves londoni fickó. Gazdag, nőtlen, gyermektelen, és egész nap semmi más dolga, mint hogy laza legyen, kerülje a felelősséget – és csajozzon. Egy egyedülálló anyával kialakított futó viszonya után rájön, hogy fektethető nők felhajtására remek terep a magányos szülők klubja. Nosza, ki is talál hamarjában magának egy Ned nevű kisgyereket, a róla szóló mesékkel felfegyverkezve csatlakozik a helyi klubhoz, és minden szépen halad afelé, hogy elcsábítsa Susie-t, amikor becsöppen az életébe a lány barátnőjének fia, Marcus.” (Egy fiúról, hivatalos filmajánló)

A négymondatos filmajánló elolvasása után olyan benyomásom volt, hogy ez egy komédiába illő történet, és sok viccel lesz „dúsítva”. Ezt nem értettem, mivel elvileg ez a film társadalmi problémákat dolgoz fel, és a problémákban semmi vicc nincs. A film megnézése után még mindig nem éreztem a drámát, az ajánló többszörös elolvasása után sem. Azon tűnődve, hogy bennem van-e a hiba, megkérdeztem egy-két embert, akik nem látták a filmet, hogy az ajánlója alapján szerintük miről szól a film.

„Szerintem a film vége megható lesz, de a cselekvény inkább szórakoztató. A történet abból fog állni, hogy a „menő srác” felszed egy nőt, akivel lesz egy gyereke, és miután ez megtörténik, akkor derül ki, hogy Ned nem is létezik” – Riesz Péter.

„Marcus egy elég különc kamasz srác, akit kitaszítanak a közösségből, és a suliban piszkálják. Egyébként jó tanuló, nem lóg az órákról. A történet két szálon fut, Marcusról és Willről szól. A film maga egy dráma, de vannak benne viccek” – Gálosi Juci.

Ehhez képest a film se nem túl dramatikus, se nem túl vidám. Inkább az elgondolkoztató kategóriába sorolnám. Will, miután beiratkozik a szülői klubba, és érdeklődni kezd Susie iránt, általa megismerkedik Marcus anyjával, aki Susie barátnője. Marcus egy suliban nyomiként számon tartott kamasz, az anyukája pedig depressziós, sokat sír, és úgy dönt, öngyilkos lesz akkor, amikor Marcus, Susie és Will piknikeznek. Nem sikerül neki, még épp időben hívták a mentőket, így túlélte. Marcus, attól félve, hogy halottan találja anyját, amikor hazamegy, elkezd Willhez átjárni délutánonként. Eleinte Will nem szívesen fogadja, de egy kis idő után lassan megszereti Marcust, vesz neki sportcipőt és CD-t, de megkéri Marcust, hogy amikor csajozik, tettesse azt, hogy ő a fia.

Összességében a film tetszett, bár szerintem a film készítőinek el kellett volna dönteni, hogy vagy nagyon dramatikus legyen vagy egyáltalán ne legyen az. A témák, amiket a film feldolgoz, komolyak, viszont mégis jól megérteti és megmutatja, hogy mi is megy a világban. A történet egy kicsit komplikált, de ha figyelsz, számon tudod tartani a szereplők szerepét a történetben.

Grubits Milán (AKG, 7. évf.)

Egy fiúról (About a Boy, 2002, 97')
Rendezte: Chris és Paul Weitz
Szereplők: Hugh Grant, Rachel Weisz, Toni Collette

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kalandorok Dél-Amerikában

Anyával, az unokatestvéremmel, az anyukájával és az öcsémmel elmentünk megnézni az Ó, anyám! című vígjátékot. Mindannyian lelkesek voltunk, mert ritkán járunk moziba, így együtt meg aztán pláne. Befészkeltem magamat a székembe, és próbáltam kikapcsolódni.

Nagyjából tudtam, miről fog szólni a film. Egy lányról és az anyjáról, amint elmennek nyaralni, aztán elrabolják őket. És a film valóban nem is szól többről, nem lesznek nagy fordulatok vagy ilyesmi, ez nem akció, thriller meg aztán pláne nem. Tragikomédia, egy százalék tragédiával.

Amy Schumer, bevallom, nem a kedvencem. A Kész katasztrófa című filmje szerintem kifejezetten gyenge alkotás, a poénjai pedig sokszor ízléstelenek, de tény, ami tény, amit képvisel, és amit elért, az tiszteletre méltó. Menőnek tartom, hogy ki mer állni, és ugyanúgy mesél ízléstelen poénokat, mint a férfiak, szexista megjegyzésekre kontráz rá, ésatöbbi. Ja, és persze mer nevetni magán, meri magát a poén központjává tenni. És emellett úgy néz ki, mint egy „normális” fiatal nő.

Szóval, ott tartottam, hogy elkezdődött a film. Amyt, vagyis a filmbéli nevén Emilyt dobja a zenész fiúja, éppen a várva várt közös vakáció előtt. Hazamegy hát az anyukájához és fura öccséhez vigasztalódni, akik persze nagyon máshogy élnek, mint ő. Emily bulizik, nagylábon él, igazi modern csaj. Az öccse még mindig az anyjával él, aki pedig egy elvált, macskás, ugyanakkor szorgalmas és végtelenül odaadó nő. Nos, mivel Emily egyik barátja sem akar elmenni vele Dél-Amerikába, így végső elkeseredésében elhívja az anyukáját. Megy a huzavona, aztán persze elutaznak együtt, és a következő jelenet már a szállodába menet játszódik a taxiban. A táj, a hely gyönyörű, látjuk a luxust és szegénységet, melyek erős kontrasztot alkotva jelenítik meg az ecuadori város különlegességét. Na jó, viccelek. A lényeg, hogy Emilynek elkezd udvarolni egy nagyon helyes, nagyon kalandor, nagyon alter, nagyon kedves és értelmes férfi. Mily meglepő! Mindegy, én azért titkon reméltem, hogy ő azért jó fiú. Talán jól? Talán nem... ki tudja?

A film végig izgalmas és humoros. Viszont vannak benne nagyon ízléstelen, nem is vicces részek, melyek nyilván azok akartak lenni. Vannak nagyon női viccek, amik nagyon Amysek, és tényleg jók, vagyis ízlésfüggő, de én nevettem. És vannak olyan poénok, amik a maguk egyszerűségével minden korosztályt megnevettetnek.

Nem tartom nagyon durranásnak a filmet, de tipikusan az az alkotás, amit elmennek megnézni az emberek. Mert ez Goldie Hawn visszatérő filmje, mert ez egy vígjáték, és mert egy aranyos és tipikus cselekménye van, mégis tud izgalmas lenni. Jó, a cselekményszerkezete kifejezetten gyermekded. Azok a problémák, amelyek tényleg problémák, nagyon könnyen, vágással megoldódnak. És vannak részek, amelyeknél mélyebb érzelmek felé nem is kacsintgathatunk, mert egyszerűen az már nem a könnyed amerikai film kategóriába esne. Persze azért van pár nyálas rész, de anélkül nem is lenne hollywoodi az alkotás. A megható részeknél tehát ne röhögjünk fel hangosan, azt komolyan gondolták.

Akinek sikerült felkeltenem az érdeklődését, az nézze meg, mert bár nem egy nagy durranás, azért még mindig a jó amerikai vígjátékok polcára helyezném, amit akár többször is megnéz az ember, ha kikapcsolódásra és egy kis nevetésre vágyik.

 Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

Ó, anyám! (Snatched, 2017, 91')
Rendezte: Jonathan Levine
Szereplők: Goldie Hawn, Amy Schumer, Ike Barinholtz

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Sztereotípiák

Mindenki érezte már úgy, hogy egy bizonyos idegent jobb elkerülni, egy másiknak viszont azonnal bizalmat szavazunk meg. Miért van ez? A sztereotípiák miatt. Mind hallottunk már ilyeneket: a szemüvegesek okosak, az amerikaiak dagadtak és ostobák vagy minden könyvtáros öreg, szemüveges, szigorú és vékony.

Gondolhatjuk azt, hogy nekünk nincsenek sztereotípiáink, de szerencsére vannak. Mindenkinek vannak. Ennek az az oka, hogy a közhiedelemmel ellentétben a sztereotípia nem előítélet, hanem egy séma, ami a gyors és hatékony információfeldolgozást hivatott elősegíteni. Ha már belénk van kódolva, örüljünk, hogy ez egy jó dolog. De, mint a legtöbb jó dolognak, ennek is van árnyoldala. A negatív sztereotípiák. Az agyunk csoportokat alkot, és ha valaki nem illik a csoportba, arra is igazak lesznek a csoport tulajdonságai, ha pedig ezt felismerjük, akkor egy külön csoporttal tiszteljük meg. Szóval, ha egy olasz családot látunk vendégül, akkor az még nem jelenti azt, hogy hangosak lesznek, tésztát akarnak majd enni vagy divatosan ruhákban érkeznek.

Abban az esetben, ha nem teljesülnek elvárásaink, akkor kapnak egy külön csoportot, ahova a hozzájuk hasonló családokat fogjuk pakolni. A sztereotípiáknak szilárd alapjuk van, és minél többször erősíti meg a környezet hitünket, annál biztosabbak leszünk benne. Tehát, ha vendégeink nem okoznak az elvárások téren meglepetést, akkor olyannyira felerősödhet ez a sztereotípiánk, hogy legközelebb előbbre fogjuk sorolni, mint a valódi tényeket.

Akkor lesz igazán kellemetlen ez a dolog, ha mi magunk válunk egy sztereotípia tárgyává. A legtöbb ember csak ekkor fogja fel, hogy vigyázni kell ezzel, mert rosszul is elsülhet, és alaptalanul bántunk meg valakit. Ha valaki egy fokkal értelmesebb, akkor a probléma gondolatától is elkezd mérlegelni.

Szóval, hogyan tudjuk elkerülni, hogy negatív sztereotípiákat aggassunk másokra? Egyszerű, gondolkozzunk. Ha nincsen tény, amire alapozhatnánk, és annak a csoportnak a tulajdonságaival ruháznánk fel őt, amibe az agyunk rakta, akkor alaposan meg kell gondolnunk, hogy engedünk-e megérzéseinknek. Ösztöneink nem téveszthetetlenek, ahogy mi sem. Bár, ha egy sikátorban egy kapucnis alak közelít feléd zsebre dugott kezekkel, én nem javasolnék semmilyen diskurzust, kezdeményező viselkedést, sokkal inkább tanácsolnám a futást.

Itt még nincs vége a sztereotípiákkal kapcsolatos dolgoknak. Például, ha egy kiöltözött, ápolt férfi egy csomagot bízna rád azzal, hogy nagyon értékes, mindjárt visszajön érte, mert el kell mennie az autójáért, akkor bizonyára kapna segítséget. Elkönyveltük becsületesnek és rendesnek, mert az úriember kategóriából nem esett ki a rövid beszélgetés alatt, és semmilyen ellenérzést nem váltott ki. Pedig, ha értenénk a testbeszédhez, akkor felfedezhettük volna a féloldalas mosolyát és a szarkaláb hiányát, ami a hazugság egyik intő jele – de erről majd máskor. Lehet, hogy egy csöppet későn kezdünk el gyanakodni, amikor elkezd füstölni a csomag. Hibás képünk volt erről az emberről a pozitív sztereotípiáink miatt, és ő vissza is élt vele.

Nem mindig ilyen radikálisan használják ki az emberek ilyen téren való gyengeségét, de ahhoz, hogy ne legyünk áldozatok, meg kell értenünk, hogy hogyan működnek ezek a sztereotípiák, és mikor hallgassunk az ezekből eredő előítéleteinkre. Fel kell ismernünk ezeket a szituációkat, hogy racionális döntést tudjunk hozni.

Ennek a tudásnak a birtokában képesek lehetünk minél pontosabbra faragni sztereotípiáinkat, ezzel nem lassítva le osztályozó mechanizmusunkat. Néhány sztereotípiától pedig meg fogunk szabadulni. Kevesebbszer követünk majd el ebből következő hibákat, és ami a legfontosabb, egy egyenruha vagy egy mosoly nem lesz elég ahhoz, hogy meggyőzzön minket arról, amit a másik fél el akarhat hitetni. Egy lépéssel közelebb leszünk az igazsághoz.

Bodnár Balázs (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nem csak csihi-puhi – Egy kalózsorozatról

Egy éve, nyáron, amikor elkezdtem nézni a Fekete vitorlákat, nem sejtettem, hogy ez válik majd a kedvenc sorozatommá az utolsó évad végére (ami egy hatalmas Trónok harca fantól nem kis szó). Na de miért is lett az? Lássuk!

A sorozat 2014-ben debütált a Starz műsorán. Ha jobban megnézzük a stáblistát, láthatjuk, hogy az oly sokak által kedvelt Michael Bay (a Transformers filmek rendezője) a sorozat producere. Igen, egy-két hajó darabjaira robban benne, de ez mellékes.

A sorozatban megismerjük a kalózkodás fénykorában fontos helyszínt jelentő Nassaut, ami a Karib-tengeren található meg. Ebben a zsiványparadicsomban mutatnak be több, valóban létező vagy Stevenson Kincses sziget című könyve által híressé vált kalózt. A sorozat nagyon sok karakterrel operál, és ezt jól is teszi. A második évad végéig annyi történt, hogy Flint kapitány megpróbálta megszerezni egy spanyol hajó kincsét, hogy azt a város fejlesztésére fordítsa. A harmadik évad elejétől kezdődik az igazi bonyodalom, ugyanis a britek elindítanak egy flottát, hogy visszafoglalják és újra „civilizált” hellyé tegyék Nassaut. Nekem ez a két évad tetszett legjobban.

És mitől lett ez a kedvenc sorozatom?

A karakterek: Elsőként Flint kapitányt emelném ki, ő egyszerűen a legérdekesebb. Nagyon eltökélt, és mindent latba vet, hogy elérje a célját. Sosem lehet tudni, mit fog tenni a következő pillanatban. Mindenki, aki egy kicsit is jóban lett vele, nagyon rosszul járt. De akkor jött Long John Silver – térjünk is át rá. Ő a kedvencem az egész sorozatban. A semmiből kezdte, majd Flint társa és egyetlen barátja lett. Zseniálisan lett megkreálva ez a karakter, és nagyon jól van megformázva is. Igazából minden karaktert fel lehetne sorolni, mert egytől egyig kiválóan vannak megírva.

Párbeszédek: A jól megírt párbeszédek a tévében is élőnek tűnnek.

Akció: Nagyon látványosak, lélegzetelállítóak. De nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy amikor egy-egy nagy ütközetnek lehetünk tanúi, szó szerint szurkolhatunk az egyik félnek. Én is így tettem, és ettől valahogy több lett ez egy sorozatnál. Olyan volt, akárcsak egy focimeccs.

Dráma: Ezt emelném ki leginkább. Amellett, hogy néha azért elég naturalista a sorozat, a drámaiságra is odafigyelnek. Például a hollywoodi produkciókban a homoszexuális kapcsolatok nekem úgy tűntek, hogy csak töltelékként és a korrektség kedvéért vannak benne, ezért nem is nagyon érintettek meg. Tudjátok, van egy csaj, aki tetszik a főhősnek, de ennek a hölgynek van egy nagyon jó férfi barátja, akivel mindig együtt van, galiba, de végül kiderül, hogy ő meleg, és nem kell attól félni, hogy lecsapja a főpasi kezéről a nőt. De a Fekete vitorlákban volt egy meleg szál – nem mondom el, kik között, mert igen nagy spoiler –, ami egyszerűen annyira tragikus volt, hogy többször sírtam rajta. Ez elmondható a sorozatzáró epizódról is, amit szó szerint végigsírtam.

Károlyi Ábel (AKG, 9ny. évf.)

Fekete vitorlák (Black Sails, 4 évad)
Szereplők: Toby Stephens, Hannah New, Luke Arnold


LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hajléktalanok a színpadon

Tudtad? A hajléktalanok 60%-a nem szakállas, 48%-a dolgozik és 80%-uk nem alkoholista. Nem élelem után kutatnak a kukákban, hanem eladható tárgyakat keresnek. Ugyanolyan kellemetlenül érzik magukat kukázás közben, mint ahogy bármelyikünk érezné magát hasonló helyzetben.

 

Azért laknak inkább erdőkben, sátrakban, kunyhókban, mert ott saját életteret tudnak kialakítani, és mert a szállók túlzsúfoltak, tele vannak csótánnyal és sok a lopás. Összesen két önkormányzat van Budapesten, amelyik évente néhány lakást átenged a hajléktalanok részére, pedig százával állnak üresen önkormányzati lakások. A talpra állásukat segítő befogadó otthonokban csupán két évig tartózkodhatnak, és közben kötelező havonta félretenniük keresetükből egy meghatározott összeget. A gond az, hogy ez az összeg is kevés ahhoz, hogy utána lakást tudjanak bérelni hosszú távra. A hajléktalanokkal foglalkozó szociális munkások egy része nem tekinti szívügyének a problémák megoldását, mert ez a munka csak ugródeszka számukra, amit muszáj elvégezni. A hatóságok és hivatalok sem működnek hatékonyan, de szerencsére vannak egyesületek, alapítványok, amelyek emberfeletti munkával segítik a hajléktalanok jogainak védelmét, igyekeznek megkönnyíteni mindennapjaikat. Csupán két párt van az országban, amelyiknek programjában szerepel a hajléktalanok problémájának megoldása, pedig ez több mint harminc ezer embert érint.

Ha bármi olyat olvastál, amit eddig nem tudtál, akkor feltétlenül nézd meg Szalay Kriszta Maradjunk annyiban című előadását, amely Egy hajléktalan nő show-ja alcímen fut a Centrál Színházban. A színésznő önszántából több napig élte az utcán egy hajléktalan nő életét, annak minden nehézségével. Formabontó előadást láthatunk. A díszletet a nézők állítják össze, és a színpadot is ők rendezik be, főként azokból a tárgyakból, melyeket otthonról hoztak. A színésznő ezután belebújik egy 26 éve az utcán élő nő bőrébe, és elmeséli eddigi életét. Beszél a nevelőszüleiről, az édesanyjáról, aki letagadta a munkahelyén, hogy lánya van, a párkapcsolatairól, a börtönéveiről, az alkoholizmusáról és depressziójáról, valamint arról, hogy milyen kiutat választott szörnyű helyzetéből. A nézőtéren döbbent csend van. Szerintem mindenki fejében az jár, hogy irtó szerencsés, és hálát ad a sorsnak, hogy mindezt soha nem kellett átélnie. Az előadás utolsó fél órája tulajdonképpen egy interaktív beszélgetés, kérdéseket lehet feltenni a valódi főszereplőnek, akinek az életét Szalay Kriszta színpadra vitte. A hölgy őszintén és nyíltan beszél a hajléktalan létről, nem próbálja elhitetni, hogy a hajléktalanok mind jó emberek, és elismerésre méltó az a munka, amit ő maga végez annak érdekében, hogy az állami gondozásból kikerülő fiatalok ne az utcán kezdjék felnőtt életüket.

Rengeteg dolgot megtudhatunk a témával kapcsolatban. Többek között arra is választ kapunk, hogy szabad-e egy hajléktalannak pénzt adni, és kell-e foglalkoznunk azzal, hogy mire költi. Kiderül az is, hogy azzal tehetünk a legtöbbet, ha „mentorálunk” egyetlen hajléktalant, és annak az egy embernek a sorsát próbáljuk meg egyengetni. Megpróbáljuk munkához, szálláshoz juttatni, és figyeljük sorsa alakulását.

Ha mindenki jegyet váltana az előadásra, talán másképp néznénk az utcán a hajléktalanokra. Nem azzal foglalkoznánk, hogy milyen koszos a ruhájuk, hogy nem jó a szaguk, hogy nincs foguk, hanem hogy vajon milyen sors jutott nekik.

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kedvenc kommentelőim

Ma már természetes, hogy ha látunk egy adott tartalmat az interneten, akkor azt szinte 99 százalékos valószínűséggel lehet kommentelni. És általában szokott is lenni egy-két hozzászólás, ha a tartalom népszerű, akkor több is. Mint gyakorlott kommentolvasó, miután rengeteg (legvadabb becsléseim szerint több ezer) kommentet végigolvastam, elkezdtem csoportokba sorolni a kommentelőket. Tudom, tudom, nyilván mindenkinek vannak ilyen csoportjai, mindenki ismeri a leggyakoribb kommentelőtípusokat, én sem mondom, hogy én találtam fel a spanyolviaszt, de azért most mégis leírom az öt kedvenc kommentelőfajtámat.

A „kedvenc” jelző persze erősen ironikus. Valójában egyáltalán nem a kedvenceim ezek a kommentelők, sőt, inkább a legrosszabb típusúak. Sorrendet nem akartam köztük felállítani, úgyhogy csak olyan sorrendben fogom leírni és röviden jellemezni őket, ahogyan épp eszembe jut. És akkor lássuk, melyik kommentelőtípusok váltották ki legjobban az én nemtetszésemet vagy értetlenkedésemet.

1. A nyálcsorgatók

Az internetre egészen nyilvánvalóan a számtalan szöveges tartalom mellett rengeteg kép is felkerül, amelyek közül nyilván nagyon sok képen láthatunk embereket. A képeken lévő emberek között pedig óhatatlanul is felbukkan időnként egy-egy kellemes külsejű férfi vagy nő. Namármost az, hogy mi valakiről az interneten egy kép alapján megállapítjuk, hogy hű, de jól néz ki, azzal alapból nincsen semmi baj. Ha elmélázunk azon, hogy egy esetleges találkozás során milyen interakcióba lépnénk vele, azzal sincsen. Azonban, ha ezen elmélázgatásainkat egy nyilvános és mindenki számára olvasható hozzászólásban örökítjük meg, nos, az már szerintem egy eléggé kifogásolható dolog. Először is, kit érdekel? Másodszor is, egy épp gyanútlanul odatévedt kommentolvasó számára meglehetősen zavarba ejtő lehet azt olvasgatni, ahogy egy számára ismeretlen ember meglehetős részletességgel ecseteli, hogy pontosan mit és hogyan csinálna az adott vonzó külsejű személlyel. Harmadszor. Ezek az emberek tényleg nem gondolnak bele, hogy amit írnak, az NYILVÁNOS? Hogy azt tényleg bárki, de bárki elolvashatja? És most nem a szomszéd Marcsi nénire gondolok, hanem közeli ismerősökre, barátokra, munkatársakra… stb. Nem biztos, hogy jó fényt vet rá egy-egy ilyen hozzászólás. Én például biztosan nem örülnék, ha azt látnám, hogy egyik tanárom épp egy két héttel ezelőtti kommentemet olvasgatja, amelyben a legapróbb részletekbe menően ecsetelem, hogy s miként bonyolítanám le légyottomat a Nicaraguai Vízibicikliző Izompacsirták Szövetségének felettébb előnyös külsejű elnökével. És nem azért, mert a tanáraimat ez annyira érdekelné, hanem mert kínosnak érezném egy ilyen információ megosztását. Hogy én kiről mit gondolok, az csak rám tartozik, és elég nagy hülyeség lenne bárkivel is megosztanom ezt. Főleg mindenkivel.

2. Az írni nem tudók

Bár én bevallottan notórius nyelvtannáci vagyok, azért nem hiszem, hogy van olyan ember, akit nem idegesít, ha valaki se fogalmazni, se helyesen írni nem tud. Persze nem arról beszélek, amikor valaki elgépel egy szót, ilyen mindenkivel megtörténik. Hanem arról, amikor valaki a legalapvetőbb helyesírási ismeretekkel sincs tisztában, a királyt pontos j-vel írja, az uborkát meg hosszú ú-val. Valamint arra, amikor valaki egyáltalán nem olvassa át, amit írt, ilyen módon sokszor értelmezhetetlen mondatok sorait zúdítja rá a gyanútlan olvasóra ilyen módon (jó, ez most vicc volt, de értitek, miről beszélek). Persze, tudom, hogy nem lehet mindenki olyan fogalmazózseni, mint mondjuk én (és olyan nagyképű sem), de szerintem egy darab értelmes, helyesírási hibáktól mentes mondatot mindenkitől el lehet várni. Vagy ha valaki mégsem képes rá, akkor ne szóljon hozzá. Nem kötelező. És ráadásul, ha valakinek egyetlen félmondatát sem lehet kibogozni, az sajnos olvashatatlanná és értelmezhetetlenné teszi a kommentet, még akkor is, ha az eredetileg jó szándékú, támogató lett volna.

3. A vicceskedők

Vannak azok a viccek, amiket mindenki ismer. És nemcsak hogy ismeri őket, de már hallotta és olvasta is legalább 600-szor. Így hát az újszülötteken kívül senki sem szorul rá, hogy ezeket a szakállas vicceket még egyszer elsüssük egy internetes kommentben, ha az adott tartalomról épp ez a poén jutott eszünkbe (újszülöttek pedig a legritkább esetekben szoktak csak internetes kommenteket olvasni). Így tehát a halálosan unalmas poénok sütögetése teljesen felesleges tevékenység. Főleg akkor felesleges, ha az adott viccet valaki már ugyanabban a kommentszekcióban elsütötte előttünk, esetleg többen is elsütötték már. Ugyanabban a kommentszekcióban. Azért hangsúlyozom ki, mert sokan úgy gondolnák, hogy ilyen nem létezik, pedig igenis létezik, én ugyanis láttam már ilyet. Volt egy komolyzenei témájú videó, ami alá legalább négy-öt ember bekommentálta, hogy „Tetszik ennek a Mozart gyereknek a zenéje, alig várom már, hogy kiadja a következő albumát.” Amikor legelőször olvastam, akkor valóban elmosolyodtam, de amikor hatszázhuszonhetedszerre jelent meg a hozzászólások között ugyanaz a vicc, már a hajamat téptem. És gondolom, pontosan ez volt az összes többi embernek is a reakciója.

4. A megalázók

Az emberek általában szeretnek elsőre ítélni. Szeretik, ha minden fekete-fehér, ha nem kell sokat gondolkozni azon, hogy most akkor kiről mit gondoljunk, hanem egyből le lehet osztani a kártyákat, hogy ő a rossz, ő a jó, ő a farkas, ő a bárány, ez az ő hibája, az az övé, a politikusok meg korruptak és kész. Ezzel az azonnal ítéléssel önmagában nincs semmi baj, végül is gondoljon az ember, amit akar. Azonban, ha valaki egy másik emberről vagy emberekről alkotott negatív véleményének internetes hozzászólásban akar mindenképpen hangot adni, az nem kifejezetten udvarias gesztus. Nem azért, mert nem lehet véleményed, hanem azért, mert helytelen és szűk látókörű dolog mások cselekedetei, viselkedése felett azonnal ítélkezni. Lehet, hogy az ügynek nincs is minden részlete leírva ott, ahol kommentelsz. Lehet, hogy nem tudsz mindent arról, hogy az a valaki, aki felett pálcát törsz, miért tette azt, amit tett, miért viselkedett úgy, ahogy. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak rosszul ítéled meg a dolgokat. Meg úgy egyáltalán: mi jogod van neked megalázni, megszégyeníteni, megbélyegezni egy olyan embert, akit nem is ismersz, egy olyan tettért, aminek nem voltál szem- vagy fültanúja?

5. A kekeckedők

Vannak azok a kommentelők, akik, ha bárhol, bármilyen cikkben vagy videóban meglátnak vagy meghallanak egy apró kis pontatlanságot, egyből lecsapnak rá, és kommentben fellengzősen, kioktató hangsúllyal kijavítják a tartalom gyártóját, hogy „De az nem is 1868-ban történt, hanem 1869-ben!”, és hasonlók.

Igen, ide tartoznak a nyelvtannácik is, akiknek csoportjába, mint azt az imént töredelmesen bevallottam, én is beletartozom. Csakhogy én nem javítom ki mindenkinek a helyesírási hibáit kommentben. Csak néha... De hát senki se tökéletes. És ez attól még nem helyes viselkedés. Mert ezek a hibák, pontatlanságok általában csak icipici, nüánsznyi dolgok, amiktől a cikk vagy videó teljességgel élvezhető és értelmes marad. Ha csak egy-egy számot vagy évszámot téveszt el valaki, félregépeli valakinek a nevét vagy elír egy idegen országban található helységnevet, neadjisten rosszul ejt ki egy idegen szót, akkor azt javaslom, hunyjunk szemet felette, és olvassuk tovább a cikket vagy nézzük tovább a videót.

Ezek voltak tehát az én „kedvenc” kommentelőim az interneten. Persze vannak még más kommentelőtípusok, hasonlóan szörnyűek, mint a cikkben említettek, és vannak persze jobbak is, akik tényleg támogató, kedves hozzászólásokkal tarkítják az internet vadvirágos mezejét. Azt pedig, hogy kinek melyik a kedvenc és legkevésbé kedvenc kommentelőfajtája, illetve, hogy ki melyik csoportba sorolja önmagát, azt már mindenki maga döntse el.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



3 Tovább

Fishing on Orfű

Tizenhat éves vagyok, és idén voltam először fesztiválon. Talán furcsa, hogy ilyen későn… De úgy őszintén, szerintem ez éppen a megfelelő kor, vagy még ennél is később kéne. És mivel ritkán van olyan, hogy valaki töviről hegyire elmeséli, mi történt vele élete első fesztiválján – na jó, inkább, hogy emlékszik is rá –, ezért úgy gondoltam, fesztiválszüzek, elmondom, milyen volt.

Én az a személy vagyok, aki hosszú időtávlatú programokba azonnal képes vagyok fejest ugrani. Így történt tehát, hogy még télen kitaláltuk az unokatestvéremmel, Orsival, hogy elmegyünk a Fishing on Orfű (FOO) fesztiválra. Jó, ez igazából nem nagy durranás. Anyukám és barátai nagyon szeretik a fesztivált, minden évben kőbe vésett programjuk, hogy részt vegyenek rajta. Úgyhogy közösen mentünk, nyilván. Míg ők apartmanban laktak, hatan egy szobában (igazi tábor feeling), mi a kertben vertünk sátrat. Tisztálkodni meg enni-inni bementünk a szobába.

Miután legyűrtem első kétségbeesésemet, amit a Pacal nevű szomszéd váltott ki belőlem (negyvenes facér faszi ismerkedős próbálkozásai...), elindultunk, hogy megnézzük magát a fesztivált. Karunkra került a karszalag, ettünk, aztán amikor elkezdődött a Csík-zenekar koncertje, Orsival mély egyetértésben úgy döntöttünk, hogy ami sok az sok, úgyhogy gyorsan el is húztuk a csíkot (haha). Amíg hazafele sétáltunk, szemügyre vettük a helyet. A tó és környéke gyönyörű, a táj szerintem az eddigi legszebb, amit én kis hazánkban valaha láttam.

A fesztivál területére egy lépcsősor vezetett fel egy kis domboldalon. Onnan egyébként mi jó tíz perc sétára laktunk, ami pont jó volt. Áthallatszott a zene, de nem volt zavaró. Még aznap volt Lovasi ötvenedik szülinapi koncertje, körülbelül a legnagyobb esemény az idei FOO-n. Mi persze elkéstünk egy röpke fél, háromnegyed órával, ezért csak a harmadik harmadban tudtunk helyet préselni magunknak. Körülöttünk ittas öregekkel (minden relatív), akik hihetetlenül szánalmasak voltak, ahogy pofáztak az egész koncert alatt, majd a végén megállapították, mennyire szar volt. Nem értettem egyet. Nekem tetszett, annak ellenére, hogy csak egy-két dalnak tudtam a szövegét, a felét még csak nem is ismertem, pedig ezen nőttem fel. A koncert után ettünk egy szelet pizzát, és még körbenéztünk. Aztán úgy gondoltuk, nem kell már az első napon féktelen duhajkodásba kezdeni, inkább menjünk aludni. Mikor már mindketten kényelmesen begubóztunk a hálózsákjainkba, hallottuk meg a party-sátor Tesco Disco zenéit. Kedvenc számaink mentek... Szomorúan és bosszúsan aludtunk el, mondván: na, majd holnap!

Aztán eljött a holnap, és az egész csapat kiruccant Pécsre. Háromszoros töriverseny résztvevőként kifejezetten jól ismerem a belvárost, sőt, szép emlékeim vannak a vonathoz rohanásról is. Sajnos ez senkit nem érdekelt, és csak alig két órát töltöttünk el a civilizációban. Aztán vissza a hardcore nomád életbe. Fájt, igen. A második nap estéjét össze-vissza lézengéssel töltöttük, várva a Fran Palermo zenekar koncertjét, melynek Orsi nagy kedvelője volt. Már kezdés előtt tíz perccel elfoglaltuk helyünket az első sorban (én már akkor tudtam, hogy ez egy végzetes hiba lesz). Hát, mit is mondjak. Megcsillogtattam színészi tehetségemet, játszva, hogy mennyire élvezem a koncertet. Az összes szám ugyanolyan volt, és a szöveget nemcsak érteni, de hallani se lehetett. Miután a frontember levette a pólóját, és rajongó tinilányok százainak dobbant meg szíve a kidolgozott test láttán, végképp elvadult a buli… Talán ezt kéne írnom, mivel biztos, hogy az ittas frontember ezt gondolhatta, de sajnos nem ez volt a helyzet. Levette a pólóját. De könyörgöm, miért? Ha kockás hasam lenne, valószínűleg én is egész álló nap azt mutogatnám, na de ha olyan a testem, mint egy ötéves kiskrapeknak a zöld csoportból, akkor miért érzem kihagyhatatlannak a csupasz felsőtesttel pózolást a kamerának – én ezt már nem értem. De a lényeg, hogy ő elfogadja és szereti magát olyannak, amilyen. Engem nem fogott meg. Miután véget ért a koncert, még bolyongtunk egy kicsit. Azt hiszem, akkor néztünk körbe az egész fesztivál területén. De az az igazság, hogy nekem este kilencre van beállva a biológiai órám, után az agyam elmegy aludni, úgyhogy nem igazán emlékszem. A sétálgatás után, 1-kor kezdődött a Tudósok zenekar koncertje. Ajánlom mindenkinek, aki valami teljesen új zenei élményre vágyik. Odafele menet megláttam egy fiút, aki nagyon hasonlított az egyik évfolyamtársamra. Mondtam is Orsinak, hogy ez már szinte félelmetes, menjünk vissza mert mintha az ikertestvére lenne… Nyugi, nem vagyunk furák, nem mentünk vissza. Ő jött oda, nem hozzánk, hanem a koncertre. Ekkor már rájöttem, hogy ő maga az. A koncert... hát nem úgy sikerült, ahogy akarták. A hangosítás eleinte nem jött össze, ezért a sokfejű-picsaszörnyről hallgattunk sztorikat a frontembertől. Aztán mondtuk, hogy jó, azért ehhez már késő van, és leültünk csak úgy hallgatni. Nagy bulit csaptak.

A harmadik nap reggelén már éreztük a fesztivált. Míg előző nap vízparti jógával és csobbanással indítottunk, aznap csak alvás közben izzadtunk meg. A nap ugyanis reggel tízre úgy felmelegítette a sátrat, hogy mivel előző éjszaka nem zuhanyoztunk, izzadtan feküdtünk le, és reggel még egyszer megizzadtunk a forróságban. Fúj, nem volt valami jó, húztuk is reggel a belünket a fürdőszobába, zuhanyozni. Aztán nap közben én a szundit és az olvasást váltogattam a szobában. Igen, besunnyogtunk a házba, mert időközben anyukám hazament, tehát felszabadult az ágya. Nos, ketten, egy párnát középre téve kucorodtunk oda. Kényelmetlen volt, de legalább hideg. Aznap végre leszerveztük, hogy találkozunk Sárával, el is mentünk sellős zsákot csinálni. A képen láthatjátok, milyen jól sikerült Orsié.

Aznap volt Anna and the Barbies koncert. Sára végigbulizta, utána ütköztünk a sellőalkotásra. Aztán beszélgettünk, és én sunyi módon mindig újabb témákat vetettem be, így sajnos lemaradtunk a Halottpénzről. Utána rétest ettünk, és leültünk a Kistehén koncertjén, amit el is felejtettem másnapra, és mondtam a lányoknak, hogy milyen kár, hogy kihagytuk. Most már nehezen, de sikerül felidéznem – nagyon jó volt. Utána jött a Sör és fű zenekar. Bár Orsinak tetszett, ez nem jelent semmit, mert nekem meg például nem. Úgyhogy ott is hagytuk, inkább megnéztük a Sohavégetnemérős című filmet. Oké volt, de nem esett le az állam. Kicsit a tipikus magyar filmekre emlékeztetett...

De most jön az este izgalmas része, amikor találkoztam egy afro-amerikai francia szörfössel. Elhittétek? Hát, hogy az istenbe került volna oda? Most komolyan… Nem találkoztam senkivel, és ez még azért is kínosabb, mert apukám azt mondta, biztos bepróbálkozik majd egy-két hapsi, akit majd elűzök. Azt hiszem, azt mondta, hogy a nézésemmel, de igazából vagy már alapból annyira csúnyán néztem, hogy addig el se jutottak, hogy odajöjjenek, vagy egyszerűen csak egy fiatal anyukának néztek a kis tatyómmal meg a mamás rövidnacimban. Mindegy, nem érdekel. Nem lesz kint a fél seggem, csak azért, hogy tizenhatnak nézzek ki.

Aznap úgy döntöttünk, megvárjuk a napfelkeltét. Lementünk a tó partjára, és saját mólót kerestünk magunknak. Ez így nem tűnik egy nagy cuccnak, de amikor a vak sötétben be kell menni a mólóra, csekkolni, hogy van-e ott egy szerelmeskedő pár vagy sem… hát bocsi, ha megzavartunk valakit. Végül találtunk egy üres mólót, amin egy kis kupac hányáson kívül nem volt más.

Le is csüccsentünk, és hamarosan hallottuk, ahogy egy rakás részeg fiatal értelmes dolgokról diskurál. Én eléggé meg is ijedtem, mert ötödikben annyira hatásos figyelmeztetést kaptunk, hogy még mindig félek, ha elmegy mellettem egy ablak nélküli teherautó (nehogy elraboljanak), a barátom pedig paprikasprével mert csak egyedül közlekedni. Neki elmúlt, én viszont azóta is rettegek, mikor kap el valami perverz alak. Szóval már kerestem a lehetséges menekülőutakat – nem voltak. Ekkor megjelent két tizenéves fiú. Benyomtak valami víziposzátás dumát, a többiek nevettek. Biztos velem van a baj, de egyrészt szar poén volt, másrészt én ugye stresszben voltam, hogy mi lesz. Na, ez most lehet, hogy izgi lenne, de lerövidítem. Az egyik bedobott egy műanyag széket a tóba, a másik megkérdezte, csattanok-e vele egy eperfagyira. Végül sok könyörgés árán elhagyták a mólónkat. Mi pedig megvártuk a napfelkeltét. Ami amúgy a következő nap volt.

Aznap az Akkezdet Phiai koncerten futottam össze ismét azzal az évfolyamtársammal, akivel amúgy négy év alatt még egy szót sem váltottam, és előbb említettem, hogy láttam a Tudósok koncerten. Amúgy még most se mondhatjuk, hogy szót váltottunk, mert én csak feltartottam a hüvelykujjamat, mutatva, hogy mekkora laza vagyok, hogy ezt a menő rap zenét hallgatom a negyedik sorban, úgy, hogy nem is értem, mit mondanak, meg nem is tetszik.

De jöjjön az utolsó nap, mert most már kezd hosszúra nyúlni a beszámolóm. A 30Y koncertjén, a harmadik sorban, amikor befurakodott elém egy kövér nő, akitől nem láttam semmit, és a haja a számba lógott, kezdtem azt érezni, hogy ez így nem fog menni. Amikor pedig megláttam, hogy egy férfi távozik, megcsillant a remény halovány szikrája, és közöltem a lányokkal, hogy ezt a bulit most kihagyom. Könnyeimmel küszködve (nem értem miért, de ki akartak jönni) kifurakodtam a tömegből, ami nem volt kis teljesítmény. Beszéltem anyukámmal, apukámmal, a barátnőmmel is beszéltem volna, de nem vette fel. Igazából azért telefonáltam ilyen vadul, mert féltem, hogy odajön valaki, és megkérdezi, hogy mi a baj, akkor pedig elszakad a cérna.

De a koncertnek is vége lett, utána jött a Quimby. Jó volt, kár, hogy egy héttel később egy az egyben ugyanezt a repertoárt nyomták le egy másik fesztiválon is... És Kis Tibi sem olyan jó fej, annak ellenére, hogy milyen alter imidzset épített ki magának.

És legvégül eljött a Kiscsillag, ami alatt citromkarikákkal dobáltuk a domboldalon alattunk ülő fáradt/részeg üldögélőket. Egy férfi ráesett a másik fekvő férfi fejére, annyira részeg volt ugyanis, hogy nem tudott feljönni a domboldalon. Mellettünk egy fiatal szétdrogozott csaj ült, aki megkarmolta Orsit, amikor jött a kedvenc száma, és aztán azt akarta, hogy vegye fel a tömeg. De mégis, miért tették volna? Amit lehet a Péterfy Borinak, azt nem lehet a kis drogosnak…

Az utolsó reggelen összepakoltuk a sátrat, búcsút intettünk a fesztiválnak, és a hazafele utat csendes szunyókálással töltöttük. Nem vagyok nagy fesztiválállat, mint most kiderült – amúgy ezen szerintem senki nem lepődött meg. Viszont akkor, amikor vége lett, úgy fogalmaztam, hogy jól éreztem magamat. Hogy jövőre megyek-e? Nem hinném, de talán majd az után. Ki kell heverni. Amúgy ki tudja. Lehet, hogy decemberben már másként fogom gondolni, addigra ugye megszépülnek majd az emlékek.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Limonádé stand – Mi kell egy ilyen minivállalkozáshoz?

Amerikában nagyon elterjedtek a kisebb étkezési vállalkozások, köztük a limonádé standok, food truckok és fagyizók. A limonádé stand főleg a gyerekek körében elterjedt, mert ez egy remek lehetőség egy kis zsebpénzt keresni. A limonádé stand előkészítéséhez nagyon kevés alaptőke szükséges és minimális tapasztalat. Bár mindez szép és jó, vajon megéri egy limonádé stand fenntartása? Mennyit lehet vele keresni?

Az első és legfontosabb dolog a limonádérecept elkészítése. Több emberrel is kóstoltasd meg, vagy készíts több variációt. Az utóbbit jobban ajánlom, mivel ha három limonádévariációból (nagyon édes, normál, savanyú) választhat, akkor a vevő úgy fogja érezni, hogy az egyik neki tökéletes. Célszerű kóstolókat adni, hogy a vevő azt a fajtát választhassa, ami tényleg ízlik neki. A marketing egyik alapelve, hogy nem egy terméket forgalmazunk, hanem egy élményt. Ebbe beletartozik az eladás, hogy hogy néz ki a termék, valamint az, hogy milyen ízű. Itt muszáj a tökéletesre törekedni.

Ha van egy műanyag kerti asztalod, egy abroszod és egy kancsód, akkor már készen is állsz életed első limonádé stand vállalkozásának elindításához. Készíts egy nagy táblát, határozz meg egy árat (kb. 100 Ft/deciliter) és keress egy ideális helyet. Érdemes ügyelni arra, hogy hol lehet árusítani és hol nem – ajánlanám a biopiacokat, ahol minimális helybérért legálisan árusíthatsz. Bár azt hiszem, hogy egy gyereket nem tartóztatnak le azért, mert limonádét árul, mégis kerülném az ilyen próbálkozásokat.

Eljött az idő, hogy megtudd, mennyit is lehet keresni. A számolásomat így végeztem el: citrom ára: 400 ft/kg, cukor ára 300 ft/kg, 1 liter limonádé/1 citrom. A végeredmény az, hogy 1 liter limonádé eladásával akár 950 forint profitot is szerezhetünk. Egy biopiacon rengeteg ember fordul meg, és hogyha a nagy melegben árusítasz, akkor akár 20 liter limonádét is eladhatsz. Ez 19 ezer forintot jelent.

A limonádé stand egy nagyon jó lehetőség zsebpénzt keresni a nyáron, és mindenkinek ajánlanám a kipróbálását. Ha gyűjtesz valamire, egy kis szerencsével egy-két nap alatt összejöhet. Tuti tippek: ne felejtsd el, hogy a jégre is költeni kell egy kicsit. Nézzen ki jól a limonádé, mentalevelekkel díszítsd vagy szörppel ízesítsd.

Titkos recept: A cukrot és a citromot egy serpenyőbe helyezd, amíg sűrű, szirup állagú folyadék lesz belőle. Ezt addig melegítsd, amíg teljesen sima szirup nem lesz belőle. Ezt keverjük a vízzel.

Grubits Milán (AKG, 7. évf.)

Egy kis segítség, hogy ne büntessenek meg:
Így árusítson az utcán
Mozgóboltot nyitna? Így fogjon hozzá

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A Terminátor

Az első dolog, ami beugrik Arnold Schwarzeneggerről, az a színészi karrierje vagy a testépítő múltja. Ezek alapján nagy eséllyel azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Arnold nem egy lángelme. Pedig ami még széles körben ismert lehet, hogy ő volt Kalifornia kormányzója 2003 és 2011 között. Ezt a három információt birtokoltam róla egy darabig, és a fejemben meg is alkottam róla a képet. Viszont mostanában olvastam egy könyvet (Tools of Titans), amiben Schwarzenegger is kapott pár oldalt. Néhány elég érdekes dolgot tudtam meg belőle, aminek köszönhetően teljesen átformáltam a róla alkotott képemet.

Kezdjük az elején, a testépítő karrierjével. Gyerekkorában sok sportba belekóstolt, és az akkori focicsapatával beszabadult egy edzőterembe. Beleszeretett, és azt választotta. A testépítő világbajnokságon, ha csak az arcokat nézzük, az övé volt messze a legmagabiztosabb, olyan, mintha már meg is nyerte volna. Annak ellenére, hogy csak 19 éves volt. Saját elmondása szerint nem azért ment oda, hogy versenyezzen, hanem hogy nyerjen. Volt egy tiszta víziója, hogy ott fog állni a dobogó tetején, és ennek érdekében minden nap öt órát szenvedett. Így lehetett a mindenkori legfiatalabb versenyző, aki megnyerte a Mr. Universe címet.

1971-ben Amerikába ment egy barátjával, Franco Columbuval (aki súlyemelő, bokszoló és testépítő bajnok), és belekezdtek egy építkezési vállalkozásba. Akkoriban igazi kuriózumnak számítottak, mint európai kőművesek.

Centit használtak hüvelyk helyett, és sok minden másra kaptak még fura pillantásokat a megbízóiktól. Amikor fizetésről volt szó, mindig valamilyen hajmeresztő összeget állapítottak meg, mondjuk 5000 dollárt egy impozáns kéményért. A vevő persze kétségbeesetten sokallotta az összeget, hiszen a reális összeg 2 és 3 ezer dollár között mozgott volna. Erre az volt a protokoll, hogy Arnold játszotta a jófiút, Franco pedig a rosszat. Arnold odament a vevőhöz, és előadta neki, hogy megpróbálja lejjebb vinni az árat, csak meg kell beszélnie a társával. Ezután kint elkezdtek egymással üvöltözni németül és olaszul, majd a jófiú visszatért, és azt mondta, hogy sikerült lealkudnia 3800-ra. A vevő persze rettenetesen hálás volt ezért.

Arnold a filmiparban szerette volna folytatni a karrierjét, de látva, hogy más testépítők kiszolgáltatottá váltak amiatt, hogy el kellett fogadniuk minden ajánlatot (hiszen a megélhetésük múlott rajta), ő úgy döntött, hogy pénzügyileg stabil lábakon kell hogy álljon. Befektette a megszerzett pénzét ingatlanokba, és az infláció miatt 300%-os hozammal operálhatott. Így még a filmes karrierje előtt dollármilliomos lett.

Hogyha belegondolunk, Schwarzenegger számos területen kiemelkedő teljesítményt tudott nyújtani, ami miatt felmerülhet bennünk a kérdés: Mégis, hogyan? A válasz egyszerű: tudta, mit szeretne, és minden erejével azon volt, hogy valóra váltsa. Azonban neki is volt egy olyan időszaka, amikor túl volt terhelve. Záporoztak a felkérések, sikeres befektető volt, a filmes karrierje elején volt, és túl sok volt ez egyszerre. Életében először depressziós lett.

A tengerparton belefutott egy barátjába, aki transzcendentális meditációt tanított, és mivel vesztenivalója nem volt, ezért kipróbálta. Minden nap reggel és este húsz percig egy helyben ült, mélyeket lélegzett és a mantráját ismételgette. Három hét után képes volt teljesen kikapcsolni az elméjét, és elmúlt a depressziója. Egy éven át folytatta a dolgot, a meditáció alapjaiban változtatta meg, hogy hogyan néz a világra.

Hogyha valamit csinál, nem hagyja, hogy bármi megossza a figyelmét. Csakis egy dolog létezik ha forgatókönyvet ír, ha edz, ha sakkozik, ha színészkedik.

Bodnár Balázs (AKG, 9ny. évf.)

források: Tim Ferris: Tools of Titans (2016)
Arnold Schwarzenegger says a year of practicing Transcendental Meditation in the '70s changed his life

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek