Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Gasztroguruk a WMN színpadán

Pár nappal ezelőtt még a Teremben, Budapest legújabb, ezer főt befogadni képes rendezvényközpontjában (ami a Hlatky-Schlichter gasztrobirodalom legújabb része a Március 15. téren) ültem, és kb. 15 sorral és 400 emberrel előttem D. Tóth Kriszta beszélgetett egy gyakran főző háziemberrel, Habzsival és Dőzsivel, Főzelékes Ferivel, a gasztroblogok istennőjével és a már említett gasztrobirodalom fejével.

Nekem, mint egy 15 éves kamasznak elsősorban azért volt érdekes az est, mert (azon kívül, hogy a barátnőimmel akár egy WMN rajongói klubbot is alakíthatnánk…) a színpadon hét olyan embert láthattam, akik szenvedélyesen szeretik azt, amit csinálnak. És nem mellesleg sikeresek is benne.

A beszélgetés témája pedig ez volt: az vagy, amit megeszel… avagy az étel és az élet kapcsolata. Hát kell ennél több? A téma sikerességét bizonyítja, hogy megbújva a leghátsó sor takarásában elfeleztünk egy kis almát, és gyorsan betoltuk a barátnőmmel, mint a hörcsögök.

Kicsit féltem, hogyan fog a WMN személyes stílusa átjönni a Terem szigorú fényei és designolt falai között, de miután elkezdődött a beszélgetés, csak a piros fotelekben ülőkre tudtam figyelni. Így azt állíthatom: átjött.

Be kell vallanom, volt egy személyes kedvencem az est során. Dragomán György volt az, alias „gyakran főző háziember, erős geek beütéssel”. Dragomán György főző énje egyszerre egyesíti és testesíti meg a kedvencbiológia tanárt a gimiből, a csodás emlékezettel rendelkező nagypapát és a bölcs, zseniális író személyét. Tudniillik ő a főzésben geek, de a könyveiben van szíve (hát milyen mondat talál szíven, ha nem az ilyen?). Főzni azért szeret, mert az egy játék, és azért csinálja, mert addig nem kell írni. És ne feledjünk egy jelentős előnyt: ha a konyhában elrontod az ételt, azt más eszi meg, de az írás esetében az a saját kosztod. Csak te eszed (vagy éppen megiszod a levét?). Na ugye.

Volt szó az életmódváltásról is, hiszen ott volt ennek személyes guruja is a színpadon, Szentesi Éva. Elmondta, hogy azért vannak kivételes helyzetek, amikor nincs menekvés. Például ha Péterfy-Novák Éva vendége. Mert akkor nincs helye annak a dumának, hogy én most életmódot váltok. Meg kell enni a cukormentes süteményt is (amibe csak egy kicsi fehércukor került, de nyugi nem sok). Ekkor fedeztem fel egy szép párhuzamot Péterfy-Novák Éva és a nagymamám között: mindketten szeretnek 64-szer rákérdezni, hogy ízlik-e az adott fogás, és lelkesen kommentálják is, mit csinálhattak volna jobban. (Ez persze, mint tudjuk, fizikai lehetetlenség, de azért… nem, nagyi, szerintem nem lehetne ennél gyöngyözőbb az az aranyszínű húsleves…)

És itt szóba is kerül az önmegtartóztatás, ami, mint tudjuk NAGYON nehéz dolog. Főleg akkor, ha valaki a gasztroiparban dolgozik. De azért egész más helyzet az, amikor Dragomán Györgyöt arról kérdezte D. Tóth Kriszta, hogy mire tanította a diktatúra. Arra, hogy megtanuljon nemet mondani, és minél hamarabb teszi ezt, annál jobb. De a hiánygazdaság meg arra tanította, hogy nem kell olyan szigorúan venni ezt az elvet egy különleges fűszer vagy ínycsiklandó csokitorta esetében.

Aztán eljött a pillanat, amikor megtudtam: egy nap a WMN szerkesztőségében semmiben sem különbözik attól, mint ami a suliban velünk történik. Fiala Borcsa elmondta, én pedig bebizonyítom. Délelőtt Szentesi sajtófigyelés címszóval szörföl a neten – pont úgy, ahogy mi, csak nálunk kutatómunka a fedőnév. Aztán, ahogy közeledik az ebédidő, tehát elmúlik délelőtt 10 óra, már minden az ebédről szól. Ez a nap csúcspontja és a választóvonal. Ekkor mutatkozik meg mindenkinek az igazi arca. És ekkor válik mindenki nagyon érzékennyé. Türelmetlenné. Éhessé. Aztán jön a csönd. A megnyugtató, kielégítő csönd, mikor mindenki eszik. Nincsenek irigykutya oldalpillantások, mert mindenki előtt ott van az, amire vágyott. És akkor délután, ha elmúlt négy, akkor elkezdünk dolgozni... vagyis elhatározzuk, hogy figyelünk az órán, és minden házi kész lesz holnapra. De először is irány haza, majd otthon befejezzük a cikket – megírjuk a házit. Hazaérünk. Cikk, lecke? Legelőször kell az energia, és a hűtő fele vesszük az irányt…

Ezek után kicsit kiképeztek még a kovász mikrobiológiájából, ugyanis Dragomán Györgynek van egy 8 éves (még kisiskolás korú) kovásza (a 7 éves madagaszkári vanília esszenciát nem is említettem), amit nemrég küldött el egy San Francisco-i kovászversenyre. Nem vagyok biztos benne, hogy mindent helyesen írtam le, de annyi biztos: ha azt hitted eddig, hogy a részecskehasadás érdekes téma, még nem találkoztál a kovásszal (vagy Dragomán Györggyel, aki szerint nem nagy dolog egy 8 éves kovász apukájának lenni, és gyáva vagy, ha kidobsz egy „romlott” kovászt, mert az örök életű. 2 cm-es penészréteg alatt mindig megmenthetőek!).

Még egy dolgot muszáj megemlítenem: apa istenien tudja csinálni a tojásrántottát, így el is mehetne chef-nek (Hlatky-Schlichter Hubert is megmondta, hogy aki egy jó tojásételt tud csinálni, az mindent tud). De akkor már rábeszélem, hogy vegyen pár órát Mautner Zsófitól (aki híres a multikulti konyhájáról), mert a kedvencem a sushi. És ki tudja, a végén még tényleg csinál nekem egy isteni sashimi válogatást, hiszen tudjuk: a gasztroforradalom csodái nem ismernek határokat.

Szeretném megköszönni a WMN magazinnak ezt az utánozhatatlanul egyedi és szórakoztató estet, amibe egy perc alatt szerelmes lettem, és már csak azért is megérte elmenni (amellett, hogy ingyenes volt), mert az inspirálódás azon fokát értem el, hogy eldöntöttem, ha felnövök gasztroblogger / WMN újságíró leszek. Csak szólok.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
fotók: WMN Facebook

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Biztonságban, bizonytalanságban

A közelmúltban hatalmas élményben lehetett részem. Az iskolám révén lehetőségem nyílt szerepelni az UNICEF EmergencyLesson nevű kampányvideójában. De miért is volt ez olyan nagy élmény, azon túl, hogy egy ilyen fontos szervezetnek a kampányában vehettem részt? A kampány lényege az volt, hogy felhívja a figyelmünket arra, mennyire szerencsések is vagyunk mi itt, Európában, mivel nincsenek folytonos háborúk, van otthonunk és iskolába is járhatunk. Ezek a dolgok, mielőtt komolyan elgondolkodtam volna rajtuk, számomra nem bírtak igazi jelentéssel, nagyából csak szavak voltak. Viszont a forgatás után átértékeltem magamban a jelentőségüket.

Mikor reggel nyolc óra körül megláttam az Észak-Pesti Kórház területén lévő romos épületeket, már akkor furcsa érzés fogott el. A falakról már rég lekopott a festék, az ablaküvegek töröttek voltak, nehezen lehetett elképzelni, hogy itt egykor gyerekek tanultak, kórházi dolgozók szaladgáltak, hogy családok élték a minden napjaikat. Én nagyon szeretem a régi épületeket, szerintem gyakran sokkal szebbek, mint egy-két modern felhőkarcoló. Hiába kopottak, megviseltek, mégis valamiféle erőt sugároznak, és az elmúlt időkről mesélnek nekünk. Ezek az épületek is ilyenek voltak: régiek, roskatagok, de így is őrizték az idő emlékét.

Először egy kórházba mentünk be, ami talán a legkevésbé érintett meg engem. Valamennyire hasonlított egy mai kórházra, szinte csak abban különbözött, hogy ez a kórház már használhatatlan volt. Az egykori kórtermek kongtak az ürességtől, és furcsa volt belegondolni, hogy itt régen betegek feküdtek az ágyakban. A legérdekesebb az volt, hogy mindenhol orosz feliratok voltak, nem magyarok. Miután a többi helyszínen is jártunk, már biztos voltam benne, hogy ezek az épületek még a szovjet időkből maradtak itt. Valaha itt egy egész lakópark lehetett, mert nemcsak kórház és lakások voltak ezen a területen, hanem egy iskola is.

A kórház után az iskolába mentünk át. Az iskola nekem egy picit egy régi birtokon lévő kúriára emlékeztetett a nagy ablakaival, a termeivel. Mostanra már az iskola is üressé vált, nyoma sem maradt annak, hogy itt egykor gyerekek szaladgálták, tanultak, élték az életüket. Leginkább egy olyan iskolához tudnám hasonlítani, amit éppen most építenek, de még nincs berendezve, és valamiért nagyon poros az egész. Azzal a különbséggel, hogy ez az iskola nem várja már a gyerekeket, már minden gyerek elhagyta az épületét.

A harmadik helyszín egy ház volt, ahol körülbelül ugyanolyan felépítésű lakások voltak. Szerintem ez volt a legkülönlegesebb helyszín. A legtöbb lakás üres volt, csakúgy, mint az iskola és a kórház, de volt olyan, amiben még megvolt a fürdőben a tükör, a konyhában vagy az előszobában a beépített szekrény. A legérdekesebbek a falak voltak: minden szobában színes mintákkal teli tapétamaradványok voltak a falakon, rózsaszín, kék, sárga és piros virágmintával vagy csigavonalakkal. Itt lehetett a legjobban elképzelni, hogy valaha itt emberek élték az életüket napról-napra. Reggel felkeltek, talán együtt reggeliztek, talán nem, és mindenki egyedül indult dolgozni vagy iskolába. Miután elvégezték a dolgukat, hazamentek, és elmesélték egymásnak, mi történt velük aznap. Közben esetleg vacsoráztak vagy a nappaliban ücsörögtek, utána pedig mindenki elvégezte még az otthoni feladatát, végül pedig mind nyugovóra tértek.

De miért volt rám ekkora hatással ez az egész? Miért vélekedek utána másképp olyan dolgokról, mint hogy én járhatok iskolába? Miközben ezekben a kihalt épületekben bolyongtunk, felidéztünk olyan emlékeket, amiket az otthonhoz, az iskolához vagy a kórházhoz tudtunk kapcsolni. Mialatt ezeket az emlékeket meséltük el egymásnak, tudatosult bennem, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek nincsenek ilyen emlékei. Mert nem járnak iskolába, nincs rendes otthonuk, másképp élnek, mint mi. Vagy ha vannak is, másmilyenek, mint a mi emlékeink… Mindenki emlékszik, hogy milyen oltást kapni a suliban, ugye? Mikor órán az osztály felsétál a védőnőhöz, és várják, hogy sorra kerüljenek. Ilyenkor van, aki nem örül az oltásnak, mert fáj, de van, aki inkább boldog, mert így elmarad valamennyi az órából. Én például borzasztóan utáltam, hogy egy tűvel szurkálnak, és az sem vigasztalt, hogy így nem tartanak meg egy órát. A forgatás után elgondolkodtam, hogy mit is jelent egy oltás Afrikában egy kisgyereknek. Azt hiszem, egészen mást, mint nekem és a többi gyereknek itt, Európában. Lehet, hogy fél, mikor meglátja a tűt, de valahogy sokkal inkább tudatában van annak, hogy mennyire, de mennyire szüksége van erre az oltásra. Mert neki nemcsak mese a betegség, amitől meghalhat. Neki a betegség az élete része: lehet, hogy betegek a szomszédjai vagy akár a szülei is.

És többek között ezért is fontos az iskola. Sok gyerek itt kap betegellátást, sok gyerek itt kap rendesen enni. De, ami az egészben a legfontosabb, hogy itt biztonságban érezheti magát. Ez egy második otthon, ahol, ha az első otthonukban túl sok probléma van, megpihenhetnek. Ezért fontos ezeknek a gyerekeknek, hogy iskolába járhassanak. Ezért gyalogolnak naponta akár három órát is az iskoláig. Mert ők az iskolában nemcsak tanulnak, hanem biztonságban is vannak.

Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Úristen! Felnőtt lettem!

Ha igazán őszinte szeretnék lenni, akkor ez a cikk véletlenül íródott. Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen témában és miről írjak, de igazából nem jutottam sokra. Az jutott az eszembe, hogy írhatnék könyvekről, filmekről vagy a szokásos, szerintem nem túl egyedi és unalmas témáim valamelyikéről, ahogy azt általában tenni szoktam.

De aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is írnék arról, mikor egyrészt semmi aktuális műről nem tudok írni, másrészt pedig rájöttem arra, hogy most valami különlegesről és személyesről is tudnék beszélni.

18 éves lettem. Ha erre a számra gondolunk, szerintem mindenkinek az ugrik be először, hogy nagykorúság. Nagykorúság, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Hajlamosak vagyunk először mindig a pozitív részére koncentrálni ennek az életkornak, és tapasztalataim szerint a legtöbben várják ezt a számot, és azt hiszik, hogy onnantól minden megváltozik. A személyiségük, a szemléletük, a gondolkodásuk, és úgy általánosságban, mindent máshogy fognak látni, mint azelőtt. Szerintem ez nem így van. A változást talán csak azért érezzük nagynak, mert folyamatosan ezt halljuk mindenütt. Mindenhol szembesülünk azokkal az elvárásokkal és társadalmi normákkal, amit majd akkor kapunk meg a vállunkra egy óriási teherként, HA...

Sok embert ismerek, aki várja ezt, olyanokat is, akik szorongnak tőle, és olyanokat is, akik előtte, bízva a csodában, reménykednek naphosszat, hogy talán nem is jön el az a nap, és nem kell felnőniük. Ami engem illet, most, hogy már betöltöttem, nem érzek nagy változást se magamon, se a környezetemen. Persze valaki szinte mindig cukkol a „nagyságommal” és a felelősséggel, valamint zaklat a kérdéssel, hogy mikor veszek neki alkoholt, de azt kell mondjam, nem éltem meg nagy sokként, utólag visszagondolva egy átlagos szülinapnak tűnik.

Nem azt mondom, tényleg különleges, de szerintem attól függ, hogy döntünk, és hogy fogjuk fel ezt az egészet. Én egy egész évig szorongtam ettől, és mindig ideges lettem, mikor a téma szóba került. Főleg azért, mert mivel éretlen embernek tartom magam, még számomra is szokatlan és furcsa a tény, nem hoztam még hozzá.

És igen, belátom, hogy teljesen más érzés kimondani, hogy én már felnőtt vagyok, de nem kell felfújni a dolgot a kelleténél jobban. Ami engem illet, nem lettem egyik napról a másikra sem bölcsebb, sem okosabb. Nem költöztem el, nem kezdtem el rögtön dolgozni, nem változott semmi. Folytattam a sokszor stresszes, de alapvetően átlagos gimnáziumi életemet. Mikor aznap felébredtem, nem az volt bennem, hogy „jézusom, én felnőttem, és muszáj valami nagy dolgot véghezvinnem”, hanem arra gondoltam, hogy milyen jó lesz elmenni a barátaimmal valahová, és megünnepelni a szülinapomat velük együtt, mint egy átlagos napon. Tegyük hozzá, természetesen én is belegondoltam a komolyabb részébe, hogy mostantól én felelek magamért, döntéseket kell hoznom a saját jövőmet illetően, és többé nem tudok elbújni a felelősség elől. Ez mind igaz, de én sosem szeretnék teljesen felnőni, és ezek a dolgok nem gátoltak meg abban, hogy hülyén viselkedjek, vagy hogy ne vegyek mindent annyira komolyan.

Az én jó tanácsom tehát az, hogy ne stresszeljetek rá. Ha akarjuk, ha nem, egyszer eljön ez a kihívás, és szembe kell néznünk vele. Ne próbáljatok meg másoknak megfelelni, ne gondoljatok arra, hogy most mit kéne csinálnotok, mert szerintem a változás fejben dől el, és nem egy nap alatt alakul ki. Nekem is sok olyan dolgom van, amit 18 évesen véghez szeretnék vinni, de igazából szerintem hülyeség ilyen célokat kitűzni. Ha valamit igazán meg akarunk valósítani, nincs szükségünk dátumokra! Ha akarjátok, viselkedhettek „normálisan” is, és lehettek felelősségteljesek is, mert ezek nagyon jó dolgok. Csak annyit mondok, ez az életkor igazából arra kötelez minket, amire mi akarjuk.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hollywoodi álom

Velem meglehetősen kevésszer történik olyan, hogy eldöntöm, megnézek egy filmet, anélkül, hogy tudnám, miről szól. Nos, a Kaliforniai álom esetében pontosan ez történt. Nem tudtam sokat a filmről, csak annyit, hogy musical, nagyon-nagyon Oscar-esélyes, mindenki az egekbe dicséri és a plakátján egy fehér inges pasas és egy sárga ruhás csajszi kalimpál egy lámpaoszlop előtt. Ennek ellenére mégis meg akartam nézni a filmet, mert láttam, hogy rövid idő alatt nagy hírnévre tett szert, és úgy gondoltam, egy ilyen nagy sikerű filmről nem maradhatok le.

Ezért egy szép január végi napon be is ültem anyukámmal együtt a moziba, és meg is néztem az olyan sokat hirdetett és dicsért filmet. Amikor beültem a székbe, őszintén szólva egy könnyed, táncikálós és dalolászós filmre számítottam. Ezen számításaim végül nem váltak be, de ez nem is baj.

Van egy fiatal nő, Mia (Emma Stone), aki egy hollywoodi kávéházban dolgozik, és az a nagy álma, hogy híres színésznő lesz. Aztán összetalálkozik egy fickóval, Sebastiannal (Ryan Gosling), akinek viszont az az álma, hogy híres zenész lesz. Aztán egymásba szeretnek, összejönnek, összevesznek, és a végét meg nem mondom el.

Oké, szóval ennyi a történet nagyjából. Hozzátartozik viszont a dologhoz, hogy a műfaji meghatározás szerint ez egy musical, azaz a nagy részében táncolni és énekelni kéne. Nos, ez igazság szerint egyáltalán nem így van. A filmben sokkal több a beszéd, mint az énekelgetés, de szerintem jó ez így. Igen, tényleg énekelnek benne, meg zenélnek is, de közben az egész film szól is valamiről, nemcsak arról, hogy a szereplők ötperecenként csoportos tánc-, ének-, és ugrabugra-görcsöt kapnak. Nekem ez tetszett.

Ennek ellenére viszont a történet olyan iszonyatosan kiszámítható, hogy már meg sem lepődtem, amikor úgy a film háromnegyedénél kedves szerelmespárunk összeveszett egymással. Tényleg, annyira, de annyira megjósolható volt ez az esemény, hogy szerintem a hároméves gyerekeken kívül senki nem lepődött meg rajta. A végjáték már annyira nem volt megjósolható, azon egy picikét meg is lepődtem. De alapvetően a történet – a legvégét leszámítva – annyira kiszámítható, hogy gyakorlatilag akárki, aki nem is látta a filmet, el tudja mondani az egésznek a szinopszisát, pusztán az alapelemekre támaszkodva. Egy nő és egy férfi főszereplő, nagy álmokkal, Hollywoodban, akik puszta véletlenségből körülbelül háromszor futnak egymásba, aztán elkezdenek beszélgetni... na, vajon mi történik?

Aztán ott van még az is, hogy a film elméletileg a reális, fizikai, általunk megszokott valóságban játszódik, méghozzá mostanában, tehát a mai, modern világban van elhelyezve. Van viszont a filmben két momentum, amikre egyszerűen nem találtam magyarázatot. Az egyik eléggé a végén van, azt nem mondom el, a lényeg, hogy semmi értelme, a másik viszont nem akkora spoiler, szóval azt elmondom: a főhőseink egyik randevújukon ellátogatnak egy gyönyörű obszervatóriumba, ahol megszemlélik a csillagokat, megnézik a különböző tudományos kiállításokat és keringőznek. Nos, eddig rendben is lenne az egész (kivéve azt az egy dolgot, hogy mégis ki az, aki egy obszervatóriumban akar keringőzni), de aztán hirtelen jön valami furcsa, égi jel, és Mia és Sebastian váratlanul a csillagok között találják magukat. Az űrben. Ahol mégis mit csináljanak, hát persze, hogy keringőznek, majd miután kitáncolták magukat, visszatérnek a Földre. Na, erre a motívumra próbáltam magyarázatot találni nagyjából a film végéig.

Egyik lehetséges magyarázatom az volt, hogy ezt az egészet valamelyikük képzeli. De melyikük? A film egyetlen aprócska jelet sem tartalmaz arra vonatkozóan, hogy most ez Mia vagy Sebastian képzeletében játszódott volna le. A másik lehetséges magyarázat az volt, hogy ezt az egészet egyszerűen mind a ketten képzelték. Nos, én értem a „lelki társak” fogalmat, és nem nagyon vagyok ellenére a (néhol kicsit eltúlzottan) romantikus dolgoknak a filmekben, de hogy két embernek az agyhullámai olyan szinten egymásra hangolódjanak egyetlen este alatt, hogy mind a ketten ugyanarra a dologra gondoljanak, és ráadásul pontosan ugyanabban a pillanatban, hát ez azért szerintem kicsikét már túlzás. A harmadik magyarázatom a társas hallucináció volt, de mivel főhőseink se a randevún, se azt megelőzően nem fogyasztottak semmiféle tudatmódosító szert, ezért kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy bizonyára a Foucault-inga bocsátott ki valamiféle hallucinogén szert, esetleg a Tesla-tekercs által előállított áram rázta meg véletlenül hőseinket annyira, hogy elkezdtek hallucinálni.

Jó, oké, lehet, hogy kicsit túllihegem ezt a dolgot, de engem akkor is eléggé zavart egy alapvetően a való világban játszódó filmben egy ilyen motívum (illetve kettő, de a második, ugye, az spoiler lenne).

Van viszont a filmnek (ellentétben sok más musicallel) néhány elég erős üzenete. Az egyik ilyen üzenet az, hogy ha elég sokszor próbálkozol, és soha nem adod fel, akkor egy idő után megvalósíthatod az álmodat, de csak ha tényleg keményen dolgozol, és egy lehetőséget sem hagysz ki. Ez egy remek és fontos üzenet, ráadásul inspiráló is, még ha a való életben nem is mindig van így. A másik üzenet az, hogy igenis van olyan, hogy a munkádért, a karrieredért, az álmodért, a szabadságért fel kell áldoznod a szerelmedet (még akkor is, ha a szerelmedért meg az életet áldoznád föl). Hogy nem lehet mindig minden tökéletes, van olyan, hogy választanod kell két jó dolog között, és nem mehet a kettő egyszerre. Ez is szerintem egy fontos üzenet, ami kicsit talán lelombozó, de ugyanakkor nagyon is valódi és igaz.

A film kivitelezése pedig összességében jó. Jók a dalok, a történet jól van elmesélve, a vége tényleg kicsit meglepő, a látványvilág remek, jók a színészi alakítások, és maga a környezet is hangulatos.

A Kaliforniai álom egy jó film, annak ajánlom, akinek van kedve egy romantikus, zenélős, táncolós, ugyanakkor mondanivalóval és üzenettel rendelkező filmhez. Szerintem mondjuk nem igazán érdemli meg azt a sok száz kategória-jelölést, amit kapott idén az Oscar-bizottságtól. Komolyan mondom, nem lepődnék meg, hogyha hirtelen kiderülne, hogy idén a legjobb idegen nyelvű film, a legjobb animációs film, a legjobb rövidfilm és a legjobb dokumentumfilm is a Kaliforniai álom lesz. De hát Hollywood szereti Hollywoodot: ha egy film Hollywoodban készült, és ott is játszódik, akkor valószínűleg nagy sikert fog aratni a hollywoodi emberek körében.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

Kaliforniai álom (La La Land, 2016, 126’)
Rendezte: Damien Chazelle
Szereplők: Ryan Gosling, Emma Stone, J.K. Simmons

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek