Szubjektív

A rendkívül sikeres, 8 kötetes Szent Johanna Gimi sorozat után megjelent Leiner Laura legújabb ifjúsági regénye, a Bábel. Egy kicsit tartottam attól, hogy nem lesz olyan élvezetes, mint a Szent Johanna Gimi, de be kell vallanom, kellemesen csalódtam. A történet ugyanolyan fantáziadús és eredeti, és a karakterek is nagyon jól ki vannak dolgozva.

Bábel – a legnagyobb zenei fesztivál, valahol Pápa környékén. Mi sem lehet jobb, mint egy hetet eltölteni itt a barátaiddal, a szüleid nélkül! A történet főszereplője Latter Zsófi, aki életében először tölt el egy hetet egy zenei fesztiválon. A fesztivál eseményeit Zsófinak köszönhetően blog formájában olvashatjuk, aki lelkesen dokumentál minden pillanatot, és akinek legfőbb vágya, hogy találkozzon a zárónapi koncerten fellépő Red Hot Chili Peppers frontemberével, Anthony Kiedisszel.

Zsófi tehát lelkesen vág neki az ismeretlen világnak barátaival, Napsival, Szaszával, Abdullal és Hipóval együtt. Miután összepakoltak, csomagokkal megrakodva érkeznek a pályaudvarra, majd szállnak fel a vonatra, ahol a fesztivál miatt már hatalmas tömeg nyomorog. Miután begördül a vonat Pápa állomására, onnantól még egy 2 órás séta következik a kánikulában. De miután megérkeznek és elfoglalják a sátorhelyüket, onnantól kezdődik az igazi pechsorozat. Ha még nem voltál nyáron fesztiválon, könnyen lehet, hogy ez a könyv egy életre elveszi a kedvedet az egésztől, ugyanis a felborult sátor, a hatalmas tömeg a koncerteknél és a büfénél, a szélsőséges időjárás és a pénzhiány sem javít a kedveden, főleg, ha az első fesztiválodról van szó.

De azért ne legyünk pesszimisták, egy ilyen jó helyen rengeteg izgalmas és jó dolog van, például a szabadság érzése, a barátok, a nevetés, és ne hagyjuk ki a várva várt koncerteket és az érdekes játékokat, programokat sem! Na meg egy ilyen fesztiválon nagyon jól lehet ismerkedni, sok új barátra tehetsz szert, és ha szerencséd van, néhány rég nem látott ismerőssel is összefuthatsz.

Hőseinkkel rengeteg izgalmas dolog történik ez alatt az egy hét alatt (jó és rossz dolgok egyaránt), miközben felfedezik az Ázsia, Afrika, Amerika és Ausztrália színpadokat, és közben nagyon sokat tanulnak a fesztiváléletről is.

De vajon miért Bábel a fesztivál neve? És vajon Zsófi találkozik-e Anthonyval? Ezekre a kérdésekre választ kapsz, ha elolvasod a könyvet.

Tóth-Stella Zita (AKG, 8. évf.)

Leirner Laura: Bábel (2013, 528 o.)
Ciceró Könyvstúdió Kft.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Ki ne szeretne ott lenni egy olyan rendezvényen, amin az AKG-soknak sehova se kell menni, és még ajándék is jár érte? Ez az ajándék kétféle lehetett: vagy palacsinta teával vagy +5% termtudból, bármelyik epochából, ami nagyon sokat számíthat. Bevallom, én ezért is mentem el szeptember 27-én az országos Kutatók Éjszakájának AKG-s programjaira.

Persze, nem bántam meg, hogy elmentem, mivel nagyon izgalmas feladatokon kellett átvergődnöm magamat. Amikor teljesítettem egy megbízást, kaptam egy pecsétet, hogy részt vettem rajta – így volt ez mind a nyolc feladatnál. Az első játékban a Cakk teremben lévő interaktív táblán kellett dolgoznom. Nekem „szerencsére” a könnyebb feladat jutott, az újraélesztés. A nehezebbik viszont egy ember megműtése volt, ami már jóval keményebb kihívás.

A második próbatételnél az érzékszerveimet tették próbára, először a fülemet egy madár/béka hangfelismerő játékban. Én a madarakat választottam. Volt ott a közönséges hollóhangtól egészen a csilpcsalp füzikéig. Ennek az állomásnak a 2. része az optikai csalódásról szólt, a 3.-nál pedig az ízlelésemet tették próbára. Az volt a feladatom, hogy a 4 íz közül, amit rákentek a nyelvemre, meg kellett mondanom, hogy édes, sós, savanyú vagy keserű ízű-e az adott dolog.

A harmadik feladat első része viszonylag egyszerű volt. Rajzolni kellett egy virágot, növényekből előállított festékkel. A második része már bonyolultabb volt, mivel meg kellett mondani 5 festékről, hogy milyen virágból készültek (pl.: bodza, dió, csalán).

A negyedik feladat nagyon egyszerű volt, viszont annál érdekesebb. A feladat az volt, hogy nézzünk bele 4 mikroszkópba, amikben különböző mikroszkopikus vagy kicsit nagyobb élőlények voltak. A nagyja nem akart mozdulni, de a szúnyoglárva nagyon mozgékony volt és undorító.

Az eddigi feladatok termekben voltak, de a következő pár az aulában. Az újabb állomásnál robotika szakkörösök által készített robotokkal kellett harcolni a többiek ellen.

A hatodik volt mind közül a legfontosabb, az újraélesztés. Kaptam egy kártyát, amire rá volt írva minden – a reagálástól kezdve a szájon át lélegeztetésig. Mindezeket a dolgokat egy bábun kellett bemutatni. Mindenesetre, aki nem volt ott, annak a kedvéért leírom, hogy hogyan kell újraéleszteni valakit, ha baj van. Először is biztosítani kell a terepet, majd meg kell nézni, hogy reagál-e a sérült. Ha nem, akkor segítségért kell kiáltani, majd meg kell nézni, hogy lélegzik-e. Ha nem, akkor mentőt kell hívni, ezután pedig megkezdhetjük az újraélesztést a 30 mellkasi nyomással. Vigyázni kell rá, hogy nem túl erősen és folyamatosan, ütemre kell csinálni. Az is fontos, hogy mindezt nyújtott kézzel végezzük el. Ha ezt elvégeztük, és még mindig nem reagál a sérült, végezzünk 2 befújást a szájba. Nem is olyan nehéz. És még életet is menthet! De ha ez nem volt érthető, akkor töltsd le az okostelefonodra a Celerus nevezetű elsősegélynyújtást segítő alkalmazást.

Az utolsó előtti feladat már teremben folyt ismét, úgy, ahogy az utolsó is. A játékos feladat lényege az volt, hogy egy speciális papírlapot kellett le- és felfelé mozgatnunk a webkamerával szemben. Ezzel az irányítással egy adott vonalon kellett végvigvinni egy pontot ezzel a mozgással. Érdemes volt megcsinálni, mivel a játék végi jutalom egy szelet csoki volt.

Az utolsó feladat a csillagászatról szólt, de leginkább a Naprendszerről. Az előadást az egyik szerzőtársam, Gálosi Dóra tartotta. Az előadását nem akarom fényezni, de látszott rajta, hogy sokat dolgozott vele, a szöveget kívülről tudta, és még színes és változatos képeket is mutatott a Naprendszerről. Megtudtam például, hogy a Naprendszerből pontosan miért is taszították ki a Plútót, és hogy miért Shakespeare műveinek szereplőiről nevezték el az Uránusz holdjait.

Mellesleg az aulában óránként volt elsősegély-bemutató, és geocachingre is volt lehetőség. Tehát megérte elmenni, nem bántam meg! Az biztos, hogy nem unatkozott senki.

Szarka Zsombor (AKG, 9. évf.)

Fotóalbum * Program

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A szeptember 1-jén megrendezett AKG születésnap sok régi diáknak nagy meglepetéseket tartogatott. Felnőtt harmincasok egy csapásra képesek voltak átváltozni éretlen gyerekekké, amikor meglátták a régi osztálytársakat. A régi évfolyamok az iskolán belül kis osztálytalálkozókat is tartottak, én az 1993-ban kezdő Pikk-Kőr-Treff-Káró évfolyam találkozójára néztem be.

– Milyen érzés 16 év után visszatekinteni a régi iskolátokra? Melyik rész tűnik nektek ismeretlennek?

– Az egész új szárny, ahol nemrég mentünk keresztül, nem létezett akkor még.

– Gondolom, a régi kupac- vagy évfolyamtársak is újnak tűnnek ennyi év után…

– Hát, nekünk viszonylag gyakran van találkozónk, éppen tavaly tartottuk az érettségink 15. évfordulóját. Hetvenvalahányan elmentek oda az évfolyamból, szóval egészen nagy esemény volt.

– Azt mondják, a legtöbben a középiskolában találnak rá az igaz barátaikra. Rátok is igaz ez?

– Igen, teljesen így volt, bár ilyen szempontból a Treff kupacba járók a legösszetartóbbak, még saját treffes rendszámot is gyártottak, ami a mai napig megvan.

– Tervezitek, hogy hasonló szellemű iskolába járjon a gyereketek?

– Igen, szeretnénk, hogy vagy Waldorfba vagy ide járjon, bár nálam ez csak két év múlva lesz esedékes.

Sengel Tamás (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Emlékszik még valaki arra, mikor kapott legutóbb magyar film fődíjat A-kategóriás filmfesztiválon? Mármint A nagy füzet előtt, ami Karlovy Varyban győzött? Régen volt, az biztos. Érdemes hát megbecsülnünk a rendező, Szász János új filmes munkáját, amely a nemrég elhunyt svájci magyar írónő, Agota Kristof regényéből készült. De megnézni nem a díj miatt érdemes, hanem mert: jó! Alighanem az elmúlt évtized legjobb magyar filmje, legalábbis azok közül, amelyeket láttam. Olyan film, amelyikkel talán megint lesz esélyünk az Oscar-díjra.

A történet egy ikerpárról szól, két tízegynéhány éves városi fiúról, akiket a II. világháború borzalmai miatt az anyjuk a nagyanyjukhoz költöztet egy falu széli házba. Két, lelkileg összenőtt kamaszról, pontosabban a lelki világukról, amelynek a durvulása egyenesen arányos a külvilág durvulásával. A zseniális Molnár Piroska által játszott nagyanya bogaras és gonosz vénasszony, aki egyáltalán nem örül az unokáknak, akiket akkor lát először. A fiúk ebben az isten háta mögötti faluban ismerik meg a háborút és élik végig a borzalmait. Az édesapjuk kérésére, a tőle kapott füzetbe mindent lejegyeznek, ami velük történik. Akad lejegyeznivaló bőven: borzalmak és szörnyűségek nap mint nap… Közben a fiúk is megváltoznak: átalakul a gondolkodásmódjuk és a lelkületük. Megtanulnak kegyetlennek lenni. Gyilkosok lesznek ők is, mint mindenki más a háborúban. Hidegfejű gyilkosok, akik számára az ölés nem bűn, hanem az élet természetes velejárója. Nem mindennapi eset, amikor a nézők rokonszenveznek a gyilkossá váló emberekkel, de ezekkel a mostoha sorsú fiúkkal nehéz nem rokonszenvezni…

A nagy füzet lehengerlő alkotás. Pontos dramaturgia, elképesztően jó képek, kitűnő színészi alakítások jellemzik (a már említett Molnár Piroska mellett ki kell emelni az ikreket alakító Gyémánt testvéreket és a nagyszerű Ulrich Thomsent, aki egy német tisztet játszik). Nem habkönnyű mese ez a film, hanem igazi dráma, feloldás nélkül. Nyomasztó mű egy nyomasztó korszakról, amely nagyon régen volt, valahogy mégis itt maradt velünk. Mint az aknák, amelyeket az államhatárra telepítettek, és amelyek hosszú évtizedek óta várják a földben, hogy felrobbanjanak.

Ha vannak kötelező olvasmányok, miért ne lehetnének kötelező filmek is? Szász János filmjét valami ilyesminek gondolom.

Gulyás Ábel (AKG, 10. évf.)

A nagy füzet (2013)
Rendezte: Szász János
Főszereplők: Molnár Piroska, Gyémánt László, Gyémánt András, Ulrich Matthes

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Se szeri, se száma az étkeztetéssel foglalkozó cégeknek, a Foodpanda azonban megpróbál kitörni közülük – nem kevés sikerrel. Tesztem során a szolgáltatás weboldalát és mobilalkalmazását vizsgáltam.

Amikor először elindítottam az appet, nem gondoltam volna, hogy ekkora meglepetés fog rám várni. A kissé talán idejétmúltnak tűnő felületen elkezdtem begépelni az utcám nevét, amelyet írás közben automatikusan egészített ki a szoftver. Öt másodperc múlva már azon kaptam magam, hogy egy közeli pizzéria étlapját nézegetem, ahonnan néhány koppintással tudtam volna bármit rendelni. Később jöttem csak rá, hogy a GPS adatait is használhattam volna a tartózkodási helyem meghatározásához, ezzel megspórolva a gépelést.

Némi csalódás ért ezután, amikor a mobilra tervezett weboldalon próbáltam meg ugyanezt reprodukálni. A második legnépszerűbb mobilböngészőt, a Safarit használtam, ezért sem értem, miért akadtam el már a keresésnél, ahol is az oldal 0 találattal örvendeztetett meg.

A számítógépre tervezett honlappal azonban újra visszatért a jó érzésem: minden olyan gördülékenyen ment itt is, mint az alkalmazáson belül (értelemszerűen a GPS itt nem érhető el), a felület pedig modern és könnyen átlátható.

Összességében csak ajánlani tudom a Foodpandát, megérdemelten övék a világ legnépszerűbb ételrendelő appje. Ha legközelebb megéhezel a nagyszünetben, tegyél egy próbát vele!

Sengel Tamás (AKG, 10. évf.)
A Foodpanda Budapesten: http://www.foodpanda.hu/restaurants/index/city/budapest

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Amikor első osztályban beültem a padba, akkor nem is igazán mertem elképzelni még, hogy egyszer vége lesz ennek a rögös útnak az érettségi felé. De már csak pár hónap, és itt a vége. Nyavalygás helyett egy-két talán nem annyira unalmas gondolat fog jönni.

A legnehezebb az érettségiben nem az, hogy ki kell tölteni egy feladatsort, amihez mindenre szükség lesz, amit az elmúlt tizenhárom évben megtanultam – vagy épp nem tanultam meg –, hanem felnőni azokhoz az élethelyzetekhez, amik várnak téged az utolsó évben. Igen, előbb vagy utóbb téged is, kedves olvasóm.

Az a furcsa, hogy a középiskola végéig szinte mindent a kezedbe nyomnak helyetted – játssz nyugodtan gyerekként, aztán az iskolában pedig végig mondják, hogy mit kell tenned. Aztán középiskola után ott az egyetem, de ez már nem ugyanaz. Hirtelen enyém lett a döntés. Soha többet nem akarom kinyitni a történelemkönyvet? Megtehetném jövőre. Nem az a hatalom a felnőtté válás folyamatában, hogy adnak nekem sört a boltban, hanem az, hogy eldönthetem, ki akarok lenni.

Azzal szembesülök a környezetemben, hogy sokan ezt nem tudják vagy nem akarják tudni. Ebben nincs semmi szégyellnivaló szerintem. Hiszen mindenki szeret szabad lenni, de valakinek lenni, azt jelenti, hogy nem lehetsz bárki.

A pályaválasztás, hogy miből érettségizzünk, hogy mi érdekel minket – ezek nagyon nehéz döntések. Volt pályaválasztási meg árnyék témahét is az iskolában, de nem ez az, ami nekem a legtöbbet segített abban, hogy mi vagyok és mi nem vagyok.

Azok a pillanatok voltak a döntőek szerintem, amikor azt mondtam: most megpróbálok valami újat. Amikor elmentem először Szubjektív újságírásra vagy robotikára, amikor kutyákat sétáltattam egy menhelyen, vagy amikor leültem, és azt mondtam, hogy most beleásom abba magam, hogy kell telefonra programozni, vagy amikor a 24 órás programozási versenyen úgy kellett kommunikációs protokollt írnom, hogy azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák azt.

Szóval, kedves olvasóm, az őrültség és a váratlan lehet talán a döntés, a hatalom és ezzel járó felelősségnek a segítője.

Halpern Bence Márk (AKG, 13. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Rengeteg ember nagy bánatára idén szeptember 30-án végleg bezárta kapuit a budapesti Vidámpark.

Sok emlék fűződik ehhez a helyhez, hiszen már százhetvenöt év telt el azóta, mióta az emberek először léphettek be a kapuján. Mai formájában hatvan éve áll fenn, de a Körhintát, az egyik legrégebbi játékot, több mint száz éve indították el először. Ez azóta is remekül működik, és ezután sem hanyagolják el, hiszen néhány másik játékkal együtt megmarad.

Már a szüleink is ebbe a Vidámparkba jártak, amikor ők voltak gyerekek, és számukra is különleges volt minden alkalom, amikor eljutottak ide, és elmehettek az akkor még fából épült Elvarázsolt kastélyba vagy felülhettek a Hullámvasútra.

Éppen ezért több generációnyi ember látogatta meg az utolsó napokban a Vidámparkot. Szinte alig lehetett felülni egy-egy játékra, mivel mindenki el akart menni még egyszer utoljára szórakozni és feleleveníteni az emlékeiket. Az emberek egyik kedvencének tartott Break Dance előtt például háromnegyed órás sor állt, de végül mindenkinek megérte a várakozás.

Barát Anett (AKG, 8. évf.)
fotók: panoramablog.eu

Korábbi cikkünk a témában: A játéknak vége (Szubjektív, 2012. november 1.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!