Szubjektív

Köszönjük Reblog, mindent nagyon köszönünk, de most elbúcsúznunk. Köszönjük a lehetőséget, hogy megjelenhettünk a felületeden! Nagyon sok lehetőséget adtál a kis szerkesztőségünknek, és azt, hogy hálásak vagyunk ezért, nagyon komolyan gondoljuk.

2011-ben, egy évvel a Postr blogmotor beindulása után kezdtük el cikkeinket publikálni az Origo blogos felületén, és nem bántuk meg, hogy ezt választottuk. A legjobb cikkeink sorra jelentek meg az Origo címlapján lévő blogketrecben, a középiskolás szerzőinket nagyon lelkesítette az az olvasottság, ami ezzel járt. Tanár szerkesztőként pedig annak örültem, hogy lehetett beszélni a diákokkal arról a felelősségről, ami ezzel az olvasottsággal jár – és nem csak teoretikusan került elő a sajtóetika, a sajtójog, a bulvárosodás... stb. témája, hanem éles szituációban. Úgy ismerkedhettek az újságírás szakmájával a gyerekek, hogy rögtön igazi újságírónak érezhették magukat, és hát azok is voltak.

Az első megjelent cikkünk az Origón, 2011-ben

601 cikket publikáltunk 7 év alatt, ebből 258 cikket ki is raktatok az Origo címlapjára, ami ezen cikkek szerzőinek 630 ezer olvasót hozott (csak azokat számolva, akik az Origóról kattintottak a Szubjektív cikkeire – nagyon pontosan vezettem a statisztikákat). Ez már egy komoly múlt, egy komoly történet, nem is csoda, hogy hatalmas dilemmát okozott az, amikor elkezdtünk gondolkodni a váltáson. Persze, nem feltétlenül kell érzelmi kérdést csinálni egy szolgáltatóváltásból, ez elég nevetséges is volna, de azért elég sok olyan dolog kötött minket a Rebloghoz, hogy ez mégse legyen olyan egyszerű kérdés. Leginkább az kötött minket ide, hogy úgy tűnt, kedveltetek minket, szerettétek a munkáinkat, a diákok írásait. Az utóbbi években már szinte minden cikkünket kiválogattátok az Origo címlapjára, és csak reméljük, hogy nem azért, mert nem volt elég nagy a választék, hanem azért, mert ezek a gyerekek azért elég jól írtak. Három éve díjat is kaptunk tőletek, az egyik hónapban a miénk lett a legjobb közéleti blog.

2014

És hogy egyáltalán miért merült fel bennünk már egy ideje a távozás gondolata? Ezt talán nem is kell nagyon megmagyarázni, annyi talán elég lesz, hogy az a felület, ahol a cikkeink megjelentek, 2017 óta igazából már nem nagyon nevezhető hírportálnak. Ezen a felületen nem lesz hiteles az, amit mi gondolunk a világról, a környezetünkről, embertársainkról. Nem egyfajta politikai nézet vagy valamilyen ideológia az, amivel nem tudunk közösséget vállalni (ez ugyanis leginkább indifferens egy diákszerkesztőség esetében), hanem a stílus, a hangnem és az újságírói etika alacsony szintje. Azt azért hozzá kell tenni, hogy nálatok, a Reblog „rovatnál”, bár nem igazi tartalomgyártóként üzemeltek (de mégiscsak szerkesztési feladatokat láttok el), nyomát se lehetett látni a fentieknek. Korrektül végeztétek és végzitek a cikkek szemlézését, még a legnagyobb „migránskampányok” idején se estetek olyan túlzásokba, mint a blogszemle feletti területeken. Igaz, a mi ízlésünkhöz képest kicsit túlságosan „bulvárosan” válogattok és szerkesztitek a címeket, az ajánlókat... de ez még nem vezetett volna búcsúhoz.

2015

2019-re tehát elköltözünk, igen, a konkurenciához, de nem haraggal és keserűséggel gondolunk vissza a Reblog egészére, hanem – ahogy azt korábban is írtam – hálával és köszönettel.

Köszönjük nektek, a Postr és a Reblog összes volt és jelenlegi szerkesztőjének, hogy itt lehettünk.

A blogunk új felülete itt található: subject.blog.hu

Baranyai István

Válasz is érkezett:

Kedves szerkesztőség!

Megértjük, elfogadjuk a szempontjaitokat a költözéssel kapcsolatban, nem tudunk ezekkel vitatkozni. Örülünk, hogy itt voltatok, és köszönjük, hogy írásaitokkal éveken át színesítettétek a postr/reblog palettáját. Hiszünk abban, hogy érzékeny és fontos posztjaitok az új helyen is megtalálják az olvasókat. Drukkolunk nektek, hajrá!

üdv,

a reblog stáb

Mit jelent a mai világban tizennyolc évessé válni? A legjobb barátnőm ma töltötte be ezt a bűvös számot, és mivel már régóta érlelgetem magamban ezt a témát, a legjobb nap döntöttem úgy, hogy végre megírom ezt a cikket.

Nemrég láttam egy fantasztikus multimédiás projektet, amit a New York Times jelentett meg, és aminek fő témája az, hogy mit jelent ma tizennyolcévesnek lenni a világ különböző pontjain. Külön érdekessé teszi az egészet a téma megközelítése, ugyanis a tizennyolc évessé válást a lányok szemszögéből közvetíti, így azt ismerhetjük meg, hogy milyen a mai világban lányként 18 évesnek lenni.

Amikor Malala Yousafzai 18 lett, megnyitott egy iskolát szíriai menekült lányoknak, és arra szólította fel a vezetőket, hogy könyveket adjanak, ne lövéseket. 18 évesen vált Kleopátra Egyiptom uralkodójává időszámításunk előtt 51-ben és Viktória, Nagy-Britannia királynőjévé 1837-ben. Mire 18 éves lett, Britney Spearsnek két olyan albuma is volt, ami első helyezést ért el a Billboard sikerlistáján és Serena Williams már megnyerte a US Open teniszbajnokságot. Emma González most 18 éves, és már a globális vezetőjévé vált annak az amerikai mozgalomnak, melynek célja a fegyveres erőszak megfékezése.

Nincs nyomás, ugye?

A tizennyolc csak egy életkor. De mégis több. Egy pillanat, egy beavatási szertartás, egy átjáró a felnőttkorba. A tizennyolc azt jelenti, hogy végre szavazhatsz, bérelhetsz egy lakást, lehet bankszámlád és vehetsz alkoholt. Kínában és Kanada egyes részein tizennyolc évesnek lenni azt jelenti, hogy beengednek a kocsmákba, míg Izraelben ez a kor kötelez arra, hogy belépj a hadseregbe.

Tizennyolc éves korukra 5 nőből 1 a világon megházasodik. Milliók mennek egyetemre vagy főiskolára. A tizennyolc a gyerekkor ünneplése az egész világon. Egy elengedési és befogadási szertartás. Egy mérföldkő.

Miután ilyen hosszan felmagasztoltam a tizennyolc éves kort, a varázslatos átjárót egy mágikus világba, jöjjön mindennek a megközelítése a másik oldalról.

Van egy kedvenc cikkem, amit Pamela Redmond Satran amerikai író írt húsz évvel ezelőtt, a Glamour magazin felkérésére. Ez egy olyan kreatív, szabad lista, ami több pontban fogalmazza meg, mi az, amit egy nőnek 30 éves korára „tudnia kellene”.

A lányoknak és a fiúknak nagyon sok elvárással kell szembenézniük kamaszkorban. Miközben ez önmagunk keresésének az időszaka, a társadalom, a közösségi média és mi magunk állítunk egymás elé elvárásokat és olyan le nem írt dolgokat, amiket egy nőnek (vagy inkább lánynak?) 18 korára „tudnia kellene”. Így Pamela Redmond Satran – 30 éves korára egy nőnek kell, hogy legyen… írásának mintárjára itt az én speciális, alternatív listám arról, hogy mit kell egy lánynak tudnia 18 éves korára:

Egy lánynak 18 éves korára legyen…

1, tapasztalata a csókolózásban és a párkapcsolatokban. Hát igen, csapjunk bele a lecsóba, rögtön az elején. Tudja, hogy mit szeret, hogyan, és persze tudja azt is pontosan, hogy mit akar és kivel. Viszont legyen ártatlan, és természetesen nem egy olyan lány, aki bárkivel bármikor összeáll. Hiszen tudjuk, milyen névvel illetjük az olyan lányokat, akikre esetleg illik ez a leírás.

2, legyen emellett legalább egy berúgós élménye. Hiszen ez szükséges ahhoz, hogy a lány tudja, hol vannak a határai, másrészt tizennyolc éves kor után az ember már csak komolyabb és felelősségtudóbb lesz, így ilyen bohó kihágásokat jobb már letudni eddig.

Egy lány 18 éves korára…

3, tudja, hogy mit akar tanulni, tudja, hogy mi szeretne lenni, ha „felnő”. Hiszen tizennyolc, felnőtt már. Összeségében úgy foglalnám össze, hogy egy lánynak lehetnek ambíciói, de … nem túl sok.

4, tudja, hogy milyen a stílusa. Legyen stílusa. Tudja milyen ruha áll jól az alakján, mik az ő színei, sportos vagy elegáns. Az örök stílus mellett tette le a voksát vagy lépést tart a divattal? Annyi megválaszolandó kérdés, kevés tartós ruhadarab.

Egy lány 18 éves korára…

5, tudja, milyen az ő típusa, ki az ő esete. Barna, fekete vagy szőke haj? Sportos vagy alter? Azért az embernek tizennyolc éves korára már igazán el kéne döntenie, vagy ha nem is, legalább legyenek elképzelései. Hiszen egy felnőttnek már vannak tapasztalatai és ízlése. Főleg férfiak terén, ugyebár.

6, tudja, hogy mivel tűnik ki a tömegből. Hiszen enélkül nem viheti sokra. Legyen tisztában a belső erősségeivel és a külső előnyös tulajdonságaival is. Enélkül a tudatosság nélkül nehéz lenne érvényesülni az életben.

7, tudjon főzni valamit, hiszen a nőnek végső soron a konyhában a helye és igazán megtanulhatta volna már, hogy a férfiakhoz a gyomrukon keresztül vezet az út. Másrészt egy tálca finom meleg süti mindent problémát megold az életben, így ez a készség szinte nélkülözhetetlen egy lány számára az életben.

Egy lány 18 éves korára…

8, döntse el, hogy most okos vagy szép. Szóval tudja, miben jó. Ha ámításban él vagy nem tudatos az erősségeiben, az nem túl vonzó, és életképtelennek állítja be a tizennyolc évest. Hiszen minden felnőtt pontosan tudja, mit akar elérni és miben jó. Általában ez az, ami a legtöbb embert jellemzi, mindannyian tudjuk.

9, sportoljon rendszeresen és természetesen egyen, de azért ne túl sokat, nehogy elhízzon. Nem túl menő, meg túl sok a macera a diéták felvállalásával, de természetesen azért ne egyen sok szénhidrátot. Fullra menő, ha bevág egy hamburgert a haverokkal, de akkor vacsira már csak egy salit toljon, és másnap legyen még egy plusz cardio beiktatva. Legyen azért tisztában az ételek fehérje-, kalória- és szénhidrát-tartalmával, egyen tudatosan, de ha pizzázóba viszik kajálni, ő legyen a legboldogabb csaj a világon.

Tizennyolc éves korára egy lánynak legyen...

10, Facebook és Insta fiókja, elfogadható számú követővel, nem túl gyakran, de nagy kihagyást mellőzve posztoljon szépen, de nem agyonszerkesztett képekkel. Röviden megfogalmazva. Ja, és kövesse a közösségi médiát, legyen képben az influencerekkel, sőt annál jobb, ha ő is eggyé válik, de közben ne engedje, hogy hatással legyenek az életére az olyan dolgok, mint a követők és a lájkok száma. Szóval legyen érett nő, aki tudja kezelni a helyzetet, és ne kerüljön véletlenül sem ön- és testképzavarba.

11, egy jó profilképe. Nézzen rajta ki jól, de ne legyen kihívó, nehogy bárki félreértse. Viseljen sminket, legyen magabiztos, de ne megfélemlítően. Látszódjon az arca és a teste, de ne legyen túl explicit vagy könnyen felismerhető. Érzékeltesse a lány igazi egyéniségét és karakterét, szóval ne legyen túl sablonos, kerülje a kép a közhelyeket – de ne keltse a nagyon próbálkozás kínos hatását sem. Ne legyen két évnél régebbi, de mindenképpen kerüljük el, hogy havonta lecseréljük a profilképünket. Minőség a mennyiség felett. Szóval, egyszóval, legyen tökéletes.

Egy lány 18 éves korára…

13, tudjon sminkelni. Legyen egy olyan everyday-make-up-look, amit bármelyik nap fel tud dobni. Sajátítsa el a szem kihúzásnak tökéletes technikáját, és azért nem árt, ha minimum egy darab jó minőségű piros rúzst is rejt a neszesszere. De nehogy mindennap sminkeljen, ne féljen az utcára lépni smink nélkül. Természetesen a legszebb, de egy kis szempillaspirál, ajakfény és alapozó nem is számít sminknek igazából. Ha pedig beüt egy pattanás, inkább hagyjon ki egy napot a suliból, őszintén.

12, birtokoljon egy olyan ruhát, ami úgy ott van. Ez AZ a ruha, ami rajta áll a legjobban, ami megtestesíti a személyiségét, legvagányabb énjét és kifinomultságát egyszerre. Ez legyen az Ő ruhája, amit, ha felvesz, mindig az ő napja lesz. Egy ilyen ruha nélkül nem is nő a nő.

14, legyen képben a világgal és foglaljon politikai álláspontot. Hiszen már szavazati jogot is kap, enélkül meg sem érdemli. De ne legyen már feminista, hiszen már rég egyenjogúság van, nem is értjük, miért van még mindig szükség erre a hisztire. Szóval legyen véleménye, de ne túl karakán vagy szélsőséges, és társaságban ne hangoztassa, mert a végén még kicsúszik a száján valami hülyeség, meg amúgy is, ez a határozottság és a politikával összefonódó szenvedély annyira nem vonzó, valljuk be.

Egy lánynak 18 éves korára…

15, legyenek felmutatható eredményei. Remélhetőleg megnyert már pár tanulmányi versenyt és van minimum egy felsőfokú nyelvvizsgája, hiszen ez bizonyítja, hogy nem csak szép, de okos is. Hiszen a szépség nem minden, de azért inkább legyen szép, mint okos. A haverok úgyis azt látják csak, a bizonyítványára senki se kíváncsi – a szülein kívül.

16, tudjon bulizni és táncolni. Hiszen mit ér egy lány ezek nélkül? Lazuljon el, ha kell egy kis alkohol segítségével, de akkor már tényleg ropja úgy, hogy a legnézettebb videoklipben is megállná a helyét. Legyen szexi, de ne túl kihívó. Érezze a ritmust, de azért ne legyen túl egyedi, mert akkor túlságosan ki fog tűnni a tömegből. Egy buliban érezze jól magát, könnyen ismerkedjen új emberekkel. Beszélgetéskor ne hozzon fel ciki témát, jöjjön le, hogy vicces, vagány és okos is.

Egy lány 18 éves korára…

17, értse a viccet. Ne vegyen magára minden szőke nős poént, meg közben értsen már egy kicsit a focihoz is, tudja kezelni, ha a fiúk a barátaikkal hülyülnek, mert az sohasem komoly, nyugi már. Mert ha valamit magára vesz és megsértődik, az ő baja, mi nem úgy értettük, és most komolyan, ennyire nincs benne a buliban? Ja, hogy az sértő volt? De hát tudja, hogy nem úgy értettük…

Szóval egy lány 18 éves korára…

18, tudjon mindent, de mégis semmit.

Legyen tisztában ezeregymillió dologgal, főképp önmagával és sok mindennel mással is kapcsolatban. Legyenek álmai, tervei, elért eredményei, rengeteg tapasztalata, de mégis ne legyen túl ambiciózus, ne legyen túl szókimondó vagy kihívó. A végén még túl sok lesz és megfélemlíti a fiúkat, és akkor aztán mi lesz vele. Ezzel szemben természetesen legyen elég érdekes, szép, kisportolt, kedves és vicces, na meg megértő, olyan, akivel lehet beszélgetni a focitól kezdve a politikáig. Ekkor már hivatalosan is nővé válhat, felnőtt lehet, tizennyolc éves.

Mielőtt bárki félreértené a fenti listát vagy nem érezné a szöveg szarkazmusát, hadd szögezzem le gyorsan, hogy én felháborítónak és a világ legnagyobb hülyeségének tartom ezeket az elvárásokat. A lányok legnagyobb erőssége, hogy felborítják az ilyen szabályokat, és legelőnyösebb tulajdonságuk, hogy túlszárnyalják az összes elvárást.

És fiúk! Ne haragudjatok, ha negatív színben tűntetek fel a sorok között. Természetesen nem mindannyiótok megerősítői ezeknek az elvárásoknak, de sajnos sok olyan van köztetek, aki akaratlanul is hozzájárul ezeknek a pontoknak a megerősítéséhez. És természetesen nem kérdés, hogy nektek is nagyon nehéz dolgotok van, és ezer hasonló elvárással kell megküzdenetek. Mégis, az az igazság, hogy egy hangyányit könnyebb a dolgotok. Köszönjétek ezt a patriarchális társadalomnak. És ha esetleg lányotok születne, harcoljatok azért, hogy neki már ne kelljen ezekkel az elvárásokkal megküzdenie.

Utolsó tanácsom a témában, hallgassátok meg Khalid: 8teen című számát, ami pont azt a bizonytalanságot és átalakulást írja le tökéletesen, amit tizennyolc évesnek lenni jelent.

Hiszen 18 ide vagy oda, ennyi idősen is ugyanolyan tinédzser vagy még, mint előtte voltál. A lényeg, hogy ne változz soha, maradj hű önmagadhoz. Talán tizennyolc évesen vagy a legjobb verziód saját magadnak, ez a legőszintébb, legjobb akaratú, legnagyobb álmokkal és motivációval rendelkező verziód. Éljen az összes tizennyolc éves!

Somos Emma (AKG, 11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A keresztszüleimtől kaptam születésnapomra a remek ajándékot, egy jegyet a Pesti Magyar Színházba, a We Will Rock You című musical színpadi bemutatójára.

A történet a jövőben játszódik, az IPlanet bolygón, amit egykor Földnek hívtak. Akkorra már az egész világot a technika uralja, és teljesen eltörölték a zenét a Földről. Ám két fiatal mégis megérezte magában a ritmust. De, mint minden történetben, ebben is kell egy főgonosz, aki a zene elterjedését próbálja megállítani. A gonosz ellenségei a lázadók, jelen esetben a bohémok voltak. A két fiatal a bohémok közé csapódik, és a példaképük a híres Freddie Mercury, a legendás Queen együttes éneskese lesz. Feladatuk az lesz, hogy megtalálják a „bajnokok hangszerét”, egy elektromos gitárt, és visszahozzák a színtiszta rockzenét a Földre. De hogy ez sikerülni fog-e a végére, azt nem írom le, akit érdekel, még mindig meg tudja nézni – legközelebb nyáron mutatják be a darabot a Szegedi Szabadtéri Játékok keretében.

A történetért én annyira nem voltam oda, de szerintem ebben az előadásban nem is ez volt a lényeg. Mivel ez egy musical, a darab közben természetesen felcsendülnek a Queen dalai. A dalokat magyarul, egy kissé átírva adják elő. A dalok magukkal viszik az embert, egyszerűen fantasztikus, ahogy az énekesek hangja beteríti az egész teret. Habár én nem sok Queen dalt ismertem, még így is elképesztő, érzelemdús, magával ragadó, tehát hatalmas élmény volt, legszívesebben üvöltve énekeltem volna én is a dalok közben.

Számomra eddig a Queen nem jelentett többet, mint apukám kedvenc rockegyüttesét. Ám az előadás után egy kicsit utánanéztem, hogy ki is volt Freddie Mercury. Teljesen meglepett az, hogy egy egyszerű fiú autodidakta módon kezdte el tanulni a zenét, és hogy ennyire magas szintre jutott el. Nagyon sok zenei stílusban próbálta ki magát. Nemcsak a saját zenekarával, hanem szimfonikus zenekarokkal is színpadra lépett. Olyan nagyságokkal állt színpadra, mint Pavarotti vagy Montserrat Caballé. A legnagyobbak ismerték el tehetségét és fogadták be köreikbe. Egész életében ösztönösen követte céljait, nem kötött kompromisszumot semmiben, sem szakmai, sem magánéleti kérdésekben. Hedonista életet élt, vágyai irányították mindenben, részben a halálát is ez okozta.

Bár fiatalon hunyt el 1991. november 24-én, de szerintem életének minden pillanatát kihasználta… Nagypapaként, úgysem tudnám elképzelni.

A színdarab magával hozta a Mercury-féle életérzést, a szabadságot, a szenvedélyt, na meg persze a Rock and Rollt.

Ormai Anna (AKG, 8. évf.)

Queen – Ben Elton: We Will Rock You
(PS Produkció, Pesti Magyar Színház)
Rendező: Cornelius Baltus

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Tóth Ádám Magyarország talán legismertebb és legeredményesebb extrém akadályfutója (OCR). Több versenyen ért el első helyezést, és nem nagyon volt olyan, hogy ne lett volna dobogós. Idén év elején gerincsérvet diagnosztizáltak nála. Nyáron megműtötték, de ő folyamatosan edz, hogy újra versenyezhessen. Vele készítettem interjút.

Mikor döntötted el, hogy profi futással szeretnél foglalkozni?

2000-ben, egészen pontosan április 22-én kezdtem ezzel komolyabban foglalkozni. A barátommal elmentünk egy tájékozódási túraversenyre, ez volt számomra egy vízválasztó.

A túraverseny előtt foglalkoztál valamiféle sporttal, futással?

Már az iskolából is rendszeresen jártam sportversenyekre, mindig az életem része volt a mozgás. Gyöngyösön nőttem fel, a közelben volt a Mátra, a nagyszüleim állandóan túrázni vittek. Nagyon sokat jártunk szabadidős tevékenységként sportolni, ezután jött a szervezett versenyzés és ezzel együtt a nagyon sok edzés.

Általában mennyit edzel?

Változó. Ideális esetben körülbelül heti 10 edzés lenne az optimális, úgy, hogy ebben a hétvégék nincsenek benne. Ha az embernek családja van vagy munka mellett csinálja ezt az egészet, tehát nem profi sportoló, akkor úgy csinálja, hogy minden másra is maradjon ideje. Ezt én úgy oldottam meg, hogy tömbösítettem az edzéseimet. Nekem így átlagosan heti öt edzésem volt, de nagyon gyakran volt ennél jóval több is.

Milyen gyakran voltak versenyeid?

Amikor tavaly aktívan versenyeztem, akkor minden hétvégén volt valami lehetőség. Azt az egyensúlyt kellett megtalálni, hogy mi az, ami még belefér az életembe. Egy évben szerintem olyan 20-30-on biztos voltam. Mondjuk minden második hétvégén megyek versenyre, de az a cél, hogy minden hétvégén mehessek. Ezt úgy akarom megoldani, hogy a hétköznapokat a családomnak és az edzéseknek szentelem, hétvégén meg versenyzek.

Amikor diagnosztizálták nálad a gerincsérvet, akkor eszedbe jutott, hogy pályát kéne váltani?

Amikor megkaptam a diagnózist a gerincsérvemről, akkor tényleg egy kicsit ültem magam előtt. Azon gondolkodtam, hogy akkor most merre tovább. Az is megfordult a fejemben, hogy akkor most kész, mindennek vége. Itt a vége a sportpályafutásomnak, és az egész életemet teljesen, gyökeresen meg kell változtatnom. Aztán arra gondoltam, hogy másnak is lehetnek ilyen problémái, és ezzel boldogan együtt tud élni. Az volt bennem, hogy a lehető legtöbbet szeretném kihozni ebből, így megnéztem, hogy milyen lehetőségeim vannak. Mondták, hogy gerincsérv után is van további élsport, de amíg ezt nem tudom csinálni, addig tevékenykedjek a háttérben. Edzéseket tartok, táboroztatok, gyerekekkel foglalkozok. Felnőttekkel is foglalkozom, egészen az elit versenyzőkig, mert én tudom, hogyan kell ezt csinálni, és úgy érzem, át is tudom adni az embereknek.

Idén jelentkeztél a Fjallraven Polar kutyaszán túraversenyre (az idei versenyre a rajongói szavazatokkal Ádám még nem került be – a szerk.). Mikor döntötted el, hogy jelentkezel rá?

Már nagyon régóta hallottam erről a versenyről, de korábban nagyon távolinak tűnt nekem. Két éve úgy éreztem, hogy ezen nekem is részt kéne vennem. Elkezdtem jobban utánanézni, és kiderült, hogy egy magyar leányzó, Szigetvári Eszter kijutott. Közben Eszterrel nagyon jóba lettem. Ő elmondta, hogy pontosan mi is ez az egész, mit élt ott át. Ezt annyira magaménak éreztem, hogy kitaláltam, hogy én is szeretnék elindulni. Végignéztem az előző verseny közönségszavazásának hátterét, hogy ki kicsoda és mit csinál, és idén úgy gondoltam, hogy belevágok. Amit hallottam a versenyről és amit láttam a képeken, az alapján úgy éreztem, hogy ez egy olyan különleges dolog, amit én nagyon szeretnék átélni.

Bencsik Bálint (8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Novemberben az óbudai Auchanban gyűjtöttünk tartós élelmiszereket rászoruló családok számára. Körülbelül délután kettőtől egészen este nyolcig több mint egy tonna cukor, liszt, bébiétel, tészta, szaloncukor, konzerv és csoki gyűlt össze. Nekünk, gyerekeknek szórólapok osztása volt a feladatunk, illetve informálnunk kellett az embereket, hogy mit lehet adománynak venni, és hol lehet ezeket leadni. Nagyon nehezen kezdtünk neki, féltünk egy kicsit, de fél-egy óra után már rutinosan mentünk oda az emberekhez. Nyilván mindenki máshogy reagál arra, hogy tizenévesek kérik őket, hogy vegyenek plusz egy lisztet.

Talán a leggyakoribb reagálás a visszautasítás volt, vagy egyszerűen csak elvették a szórólapot. Gyakran az volt a reakció, hogy „köszönöm”. Leginkább megköszönték az emberek, aztán elmentek, anélkül, hogy adományoznának vagy elvennék a hirdetőlapot. Viszont az emberek még ezt az egyszerű dolgot is képesek millióféleképpen elmondani:

– Köszönöm, nem kérek.
– Kösz, nem.
– Nem.
– Ne közelíts!

Voltak olyan vásárlók, akik inkább el akartak kerülni minket. Még nem láttam embereket ennyire gyorsan sétálni. Vagy csak addig telefonálni, amíg bemennek az áruházba. Esetleg annak ellenére, hogy tizenhét éves vagy, annyira érdekelnek a százforintos gumilabdák, hogy észre sem veszed az adománygyűjtőket.

Akik úgy érezték, hogy nekik nem kell adományozniuk, ezerféleképpen mondták el a magukét:

– Én már nyugdíjas vagyok – intett le egy bácsi, majd elment, mielőtt elmondtam volna bármit is.
– Nekem öt gyerekem van, már mindegyik felnőtt ember. Mi sose kaptunk ilyet.
– Nekem tíz unokám van, ezért én is rászorulónak számítok! Értitek a viccet?! Értitek a viccet?! – mondta a következő, majd véletlenül lefejelte az üvegajtót.
– Nekem nincs bankkártyám, nem tudok utalni.
– Én vagyok a belügyminiszter-helyettes – mondta valaki más és elment.

Politika. Mert miről is tudnak az emberek órákat beszélni? Meglepően sok olyan vásárló volt, aki ahelyett, hogy adományozott volna vagy legalább a szórólapot elvette volna, magyarázott a magyar politikáról, a fociról vagy a mezőgazdaságról.

– Jó. Elveszek egyet. De csak azért, mert zöld-fehérben vagytok. Hajrá Fradi!
– Nem adok semmit a CIB Banknak! –tavaly valóban a CIB Bank szervezésében gyűjtöttünk.
– Jól van, kedves CIB bankosok! – mondta az öregember, majd megölelt.
– Nem adok semmit, mert nem tudom biztosan, hogy a rászorulóknál köt ki és nem a Fidesznél.
– Neked hol vannak a szüleid? Nagyon szégyellhetnétek magatokat. Borzasztó dolog, amit most csinálsz. Én nem szívlelem a gyermekmunkát.
– Tudtok répát ültetni? – Ez az ember később kifejtette a gyűjtőpontnál lévő felnőtteknek, hogy Magyarországon nagyon sok a megműveletlen föld, és hogy mezőgazdaságra kéne tanítani a gyerekeket, nem koldulásra.
– Látod, hogy mi van nálam?! Látod?! – kérdezte meg a társamtól, aki diszlexiás, ilyen helyzetben el se tudta olvasni, de valami csekk lehetett. – Tudod, kinek viszem?! Tudod?! Mindenkinek! Annyi adót fizetek, hogy már szégyellem!
– Nem itt kellene gyűjteni, hanem a Parlament előtt!

Inkább nem idézek tovább, túl hosszú lenne. Az egyik bácsi kerek ötven percig beszélt nekünk mindenről. A magyar sportlétesítményekről, az oktatásról, hogy a miniszterelnök egy új stadiont épít külföldre a magyar adófizetők pénzéből, Észak-Koreáról, a Szovjetunióról, a húsz évvel ezelőtti Észak-Koreáról, hogy az oktatásügyi miniszternek nem állami iskolába járnak a gyerekei, Trumpról, az 1980-as amerikai elnökről, Kim Dzsong Un űrhadseregéről, a közgazdaságról, hogy elszegényedik az ország, az ivóvízről, az 1980-as évekbeli amerikai elnök terveiről, miszerint lézerágyúkat telepítenek földkörüli pályára, az Alzheimer-kórjáról és egy régi magyar színésznőről, aki hirtelen meggazdagodott. Mindezt megfűszerezte politikusok számomra semmitmondó neveivel, és ötpercenkét azzal, hogy „na, most már megyek, de azért jól elbeszélgettünk… Ja, és akkor még ott van az a…” Aztán sikerült megszabadulni tőle. Timi, a gyűjtés egyik vezetője, amikor harmadjára ment el mellettünk, észrevette, hogy még mindig ugyanazzal az emberrel beszélgetünk, és szólt, hogy váltás van. Aztán öt perc múlva visszamentünk gyűjteni.

És akkor jöjjenek a gyöngyszemek.

– Köszönöm. – mondta a nő, ahogy elvette a szórólapot, majd mögötte megjelent egy nála alacsonyabb, kopasz, vékony, körülbelül negyvenéves fickó, két ponton összefogott, őszülő kecskeszakállal. Vinnyogó hangon mondta: – Én is! Én is! Én is! – odaadtam neki egy lapot, majd boldogan felesége után szaladt.

– Rendben. – válaszolta egy másik nő. A mellette álló férje ránézett. – Jól van, veszek egyet neked is.

– Motozás lesz? – tartotta fel a kezét egy kopaszodó, de mégis rasztahajú fickó. A szintén raszta hajjal rendelkező lányával volt.

– És ezt hova kell vinni? – kérdezte egy öreg néni. Az ott lévő szórólap-osztogató válaszolt: – Hogyha bent vásárol valami tartós élelmiszert, akkor le lehet adni a karácsonyfánál. – A néni visszakérdezett: – Mit, a szórólapot?

– Hogy mi történt? – kérdezte. Elmondtuk még egyszer. – Aha. Értem. Mi baj történt? – Részleteztük. – Jó, jó. Értem. Micsoda? – körülbelül húsz percre rá megértette.

Én mindig nagyon élvezem ezeket az adománygyűjtéseket.

Horváth Vilmos (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Csütörtök délutánra színházjegyem volt a Jurányi Inkubátorház egyik új darabjára, a Mi és ők című előadásra. Őszinte leszek, nagy elvárásokkal álltam ehhez az egészhez. Először is, szerettem volna egy olyan darabot látni, amire azt mondom, megérte eljönnöm. És pont ezért vettem a Jurányiba jegyet, mert tudtam, hogy itt kicsit különlegesebb, a megszokott színházi kereteket feszegető és azokat átlépő darabokat lehet látni. És szerencsére, az „elvárásaimnak” nemcsak hogy megfelelt a színdarab, hanem mérföldekkel túl is teljesítette azt.

Az előadás előtt a Jurányi épületében kellett gyülekeznünk, a jegyünkre rá volt írva, hogy érkezési sorrendben tudjuk majd elfoglalni a helyünket. Úgyhogy én, gondolván, hogy majd nagy tolakodás lesz, hamar oda akartam érni, ami ennek ellenére nem jött össze. Úgyhogy beálltunk a folyosó végére és vártunk. Ekkor megérkezett egy hölgy, aki elvezetett minket egy másik épületbe, ahonnan kijött egy fiú. Ő volt Vilmányi Benett, az egyik főszereplő (a kettő közül). Ott álltunk mi, a nézők, egy épület lépcsőházában, és jóformán kezdetét vette az előadás. Csak kapkodtam a fejemet, hogy mennyire modern darab lesz itt, és igen, úgy is volt. Na de, miről is szólt?

2004-ben Oroszországban történt egy terrortámadás (a beszlani túszdráma). Az iskola tanévnyitóján terroristák törtek be az épületbe, túszul ejtve a gyerekeket, anyákat és nagymamákat, meggyilkolva az apukákat. A támadás majdnem 400 ember halálát okozta. A túszokat három napig tartottak fogva egy teremben, legtöbbjük tanuló volt. Az 1148 túszul ejtett gyerekből és szülőkből többen eltűntek, sérüléseket szenvedtek, egy életre sérültekké váltak, vagy csak” lelkileg vagy fizikailag is. Ezt a történetet Carli Wijs 2014-ben drámában dolgozta fel, a magyar darabot Fehér Balázs Benő rendezte, aki színészként is tevékenykedik.

A darab két kisgyerek szemszögéből mutatja be az eseményeket. Az ő leírásuk alapján tudjuk elképzelni a helyszínt, az akkori helyzetet és a tragédiát.

A színpad és a nézőtér egy tornaterem volt, padokon és székeken ültünk két oldalt, és a szereplők a szinte üres teret járták be először, majd a darab során rendezték azt be. Így teremtettek meg egy olyan atmoszférát, amit velejéig áthatottak a szavaik és mozdulataik, minden, ami ott és abban a hatvan percben történt. Mivel nem volt sok díszletelem, ezért sok dolgot nekünk kellett elképzelni, és kicsit talán úgy tudnám leírni az egész darabot, mintha egy barátunk mesélne el egy történetet, és mi azt hallgatnánk. Hiszen nyilván nem jelenítettek meg terroristákat meg túszokat, és erre egyáltalán nem is volt szükség. Az pedig, hogy a darab két kisgyermek szemszögéből engedi láttatni a történteket, nagyon különlegessé teszi az egészet. Hiszen így végig bennünk is megvan a remény, hogy nem, nem is fog megtörténni az a szörnyűség. És aztán bejelentik, hogy megtörtént.

Ennek a darabnak a sikere nagyon is múlott azon, hogy ez a két színész jól játssza a gyerekeket. És sikerült nekik. Amikor egy neveletlen hölgynek megszólalt a telefonja (annak ellenére, hogy háromszor is megkértek minket, hogy kapcsoljuk ki), nem estek ki a szerepből, hanem ugyanazon a kisgyermeki ártatlan hangon szólaltak meg, hogy „semmi baj, tessék csak felvenni, megvárjuk.” És néha zavarba jöttek, elszégyellték magukat, és éreztük közöttük a nemek közötti különbségeket, az érdeklődést és szégyenlősködést egyaránt. Olyan ártatlanok voltak... és sebezhetőek. Talán pont ezért, mert gyerekek, azért fájt annyira az egész történet.

De volt egy másik, nagyon fontos rész is. Hogy tulajdonképpen mi is a színpad részei voltunk. Nem tudtunk elbújni a tizenkettedik sor lágy félhomályába, hogy ne kelljen a szemébe néznünk a szereplőknek. Hogy ne kelljen odanéznünk, amikor valami olyan történik, ami „durva” lenne, vagy félelmetes. Nem volt olyan, hogy elkalandozik a figyelmünk. Nekem egész végig egy kellemetlen érzésem volt, mert az arcomban volt a darab. Ott előttem fél méterrel történt minden, és én feszült figyelemmel kísértem végig. Egy konstans diszkomfort érzetem volt, mert féltem, mert én is ott éltem a darabban. Mert láttam magam előtt a negyvenöt fokban levegőt alig kapó gyerekeket. A maguk alá pisilő kislányokat és a síró nagymamákat. Láttam, ahogy szenved az a sok-sok ember, úgy, hogy nem volt ott semmi, csak két ember és led világítás. És ha valami, akkor szerintem művészet és sikeres előadás.

Nem akarom a darab történetét tovább taglalni, mert nem szeretném előre elmondani azt se, hogy mi történik, és azt se, hogy milyen elemekkel gazdagítja a történetet a szín-tér és a szereplők jelmeze.

Ez egy dráma volt. Egy nagyon jó dráma volt. A vége tragikus volt, és sajnos, bár megtette volna, nem oldozta fel a feszültséget a lezárás. Ott kellett ülnöm úgy, hogy rám zúdították, az arcomba csapták ezt az egészet, és nem kaptam feloldozást, nem kaptam megnyugtatást. Úgy kellett kimennem, hogy basszus. Ez van. Ilyen az élet.

Kegyetlen, rideg, iszonyatos, véres, és szembe kell vele néznünk. Igen, katartikus élmény volt. Életemben nem voltam még ilyen darabon. Amikor kimentem a friss levegőre, még mindig szorító érzés volt a torkomban, egyedül szerettem volna lenni, hogy végiggondoljam, mit éltem át az elmúlt órában. Mert – mint irodalomórán tanultam – a színház a nézőről szól. És akkor jó, ha a nézővel történt valami, amíg megnézte az előadást. És velem történt. Úgyhogy nem mondhatok mást, csak azt, hogy amit az alkotók létrehoztak, az új, egyedi és feszültséggel teli. Egy olyan színdarab, amit ajánlok mindenkinek. Mert terrortámadás ide vagy oda, akkor is alapértékekről és érzelmekről szól a darab, amik örökérvényűségét a gyerekek áldozatával mutatja be. Nem ömlengek tovább, nézze meg, aki csak teheti!

Sándor Csenge (AKG, 11. évf.)

Carly Wijs: Mi és ők (Orlai Produkciós Iroda, Jurányi Ház)
Rendező: Fehér Balázs Benő
Szereplők: László Lili, Vilmányi Benett

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Sokan kerülhettünk már olyan helyzetbe, hogy amikor döntést kellett hoznunk, és bár alapból már meghoztuk volna, a gyakran empátiának csúfolt együttérzés közbeszólt.

Olyankor történik ilyesmi, amikor egy hátrányosabb helyzetű dolgot hasonlítunk egy szokványoshoz. Ez megtörténhet például különböző versenyek alkalmával is. Pont egy ilyen esetbe futottam bele miközben a híreket olvastam. Egy fiatal olasz hölgyről, Chiara Bordiról olvastam, aki egy motorbalesetben elvesztette az egyik lábát, ezért protézissel indult a Miss Italia nevű szépségversenyen. Akár meglepő, akár nem, harmadik helyezést ért el ezen a rangos eseményen. A megmérettetés után a közösségi oldalán sok gratuláló komment mellett persze érkezett pár rosszindulatú is. Az hajtogatták, hogy ronda, hogy nem érdemelte meg és még sorolhatnám. Azonban volt pár komment, ami nem róla, hanem inkább a bírókról szólt, miszerint csak empátiából, azaz együttérzésből szavaztak rá, amiért lábprotézise volt. Igaz ugyan, hogy ez csak egy újabb gonoszkodó komment, de ha jobban belegondol az ember, lehet alapja a kérdésnek: Valóban az empátia alapozta meg a megszületett döntést? Vagy bármely hasonló helyzetben született döntést?

Ez, a véleményem szerint egyike azon sok kérdéseknek, amikre nincs konkrét válasz. Ez teljesen helyzet és emberfüggő. A tudomány is foglalkozik az empátia kérdésével. Vannak emberek, akiket egyáltalán nem jellemez az együttérzés, ők a pszichopaták, és vannak olyan nemeslelkű emberek, akiket egy átlagemberhez képest sokkal jobban, ők az extrém altruisták. Az ő agyuknak egy bizonyos része másképpen működik, amiből kifolyólag hajlamosak akár magukat is feláldozni mások jólétéért. Persze nem kell extrém altruistának lenni ahhoz, hogy az empátia mindig ott legyen velünk, és beférkőzzön a döntéshozatalunk menetébe. De vajon milyen esetekben dominál tényleg a mélyről, belülről fakadó empátia?

Sok kísérletet végeztek, melyek segítségével bebizonyították, hogy sokszor befolyásolja az empátia a döntéseinket. Egy vlogger  például pénzt adott gyerekeknek, és elvitette őket egy fagylaltoskocsihoz, ami mellé egy (látszólag) rászoruló embert ültetett. A gyerekeknek pedig dönteniük kellett a saját jólétük és boldogságuk, illetve a rászorulóé között. Minden gyerek, elismerésre méltóan, a rászorulónak segített. Remélhetőleg, ha felnőttekkel játszanánk el ugyanezt a próbát, akkor ugyanezeket az eredményeket kapnánk. Tehát, röviden összefoglalva, az empátia ott él mindannyiunkban, és mint egy kis parazita, rámászik minden döntésünkre.

De akármilyen pozitívan is hangzik ez, olykor részben igazságtalan döntéseket is eredményezhet. Például, tegyük fel, hogy döntened kell két rajz között, hogy melyik szebb. Az egyik nagyon szép, és egy makkegészséges kisgyerek rajzolta, a másik kicsit kevésbé szép, de egy fogyatékkal élő kisgyerek rajzolta. Ha engem kérdeznétek, biztos, hogy sajnos vagy sem, de az empátia felülkerekedne, és a fogyatékkal élő kisgyerekére szavaznék. Ez egyike a temérdek tudatos alkalomnak, amikor felszólal az empátia, és még hány olyan alkalom van, amikor nem is tudjuk, hogy ott van a döntésünkben. De vajon ezzel igazságtalan dolgot tennék? Vajon akármilyen kedves és együttérző is akartam lenni, mégis sikerült megbántanom valakit? Tehát a túlzott empátia a döntéshozatalkor nem mindig olyan pozitív tulajdonság. Az embernek meg kell tanulnia, hogy milyen helyzetekben kell lényegileg kikapcsolnia az empátiát, hogy reális és helyes döntést hozzon. Ez egy nehéz folyamat, mert utána bűntudat kísérthet minket. De ha az együttérzéstől táplált döntés hozzuk meg, akkor az igazságtalanság érzése fog zavarni. Vagyis az empátia egyszerre csodálatos dolog és átok is.

Mondhatunk bármit, az empátia végigkísér az életünkön és a döntéseinken, és erről nem tehetünk, mert hozzátartozik az emberi lélek csodáihoz. Véleményem szerint ezt a dolgot az emberiség a világ végezetéig nem fogja teljesen megérteni.

Carra Chiara Lisa (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Hétvégén a tesómmal megnéztük a moziban a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) című filmet. Bár a szüleink ajánlották, és váltig állították, hogy érdekes témát dolgoz fel, mindketten elég szkeptikusan álltunk hozzá. A film az interneten történő szexuális zaklatásról szól, és azt szerintem remekül be is mutatja. Schwechtje Mihály, aki a filmet rendezte, egy olyan történeten keresztül tárja fel a témát, amit szerintem 13-14 éves kor felett bárki tud értékelni.

A főszereplő, Eszter (Herr Szilvia) egy középiskolás lány, aki szerelmes az angoltanárába. Látható azonban az is, hogy Csaba bá' (Polgár Csaba) több figyelmet fordít Eszterre, mint bárki másra az osztályból. Egy napon azonban a tanár bejelenti, hogy otthagyja az iskolát. A váratlan hírtől Eszter padlót fog, és barátnőjével (aki szintén szerelmes Csaba bába) elkezdik szervezni a búcsúbulit. A bulin felpörögnek az események, és elindul a chatelés tanár és tanítványa között. Legalábbis Eszter szerint.

Amikor beültünk a terembe és elkezdődött a film, teljesen le voltam döbbenve. Egyáltalán nem úgy képzeltem el a helyszínt és a szereplőket, ahogyan akkor ott jelentek meg előttem. Mivel az alaptörténetet ismertem, volt egy elképzelésem szinte mindenről. Emiatt gondoltam úgy, hogy nem tudok majd azonosulni a szereplőkkel és emiatt voltam szkeptikus is. De amikor megláttam a szereplőket, teljesen bele tudtam magam képzelni a világukba. A szereplők ugyanis teljesen átlagosak, és a helyszín is teljesen átlagos: egy eléggé lerobbant középiskola. Az egyetlen, akinek a karaktere kicsit eltért a megszokottól, az a főszereplő volt. Eszter ugyanis teljesen az animék rabja volt. Ez meglátszott az öltözködésén, a szobájában lévő rajzokon, festményeken, szobrokon is, és azokokon a sorozatokon, amelyeket a film során többször is nézett. Szerintem nincs azzal semmi baj, hogyha valaki odavan valamiért, de Eszter karakterének ez oldala el volt túlozva. Nem igazán tudom elképzelni, hogy egy 17-18 éves lány ennyire odavan az animékért. Lehet, hogy csak azért gondolom így, mert eddig sosem találkoztam ilyen emberrel. Eszter karaktere nem volt olyan, mint akiről azt gondolhatnám, hogy „lehet, hogy holnap a suliban szembejön velem egy ilyen lány”. Mindezek ellenére Herr Szilvia nagyon jól játszott: teljesen azonosulni tudott karakterével, és egy ilyen történetben ez nagyon fontos.

A film közben egyszer sem unatkoztam, a történetben sok volt a fordulat. Még izgalmasabbá tette az egészet, hogy a cselekményt két ember szemszögéből mutatta be. Volt olyan információ, amit csak úgy tudtunk kihámozni a történetből, ha mindkét fél változatát megnézzük, a film két része tehát kiegészítette egymást.

Schwechtje Mihály, akinek egyébként ez volt az első nagyjátékfilmje, nagyon aktuális témát választott, és ehhez remek történetet is írt. Azonban ezt sokkal jobban meg lehetett volna valósítani egy jobb minőségű filmben. Úgy tudom, nagyon alacsony költségvetésből kellett alkotnia a rendezőnek, és sajnos ez a filmen is meglátszott. A képminőséget, a hangminőséget és a vágást is lehetett volna javítani. Nem olyan zavaróak ezek a hibák, viszont egy olyan alkotástól, amely ilyen fontos témát dolgoz fel, minőségileg is többet vártam volna.

A film olyan módon dolgozza fel a szexuális zaklatás témáját, hogy több korosztályt is megszólít. Megszólítja a 10 és 20 év közötti fiatalokat, akik a legérintettebbek ebben a témában, és akik a legjobban átérzik Eszter és a többi szereplő tetteinek súlyosságát és azok következményeit. Megszólítja a szüleiket, hogy mi az, amire vigyázniuk kell, és mi az, amiről fel kell világosítaniuk a gyerekeiket, ha nem akarják, hogy áldozatokká váljanak. És megszólítja a leendő szülőket is, hogy tudják, hogy ez a probléma valóban létezik, és e szerint alapozzák meg leendő gyermekeikre vonatkozó döntéseiket, szabályaikat.

Miután kijöttünk a teremből, még mindketten a film hatása alatt álltunk. Kellett hozzá egy kis idő, mire az ember fel tudta dolgozni, hogy mi is történt. De miután ezen a fázison átestünk, elkezdtük megbeszélni, és hazafelé (ami egy félórás út volt) végig erről tárgyaltunk. Otthon a szüleinkkel is beszéltünk, és mivel ők már látták a filmet, kíváncsian várták a beszámolónkat. Ez a film tipikusan olyan volt, amit jó, ha az ember meg tud beszélni valakivel. Nézőpontokat egyeztetni, beszélgetni a témáról vagy a filmről.

Egy nagyon jó és tanulságos filmélményben volt részem, amit bárkinek bátran tudok ajánlani.

Nej Nóra (AKG, 8. évf.)

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (2018, 96’)
Írta és rendezte: Schwechtje Mihály
Szereplők: Herr Szilvia, Vajda Kristóf, Polgár Csaba, Mácsai Pál

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A Kutatók éjszakája programsorozat keretében az AKG minden évben szervez rengeteg kisebb-nagyobb bemutatót, mindenféle (legtöbbször) vicces dologról. Például tavaly a robotikások gyurmából és világító ledekből csináltak gyurmaszörnyeket, ami nagyon tetszett kicsiknek és felnőtteknek egyaránt.

Én is tavaly kezdtem a robotikát, és a két legjobb barátom, Ádám és Simi is. Amíg tavaly a többieknek gyurmaszörnyeket kellett csinálniuk a kisebbekkel, nekünk egy sokkal jobb feladatunk volt. Nekünk egy zongorát kellett operálnunk.

Igen, tudom, ez elég furán hangzik. Mit jelent az, hogy egy zongorát operálunk? Mindjárt elmondom, hogy ez miért nem hülyeség, és hogy miért is volt ennek nagyon sok értelme.

Kaptunk egy eszközt, aminek Makey Makey volt a neve, és megmondták nekünk, hogy kezdjünk vele valamit. Nekem volt egy ötletem, amit Ádámmal finomra csiszoltunk. A végleges ötlet már olyan messze elment, hogy ahogy sétálnak az emberek le és fel egy lépcsőn, különböző hangok játszódnak le egy hangszórón.

Tavaly időre befejeztük a projektet, nagyon jól sikerült. Mivel idén is össze akartuk rakni, cselekednünk kellett, méghozzá gyorsan. Tavaly két hétig tartott az összekészülődés, idén viszont aznap háromkor kezdtünk el készülődni, úgy, hogy nekem még a húgomért is el kellett mennem. De a végén minden jól sült el.

Pont időben lettünk kész a Kutatók éjszakájára. Gyorsan összeraktuk a szerkezetet, körülbelül 4 órakor lettünk kész. Akkor már nagyon sokan jöttek, és mindenki ki akarta próbálni. Egy idő után elég unalmas lett.

Nem olyan jó beismerni, de voltak olyan alkalmak, amikor csak odahívtuk Ádám öccsét vagy egy nyolcadikost, és elmondtuk nekik a 3 szabályt:

• Nem szabad rálépni cipővel,
• fogni kell a korlátot, hogy működjön,
• és csak akkor működik jól, ha egyszerre csak egy ember van rajta.

13889-et léptek a zongorán a Kutatók Éjszakáján

Nagyon örültünk, hogy ennyi ember élvezte a Kutatók éjszakáját, lehet, hogy emiatt a zongora miatt is. De sajnos ezután rájöttünk, hogy van még egy fontos dolgunk: azt szét is kellett szedni.

A Kutatók éjszakája egy nagyon élvezetes esemény, és mindenkinek ajánlom, hogy ha van ideje, látogasson meg egy helyet, ahol megtartják ezt az eseményt, és élvezze ki e nap adta lehetőségeket.

Keszei Péter (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A sakkot már a VII. században is játszották Indiában, valamikor ekkor alakult ki az első változata. Már ez is hasonlított a ma ismert sakkhoz, de még sok dologban különbözött. Európába a sakkjáték a középkorban, arab közvetítéssel jutott el. Azóta is, több mint ezer éve folyamatosan játsszák, kis változtatásokkal. A sakk egy népszerű, hasznos és szórakoztató időtöltés, és nagy hagyományokkal rendelkezik. Azonban a hagyományos játékkal szemben én most három forradalmian új sakkverziót fogok ajánlani.

Ezekben a játékokban – bár sok újítást tartalmaznak – az alapbábuk és a lépések megmaradnak, úgyhogy ha valaki ezeket nem ismeri, azok kedvéért most összefoglalom röviden, miről is szól a klasszikus sakkjáték. Ha ez valakinek felesleges, nyugodtan ugorja át ezt a részt.

A hagyományos sakkban 32 bábu van, 16 sötét (fekete) és 16 világos (fehér). Van paraszt (gyalog), bástya, ló (huszár), futó, király és királynő. Az azonos színű bábuk a tábla két ellentétes oldalán, két sorban állnak: a hátsó sor két szélén a két bástya, eggyel beljebb a két ló, aztán a két futó, majd a királynő a saját színén, mellette a király. A parasztok először kettőt léphetnek előre, aztán már csak egyet-egyet, mindig előre, és átlósan is mozoghatnak egyet, ha ütnek – csak átlósan üthetnek. A bástyák bármennyit léphetnek egyenes vonalban, bármilyen irányba. A futók bármennyit léphetnek átlósan, bármelyik irányba. A lovak L-alakban léphetnek – vízszintesen kettőt és függőlegesen egyet vagy fordítva, bármilyen irányba, és átugorhatnak bábukat. A királynők vízszintesen vagy átlósan is bármennyit léphetnek, bármilyen irányba, a királyok pedig vízszintesen és átlósan is léphetnek, de csak egyet. A játék elején a fehér kezd, aztán egymást váltogatják a játékosok a lépéssel. A játék célja a király leütése, a matt, ha ennek a közvetlen veszélye áll fenn, azt hívjuk sakknak.

Emellett még egy csomó, marha bonyolult szabály is létezik, de ezekbe most nem megyek bele, inkább nézzük azokat a bizonyos, nem hagyományos sakkformákat.

Osztályharc-sakk

Az igazi forradalmi sakk! Feláll egymással szemben a két csapat: az egyik oldalon, az 1-es és 2-es sorban a parasztok, feketék-fehérek, a feketék fehér mezőkön, a fehérek fekete mezőkön, csak hogy érdekesebb legyen a dolog. Ők a proletárok.

Velük szemben, a sakktábla másik oldalán áll fel a burzsoázia. A nyolcas sorban a fehér négyzetre fekete bástya kerül, mellé fehér ló a fekete négyzetre, és így tovább. A hetes sorban szintúgy – feketék fehér négyzetre, fehérek fekete négyzetre. A 8-as sorban áll a fekete király és a fehér királynő, a 7-esben a fehér király és a fekete királynő.

A játékot valamelyik proletár kezdi, mivel a forradalmat természetesen a proletariátusnak kell indítania. A cél a burzsoázia teljes elpusztítása – a burzsoázia célja azonban a proletárok legyőzése és hatalmuk megtartása. A játékban a proletariátus erejét kiterjesztjük, úgyhogy a parasztok, szemben a hagyományos sakkal, bármennyit léphetnek egyenes vonalban, de csak előre, és bármennyit léphetnek átlósan is, ezt bármelyik irányba, de csak akkor, ha ütni fognak.

A sorok szélén álló bástyákat ebben a játékban szélmalomnak tekintjük, és a lovakkal együtt (ezek haszonereje és a mezőgazdaságban való felhasználhatósága miatt) termelőeszközöknek számítanak. Ha egy proletár mezőjére egy ló vagy egy malom lép, vagy maga a proletár olyan mezőre lép, amin ló vagy malom, azaz termelőeszköz van, akkor azt köztulajdonba veszi, és onnantól ő irányíthatja – a többi proletár nevében –, hogy mit csináljanak. Felülhet a ló hátára vagy a bástya tetejére, és onnantól kezdve ők ketten egy csapatot alkotnak. Léphetnek egyenesen előre és üthetnek átlósan is, ahogyan a proletárok, de léphetnek lólépésben vagy bástyalépésben, azaz egyenes vonalban bármerre.

A futók a tőkések, illetve vállalkozók. Ha valamelyikükkel találkozik egy proletár, akkor nemes egyszerűséggel le kell ütnie, ugyanúgy, ahogy ha egy királynővel vagy királlyal találkozik, akkor őket is ki kell nyírnia.

Ugyanígy, ha egy burzsuj király vagy tőkés találkozik szembe egy proletárral, és épp az ő csapata következik, akkor nyilván leüti (ha a proletár épp termelőeszköz fölött uralkodik, akkor a proletárt le lehet ütni, de a termelőeszközt nem, az marad ott, ahol van, és a burzsoázia mozgathatja, de mindig megvan a veszélye, hogy a proletárok újból visszaszerzik). Azonban ez a leütés sakk ezen verziójának jelképes világában nem jelent halált, csupán fogságot, ugyanis ha a proletárok veszítenek, akkor a burzsoázia visszahívja őket, visszaprivatizálja a termelőeszközöket, és a proletárok megint mehetnek dolgozni.

Azonban, ha a proletárok nyernek és a burzsoázia elpusztul, akkor létrejön a kommunizmus, amelyben a sakktáblát, mint földet felparcellázzák a felszabadított proletárok között, és a frissen megszerzett termelőeszközök segítségével mindannyian együtt művelik.

Természeti katasztrófa-sakk

Ugyanaz, mint az eredeti, hagyományos sakk, csakhogy bármelyik fél bármikor lépés helyett választhatja egy természeti katasztrófa előidézését. Többfajta katasztrófából is lehet választani, ezek az alábbiak:

Földrengés. Ennél a lépésnél a játékos erőteljesen megrázza a sakktáblát. Amely bábuk eldőlnek, azoknak vége.

Ez persze remek, de nagyon kockázatos módszer, hiszen a mi bábuink is simán ledőlhetnek. Ha minden bábu ledől, döntetlen a játék (ha-ha). Így hát megéri csak egy kicsikét megrázni a táblát, hogyha nyerni akarunk, óvatosan, hogy lehetőleg a másik bábui dőljenek le, ne a mieink, csakhogy nem könnyű ezt elérni.

Emellett lehet még választani a szélvész lépését is. Aki ezt választja, az feláll, becsukja a szemét, körbejárja néhányszor a sakktáblát vagy az asztalt, amin a tábla van, aztán megáll, és erőteljesen ráfúj a táblára. Amelyik bábu eldől, vagy annyira elmozdul, hogy kicsúszik a mezőjéből, az kiesik. Ez megint csak kockázatos lépés, hiszen az ember nem tudja, melyik bábura fúj rá. (Ez a technika persze vastag fából vagy fémből készült sakkbábukkal nem működik, illetve még a könnyebb fabábuknál is erős tüdő kell hozzá, viszont műanyag bábukkal egész jól működhet.)

Szélvész, földrengés… mi jöhet még? Hát a pestis! Ha az egyik játékos a pestist választja lépésnek, akkor a másik játékosnak be kell csuknia a szemét, és a pestist választó játékos a saját bábui közül az egyiknek a talpát megjelöli valahogy. Ráragaszt egy matricát, rányom valami festéket, a lényeg, hogy egyértelmű, de később eltávolítható legyen. Onnantól az a bábu immunis hordozó lesz, azaz, ha valaki az ellenséges csapatból leüti, az elkapja a hullától a pestist, és onnantól kezdve három kör múlva kiesik, meghal, és ha valaki akár a saját, akár az ellenfél csapatából a mezőjével közvetlen szomszédos (átlós mezőket nem beleszámítva) mezőre lép, akkor ő is elkapja a pestist.

Az első pestisesről még nem tudja senki, hogy ő az, és nem is fertőz, amíg le nem ütik, de utána már bent van a pestis a sakktáblán, és könnyen megfertőzhet bárkit…

Egy természeti katasztrófa után nem történhet újabb természeti katasztrófa, az ellenfélnek lépni kell, és egy embernek legalább hármat kell lépnie két természeti katasztrófa között – hogy azért haladjon is a játék.

Kaszparov egy földrengés lépést latolgat

Gerillasakk

A két oldal – fekete/fehér vagy sötét/világos, ki hogyan szereti mondani – bábujai minimum három, maximum hatfős csapatokba szerveződnek, és onnantól együtt mozognak. Egy csapat mindig egyet vagy kettőt léphet, bármilyen irányba, feltéve, hogy a csapatban van olyan bábu, ami léphet abba az irányba. Például ha egy csapatban van futó, és lépnek egy futólépést, akkor a csapat minden tagja lép egyet átlósan valamelyik irányba. A csapattagok egymáshoz képesti elhelyezkedését – például hogy egyenes vonalban állnak egymás mellett vagy párokban egymás mellett, stb. – a játék elején, a csapatok kialakításakor kell eldönteni, változtatni rajta csak csata után vagy közvetlenül csata előtt, csatához való felállásnál lehet. (Így a csapattagok állásának tulajdonképen csak az a funkciója, hogy a csapattagok együtt maradjanak, illetve egyes felállásokból nyilván nehezebb jó csatafelállásba mozogni, így érdemes előre gondolkodni és ellenfelünk csapataihoz igazítani a mi csapatainkat. Ha izgalmasabbá akarjuk tenni a játékot, akkor a csapatok felállítása előtt egy könyvet állítunk a sakktábla közepére, hogy ne láthassuk ellenfelünk csapatait.)

Ha egy csapat találkozik egy, a másik seregből/színből való csapattal, azaz legalább egy bábujuk egy, a másik csapatból való bábuval közvetlenül szomszédos vagy szembenéző mezőn áll, akkor harcolniuk kell. A csatát az kezdi, aki éppen soron van lépésben. A csata úgy kezdődik, hogy az egyik csapat egyik játékosa egyedül lép, leüti a másik csapat egyik játékosát vagy a csatához előnyösebb pozícióba helyezkedik. Azután a másik csapat következik, és így szépen helyezkednek, illetve csatáznak egymással, amíg az egyik csapat minden tagját le nem ütik. Egyszerre folyhat több csata is a sakktáblán, azaz, ha valaki látja, hogy el fog veszteni egy adott csatát, elkezdhet egy másikat.

A játék célja az ellenfél minden bábujának leütése. Az veszít, akinek előbb fogynak el a bábujai.

Mörk Márta (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!