Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Egy kudarc őszinte története

De hiszen én tanultam! Ez a mondat mindenki számára ismerős, ugye? Naponta többször is hallhatjuk, főleg diákok szájából. Ez az a szituáció, mikor valaki megír egy dolgozatot, kijön a teremből, és azt érzi, hogy ez most kifejezetten jól sikerült. Biztos, hogy jó jegyet fog rá kapni, ugyanis sokat tanult, és ezek után nem történhet más, csak a boldog befejezés. Néhány nappal később a tanár kijavítja a dolgozatokat. Ki is osztja őket, a diák kezébe adja, ő pedig nyugodtan pillant a papírlapra, mivel biztos a sikerben. A valóság ennél azonban sokkal kiábrándítóbb, és rémálmunk bármikor valóra válhat.

Tóth-Stella Zita

Persze a fent említett szituáció nemcsak dolgozatnál, hanem felelésnél, sőt, vizsgánál is előfordulhat. Hajlamosak vagyunk a sikertelenségünkért a tanárt hibáztatni, hiszen az mindig sokkal könnyebb. Ha azt gondolom, megtanultam az anyagot, a „tanár rosszat kérdezett”, esetleg a „túl későn szólt, hogy írunk” jellegű kifogások egyike jobban esik a lelkemnek, mint belátni azt, hogy hibáztam. El kell keserítenem mindenkit, de ez sajnos nem ilyen egyszerű. Főleg akkor nem, ha a számonkérés nem írásbeli, hanem szóbeli. Egy szóbeli vizsgán nem lehet elfutni, nem lehet üresen hagyni semmit, ott csak a pillanatnyi tudásodra és lélekjelenlétedre számíthatsz. Minden ott, abban a fél órában dől el. Mivel a közelmúltban töriből vizsgáztam, és életem eddigi talán legnagyobb ilyen kudarcát éltem át, úgy gondoltam, írok pár tippet, amit jó, ha betarunk, ha egy szóbeli vizsgára készülünk. Ha ezeket követed, akkor van esélyed az ötösre.

A tanulás változatos legyen.

Ez egyértelmű, tudom, de én most nem a szokásos maszlagra gondolok, hogy üljünk le és verjük a fejünkbe az anyagot, majd ezt ismételjük, amíg mindent meg nem tanulunk. Ez is része a folyamatnak, persze, de én inkább a módszerre gondolok. Nemcsak a visszakérdezett anyag megtanulása a fontos a felkészülésnél, hanem az is, hogy ezt hogyan tesszük meg. A következőket tapasztaltam. A csend, a nyugalom és a koncentráció mellett az is fontos, hogy a tanulás ne legyen teljesen monoton. Ne üljünk naphosszat a tankönyvek felett, évszámokat, eseményeket, képleteket magolva, hanem lépjünk interakcióba a hasonló módon szenvedő társainkkal. Találkozzunk, kérdezzünk egymástól és beszéljük át az anyagot. Egy-egy keresztkérdés sokszor hasznosabb, mint a tankönyvi szöveg. Ezt én is így csináltam, négyen készültünk a vizsgára együtt, és így sokkal könnyebb és élvezetesebb volt a munka.

Mindent tanulj meg!

Nyilván mindegyik vizsga más. Én most töriből vizsgáztam. Elég nagy anyagrész volt, fél éves, és 11 nagy témakör volt megadva. Tételeket nem kaptunk, tizenegyedikben, egy emelt töri csoportban ugyanis elvárás az érettségi szóbelijéhez mind pontozásban, mind felkészülésben kísértetiesen hasonlító felelet teljesítése. Tehát, mint említettem, csak irányadó témakörök voltak, amikből majd kisebb részekre, tételekre kérdeznek rá. A téli szünetet azzal a megnyugtató tudattal kezdtük, hogy a szünet után, januárban egy ártalmatlan és cseppet sem ijesztő vizsga vár ránk töriből. A tanulást magát nem részletezném, megtanultam mindent, eljutottam odáig, mikor már úgy éreztem, mindent tudok. Pontosítok, minden érdemi információt. Egy témakört nem tanultam meg. Egyrészt azért, mert nem tűnt fajsúlyosnak a többihez viszonyítva, másrészt logikátlannak és feleslegesnek tartottam, ezáltal azt is, hogy megtanuljam. Emlékszem, egész szünetben és január elején is azt mondtam magamnak, hogy minek, hiszen úgysincs nekem olyan balszerencsém, hogy pont azt az egy dolgot húzzam majd a vizsgán, amit nem tanultam meg. Őszintén, ennek mennyi az esélye? Elhessegettem magamtól a gondolatot, hiszen a többi témát tudtam. Fogalmam sem volt róla, hogy a végén összesen hány tétel lesz majd, de hittem abban, és logikusnak is tűnt az, hogy minimum húsz.

Kitalálhatjátok, hogy ezután mi történt. Kedden, a vizsga napján pozitívan mentem be a suliba, tudva azt, hogy a lehető legtöbbet megtettem a siker érdekében, és meg voltam győzödve arról, hogy találkozzak bármilyen kérdéssel, szigorral és szőrszálhasogatással, egy négyest azért valahogy össze tudok szedni. Ja, gondoltam én. Bementem, és kihúztam pont azt az egy tételt, amitől féltem, és amit nem tudtam. Tudni kell, hogy a féléves jegyem múlt ezen a feleleten, ha tehettem volna, még azt is előre megtervezem, hogy melyik másodpercben húzom ki a tételt. Igen, az is fontos, hogy ott ezekre nincs idő. Sokan hirtelen halálnak szokták hívni, szerintem rosszabb. Hiába minden terv, minden előre kigondolt taktika, ott már mindegy. Egy pillanaton múlik az egész, és azon, hogy melyik papírlapot fogod meg és húzod ki.

Tóth-Stella Zita

Kihúztam, remegő kézzel megfordítottam, és azonnal lepergett előttem az azelőtti, közel egy hónap, amit a vizsgára készüléssel töltöttem. Minden feláldozott szabadidő, évszámtanulás, jegyzetelés, rögzítés, nyomtatás, beszélgetés, minden „mindjárt feladom” és „meg fogok halni” pillanat, minden. Természetesen mindez öt másodperc alatt, mert az a tanár, aki a helyzetből adódó hatalmát kihasználva lelki terrorban tart, még véletlenül sem láthatja rajtad, hogy összezuhantál. A pókerarcot felejtsétek el, szerintem lehetetlen, főleg egy ilyen szituációban, ahol ekkora a tét. Nem baj, ha örülsz, ahogy az sem, ha kiborulsz, ezek emberi reakciók. A kiborulás kicsit kínosabb, de túl lehet élni. Én vagyok a példa rá, hiszen ellenkező esetben most nem írnám ezt a cikket. Erre a tanárok azt szokták mondani, hogy ha valaki kiborul, az már eleve rossz, hiszen felkészülten és teljes tudással kell érkezni egy vizsgára. Igen, persze, ez lenne a normális, ezt nem tagadom, de ez nekem most nem jött össze. Nem szégyelltem, kimutattam a csalódottságomat, és utólag visszanézve se csinálnám máshogy. Hiszen a tanár ebből a reakcióból látja, hogy nem hagy hidegen a dolog, és ez, ha úgy nézzük, pozitív. Kiborulásom után (amit most nem részleteznék) nem tudtam mit csinálni, lefeleltem a tételből.

És itt most fontos megjegyezni, hogy az élet nem mindig igazságos. Szeretjük abba a hitbe ringatni magunkat, hogy „aki mer, az nyer”, de ezt ne vegyük száz százalékra. Persze, tudom, valakinek bejön, nekem is volt már olyan vizsgám, amikor minden úgy alakult, ahogy szerettem volna, és kihúztam a kedvenc tételemet. Akkor kockáztattam és nyertem, most viszont nem. Ezeket a tanulságokat a későbbiekre nézve levontam. De könyörgöm nektek, ne csináljátok ezt, mert nem kifizetendő. Hosszú távon sem, de amúgy sem, mert soha nem tudhatod, hogy abban az egy pillanatban hogy alakul majd a dolog. Hiába volt erre a forgatókönyvre kevesebb mint tíz százalék esélyem, megtörtént. Mert megtörténhet. Veletek is.

Ne keressük az igazságot.

Most nem a témára gondolok, mert azt legalább előre tudod, azt viszont nem, hogy a tanárok hogy reagálnak arra, amit te vagy az osztálytársaid mondanak. Felesleges másokhoz hasonlítani magadat, mert ők lehet, hogy könnyebb vagy nehezebb anyagból felelnek, más emberek, más lelkiállapotban (gondolok itt az izgulásra). Lehet a vizsga után reklamálni, de nem érdemes. Inkább magadra figyelj, és arra, hogy az adott helyzetből a lehető legtöbbet hozd ki. A tanárok is emberek, nem fognak megenni, de még csak megharapni sem. Lehet, hogy kinevetnek, fura pillantásokat váltanak egymással, de nem esznek meg. Nem az a lényeg, hogy van az a tétel, amit nem tanultál meg, mert azon ott már nem nagyon tudsz változtatni, inkább az, hogy abból mit tudsz kihozni. Ha befejezted, akkor is lesz időd azon stresszelni, hogy a padtársad mit rontott el, és azon is, hogy mekkora hülyeségeket mondtál a vizsga közben.

Tóth-Stella Zita

És hogy miért hoztam fel ezt az igazság dolgot? Azért, mert ahogy a csoport 60 százaléka, én is újra felelhettem (különböző okokból), és ez a második lehetőség sem sikerült jól. Mint majd az érettségiben, itt is voltak könnyebb és nehezebb témák és kérdések, ezt is el kellett fogadni. Hiába mondtam magamnak, hogy másodjára már az államalapítást fogom húzni, nem azt húztam, hanem egy olyan tételt, ahol nemcsak vissza kellett mondani a megtanult anyagot, hanem a megoldáshoz egy sokkal nagyobb és részletesebb értelmezés lett volna szükséges, és egy rendszer. A gond itt tehát nem az információval volt, hanem azzal, hogy a felelet végén nem a tételben feltett kérdésre válaszoltam. A feladatmegértés minden szóbeli vizsgának az alapja, így tehát nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, ezt is elrontottam, de most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy fogadjuk el a dolgokat. Van, aki könnyűt húz, valaki nehezet, ezt nem tudjuk előre kiszámítani. Valaki sokkal kevesebb tanulással jobb jegyet kap, mint én, és van, aki pedig halálra tanulja magát, aztán nem sikerül bizonyítania. Van ilyen.

A legtöbb, amit tehetünk, az az, hogy bízunk a legjobbakban, magunkban és a tudásunkban. Azt nem mondom, hogy ne legyenek előzetes elvárásaid, mert az lehetetlen, de ne legyél biztos semmiben. Fogd fel ezeket a helyzeteket egy lehetőségnek, amivel élhetsz. Aztán a többi eldől.

A vizsga után legyünk pozitívak! (lehetetlen)

A hozzáállás szerintem legalább olyan fontos, mint a felkészülés és a vizsga. Tudomásul kell vennünk, hogy nem tudunk változtatni a helyzeten, ami volt, elmúlt. Persze, ha sikerül, nagyon boldogok vagyunk, és mindenkinek büszkén meséljük, hogy milyen jó jegyet kaptunk, ellenkező esetben pedig megpróbálunk túllépni a kudarcon. Nagy kudarc, de meg kell látni benne azt, ami pozitív, és le kell vonni a jövőre vonatkozó tanulságokat. Ne hibáztasd magad, sőt, a tanárt se, mert az nem vezet sehová! Gondold végig, mit és hol rontottál el, és próbálj meg mosolyogni! „Ami nem öl meg, az megerősít”. Ha vesztettél, nyeld le a rossz érzéseket, emelt fővel fogadd el az eredményt, és mosolyogva tekints a jövőbe! (Ja, és ne válassz emelt törit!)

És hogy nekem sikerült-e megemészteni a kudarcot? Még nem, ez talán abból is látszik, hogy most, a törikönyvem olvasása helyett, még 11 óra után is ezt a cikket írom.

Tóth-Stella Zita (11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Rákattantam a főzős videókra

Le merem fogadni, hogy mindenki, aki ideje nagy részét azzal tölti, hogy a Facebook hírfolyamát görgeti fel és le (még ha nem is lát semmi érdekeset), naponta legalább egyszer találkozik egy főzős videóval.

Általában hirtelen és váratlanul bukkannak fel. Én kifejezetten örülök nekik, mivel általában mémeket, értelmetlen csoportbejegyzéseket vagy állapotmegosztásokat látok. De ha megjelenik egy ilyen főzős videó, nem tudom miért, de izgatott leszek. Akár az órán, az étkezőasztalnál vagy a buszon ülök, mindig megnézem őket, kivétel nélkül. De tényleg. Tudom, ezt most valami fura szokásnak gondolhatjátok, de nem az. Csak kikapcsolódás. Mondjuk akkor nem, mikor farkaséhes vagyok, és még pár óráig nem fogok tudni enni. Nem, akkor kínszenvedés. De alapjában véve mindig felfrissít, mert az agyam olyankor elkezd működni, és újra meg újra rájövök, hogy én ezeket az életben soha nem fogom tudni elkészíteni.

Bár nem mondhatjuk azt, hogy utálok főzni, mégsem űzöm ezt a tevékenységet szívesen, csak akkor, mikor a szükség erre kényszerít. Teát és rántottát például tudok csinálni, na de azokat sem zökkenőmentesen. Szerencsére ezeknek a videóknak az esetében zökkenőktől nem kell tartanunk, száz százalék, hogy a tökéletes étel vagy ital fog elkészülni a végére.

Visszatérve hozzám, én szinte mindig elszúrok valamit. Enyhébb esetekben csak lelökök valamit a pultról vagy kiöntök valamit, de egy poharat is képes vagyok eltörni. A főzős videókban azonban minden hibátlan. A környezet tiszta és rendezett, az edények és a különböző konyhai eszközök a legújabb trendet követik és természetesen törésállóak. Az alapanyagok már-már túlságosan mintaszerűek, igazából irreálisan. Ki látott már ennyi friss és egészséges alapanyagot egy helyen és időben? Az hagyján, hogy rengeteg hozzávalóra van szükségünk, de lehetetlen a minőséget is eltalálni. Sehol egy fonnyadt salátalevél, barnás színű banán vagy mondjuk egy sütés utáni nyers csirkehús darabka, semmi.

Tudom, hogy a cél a reklámozás és a főzés népszerűsítése, de az kínos, mikor a lelkes vállalkozók teljesen mást kapnak, mint amit nekik ígértek. Ugyan én még nem próbáltam reprodukálni egy videó alapján se semmit, szerintem nem is fogom megkísérelni. Folyton arra gondolnék, hogy á, ez nekem úgysem fog sikerülni.

Biztos nagyon sok ötlet és kreativitás kell egy ilyen videó elkészítéséhez. Abba meg  bele se merek gondolni, hogy az emberek mennyi idejüket vesztegetik el naponta ilyesmik nézésével, persze köztük vagyok én is. Ugyan sokszor nyálcsorgató nézni a sok ételt és édességeket, mégis, mi a jó abban, hogy azt nézzük, hogy ki mit és hogyan önt egy tálba, hogy keveri össze és hány perc alatt süti meg? Hogy aztán még csak nem is ízlésesen tálalja, csak kiöntse? Azt hiszem, ezekre sosem fogok rájönni, ahogy arra sem, hogy mi alapján választják ki a megfelelő embert a feladatra. Sőt, nem is az embert, csak a kezét… Kíváncsi vagyok, a jövőben hányan próbálnak meg majd megtanulni főzni ilyen módon. Én nem ajánlom.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Horrorfilmek barátokkal

Az ma már teljesen természetes, hogy a mozikban rengeteg fajta filmet vetítenek, az animációs mesefilmektől a nyálas romantikán át a hasfájást okozó vígjátékokig. Szerintem ezen a kategóriák közül némiképp kilógnak a horrorfilmek. Az előbb felsoroltakat valami összeköti, van valami közös jellemzőjük, de a horrorban nem kapnak hangsúlyt sem az érzelmek, sem a kidolgozott karakterjellemek (a legtöbb esetben). A horrorfilmek célja az ijesztegetés és a rettegés elérése. Ez vagy sikerül vagy nem. Az utóbbi két hétben lehetőségem volt kétszer is ilyennel próbálkozni, most azt fogom leírni, milyen gondolatok születtek bennem a vászon előtt ülve.

Először is, fontos tisztáznunk az emberek motivációját. Igen, a kérdés az, miért is néznek az emberek horrorfilmet, vagyis pontosabban bármilyen filmet. Van, aki csak kikapcsolódásból, van, aki az adott filmben szereplő színészek miatt, mások pedig csak a látványos elemek és az élmény miatt veszik meg a jegyüket. Ami engem illett, legtöbbször mindegy, milyen filmet nézek, a fontos az, hogy az iskolán kívül is együtt tudjak lenni a barátaimmal, tehát azt nézem, ami az előzetese alapján felkelti az érdeklődésemet.

Ha már eljutottunk odáig, hogy elmegyünk megnézni egy filmet, az sem mindegy, kivel vagy kikkel tesszük ezt meg. Vannak a moziban fellelhető embertípusok között olyanok, akik kifejezetten idegesítőek tudnak lenni, főleg akkor, amikor éppen a filmre szeretnél figyelni.

Az első alkalommal két barátnőmmel mentem el, de nem igazán választottuk ki a filmet, csak egy hirtelen ötlet volt, és éppen ezt játszották jó időben. Na, itt már megfigyeltem kettőt is. Az egyik, aki nem bírja a horrort, de olyan szinten nem, hogy folyamatosan a füledbe sikít, bármikor, mikor nyílik egy ajtó, vagy amikor olyan zene hallatszódik, de akár ok nélkül is. Ilyen esetben sajnos egy jó baráthoz méltóan kell viselkedned, és meg kell nyugtatnod az illetőt, hogy természetesen minden rendben lesz. A másik annyira nem figyel sem a filmre, sem a társaira, hogy inkább a telefonját nézegeti (Akkor miért vette meg a jegyet?), vagy a film közepe felé megkérdezi, kinek van egy fülhallgatója. Mert igen, ez történt.

Másodszor sokkal többen mentünk, így nem nagyon tudtam őket külön megfigyelni. Mivel este kilencre mentünk, a végére már majdnem elaludtam, így jól tud jönni egy barát, akinek a vállán tudsz „aludni”, és akinek ott a keze, ha valami történik mégis, és mondjuk egy magas hangú bohóc megzavarja a sziesztádat.

Mint látjuk tehát, érdemes meggondolni, kit viszünk el egy horrorfilmre. Javaslom, ha szeretitek az ilyen filmeket, olyannal menjetek, aki szintén szereti.

Tóth-Stella Zita (11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Paula Hawkins: A lány a vonaton

Érezted már valaha azt, hogy ugyan még egy szót sem váltottál egy illetővel, mégis ismered? Nem beszéltél vele, de tudod, milyen a személyisége? Csak azért, mert sokat figyeled, és akaratlanul is kialakítasz magadban egy képet róla. És még ha téves is az a kép, biztos vagy benne, hogy nem alakulhat máshogy – ő csak olyan lehet, amilyennek te elképzelted őt? Ha veled nem is, másokkal már előfordulhatott ez a dolog.

Rachel ingázó. És ingázó is volt már nagyon régóta, történetünk kezdete előtt már egy évvel is, mikor részben alkoholproblémái miatt a férje otthagyta őt, és egy másik nővel együtt beköltözött abba a házba, ahol azelőtt ők ketten éltek. Ráadásul az új feleség még egy kisbabát is szült Rachel volt férjének, Tomnak. A könyvből kiderül, hogy az anyaság volt Rachel legnagyobb vágya, ami soha nem teljesült, ezért ez a téma mindig is nagyon is mélyen érintette őt.

Már ebből a rövid ismertetőből is kiderül, hogy Rachelt rengeteg megpróbáltatás érte, ebből adódóan pedig nagyon nehezen bízik meg bárkiben is. Magába forduló, zárkózott, a saját világában él.

Visszatérve arra a dologra, amit az elején kifejtettem, neki is volt egy ilyen élménye. Mivel egy napja abból állt, hogy leitta magát, és ide-oda utazott London és az otthona között, sokat nézelődött és gondolkozott. Senki más nem tudta rajta kívül, hogy kirúgták a munkahelyéről, és ő csak vonatozik. Mindig ugyanazzal a vonattal járt, és az mindennap megállt egy helyen, ahonnan jó rálátás nyílt a vasút melletti házakra, többek között arra is, amiben egykor még ő élt. Pár házzal arrébb aztán meglátott egy férfit és a nőt, és onnantól kezdve úgy érzi, ismeri őket. Számára a tökéletes szerelmet jelentik, ezért egy álomvilágot épített fel magának, amiben kigondolta a munkájukat, elképzelte személyiségüket.

Egy nap aztán lát valamit, ami teljesen megváltoztatja az életét. Felgyorsulnak az események, és ez a pár közelebb kerül hozzá, mint azt előtte akár csak gondolni is merte volna. A regény fő kérdése az, hogy vajon sikerül-e leküzdenie az iszákos, gyenge, félénk és mentálisan labilis énjét, vajon képes-e a sarkára állni akkor, amikor már senki sem hisz benne.

Faltam minden sorát a könyvnek. Az első mondattól kezdve beszippantott, nem tudtam letenni. Néha sokkolt, néha nyomasztott, de nagy hatással volt rám. Az tetszett benne különösen, hogy elképesztően összetett karakterek bukkannak fel benne. A cselekményszál vezetése is elismerésre méltó, az fogott meg benne igazán, hogy ez a könyv soha nem akarta hamis illúziókba ringatni az olvasót. Nem sugallta azt, hogy a végén minden rendbe jön, hanem épp ellenkezőleg. Nem akart semmit szépíteni, kertelés nélkül kiderült csomó minden, az is, hogy senki sem olyan, mint amilyennek látszik, minden szereplőnek van egy (vagy több) súlyos hibája.

A filmet is láttam, és azt kell mondjam, nehéz eldönteni, hogy melyik a jobb. Nyilván a könyv sokkal részletesebb, de számomra a film is tökéletesen átadta a történet lényegét, és tudta nyújtani a folyamatos feszültséget.

Tényleg mindenkinek ajánlom, bár lehet, hogy nem fog mindenkinek tetszeni. De mindenképp megéri elmenni és megnézni, amíg még játsszák, mert sokat tanulhatunk belőle az emberi értékekről, a becsületességről és a bátorságról.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11ny. évf.)

Paula Hawkins: A lány a vonaton (21. Század Kiadó, 2015, 320 o.)

A lány a vonaton (The Girl on the Train, 2016, 112’)
Rendezte: Tate Taylor
Szereplők: Emily Blunt, Justin Theroux, Haley Bennett

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Reptéri csendélet

Sokan, ha a repülésre gondolnak, félelmet, idegességet és frusztrációt éreznek, főleg, ha az első repülésük előtt állnak. Mielőtt az utazás ezen formáját választjuk, érdemes megismerkedni a körülményekkel is. A legkevesebb időt a gépen töltött idő teszi ki, előtte viszont még órák hosszat várakoznunk kell a felszállásra, csomagokkal megpakolva, és muszáj valahogy lefoglalni magunkat valamivel az indulásig, ott helyben. Nemrég volt egy ilyen élményem, gondoltam, leírom a tapasztalataimat.

Nemrég az anyukámmal repültem Amszterdamba egy barátunkhoz. Nem sűrűn repülök (nyáron is kocsival szoktunk utazni), de mindig rádöbbenek, mennyire hosszú ez az egész procedúra, és arra, mennyire ideges leszek ettől. Ez pedig se nekem, se a környezetemnek nem jó. Őszintén, talán azért is, mert kicsit félek tőle, de hatszor átgondolom, biztos fel akarok-e szállni, nem lenne-e jobb inkább megfordulni és egyszerűen elsétálni, megóvva magam a macerától és a rohanástól.

Kezdjük azzal, ha reggeli járatra szól a jegyed, korán kell felkelned. Nagyon korán, mivel az indulás előtt nagyjából már másfél-két órával kint kell lenni a reptéren, már ha nem akarod lekésni a gépedet, és szeretnél mindenre időt hagyni. Ez történt velem is. Háromkor keltem, ami azt hiszem, nem tett jót az influenzámnak. Ezután minden rendben ment, megérkeztünk. Elsőként át kell esned egy biztonsági ellenőrzésen, itt vizsgálják a csomagok tartalmát, a ruházatot, és nagy gonddal figyelnek arra, hogy ne kerüljön fel a gépre semmilyen olyan dolog, ami veszélyes lehet. Már ez a rész sem egyszerű, itt is nagyon hosszú a sor, és nem tudhatod, mennyit kell várni arra, hogy sorra kerülj. Ám a neheze még csak most következik. Miután leellenőrizték a beszállókártyádat, az indulóváróba kell menned több száz másik utassal együtt. Itt számos étterem, bolt és rengeteg pad található.

Itt aztán rengeteg különféle embert látunk, és számos észrevétellel gazdagodhatunk. Láthatunk turistákat, öregeket, fiatalokat, gyerekeket, családokat, magányos utazókat, furcsa szerzeteket és átlagos figurákat is. Nekem például mindig is jó szórakozás volt az, ha megfigyelhettem az embereket, a személyiségüket, és azt, hogy mit csinálnak.

Ez egy tipikusan ilyen szituáció volt, még reggel ötkor is. Vettem magamnak egy forró csokit, és az egyik műanyag asztalnál ülve álmosan figyeltem az embereket. Voltak, akik hozzám hasonlóan étkezéssel ütötték el az időt, és nem törődve a korai időponttal, már hajnalban gyorséttermi hamburgerrel tömték magukat. Voltak, akik nem ettek, csak fel-alá sétáltak, hátha úgy gyorsabban telik az idő. Mások kihasználva minden lehetőséget, távoli rokonukkal, barátjukkal telefonáltak, és telefonjuk képernyőjén keresztül próbálták szemléltetni a reptéri élet minden kis mozzanatát.

Ennek ellenére nem mindenki viselte jól a hosszú várakozást. Volt, aki egyedül, zárkózottan ült órákig, kisgyerekek sírtak, valakik pedig éppen arra panaszkodtak, hogy nem tudnak koncentrálni vagy aludni a nagy zajban. Én, ha mások zavarnak, általában olvasok vagy zenét hallgatok, és igen, ezt teszi a legtöbb ember is – így ki tudják zárni valamennyire a körülöttük lévőket.

Ahány ember, annyi szokás, de egy biztos: senki sem szereti a várakozást. És, mint láthatjuk a fenti példákból, ilyenkor muszáj valamit kezdenünk magunkkal. Mindegy, hogy odafelé vagy visszafelé, az idő nem telik gyorsabban. Két választásunk van. A reptéri dolgozókat, a kormányt és a különböző légitársaságokat átkozva magunkban mérgelődve várakozunk, vagy megpróbálunk valami értelmeset csinálni.

Erre számtalan lehetőségünk van a csarnokon belül is. Rengeteg az újságos, az élelmiszerbolt, és ha ajándékokat szeretnénk venni, akkor azt is megtehetjük.  Ha éppen ahhoz van kedvünk, hallgathatjuk a bemondót is, aki több idegen nyelven is ismerteti a járatokkal kapcsolatos tudnivalókat.

Ha viszont eljutunk addig, és felszállunk a gépre, kevés az esélye annak, hogy azon fogunk izgulni, mi fog történni. Pontosan azért, mert már a repülés előtt álltunk, és várakoztunk több órát, sok idegen emberrel körülvéve. Ez pedig, lássuk be, nem hangzik túl jól, a legtöbb embert megviseli. Én mindig nagyon örültem, mikor leülhettem a helyemre, és nem volt más dolgom, mint várni azt, hogy felszálljunk. Semmi rohanás, pakolászás, kényelmetlen padokon ülés, tolakodás a mosdónál és a sorban, csak hallgatni az utasok beszélgetését abban a reményben, hogy talán most már elindulunk, és sikeresen meg is érkezünk majd az úti célunkhoz. Mert higgyétek el, mindazonáltal, hogy a repülés ilyen bonyolult, ezek miatt lesz sokkal biztonságosabb ez az utazási mód, mint bármelyik másik. Szerintem megéri ezt választani.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Úristen! Felnőtt lettem!

Ha igazán őszinte szeretnék lenni, akkor ez a cikk véletlenül íródott. Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen témában és miről írjak, de igazából nem jutottam sokra. Az jutott az eszembe, hogy írhatnék könyvekről, filmekről vagy a szokásos, szerintem nem túl egyedi és unalmas témáim valamelyikéről, ahogy azt általában tenni szoktam.

De aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is írnék arról, mikor egyrészt semmi aktuális műről nem tudok írni, másrészt pedig rájöttem arra, hogy most valami különlegesről és személyesről is tudnék beszélni.

18 éves lettem. Ha erre a számra gondolunk, szerintem mindenkinek az ugrik be először, hogy nagykorúság. Nagykorúság, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Hajlamosak vagyunk először mindig a pozitív részére koncentrálni ennek az életkornak, és tapasztalataim szerint a legtöbben várják ezt a számot, és azt hiszik, hogy onnantól minden megváltozik. A személyiségük, a szemléletük, a gondolkodásuk, és úgy általánosságban, mindent máshogy fognak látni, mint azelőtt. Szerintem ez nem így van. A változást talán csak azért érezzük nagynak, mert folyamatosan ezt halljuk mindenütt. Mindenhol szembesülünk azokkal az elvárásokkal és társadalmi normákkal, amit majd akkor kapunk meg a vállunkra egy óriási teherként, HA...

Sok embert ismerek, aki várja ezt, olyanokat is, akik szorongnak tőle, és olyanokat is, akik előtte, bízva a csodában, reménykednek naphosszat, hogy talán nem is jön el az a nap, és nem kell felnőniük. Ami engem illet, most, hogy már betöltöttem, nem érzek nagy változást se magamon, se a környezetemen. Persze valaki szinte mindig cukkol a „nagyságommal” és a felelősséggel, valamint zaklat a kérdéssel, hogy mikor veszek neki alkoholt, de azt kell mondjam, nem éltem meg nagy sokként, utólag visszagondolva egy átlagos szülinapnak tűnik.

Nem azt mondom, tényleg különleges, de szerintem attól függ, hogy döntünk, és hogy fogjuk fel ezt az egészet. Én egy egész évig szorongtam ettől, és mindig ideges lettem, mikor a téma szóba került. Főleg azért, mert mivel éretlen embernek tartom magam, még számomra is szokatlan és furcsa a tény, nem hoztam még hozzá.

És igen, belátom, hogy teljesen más érzés kimondani, hogy én már felnőtt vagyok, de nem kell felfújni a dolgot a kelleténél jobban. Ami engem illet, nem lettem egyik napról a másikra sem bölcsebb, sem okosabb. Nem költöztem el, nem kezdtem el rögtön dolgozni, nem változott semmi. Folytattam a sokszor stresszes, de alapvetően átlagos gimnáziumi életemet. Mikor aznap felébredtem, nem az volt bennem, hogy „jézusom, én felnőttem, és muszáj valami nagy dolgot véghezvinnem”, hanem arra gondoltam, hogy milyen jó lesz elmenni a barátaimmal valahová, és megünnepelni a szülinapomat velük együtt, mint egy átlagos napon. Tegyük hozzá, természetesen én is belegondoltam a komolyabb részébe, hogy mostantól én felelek magamért, döntéseket kell hoznom a saját jövőmet illetően, és többé nem tudok elbújni a felelősség elől. Ez mind igaz, de én sosem szeretnék teljesen felnőni, és ezek a dolgok nem gátoltak meg abban, hogy hülyén viselkedjek, vagy hogy ne vegyek mindent annyira komolyan.

Az én jó tanácsom tehát az, hogy ne stresszeljetek rá. Ha akarjuk, ha nem, egyszer eljön ez a kihívás, és szembe kell néznünk vele. Ne próbáljatok meg másoknak megfelelni, ne gondoljatok arra, hogy most mit kéne csinálnotok, mert szerintem a változás fejben dől el, és nem egy nap alatt alakul ki. Nekem is sok olyan dolgom van, amit 18 évesen véghez szeretnék vinni, de igazából szerintem hülyeség ilyen célokat kitűzni. Ha valamit igazán meg akarunk valósítani, nincs szükségünk dátumokra! Ha akarjátok, viselkedhettek „normálisan” is, és lehettek felelősségteljesek is, mert ezek nagyon jó dolgok. Csak annyit mondok, ez az életkor igazából arra kötelez minket, amire mi akarjuk.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Legendás állatok és megfigyelésük

Erre a filmre vártam már azóta, mióta megtudtam a premier pontos dátumát. Számoltam vissza a napokat, és teljesen be voltam zsongva. Lassan, így felnőtt fejjel, be kell látnom, hogy azt vártam ettől a filmtől, hogy ha csak kicsit is, de vissza fogja hozni a gyerekkorom legjelentősebb és legfontosabb részét. Így tehát biztosan állíthatom, hogy egy kissé elfogult élménybeszámolót olvashatunk majd lentebb, de azt hiszem, az objektív nézőpont sem különbözne sokban.

Mindig is tudtam, hogy ha törik, ha szakad, nekem ezt a filmet az elsők között kell megnéznem, egyszerűen muszáj, mert csak akkor leszek nyugodt. Mondanom sem kell, teljesen bepörögtem, mikor megtudtam, hogy meg fogom nézni az országos premier előtt. Onnantól kezdve le sem lehetett lőni, így aztán mikor eljött az ideje, nagy lendülettel és óriási vadalmavigyorral foglaltam el a helyemet a negyedik sorban.  Ugyan konkrétan csordultig volt a terem emberekkel, és sokkal jobb lett volna magasabbról nézni, mikor elkezdődött a film, abban a pillanatban kizártam mindent és mindenkit, és csak élveztem a filmet, amire nagyjából fél évig vártam. És hogy megérte-e? Előbb lássuk a filmet.

Főhősünk egy brit varázsló, Göthe Salmander, aki csupán egy kopott, barna bőrönddel érkezik a zsúfolt és élettel teli New Yorkba. Persze nem kell sok idő, máris galibába keveredik. A bankban összetalálkozik a tősgyökeres New York-i Jacob Kowalskival, aki sajnos többet lát a kelleténél, és Jacobnak egyszerre rá kell döbbennie arra, hogy a világnak egy szeletét látja csak, ugyanis a magnixok (vagyis a varásztalanok) között bizony ott bújnak a varázslók és a boszorkányok is. Történt ugyanis az, hogy a számtalan furcsa, különleges és csodálatos varázslény közül néhány kiszökött Salmander bőröndjéből, felforgatva a várost és a nyugodtnak látszó amerikai életet. Emiatt aztán majdnem a varázsbíróság elé is állítják a kalandor Göthét, ugyanis kis híján lebuktatta a varázslóvilágot, ami, mint tudjuk, tilos.

Göthe, Jacob és még két, időközben megismert boszorkány sok kalandba keveredik, miközben megpróbálják becserkészni a kiszökött legendás lényeket. Ez bizony nem egyszerű. Eközben pedig felmerül az a kérdés, hogy vajon lehet-e kivételt tenni akár csak egy varázstalannal is, szövődhet-e igazi barátság, esetleg szerelem varázsló és varázstalan között, vagy pedig a varázslótörvények felülírnak mindent.

Ez így kicsit unalmasnak hangozhat, pedig nem az. A cselekmény két szálon fut. A másik szálon tudomást szerzünk arról, hogy egy titokzatos fekete füst, egy alaktalan, sűrű és gonosz massza, valamiféle sötét varázslat rettegésben tartja az embereket, miközben hatalmas pusztításokat okoz a városban szerteszét. Ez az ügy és a Grindelwald, az azokban az időkben hatalmon lévő gonosz mágus elleni hajtóvadászat teljesen lefoglalja a helyi varázslóközösség kapacitását.

Így vagy úgy, egyszer mindennek meg kell oldódnia, nem igaz? Ez a film is véget ért. Kevés az olyan dolog ebben a filmben, amit negatívként meg tudnék említeni. A helyszínt alapból imádtam, 1926 és New York. A színészi játék profi volt, a rendezés szintúgy. A filmben vannak humoros jelenetek is, de feszültségből sincs hiány. A négy főszereplő közül az egyik sokáig nem volt szimpatikus, sokáig éreztem úgy, hogy nagyon nem illik oda, és hogy nem találták el a karakterét, de aztán a végére már őt is sikerült megszeretnem, vagy legalábbis elfogadnom.

Mikor vége lett a filmnek, ürességet éreztem magamban, és alig akartam kimenni a teremből. Ott ültem vagy 10 percig, és csak gondolkoztam a látottakon, és azon, hogy vége.

Hatalmas élmény volt ez a mozi, azóta sikerült megnéznem még egyszer, de azt hiszem, nem utoljára. 2011 óta nem volt Harry Potteres filmes élményem, és úgy érzem, ha csak egy kicsit is, de visszakaptam a gyermekkorom. Fontos azt tudni, hogy ez a film csak kis részleteiben függ össze a Harry Potter sorozattal, alapvetően hetven évvel előtte játszódik. Igazi csemege a rajongók számára, de tökéletesen érthető azok számára is, akik nincsenek képben ezzel a sorozattal és az egész varázsvilággal. Ha tetszett a film, akkor van két hírem, egy jó és egy rossz.  A következő rész csak két év múlva jön ki, addig azonban itt van ez a film, amit szerencsére akármikor és akárhányszor megnézhetünk.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11ny. évf.)

Legendás állatok és megfigyelésük (Fantastic Beasts and Where to Find Them, 2016, 140’)
Rendezte: David Yates
Szereplők: Eddie Redmayne, Dan Fogler, Colin Farrell, Jon Voight

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Bridget Jones legújabb kalamajkája

A kissé őrült, de annál inkább szerethető Bridget Jones figuráját mindenki ismeri a mozikból, vagy ha nem, biztosan hallott már róla. Köthetünk a nevéhez számos könnyfakasztóan nevettető vagy éppen könnyfakasztóan idegesítő jelenetet, cselekedetet és mondatot. Szerintem mindenkire hatással van, és úgy, ahogy én is, sokan elmentek a moziba megnézni a legújabb kalandját.

Bridget a Mr. Darcyval való fájdalmas szakítása után már készülne lenyugodni, és boldog negyvenes szingliként ünnepli a születésnapját. Ahogy azt sejteni lehetett, ez most sem jön össze neki, ugyanis már az elején történik valami, ami nemcsak hogy az egész filmet, de az ő teljes azutáni életét is felforgatja. Ebből a filmből sem hiányoznak természetesen azok az elemek, amelyek ezt a műfajt jellemzik, de azt hiszem, ezek szükségesek is ahhoz, hogy mindig jól szórakozzunk. Bridget bohókás, szétszórt, de sokszor mély érzésű karakteréhez hozzájönnek a kihagyhatatlan elemek: a szerelem, a váratlan fordulatok, a balszerencse, a humor és persze a nevetés. Na meg jelen esetben egy baba is, csak azért, hogy ne unatkozzunk. Ez az a tipikus film, amikor azt elején azt hihetjük, talán most lesz egy kis boldogság is, de Bridget természetesen erre rácáfol, és jól elront mindent.

És hogy összességében mi kell egy jó vígjátékhoz? Úgy gondolom, a fent felsorolt dolgok mindegyike, de egy valami még elengedhetetlen, ez pedig a jó színészi játék. Ezt itt szerintem tökéletesen megkaptuk, ugyanis mindenki remekül játszik a filmben.

Mindenkinek ajánlom a filmet, aki vágyik egy kis kikapcsolódásra. Azok, akik a látványosság és képi világ hívei, nem fognak lehidalni ettől a filmtől, de mindenki számára vannak benne értékelhető humoros elemek, jelenetek. Bár egy kicsit sablonos a film, a célját eléri: egy hétvégi kikapcsolódáshoz tökéletes program.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az életnek semmi értelme… Vagy mégis?

Nemrég olvastam ezt a könyvet, „Semmi” a címe. Mikor az egyik irodalomepochában azt a feladatot kaptuk, hogy olvassunk el egy – osztálytársunk által ajánlott – könyvet, erre gondoltam. Akkor még nem is tudtam, hogy mennyire jól választottam.

Ez a könyv nagyon sok port kavart világszerte, a sajtóban. Nemcsak annyiról van szó, hogy furcsa és különleges a témája (mintha ez nem lenne elég), de emellett egy olyan ifjúsági műről beszélünk, ami súlyos filozófiai, erkölcsi és generációs problémákat boncolgat. Hatása példátlan volt Dániában: először betiltották, majd a megjelenését követő évben kötelező olvasmánnyá tették. És hogy miért?

Egy nap egy nyolcadikos fiú, Pierre Anthon elhatározza, hogy elhagyja az iskolát, mert (legalábbis szerinte) nincs értelme semminek, és ebből kifolyólag semmit nem is érdemes csinálni. Az osztálytársai megegyeztek abban, hogy bebizonyítják neki, az életnek igenis van értelme, hiába gondolja ő az ellenkezőjét. A szüleik és tanáraik beleegyezése és tudta nélkül elkezdik felépíteni a „Fontos Dolgok Halmát”, amire azok a dolgok kerülnek, amik szerintük fontosak az életben. A kivitelezés az elején békésen kezdődik, de aztán kontrollálhatatlanná válik. Többet nem árulhatok el, hiszen akkor nem lenne értelme elolvasni a könyvet. Ha kíváncsi vagy, járj utána.

Utólag visszanézve, nagyon jól tettem azt, hogy a szünetben olvastam ki, igaz, ez nem volt tudatos. Biztos vagyok benne, hogy más időpontban, például iskola közben nem tudtam volna annyira koncentrálni, ugyanis ez az a könyv, ami elgondolkoztat, nyomaszt, szórakoztat, sokkol, ledöbbent és rabul ejt egyszerre. Elég rövid, mégis képes komoly hatásokat és erős érzelmeket kiváltani az emberből. Én azt mondom, egyhuzamban érdemes elolvasni, de ha esetleg nem sikerül, akkor is magával fog ragadni és be fog szippantani a könyv nyomasztó hangulata. Ezt tapasztalatból mondom, ugyanis az egész könyv olvasása alatt gombóc volt a torkomban. Néhol elborzadtam, máshol nevettem, de egy biztos: olyan hatással volt rám ez a könyv, mint kevés másik könyv eddig. Mindenkinek erősen ajánlom, mert ha esetleg nem is fog tetszeni, elgondolkoztat, és kényszerít arra, hogy állást foglalj.

Az az egyik legjobb dolog benne, hogy sok megválaszolatlan kérdés marad nyitva az olvasás után, olyanok, amikre mindenkinek más a válasza. Ezek végiggondolása közben pedig sok új dologra jövünk rá, sok felfedezést teszünk. Ezért érdemes elolvasni, és azért, mert ki ezért, ki azért, de mindenki emlékezni fog erre az élményre.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)

Janne Teller: Semmi (Intet, 2000, 184 o.)
Scolar könyvkiadó, 2011

Korábban a műről a Szubjektívben:
Gálosi Dóra: Janne Teller: Semmi (Szubjektív, 2012. február)
Vida Benedek: Semmi a Bábszínházban (Szubjektív, 2013. április)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Vissza a jövőbe! – kicsit másképp

Ha elérkezik az AKG szülinapja, a diákok nagy része örül. Hogy miért? Szerintem főleg azért, mert ilyenkor egész nap nincs tanítás. A másik oka ennek az, hogy mindig nagyon sok szórakoztató és izgalmas programon veszünk részt, illetve az, hogy ilyenkor mindig együtt ünnepel az iskola, és csodálatos az egésznek a hangulata.

Valóban, most sem kellett csalódnunk. A szervezők (vagyis a 11.-esek), mint általában mindig, most is kitettek magukért, és élvezetessé varázsolták számunkra ezt a napot. A szülinap január 29-én zajlott, mint ahogy megszokhattuk, reggeltől kora délutánig. Idén is csapatokat alkottunk, és csapatokban kellett az összes feladatot megoldanunk. A nyolcadik évfolyamon kívül mindenhol ugyanúgy zajlott a csapatok kialakítása: választanunk kellett egy párt a saját évfolyamunkról, és ezután kerültünk össze más párokkal egy csapatba. Ez azért volt jó, mert mininum egy embert már ismertünk, és így nem éreztük egyedül magunkat.

A szülinap idén is egy kerettörténetre épült. Az igazgató, Horn tanár úr megbütykölte az időgépet, mert szerette volna látni az AKG jövőjét. Ez nem volt túl jó ötlet, ugyanis a múltba került, és ott ragadt. Emiatt nekünk, együtt kellett kiszabadítanunk őt. Fontos volt az összefogás, az erő, és persze az, hogy sikeresen megoldjuk a feladatokat. Ezek a legkülönbözőbbek voltak. Akadtak kevésbé különlegesek is, de akadt jó pár extra is köztük. Ezek közé tartozott például, amikor a telefonszámunk számjegyeinek megfelelő alapanyag összetevőkkel kellett összeállítanunk egy szendvicset, majd azt megenni, de az is izgalmas volt, mikor a diákteraszról kellett egy kötélpályán lecsúsznunk az aulába.

Én mindegyik kihívást élveztem, bár az a kellemes harapnivaló reggeli gyanánt nem lesz a kedvencem (főleg, mert én ettem meg az egészet). A feladatok során az állomásfőnökök többször is figyelmeztettek minket, hogy ha tudunk, hozzunk élő relikviákat az avatásra, mert egyébként a relikviáknak fontos szerepük volt a tervünkben. Lehetett ez bármi, epochafüzet, törikönyv, diáknaptár, vagy akár tesipóló is, mindegy volt. Minél régebbi, annál jobb, az élő relikvia pedig még jobb.

A programok után aztán egy rövid szünetet követően jöhetett is az avatás. Ez előtt mutatkoztak be az élő relikviák, vagyis azok a diákok, akik már végeztek az AKG-ban. Jó volt, mert egész sokan el tudtak jönni. Az avatás ezután a megszokott menetben zajlott. Az új diákok (főleg a hetedikesek és a kilencedikesek) elmondták a szinte minden évben ugyanolyan pontokat tartalmazó esküt, aztán megkapták a pólójukat, majd jöhetett is a tortaevés. Mi, a régen avatottak addig a pontig kicsit talán unatkoztunk (hiszen ez mindig egy lassú folyamat), de állíthatom, a sok torta láttán mindenkinek felcsillant a szeme. Most is széles volt a választék, így mindenki megtalálta a kedvére valót.

És hogy végül sikerült-e kiszabadítani Horn tanár urat? Szerencsére igen. Mit ne mondjak, elég szomorú nap lett volna az ellenkező esetben. De szerencsére sikerült, ez a szülinap is sikerrel zárult, és egy jó élményt nyújtott – szerintem mindenkinek. Jövőre még lelkesebben fogok hozzáállni ehhez az alkalomhoz, hiszen akkor már mi leszünk a szervezők.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)

 fotók: Buzamanisz Dominika, Laskovits Koppány

0 Tovább
«
1234


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek