Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Panka, egy korunkbeli olimpikon

Szerda délután, a patrónusi foglalkozásunkra két olimpikon és az M1 stábja jött el, hogy beszélgessenek velünk az olimpiáról és a cigarettaellenes kampányukról. Márton Anna (Panka, kardvívó) és Boczkó Gábor (párbajtőrvívó) volt a két élsportoló, akik jelenleg is a 2016-os Rio de Janeiró-i olimpiára készülnek. A beszélgetés után Pankának tettem fel pár kérdést.

Mikor és hogyan kezdtél sportolni?

Kilenc éves koromban kezdtem el vívni, amikor meghirdettek egy vívószakkört az általános sulimban, a Budavári Általános Iskolában.

Mikor kezdted el komolyan venni az edzéseket, és gyakrabban járni a vívóterembe?

Szerintem olyan tíz éves lehettem, amikor már tényleg komolyan vettem a vívást. Szinte rögtön beleszerettem, minden más sportot abbahagytam, és már ilyen fiatalon heti ötször jártam az egyesületbe. Már a legelső versenyeimen is jó eredményeket értem el, és szerintem ez is motivált.

Az ELTE pszichológia szakán vagy elsőéves. Hogyan fért bele az idődbe a tanulás a kemény sportolás mellett?

Nem egyszerű dolog a tanulást és az élsportot összeegyeztetni, de ha tényleg szeretnéd mind a kettőt csinálni, és ha kitartó vagy, akkor sikerül. Gyorsan hozzászoktam, hogy minden percem be van osztva: reggel és délután edzés, és köztük tanulás. Bár ez a felállás sok lemondással járt, nekem igazán megérte.

A sportolás kihatott a magánéletedre? Ha igen, akkor hogyan?

Szerintem minden sportolónak hatással van a magánéletére az élsportolói életvitel. A szórakozásra természetesen kevesebb időm volt, mint az osztálytársaimnak, de rengeteg barátot szereztem az egyesületben. Nemcsak az én részemről, de a családom részéről is rengeteg lemondással járt az, hogy én ezt a pályát választottam magamnak. A támogatásuk nélkül biztos nem tudtam volna ilyen szép eredményeket elérni.

Ez lesz az első olimpiád. Milyen célokkal indulsz a versenyen?

Már nagyon várom, de szerintem kisebb lesz a teher az én vállamon, mint az idősebb versenyzőknek, hisz nekem még sok esélyem lesz bizonyítani, úgyhogy remélem, felszabadultan fogok vívni, és ki fogom tudni hozni magamból a maximumot.

Mit érzel az olimpiával kapcsolatban? Izgalmat, félelmet érzel, vagy teljes nyugalommal indulsz Brazíliába?

Izgatott vagyok, és nagyon kíváncsi, mint minden versenyző, aki az első olimpiájára készül. Természetesen a maximumot szeretném kihozni magamból, és elégedetten szeretnék hazajönni.

Hogyan támogat a családod? Mennek veled Rióba vagy itthonról drukkolják végig a versenyeket?

Nagyon szeretnének velem jönni, de valószínűleg itthonról fognak szurkolni. A legfontosabb tanácsuk az volt számomra, hogy legyek kitartó, és erre valóban szüksége van egy élsportolónak. Szeretnék bizonyítani magamnak és a családomnak, és mindazoknak, akik hisznek bennem. Ezen kívül a nagymamám – aki egyébként talán a legnagyobb rajongóm – egyszer mondott nekem valamit: „Nem az veszít, akit legyőznek, hanem az, aki feladja!” Ez az idézet lett a mottóm, ami későbbi utamon nagyon sokszor segítségemre volt.

Üzensz valamit azoknak, akik nem sportolnak?

Azt üzenném nekik, hogy ha én újrakezdhetném az életemet, akkor is biztos, hogy a sportolói pályát választanám, minden nehézség és lemondás ellenére is.

Én csak irigyelni tudom Pankát, hogy össze tudta egyeztetni a sportolást, a tanulást, a pihenést, a szabadidőt és a barátságok fenntartását, és így boldog és teljes fiatalkort tud élni.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)

fotók: Titz Liza és © Marie-Lan Nguyen / Wikimedia Commons

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szívmelengető projekt

Történt egyszer a szeretet ünnepének környékén, hogy három tinilány kitalálta, hogy kipróbálnak valami újat. Most ne botrányos sztorikra számítsatok, meg bulikra, hanem valami sokkal személyesebbre. Ilyenkor, amikor mindenkiben túlteng a segíthetnék és a szerethetnék, talán pont ilyenkor van az embereknek leginkább szüksége egymásra.

Egy nap tehát összejöttünk, és felkészültünk az „akcióra”. Két nappal később kimentünk a Hősök terére, és reménykedtünk. Hogy miben? Abban, hogy megölelnek. Ugyanis két barátnőmmel csatlakoztunk egy ausztrál férfi, Juan Mann kampányához, a Free Hugs mozgalomhoz.

A projekt lényege, hogy valamilyen közterületen, egyedül vagy akár a barátaiddal, mindenkit megöleltek, akinek egy ölelésre van szüksége. Ha belegondolsz, ez egy nagyon jó „játék” tud lenni. Ha el mered kezdeni, tényleg tök izgalmas dolgokat tapasztalhatsz. És most bele is vágok, és elmesélem nektek az én tapasztalataimat.

1. Soha nem lehetsz eléggé előítélet-mentes, hidd el, mindenkinek szüksége van a szeretetre. Egy ölelés mindig sokkal többet számít, mint gondolnád.

2. Ha belevágsz sokkal jobban be leszel tojva, mint ahogy azt előtte gondoltad volna.

Velünk is ez volt. Kimentünk, elővettük a táblákat, és rájöttünk: Úristen, most mi lesz? Mi van, ha megölelnek minket? Mi van, ha nem ölelnek meg minket? Mi történik, ha külföldiekkel találkozunk?

De az első (meg a második és a harmadik) szívroham után már inkább izgatottak voltunk, és amikor odajött hozzánk az első „kuncsaft”, már bátran öleltem meg, és minden félelmem azonnal elszállt. Úgy látszik, nekem is szükségem volt egy kis ölelésre és bátorításra. Innentől kezdve sokkal nagyobb lett az önbizalmunk, és elkezdtük szétosztani, amit hoztunk. A szeretetet.

3. Nem csak adsz, de kapsz is. Tudom, hogy elcsépelt duma, de így van. Oké, hogy az önkénteskedésnél is mindig ezt mondják, meg hogy mennyi szellemi értékkel leszel gazdagabb, de most tényleg kapsz. Mert egy ölelés két emberen múlik, és mindenki boldogabb lesz tőle.

4. Legyél magabiztos! Hiszen ha azt látják rajtad az emberek, hogy te most tényleg hiszel abban, amit csinálsz, és meg mered ölelni őket, akkor ők is jobban meg mernek nyílni. De azért érdemes nem átesni a ló túlsó oldalára, mert ha azt látják, hogy egy tinédzser pszichopata mosollyal közelít feléjük, hogy megölelje őket, akkor inkább elfutnak, és értesítik a rendőrséget.

5. Mindig legyél kedves és jó fej. Ha az emberek észreveszik, hogy nem vagy velük bunkó, de nem is vagy mufurc, akkor az előítéleteik is enyhülnek, és jobban bízni fognak benned. Fontos, hogy legyél nyílt, mert akkor mindenki más sokkal barátságosabb. A merészség is fontos, mert neked is kezdeményezned kell.

6. Legyél elővigyázatos! Mert bár oké, hogy bizalom, kedvesség meg minden, de vannak olyan emberek, akik már nem hisznek az ilyenekben, és visszaélnek ezzel.

Sajnos a szeretet ünnepén sem alszanak a zsebesek, és ha megölelnek, akkor könnyen kilopják a zsebedből a tárcádat és az igazolványaidat – ahogy az egyik barátnőmmel is tették. Hasznos, ha minden értékedet a kabátodon belül, egy biztos helyen tárolod, ha nem akarsz csalódni. Ez sajnos benne van a pakliban.

7. Nincs két egyforma ember. Van olyan, aki rögtön odajön hozzád, és mielőtt megszólalhatnál, szorosan megölel. Van, aki némán odaáll eléd, és csak bámul, szorongva mosolyog rád. Hozzá neked kell odamenni. Egy kis szeretet neki is kell, és arról, hogy visszahúzódó, nem ő tehet. Meglátod, ő is meg fog ölelni. Lesznek majd idősek és fiatalok is. Hozzám például egy nagymama jött, aki elmesélte, hogy idén karácsonykor nem látja az unokáit, és emiatt ideiglenesen mi léptünk az unokái helyébe. De találkoztunk nagyon kicsikkel is, például egy 2-3 éves kislánnyal, aki lenénizett minket.

8. A szeretet mindenkié, és ezt tényleg megtapasztalhatod. Ugyanis, ha bármikor egy kicsit elveszettnek, magányosnak vagy szomorúnak érzed magad (ami, valljuk be, a mi korunkban nem ritka), elég egy ölelés, hogy kisüssön a nap, felragyogjon a szivárvány és boldogabb legyél.

Tudom, hogy nagyon szentimentális lett ez az összegzés, de ha túlélted az ömlengésemet, akkor remélem megértetted, és valamikor te is kipróbálod majd az ingyen ölelkezést. Mert csak jó lehet a vége, minden szempontból.

Rónai Sára (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Deadpool az osztállyal

A Deadpoolról már olvashattatok kritikákat, amik vagy kiábrándítottak a Marvel filmeket kiparodizáló anti-hős kalandjaiból, vagy arra sarkalltak, hogy adj egy esélyt a történetnek. De azt én most megmondhatom nektek: soha ne nézzétek meg ezt a filmet az osztályotokkal!

Fogalmam sincs, hogyan sikerült véghezvinnünk azt, hogy rávettük a patrónusunkat arra, hogy egy olyan filmet nézzünk meg közösen, aminek már a traileréből is látszik az, hogy nem a mi korosztályunknak való, másrészt pedig az, hogy hihetetlenül kínos lesz majd mindannyiunknak, amikor végignézzük az igencsak visszataszító képsorokat.

Amikor felmerült a közös mozizás ötlete, akkor én rögtön azt a filmet kezdtem reklámozni, ami akkor éppen a legfelkapottabb volt. Nagyon kíváncsi voltam a Marvel univerzumot szégyenbe hozó, a képsorokból kibeszélő, karddal hadonászó pókemberre, hiszen mindenki kíváncsi volt, hogy is fogja röhögőgörcsbe taszítani nézők százezreit. Mind tudjuk, hogy a Marvel kreált már karaktereket minden kategóriában. Akkor mi szükség van még egy poénkodó (szuper)seggfejre a többi mellé? A képregényekben Deadpool mindig is egy kívülállóként volt számon tartva, egy olyan személyként, aki arra hivatott, hogy kissé „túlviccelje” az önmagukat túl komolyan vevő szuperhősöket. Mikor unalmassá válik a sztori, Deadpool kibeszél a képregényekből, hogy már neki is elege van az egészből. Tehát az emberek újat várnak, és meg is kapják egy perverz, pszichopata gyilkosban, aki ettől eltekintve egy nagyon is szerethető karakter.

Sejthető, hogy mindez pontosan addig jó, amíg túl nem lépjük a kitűzött célt, vagyis a röhögőgörcsöt, és a történet nem kezd elhajlani a dilettantizmus, a túlzott alvilági hangulat és a perverzió felé – ez ugyanis nem igazán illik bele egy szuperhősös filmbe.

Hogy túllépte-e vagy sem, azt nem tudom, én a moziban csak a félelmet éreztem. Félelmet attól a pillanattól, amikor én – aki javasolta a filmet – odaállok a patrónusom elé, lefekszem a vágóhídra, és összeroskadok a borotvaéles tekintete alatt.

Valójában, ha elvonatkoztatsz Deadpool „egyedi” humorától, és inkább hátradőlsz a moziban, akkor egész jókat tudsz majd nevetgélni. Viszont a döntőrészben lányokból álló osztályom még annyira sem tartotta a filmet, mint én – összeroskadtam, ahogy rám zúdították haragjukat.

Deadpool valószínűleg egy vitatható karakter. Valakinél kicsapja a biztosítékot, valaki pedig (lehet, hogy túlzok) személyes kedvencének fogadja. De egy dolog biztos: nagyrészt a társaságodtól és a környezetedtől függ, hogy az adott film hülye, perverz humorral teli és másokból gúnyt űző alkotásként, vagy egy hülyéskedős, mai humorral teli és másokat frappánsan kiparodizáló alapműként marad meg benned.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

 Deadpool (2016, 106’)
Rendezte: Tim Miller
Szereplők: Ryan Reynolds, Morena Baccarin, Andre Tricoteux

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Újrahasznosítás

A címbeli tevékenység manapság egyre népszerűbb a művészek körében is. Újságpapírból ruhát készítenek, gyümölcsös ládából bútorokat. De nemcsak a papírt vagy a műanyagot lehet többször felhasználni. A filmes „maradékokat” is. Miért ne készíthetnénk régi jelmezekből, díszletekből és ötletekből filmet? Ehhez hasonló gondolatok keringhettek az Egyiptom istenei című mozi megalkotóinak fejében. Mert arról az egyvelegről, amit összehoztak, csak ez jut eszembe: újrahasznosítás.

Fogjunk egy kis egyiptomi mitológiát, adjunk hozzá egy csipet Star Warst, gyúrjuk össze Harry Potterrel, majd fűszerezzük egy kis Vasemberrel. Ha mindent a fenti recept szerint csináltunk, megkapjuk az Egyiptom isteneit. Most veszek egy nagy levegőt, és megpróbálom egybeszőni azt a rengeteg cselekményszálat, ami az egész alkotást behálózza.

Történetünk az Ókori Egyiptomban játszódik. Az istenek az emberek közt élnek, és ők uralkodnak fölöttük. Minden szép és jó, ameddig be nem toppan Széth (a sivatag ura), és magához nem ragadja Egyiptom trónját. Unokaöccsét, Hóruszt megvakítja, és szemeit elrejti. Bek, az ifjú tolvaj szövetkezik a megalázott fáraóval (Hórusz), és együtt harcolnak Egyiptom szabadságáért.

Most lehet, hogy értetlenül nézed a cikkem, és nem érted, hogy mi bajom van. Ez így, pár mondatban egy teljesen korrekt fantasynak tűnik. És valóban, a film alapötlete egyáltalán nem rossz. Ugyanolyan, mint a filmiparban létező körülbelül ötmillió kalandfilm. De ki kell hogy ábrándítsalak, mert ennek a filmnek a hülyesége nagyrészt nem a történetben, hanem az apró részletekben rejlik. Így hát itt van egy lista azokról a dolgokról, amik a legjobban szúrták a szemem:

  • Az egyiptomi lakosok javarészt fehérbőrűek
  • Az épületek olyanok, mintha a Naboo-ról csórták volna a terveiket
  • Az istenek, mikor felveszik állati alakjukat, leginkább egy nagyon csúnya vasemberre hasonlítanak
  • A halhatatlan istenek meg tudnak halni
  • A Napisten egy űrhajón harcol nap mint nap. Egy hatalmas űrféreggel küzd, aki egy démon is egyben
  • Egyiptomban minden aranyból van, legyen az ékszer, épület vagy vér

Összefoglalva, csak annyit mondanék, hogy ez a film nagyobb pusztítást végez az agysejtjeink között, mint az emberek a Földön ezer év alatt. Szóval, ha valakinek túl nagy az IQ-ja, csak nézze végig a filmet, és a pontszám máris a felére csökken.

Nagy Domonkos (AKG, 7. évf.)

 Egyiptom istenei (Gods of Egypt, 2016, 127’)
Rendezte: Alex Proyas
Szereplők: Gerard Butler, Brenton Thwaites, Nikolaj Coster-Waldau

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nem lesz hétköznapi kollekciója – Benes Anita a Daalarna divatbemutatón

Gyönyörű ruhák, amikben csak magamat látom – a saját esküvőmön. Egy kissé fárasztó pénteki úszás után nekem is lehetőségem volt részt venni a Millenáris parkban a Daalarna 2016-os tavasz-nyári esküvői ruha kollekciójának bemutatásán. Nagyon sietnünk kellett, de pont odaértünk, mire az előadás kezdetét vette. Szerintem a bemutatónak lehetett valami megnyitása, ahol üdvözölték a divatrajongó nézőket, de hát arról pont lemaradtunk. Ennek ellenére a bemutatott ruhák mindegyikét maradéktalanul láthattuk.

Ezelőtt nem ismertem a Daalarna ruhákat, csak annyit tudtam róluk, hogy ezek főleg esküvői ruhák. A bemutató, a ruhák és a helyszín berendezése is mind-mind gyönyörű volt. Azt vettem észre, hogy ahogy a felsorakozó ruhák arculata változott, úgy a show aláfestő zenéje is átvette a ruhák stílusát. Ez a kombináció nekem elnyerte a tetszésem. Főleg azért, mert a nézőtéren remekül lehetett érezni az összhangot. Amikor odaértünk, felálltam a fotóállványra a profi fotósok mellé, hogy én is mindent dokumentálni tudjak. A háttér rózsaszínben pompázott, a helyszín pedig pasztell színű rózsákkal volt díszítve. A bemutató a tavasz hangulatával töltötte meg a termet.

A ruhák megjelenítése eltért egymástól, hiszen a Daalarna ruhák közül bárki stílusához lehet megfelelőt találni. Voltak egyszerű, hagyományos selyemből készült ruhák, akadtak báli ruhák, szív alakú dekoltázzsal, de emellett láthattunk nem megszokott, különleges ruhákat is. Arra is volt példa, amikor egy ruha több anyagból volt összeállítva, mégis passzoltak egymáshoz az anyagok. Néhány egyszerűbb szabású ruha sem ragadt meg az egyszerűségnél hanem csempésztek bele egy kis apróságot, ami bizonyos varázslatot idézett a ruhába.

Főleg a show elején felvonultatott ruháknál játszott nagy szerepet a csipke. Nemcsak a ruhák díszítésében, hanem a ruhák anyagához felhasználva is, nagyon sokszor tűnt fel ez az anyag. Emellett jelen volt a V alakban kivágott hátrész, V alakú dekoltázzsal párosítva. Majdnem minden ruha mellett szerepelt egy csinos fejdísz is. A fejdíszek általában gyöngyökkel voltak kirakva, és önmagukban nagyon jól mutattak, de szerintem a csipke anyag vagy a kidolgozottabb ruhák mellett már kicsit soknak tűntek, tehát nem tudták ugyanazt a hatást elérni, mint az egyszerűbb ruháknál.

A modellek mesébe illő sminket viseltek. A szemükre különböző tavaszias árnyalatú, általában rózsaszín szemhéjpúder került. Ezt a szemhéj tövében pár elegáns gyöngy díszítette. A modellek sminkkel együtt remekül illettek a ruhákhoz, a helyszín hangulatához és az esemény stílusához.

Sajnáltam, hogy a modellek nagyon egyformák voltak, és így számomra hiányzott a menyasszony egyénisége és egyedisége. Köztük akadtak páran, akik szerintem már túl vékonyak voltak, és tényleg nem mutatott rajtuk olyan jól a ruha, mint a normális testalkathoz közelebb lévő lányokon.

Amikor a divatbemutató véget ért (kicsit túl hamar), akkor először is kihasználtuk a lehetőséget, hogy korlátlanul fogyaszthattunk Lindt csokoládégolyókat. Majd megpillantottam a Daalarna vezető tervezőjét, Benes Anitát, nagy erőt vettem magamon, és készítettem vele egy interjút. Nagyon izgultam, és kínosnak éreztem már csak megszólítani is, hisz furcsa lehet, ha az ember egy híres tervező, és egy 13 éves kislány szeretne vele interjút készíteni. De amikor már ott álltam, minden félelmem elszállt, és örültem, hogy beszélhetek vele.

Mi inspirált az esküvői ruhák készítéséhez?

Benes Anita: Most, 2016 tavaszán a virágos kertek. Pontosabban Monet impresszionista festményei, amiket saját kertjében, Givernyben festett. A festményekből származó színek, érzések hozták a hangulatot. A kollekció címe is az, hogy virág.

Hogyan lettél divattervező?

Körülbelül tizenhat éve foglalkozom ruhákkal. Művészeti középiskolába jártam, majd az Iparművészeti Egyetemen tanultam tovább. Két szakot választhatott minden hallgató. Nekem a textil, tehát az alapanyag-tervezés volt a főszakom, a ruha szak pedig a kiegészítő. Még nem vonzott annyira a divattervezés, de elindultam iskolai pályázatokon, volt, ahol egész jó eredményeket értem el, és végül elnyertem egy ösztöndíjat Párizsba.

Melyik ruha volt a személyes kedvenced?

Az utolsó ruhát nagyon szeretem, a virágos aljút. A kollekciót két részletben készítettük el, az egyik fele már októberben debütált New Yorkban, és a másik felével együtt mutattuk be az egészet most Budapesten. Tehát mivel az egy régebbi ruha, már nem az a kedvencem, hanem az utolsó előtti, ami egy nagyon egyszerű selyem, kicsit rövidebb, és hátul van egy nagyon szép arany cipzár. Ez a ruha már újabb modell.

A modelleket a ruhákhoz választottátok?

Igen, ez egy nagyon hosszú folyamat. Egy nagyon hosszú kaszting után döntöm el, hogy kik szerepelnek majd a showban. Most 20 lányt választottunk ki. Amikor már megvan, hogy kikkel dolgozom együtt, akkor választjuk ki, hogy kin melyik ruha lesz.

Hogy készül egy Daalarna esküvői ruha?

Először mindig az alapanyagokat választom ki. Például pont a múlt héten, Párizsban választottam ki a jövő évi kollekció anyagait. Ekkor volt a 2017 tavasz-nyárnak az alapanyag kiállítása, ilyenkor előre dolgozunk. Kiválasztom az összes anyagot, amik a jövő évi kollekcióban benne lesznek. Ezek szépen, sorban, 1-2 hónap alatt megérkeznek, és amikor itt az anyag, akkor találom ki pontosan a ruhákat. Számomra ilyenkor már megvan az a kép, ami a színpadon lesz, amilyen a hangulat lesz, amilyenek a színek lesznek, és utána kezdek el foglalkozni az anyaggal. Körülbelül egy egész éves folyamat, mire ide kerülnek, és itt láthatjátok a kollekciót.

Melyik anyaggal szeretsz legjobban dolgozni?

A csipkéket szeretem a legjobban, és a tiszta selymeket, ezzel a kettővel dolgozok a legszívesebben.

Hogyan szeretsz a legjobban kinézni az utcán, amikor sajnos el kell tekinteni az esküvői ruháktól?

Én a hétköznapokban nagyon szeretem a minimál divatot, a sportos, az uniszex viseletet.

A hétköznapi divat mennyire érdekel?

Nemcsak az esküvői divat hoz lázba, bár nem hinném, hogy hétköznapi kollekcióm is lesz.

Ezt követően készítettünk egy közös képet, és megköszöntem az interjút.

Magunkról is készítettünk pár fotót a rózsás fal előtt, és mielőtt még hazaindultunk volna, beszélgettem az egyik modellel is, Vass Viviennel, aki 22 éves, és az ELTE pszichológia szakán tanul a modellkedés mellet. Elmesélte, hogy milyen hosszú kaszting választotta el őt a bemutatóig. Kérdeztem tőle pár dolgot, és kiderült, hogy rengeteg külföldi cégnél modellkedik, és hogy szerepelt már a Marie Claire címlapján, és a Chanelnek is dolgozott. Nagyon élveztem a beszélgetéseket, és a hazafele úton már nemcsak esküvői ruhák körül forogtak a gondolataim, hanem akörül is, hogy két érdekes emberrel is beszélhettem a bemutató után. Ez az esemény nagyszerű volt számomra, és már várom 2017-est is, csakúgy, mint Benes Anita.

Baranyai Laura (AKG, 7. évf.)

a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Brüsszeli merényletek – én meg a suliban

Az Európai Unióról szóló témahetünkön Szent-Iványi István tartott előadást, Országok közötti kapcsolatok, feszültségek, migráció címmel. Az előadást az egyik tanárunk úgy vezette be, hogy a következő beszélgetés egy nagyon aktuális témát fog körüljárni, de a ma történt brüsszeli merényletek miatt jó alkalom a megemlékezésre is. Talán ekkor éreztem először azt a fojtogató, fagyos érzést, ami elöntött belülről, és amit néha jobban, néha kevésbé éreztem az előadás során. Feszülten vártam, mikor kerülnek végre szóba a ma történtek, ugyanis én akkor hallottam a merényletekről először.

Két robbanás volt a brüsszeli Zaventem repülőtéren, majd még egy, az uniós negyedben található Maelbeek metróállomáson. 34 halott, több mint 130 sebesült. Két magyar is megsérült. A terrortámadást az Iszlám Állam vállalta magára. Belgiumban négyes fokozatú terrorkészültséget vezettek be. A most hallott információk vérfagyasztóak, de pár perccel az előadás után mintha már el is felejtődtek volna. Az iskolai folyosóra visszatér a kiabálás, a röhögés. Én legelőször anyukámnak írok SMS-t, mert több ismerősünk él Brüsszelben. Megkérdezem, tud-e róluk valamit. Valakiről tudja, hogy jól van, valakiről nem. De nyilván, mindenki sokkolt. Ha belegondolok, hogy még arról is volt szó, hogy elutazzunk a témahét keretében Brüsszelbe egy napra, csak végül elvetették a magas jegyárak miatt, arra gondolok bárcsak mindenki így gondolkodott volna, és lehetett ez akár egy égi jel is. Haha. Csak nem vicces. Azt is megírom anyukámnak, hogy semmiképp nem utazhat el Brüsszelbe két hét múlva, ahogy a munkája megkívánná, mert nem engedem. Megnyugtat, hogy nem is fog.

Julie Hoyas

Félek, pedig mindenhonnan azt hallom, hogy nem engedhetjük meg, hogy féljünk. Már csak azok miatt se, akik meghaltak a terrortámadások során. Ekkor kicsit megemberelem magam, de belül fojtogat az érzés. Hazafelé menet süt a nap, nagy tömegek az utcán. (Ehhez képest Brüsszel szinte üres.) A metró bejáratánál álló fegyveres őrök látványától összeszorul a gyomrom. Milyen érzés lehetett a brüsszelieknek, mikor a metró bejáratából csak óriási füstöt láttak kiszállni, ember nem jött ki? És volt olyan gyerek ott, aki metróval ment éppen az iskolába, mint ahogy a barátnőm is teszi minden reggel?

Március 22. - A belga viccek nélküli világnap
http://vidberg.blog.lemonde.fr/

Senki nem felejtette még el a párizsi terrortámadást, és most, hogy a mai naptól a brüsszeli történtek is hozzáadódnak ehhez az európai méretű traumához, az emberek kezdhetik úgy érezni, hogy az EU vezetése nem tudja ellenőrzése alatt tartani a kontinenst fenyegető terrorveszélyt. Nem szabad elbizonytalanodnunk és félnünk. Szerintem már az is nagyon fontos, hogy ebből az egészből ne egy menekültellenes és idegengyűlölő közvélemény alakuljon ki. A terrorizmus egy generációs probléma, és nem mindegyik menekült terrorista. Igazából, azt lehet mondani, hogy néhány terrorista kihasználta a mostani nagymértékű bevándorlást arra, hogy bejusson észrevétlenül Európába. De az is ezt az elméletet támasztja alá, hogy a terroristák esetében sokszor francia és belga állampolgársággal rendelkező személyekről beszélhetünk.

Szerintem fontos, hogy beszéljünk róla, fontos, hogy mindenki magának érezze ezt a problémát, európai állampolgárként. Szerintem nem kell és nem is szabad belesüppedni a sajnálkozásba és a depibe, nem erről van szó, de össze kell fogni, és támogatni kell egymást. Ha egy ilyenfajta értékrend lesz minden fiatalban, akkor már a jövőbe nézve is jobbak az esélyeink a terrorizmus ellen. Semmilyen terrortámadásban nem lehet jó dolgot találni, de ha mást nem, mindenképp megéri elgondolkodni a történteken és a fent említetteken.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Te mennyit fizetnél 1-esekért és 0-ákért?

A legtöbb online videojátékban a pénzesebb játékosok sok előnyhöz juthatnak, ugyanis ezekért az előnyökért hajlandóak egy nagyobb összeget is kifizetni. Olyan játék is van, ahol csak az avatar (a játékos játékbeli megszemélyesítője) vagy valamilyen tárgy kinézete változik meg, de még ezekért sem sajnálják a pénzt a játékosok.

Bevallom, én is költöttem már videojátékokra (nem is olyan keveset, mind gondolnátok), de az általam költött összeg csak sok év leforgása alatt jött össze. Ezek a tárgyak, amiket most nektek bemutatok, egy összegben lettek eladva. Sohasem gondoltam volna, hogy van olyan ember, aki ennyit képes fizetni egy-egy virtuális dologért.

Mivel sehol sem található egy egységes lista, ezért összegyűjtöttem ide a 7 legdrágább virtuális terméket, ár szerint emelkedő sorrendben.

7. Pet Flaming Pink Puppy: 38 ezer dollár = 10,6 millió forint

A mostanában egyre hanyatló DOTA 2 játékban található az ötödik legdrágább virtuális dolog a világon, 2013-ban vásárolta meg egy névtelen kínai rajongó. Ez a termék egy ritka harci kutya, amit kincsekért lehet küldeni, amíg a gazdája a frontvonalon harcol. Az állat ritkaságát a pink színe és a mancsai körül látható lángok együttese adja.

6. Amsterdam: 50 ezer dollár = 14 millió forint

A Second Life nevezetű játék pontosan az, amit a neve leír. Egy második életed lehet, és ott az lehetsz, ami akarsz.

Ebben a játékban vásárolta meg valaki Amsterdamot, benne a híres piros lámpás negyedet is, 2007-ben. Hogy miért? Aki tudja, hogy mit jelent a „piros lámpás negyed” kifejezés, az sejtheti. A városnak napi 50 ezer látogatója volt, tehát ez nem volt egy rossz befektetés.

5. Entropia Universe Egg: 70 ezer dollár = 19,5 millió forint

Megérkeztünk az Entropia Universe világába. Mind az öt dobogósunk innen kerül ki. Hogy miért? Az Entropia Universe játékban át tudod váltani a játékbeli pénzt igazi pénzre, és természetesen fordítva is. A nagyon drága tárgy egy tojás, amiről az a hír járta, hogy majd egy igencsak jelentős dolog fog kikelni belőle. Aztán 3 évvel a 2010-es vásárlás után, az akkor már 6 éve szunnyadó tojásból végül ki is kelt egy nagyon csúnya dínó.

4. Az Entropia univerzum holdja (Monria): 150 ezer dollár = 42 millió forint

Ezt egy befektetői csoport vásárolta meg, és ez a terület azóta tulajdonképpen egy önálló játékká vált a játékban.

3. Crystal Palace Space Station: 330 ezer dollár = 92 millió forint

2009-ben vásárolta meg ezt az űrállomást befektetési céllal egy magánszemély, ugyancsak az Entropia játékban.

2. Club Neverdie: 635 ezer dollár = 177 millió forint

És ismét az Entropia játékban járunk ahol valaki egy szórakozóhelyet vett meg 177 millió forintért. Gondoljatok bele: egy ember 177 millió forintért vett meg pixeleket. Ez nagyon durva!

1. Planet Calyspo: 6 millió dollár = 1,7 milliárd forint

A dobogósunkért egy cég fizetett több mint másfél milliárd forinttal megegyező dollárt az Entropiában. Ez egy játékbeli bolygó, és az az ember, aki képes volt ennyit rááldozni, az egy nagy király volt. Miért? A kis világának már majdnem 1 millió regisztrált felhasználója van.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Marmaduke – egy nagy mafla kutya és kedves sztorija

Egyik kedvenc filmemmel szeretnék vidám kikapcsolódást ajánlani – persze, csak ha szereted az állatokat, akár gyerek vagy, akár az élet gondjaitól megszabadulni kívánó felnőtt.

Én többször is végignéztem a Kansasben élő Winslow család életéről szóló történetet, melyet fenekestül felforgatott a brutálisan nagyra nőtt, ámde igencsak játékos, bájos és kajla dán dog. Marmaduke-kal igazi élmény a fürdés, a sétáltatás és a hétköznapok valamennyi monoton pillanata.

Amikor az apa, Phil Winslow, távol otthonuktól új állást kap, a család Kaliforniába költözik, meghódítani a teljesen újat és idegent. Itt rengeteg kaland és nehézség várja a kissé szétszórt, de jókedvű csapatot. Phil „falkavezért” játszik, amivel az egész családja sorsát megnehezíti. Azon kívül, hogy ő sem találja meg a közös hangot új főnökével, Donnal, gyermekeinek is gondot jelent a beilleszkedés, amire még rátesz egy lapáttal a családon belüli „nem figyelünk egymásra kellően” életérzés.

Marmaduke – macska társával karöltve – az új világban is rengeteg kalamajkát okoz. Kínos, izgalmas és vicces pillanatokat élhetünk át vele. Monumentális négylábú barátunk küzd a hierarchiában elfoglalt helyéért, családtagjai szeretetéért, na és persze küzd az örök szerelemért, amit Jezebell, a gyönyörű skót juhász hölgy testesít meg számára. Ebben a küzdelemben átmenetileg szinte teljesen figyelmen kívül hagyja az igaz barátságot, aminek kapcsán te is elgondolkodhatsz a fontos emberi értékekről.

Néhány konkrétum, amiért érdemes 107 percet szentelned a Tom Dey által rendezett sztorira. Először is, ha kisgyerekek és nagy kutyák együtt szerepelnek egy történetben, az a siker tuti receptje. Ez ebben az estben is igaz. Olykor naiv és valószerűtlen dolgok is történnek a filmben, meseszerű effektek is vannak benne, de ez megengedhető a kedves poénok miatt.

Szemben az átlagos filmvígjátékok gyagyaságaival, ezt a 2010-ben rendezett filmet olyan dolgok teszik igazán naggyá, mint a szeretet mérhetetlen ereje, a barátságért való lemondás, a természetes bátorság, az önfeláldozás, az elfogadás vagy a család összetartása, és nem azok a hülye, elcsépelt, semmitmondó, viccesnek nevezett dolgok. Az még egy plusz pont, hogy az állatok beszélnek, így Marmaduke is megállás nélkül szövegel, és végignarrálja a filmet.

Ezt a kedves családi vígjátékot szívből ajánlom azoknak, akiknek gyerekük vagy kutyájuk (vagy mindkettő) van, mivel a kalandos film a családi hétköznapokat és a családi élet vitáit, nehézségeit is bemutatja. Kedvenc idézetem a filmből: „Az otthon ott van, ahol mi vagyunk.”

Titz Liza (AKG, 7. évf.)

Marmaduke – A kutyakomédia (Marmaduke, 2010, 107’)
Rendezte: Tom Dey
Szereplők: William H. Macy, Judy Greer, Lee Pace

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Élet-képek

Nemrég volt szerencsém a világhírű fotós, Steve McCurry kiállításán és pódiumbeszélgetésén részt venni. Lehet, hogy sokaknak ez a név először nem ugrik be, de ha a National Geographic legsikeresebb címlapjáról, mély zöld szemekkel néző afgán lány portréját említem, azonnal megjelenik a kép az emlékezetünkben.

Szinte már mindenkivel előfordult, hogy egy utazási iroda színes plakátját megpillantva csak arra tudott gondolni, ide szeretnék utazni. Koktélokat szürcsölgetni, sütkérezni a tengerparton vagy egy letűnt kultúra maradványait megcsodálni. Steve McCurry képeit nézegetve az embernek nem mindig az jut először eszébe, hogy vegye a hátizsákját, és repüljön el az első géppel, pedig ugyanazt az országot látja, mint az idilli plakátokon.

India. Számomra ez az ország eddig egy elképzelt mesevilág volt. Színes szárik, illatos fűszerek és a Tádzs Mahal. A kiállításon bemutatott fotók ugyan színesek voltak, de nem voltak boldogak. Minden képnek története van és megérinti a lelket. Ez talán azért is van, mert a képek nincsenek beállítva, megkomponálva, hanem egy-egy pillanat utánozhatatlan töredékei. A bennem legmélyebb nyomot hagyó rádzsasztáni női csoport képe is így készült – Steve McCurry elmondása szerint. A fotón a porvihartól az arcukat eltakaró nőket láthatunk. A száraz és élettelen táj tökéletes kontrasztja az égővörös szárik lobogásának a szélben. Utánaolvasva megtudtam, hogy ezen a területen még ma is erősen él a kasztrendszer hagyománya. A nők kiszolgáltatottak, és nagy részük boldogtalan. A kép olyan, mintha nemcsak a porvihart, hanem az egész világot akarták volna kizárni.

Steve McCurry számomra nagyon szimpatikus volt, minden szempontból. A pódiumbeszélgetés alatt egy jó humorú és igazán kreatív embert ismertem meg. A beszélgetést azzal indították a szervezők, hogy tapsoljuk meg Steve-et, mert az internet szerint tegnap ünnepelte 66. születésnapját. A tömeg elismerő tapsviharban tört ki, amit a fotós hangos nevetése szakított félbe. Kiderült, hogy Steve McCurry valójában áprilisban született. Ezzel a hamis hírrel azt szerették volna bizonyítani, hogy mennyi hamis információ kering róla az interneten, amit ebben a beszélgetésben egyszer és mindenkorra tisztázni fognak. A fotós elmondta, hogy több mint 80-szor járt Indiában, és itt szeret a legjobban fényképezni. Arra a kérdésre pedig, hogy mi a képeinek a titka, azt válaszolta, hogy a fotózás lényege az, hogy más szemszögből lásd a világot, mint a többi ember.

Az egyébként nagyon kicsi méretű kiállításon minden kép elgondolkodtató, szabadjára engedi az ember fantáziáját. Sajnos a kedvenc fotómat, amelyet már korábban is említettem, nem állították ki, csak kivetítették a pódiumbeszélgetés során. A kiállítást csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szeretne ízelítőt kapni távoli kultúrák igazi arcaiból.

Remélem, valamikor én is megcsodálhatom Indiát, és elkaphatok néhány röpke pillanatot, úgy, mint Steve McCurry.

Nagy Domonkos (AKG, 7. évf.)

Steve McCurry – Egy nap / egy kép / egy gondolat
Műcsarnok, 2016. február 25. – április 3.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az esztergomi járat

A nyári szünet utolsó napjaiban végre átadták a Budapesttől Esztergomig közlekedő felújított vasútvonalat, amin már nagyon régóta dolgoztak. Sokan úgy döntöttek, hogy nem fognak dugókban álló buszokon nyomorogni, inkább utaznak vonattal, hiszen ez a leggyorsabb tömegközlekedési jármű – és a legkényelmesebb is. Én is így gondolkodtam.

Az első tanítási napon nagyon meglepődtem, mikor a vonat behajtott a peron elé. Egyetlen egy kocsival rendelkezett. Ebből az következett, hogy senkinek se volt esélye felszállni, hiszen tömve volt az egész. Ez az elkövetkező pár hónapban megtörtént párszor ugyanígy.

Mikor a kocsik mennyiségétől már nem kellett félni, minden rendben volt. De a járat kezdett egyre népszerűbb lenni, ami azt jelentette, hogy jelentősen megnőtt az utasok száma. Így az amúgy is levegőtlen kocsikban még nagyobb lett a hőség. Történt egy ájulás is, melynek én is szemtanúja lehettem, és gondolom nem ez volt az egyetlen.

Aztán ez a korszak is véget ért, mivel egyik reggeltől kezdve nem jöttek a szép piros vonatok, helyettük ismét a régiek érkeztek. Ezt eleinte nem találtam túl jónak, mert persze csak a piros, reggeli járat kapott gyönyörű és csendes kocsikat. De aztán rájöttem, hogy ez így sem is olyan rossz, hiszen nem volt már többé tömegnyomor, és ha volt erőm a szerelvény hátuljába vonszolni magam, még ülőhely is jutott nekem. Ezenkívül mindennap pontosan érkezett.

Sajnos nem tudtam sokáig örülni a pontos vonatnak, ugyanis pár hét múlva már alig volt olyan nap, mikor ne késett volna. Ennek oka részben az volt, hogy leesett pár centi hó, ami miatt a szokásos járatom előtt érkező vonat kilencven percet késett. Szerencsére az enyém csak tízet. A késések a „nagy” hó után is folytatódtak.

Kicsit egy idegesítő, hogy a vasútállomás váróterme és jegypénztára csak kora délutánig van nyitva, ami nagyban megnehezíti a jegy és bérlet vásárlását, mivel máshol nem nagyon lehet vásárolni. Ráadásul, ha zuhog az eső vagy mínusz fokok vannak, nem lehet bemenni a gyönyörűen felújított épületbe, amit pedig tudtommal erre a célra hoztak létre.

Nem tudom, hogy mit kezdenék a vonat nélkül, hiszen, mint azt már a cikk elején említettem, ez a legkényelmesebb és a leggyorsabb tömegközlekedési eszköz. De a folyamatos késések nem a legszerencsésebbek, ha időben szeretnék eljutni az egyik helyről a másikra.

Kovács Emma (7. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Csak egyszer kellett engem összevarrni – interjú a Szertár szertárosával

Késve érkeztem az Örs vezér téri metrómegállóba, ahol Robi már fagyoskodva várt rám. Bementünk az Árkádba, ott pedig beültünk egy kávézóba, és meg lettem hívva egy forró csokira. Nagyon kedvesen és nyitottan válaszolgatott a kérdéseimre.

Zsiros László Róberttel találkoztam és beszélgettem, aki 2008 óta csinál népszerű tudományos videókat a Szertár nevezetű YouTube csatornára.


Hogy jött a Szertár neve?

Amikor elkezdtem kis filmeket csinálni, nem nagyon volt még ilyen videócsatorna. Egy olyan nevet szerettem volna hozzá, ami kapcsolódik a természettudományos ismeretekhez és az oktatáshoz.

Milyen visszajelzéseket kaptál?

Nyilván vannak időnként negatívak, de összességében pozitív a fogadtatás.

Mit dolgozol a szertár mellet?

Csináltam és csinálok most is sok mindent. Amikor elindult a Szertár, akkor a Csodák Palotájában dolgoztam jó ideg. Portugáliában is dolgoztam egy oktatási ügynökségnél, most pedig egy olyan helyen vagyok, ahol tudományos ismeretekkel kapcsolatosan tudunk mindenféle izgalmas foglalkozásokat, rendezvényeket csinálni.

Egy hobbinak tekinted a Szertár csatornát?

Azért ez most már kicsit több mint egy hobbi. Az elején tényleg hobbinak indult, de most már elég szorosan átszövi az életemet. Nehéz elkülöníteni, honnan kezdődnek a hobbik, de én nagyon oda vagyok az ilyesmikért, ahol tenni is lehet valamit – barkácsolni, hackelgetni.

Milyen iskolát végeztél, hogy ennyire otthon vagy a kémia és a fizika világában?

Szerintem ez annyira nem az iskolán múlik, ez inkább saját érdeklődés. A Corvinusra jártam kertészmérnök képzésre, utána pedig a biológia felé mentem el.

Hogyan jönnek az ötletek a videókhoz?

Azokat a jelenségeket, amiket bemutatok, nyilván nem én találtam ki. Viszont az, hogy milyen környezetbe teszem, hogyan mutatom be ezeket, az javarészt saját kútfőből származik. Az pedig, hogy mi ihlet meg, az nagyon változó.

Milyen csapattal dolgozol együtt?

Van egy kollegám, Hauptricht Tamás, akivel együtt dolgozom kereskedelmi dolgokon, de mivel ő is egy megszállott, ezért együtt csináljuk a Szertár videókat és a podcast adásokat. Nem a tesóm, de jó barátok vagyunk.

Volt egy nagyobb kihagyás a csatorna életében. Ez miért volt?

Nagyon sokat dolgoztam, a videókészítéshez pedig sok energia kell, nem is beszélve egyéb tényezőkről, például technikai feltételekről. Ez ma már annyira nem nehéz. Mindenkinek ott van a telefonja, amivel már egy elég jó minőségű felvételt lehet készíteni. Ezek csak néhány éve érhetőek el széles körben. 4-5 éve sokkal jobb volt, ha az embernek volt egy kézi kamerája. A felvételt ugye utána meg kell vágni, de még előtte előkészületeket kell tenni. Ezt napi 12-13 óra munka mellet nem tudtam akkor csinálni.

Előfordult már, hogy felismertek az utcán?

(Mosolyogva) Elő szokott fordulni.

Ilyenkor aláírást is kérnek, vagy csak odaköszönnek?

Olyan is volt már, és azzal nagyon zavarba lehet hozni.

Otthon forgatod a videóidat?

Többnyire otthon, az a legkényelmesebb. Csak otthon van rá a legkevesebb helyszínem. Nyilván van egy magánszférám, amit nem szeretnék a nyilvánosság elé tárni. Jobban örülnék, ha lenne egy semleges helyszínem. De nemsokára költözni fogok, ott pedig úgy tervezem, hogy be lesz rendezve egy olyan rész, ami nyugodtan szerepelhet háttérként.

Nemrég lett meg a 11 ezer facebook követőd. Számítottál erre?

Nem ez járt a fejemben. De most se nagyon ez jár a fejemben. Meg akkor, amikor elkezdtem, még a Facebook is csak bontogatta a szárnyait.

Egy-egy régi részről mi a véleményed? Szörnyülködve nézed vissza és azt nézed, hogy milyen hibáid voltak, vagy pedig mosolyogsz az akkori magadon?

(Nevet) Nyilván szörnyülködök és mosolygok is egyszerre. Azt se tudtam akkoriban, hogy hol kell bekapcsolni a kamerát. Szerencsére nagyon sok TV-s ismerősöm volt, akitől megkaptam a szükséges fejmosást. Nyilván ég és föld az akkori és a mostani hozzáállásom. Igyekszem minél jobb tartalmat gyártani.

Volt már olyan kísérleted, ami rosszul sült el?

Kísérletek közben semmi komoly, de egyszer az előkészületeknél sérültem meg úgy, hogy össze kellett varrni. Ott hibáztam, tanultam belőle. Persze próbálok figyelni arra, hogy mindig elmondjam a biztonsági tennivalókat is.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

szertar.com * youtube.com/szertar

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Öt francia vígjáték, ha már unjuk az amcsi humort

A cím magáért beszél, vágjunk is bele rögtön a közepébe.

1. Így jártam a mostohámmal (Lolo, 2015)

A mozikban január 21-étől vetített filmet Julie Delpy rendezte, és ő játssza benne az egyik főszereplőt is. Témája nem különösebben extra, és a kritikusok is többnyire lehúzták, de mondok pár okot, amiért azért mégis érdemes lehet megnézni. Először is, Julie Delpynek egyedi humora van, amit már megcsillogtatott előző rendezéseiben is, a mostaninál talán jobban is, de akinek tetszik ez a stílus, annak ez a filmje is tetszeni fog.

Kattints a TETSZIK gombra, hogy értesülj azonnal az újabb filmajánlóinkról!

A történt arról szól, hogy egy negyvenes éveiben járó nő, aki mellesleg egyedül neveli az ő ici-pici, édes és tehetséges művész fiát, talál magának (végre!) egy társat, akivel minden jól működik. De csak addig, ameddig a zsarnokoskodó fia el nem kezdi piszkálni a pasit. Nincsenek a filmben világmegváltó gondolatok, de legalább olyan borzasztóan ócska klisék sem. Olyan vicces kis film.

2. Apu vagy anyu? (Papa ou maman, 2015)

A válás nehéz dolog, pláne gyerekkel. És pláne, ha egyik szülő sem akarja a gyerekeit. Sajnos nekem nem derült ki a filmből, hogy miért is olyan borzasztóan galád az a három, 21. századi csemete. Ettől eltekintve, a „csesszünk ki a gyerekekkel, meg egymással” vonal nekem egészen tetszett, humoros volt, de nem próbált minden kis jelenetben hahotaáradatot zúdítani a nézőre. Abszurd humor, de nem az a filozofálgatós, hanem a családi verzió.

3. Válás francia módra (L'ex de ma vie, 2014)

Még egy válásos-vicces történet, nem lövöm le a poént, de mily meglepő, mindkét történet hasonló befejezéssel dicsekedhet...

Csakhogy itt nincsenek gyerekek, itt egy újdonsült menyasszony és egy még mindig hű férj indul útnak Olaszországból Párizsba, a szerelem városába, azért, hogy szuper gyorsan elrendezzék a válásukat. Jellemkomikumból itt sem szenvedünk hiányt, viszont kapunk egy kicsit több lelkizést, avagy miért romlott el a házasság… Egyszóval, itt a történetnek nagyobb helyet is adtak. Mindez megspékelve azzal a tipikus turista-Párizs fílinggel, ugyanis szereplőink a válással az el nem töltött párizsi nászutat is kipipálhatják. És egymás szívatása itt sem marad el, ne aggódjunk!

4. Micsoda nők! (Sous les jupes des filles, 2014)

A több szálon futó történetek egy-egy nő életét jelenítik meg. Az egyik nő egy leszbikus kalandba keveredő anyuka, a másik egy megcsalt feleség, a harmadik, akivel a férje csalja az előző nőt, és így tovább. A szálak lassan összeérnek, és a végén egy szuper buliba csap át az egész. Szigorúan tizenhat karika, mert obszcén poénokból itt nincs hiány. Ez az eddigi abszolút győztesem a francia filmek közül, mert teljesen egyedi humorú alkotás. Szuper! Hogy a férfiakat leköti-e, nos, az egy jó kérdés...

5. Egy kis kiruccanás (La grande vadrouille, 1966)

Vagy mondhatnám bármelyik Louis de Funès filmet…

Elmondhatom, hogy ezeken a filmeken nőttem fel, és tény, hogy kis koromban jobban is tetszettek, de van, ami örök. A gyerekeknek azért tetszik, mert Funès mindenkinek túljár az eszén, legtöbbször  önmagáén is, és olyan egyszerű, de mégis jól felépített történeteket láthatunk, amik mostanában nem nagyon teremnek a vígjáték piacon. A második világháború alatt játszódó történetben van minden, ami egy vígjátékhoz kell. Tízpercnyi apácás jelenet, mellékszálon szerelem, és egy hóbortos, de jószívű alak, aki végül megcsinálja a happy endet. A film egy percig sem unalmas, ráadásul időutazunk is vele.

Sajnálom, ha kihagytam volna a francia vígjátékok kiemelkedő darabjait, de sajnos csak ezeket a filmeket láttam – illetve láttam még olyan borzasztóakat, mint a Divat a szerelem (Chic!, 2015), ami olyan gyenge volt, mint a A pláza ásza Vegasban, csak kifelejtették belőle a humort is. A korábban felsorolt filmekből viszont nem maradt ki, de nem is lett túl amerikai pités, tényleg, egyik sem! Nos, ha kedvet kaptak hozzá, akkor Julie Delpy filmjét még gyorsan nézzék meg a moziban, amíg még játsszák.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Buli a Tüskecsarnokban – képek a Zaz koncertről

Zaz (valódi nevén Isabelle Geffroy) a francia könnyűzene egyik elismert alakja, aki szépen lassan meghódítja az egész világot. A budapesti koncert már idestova három éve volt szerveződőben, és most végre megvalósult.

A koncert kis csúszással, kb. fél kilenckor kezdődött a beígért nyolc óra helyett. A csarnok tömve volt emberekkel. A koncertre való bejutást az online vásárolt jegyek nehézkes leolvasása és a szervezési hibák nehezítették ugyan egy kicsit, de ide senki sem morogni jött.

Az előadás – a látványvilág, a vetítések és az egész performansz – valami fantasztikus volt. A történet, amit elmesélt egy párizsi napról, a házakról, az utcákról, szerintem mindenkinek megragadta a képzeletét. A hangosítás is elég jó volt, a speciális és a hagyományos hangszerek is klasszul szóltak. De ami a legfontosabb, hogy maga a koncert is izgalmas volt. Ami nekem azonnal lejött, hogy ebben a nőben mekkora energia van. Képes volt olyan bulit csinálni, hogy a kb. 5000 emberből kevesebb mint 1000 maradt a helyén, mindenki a székek közt táncolt és a színpad előtt ugrált, figyelmen kívül hagyva azt a koncepciót, hogy ez egy ülő koncert.

Mivel az énekesnő anyanyelve francia, emiatt minden dal is ezen a nyelven íródott, de ez nem okozott olyan nagy gondot, amikor megénekeltette a közönséget. Bár voltak kisebb fennakadások, de az On ira refrénjét mindenki tudta halandzsázni, ahogy a Je veux ismétlődő részeit is. És bár a közönség egy százada ha tudott franciául, ez nem zavarta az énekesnőt abban, hogy két szám között néha lenyomjon egy-két monológot franciául – mert mindenki lelkesen bólogatott hozzá.

Szóval nekem úgy en block nagyon bejött ez a koncert, meg ez az egész ZAZ-jelenség. Remélem, még máskor is jön majd koncertezni Budapestre, mert lenne közönsége.

Rónai Sára (AKG, 9. évf.)

Rónai Gergely képeivel - további képek a cikk után

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Vissza a jövőbe! – kicsit másképp

Ha elérkezik az AKG szülinapja, a diákok nagy része örül. Hogy miért? Szerintem főleg azért, mert ilyenkor egész nap nincs tanítás. A másik oka ennek az, hogy mindig nagyon sok szórakoztató és izgalmas programon veszünk részt, illetve az, hogy ilyenkor mindig együtt ünnepel az iskola, és csodálatos az egésznek a hangulata.

Valóban, most sem kellett csalódnunk. A szervezők (vagyis a 11.-esek), mint általában mindig, most is kitettek magukért, és élvezetessé varázsolták számunkra ezt a napot. A szülinap január 29-én zajlott, mint ahogy megszokhattuk, reggeltől kora délutánig. Idén is csapatokat alkottunk, és csapatokban kellett az összes feladatot megoldanunk. A nyolcadik évfolyamon kívül mindenhol ugyanúgy zajlott a csapatok kialakítása: választanunk kellett egy párt a saját évfolyamunkról, és ezután kerültünk össze más párokkal egy csapatba. Ez azért volt jó, mert mininum egy embert már ismertünk, és így nem éreztük egyedül magunkat.

A szülinap idén is egy kerettörténetre épült. Az igazgató, Horn tanár úr megbütykölte az időgépet, mert szerette volna látni az AKG jövőjét. Ez nem volt túl jó ötlet, ugyanis a múltba került, és ott ragadt. Emiatt nekünk, együtt kellett kiszabadítanunk őt. Fontos volt az összefogás, az erő, és persze az, hogy sikeresen megoldjuk a feladatokat. Ezek a legkülönbözőbbek voltak. Akadtak kevésbé különlegesek is, de akadt jó pár extra is köztük. Ezek közé tartozott például, amikor a telefonszámunk számjegyeinek megfelelő alapanyag összetevőkkel kellett összeállítanunk egy szendvicset, majd azt megenni, de az is izgalmas volt, mikor a diákteraszról kellett egy kötélpályán lecsúsznunk az aulába.

Én mindegyik kihívást élveztem, bár az a kellemes harapnivaló reggeli gyanánt nem lesz a kedvencem (főleg, mert én ettem meg az egészet). A feladatok során az állomásfőnökök többször is figyelmeztettek minket, hogy ha tudunk, hozzunk élő relikviákat az avatásra, mert egyébként a relikviáknak fontos szerepük volt a tervünkben. Lehetett ez bármi, epochafüzet, törikönyv, diáknaptár, vagy akár tesipóló is, mindegy volt. Minél régebbi, annál jobb, az élő relikvia pedig még jobb.

A programok után aztán egy rövid szünetet követően jöhetett is az avatás. Ez előtt mutatkoztak be az élő relikviák, vagyis azok a diákok, akik már végeztek az AKG-ban. Jó volt, mert egész sokan el tudtak jönni. Az avatás ezután a megszokott menetben zajlott. Az új diákok (főleg a hetedikesek és a kilencedikesek) elmondták a szinte minden évben ugyanolyan pontokat tartalmazó esküt, aztán megkapták a pólójukat, majd jöhetett is a tortaevés. Mi, a régen avatottak addig a pontig kicsit talán unatkoztunk (hiszen ez mindig egy lassú folyamat), de állíthatom, a sok torta láttán mindenkinek felcsillant a szeme. Most is széles volt a választék, így mindenki megtalálta a kedvére valót.

És hogy végül sikerült-e kiszabadítani Horn tanár urat? Szerencsére igen. Mit ne mondjak, elég szomorú nap lett volna az ellenkező esetben. De szerencsére sikerült, ez a szülinap is sikerrel zárult, és egy jó élményt nyújtott – szerintem mindenkinek. Jövőre még lelkesebben fogok hozzáállni ehhez az alkalomhoz, hiszen akkor már mi leszünk a szervezők.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)

 fotók: Buzamanisz Dominika, Laskovits Koppány

0 Tovább

Ne nézd meg: Az Éhezők Viadala vége

A méltán híres Éhezők viadala könyvsorozat megfilmesítését is végül befejezték. Mint Hollywoodban mindent, itt is kettészedték az utolsó részt, ezzel nagyobb kasszasikert várva, ami, valljuk be, a torrent és az online kalózfilmek világában már kissé nehézkes. A könyv rajongóinak idáig a sorozat összes filmje nem kis csalódást okozott, és ebből nem maradt ki az utolsó rész se. Bár Jennifer Lawrence Kattniss szerepében nem a legrosszabb, de inkább mégis más filmjeiben tudta kibontakoztatni tehetségét.

Az utolsó rész tartalmilag nem egy nagy durranás, jobb lett volna, ha nem szedik ketté ezt a részt. A történet – ahogy már sejthettük – a lázadók végső háborújával fejeződik be, leigázzák a Kapitóliumot és létrehoznak egy köztársaságot. Mi ebből vajmi keveset fogunk fel, miközben Kattniss lelki szenvedéseit nézzük (a vezetőkkel és a fiúkkal kapcsolatban). Bár a film és a könyv is egyaránt megmutatja, hogy Kattniss egy erős lány, aki tud harcolni, a film még inkább kihozza a Twilight fílinget, és elnyomja azt az értékrendet, amire a film közönségének szüksége lenne.

Mindemellett a film meglepően röhejesen ábrázolja Snow elnök törekvéseit, ami azért is furcsa, mert szerintem Donald Sutherland egy zseniális színész. Mindent összeadva a film azért nem olyan rossz, mint amit vártam, de nem is jó. Leginkább csak le akarták zárni ezt a témát, és ezért készült el, ami valljuk be, kissé szomorú. Bár a sorozatnak nagyon sok rajongója van, és eléggé fel lett hype-olva ez a rész, mégis úgy érzem, hogy se az írónő, se a nézők elvárásait nem tudta rendesen teljesíteni. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez egy vacak film, csak inkább olvassátok el a könyvet, mert jobban megéri, és nem lesz akkora csalódás.

Azt mondom mindenkinek, aki olvassa ezt a cikket, hogy ne menjetek el megnézni a moziba ezt a filmet. Egyrészt azért, mert nem éri meg, másrészt mert már nem is nagyon játsszák a mozikban (gyorsan lecsengett).

Rónai Sára (9. évf.)

 Az Éhezők Viadala - A kiválasztott befejező rész (The Hunger Games: Mockingjay - Part 2, 2015, 136’)
Rendezte: Francis Lawrence
Szereplők: Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Liam Hemsworth, Woody Harrelson

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az AKG szülinap és az avatás

Amint az az AKG-ban tanuló diákok családi és baráti körében közismert, minden évben, az AKG szülinapon (idén ezt január 29-én ünnepeltük) van egy nagy esemény, amit avatásnak hívnak. Az avatással a diákok végre igazi, beavatott AKG-sokká válnak. Minden évben a hetedikeseket, a kilencedikeseket, illetve az év közben vagy a tavalyi év végén becsatlakozottakat avatják. Így hát az én avatásomra is ebben az évben került sor.

Az avatáshoz először is kell egy idősebb avató, aki felavat. Sokan a nyitótáboros szervezőket vagy patrónusaikat kérték fel eme nemes feladat elvégzésére, én egy kedves újságíró-társamat.

A szülinapot, ebből kifolyólag, mi, hetedikesek nagyon vártuk. A nap kerettörténete pedig – hisz’ mit ér a nagy csinnadratta, ha nincs egy zseniális sztori mellé? – az volt, hogy Horn György tanár úr a barátaival együtt feltalálta az időgépet, és előre akart menni, hogy megnézze, milyen lesz az AKG jövője, de sajnos valamit elbaltázott, így sajnos a múltba került, és nekünk kell őt visszahozni, méghozzá relikviák és a koordináták megszerzésének segítségével. A videót, amelyből ez a történet kiderült, a hét elején vetítették le nekünk egyik nyitáson, amivel sikerült elérniük, hogy mindenki tűkön ülve várja a pénteket.

Persze, bármilyen messzinek tűnik is, egyszer minden elérkezik, így az AKG szülinap is eljött. A nap során kb. húszfős csoportokban dolgoztunk, és különböző feladatokat oldottunk meg. Én nagyon élveztem, a kedvencem a szabadulószoba volt. Miután az összes állomáson végigmentünk, lemehettünk az aulába, ahol összegyűlt az egész iskola, az igazgató visszahozásához feltétlenül szükséges relikviákat pedig szépen, időrendben felaggatták madzagokra az egész helyiségben, körbe.

Miután mindenki megérkezett, az egyik tanár elmondta, hogy ez a nap most elsősorban az avatásról fog szólni, de előtte persze még visszahozzuk Gyuri bácsit. Ehhez először is előálltak az élő relikviák, azaz a régebben érettségizett diákok, és együtt próbáltunk ráhangolódni „az Erőre”. Minden avatónak és avatandónak meg kellett fognia egy színes papírlapot, és be kellett állnia az aula közepén felállított, ragasztószalagból készült négyzetrács egy-egy négyzetébe, amelybe olyan színű ragasztószalag volt ragasztva, amilyen színű a papírja volt. Ezután a fejünk fölé kellett tartani a papírt, s rögtön látszott, hogy az embertömegből egy hatalmas „AKG” felirat kerekedett. Végül el kellett kiáltanunk magunkat, jó hangosan, hogy „hajrá, AKG!”, és Horn György már meg is érkezett – méghozzá azon az ideiglenesen felállított drótkötél pályán, ami az aulába vezetett a diákteraszról. Ezen a ponton intéztem egy rövid, de tartalmas fohászt az égiekhez, hogy valaki videózza le a nagy megérkezést. Miután az igazgató egy tizenéves gyerek lazaságával lecsusszant, tartott egy beszédet, amin – szokás szerint – halálra röhögtük magunkat. Ezután végre következhetett az avatás.

Először, kisebb-nagyobb nehézségek árán, de beálltunk egy nagy körbe, az avatónk pedig mögénk állt. Ezután minden avató beszerzett egy kitűzővel ellátott AKG-s pólót. Az S-es méret elég hamar elfogyott, de „nem baj, majd ebben fogsz aludni” nyugtatott meg az avatóm. Következő programpontként az egyik nyitótábor-szervező felolvasta az esküt, amit mindenkinek utána kellett mondania. A szövegen, őszintén szólva, eléggé meglátszott, hogy kik írták (pl. „a táborszervezőimnek mindig köszönök”, „a nyitótábor-szervezőimet mindig magam elé engedem a büfében”), és volt rajta egy-két igencsak meghökkentő pont is („a pónizás szentségét örökké tisztelni fogom”, „Monti bácsiról csak jó dolgokat mondok, mert igazából hallj.”, és a kedvencem: „nem paráználkodom az iskola területén”).

Miután elmondtuk, és megesküdtünk, az avatók hátulról ránk húzták a pólót, és attól a pillanattól kezdve igazi, vérbeli AKG-sok lettünk. Remek érzés volt. Végre nemcsak kívülálló, kezdő kis hetedikesek vagyunk, hanem igazi, tapasztalt diákok, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium tanulói! Persze, attól még mindig hetedikesek maradtunk, és a többiek valószínűleg még mindig kicsiként tekintenek ránk.

Miután az avatási ceremónia megtörtént, immár egy százszázalékosan AKG-s tömeg vetette rá magát a hatalmas kocsikon betolt tortaszeletekre. Jómagam félrevonultam egy többé-kevésbé csendes sarokba, megünnepelni, hogy teljesen és tökéletesen AKG-s vagyok, és felfedezni azt a tényt, miszerint elfogyasztani a tortát és megőrizni emberi méltóságomat, két, egymástól teljesen független dolog.

A pólót egészen estig nem vettem le, bár kétségkívül furcsán nézhettem ki egy lila kardigánra rávett fekete pólóban, de nem érdekes. Összességében nagyon élveztem az AKG szülinapot, főleg az avatás részét, és kár, hogy nem élhetem át ezt az élményt többet.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A visszatérő – avagy DiCaprio kúszik a hóban, és becserkészi az Oscart

A 88. Oscar gálára készülve néztem meg ezt a filmet, mert esélyes volt a legjobb film kategória díjára. Ám, ami igazán érdekelt, az Leonardo DiCaprio alakítása.

A világ minden táján erről beszéltek, hogy ha valamikor, hát most már tényleg látni szerették volna, ahogy Leonardo DiCapriót hívják ki a színpadra. Minden korábbi alkalommal volt egy másik film, ami vagy jobban illett az Oscarhoz, vagy nagyobbat markolt, mind DiCaprio filmjei. Szibériában igencsak komolyan vették a dolgot. Az Oscar for Leo kampányban saját arany ékszereiket gyűjtötték össze beolvasztásra, hogy egyedi díjat adhassanak kedvenc színészüknek. Nem vicc.

Hogy megérdemelte-e a legjobb férfi főszereplő díját, az nem kérdés. Páratlan karrier áll mögötte, ám az Oscar-díj elnyeréséhez egy olyan filmmel kellet előrukkolni, ami direkt nekik készült. Ez volt A visszatérő.

A film a prémvadászok kőkemény életébe enged bepillantást, ahol minden és mindenki azért van, hogy őket eltegye láb alól. DiCaprio, Hugh Glass szerepében, fiával keresi meg azt a pénzt, amit még nem vesztett el, vagy nem lopták el tőle a hidegvérű indiánok. Ám egyszer rátámad egy medve, és csak hajszálnyin múlott, hogy túlélte. Lábait nem tudja használni, nem beszél, csak nyögdécsel, egyértelmű, hogy nagy teher lesz a csapatnak. Meg is állapodik a Tom Hardy által játszott Mr. Fitzegarddal, hogy ő megszünteti a szenvedését. Ám Glass fia ezt nem nézi jó szemmel, így Fitzegard mindkettőjüket megpróbálja megölni. Mikor Glass felébred, a fia holttestét látva bosszút esküszik Fitzegard ellen.

Na, itt kezdődik a film egyik kulcsfontosságú eleme: a mászás. Ennek a filmnek a fele arról szól, hogy Glass a sérülései miatt kúszva kényszerül megkeresni azt, aki mindent elvett tőle. Rengetegszer próbál felállni, és rengetegszer esik el, és feltűnően sokszor ébred fel különféle helyeken. Néha kissé unalmasnak érezzük ezt, és esetenként röhejesnek is, ám meg kell említenem, hogy ha megnéznél egy felvételt arról, ahogy én mászok és ébredek fel különböző helyeken, majd azt, ahogy Leonardo DiCaprio műveli ugyanezt, nagyon is érezhető lenne a különbség. Rengeteg tapasztalat és színészi munka áll azok mögött a jól megfontolt nyögések mögött. De tény, hogy lefaraghattak volna kb. 40 percnyi kúszást a filmből, és akkor nem lett volna (úristen!) 2 óra 31 perces a mozielőadás.

A történet egy másik szálon is fut, ez pedig Fitzegard és egy berezelt fiú bandukolása. Az öreg Fitz karaktere szerintem ezerszer érdekesebb, mint Glass. Alapvetően ő egy bunkó, aki bárkit hidegvérrel lelőne, egy magányos harcos, aki sodródik az árral (hasonlóan Tom Hardy Mad Maxben játszott szerepéhez). Érződik rajta, hogy átélt bizonyos dolgokat, amikből rájött, hogy mindig a saját bőrét kell megmentenie, és nem akar belekeveredni semmi veszélybe. Nagyon érdekes jellem, néha azt éreztem, hogy igazából ő a főszereplő. Szerintem nagyon is megérdemelte volna a legjobb mellékszereplő Oscarját, a Kémek hídjában szereplő Mark Rylance azonban elhappolta ezt előle. A filmben azt is felfogjuk, hogy ő csupán egy harcos, aki túl akarja élni az élet nehézségeit. Ezért is lepett meg a film vége, én más sorsot szántam volna Tomnak.

Amit még érdemes kiemelni, az az, hogy semmilyen National Geographic vagy Attenborough természetfilm nem mutatja be olyan szépen a havas hegyeket, mint a Visszatérő. A természetet minden vadságával, kegyetlenségével és nyugalmával, szinte megszemélyesítve mutatja be.

A film nekem a „megölte a szeretteimet, én pedig vándorlok, próbákat állok ki, és végül egy végső párviadalban mérjük össze erőnket” féle Gladiátor koncepcióra hajaz. A téma és a környezet nem igazán, de maga a történet nagy hasonlóságot mutat vele. A film egyébként nyitva ér véget, rengeteg új karakter, konfliktus és mászás ígéretével kecsegtet. Hogy mi lesz belőle, azt megtudjuk majd a Visszatérő 2: Mászni vagy maradni című filmben.

A 29-e éjjelén leadott Oscar-gálán szívből drukkoltam DiCapriónak. Szerintem az Akadémia felismerte, hogy ez a film egy célzás, egy felszólítás, hogy nyomjanak már Leonardo kezébe egy tetves szobrot. Ám engem, az ő helyében, olyan szinten nem érdekelt volna díj, hogy el sem mentem volna a kiosztóra. DiCaprio tudja, hogy ő a világ egyik legismertebb színésze, és nem kellenek neki díjak, hogy biztos legyen ebben.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

A visszatérő (The Revenant, 2015, 151’)
Rendezte: Alejandro González Inárritu
Szereplők: Tom Hardy, Leonardo DiCaprio, Domhnall Gleeson

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nehezen adta át a halott gyermeket – beszélgetés Röhrig Gézával

Március 4-én, pénteken az AKG-ba látogatott Röhrig Géza, a Saul fia című Oscar-díjas film főszereplője, hogy meséljen nekünk a filmről – meg persze önmagáról is.

Rónai Sára

A színházterem 14 órára dugig megtelt diákokkal, tanárokkal és további érdeklődőkkel. Bár a közönség nagy része látta a filmet, voltak, akik még nem, és inkább azért jöttek, hogy megismerjék ezt a – valljuk be – elég különös fickót. És úgy gondolom, ez sikerült is, mert elég sok mindent megtudtunk róla, olyan dolgokat is, amikre nem számítottunk. Röhrig Géza őszintén mesélt nekünk a nézeteiről, az élményeiről, meg minden másról is, amiről kérdeztük.

Rónai Sára

Megtudtuk, hogy amíg a filmet forgatták, megpróbálta elérni, hogy teljesen belekerüljön egy sonderkommandós bőrébe, és az egész forgatás alatt egy másmilyen állapotba került. Nem igazán érzett, nem igazán gondolkozott, csak tette, amit kell. Azt is kifejtette, hogy mennyit nyomozott és olvasott ebben a témában, hogy meg kellett látnia a holokausztot egy másik oldalról, egy nem túlságosan ismert szemszögből.

Rónai Sára

Röhrig Géza elmondta nekünk, hogy ő hogyan értelmezi a film bizonyos részleteit. Például, hogy amikor a főhős látja, hogy egy fiú túléli a gázkamrát, az valójában mekkora lázadás a rendszer ellen, és amikor ezek ketten egymás szemébe néznek, az hogy ébreszti fel egy kicsit Saulban az emberséget. Azt is megtudtuk, hogy számára a legnehezebben eljátszható jelenet az volt, amikor át kellett adnia a már halott gyereket – négygyerekes apaként ez számára lelkileg megterhelő volt.

Rónai Sára

Rónai Sára

Megtudtuk azt is, hogy Cannes-ban látta először a filmet, és akkor számára is annyira új volt az, amennyire nekünk lehetett. Elmesélte nekünk, hogy már gyerekkorától vele van a holokauszt gondolata, és nagyon is foglalkozik a világ más oldalán lévő hasonló történetekkel. Azt is megtudtuk, hogy nem Saul szerepére szánták először, valamint, hogy verseket ír szabadidejében.

Rónai Sára

Szóval összességében ez a beszélgetés nagyon érdekes volt. Számomra semmiben nem változott meg az, amit korábban gondoltam Röhrig Gézáról, talán csak egy kicsit jobban megismertem őt.

Rónai Sára (AKG, 9. évf.)

Fotók: Széles Gábor és Tüske Csilla (10. évf.)
További képek a beszélgetésről: akg.hu/rohrig

 

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

AKG sítábor, 2016

Síelés, nevetés, kártyázás, hülyéskedés. Így tudnám röviden jellemezni a 2016-os AKG sítábort.

Reggel 8-kor indult a buszunk a suli elől, tehát kb. 7:30-ra ott kellett lenni, hogy bepakolhassunk. Fogjuk rá, hogy ez könnyen ment. Amikor beszálltunk a buszba, én már éreztem, hogy hosszú lesz ez a 8 óra utazás. Ameddig Magyarországon voltunk, mindenki netezett vagy zenét hallgatott. Amikor már határon kívül voltunk, mindenki elővette a filmjeit. Mi, ha jól emlékszem, két filmet néztünk meg, és utána közösségi életet éltünk. Az úton a szervezők még elmondták a szabályokat, és hogy mire figyeljünk oda.

Megérkezéskor elfoglaltuk a szobánkat, mindenki berendezkedett, majd leültünk síugrást nézni. Amikor semmi dolgunk nem volt, ez volt az elfoglaltságunk. Mivel a síelés „veszélyes üzem”, ezért 10-kor már mindenki a szobájában volt, 11-kor pedig már mindenki – elvileg – aludt. Ezt próbáltuk betartani, de nem mindig sikerült.

Másnap 8:15-kor már sícuccban ültünk a reggelink mellet. 9-kor indult a busz, ami elvitt minket a pályához. Első pár csúszást még tanárral tettük meg, de utána mehettünk egyedül síelni. Délben beültünk egy hüttébe, aztán még több síelés és 4-kor visszaindulás a szállásra. A szállóban mindig volt egy kis időnk vacsiig, ezalatt általában kártyáztunk vagy szokásos módon a síugrást néztünk. Vacsora utána pedig megint szabad programunk volt. És ez így ment mindegyik napon.

Harmadnap a szabadidőben átmentem a lányokhoz beszélgetni. Ebből a beszélgetésből 3 perc alatt egy felelsz vagy mersz parti lett, amit mi csak „tett vagy igazságnak” hívtunk. Amíg arra vártunk, hogy valaki kinyögjön egy értelmes kérdést, addig egy évfolyamtársam letiltotta a telefonom, ezért egy októberi állapotot kellett rá visszatennem. Az alkalmazásaimon kívül nagyjából minden meglett.

Az egyik síelés alkalmával láttunk egy boszorkánynak öltözött síelőt, aki integetett nekünk a botjával. Ez később fontos lesz. Pont ebéd előtt az egyik snowboardos barátom eltörte egy évfolyamtársam síbotját. Azt kérte ugyanis: „hadd próbáljam már meg, milyen bottal snowboardozni!” Megpróbálta, nem jött össze. A nap végén, fent a hegyen akkora szél volt, hogy semmit se láttam, és ráléptem a botomra a lécemmel, így az 90°-ba állt be. Ezzel még lementem a hegyről, de a hegy alján letörtem. Lefelé, a felvonóban vettük észre, hogy az egyik barátomnak is meg van hajolva a botja. Így arra tudtunk csak következtetni, hogy a BOTszorkány elátkozott minket, amikor visszaintegetett a botjával.

Az ötödik napon nagyon rosszak voltak a pályák. Mindenhol szűz hó vagy jég volt. Ez egy dolog miatt volt jó: tele volt a pálya jó ugratókkal, amit mindenki ki is használt, így mindenki sokat esett.

Utolsó nap egy fél napot tudtunk volna síelni, de én ezt egy pár barátommal kihagytam. Tehát beültünk egy hüttébe, ahol kártyáztunk, és 3 óra múlva otthagytunk 27 ezer forintnak megfelelő eurót. Ezután következett megint egy 8 órás buszút. Nekem nagyon tetszett a tábor, ajánlom mindenkinek.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

Kövi Zsombor és Czakó Tímea képei

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek