Szubjektív

Csütörtök délutánra színházjegyem volt a Jurányi Inkubátorház egyik új darabjára, a Mi és ők című előadásra. Őszinte leszek, nagy elvárásokkal álltam ehhez az egészhez. Először is, szerettem volna egy olyan darabot látni, amire azt mondom, megérte eljönnöm. És pont ezért vettem a Jurányiba jegyet, mert tudtam, hogy itt kicsit különlegesebb, a megszokott színházi kereteket feszegető és azokat átlépő darabokat lehet látni. És szerencsére, az „elvárásaimnak” nemcsak hogy megfelelt a színdarab, hanem mérföldekkel túl is teljesítette azt.

Az előadás előtt a Jurányi épületében kellett gyülekeznünk, a jegyünkre rá volt írva, hogy érkezési sorrendben tudjuk majd elfoglalni a helyünket. Úgyhogy én, gondolván, hogy majd nagy tolakodás lesz, hamar oda akartam érni, ami ennek ellenére nem jött össze. Úgyhogy beálltunk a folyosó végére és vártunk. Ekkor megérkezett egy hölgy, aki elvezetett minket egy másik épületbe, ahonnan kijött egy fiú. Ő volt Vilmányi Benett, az egyik főszereplő (a kettő közül). Ott álltunk mi, a nézők, egy épület lépcsőházában, és jóformán kezdetét vette az előadás. Csak kapkodtam a fejemet, hogy mennyire modern darab lesz itt, és igen, úgy is volt. Na de, miről is szólt?

2004-ben Oroszországban történt egy terrortámadás (a beszlani túszdráma). Az iskola tanévnyitóján terroristák törtek be az épületbe, túszul ejtve a gyerekeket, anyákat és nagymamákat, meggyilkolva az apukákat. A támadás majdnem 400 ember halálát okozta. A túszokat három napig tartottak fogva egy teremben, legtöbbjük tanuló volt. Az 1148 túszul ejtett gyerekből és szülőkből többen eltűntek, sérüléseket szenvedtek, egy életre sérültekké váltak, vagy csak” lelkileg vagy fizikailag is. Ezt a történetet Carli Wijs 2014-ben drámában dolgozta fel, a magyar darabot Fehér Balázs Benő rendezte, aki színészként is tevékenykedik.

A darab két kisgyerek szemszögéből mutatja be az eseményeket. Az ő leírásuk alapján tudjuk elképzelni a helyszínt, az akkori helyzetet és a tragédiát.

A színpad és a nézőtér egy tornaterem volt, padokon és székeken ültünk két oldalt, és a szereplők a szinte üres teret járták be először, majd a darab során rendezték azt be. Így teremtettek meg egy olyan atmoszférát, amit velejéig áthatottak a szavaik és mozdulataik, minden, ami ott és abban a hatvan percben történt. Mivel nem volt sok díszletelem, ezért sok dolgot nekünk kellett elképzelni, és kicsit talán úgy tudnám leírni az egész darabot, mintha egy barátunk mesélne el egy történetet, és mi azt hallgatnánk. Hiszen nyilván nem jelenítettek meg terroristákat meg túszokat, és erre egyáltalán nem is volt szükség. Az pedig, hogy a darab két kisgyermek szemszögéből engedi láttatni a történteket, nagyon különlegessé teszi az egészet. Hiszen így végig bennünk is megvan a remény, hogy nem, nem is fog megtörténni az a szörnyűség. És aztán bejelentik, hogy megtörtént.

Ennek a darabnak a sikere nagyon is múlott azon, hogy ez a két színész jól játssza a gyerekeket. És sikerült nekik. Amikor egy neveletlen hölgynek megszólalt a telefonja (annak ellenére, hogy háromszor is megkértek minket, hogy kapcsoljuk ki), nem estek ki a szerepből, hanem ugyanazon a kisgyermeki ártatlan hangon szólaltak meg, hogy „semmi baj, tessék csak felvenni, megvárjuk.” És néha zavarba jöttek, elszégyellték magukat, és éreztük közöttük a nemek közötti különbségeket, az érdeklődést és szégyenlősködést egyaránt. Olyan ártatlanok voltak... és sebezhetőek. Talán pont ezért, mert gyerekek, azért fájt annyira az egész történet.

De volt egy másik, nagyon fontos rész is. Hogy tulajdonképpen mi is a színpad részei voltunk. Nem tudtunk elbújni a tizenkettedik sor lágy félhomályába, hogy ne kelljen a szemébe néznünk a szereplőknek. Hogy ne kelljen odanéznünk, amikor valami olyan történik, ami „durva” lenne, vagy félelmetes. Nem volt olyan, hogy elkalandozik a figyelmünk. Nekem egész végig egy kellemetlen érzésem volt, mert az arcomban volt a darab. Ott előttem fél méterrel történt minden, és én feszült figyelemmel kísértem végig. Egy konstans diszkomfort érzetem volt, mert féltem, mert én is ott éltem a darabban. Mert láttam magam előtt a negyvenöt fokban levegőt alig kapó gyerekeket. A maguk alá pisilő kislányokat és a síró nagymamákat. Láttam, ahogy szenved az a sok-sok ember, úgy, hogy nem volt ott semmi, csak két ember és led világítás. És ha valami, akkor szerintem művészet és sikeres előadás.

Nem akarom a darab történetét tovább taglalni, mert nem szeretném előre elmondani azt se, hogy mi történik, és azt se, hogy milyen elemekkel gazdagítja a történetet a szín-tér és a szereplők jelmeze.

Ez egy dráma volt. Egy nagyon jó dráma volt. A vége tragikus volt, és sajnos, bár megtette volna, nem oldozta fel a feszültséget a lezárás. Ott kellett ülnöm úgy, hogy rám zúdították, az arcomba csapták ezt az egészet, és nem kaptam feloldozást, nem kaptam megnyugtatást. Úgy kellett kimennem, hogy basszus. Ez van. Ilyen az élet.

Kegyetlen, rideg, iszonyatos, véres, és szembe kell vele néznünk. Igen, katartikus élmény volt. Életemben nem voltam még ilyen darabon. Amikor kimentem a friss levegőre, még mindig szorító érzés volt a torkomban, egyedül szerettem volna lenni, hogy végiggondoljam, mit éltem át az elmúlt órában. Mert – mint irodalomórán tanultam – a színház a nézőről szól. És akkor jó, ha a nézővel történt valami, amíg megnézte az előadást. És velem történt. Úgyhogy nem mondhatok mást, csak azt, hogy amit az alkotók létrehoztak, az új, egyedi és feszültséggel teli. Egy olyan színdarab, amit ajánlok mindenkinek. Mert terrortámadás ide vagy oda, akkor is alapértékekről és érzelmekről szól a darab, amik örökérvényűségét a gyerekek áldozatával mutatja be. Nem ömlengek tovább, nézze meg, aki csak teheti!

Sándor Csenge (AKG, 11. évf.)

Carly Wijs: Mi és ők (Orlai Produkciós Iroda, Jurányi Ház)
Rendező: Fehér Balázs Benő
Szereplők: László Lili, Vilmányi Benett

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Én minden utazás előtt rendszerint keresztülmegyek az „ezt mégis miért tartottam jó ötletnek” állapoton. Ilyenkor addig húzom-halasztom a pakolást, ameddig csak lehet, és egy pár napig némán sínylődöm a depresszióban – hiszen aki Spanyolországba utazik, az ne panaszkodjon hangosan.

Szóval szombat reggel, amikor már nagyjából készen állt a bőröndöm, kiderült, hogy a napszemüvegem a barátnőmnél maradt, úgyhogy elmentem venni egy ugyanolyat. Meg még csomó teljesen felesleges dolgot, mint például három csomag rágót, mintha a spanyolok nem ismernék, mi az. Aztán kipakoltam még egy könyvet, és csak kettőt vittem magammal... tényleg azt hittem, hogy csomó időm lesz majd olvasni – hát tévedtem. És elindultam.

Jött a repülőút, majd a vonat lekésése, amit én mondjuk egyáltalán nem bántam, mert beülhettem a reptéri Costa Caféba.

Egy jó tanács. Ha a legnagyobb lattét választod, ne vegyél mellé még egy szendvicset meg egy muffint is, mert nem fog lemenni. Úgyhogy, miután egy órán keresztül cipeltem magammal a muffinomat, sajnálatos módon búcsút mondtunk egymásnak. De aggodalomra semmi ok, az elkövetkezendő napokban a muffin volt az utolsó, amire gondoltam.

Na de álljon meg a menet! Egyáltalán miért és kikkel utaztam Spanyolországba?

Mivel az iskolában van egy nyelvi évünk, minek során én és még jó pár társam spanyolt tanultunk, és ennek az évnek része az is, hogy részt veszünk egy csereprogramban. Ez azzal járt, hogy egy hétig mi fogadtunk spanyol cserediákot, majd mi mentünk hozzájuk, ugyancsak egy hétre. Majd utána, hogy kicsit jobban elmerülhessünk a spanyol kultúrában, még Madridba is tettünk egy háromnapos látogatást. Ekkor már apartmanban laktunk, és csak mi, a magyar csoport maradtunk.

Azt hiszem, éjjel egy órakor értünk Vigóba, egy kis spanyol városba, ami az óceán partján fekszik és híres kikötőhely.

Az első aggodalmam, miszerint lesz-e saját szobám, vagy hogy lesz ez az egész „cserediákság”, meg is oldódott, mert még saját fürdőszobám is volt. Úgyhogy én tényleg úgy éltem, mint valami szuper hotelben. Andrea, a cserediákom egy irtózatosan aranyos lány, aki sajnos nem volt különösebben beszédes. Amikor itt volt, én angolul mindenfélét tudtam neki mesélni, viszont náluk, spanyolul ez a feladat rá hárult, és csak olyanokat kérdezett, hogy jól vagyok-e, tehát a spanyoltudásom nem szökött nagyot. De nem baj, azért így is nagyon jó volt.

Első nap a családdal volt programom, de ezt röviden le is zárnám, a lényeg annyi, hogy többet utaztam aznap, mint Budapestről Vigóba, és az összes számot a rádióban kívülről fújtam a végére. Viszont másnap felfedeztük Vigót, és rá kellett ébrednünk, hogy a spanyoloknak tényleg el van csúszva az étkezési rendje. Amikor mi, este olyan kilenckor már azon gondolkoztunk, hogy mikor megyünk aludni, meg ilyesmi... na akkor jött az esti program. Általában tíz és tizenegy között jött a vacsi, és aztán éjfél és egy között mentünk aludni. Ami teljesen rendben is lett volna, ha akkor másnap tízkor kelünk és tizenegykor reggelizünk. De nem, a reggeli rendszerint hétkor volt, és meglepő módon én már a második napon elvesztettem azt a mindig is pokolba kívánt dolgot az életemben, hogy megkívánok valamit. Nem azt mondom, hogy azóta nincs étvágyam... de az étkezés valahogy már nem nyújt akkora élvezetet. Ami egyébként nem egy rossz dolog, de hiányzik, hogy úgy eszembe jusson egy étel, és megkorduljon a gyomrom. Nem, ilyen nincs többé. Gondolom ebből érthetővé vált, hogy sokat ettünk. Nagyon sok finomat. Paellát, tortilla de patatast és még sok minden mást, aminek most nem emlékszem a nevére. Viszont megállapítottam, hogy a polip az olyan, mint a szalonna, a harmadik falat is ugyanolyan, mint az első, és soha többé nem próbálom. Viszont a tintahal, az jó, az tud valamit.

Meglátogattuk Santiago de Compostelát is, ami az El Camino vége, ezért nagyon sok túrázót vagyis zarándokot lehet látni szerte a városban. Itt volt egy idegenvezetőnk is, aki nagyon sokat magyarázott, de isten se tudja miről, és mint utóbb kiderült, a spanyol cserediákjaink se mindig értették, miről is beszél tulajdonképpen. Hát még mi, magyarok.

Iglesia de San Francisco, Santiago de Compostela

Délután szabadon fedezhettünk fel a várost, majd hazautaztunk. Másnap meglátogattuk a Cíes szigeteket. Ez egy természetvédelmi terület, az óceánon lévő szigetek, amelyek annyira gyönyörűek, hogy nincsenek szavak. Ahol a tenger átlátszó kék, a homok szinte fehér, és ott van az erdő, ami zöld. Itt tettünk egy túrát a kilátóig, majd a parton volt időnk fürdeni is. Én pedig az „egyszer élünk” elve szerint meg is fürödtem, pedig az idő amúgy olyan volt, hogy én kabátban és pulóverben voltam, az óceán meg annyira hideg, hogy a csontjaimban éreztem a fájdalmat. De azért egy élmény volt.

Másnap az iskolában volt programunk, ami egy igazán különleges hely. Engem elkápráztatott, hogy az óvodában és az általános iskolában is a tanárok férfiak voltak, és hogy a gyerekek mennyire nyíltan és őszintén viselkedtek velünk, vadidegen fiatalokkal. Egyáltalán nem feszengtek vagy érezték kínosan magukat, amikor meglátogattuk őket. Ez pedig szerintem tökéletes bizonyítéka annak, hogy ahogy ők tanulnak, egy működőképes és innovatív rendszer, amely életrevaló gyerekeket nevel. A tantermekben, a falakon színes plakátok lógtak, és bár az egész épület egy régi és tényleg komoly helynek tűnt, sikerült úgy berendezniük, hogy egyáltalán nem éreztem olyannak, mint mondjuk az én régi iskolámat. Szóval olyan AKG-s volt. Nekem az egész utazásból ez a légkör és ez az élmény volt a legjobb, úgyhogy örülök, hogy benne volt ez a sulis nap, mert abszolút megérte.

Este aztán összepakoltunk és felszálltunk a vonatra, majd éjfélkor kezdetét vette az eddigi legpihentetőbb éjszakám – mivel a lányoknak jutott hálókocsi. Én pedig abban a hitben éltem, hogy majd úgyse fogok tudni aludni, meg majd legalább olvasok… hát nem. Éjfélkor becsuktam a szememet, és legközelebb olyan ötkor ébredtem fel. Magam mellé vettem a telefonomat, hogy hallgassak egy kis zenét, mert már úgyse fogok visszaaludni, de aztán pár pillanattal később sikerült. És fél kilenckor tényleg úgy ébredtem fel, mint aki újjászületett. Én az az ember vagyok, aki általában morcosan, és olyan „ne szólj hozzám fejjel” ébred. Ám aznap mosolyogtam, és olyan hálás voltam a világnak, mint már rég. Kipihent voltam, könnyed és boldog. Szóval kialudtam magamat, és Madridban ébredtem. Ennél azért kevés jobb dolog van az életben, szóval minden okom meg volt boldognak lenni.

Cine Dore, Madrid

Madridban aztán lepakoltuk a csomagjainkat, és elindultunk. A nap végre égetett, már volt okom a napszemüvegemet hordani. Elmentünk vásárolni, mert hát hol, ha nem itt. Csak azt felejtettem el, hogy nekem rendszerint három perc után agyérgörcsöm lesz a shoppingolástól, úgyhogy a Primarkban töltött két óra megviselte az idegszálaimat. Ne menjetek a Primarkba, ha jót akartok magatoknak…

Primark, Madrid

Másnap a Pradóval indítottunk, itt már elég izgatott voltam, aztán a Reína Sofíánál, amikor konkrétan szívdobogást kaptam a tudattól, hogy most miket fogok látni, rá kellett ébrednem, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok a kultúrába. Fantasztikusak voltak a múzeumok, de az az egy-két óra, amit rászántunk, édes kevés volt. Szerintem egy-egy napot kell rászánni, ha úgy tényleg megnézné az ember a képeket, hiszen le kell ülni, meg kell pihenni, és beszélgetni kell a képekről. Mert végre találtam magam mellé egy embert, akinek nem idegesítettek a hozzászólásai, sőt, el is határoztuk, hogy mostantól majd együtt megyünk múzeumba, mert ketten sokkal jobb, mint egyedül vagy a családdal.

Parque Retiro, Madrid

Délutánonként általában szabad program volt, az utolsó napra pedig a fiúk találtak egy focimeccset valamelyik híres stadionban. Na mindegy is, az egy nagyon jó program volt, de mi inkább egy cantautor (dalszerző-énekes) estre mentünk négyen, a tanárnőnkkel. Talán naivak voltunk, de azt gondoltuk, ez egy olyan hangulatos kis kocsma lesz, ahol mindenféle emberek ülnek, és összehozza őket ez a spontán közösségi élmény. Hát, nem ez történt. Megérkeztünk, elsőként. Leültünk egy asztal köré, és rendeltünk innivalót. Szegény pincér, amikor kihozta, kiborította a tálcát, így az egész tea a barátnőmre borult. Oda se neki, lett ennél kínosabb is a helyzet. Megérkezett az előadó valamint még egy ötvenes éveiben járó férfi, aki az este további részében a tea-illatos barátnőmmel igyekezett szemezni… És igen, ennyi volt a közönség. És bármennyire is igyekeztünk, nem tudtuk annyira támogatni a kultúrát, hogy végigüljük a koncertet, három-négy szám után mély egyetértésben elhagytuk a helyszínt.

Amíg a többiek a meccset nézték, mi még bolyongtunk egy kicsit a városban, és este kiültünk kicsit együtt a szálláson lévő teraszra. Akkor szerintem még egyikőnk sem fogta fel, hogy másnap már tömött bőröndökkel sietünk majd a reptérre, magunk mögött hagyva mindenféle emléket, amiket sosem felejtünk majd el.

Sándor Csenge (AKG, 11. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Talán senki nem mondta, hogy ilyen lesz. Hogy nehéz lesz, de ez azért a legjobb dolog is (vagy nem?). Mert most nem a fiús apákról beszélek. Az egy könnyű dolog, egy semmi, már meg se haragudjatok. Hanem azokról az apákról, akiknek lányuk született. Igen, elvileg minden férfi álma, hogy lánya szülessen. Egy királylány.

Haha. Amúgy remélem, tudjátok, hogy ilyen nincs. Vagy mégis? Királylánynak láttok minket, apák? Mint a reklámban, amikor pattanásos kamasz lányát az apja vigasztalja, mert dobta az piszkosul jóképű barátja? Akkor is gyönyörűnek láttok minket, amikor valójában egyáltalán nem vagyunk azok? Igazán jó lenne, ha így lenne... Elmondom, miért.

A lányoknak állítólag első szerelmük az édesapjuk. Na, most gondoljatok bele, hogyha az első szerelemhez, vagyis ehhez viszonyítjuk a többit, akkor milyen férfival fogunk majd összejönni. Állítólag a választottunk az apánkra hasonlít. Ó, istenem! Légyszi, ne! Nem azért, én igazán szeretem az apukámat, de kösz, nem.

Szóval, az egyedüli dicséret, amit az apukámtól kapok, és amit meg is jegyzek (lehet, hogy mást is szokott mondani, de szerintem az azért feltűnne), az a külsőmre vonatkozik. Csak mondom, hogy azért csinosnak lenni és jó ruhákat hordani nem egy nagy teljesítmény. Persze, így is irtózatosan jól esik, amikor reggelente azt mondja, hogy jól nézek ki. De olyankor, amikor jól nézek ki, akkor azt azért én is tudom. Mert tudom, hogy a rúzst azért tettem fel, hogy azért vettem fel a szűk nadrágomat vagy a rövid szoknyámat, mert jól akartam kinézni. És van egy reális énképem, hogy amikor belenézek egy ilyen reggelen a tükörbe, látom, hogy azért ez valaki más. Egy nőiesebb valaki. Mégis, ő az egyetlen, aki ilyeneket szokott nekem mondani, és ez nagyon fontos nekem, jó érzés ezzel a megerősítéssel kilépni az ajtón.

Csak van az a kis, apró gondolat a fejemben, hogy amúgy ezer más dolognak jobban örülnék, ha dicsérne. Nem azért, mert harmadik leszek egy versenyen. Természetes, hogy olyankor gratulál. Hanem, ha mondjuk elolvasná a cikkemet. Odajönne, és azt mondaná: „Tudom, hogy szereted csinálni, és ennek nagyon örülök. Büszke vagyok rád, hogy értelmes mondatokban ki tudod fejezni magadat, a gondolataidat. Hogy egy értelmes és gondolkodó, olvasott nő vagy. Akinek van véleménye a világról, vagy legalábbis a saját világáról”. Hogy örülnék egy SMS-nek, hogy jót nevetett egy írásomon. Igen, jól esne. Mert ez már nekem szólna, nem pedig a külsőmnek.

Hogy mennyire volt kétségbeejtő az a helyzet, amikor feltettük neki a kérdést, hogy miért büszke rám, és gyengébb válaszokat adott, mint a tanáraimtól kapott megerősítések az értékelőimben? Hát, eléggé. Persze, lehet, hogy nem a szavak embere. De könyörgöm, azért két szó is megtette volna, ami őszinte, és nem eltévedt, mint a fene. „Nagyon jó vagy töriből.” Ó, hogy micsoda szerencse, hogy nem szakadt ránk a plafon aznap este!

Aztán itt van még az is, hogy mi, lányok, azért szeretünk megfelelni az apáinknak. És igen, számít a véleményük, még akkor is, ha úgy csinálunk, mintha nem érdekelne minket. Nyilván számít, mert azok az emberek, akiket szeretünk, azoknak a véleményére is adunk. A tanácsaikat meghalljuk, és ha úgy látjuk, hogy van benne igazság, akkor igyekszünk megfogadni azokat.

Amikor pedig apukám értékeli az életemet, és olyan kijelentéseket tesz, amik nagyon meggondolatlanok... azok tudnak fájni. Szóval van, hogy engem nem is érint meg egy-egy súlyos kijelentése. És van, amikor csak sokkal később jut eszembe, hogy amúgy mekkora nyomást helyezett rám azzal a mondattal. Hogy nem elég egy-két embernek elmondanom, hanem minimum ötnek felhozom. És amikor szembesülök a reakciójukkal, akkor jövök rá, hogy nagyon nem helyénvaló, hogy ő ilyeneket mond nekem. Egy apának elsősorban támogatást kellene nyújtania, nem pedig a realitás talaján kell tartania a lányát. Igen, inkább mondják azt, hogy tudunk és fogunk is szárnyalni. Mert akkor talán mi is elhisszük, és meg is tesszük.

Szóval, kedves apák. Ahelyett, hogy kijelentenétek, hogy mit és hogy kéne, inkább kérdezzétek meg, hogy mit és hogy szeretnénk. „Erről mi a véleményed, és arról?” És miután a lányotok elmondta, hogy mit gondol erről meg arról, ti is elmondhatjátok, beszélgethettek, és talán megértitek majd a gondolatait. Hogy nem azért költ annyi pénzt sminkre, mert nincs tisztában a pénz értékével, hanem azért, mert szeretné elfedni a pattanásait. Hogy nem azért iszik vodkát, mert nem tudja, hol a határ, hanem mert pontosan tudja, és tudja azt is, hogy nem lépi át, ha pedig mégis, lesz, aki segít neki. Hogy nem azért nem megy bulizni, mert nem akar, hanem mert senki se hívja. Hogy nem azért van barátja, mert amúgy nem lenne normális tinilány, hanem azért, mert ő tényleg szereti azt a fiút, minden hibája ellenére. Hogy nem azért nincsenek barátai, mert depressziós, hanem mert most egyedüllétre vágyik. Hogy nem azért hanyagolja el magát, mert önbizalomhiányos, és úgy gondolja, senkit nem érdekel, hanem azért, mert most pont nincs energiája még azzal is foglalkozni. Hogy nem azért nem beszél veled, mert utál, hanem azért, mert szétrobban a feje a sok gondolattól.

Hogy nem azért nem akar veled beszélgetni, mert nem akar veled beszélgetni, hanem azért, mert nem akar újra beavatni a dolgaiba, mert nem vagy tekintettel arra, hogy amúgy is milyen törékeny a lelki világa, és egy véletlen poénoddal vagy beszólásoddal újra becsapod magad előtt az ajtót, mert megbántod, és megbánja, hogy elmondta neked. Hogy nem azért nem megy veled sehova, mert szégyell, hanem mert most éppen mással menne és máshova. Hogy nem rád ideges, csak te is éppen ott vagy. És talán ha megkeresnéd az utat, ha nem magadról beszélnél, remélve, hogy felkelti majd a figyelmét a sport vagy a politika, hanem esetleg megkérdeznéd konkrétabban... nem, nem azt, hogy „Mit csináltál ma délután?” hanem, hogy „Mi történt az xy-nal? Akarsz róla mesélni?” és ha nem, hát sajnálom. Másnap is kérdezd meg, és azután is. És keresd meg azt az utat, változtass a hozzáállásodon. Mert amúgy a lányod egy királylány, és ha ő az, akkor te pedig a király vagy, és érezd magad megtisztelve, hogy neked jutott egy királylány az életedbe, aki ilyen is és olyan is, de akkor is ott van a korona a fején, és biztos, hogy nem véletlenül.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A 11. nyelvi évről nemrég írtam, viszont ebben az évben nem a nyelvválasztás az egyetlen kihívás. Itt van még az éves projekt, ami csaknem ugyanolyan nagy döntés és vállalás, hiszen ettől is függ, hogy továbbléphetünk-e a tizenegyedik osztályba. A projekt elkészítésének alapvetően elég szigorú feltételei vannak, munkanaplót kell vezetni, konzulenst kell keresni, miegymás. És akkor még nem beszéltem arról, hogy ugye ezt egy éven keresztül kell csinálni. Szóval tényleg olyan dolgot kell választani, ami érdekli is az embert, és van vele annyi munka, hogy kitartson egy éven át.

Az első konzultálás ezzel kapcsolatban a nyitótáborban van, augusztus végén, amikor úgy nagyjából el kell mondanunk a patrónusoknak, hogy mit képzelünk el. Itt még inkább arra kíváncsiak, hogy van-e már egy körülbelüli elképzelésünk vagy sem. Mert ha nincs, akkor segítenek, hogy mi az erősségünk, esetleg mi az, ami érdekel minket, és eddig még nem volt alkalmunk kipróbálni. Aztán szeptemberben már le kell adni a végleges választást, és ezt hamarosan követi az október elejei projektterv megírása. Ebben kell tisztázni azt, hogy mi a projektünk, és hogy hogyan tervezzük a haladást. Persze nagyon sok projektnél ezt nem lehet teljesen megadni, így ott érdemes feltételes pontokat kitalálni, vagy kifejteni azt, hogy miért nem tudjuk, hogy miképp lesz. Én például olyan időpontokat adtam meg, amikorra biztosan végeznem kell majd egy-egy részfeladattal.

Aztán ideje elkezdeni konzulenst keresnünk. Érdemes minél több embernek elmondani a projektünket, hiszen nagy az esély arra, hogy ők ismernek valakit, vagy hallottak már valakiről, aki esetleg tudna nekünk segíteni. Amikor pedig felkeressük a konzulenst, jó a lehető leghamarabb tisztázni a feltételeket, hiszen az iskola elvárja azt, hogy ez az ember ténylegesen kövesse a munkánkat. És ha úgy érezzük, hogy bár el is vállalná a konzulens, és illik erre a feladatra a képzettsége, mégse szimpatikus, akkor inkább keressünk tovább. Az az igazán jó érzés, amikor tudjuk, hogy a konzulensünket is érdekli a munkánk, neki is egy siker, amikor megcsinálunk valamit, és olyan visszajelzéseket kapunk tőle, hogy egyszerűen öröm hallani a kritikát is. Ez egy olyan munkakapcsolat legyen, ami hosszú távon is működőképes.

Éves projekt 2012. – Karakas Lili: Kazettás mennyezet festése

A munkánkról heti rendszerességgel munkanaplót kell vezetnünk. Vagyis le kell írnunk egy táblázatba, hogy mit csináltunk, és írásos formában is ki kell fejtenünk. Ez, amilyen nehézkés és unalmas feladat, annyira hasznos is. Hiszen ilyenkor kicsit tisztábban átlátjuk, hogy haladtunk azon a héten. Érdemes emlékeztetőt beírni a telefonba, hogy ne felejtsük el, és bevezetni egy időpontot, amikor – ha törik, ha szakad – le tudunk ülni és el tudjuk végezni ezt a tízperces munkát. Valamint szerintem érdemes magunknak összeállítani egy tervet, hogy melyik nap mivel akarunk foglalkozni, és ha nem sikerült betartani, nem kell elmondani senkinek, egyszerűen csak át kell nyilazni a feladatot egy következő hétre. És igyekezni kell nem aggódni azon, hogy mi lesz ezzel az egésszel.

Éves projekt 2012. – Fodor Fanni: Hallássérült gyerekek oktatása

A „piszkozatot” aztán április elején kell leadni a konzulensünknek, hogy olvassa át vagy ellenőrizze le. Ezután még nyilván hosszú idő az átnézés (ha olyan típusú a projektünk), javítgatás stb. És aztán májusban van a bemutatás. Ez egy szóbeli prezentáció, mely a projekt értékelésének 20%-át adja, ami azért – bárhogy is nézzük – jó sok. Erről azonban még én sem tudok túl sokat, hiszen ez még messze van. Viszont az biztos, hogy nem egy háromperces gyors kis PPT összeállításáról van szó.

Éves projekt bemutató vázlata 2016 – Hajdu Tamás: Drón készítése

Most pedig beszéljünk a projektről magáról. Alapjába véve négy műfaj van meghatározva, amelyek:

1. Írásos tanulmány típusú projekt

2. Képi vagy elektronikus – ismeretterjesztő információforráson alapuló – projekt

3. Művészeti alkotás létrehozása

4. Szervezésen alapuló projekt

Ezek természetesen nem kőbe vésett műfajok, minden egyénfüggő, szóval nem kell aggódni. Az viszont nagyon fontos, hogy úgy válasszuk ki a projektünket, hogy tényleg szeresük azt a választást. Hiszen, amikor még a nem is tudom hány órás nyelvtanulás után ismét vissza kell ülni az íróasztalhoz, vagy el kell menni valahova, akkor bizony sokkal könnyebben fog menni, hogyha érdekel minket az a dolog és akarunk vele foglalkozni. Ha a munka nem fáradtság. Szerintem úgy érdemes választani, hogy feltérképezzük, mik azok a dolgok, amik érdekelnek minket, valamint hogy mi az, amiben amúgy is jók vagyunk. Az, hogy mit lenne jó megtanulni az egy év alatt, az persze szintén egy nyomós érv lehet, de őszintén szólva, inkább hallgassunk most a szívünkre. Hiszen igen, nekem fontos lenne megtanulnom például kezelni a számítógépet, de tuti, hogy még október első hetében feladtam volna ezt a vállalásomat, vagy pedig egy értékelhetetlen projektet hozok össze, mert a hideg kiráz ettől a témától. Nekem véletlenül jutott eszembe a projektem ötlete, de annyira izgatott lettem tőle, hogy aztán csomót gondolkodtam rajta, és akkor tudtam, hogy végre rátaláltam, ez lesz a jó.

Kelemen Dorka: Az állam és a vallás megjelenése a kiemelkedő történelmi perekben

Látom magam körül az embereket, hogy nagyon sok dolga van mindenkinek, mégis, akik szeretik és örülnek a projektnek, amit választottak, azok úgy beszélnek róla, hogy azért ha nem is haladnak úgy vele, ahogy elképzelték, érdekli őket. Vagy éppen nyakig vannak az egészben, és semmi mással nem foglalkoznak, mivel a projektjük az, ami igazán és ténylegesen, mindennél jobban érdekli őket. Szerintem ez a legcsodálatosabb, annak ellenére, hogy a többi tevékenységükre nincsen éppen jó hatással.

A fontos az, hogy ne szabjunk gátat magunknak. Persze, nem azt mondom, hogy válasszuk azt, hogy beutazzuk Európát, és mindezt videónapló formájában dokumentáljuk, hiszen ez nem egy olyan dolog, amit biztosan véghez tudunk vinni. Olyat válasszunk, ami baromira érdekel, viszont bele tudjuk passzírozni azt az egy-két órát hetente az életünkbe, amikor a projekttel foglalkozunk. Az sem mellékes, ha a jót a hasznossal össze tudjuk hozni. Tehát legyen a projektben kihívás, olyan, amit meg kell tanulnunk, viszont olyan rész is, ami nekünk nem jelent nehézséget, kirázzuk a kisujjunkból, mert annyira szeretjük csinálni, hogy egyszerűen megy nekünk.

Éves projekt 2013. – Gacsáji Bíborka: Stop Motion

Végezetül pedig mindenkit arra bíztatok, hogy beszéljen a barátaival erről, azokkal, akik a suliba járnak, esetleg ugyanúgy a választás előtt állnak, vagy már túl vannak rajta, hiszen ők tanácsokat tudnak adni, vagy olyan dolgokra tudják majd felhívni a figyelmünket amik eddig eszünkbe sem jutottak. Akik pedig nem AKG-sok, azokkal csak osszuk meg a gondolatainkat, mert ötletelésben is biztosan tudnak segíteni, vagy csak támogatnak, esetleg megmondják, hogy nem biztos, hogy jó választás. Nagyon sokat tudnak az ilyen beszélgetések segíteni a választáskor. De ha nem akarjuk megosztani másokkal, mert esetleg annyira személyes, akkor persze nem kell. A lényeg, hogy valamiért legyen jó nekünk, kamatozzon, a legjobb, ha lelkileg, hogy egy évig azzal az adott dologgal fogunk foglalkozni. Legyen ez főzés, írás, rajzolás, kísérletezés, önkénteskedés, zene, bármi...

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Magyar zenét kell hallgatni. Ez egy kijelentés, nem ajánlás vagy ötlet. Hiszen a magyar zene jó, és biztos vagyok benne, hogy minden ember megtalálhatja a saját ízlésének megfelelő zenekart vagy számokat, csak keresni kell és nem feladni. Mert ha nekem sikerült – pedig én ellenálltam, mint egy betonfal –, akkor mindenkinek fog.

A szüleim imádják a Kispál, Kistehén, Kiscsillag zenekarokat és társaikat. Autóban, otthon, mindenhol hallgattuk a lemezeiket. Azt hiszem, belémivódtak legbelül ezek a számok, és ezért, amikor rájuk kerestem, és fogékony lettem erre a stílusra, úgy beszippantott, mint annak rendje és módja. Szegény kedvenc külföldi zenekaraim félre lettek téve. Mert amiért imádom ezeket a számokat, az a szöveg. Hiszen gyerekként nyilván nem jelentett semmit, vagy ha igen, akkor a tartalom eléggé kifogásolható volt a gyermek-fülemnek, úgyhogy nem nagyon szerettem. Viszont most, amikor a szünetben elmerülhettem az önsajnálat, önértékelés és úgy általában a lelkem legféltettebb bugyraiba, tökéletesen illettek a hangulatomhoz és az életérzésemhez a Kiscsillag számai. A „Ha én lennék” már nyár óta megunhatatlan, dühöngős nótámmá avanzsált, és most, hogy már kívülről fújom a szöveget, soha többé nem akarom elengedni. De egyébként az összes (vagy a legtöbb) számnak hihetetlen jó szövege van. Hiszen persze, jó a hangszerelés, de igazából én a szövegek miatt hallgatom őket.

És bár nehéz megtalálnom azt a pontot, ahol ez az egész elkezdődött, egy biztos, Orfűnek volt köze hozzá. A Fishing on Orfű fesztiválról korábban már írtam egy cikket, és most nem is a fesztivál a lényeg, hanem az ott átélt élmények.

Amikor megérkeztünk az unokatestvéremmel, benéztünk a fesztiválra, és nagy egyetértésben otthagytuk a Csík zenekar koncertjét. Kezdtem is aggódni, hogy én mit fogok csinálni négy napon keresztül esténkét. Aztán bementünk az apartmanba, és beraktunk mindenféle számokat, hogy táncoljak és oldjam magamban a feszültséget. Mert igen, egyszerűen képtelen vagyok táncolni. Aztán, amikor már úgy éreztük, kellően laza vagyok, és mindkettőnknek megjött a kedve, visszamentünk. Éppen Lovasi ötvenéves születésnapi koncertje volt. Befurakodtunk a tömegbe, és akkor először talán a Sirály című számnál jött az érzés, hogy istenem, milyen szép.

A napok sajnos összekeveredtek a fejemben. A következő élményem a Kistehén koncertje volt. Ittam egy fél pohárnyi mojitot, és csak csücsültem a fűben, hallgattam a zenét és nagyon jól éreztem magamat. A „Virágok a réten” volt egy a közül a pár szám közül, amit ismertem, és ez is nagyon ismerős érzés volt. Az, hogy teljesen más helyzetben hallgattam a számot, más érzéseket keltett bennem.

Aztán a 30Y koncertje következett, ott az első sorba szuszakolt be engem két kedves barátnőm, ahol sajnos olyan dögszag volt, hogy majdnem összehánytam magamat, és aztán akkora tömeg lett, hogy el is mentem. Viszont akkor hallottam életemben először az „Elsőre” című számot, aminek első sorai annyira szép metaforái a szerelemnek, hogy már amiatt megéri meghallgatni. Ide is írom, hátha valaki kedvet kap hozzá: „Sokkal jobban szereted, mint ahogy mondod. Ritkábban mondod, mint ahogy, mint ahogy érzed. És ha benned lakik, akkor mindig tudja, hogy nem remeghet a térded.” És mindemelett nagyon jó az egész szám hangulata is.

Szilveszterkor ismertem meg az Ed Is On zenekart, amelyiknek frontembere Tasnádi Bence, színész, ezért sokan ismerhetik. A „Sárga kráterek” számon konkrétan az utcán nevettem fel, pedig nem egy vidám szám, a „Lányok, fiúk” pedig úgy, ahogy van, gyönyörű.

És pár napja találtam rá a „Boldog még” című dalra a Hiperkarmától. És így eljutottam a Biorobothoz is. Mindkettő veszettül jó, nekem valamiért nagyon tetszik a stílus, inkább a Bioroboté, a Hiperkarma ezzel a számmal viszont megvett.

És így, zárásul pedig az első szerelmemmel fejezem be, a Heaven Street Sevennel. Mert azt már kis koromban is imádtam, és most is kívülről tudom az összes szöveget. Óriási szomorúság nekem, hogy feloszlott a zenekar. Hiba volt, de nincs mit tenni. Az összes számuk annyira fülbemászó, hogy szerintem a zenekarok közül talán ez a legkönnyebben befogadható.

Ajánlom tehát, hogy nézz körül a magyar előadók, zenészek, zenekarok közt, remélem találsz majd kedvedre valót.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Most jön el lassan a tizedikesek nyelvválasztásának határideje. Mert az AKG-ban jövőre, vagyis a 11. nyelvi évben, amelyiket most én koptatom, 18 órában kell majd azt a nyelvet tanulják, amit választottak. Én pedig olyan tanácstalan voltam ebben a döntésemben (is), hogy sok-sok órát emésztett fel az életemből az, hogy azon aggódtam, mi a legoptimálisabb választás. És persze sok más iskolában is szembesülhetnek ezzel a kérdéssel a fiatalok, tehát ez természetesen nem iskolaspecifikus dolog. Arra gondoltam, talán segítség lenne azoknak, akik szintén képtelenek gyorsan döntést hozni, hogyha leírom a tapasztalataimat.

Én egészen kilencedik teljesen biztos voltam abban, hogy franciát fogok tanulni. Aztán valamiért, talán mert megtudtam, hogy nagyon nehéz, elbizonytalanodtam. Tényleg ezt akarom én tanulni? Ennek ellenére tizedikben is francia zenét hallgattam, és imádom a francia filmeket is, mégis tudtam, hogy nem fogom a franciát választani. Egyszerűen, amikor elképzeltem magamat, nem láttam, hogy ez nekem való. A barátnőm csodálkozott is, hogy hozzám annyira illik a francia, furcsa, hogy nem azt akarom tanulni. De nem akartam, és nem bántam meg. Szerintem, aki a franciát választja, az szeretetből teszi. Szeretetből a kultúra, a csodálatos Franciaország iránt, és tényleg csak úgy és akkor érdemes ezt a nyelvet választani, ha elhivatottak vagyunk. Mert a francia egy gyönyörű nyelv, gyönyörű kultúra, viszont nehéz. És valamiért ráhúzták ezt a dolgot, hogy a francia olyan „lányos”. Mert tényleg, ha így vesszük, nem sok fiú szereti a francia zenét meg ilyesmi, ki tudja miért. És nálunk a francia csoportba nem is járnak fiúk – ami szerintem elég szomorú, de úgy látszik, nálunk inkább a realitás talaján akartak maradni, és nem a művészetre hajtottak. Sajnálom.

Tehát amikor eldöntöttem, hogy én nem fogok franciát tanulni, el kellett döntenem, hogy német vagy spanyol. Szenvedtem, hogy mi legyen. Még nyáron is, amikor elvileg már döntöttem a spanyol mellett, teljes bizonytalansággal tekintettem a választásomra. Hiszen minden érv a német mellett szólt. Nyáron voltam Németországban, és be kell valljam, nekem nagyon tetszett. Ki gondolta volna, hogy München, amiről az egész családom megállapította, hogy nem egy jó hely, nekem a szívem egyik csücske lesz? Senki. És amúgy is. Az jelent valamit, hogy az évfolyam több mint fele a német nyelvet választja, hogy a német Európában nagyon-nagyon hasznos, és úgy egyáltalán, ez egy reális választás. Szerintem, ha tudod, hogy mondjuk mérnök akarsz lenni, akkor tényleg nagyon jó ötlet a német. Vagy ha valamilyen gazdasági vonalon képzeled el az életedet. Viszont akkor is ott van az a kis dolog, amit most megsúgok. Ha mindenki németet tanul, akkor igazából nem leszel különleges a munkaerőpiacon eme választásoddal. Ki mondta, hogy a spanyol és francia üzletek haldokolnak? Senki, mert ez nincs így. Tehát mivel a másik két nyelvet átlagban sokkal kevesebben beszélik kis országunkban, ezért az sokkal különlegesebb. Úgyhogy nem lehet azt mondani, hogy a némettel aztán most megcsináltad a szerencsédet… Nekem egyébként az alap német életfelfogás volt szimpatikus, bár nem láttam belőle sokat, de azért az első benyomás mindig sokat nyom a latban.

És tudjuk, hogy Németország az egy jóléti állam, és tényleg így van, ki ne akarna a biztonságos, normális opció mellett dönteni? Amúgy nálunk, akik németet tanulnak, mind nagyon szeretik, hiszen a tanárokon múlik a kilencven százalék, és mivel ők a kilencvenből kilencven százalékot bele is adnak, ezért sok probléma nincs. Nem hallottam nagyon, hogy valaki megbánta volna, hogy a németet választotta. Pedig a német nem egy szép nyelv. Ez van. Akik beszélik, mégis azt mondják, hogy „de-de nagyon szép”. Úgyhogy ezt sem lehet felhozni ellene. Én mégse bánom, hogy a spanyol mellett döntöttem. Mert az az igazság, a spanyol a bevállalós…

Hiszen sok érvet nem lehet mellette mondani. Egyszerűen tetszik a kultúra, az életfelfogás, a napsütés… és ezek mind olyan dolgok, amiket az ember a személyisége, a kis szíve miatt mond, és nem azért, mert látja a jövőjét egy spanyol multinál. Én komolyan azért választottam a spanyolt, mert ott jó az idő, és mert nem akartam németet tanulni, mert nem tetszett a nyelv, és mert a szüleim azt mondták, hogy nyugodt szívvel vállaljam csak be. Szóval, nálam pont nem az volt a szülői nyomás, hogy „kisfiam, németet tanulj, mert abban van a jövő”, hanem hogy: „édes lányom, nehogy a németet válaszd, mert az ronda”. Úgyhogy engedtem a szívemnek, és elengedtem a társadalmi nyomást. Alapjában véve Spanyolországról tudtam a legkevesebbet. Nem néztem filmeket, nem hallgattam zenét, nem voltam ott, mármint csak Barcelonában, de az elvileg nem is tartozik oda… szóval értitek. És mégis, egy pillanatra sem bántam meg. Aki azért szeretne spanyolt választani, mert az könnyű, az csalódni fog. Ez is ugyanolyan nehéz, mint a többi, és elmondom, hogy háromszor nehezebb, mint az angol. A ragozás, az érpattintós. De nem számít. Mert amikor beszélsz, akkor egyszerűen menőnek érzed magadat. Mert a spanyol olyan laza. A francia a szép, a német meg a német. Sajnálom kedves németesek. De a németre nem nagyon tudok mit mondani…

Tehát szerintem érdemes mindenféle oldalról körüljárni a témát, és nem úgy választani ki a nyelvet, hogy a legjobb barátod mit választott. Először is, hallgass zenét. Ez azért fontos, mert megismered a hanglejtést, a kiejtést, és hogy úgy egyáltalán el tudod-e képzelni magadat, hogy egy éven keresztül heti milliárd percben ezen próbálsz majd gagyogni. Aztán próbálj meg tájékozódni. Nézd meg, milyen híres emberek származnak abból az országból, milyen műalkotások, keress filmeket. A lényeg, hogy minél behatóbban próbáld megismerni a három kultúrát, és döntsd el, melyik illik legjobban a személyiségedhez. Nem, nem ahhoz, aki vagy, hanem a kis belső énedhez, akivé válni szeretnél. Mert ez biztosan segíteni fog abban, hogy a jó irányba változz. Például én valamilyen szinten lazább lettem, amióta spanyolt tanulok. Hiszen a spanyol életfelfogás tényleg az „élvezd az életet”, és ez amilyen elcsépelt, annyira szuper. Aztán gondolkozz el azon is, hogy miért lesz neked jó, hogy beszéled azt a nyelvet. Én azért még mindig úgy vagyok vele, hogy az angolért odavagyok, hiszen amióta elkezdtem tényleg tanulni, megcsináltam a nyelvvizsgámat meg ilyenek, nekem kitárult a világ. Ezt a spanyollal még nem érzem, de már várom. Hiszen az a megkoronázása a munkának. Szóval ezen is érdemes tűnődnöd. És azért ne engedd, hogy magaddal ragadjanak ezek a sémák. Hogyha szereted a matekot, válaszd a németet, ha meg művészlélek vagy, akkor tuti a francia, és ha úgy beleszarsz az egészbe ahogy van, akkor meg a spanyol. Ez nincs így.

De a lényeg, hogy ne engedd, hogy befolyásoljanak. Se a szüleid, se a barátaid. Neked kell majd ott ülnöd az órán, naponta leülnöd, hogy megtanuld azt a száz szót, és igen, neked kell majd rettentő sokat tanulnod. Mert ha azt hiszed, hogy ez lesz a nyugis éved, hát nem. Nem, ilyen nincs. Ez egy szemenszedett hazugság. Én valamiért ezt az évet is elbénáztam magamnak, és vállaltam különórákat meg ilyenek, és már most hasgörcsöm van attól, mi lesz velem az elkövetkezendő hónapokban. Mert ne feledkezz meg az éves projektről sem, bizony, az se kis piskóta. Szóval, úgy válassz, hogy tényleg tudd szeretni. Van az a mondás, hogy „nem feleségül mész hozzá”, amikor egy döntést kell meghozni. Na, ezt most kivételesen úgy hozd meg, hogy de, igen. Mert ezzel a nyelvel kelsz és fekszel majd az elkövetkezendő háromszáz napban. Amúgy jó lesz, nyugi!

(Írtam-e cikket, amikor a dolgozatra kellett volna készülnöm…)

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Egyedül töltöd a Valentin-napot? Mármint nem úgy, hogy távol van a barátod, vagy ilyesmi, hanem nincs is ilyened. Itt van néhány változat, annak függvényében, hogy milyen lelki állapotot szeretnél elérni.

1. Depresszió – sose lesz senkim

Hát igen, ezzel a hozzáállással ez elég valószínű. De én hiszek abban, hogy minden érzést át kell élni, tehát ha depi van, akkor bizony depi van, a szomorúság elárasztja a mellkasunkat, az esőt mintegy égi jelnek vesszük a könnyezéshez, meg ilyenek.

Szóval, ha szeretnél totál depressziósan Valentin-napozni, akkor húzz haza, amilyen hamar csak lehet, öltözz át a legrusnyább és egyben legkényelmesebb szerelésedbe, vegyél magadhoz minimum háromezer kalóriányi édességet, és nyisd meg az Instagramot, hogy megnézhesd, a barátaid milyen boldogságban töltik el a napot. Aztán hallgasd meg a szomorú lejátszási listádat, töröld a könnyeidet a macskádba, sóhajtozz akkorákat, hogy a ház beleremegjen és meredj a semmibe. Aztán kutass órákon át mindenféle crush-jaid után a neten, nézd meg a fotóikat, és próbáld meg elképzelni az életedet velük. Aztán dobd el a telefonodat dühödben, hogy ez a büdös életben nem fog bekövetkezni, tehát felesleges időtöltés. Aztán lásd be lassan, hogy jobb dolgod nincs, és sírd álomba magadat…

2. Nincs senkim

Nos, szinglinek lenni nem feltétlenül szar. Mármint vannak egyes emberek, akik ezt pont úgy fogják fel, hogy ez itt a lehetőségek mezeje önmagunk számára. Beteljesíthetünk mindent, amit esetleg egy kapcsolat meggátolna. Tehát, menj el mondjuk a barátaiddal bulizni (szerda van, de nem baj, ki lehet rúgni a hámból, nem?), vagy menj el edzőterembe. Mondjuk az kicsit szánalmas szerintem, hogy azzal próbálja valaki menteni magát a depis érzéseitől, hogy mindenféle hülyeséggel foglalja el magát, de hát ízlések és pofonok. Esetleg elmehetsz moziba is, és lazán nézz meg valami cseppet sem romantikus filmet, mert végső soron, szerelem ide vagy oda, én speciel nem szeretem, ha a nyálcsere hangjainak is tanúja vagyok. Szóval nézz meg valami akciófilmet vagy horrort, és röhögj hangosan, ha beszarnak a nézők, hogy „Hó! Látjátok népek, egy szingli még a horrorfilmektől sem ijed meg, nemhogy egy Valentin-naptól! Ja, amúgy előbb mondták, hogy ma van, el is felejtettem.” Igen, hátha elhiszik, hogy mindez igaz…

3. Jaj, de szép nap, nem?

Ha nincs senkid, az nem jelenti azt, hogy nem szeretheted ezt a napot. Mármint kicsit fura, de hát istenkém, vállaljuk önmagunkat! Szóval, ha úgy érzed, hogy a nap csodásan süt be az ablakon, minden összejön, hát örülj ennek. Reagálj szívecskével a barátnőd és a pasija cuki fotójára, biztosíts mindenkit, hogy nem valami béna álca a mosoly az arcodon, hanem te tényleg rendben vagy lelkileg. Sőt, mi több, úgy érzed, hogy ha nem is a szerelem, de a szeretet az rád talált ezen a napon. Bizonygasd egész nyugodtan fűnek-fának, hogy bizony, a Valentin-nap csodás a szinglik számára is. Hiszen ilyenkor a szeretet körbevesz minket. (Jó, nem úgy, mint karácsonykor, de majdnem!) Küldj virágot a szomszédodnak, adj süteményt a kutyádnak vacsorára, és nézz meg egy gyönyörű szerelmes filmet lefekvés előtt. Aztán álmodban találd meg az igazit, és legalább ott engedd át magad a szerelemnek.

4. Szerelmes vagyok, csak szingli

Hát, bizony, ezzel az érzéssel vigyázni kell. Nehogy egy szép kapcsolatot tiporj a földbe ezzel a kirohanásoddal, mindössze azzal az okkal, hogy mikor, ha nem Valentin-napon. Elmondom, bármikor máskor, csak ne ma! Kivéve, ha az illető nagy eséllyel szintén beléd van zúgva, és a legromantikusabb lélek a világon.

Viszont ha a kapcsolatotokra nincs semmi reális esély, akkor nehogy beleszédítsen a sok szívecskés lufi ebbe a meggondolatlan tettbe. Légy résen! Fogadd el, hogy ez van, nincs mit tenni, és próbálj meg normálisan viselkedni, mikor életed szerelme azt ecseteli neked, hogy kit akar randira csábítani. Bólogass, hogy jó ötlet, de azért ne támogasd túlságosan. Látsszon rajtad, hogy igazából nem annyira érdekel. És ki ne mutasd, hogy nem csak róla, hanem még a randira váró illetőről is mindent kinyomoztál az elmúlt fél órában, és még azt is tudod, hogy 2014-ben a szülinapján sötétkék zoknit viselt egy zöld tornacipőhöz. És amikor aztán az orrod alá dugja az előbb említett képet, vágj rettentő csodálkozós, “ó, sose láttam még ezt az embert” arcot. Előtte nem árt tükör előtt gyakorolni!

5. Ma szerelmes vagyok

Nos, ha úgy érzed, képtelen vagy eltölteni egyedül ezt a napot, akkor barátocskám, ideje, hogy rátaposs a gázpedálra. Mert ha estig össze akarsz hozni valakit, akkor nehéz nap elé nézel. Először is, öltözz fel viszonylag kihívóan, de azért szépen. (Fiúk, ha nincs ötletetek, hogy miként lehet nektek kihívóan felöltözni… hát, sajnálom, de most hirtelen nekem sincs.) Aztán viselkedj úgy, mint egy párduc, ehhez tudom ajánlani a National Geographic adásait. És persze ha valakivel beszélgetésbe elegyedsz, hát ne titkold szándékod, lépj a tettek mezejére, amint lehetséges. Persze előtte döntsd el, hogy csak erre az egy napra, vagy ez után is számítani szeretnél az illetőre, és milyen mértékben akarod átélni vele a dolgokat… Szóval nem árt, ha előre bekalkulálod, hogy milyen tervekkel mész neki a napnak.

Például egy romantikus vacsora belefulladhat a hirtelen megismerkedés kínos szituációiba. Meg, talán az is furcsa lehet, ha foglalásod van egy étterembe. Legalább próbálj meg spontán viselkedni, hogy ne látszódjon, hogy bizony nem azért választottad ki őt, mert annyira szimpatikus volt a foghíjas mosolya, hanem mert bizony te most egy missziós hadjárat kellős közepén vagy, és ő a fő kellék.

Remélem, segített ez a gyors összefoglaló, mindenkinek különböző, de akarta szerint sikerülő napot kívánok! Szerelmesek, ti meg imádkozzatok, hogy ne ma derüljön fény a problémáitokra, az étterem közepén, a sült csirke felett. Lányok, értsétek meg, hogy a három méteres plüss maci nemcsak hogy furcsa, de drága is, szóval a kevesebb néha több. Fiúk, ha elfelejtettétek, akkor legalább legyen annyi becsület bennetek, hogy rögtönöztök valamit. Ez lényegében egy necces nap mindenki számára, és a lényeg tulajdonképpen a túlélés. Mindent bele!

Valentino

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A valóság nem olyan, mint egy könyv. Persze, azt mondjuk, hogy tudjuk. De valóban tudjuk? Én egyáltalán nem tudtam. Azt hittem, hogy majd az én életembe is beszambázik egy száznyolcvan centis, hullámos hajú, fehér fogú félisten, aki mindenféle különösebb indok nélkül, egy pillanat alatt belém szeret és vad udvarlásba kezd. Én meg nyilván igent mondok, és aztán az idők végezetéig egymáséi leszünk szerelemben és boldogságban.

Aú, félelmetesen gázul hangzik, nem igaz? Tudom, az is. De tény, hogy én az elmúlt egy-másfél évben végre jobban és tisztábban ráláttam a párkapcsolatokra, mint eddigi életemben bármikor, és azt kell hogy mondjam, baromi bonyolult. Persze, tizenhét éves vagyok, és azért mondhatom és írhatom le most, hogy milyen bonyolultnak látom a párkapcsolatokat, mert eddig nyilván kis pisisként még kevésbé láttam. És persze most is csak valami nagyon felső rétegét kapirgálom az egésznek, hiszen fiatal is vagyok, és abszolút kezdő a témában. Ez a kezdő azért egy jó szó. Mert így nem azt kellett leírnom, hogy nem volt még se barátom, se udvarlóm, sőt, az utolsó fiúval, aki bármiféle érdeklődést tanúsított irántam, ötödikes koromban találkoztam. De ezt is leírtam, hogy tisztán lássatok. Szóval megfogalmazódott bennem, hogy igazából a tinédzser lányok zömének a romantikus könyvek rontják el a szerelmi életét. Hiszen mi van a romantikus tiniregényekben? Felvázolok egy alapsztorit, ami körülbelül a könyvek kilencven százalékára érvényes.

Van egy lány, kicsit fura, például imád olvasni, stréber, csúnya, a lényeg, hogy nem egy népszerű ember. Van egy srác, jól néz ki, bomlanak utána a csajok, de valami mégis furcsa benne is, mert nincs barátnője. A két főszereplőnk valami banális dolog kapcsán egymásba botlik, például egy irodalomórán, ahol kiderül, hogy a fiú valójában egy mély érzésű valaki, a lány pedig normális és jó fej, és kész. Ennyi. Hirtelen a fiú is lángra lobban a lány iránt, akinek természetesen időtlen idők óta tetszik már a srác, és kis huzavona után már jön is a csók és a végtelenségig tartó szerelem.

Na és a valóságban hol van ilyen? Tessék mutatni egy fiút, aki megfelel a könyvekben leírt főszereplőknek, és én megyek, és szerelmes leszek belé. Az a baj, hogy nincsenek ilyen fiúk, de végül is, ne is legyenek. Hiszen hogy olvasson valaki egyszerre Tolsztojt, éljen társasági életet, járjon sportolni és tanuljon is, mint a güzü? Lehetetlen. És akkor rájöttem, hogy amit én keresek, az többé már nem egy száznyolcvan centis reklámfiú, hanem egy olyan ember, akivel beszélgetni tudok, érdeklődik a világ iránt, és ugyanannyi közös dolog van bennünk, mint amennyi különböző. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni. Az nyilván elég nagy hátrány, ha valaki mondjuk neonáci, de ha amúgy az alapvető dolgokban megegyezik az értékrendünk, akkor nagy baj nem lehet. Szóval lányok, azt akarom mondani, hogy ne legyenek odafönn, valahol az ötvenedik emeletél az elvárásaitok. Hiszen gondoljatok bele. Ti olyanok vagytok, mint amilyen csajt elképzel magának egy tinédzser fiú? Basszus, bár tudnám, milyen lányt képzelnek el, úgy összességében, de nem tudom, úgyhogy most ebbe nem is akarok belemenni.

És persze, úgy hangzik, mintha én most arról beszélnék, hogy mindenki tegye zsebre az összes elvárását, és örüljön annak, ami van, de nem erről beszélek. Azt gondolom, hogy nagyon is jó, ha van egy elképzelése az embernek. De az rossz, hogyha csak azért nem veszünk észre egy rakat embert, mert egyszerűen nem találnak bele az általunk megalkotott ideális képbe. Nekem olyan sok kikötésem és megjegyzésem volt e téren, hogy a körülöttem lévő emberek szerintem már csak a szemüket forgatták, amikor újabb és újabb elvárásokkal rukkoltam elő. Most pedig? Hát, nem igazán tudok olyat mondani, ami gátat szabhatna a kapcsolatomnak. Mármint, na jó, ez így nem igaz, hiszen a férfiak fele kapásból megbukik az olyan alap dolgokon, mint például ápoltság meg ilyenek.

A másik pedig, hogy mégis, hogy ismerkedjen valaki, aki nagyjából csak olyan szakkörökre és foglalkozásokra jár, ahol csak lányok vannak. Sajnálom, hogy így van, de amúgy ha elmennék kosárra, akkor se lenne sokkal több esélyem, mert abból meg olyan béna vagyok, hogy az valami hihetetlen.

Valójában az emberek egy csomó előítéletet raktak elém, amiből építettek egy jó nagy falat, és igazából azon se én, se ők már nem nagyon tudunk áttörni. Marha jó, állapítottam meg magamban, és kicsit megmártóztam az önsajnálatban, hogy miért is történt ez így, és én nagyjából tudom is. Hiszen alapjába véve én egy olyan ember vagyok, akinek sok idő kell ahhoz, hogy megnyíljon és lazán viselkedjen. És ha az ember társaságban van, és csak ül mint a kuka, hát akkor senki nem fogja érdekes személyiségnek találni – amit meg is tudok érteni. Úgyhogy elég sok minden elcsúszhatott ezen.

Meg azon, hogy én úgy gondoltam, hogy a többiek mint hülyék, gázak, gyerekesek és a többi, és a többi. Pedig ők is ugyanolyanok, mint én, vagy mint a barátnőim, mint ahogy az az utóbbi időkben kiderült. Csak most már elég nehéz úgy csinálni, mint hetedikben. Odamenni, hogy helló, hát te ki vagy. Mert ha négy év alatt nem érdekelt, akkor miért pont most. Nekem most nőtt be a fejem lágya. Másnak sokkal hamarabb, ő szerencsés... De én nem tudok már mit csinálni, óriási lemaradást próbálok behozni, és ez elég szerencsétlen meg nehéz.

És nem arról van szó, hogy nagyon dolgozok rajta, de tény, hogy sok mindenben megváltoztam, és emiatt nagyon szeretem magamat. Büszke vagyok a dolgokra, amiket tettem, még akkor is, ha nem mindegyik úgy sült el, ahogy akartam. És azt hiszem, hogy ebben elég sokat segített a pszichológusom, mert október óta elkezdtem újra járni, és bár nem tudok konkrét dolgokat mondani, mégis, nem lehet teljesen véletlen, hogy akkor következtek be változások a gondolkodásomban és a tetteimben, amikor ő is jelen volt és jelen van az életemben. Mert az a heti egy alkalom, amikor beszélek vele a tetteimről, a viselkedésemről, és elemezzük, az irtózatosan hasznos és nagyon jót tesz minden szempontból. Szóval, aki úgy gondolja, hogy esetleg abban a cipőben jár, mint én, szerintem érdemes felkeresnie valakit, akivel meg tudja beszélni az élete kérdéseit.

Hogy annak, amit leírtam, nincs se eleje, se vége, az más kérdés. Inkább nevezném eszmefuttatásnak, és akkor nem csapok be senkit. De remélem, hogy aki nem olyan, mint én, az egy kicsit jobban belelátott a helyzetembe, és aki pedig olyan, mint én, az meg talán elgondolkozik ezen. Mert ezeken a dolgokon szerintem kell gondolkozni, és tűnődni, nem lehet, hogy csak úgy folyunk az árral, mert akkor sose fog változás bekövetkezni. És én elmondhatom, hogy a változás irtózatosan stresszes, és ellentmond az ember alapvető természetének, de talán pont ezért nagyon jó. Kizökkent, rácsodálkoztat a világra és önmagunkra, más szemszögből látjuk a dolgokat, és ez mind annyi tapasztalatot ad, ami miatt már abszolút megéri.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Úgy vártam ezt a filmet, mint minden olyat, amiről már az előzetesben tudom, hogy ezt nekem készítették. Sajnálom, ha az ajánlóm túl elfogult lesz, de Az igazi csoda című film nem hazudik, mert úgy ahogy van, az az egy óra ötvenhárom perc tényleg egy igazi csoda.

A főszereplő kisfiú neve Auggie, aki egy genetikai rendellenesség következtében csaknem életképtelenül született. Huszonhét műtéten esett át, mire sikerült elérnie az orvosoknak, hogy lásson, halljon, meg minden egyéb. Viszont egy dolgot nem tudtak megoldani. Az arca tele van hegekkel és forradásokkal, hiszen elsősorban a túléléséért harcoltak, nem pedig a kinézetéért. És ezen sajnos nem lehet változtatni, el kell fogadnia magát úgy, ahogy van. És ha ez még sikerülne is, ott van az a sok-sok ember, akik bámulják és megrettennek tőle.

Auggie szülei úgy döntöttek, ideje a fiúnak iskolába mennie, nem pedig otthon tanulnia az édesanyjával. Az időzítés tökéletesnek tűnik, hiszen ötödikes lesz, és a többi gyerek is újonnan kerül az iskolába, tehát nem ismerik egymást. Egy teljesen új környezet lesz mindenkinek, mi lehetne ennél ideálisabb? Persze a feladat így is borzasztó. Mindenki fél. Az anyuka, az apuka és Via, a nővére is. Szóval Auggie elmegy az iskolába, ahol éri hideg és meleg is. Az egész nagyon életszerű, és mindvégig ott van a humor, ami legtöbbször irónia formájában kerül elő. Emiatt pedig a film egésze, bármennyire is megható nagyon sokszor, mindvégig a földön marad, és nem megy át a nyálas kategóriába. Tehát Auggie küzd, küzd azzal, hogy elfogadja önmagát, azt az arcot, ami ellen nincs mit tennie, és küzd nap mint nap a suliban, hogy elfogadják, és ha lehet, megszeressék. Ő is olyan, mint az összes többi gyerek. Tényleg nagyon vágyna barátokra, de bármennyire is elfogadó közeg a magániskola, ahova jár, a gyerekek akkor is nehezen fogadják el a másságát…

Ekkor vált a történet, és hirtelen Via nézőpontja következik. A főszereplő nővére veszi át a narrálást is, és elmondja, milyen az, hogy az öccse körül forog minden, ő pedig csak egy plusz az egész családban. Sajnos az anyuka nem kezeli jól a helyzetet, tényleg baromira el van hanyagolva szegény lány. A film előnyére válik, hogy ha egy ilyen szereplőről van szó, nem valami hihetetlenül szép lányt választottak, hanem tényleg egy baromi átlagos, szürke kisegeret – komolyan, néha még zavart is, hogy hogy lehet valaki ennyire odaadó és semmilyen.

Hamarosan megismerjük Auggie egy osztálytársának az életét, és még Via barátnője is szóhoz jut. S mindeközben mégis megmarad Auggie főszereplőnek, és követjük, hogy mi történik vele.

Bár egy majdnem kétórás filmről beszélünk, ami nekem nagyon sok szokott lenni, én egyáltalán nem untam magamat. Nem volt olyan rész, ami felesleges lett volna vagy unalmas. Mindennek megvolt a maga helye vagy jelentése, ami miatt ott kellett lennie. A szereplők szerethetőek voltak, és megvolt mindannyiuknak a maguk kihívása, amivel meg kellett küzdeniük a film során. Talán az apuka (Owen Wilson) figurája került legkevésbé kidolgozásra, de cserébe kapott vicces jeleneteket, úgyhogy az sem volt gáz.

A film története nem egy nagy durranás, de tényleg nem is számít. A célja, hogy megismertesse velünk Auggie életének mindenféle szegmensét, a jó és a rossz dolgokat egyaránt, és ettől csodaszép. Persze, van egy rossz gyerek, meg van egy jó barátja, de szerencsére nem raktak még egy szerelmi szálat is hozzá, mert az talán túlzás lett volna – végül is ötödikesekről beszélünk.

Most pedig beszéljünk arról, hogy ez a film egy sírós film. Van benne minimum tíz olyan jelenet (ami, lássuk be, meglepően sok), ahol bizony elő lehet venni a zsepiket, és bele lehet könnyezni egész nyugodtan. Nekem is végig gombóc volt a torkomban, és még mindig nem sikerült szabadulnom a film hatása alól, valószínűleg, mert nem tudtam még kisírni magamból, de erre hamarosan sort kell kerítenem. Tényleg annyi megható, őszinte jelenet van, ami mellett a legszívtelenebb ember sem fog tudni elmenni. Én nagyon nem szeretem a nyálas filmeket, de ez, esküszöm, soha nem lépi át azt a bizonyos hoolywoodi határt. A szeretetről és elfogadásról szól, ami egy örök, megunhatatlan téma, és mégis tud újat mutatni, mert őszinte. És ez itt a lényeg. Ez az, ami miatt a mellettem ülő két férfi – egy húszas, nachost zabáló, és egy negyvenes, feleségestül jövő – is könnyes szemmel állt föl a székéből a film végénél. Hát nem csodálatos? Hogy a férfiak is mertek és tudtak sírni?

A gyerekszínészeknek pedig jár még pár sor, mert szerintem mind nagyon aranyosak voltak, és igazán jól játszottak. A főszereplőt alakító Jacob Trembley nekem már kedvencemmé vált a Szoba című filmből, de a többiek is nagyon jók voltak. Az apró arcmimikák, amik alig láthatóan fejeztek ki egy csomó érzelmet, nagyon pontosak voltak, és szerencsére nem játszották túl magukat. Emiatt is volt a film teljesen hihető, és mint már párszor említettem, őszinte.

Ajánlom ezt a filmet mindenkinek. Sőt, ha tehetném, akkor azt mondanám, hogy kötelező megnézni. Tényleg jó film, vicces, és üzenete is van, amit nem ártana, ha minél több kisgyerek látna. És most, ha ezt egy szülő olvassa, és az lenne a kifogása, hogy „jajj, de hát milyen csúnyára van maszkírozva az a kisfiú”, na akkor ő menjen el először, és engedje, hogy a film meggyőzze arról, hogy a porontya nem azt fogja gondolni a film befejeztével, hogy rosszat fogok álmodni, hanem, hogy lám, a mozgássérültek, vakok és mindenféle „más” emberek, egyáltalán nem is mások, hanem pont ugyanolyanok, mint te vagy én.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

Válasz a filmajánlóra: Mi az igazi csoda?

Az igazi csoda (Wonder, 2017, 113’)
Rendezte: Stephen Chbosky
Szereplők: Jacob Tremblay, Julia Roberts, Owen Wilson

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A jóga nem sport – állította az egyik ismerősöm. Aha, hát, ha úgy nézzük, akkor a foci meg csak foci. Mert a jóga az sport, és annál még sokkal több is. Csak rá kell érezni, ki kell próbálni, egyszer, kétszer, háromszor, és lehet, hogy akkor se fog tetszeni, de hátha.

Először nyolcadikos voltam, amikor kipróbáltam az iskolában a jógát. Akkor nem igazán jött be. Akkor és úgy lógtam az órákról, ahogy csak tudtam. Aztán már nem értem rá soha a sulis órák időpontjaiban, ezért elmentem egy jóga-stúdióba, és elkezdtem hatha jógázni. Csakhogy az sem tetszett különösebben. Viszont itt már nem magával a jógával, hanem sokkal inkább az oktatóval volt problémám, aki nem volt különösebben szimpatikus, bár akkor még nem tudtam megmondani, pontosan mi az, ami nem tetszik benne.

Meg az a társaság és a korosztály sem épp nekem való volt… Semmiképp sem leszólással mondom, de inkább idősek vettek részt azokon az órákon, hatvan év körüliek vagy afölöttiek is voltak, és ha ők el is fáradtak, én nagyon ritkán. Nyáron az unokatestvérem mutatott egy applikációt, a neve Down Dog. Ez egy nagyon szuper jóga app, állítható nehézségi szintekkel, zenei aláfestéssel, magyarázattal. És sokszor jógáztam is ezzel, aztán amikor besűrűsödtek a napjaim, lassan elmaradoztak ezek a húsz percek.

Viszont elhatároztam, hogy az idén is a jógát választom sportkörnek, és októberben el is mentem az első alkalomra, ugyanabba a stúdióba, de egy másik tanárhoz, aki ashtanga jógát oktat. Erről az ágazatról annyit kell tudni, hogy a hatha jóga dinamikus változata, melyben az ászanákat öt légzés erejéig kell kitartani. Az első órám alapból cikisen indult, mert vérzett a lábam, és nem volt sebtapasz otthon, úgyhogy kínomban egy gézdarabot tekertem a lábujjamra és ráhúztam a zoknit. Viszont a zokni csúszott és kényelmetlen volt miközben végeztem a gyakorlatokat. Jógázni mezítláb kell (és nem kell belegondolni abba, hogy ahol most a te lábad van, a következő percben pedig a homlokod, ott kinek a lába vagy tenyere vagy homloka izzadt előtte).

Visszatérve az első órám viszontagságaihoz. Nagyjából negyedóra után, amikor már rendesen meg voltam izzadva, zakatoltak a fejemben a kérdések, hogy mégis miért vagyok itt, miért ilyen nehéz ez. Aztán vége lett az ugrálós, megerőltetőbb résznek, és jöttek a nyújtósabb, koncentrálósabb feladatok, amelyeknél folyton körbe járt köztünk, résztvevők között az oktató lány, és segített, megigazított minket. És ekkor jöttem rá, hogy ez hiányzott nekem az előző oktatómból. Az odafigyelés, a segítségnyújtás. Mert bár ő is segített, teljesen másként ért hozzánk, szerintem pedig nagyon fontos az, hogy érezze az ember, hogy az oktató azért van ott, hogy segítsen neki, nem pedig azért, hogy kijavítsa. Érthető a különbség? Úgyhogy az óra végén már repesett a szívem, hogy végül is mindent megkaptam, amit akartam, elfáradtam és meg is izzadtam, ugyanakkor vissza akartam jönni és folytatni. Amit hamarosan meg is tettem.

És a második alkalom után már nem öt, hanem csak két napig volt durva izomlázam, aminek kifejezetten örültem. És megfigyeltem magamon, hogy az óra közben tudok semmire sem gondolni, csak úgy elengedni magamat anélkül, hogy zakatolna az agyam, ami nagyon jó és fontos. Mert az otthoni gyakorlások során ezt nem tudtam soha elérni, és ezért soha nem is voltam elégedett. Valamint, amikor például a fejemet a lábamhoz húzom, mert éppen ez a feladat, és úgy érzem, hogy kihozom magamból a maximumot, amikor odajön az oktató, megnyomja a hátamat, és hopp, a homlokom máris a sípcsontomat súrolja, akkor érzem azt, hogy nem véletlenül jöttem el ide. Mert így érzem, hogy fejlődök, hogy segítséget kapok, hogy pontosan hogyan kell tartanom a testemet egyes pózokban, mikor kell levegőt vennem stb. És amikor másnap lefekvés előtt elvégzek egy-két gyakorlatot, érzem a hálát és az erőt a testemben. Ezt pedig a jógának köszönhetem, mert jógázni türelemmel, odafigyeléssel és kitartással lehet. És szerdán ismét ott leszek, hogy abban az egy és negyed órában ismét csak én legyek és a jóga.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!