Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Interjú a példaképemmel, Zoób Katival

„Na, és mi leszel, ha nagy leszel?” Ettől a mondattól szinte mindegyik gyerek hátán végigszalad a hideg. Mert persze oviban még mindenki biztos volt benne, hogy tűzoltó lesz. De aztán? A gyerekeknek csak egy igen kicsi része tudja, hogy mi érdekli igazán, és mihez van tehetsége. Van, aki már kicsi korában rájön, van, aki nem. Ez így természetes.

Én az előbbi csoportba tartozom, ugyanis már egészen kicsi korom óta az az álmom, hogy divattervező legyek. Ezt pedig rengetegen nem tudják megérteni. Azt, hogy szeretek ruhákat rajzolni, és lehetőség szerint varrni is dolgokat. És hogy ez miért ilyen furcsa? Mert fiú vagyok. Menjek szépen jogi karra vagy legyek bokszoló. Hát nem. Nem leszek se bankár, se sportoló. Ez így jól hangzik. Magabiztos és erős. De amikor visszahallasz magadról pletykákat meg rosszindulatú véleményeket, elszomorodsz. Ilyenkor mindenkinek szüksége van egy barátra, egy szülőre, egy példaképre. Egy barátra, aki támogat, egy szülőre, aki vigasztal és egy példamutatóra, akinek tanulhatsz a hibáiból. Aki erőt ad. Egy olyan emberre, akiben valamilyen módon felfedezed saját magad.

Én pedig azok közé a szerencsések közé tartozom, akik találkoztak példaképükkel. A selyem útja divatbemutatón válthattam néhány szót kedvenc divattervezőmmel, Zoób Katival.

Először azt szeretném megkérdezni, hogy gyerekkorodban is divattervező szerettél volna lenni?

Nem, de amióta az eszemet tudom, mindig valamit szabok, varrok. De egyáltalán nem szertettem volna divattervező lenni. Tulajdonképpen nem is tudom, mi szerettem volna lenni.

Melyik kor divatja van rád a legnagyobb hatással?

Természetesen a mai kor divatja. A divatban az a fantasztikus, hogy az ember bemutathatja a múltról alkotott gondolatait. A divatnak az a lényege, hogy egy stílus szülessen, menjen ki a divatból, aztán megint szülessen, és megint menjen ki a divatból – és ez inspiráljon mindenkit. A divat egy csodálatos körforgás, és ez a kor, amiben mi most élünk, azért nagyon jó, mert nincsenek szigorú szabályok, nem kötelező egy logikával gondolkodni és öltözködni.

Van olyan példaképed vagy másik tervező, akinek a munkáiból inspirálódsz?

Nekem nagyon sok tervezőhöz van vonzódásom, de a legfontosabb számomra szakmailag Chan Frank Ferri. Ő egy építész volt, aki a Dior divatháznak is dolgozott. Egy csodálatos egyéni szabásvonalrendszert valósított meg, márpedig nekem a divat a szabásvonalakból áll. Amit ő képviselt, az a tiszta, klasszikus, ám mindig kicsit építészeti elemekre épülő stílus, az nagyon nagy kedvencem. De tudnék sorolni legalább ötvenet, akikben mindig találok valami olyat, ami nagyon érdekes.

De az a két fiatal tervező, akik ma itt bemutattak velünk együtt, ők is nagyon érdekesek, mert egy egészen más arculatát, felfogását mutatják be a kínai selyemnek. Egy nagyon vidám, színes és modern arculatát. Én pedig egy húsz éves divatvonalat hozok, és azt gondolom, hogy ez így tökéletes, mert inspiráljuk egymást.

Mit üzennél azoknak, akik divattervezők szeretnének lenni?

Azt, hogy ne csak rajzolni, hanem is varrni szeressenek, mert az a legjobb az egészben.

Nagy Domonkos (AKG, 7. évf.)
fotók: Nagy Domonkos, kattizoob.hu, pumpkin-paradise.com

Zoób Kati divattervező, építész, jelmeztervező és bábkészítő is. Divattervezőként a legelismertebb, több mint húsz éves karriert tudhat maga után. Kollekciói az egész világot bejárták már, Shanghaitól kezdve Párizson át Londonig. Elnyerte a Best Natural Fashion Awards Shanghait, és 2009-ben megválasztották a Magyar Kultúra Nagykövetének.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Újrahasznosítás

A címbeli tevékenység manapság egyre népszerűbb a művészek körében is. Újságpapírból ruhát készítenek, gyümölcsös ládából bútorokat. De nemcsak a papírt vagy a műanyagot lehet többször felhasználni. A filmes „maradékokat” is. Miért ne készíthetnénk régi jelmezekből, díszletekből és ötletekből filmet? Ehhez hasonló gondolatok keringhettek az Egyiptom istenei című mozi megalkotóinak fejében. Mert arról az egyvelegről, amit összehoztak, csak ez jut eszembe: újrahasznosítás.

Fogjunk egy kis egyiptomi mitológiát, adjunk hozzá egy csipet Star Warst, gyúrjuk össze Harry Potterrel, majd fűszerezzük egy kis Vasemberrel. Ha mindent a fenti recept szerint csináltunk, megkapjuk az Egyiptom isteneit. Most veszek egy nagy levegőt, és megpróbálom egybeszőni azt a rengeteg cselekményszálat, ami az egész alkotást behálózza.

Történetünk az Ókori Egyiptomban játszódik. Az istenek az emberek közt élnek, és ők uralkodnak fölöttük. Minden szép és jó, ameddig be nem toppan Széth (a sivatag ura), és magához nem ragadja Egyiptom trónját. Unokaöccsét, Hóruszt megvakítja, és szemeit elrejti. Bek, az ifjú tolvaj szövetkezik a megalázott fáraóval (Hórusz), és együtt harcolnak Egyiptom szabadságáért.

Most lehet, hogy értetlenül nézed a cikkem, és nem érted, hogy mi bajom van. Ez így, pár mondatban egy teljesen korrekt fantasynak tűnik. És valóban, a film alapötlete egyáltalán nem rossz. Ugyanolyan, mint a filmiparban létező körülbelül ötmillió kalandfilm. De ki kell hogy ábrándítsalak, mert ennek a filmnek a hülyesége nagyrészt nem a történetben, hanem az apró részletekben rejlik. Így hát itt van egy lista azokról a dolgokról, amik a legjobban szúrták a szemem:

  • Az egyiptomi lakosok javarészt fehérbőrűek
  • Az épületek olyanok, mintha a Naboo-ról csórták volna a terveiket
  • Az istenek, mikor felveszik állati alakjukat, leginkább egy nagyon csúnya vasemberre hasonlítanak
  • A halhatatlan istenek meg tudnak halni
  • A Napisten egy űrhajón harcol nap mint nap. Egy hatalmas űrféreggel küzd, aki egy démon is egyben
  • Egyiptomban minden aranyból van, legyen az ékszer, épület vagy vér

Összefoglalva, csak annyit mondanék, hogy ez a film nagyobb pusztítást végez az agysejtjeink között, mint az emberek a Földön ezer év alatt. Szóval, ha valakinek túl nagy az IQ-ja, csak nézze végig a filmet, és a pontszám máris a felére csökken.

Nagy Domonkos (AKG, 7. évf.)

 Egyiptom istenei (Gods of Egypt, 2016, 127’)
Rendezte: Alex Proyas
Szereplők: Gerard Butler, Brenton Thwaites, Nikolaj Coster-Waldau

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Élet-képek

Nemrég volt szerencsém a világhírű fotós, Steve McCurry kiállításán és pódiumbeszélgetésén részt venni. Lehet, hogy sokaknak ez a név először nem ugrik be, de ha a National Geographic legsikeresebb címlapjáról, mély zöld szemekkel néző afgán lány portréját említem, azonnal megjelenik a kép az emlékezetünkben.

Szinte már mindenkivel előfordult, hogy egy utazási iroda színes plakátját megpillantva csak arra tudott gondolni, ide szeretnék utazni. Koktélokat szürcsölgetni, sütkérezni a tengerparton vagy egy letűnt kultúra maradványait megcsodálni. Steve McCurry képeit nézegetve az embernek nem mindig az jut először eszébe, hogy vegye a hátizsákját, és repüljön el az első géppel, pedig ugyanazt az országot látja, mint az idilli plakátokon.

India. Számomra ez az ország eddig egy elképzelt mesevilág volt. Színes szárik, illatos fűszerek és a Tádzs Mahal. A kiállításon bemutatott fotók ugyan színesek voltak, de nem voltak boldogak. Minden képnek története van és megérinti a lelket. Ez talán azért is van, mert a képek nincsenek beállítva, megkomponálva, hanem egy-egy pillanat utánozhatatlan töredékei. A bennem legmélyebb nyomot hagyó rádzsasztáni női csoport képe is így készült – Steve McCurry elmondása szerint. A fotón a porvihartól az arcukat eltakaró nőket láthatunk. A száraz és élettelen táj tökéletes kontrasztja az égővörös szárik lobogásának a szélben. Utánaolvasva megtudtam, hogy ezen a területen még ma is erősen él a kasztrendszer hagyománya. A nők kiszolgáltatottak, és nagy részük boldogtalan. A kép olyan, mintha nemcsak a porvihart, hanem az egész világot akarták volna kizárni.

Steve McCurry számomra nagyon szimpatikus volt, minden szempontból. A pódiumbeszélgetés alatt egy jó humorú és igazán kreatív embert ismertem meg. A beszélgetést azzal indították a szervezők, hogy tapsoljuk meg Steve-et, mert az internet szerint tegnap ünnepelte 66. születésnapját. A tömeg elismerő tapsviharban tört ki, amit a fotós hangos nevetése szakított félbe. Kiderült, hogy Steve McCurry valójában áprilisban született. Ezzel a hamis hírrel azt szerették volna bizonyítani, hogy mennyi hamis információ kering róla az interneten, amit ebben a beszélgetésben egyszer és mindenkorra tisztázni fognak. A fotós elmondta, hogy több mint 80-szor járt Indiában, és itt szeret a legjobban fényképezni. Arra a kérdésre pedig, hogy mi a képeinek a titka, azt válaszolta, hogy a fotózás lényege az, hogy más szemszögből lásd a világot, mint a többi ember.

Az egyébként nagyon kicsi méretű kiállításon minden kép elgondolkodtató, szabadjára engedi az ember fantáziáját. Sajnos a kedvenc fotómat, amelyet már korábban is említettem, nem állították ki, csak kivetítették a pódiumbeszélgetés során. A kiállítást csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szeretne ízelítőt kapni távoli kultúrák igazi arcaiból.

Remélem, valamikor én is megcsodálhatom Indiát, és elkaphatok néhány röpke pillanatot, úgy, mint Steve McCurry.

Nagy Domonkos (AKG, 7. évf.)

Steve McCurry – Egy nap / egy kép / egy gondolat
Műcsarnok, 2016. február 25. – április 3.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek