Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Te is leszel nagyszülő. Belegondoltál már?

Ha valaki azt mondja: nagymama, a legtöbb ember egy sütiillatú idős nénire gondol, aki mindig örül, ha láthatja az unokáit. De mi lesz 50-60 év múlva, ha mi leszünk a nagymamák?

A mai nagyszülők sem mind olyanok, mint a fent említett példa, de mégis, ha meghalljuk azt a szót, hogy nagyszülő, kedves idős emberekre gondolunk, akik otthon ülnek, kertészkednek, főznek és az egész világot az unokáik jelentik. Vajon ez lesz akkor is, ha majd mi leszünk nyugdíjas korúak?

Manapság mindenkinek van telefonja (egyre többünknek okos is), ha valami érdekel, maximum 3 perc alatt megtalálom az interneten, ha valahova leülök, akkor szinte biztos lehetek abban, hogy 50 méteres körzetemben van valahol egy tablet vagy egy laptop. Ez a mi generációnk, az a természetes, hogy a programjainkat tudjuk a Facebookon szervezni, és ha akarom, mindenki tudja, hogy éppen mit csinálok, hol vagyok, és szinte mindig mindenki elérhető.

Nyilvánvaló, hogy mondjuk 50 év múlva a mai kütyüink többsége már ócskavasnak fog számítani, jobb esetben múzeumokban mutogatják őket, rosszabb esetben egy szeméttelepen lesznek. De vajon mi is leragadunk majd ott, ahol most tartunk, vagy tartani fogjuk a tempót, és ugyanolyan jól fogjuk tudni használni azokat az elektronikai eszközöket, amik akkor lesznek? Ismeretségeink teljesen virtuálisak lesznek, vagy a személyes kapcsolatok továbbra is nagyon fontosak maradnak? Az időnk nagy részében a számítógép és az okostelefon utódjával fogunk foglalkozni, vagy maradunk a kertészkedésnél és a süti sütésnél? Ugyanolyan lelkesedéssel fogjuk használni a jövőbeli közösségi portálokat, vagy majd könnyes szemmel mesélünk a Facebookról, és arról, hogy azóta sem csináltak annál jobbat? És talán a legfontosabb kérdés: unokáink mit fognak rólunk gondolni, hogy fognak viszonyulni ahhoz a világhoz, amiben mi most élünk? Megannyi kérdés, és szinte egyikre sincs meg a jó válasz. Ha tartjuk a tempót, lehet, hogy a nagyszülők és az unokák közti generációs szakadék eltűnik. És mi lesz akkor, ha mondjuk az Angry Birds még akkor is jó játéknak fog számítani, és mi fogjuk tanítani utódainknak azt, hogy hogy kell kilőni a kis madarakat, úgy, hogy azok pontosan eltalálják a zöld malacokat. Vagy valamilyen csoda folytán a Facebook még mindig menő lesz, és mi fogjuk tudni a régi trükköket az idegesítő ismerősök kiiktatására, amit majd a fiatalabb korosztály tőlünk akar megtudni. Hiszen ha belegondolunk, a mai világban rengeteg olyan tanfolyam van, ahol az idősebb korosztályt tanítják meg arra, hogy hogyan használja a számítógépet. És nagyon sok olyan idős ember van, aki olyan profizmussal kezeli az elektronikai kütyüket, hogy azt mi is megirigyelhetnénk. Nagypapám például iPadet kért és kapott is szülinapjára, mi, a tesómmal nagy örömmel mutattuk meg neki a Cut the Rope-ot, és ő nagyon jól szórakozott a kis ugráló zöld lényen. Ő például olyan nagyszülő, aki tartja a tempót a mi generációnkkal, hiszen kiválóan kezeli a különböző képszerkesztő programokat, és Facebookja is van. Valószínűleg nem ő az egyetlen.

Úgy gondolom, hogy a mi generációnk nagyon gyorsan tud alkalmazkodni az új dolgokhoz, és biztosnak tartom, hogy többségünk akár a közeli, akár a távoli jövőben is gond nélkül el fog boldogulni az éppen aktuális technikai vívmányokkal. És remélem, a süti sütés is olyan fontos lesz majd, mint most.

Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok (és szerintem nem csak én), hogy mi lesz velünk, ha mi leszünk a nagyszülők. És talán majd nevetve fogjuk visszaolvasni ezt a kis elmélkedést, és közben arra gondolunk, hogy mennyire más a világ, mint ahogyan azt 2011-ben én elképzeltem.

Gálosi Dóra (AKG, 8. évf.)

1 Tovább

Corsica rulez!

Nyáron teljesült egyik legnagyobb vágyam: elutazhattam Korzikára, ahol Napóleon született.

Nem sokat tudtam a szigetről, Napóleon miatt vágyódtam ide, a nyaralás alatt derült ki számtalan érdekes és izgalmas dolog a számomra.

A 18. századig a genovaiak uralták Korzika szigetét, s ebből az időszakból számos építmény maradt fenn. Így az egész szigetet körbevevő, egymástól látótávolságban lévő erődítmények is. Ezek azt a célt szolgálták, hogy ha ellenség közeledett, jelezni tudtak a sziget legtávolabbi részén lakóknak is, tüzet gyújtottak, így pár óra alatt a sziget összes őrtornyában tűz égett, figyelmeztetve őket a közeledő veszélyre.

Mi is ellátogattunk az egyik ilyen őrtoronyhoz, Iles Sanguinairesbe. Elképesztő látvány fogadott minket. Egy vékony kis földnyelven kellett átmennünk, ahol finom vízpermetet fújt a szél az arcunkba, két oldalról a tenger vett minket körbe. Egy domb tetején állt az őrtorony, a torony másik oldalán pedig mintha egy másik világba kerültünk volna. A tenger vadul tombolt, akkora hullámokat én még életemben nem láttam. Az első kép, ami eszembe villant, a Harry Potter filmből az a rész, amikor a Dursley család elmenekül a levelek elől a lakatlan szigetre, ahol hatalmas vihar dúl. Ugyanilyen látványban volt nekem is részem. A sziklákat ötméteres hullámok nyaldosták, a víz habzott, a szél szinte letépte a hajunkat, és az arcunkba szitáló vízpermettől alig kaptunk levegőt. Elképesztő, szinte hihetetlen látvány és érzés volt. Az őrtorony már omladozott, de nagyon hangulatos volt az őt körbevevő macchiával. A macchia egy örökzöld bozótos, mely a legendák szerint sok bandita életét mentette meg, mikor azoknak rejtőzködniük kellett. Az útleírások szerint a torony mellett lévő sziklák a naplemente fényében úgy néznek ki, mintha véreznének. Ezért egyik nap visszamentünk, hogy megnézzük mi is. Bár nagyon szép látvány volt, igaziból csak egy pár nappal később láttunk „vérző” sziklákat, egy kicsivel távolabbi úton.

Hazafelé az útjelző táblákat figyelve többen láthattunk lyukakat vagy graffitivel ráfestett feliratokat. Ez a másik, amit tudni kell Korzikáról. A sziget őslakosainak a jelszava: „A terra corsa a i corsi”, azaz „Korzika legyen a korzikaiaké”. A korzikaiak szívből gyűlölik a franciákat. A táblákon lévő lyukakat fegyvergolyó ütötte, a helységek francia nevei lefújva, helyette a korzikai változat, még a sziklákon is ellenállásra buzdító szavakat olvashattunk. Korzikán még él a vendetta, azaz a vérbosszú. Minden évben hallani lehet egy-két erőszakos cselekményről, mely a franciák ellen irányul, a turistákat állítólag kímélik…

A Solenzara folyó partvidéke is közkedvelt hely, itt megmerítkeztünk a folyóban. A víz gyönyörű tiszta volt, a kiálló sziklákról lehetett ugrálni, és a parton, a hatalmas, meleg köveken pedig süttethettük a hasunkat. Aki nagyon kalandvágyó, itt is, és még számtalan helyen választhat canyoning túrákat, ahol a fákon ugrálástól a hegyi folyók természetes csúszdáin való csúszdázásig kaphat életre szóló élményeket.

A sziget legnagyobb vízesése a Piscia di Gallo. Ahhoz, hogy megpillanthassuk, szűk és nagyon meredek utakon kellett átverekednünk magunkat. A hosszú, fárasztó túra nem is igazán érte meg, mert a vízesést magát nem tudtam igazából megnézni, mert oda még egy kb. öt méteres út vezetett lefelé, de olyan meredek és csúszós volt, hogy úgy gondoltam, bölcsebb fennmaradnom.

A legjobban az tetszett Korzikában, hogy a természet szinte teljesen érintetlen maradt. A hegyek, dombok, hegyi folyók, sziklás részek lenyűgözően változatosak. Az egyik kedvenc helyem Les Calanches. Szűk, nagyon keskeny kanyargós út vezetett a sziklaképződményekhez. Az úton vörös sziklák tornyosulnak az ember fölé, melyek úgy tűnnek, mintha bármelyik másodpercben ráomolhatnának. A színek és a formák elkápráztattak. Az úton lehetetlen félrehúzódni vagy megfordulni, olyan szűk, így csak a szerencsésebbek parkolhatnak le a szív alakot formázó szikla előtt. A szűk, kanyargós utak korzikai sajátosságok, nemigen lehet a sziget legtöbb útján nagyobb sebességgel autózni.

Bonifacióban is jártunk, egy függőleges sziklafal tetején fekvő városban. A kilátás csodaszép volt, ám számomra a legizgalmasabb dolog a hatalmas luxushajók kikötése volt. Lent álltunk, amikor láttuk, hogy egy halom kis ütött-kopott csónak indult el a partról. Pár perc múlva egy nagy hajó jött utánuk. A kis csónakokban lévő piros egyenpólóban lévő fiatal fiúk ügyesen segítettek behajózni az igen szűk helyre. Igazi csapatmunkát láthattak a bámészkodó turisták, akik a kikötést végignézték. A „kikötői segéddé” válás láthatóan népszerű foglalkozás az ott élő fiatal fiúknál.

Ellátogattunk Cupulattába is, egy teknősparkba. Meg kell mondanom őszintén, elég unalmasak voltak ezek a teknősök. Nagyon hasonlóan néztek ki, és semmit nem csináltak az ég egy adta világon. Némelyik fajtából nem is láttunk semmit, úgy elbújtak. A legizgalmasabb a parkban a kis teknősök kikelése volt. Icipici tojásokból bújtak elő, nagyon-nagyon lassan. Mulatságos volt utána látni, hogy azokból a pici teknősökből milyen hatalmas példányok lesznek. Láttunk kettő akkora teknőst, mint egy-egy kisebb elefántbébi.

A Vizzavona hágónál található Cascade Anglais vízeséshez véletlenül a hírhedt GR20-as túraútvonalon indultunk el, de rövid idő után feladtuk, és a hagyományos turistaútra váltottunk. Itt kanyargott a hangulatos hegyi vasút, aminek az indulásáról sajnos lekéstünk, így csak az autóból láthattuk, ahogy feltűnik és eltűnik az égbe nyúló sziklák között.

Második héten Ajaccióban laktunk. Ajaccio Korzika fővárosa, s egyben Napóleon Bonaparte szülővárosa. A városban minden Napóleonról szólt. A lakásunkból a kikötőre láttunk, ahonnan minden este hangos sirályraj szállt fel. A kikötőben az egyik hatalmas komp dudája a Disney egyik dalát zengte nekünk minden nap. Ajaccio nem egy különösebben szép hely, ott inkább a múzeumokat jártuk, például elmentünk a Fesch múzeumba. Joseph Fesch szintén Ajaccióban született bíboros volt, Napóleon idején.

Meglátogattuk Napóleon szülőházát, ami meglepően nagy volt, ahhoz képest, hogy a történetírók szerint bár nemesek, de szegények voltak a szülei. Számos levél, fegyver, bútor volt kiállítva. Nem messze a házunktól, a Place d’Austerlitz felé volt a hatalmas Napóleon emlékmű is, nekem ez tetszett a legjobban az összes közül, amit láttam. Egy óriási téren állt, Napóleon magányosan, alatta pedig a hadjáratai voltak feltüntetve a lépcsőzetes piramis formájú talapzaton. Két sas fogta közre az emlékművet, s a közelében meg lehetett nézni a barlangot, melyben Napóleon játszott kiskorában.

Korzika szépsége és nyugalma magával ragadja az embert. Emlékezetes számomra a Prunelli-szorosban töltött esténk. A magas hegyekkel, fenyvesekkel körülölelt Tolla tóhoz egy olyan úton jutottunk le, amiről azt hittük, hogy már a madár se jár rajta. Meglepetésünkre az út végén nem turistákba, hanem a helybéli lakosokba botlottunk. Az idősek a fiatalokkal pétanque-ot játszottak, odébb egy kis tákolt kocsmában hangosan beszélgettek, nevettek az emberek, jégből hóembert készítettek, kisgyerekek simogatták a helyi kiskutyát. A tavon már csak az üres csónakok és vízibiciklik ringatóztak.

Cortéból, az egyetemi városból utaztunk tovább a Restonica völgybe, ahol egy kisebb túrát tettünk, s végül finom helyi specialitással ajándékoztuk meg magunkat. Ezen az úton, ha szembejött egy másik autó, sokszor félkerékkel a szakadék felett lógtunk, olyan keskenyek voltak az utak. Ilyenkor többnyire csukott szemmel vagy sikítozva próbáltuk túlélni apa nagy örömére a két autó helycseréjét.

A Col de Bavella hágót is megjártuk, s visszafelé menet vaddisznókkal fényképezkedtünk. A szelíd helyi állatok, melyek húsa igen finom s fűszeres sokak véleménye szerint, halálos nyugalommal sétálgattak az autóút kellős közepén, s szemtelen röfögésekkel lassan mentek odébb, mikor az arra jövő autók rájuk dudáltak. Ha úgy gondolták, ennivalóra számíthatnak, akkor egy pillanat alatt körbevettek bennünket.

Utolsó nap Bastiában néztünk körül, Korzika legnagyobb városában. Ott is található egy Napóleon szobor, s este kivilágítva gyönyörű a hely. Ha felmászunk a hegyre, tiszta időben akár Elba szigetét is láthatjuk. Innen indultunk haza komppal.

A kompút valami hihetetlen volt. Az emberek, amint beparkoltak az autóikkal, rögtön fogták magukat és a túlélőcsomagjukat (hálózsák, hűtőtáska, na meg a gyerek) és a többiekkel versengve indultak helyet találni maguknak a kompon. Nyolc órás volt az út, így az éjszakát ott töltöttük. Mi rutintalanságunk ellenére időben találtunk magunknak helyet asztallal, így az asztal alá pakoltunk be, s ott aludtuk végig az utat a földön, egy szál pokróccal takarózva. Volt, akinek már csak a lépcső előtt maradt hely. Mikor felébredtem, körülöttem mindenhol földön fekvő, alvó embereket láttam. Nagyon vicces látvány volt, mint egy menekülttáborban.

Korzika egy olyan hely, amelynek szépsége az elejétől kezdve megfogja az embert. Az előítéletekkel ellentétben a korzikaiak nagyon barátságosak, szívesen segítenek, ha kell. Mindenkinek ajánlanám ezt a gyönyörű szigetet, de elsősorban azoknak, akik szeretik a természetet, mert túrázós utakból, természeti látnivalókból bizony nincs hiány!

Varga Dóra (AKG, 11. évf.)

0 Tovább

Távoli világok – Lopott idő, Másik Föld

Fura, hogy minél közelebb kerülnek azok a társadalmi problémák, amelyeket a tudományos-fantasztikus műfaj megszületésekor inkább csak távoli képzelgésnek nevezhettünk, annál inkább megnő az igény is az ilyen alkotásokra. Nézzünk hát bele két friss filmbe, a Lopott időbe, ami minden ízében vérbeli amerikai film és a kevésbé ismert Másik Földbe is.

A Lopott idő érdekes film, amely utópisztikus képet varázsol elénk: huszonöt éves korunkban kapunk egy órát a kezünkre, amely mutatja, hogy mennyi van még hátra az életünkből. Az idő lesz a fizetőeszközünk: meggazdagodhatunk, ezzel halhatatlanságot nyerhetünk el, vagy minden percünkért megküzdhetünk, mint a két főszereplő Will Salas (Justin Timberlake) és Sylvia Weis (Amanda Seyfried). A film nem meglepően indul: egy gazdag ember főszereplőnknek odaadja a teljes idejét (életét), és innentől kezdve ezek a cseppet sem meglepő történések sajnos átölelik az egész filmet.

Nincsen benne csavar vagy fordulat, és ettől egy picit unalmassá válik a film, hiszen kiszámítható minden pillanata. Normális befejezéssel sem büszkélkedhet sajnos – a harmincadik percben is a világmegváltó törekvéseiket próbálják véghezvinni, és az utolsóban sincs ez máshogy.

Talán nem árulok el sokat a filmből azzal, hogy megírom, ezt pont úgy gondolják, mint Robin Hood, lopjuk el a gazdagokét és adjuk a szegényeknek. Könnyen megfigyelhető azonban, hogy itt a Robin Hood mítosz egyszerűen megbicsaklik, hiszen a rablás egyben gyilkosság is, a Robin Hood történetnek pedig az lenne a lényege, hogy a főhős olyanoktól lop, akiknek túl sok pénzük van, és ezzel nem károsít meg senkit.

Érdekes azonban, hogy mindemellett működik a film, talán az akció és a zene helyes adagolása miatt. Látványát tekintve a film egyáltalán nem rossz, egyes jelenetei tudnak hangulatot teremteni, de ez megreked egy nagyon egyszerű szinten.

Ellenben a Másik Föld – aminek ugyan a története szintén nem annyira egetrengető – nagyon eltalálja a hangulatot. Hasonló elemekkel dolgozik, mint egy horrorfilm, félhomály, köd, de nem a felbukkanó veszély, hanem inkább az események haladásával kapcsolatos bizonytalanság érződik.

Egy független filmről van szó, amelyet a Sundance fesztiválon díjaztak. Főszereplőnk, Rhoda (Brit Marling), kedvenc rádióját hallgatja, amely beszámol a Föld 2 megjelenéséről az égbolton. Ekkor autóbalesetet szenved, aminek következtében John (William Mapother) elveszti a családját, ő maga pedig kómába esik. Rhoda teli volt ambícióval, de négy börtönév után már más ember lett, magányos farkas, teljesen leszakadt a társadalomtól, takarítónak megy egy iskolába. Azonban úgy érzi, hogy bocsánatot kell kérnie Johntól, így elmegy hozzá, de mondanivalóját nem sikerül elmondania neki, és így először azzal, hogy kitakarítja a házát, majd egyre több mindennel próbálja jobbá tenni John napjait.

Bár független filmként megvannak neki a maga bajai és bájai, számomra az a legmeggyőzőbb a filmben, hogy fiatalként abszolút azonosulni tudsz az elején Rhodával, és ettől egy kicsit megint sikerült közelebb hozni a nézőhöz a film témáját, azaz a Föld 2 kapcsán felmerülő problémát – van egy másik „én”? Ez pedig nincs annyira messze a klónozás támájától, ami mostanság remek alapanyag filmekhez, és tudományos közelségét tekintve nagyon is időszerű elgondolkodni rajta.

Halpern Bence Márk (AKG, 11. évf.)

Lopott idő (In Time, 2011, 101’)
Rendezte: Andrew Niccol
Szereplők: Justin Timberlake, Amanda Seyfried, Cillian Murphy

Másik Föld (Another Earth, 2011, 92’)
Rendezte: Mike Cahill
Szereplők: William Mapother, Brit Marling, Jordan Baker

0 Tovább

Van Másik Iskola - Közoktatási fórum és iskolabörze

Sokan kérdezték, hogy mi lesz, ha nem jön a sajtó, nem jönnek a szülők, a gyerekek. Erre én csak azt mondom, az a lényeg, hogy mi itt vagyunk, és meg tudjuk mutatni egymásnak, hogy kik vagyunk − mondta Horn György, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium (AKG) pedagógiai vezetője, amikor megnyitotta a Van Másik Iskola nevű rendezvényt az iskolájában.

A mai napon (november 25-én) alapítványi iskolák lepték el Óbudán a Raktár utca 1. alatt álló épületet, és a 2 órás kezdés után megtelt a hatalmas épület érdeklődő vendégekkel is. Már reggel elkezdődött a készülődés, 9-re már tanárok és diákok is érkeztek az AKG-ba, ahol önkéntes helyi diákok igazították el őket, megmutatták, hol lesz a helyük, hol kell fölállítani a standokat, elhelyezni a plakátokat, kirakni a magukkal hozott játékokat, kellékeket. Volt olyan iskola az 57 közül, ahonnan csak tanárok jöttek, de a legtöbb iskola magával hozott pár diákot is. Délután egy órára már tele volt az épület, sokan rohangáltak ide-oda, hogy minden a helyén legyen a kezdésre. A rendezvényt Horn György nyitotta meg, beszédében elmondta, hogy nagyon örül annak, hogy ilyen sokan együtt vagyunk, jó az is, hogy megismerhetjük egymást, és fontos, hogy megmutassuk, hogy az alapítványi iskolák fontosak az országnak. Miután vége lett a beszédnek, elkezdődtek a programok. Az aulában azonnal egy divatbemutatót nézhettünk meg, a nagyteremben beszélgetések folytak, a színházteremben pedig egy koncertet hallgathatott meg a nagyérdemű. Az iskolák egymást váltották a színpadon és az aula lépcsőin, a beszélgetéseket elismert pedagógusok vezették. Ezenkívül az iskolák az egész épületet elfoglalták, nem volt egy szemernyi szabad hely sem, és mindenhol folytak a performance-ok, játékok, kézműves-foglalkozások és kisebb előadások. Az iskola megtelt élettel, alig lehetett elférni. Mindenki mindenhova el akart jutni, mindent akart látni és jól akarta érezni magát (ez persze szinte mindenkinek sikerült). A rendezvény holnap (november 26-án) is folytatódik, még színesebb programok várnak az érdeklődőkre az iskolánkban.

Gálosi Dóra (AKG, 8. évf.)

http://www.facebook.com/vanmasikiskola

0 Tovább

Jay Asher: Tizenhárom okom volt

Jay Asher 13 okom voltA könyvet már hónapokkal a megjelenése előtt megelőzte a híre itt Magyarországon is. Kicsit aggódva láttam hozzá, mert a nagyon várt könyvekben könnyen lehet csalódni, de már az első oldal elolvasása után tudtam, hogy jó választás volt.

Az alapsztori a következő: egy középiskolás lány, Hannah Baker öngyilkossága után pár héttel a másik főszereplő, Clay kap egy csomagot, telis-tele kazettákkal. Ezeken a kazettákon a lány lépésről lépésre meséli el azt a tizenhárom okot, amelyek hozzásegítették őt ahhoz, hogy véget vessen az életének. A kazetták sorra járnak a lány halálát okozó személyek között. Claynek nagy nehezen sikerül rávennie magát, hogy meghallgassa halott „majdnem” szerelme hátrahagyott kazettáit, hogy megtudja egyrészt azt, hogy miben segíthetett volna, másrészt azt, hogy mi volt a neki tulajdonított indok. A történetet Hannah és Clay szemszögéből követhetjük figyelemmel. Hannah annyi mindenen ment keresztül, annyi barátja árulta el, hogy szinte megszámolni sem lehet. A sok, egyesek számára talán kicsi és jelentéktelen dolog addig-addig halmozódott benne, mígnem a halálba menekült…

Takács Krisztina (AKG, 9. évf.)

(Könyvmolyképző Kiadó Kft., 2010, 260 o.)

0 Tovább

Wamp – a design vásár

WAMPBeléptem, körbenéztem. Nem tudtam, hova menjek először, annyi minden volt ott. Megláttam egy csokiárust, és odamentem megnézni, mit árul. Megkérdeztem, hogy mi milyen csoki, ő azt válaszolta, hogy van mandulás, likőrös, sima, mákos és még mondott sok más ízt, de azokat már nem tudtam megjegyezni. Továbbmentem a következő standhoz, ahol gumibelsőből készült táskákat és pénztárcákat árultak. Sajnos tudtam, hogy minden drága, ezért csak nézelődtem. A következő árus babaruhákat árult, az unokahúgaimra gondoltam, és arra, hogy nagyon örülnének egy macis pulcsinak vagy sapkának. Az a jó, hogy itt még a kicsiknek is árulnak dolgokat. Nézelődés közben láttam egy olyan nőt, aki olyan pulcsikat árult, amit ha leveszel, akkor összehajthatod táskává, és kényelmesen hordozhatod. Fiatal designerek terveztek olyan karkötőket és gyűrűket, amikre te magad tehetsz színes és mintás gombokat. Egyik kedvencem az a póló, amire városok vannak ráírva, és te bejelölheted, hogy hol voltál. Egy másik érdekes cucc az, ami cipzárból készült. Ez lehet táska, tolltartó, pénztárca. Sok órát töltöttem még ott, de még így sem tudtam végigjárni az összes árust.

Nagyon ajánlom mindenkinek, hogy legalább egyszer menjen el, mert megéri. A vásár időpontjának megtudásához látogass el ide: www.wamp.hu. Jó vásárlást és kikapcsolódást!

Szabó Borbála (AKG, 8. évf.)

0 Tovább

Szent Johanna Gimi

Egy éve jelent meg Leiner Laura nagysikerű könyvsorozatának első része: A Szent Johanna Gimi. Nem fűztem hozzá túl sok reményt, de olvasás közben rádöbbentem, hogy ez a könyv egy az egyben rólunk, mai fiatalokról szól.

A könyv első lapjain rögtön a mai fiatalság egyik kedvenc internetes oldalán, az iWiW-en találjuk magunkat. Az osztály tagjainak adatai, érdeklődési körei, kedvenc együttesei, hobbija látható itt. A könyvsorozat egy lány gimnazista éveiről szól, eddig négy kötet jelent meg, mindegyik egy iskolai félévet mutat be.

Reni, a könyv főszereplője most kezdi el a gimnázium első osztályát, azaz kilencedikes lesz. Költözés után vannak, s az állandóan kamaszkezelő kézikönyveket bújó szülei a budai Szent Johanna Gimnáziumot nézték ki számára. Reni rögtön összebarátkozik az osztálytársaival, legjobb barátnője a különc, emós lány, Virág lesz, legjobb fiúbarátja pedig Arnold, a Beatles-mániás okostojás. Osztályában vannak kockák, akik miatt nap mint nap kell bővíteni a házirendet, ugyanis mindig találnak egy módszert, hogy egy konzolt a TV-hez kössenek, vagy hogy hangosan zenét hallgassanak. Megismerünk rockereket, strébereket, deszkásokat, zenészlelkeket, francia származású fiút s sok olyan embert, aki a szívünkhöz nő a könyv olvasása során.

Reninek eddigi két gimnáziumi éve során meg kellett küzdenie a barátságért, szerelemért, a jó jegyekért rajzból vagy épp azért, hogy elmehessen egy buliba. Ezt a könyvet leginkább 10-14 éveseknek írta Leiner Laura, legalábbis ez a korosztály olvassa legszívesebben, de bevallom, nekem is nagyon tetszett a Szent Johanna Gimi.

A legjobb benne, hogy végre nem az amerikai fiatalságról olvasunk, hanem magyarokról, egy magyar írónőtől. A szereplőkkel szinte ugyanazok a dolgok történnek meg, mint velünk szoktak. Mi is hajtunk a jó jegyekért, azért, hogy a barátainkkal jól érezzük magunkat, néha összeveszünk, aztán kibékülünk, eljárunk bulizni, lógunk a Facebookon, rosszalkodunk, szívatjuk a másikat, szerelembe esünk, de a fiút mi nem érdekeljük, aztán úgy gondoljuk, hogy van esélyünk, de rájövünk, hogy mégsem, s így tovább. A mi szüleink sem bírnak velünk, bár a könyvben Reni épp egy könnyebb eset, minden jegye kitűnő, kivéve a rajzot, ami miatt egy kissé szerencsétlen is. Az embereken és a velük történő dolgokon kívül a gimnáziummal is tudok párhuzamot vonni, ez is egy alapítványi gimnázium Az iskolában van iskolarádió, bár ott egész nap, megállás nélkül szól a zene, amit nálunk is el tudnék képzelni – kár, hogy mindenkinek máskor van szünete. A Szent Johannában is van újságíró szakkör, ahová csak a legjobbak kerülnek be, nagy kiváltság ott lenni, van rajzszakkör, színjátszó, minden, mi szem-szájnak ingere.

Ami külön tetszett a könyvben, hogy a fő karakter által sok új könyvről, filmről és zenéről olvastam, mivel a SzJG-s iskolaújságban az ő rovata volt a könyv, film és zeneajánló. A Godot-ra várvát például ezért kezdtem el olvasni. Első gondolatom volt a könyv olvasásakor, hogy az írónő talán az AKG-ba járhatott, utánanéztem, de nem.

A könyvet azoknak ajánlanám, akik arra kíváncsiak, hogy milyen lehet egy mai magyar középiskolás élete.

Varga Dóra (AKG, 11. évf.)

Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi 1. – Kezdet (Ciceró Könyvstúdió Kft., 2010, 386 o.)

0 Tovább

"Nem tudok más munkát elképzelni" - interjú Zrinszky Ildikóval, az AKG büfé vezetőjével

Szubjektív: Hogy kezdődött ez az egész, hogy adódott az, hogy itt lettél büfés az AKG-ban?
Ildi: Tizenhat évvel ezelőtt kezdődött, egy újsághirdetésben vette észre a férjem, hogy egy iskolabüfé bérleti joga átadó. Eljöttem, megnéztem, és nagyon megtetszett – annál is inkább, mert annak idején, amikor ez a suli még általános iskola volt, én itt voltam napközis tanár.
Szub: És nem érzed visszalépésnek napközisből a büfést? Vagy ugyanúgy jól érzed magadat itt, mint AKG-s?
Ildi: Visszalépésnek? Dehogyis! Először is idősebb gyerekek vannak, mint a napköziben, ahol általános iskola alsó tagozata volt, én is fiatalabb voltam, de ez a munka szuper. Imádom.
Szub: Meg a büfést alapvetően jobban szeretik, mint a tanárokat.
Ildi: Hát igen, mert én nem osztok rossz jegyeket, de azért tudok ám én is mérges lenni, ezt itt mindenki tudja. De csak egy picit mérges.
Szub: A te gyerekeid ide jártak az AKG-ba?
Ildi: Nem, nem jártak ide (most már mindkettő diplomázik lassan). A fiamnál eszembe jutott, de aztán egy hasonló szemléletű iskolában végzett, Budaörsön, a lányom pedig festészetet tanult egy speciális iskolában (akkor még nem volt itt művészeti tagozat). Lehet, hogy nem lett volna szerencsés, ha ide járnak. Például ők biztos, hogy nem fizettek volna a büfében.
Szub: És ha te most lennél gyerek, akkor szívesen járnál ide? Érzed, hogy nagyjából milyen lehet itt a diákoknak?
Ildi: Amikor én diák voltam, akkor ilyen iskola nem nagyon létezhetett volna. Konkrétan, amikor megláttam a matektanárt a folyosón, akkor görcsbe rándult a gyomrom. De ennek a sulinak tényleg sokkal szabadabb, családiasabb légköre van, mint bármelyik másiknak.
Szub: És miért jön be neked az iskola légköre annyira?
Ildi: Mindig is gyerekekkel akartam foglalkozni, annak idején még pedagógusi pályára is készültem. Tudom, hogy ez nagyképűen hangzik, de egy kicsit pedagógusnak is érzem magam, mert én ösztönből-zsigerből beszélem a gyerekek nyelvét.
Szub: És akkor most már az AKG szerves részének tekinted magad?
Ildi: Igen, pontosabban 14 éve, amikor ide leköltöztem, azóta. Ugyanis 2 évig az elsőn volt a büfé. De mióta itt vagyok az alagsorban, azóta én magam is egy vérbeli AKG-s vagyok.

Takács Iván Péter (AKG, 9. évf.)

0 Tovább

A világ közepe – Izrael napfényben

Az ország, amely sose nyugszik. Az ország, amely egy életre benned hagyja nyomát. Világvallások központja, népcsoportok gyülekezőhelye, a világ közepe. Jeruzsálem zsinagógáinak, templomainak illetve mecsetjeinek csendjében és a Tel Aviv-i éjszakák hangzavarában is megtalálhatjuk Izrael jókedvét, amely jókedv igenis létezik, köszönhetően a tökéletes közbiztonságnak és az emberek toleranciájának. Izraelben jártam, és nem kellett sokáig sétálnom az utcákon, hogy rájöjjek: nem véletlenül hívják ezt az országot az Ígéret Földjének.

Új Izrael államot 1948 májusának derekán kiáltotta ki David Ben-Gurion, aki ezzel az első miniszterelnök is lett. Bevándorlások, háborúk, belső konfliktusok, majd újabb és újabb határok meghúzása következett, egészen az ezredfordulóig. Viszont ma szerencsére békét, nyugalmat és vendégszeretetet láthatunk, ha turistaszemmel nézünk körbe Izraelben; tegyük hát ezt.

SziklamecsetJeruzsálem szó szerint egyszínű város, hiszen törvénybe van adva, hogy csak homokkőből készülhet épület. Így eléggé kirívó a Sziklamecset színarany kupolája, ha az Olajfák hegyéről bámuljuk az Óváros számtalan vallási és szent építményét. Alattunk a hegyoldalban egy zsidó temető terül el, végtelen számú, egymás hegyén-hátán elhelyezett sírral. Úgy tartják, ide tér majd vissza a Messiás, hogy feltámassza a holtakat. Az Óváros bazársorairól mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy kihaltak. A véget nem érő, szűk utcácskákon, méterről méterre megtaláljuk ugyanazokat az árucikkeket – pólókat, vízipipákat, csecsebecséket –, csak az alkudozóképességünk minősége határozza meg, hogy hol és mennyiért kapjuk meg, amit szuvenírként haza kívánunk vinni. A Siratófal mellett, a Tórát hangosan, rángatózva olvasó ortodox zsidó férfiak közt sétálva nekünk is kedvünk támad egy kívánságot elhelyezni a fal egyik repedésében. Minden sarkon találkozhatunk nevetve beszélgető, rohampuskákkal és gépfegyverekkel felfegyverkezett katonai osztagokkal, akik szívesen útbaigazítják a turistákat. Megéri este kiállni az egyik ház tetejére, hiszen a kivilágított Jeruzsálem látványa elképesztő.

EilatInnen délre, a Negev-sivatag homokdűnéi után Eilat városát találjuk a Vörös-tenger egyik öblének partján. Modern város lévén talán itt láthatjuk a legtöbb – nem történelmi – turistahívogató látványosságot, a delfináriumtól kezdve egészen a víz alatti megfigyelőgömbig. Ha visszafelé utazunk, akkor kerüljünk egyet a Holt-tenger felé, amelynek ultra-sós vizében lehetetlen elsüllyedni, így akár könyvet is olvashatunk anélkül, hogy féltenünk kellene annak állapotát. Az elképesztően magas ásványisó-tartalmú víznek természetesen gyógyító hatása is van, így minden korosztálynak külön ajánlott. A „tenger” déli csücskénél megállhatunk, hogy lanovka – vagy egy hegyi túraút – segítségével megmásszuk a Massadát, egy Heródes király által épített palota romjait, ami egy sziklaszirt tetején terül szét.

LanovkaInduljunk északnak. Helyezkedjünk kényelembe egy tengerre néző Tel Aviv-i hotelszobában. Menjünk le a homokos strandra, fürödjünk, de jól kenjünk le magunkat naptejjel, mert – ahogy azt a saját bőrömön is tapasztalhattam – hamar le lehet égni. Ha elsétálunk Tel Aviv déli tájékára, Jaffára, akkor egy hangulatos Napóleon-korabeli erődítményt találhatunk, innen fejlődött ki a mai, majd’ másfél milliós, európai szintű város. Tel Aviv emellett nagyon jó központi hely. Ha északra akarunk kirándulni, ezt a kiépített autópálya-rendszer segítségével tehetjük meg. A parton északra autózva 4 említésre méltó helyet találunk. Előszöt Ceasaria mellett megyünk el, ami Krisztus előtt Heródes király fővárosaként szolgált, de később a perzsák, a rómaiak, a templomosok illetve az arabok is elfoglalták. Ma az egymásra épült városok romjait láthatjuk kitűnően prezentálva, elképesztő környezetben. Utána jön Haifa, Izrael ipari nagyvárosa kevés látnivalóval, majd Akko, a templomosok városa, ahol templomos romokat, alagutakat láthatunk, illetve kiülhetünk a halszaggal elárasztott kikötő egyik fedett teraszára, és nézhetjük a hullámok harcát a kövekkel. Végül pedig a libanoni határnál megállhatunk a Rosh HaNikránál, ha a világ legmeredekebb lanovkáján le kívánunk ereszkedni egy gyönyörű barlangrenszerbe, amihez foghatót ritkán látni.

Nagyon hosszú lenne ez a cikk, ha minden helyet le szeretnék írni, ahol jártam, így a végén inkább összefoglalom. Izraelt a legtöbben a vallási, szent helyszínek miatt látogatják. Ide tartozik – Jeruzsálemet most nem számítva – Názáret, Betlehem vagy éppen Capernaum, amit Jézus településének is hívnak. Itt sétált Jézus a vízen és itt találjuk Szent Péter házát is. Ha a zsidók történetét szeretnénk megismerni, akkor vezessen utunk a Tel Aviv-i Beit Hatfutsot múzeumba, ha netán a magyar zsidók izgatnak minket, egy észak-izraeli kisvárosi dombtetőn találjuk a Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumát, ahol kedvesen, baráti köszöntéssel fogadják a magyar turistákat. Napfényben minden ország szebb, ez Izraelre különösen igaz, még akkor is, ha ez negyven fokos kánikulát jelent. Semmit sem tudok jobban ajánlani a kirándulni vágyóknak, mint hogy az Ígéret Földje felé vegyék útjukat, méghozzá legalább két hétre. Shalom!

Turczi Ádám (AKG, 10. évf.)

Az utazási rovatunk következő cikke: Corsica rulez!

0 Tovább

A menekülő vérfarkas

Az Elhurcolva című film rendezője az a John Singleton, aki a Halálosabb irambant is rendezte, sőt, még karrierje elején 2 Oscarra is jelölték. A filmet akcióthriller kategóriába sorolják, ezért én is azoknak az embereknek ajánlom, akik szeretik az izgalmakkal és sok akciójelenettel dúsított filmeket.

A film forgatókönyvét a szokásos amerikai stílusban írták meg, ezzel kapcsolatban ne várjunk újdonságokat. Újdonságot a főszereplőt alakító Taylor Lautner nyújt, akit már ismerhetünk az Alkonyat filmekből, de most nem a macsó vérfarkas szerepében jelenik meg a filmvásznakon, ugyanis most egy 19 éves fiút alakít. Tudom, Taylor Lautnert nem az akciófilmekben szokhattuk meg, de így elsőre nem is alakított rosszat, sőt, a karaktere nem törpült el a többi híres színész mellett sem. Na, de most nem ez a fontos, úgyhogy térjünk is vissza a film történetéhez. A film középpontjában Nathan áll, aki egy átlagos középiskolás fiú életét éli, mígnem egy házi feladat elkészítése során rábukkan a gyerekkori képére egy eltűnt gyereket tartalmazó listán. Ekkor teszi fel magának a kérdést, ki is ő. Azonban, mielőtt meg tudná kérdezni a nevelőszüleit, már menekülnie kell azok elől, akik megölték a valódi szüleit. Karennel együtt menekül, aki szemtanúja volt mindennek, így Nathan számára Karen az egyetlen ember, akiben megbízhat. Közben, míg az FBI és egy orosz titkosügynök és csapata elől menekül, megtud részleteket arról, hogy kik is a szülei, hogy miért üldözik őt, és hogy miért edzette őt az apja. Ezután Nathan a saját kezébe veszi a dolgokat, és megpróbálja saját maga megoldani az ügyet. Viszont azt, hogy sikerül-e Nathannek lezárni ezt az ügyet, és kideríteni, hogy ki az apja, hogy ki is ő valójában, hát, ezt csak akkor tudjátok meg, ha megnézitek az Elhurcolvát. Jó szórakozást hozzá!

Zádor Tamás (AKG, 9. évf.)

Elhurcolva (Abduction, 2011, 110’)
Rendezte: John Singleton
Szereplők: Taylor Lautner, Lily Collins, Alfred Molina

0 Tovább

Egy AKG-s diákcég a világversenyen

Életem egyik legizgalmasabb versenyén vehettem részt Oslóban, augusztus elején. Szerintem nemcsak én, de a 34 résztvevő ország összes diákja és tanára is így volt vele.

A verseny már a tanév elején megindult azzal, hogy megalapították a Cheer Me Up! céget. Én félévkor csatlakoztam hozzájuk, s az első dolog, amit megtapasztaltam, az volt, hogy a csapat érdeklődő, megvan bennük a versenyszellem, összetartóak, színesek, határozott céljaik vannak. Nagyon boldog voltam, hogy hozzájuk kerülhettem, láttam, hogy komolyan vették a feladatukat, még ha a határidőket nem is mindig sikerült betartani.

A cégnek először a filozófiája lett kitalálva. Mindenképpen a boldogság terjesztésével szerettünk volna foglalkozni, az emberek hétköznapjait szerettük volna színesebbé varázsolni. Ehhez a gondolathoz kapcsolódtak a termékeink, amelyeket később találtunk ki Nagyon nehéz volt olyan terméket alkotni, amely az emberek többségének tetszik, és elérhető számukra, a mi részünkről pedig kivitelezhető. Sok jó ötletünk volt, amit nehéz lett volna megvalósítani, így döntöttünk végül a humoros üzeneteket hordozó pólók mellett. A pólókra általunk tervezett képek voltak nyomtatva. Három mintánk volt és számtalan színű és méretű pólónk. Mikor a szegedi, országos versenyre készültünk, szóba került az is, hogy kreatívabb terméket kellene készíteni, mert ezzel nem láttuk még biztosítottnak, hogy jó eredményt fogunk elérni, ám a cég filozófiáját nem szerettük volna megváltoztatni. A vásár előtt találtuk ki a naptárat, másik fő termékünket, melyben minden hétre feladatok voltak megadva, melyet a naptár tulajdonosa kedve szerint teljesíthetett. Ilyen feladat volt például, hogy segítsen a hajléktalanokon, köszönjön a vele szembe jövőknek, ha egy kutya ráugat, ugasson rá vissza… stb.

Azt gondoltuk, hogy mivel sokan voltunk a csoportban, akik fotózással is foglalkozunk szabadidőnkben, és ezt az iskolában is tanultuk, ezért ajánlhatnánk egy szolgáltatást is. A fotószolgáltatásunk úgy működött, hogy a vevőt, ha kért képet, lefotóztuk, és Photoshop segítségével kiemeltük a színes alakját egy fekete háttérből, ezzel utalva a boldogságra, a tömegből való kitűnésre. A képeket helyben kinyomtattuk, és rögtön a vásárló kezébe is tudtuk adni. Ez a szolgáltatás egyébként meglepően sikeres volt, erre az iskolai vásáron, de a szegedi vásáron is nagy kereslet volt.

A cég filozófiájának terjesztésére rendeztünk év közben, április elsején egy flashmobot is a Deák téren, mely nagy médiafigyelmet kapott.

Az AKG decemberi versenyén nyertük el első díjunkat, mely a Legjobb vállalatnak járt. Ez után nem sokkal a Diákvállalkozások Karácsonyi Vásárán a Legjobb eladónak járó díjat zsebeltük be. Ezek a díjak jelezték többek között, hogy van értelme annak, amit csinálunk.

De nem elégedtünk meg ennyivel. Jelentkeztünk a szegedi vásárra, mely addigi legnagyobb megmérettetésünk volt, ez jelenthette a továbbjutást a diákvállalkozások nemzetközi versenyére. Több hónap felkészülés után, legnagyobb megdöbbenésünkre és örömünkre, minket tartottak a legrátermettebb cégnek, s minket ért a megtiszteltetés, hogy országunkat képviselhessük.

Innentől kezdve nem volt kérdés, hogy nem lehet lazsálni, a munka elkezdődött. Egy új termék gondolatával is kacérkodtunk a póló helyett, amit végül nem sikerült megvalósítanunk, s ez szerintem szerepet játszott abban, hogy nem nyertünk. De ne szaladjunk ennyire előre. A felkészülés ideje alatt számos teendőnk volt. A legnehezebb feladat a szponzorok meggyőzése volt, s ez volt egyben a legfontosabb, hisz miattuk tudtunk csak részt venni a nemzetközi versenyen. Az ő támogatásuk szintén azt jelentette, hogy bíznak bennünk, hogy van esélyünk nyerni a versenyen. Így mikor már nem kellett emiatt aggódni, nekiláthattunk teendőink sokaságának. Megterveztük a standot, megírtuk a prezentáció szövegét, elkészítettük a ppt-t hozzá. Simon Attila segített nekünk egy rap zenéjének és szövegének megírásával és a prezentáció kivitelezésében. Mindezeket próbáltuk tökélyre fejleszteni, s annyiszor változtattunk a dolgokon, hogy még jobb legyen, ahányszor csak tudtunk.

Így leírva olyan kevésnek tűnik mindaz, amit majdnem egy egész nyáron csináltunk, olyan egyszerűnek tűnnek ezek a feladatok. Pedig nem voltak azok. Sok vita volt, míg valami megszületett, nem mindig értettünk egyet, nem mindenki ért rá, hogy egyeztessünk dolgokat. Így ezek a tényezők is megnehezítették a haladást, de úgy érzem, hogy összességében sikerült kihozni magunkból a maximumot.

Így augusztus negyedikén, kisebb-nagyobb félelmekkel indultunk útnak Norvégiába, a verseny helyszínére. Voltak, akik nemcsak a verseny miatt izgultak, hanem a repülőúttól is féltek, mert még sosem repültek, s az Utoya szigetén történtek miatt is volt némi ijedség bennünk. De utunk hamar véget ért, s mi a Radisson Hotelban találtuk magunkat, több mint 300 európai fiatallal. Kaptunk a nyakunkba egy kis táblát a nevünkkel meg a programokkal. Mivel késésben voltunk a megnyitóról, siettünk az Oslo City Hallba, ahol a Nobel-díjat is át szokták adni. Meleg fogadtatásban volt részünk, beszéltek nekünk a versenyről, az elkövetkező napokról, s megemlékeztünk a tömeggyilkosság velünk közel egykorú áldozatairól is. Egyébként az egész városban mindenfelé voltak kisebb-nagyobb helyek, melyek tele voltak képekkel, virágokkal és megemlékező emberekkel.

Ezután elindultunk a kikötő felé, a számunkra rendezett hajótúrára. A hajón egy helyi rockbanda adott hangulatos koncertet. Mindenki jól érezte magát, beszélgettek, nevettek, nézelődtek, fényképeztek, ismerkedtek a fiatalok és a felnőttek egyaránt. Este mindenki fáradtan indult a szobájába, ki a huszadik, ki a harmincadik emeletre. A kilátás este nagyon szép volt, az egész város ki volt világítva, ragyogott a fényekben.

Másnap már korán reggel lementünk reggelizni s megnézni a standunkat, melyet előző nap állítottak fel azok, akik korábban érkeztek cégünktől. Sok javítani- és építenivalónk volt, így mindenki megtalálta a feladatát a stand körül. Szerintem a mi standunk nagyon jóra sikeredett, az angolok és a franciák között kaptunk helyet, teljesen kitűntünk a narancssárga színeinkkel. Aki arra jött, annak biztos, hogy szembetűnt a standunk. Úgy gondolom, hogy ha a standokat kellett volna pontozni, a miénk az első tízben biztos benne lett volna. Már a standokon meglátszott, hogy kik azok, akiknek nagyon jól működik a cége. Voltak a miénknél sokkal profibban összeállított standok is, de sok volt abból is, mely elég hevenyészetten volt kivitelezve.

A standok véglegesítése után megnyitották a vásárt. Csapatunk tagjai szétváltak, s ki-ki végezte a saját dolgát. Néhányan a standnál segítették a nézelődőket, volt, aki a céget népszerűsítette, a többiek egy játékba próbálták az arra járókat bevonni, mely összehozta az embereket. A játék nagyon ötletes volt, s nagy sikere is volt. Az embereknek a kezébe adtunk egy papírból készült kulcsot, melyen a cégről volt pár információ, meg egy rajz egy macskáról. Minden kulcson más és más rajz volt, a cél a macska párjának megtalálása volt. Volt hős macska, vidám macska, Harry Potter macska, gonosz macska… stb.

Ez után a nyitóceremónián vettünk részt a hotelben, s megkezdődtek a prezentációk. A színpad gyönyörűen volt felépítve, hatalmas kivetítők, színes fények. Akkora hangulat kerekedett a nyitás után, hogy mindenki hihetetlen izgalommal várta más cégek prezentációit. Miután végignéztünk pár előre kiválasztott prezentációt, köztük a későbbi nyertes britekét, át kellett mindenkinek mennie arra a helyre, ahová irányították. Mire mi sorra kerültünk, már láthattuk, hogy kiknél leszünk jobbak, s kik azok, akiket túl kell szárnyalnunk. Az ötfős prezentáló csapatunk elképesztően jó előadást nyújtott. Mind a zsűri, mind a nézők nevettek, a rapnek hatalmas sikere volt. Mikor ismerkedtünk a többiekkel, s megkérdezték, hogy honnan jöttünk, s mondtuk, hogy Magyarországról, az első dolog, amit mondtak, hogy „ja, ti vagytok a rapperek, nagyon jó volt az előadásotok!”. Ahhoz képest, hogy milyen gyér tapsot kaptunk, amikor először megjelentünk a színpadon, a végén tényleg mindenki szívből tapsolt, s éljenzett! Még egy Norvégiában élő magyar néni is eljött nekünk szurkolni! A csapat többi tagja nagyon büszke volt rájuk, hogy egy ilyen kis teremben, egy ilyen kis színpadon ilyen hangulatot tudtak teremteni.

Az első nagyobb megmérettetés után elmentünk ebédelni, s pihenni egy kicsit, utána pedig rögtön kezdődött a vásár második felvonása. Egyre jobban belejöttünk abba, hogy hogyan is szólítsuk meg az embereket, s marasztaljuk őket a standunknál. Játszottunk zenét, fényképeket készítettünk más cégek kabalaállataival, hívtuk őket táncolni. A zene egy kicsit feldobta a versenyzőket, így mindenki vidámabban folytathatta a standnál a kiszolgálást.

A vásár után megint összegyűltünk a nagyteremben, s hat prezentációt hallgattunk még meg, hat olyan cégtől, melyek szociális dolgokkal foglalkoznak. A legjobban két cég tetszett, az egyik idős emberek segítésével foglalkozik, a másik pedig drogtermesztő földek he­lyé­re kávét ültet. Ez után még egy rövid vásár volt, s lebontottuk a standokat.

Este egy erődítménybe mentünk vacsorázni. Az eső esett, így csak bent tudtunk enni, ahol nem volt egy árva szék meg asztal sem, mindenki a földön ült. Jó hangulatban telt a vacsora. Utána elmentünk egy helyre, ahol koncerteket szoktak tartani. A színpad egy szikla falában volt, nagyon jól nézett ki. Sátrak alatt ültünk, kaptunk pokrócot is. Egy nagyon jó együttes játszott, akiket, miután hazaértünk, mindenki belájkolt Facebookon. A koncert alatt elállt az eső is, így az összes versenyző kiment táncolni, ugrálni. Nekem aznap volt a születésnapom, s a barátaim, csapattársaim megleptek azzal, hogy megkérték az együttest, hogy énekeljék el a Happy Birthdayt. 34 ország több mint 300 diákjának szájából hangzott fel a dal egyszerre. Felejthetetlen szülinapban volt részem ott Oslóban, az már biztos! Ezek után hazamentünk, s míg a liftben vártunk, sokan kérdezték, hogy mikor csapunk egy bulit szülinapom alkalmából, s sokan gra­tuláltak. Mindenki olyan kedves volt és közvetlen!

Másnap reggel megint a nagyteremben gyűltünk össze, ahol a JazzCode adott nekünk elő. Nagyon furcsa és egyben élvezetes előadás volt. Az üzlet, a vállalkozások létrehozása, menete, leírása össze volt fűzve a zenével. Mindent úgy magyaráztak el, hogy párhuzamokat vontak a jazz és az üzlet között. Nekem nagyon tetszett. Ezután következett a panelinterjú, az utolsó megmérettetés, hisz már a standinterjún is túl voltunk, amin nem kaptunk túl jó visszajelzést a zsűritől, úgy éreztük, nem fordítottak ránk kellő figyelmet.

A panelinterjú hamar véget ért, ezt a benne résztvevők sikeresnek érezték, s a csapat megkönnyebbülten indult ünnepelni. Ezután a városban csináltak nekünk programot. A vállalkozások minden tagját különválasztották, így minden csapatban több országból voltak a fiatalok. Én egy török és egy francia fiúval meg egy norvég lánnyal voltam. Minden csapat kapott egy feladatot: egy építményt kellett készítenünk tésztából, úgy, hogy minél magasabb legyen, de ne törjön el a tészta, és a tetejére egy pillecukrot kellett tenni. Volt egy elképzelésünk, de nem tudtuk megvalósítani rendesen, így nem a miénk lett a legmagasabb építmény. Az építés után a városba mentünk, fotókat kellett csinálnunk, ami valahogy kapcsolódott a JA-YE-hez. Plankingoltunk is, élő feliratot készítettünk, mi alkottuk a JA-YE-t. Nagyon jól telt a délután. Mikor visszaértünk, kezdhettünk is készülni az esti gálavacsorára és eredményhirdetésre. Mindenkinek szép ruhában kellett mennie, így koktélruhába és öltönybe öltöztünk.

Szépen berendezték a termet asztalokkal. Azt hittük, hogy gyorsan lezajlik az eredményhirdetés, de tévedtünk. Minden fogás után jelentettek be nyerteseket, ezek különféle kisebb díjak voltak. Örültünk volna, ha mi is kapunk ezek közül, mert tisztában voltunk azzal, hogy a fődíjra nem sok esélyünk van. Sajnos semmit nem nyertünk ezek közül sem, pedig voltak erősségeink. A standunk, az eladási módszereink, a prezentációnk, a nyitottságunk, a vidámságunk – de úgy tűnik, mindez nem volt elég.

A vacsora nagyon finom volt, a pincérek összevissza repkedtek az asztalok között a tálcákkal, tányérokkal. A desszert után végül kihirdették a nyerteseket. A harmadik helyezett a szlovák ACE cég lett. Ők különleges, fogkrémadagolós fogkeféket gyártottak, ezzel szerették volna a gyermekeket rábírni a rendszeres fogmosásra. A második helyezést a newQReation I/S nyerte el Dániából, akik okos­telefonokhoz készítettek egy programot, amivel könnyebbé teszik a vásárlást. A fődíjat pedig az angolok nyerték meg, akik parfümtollat készítettek.

Az ő standjuk állt a miénk mellett, nagyon nyitott társaság voltak, sokat beszélgettünk velük. Ők voltak azok, akik a mi cégünket is esélyesnek említették. Nem volt valami eget rengetően különleges a termékük, de jól tudták eladni, professzionális volt körítés, erős a marketing. A honlapjuk nagyon igényes, szép volt, hihetetlenül jó reklámvideót is készítettek. Nagyon magabiztosak voltak, s rengeteg támogatójuk volt. Egyedül a standjuk nem tetszett nekem, azt gyengének tartottam.

A cégek közül nekem a lett csapat tetszett a legjobban, ők bicikliket újítottak fel és készítettek hozzá kiegészítőket. Nagy esélyesnek még a portugál céget tartottam, akik újrahasznosítható és többször is használható, üveget helyettesítő víztárolót árultak, benne csapvízzel. Ennek a két csapatnak a termékei mellett tetszett a spanyolok terméke, akik egy órát árultak, amely mérte, hogy mennyi vizet fogyaszt az ember egy fürdés alatt, és hogy ez mennyi pénzbe is kerül neki, s hogy mennyi időt töltött a zuhany alatt. A legjobb stand az izraelieké volt szerintem, nagyon szépen összeállították, ízléses és mégis figyelemfelkeltő volt. Két cégnek volt kabalaállata, ami jó ötlet volt, bár mi kabalaállat nélkül is tudtuk népszerűsíteni a cégünket, s megállítani az embereket a standunknál.

Szerintem összességében nagyon jól helytálltunk egy ilyen nagy jelentőségű versenyen, más országokhoz képest is. Amit utólag másképp csinálnék, az a termék újragondolása, új termék kitalálása lenne. A versenyen minden cég valami újat mutatott be. Igaz, ötletesek voltak a pólóink, de ezekkel versenyre sem tudtunk kelni a parafadugó-pendrive, az étrend­kiegészítő vitaminos rágó, a parfümtoll vagy a bizsergős szappan mellett. Itt nagy figyelmet fordítottak az innovációra, a pénzügyekre, marketingre. Szerintem, ha a termékünk más lett volna, az első háromban benne lettünk volna, hisz cégünk üzenete megragadta az embereket, csak nem a megfelelő eszközzel próbáltuk azt terjeszteni. Bár még így is néhány felnőtt és sok fiatal megjegyzett minket, nyomot hagytunk az emberekben.

Köszönjük szépen azoknak a cégeknek a támogatását, amelyek ezt az utazást, egy kiemelkedő nemzetközi versenyen való megmérettetést lehetővé tették számunkra!

A boldogság nagyon fontos. S mi boldogok voltunk, hogy kint lehettünk, hogy részt vehettünk ezen a megmérettetésen, s sikeresen megálltuk a helyünket. Rengeteg új tapasztalattal, tudással gazdagodtunk, amit szeretnénk is felhasználni mind a tanulásban, mind a majdani munkánkban.

Varga Dóra (AKG, 11. évf.)

képek a versenyről: www.akg.hu/foto/2011oslo

0 Tovább

Hogyan tartsunk vadászgörényt

VadászgörényEgy vadászgörény a háznál nagyon nagy felelősség, mondom én, mivel nekünk itthon van egy, és sajnos nagyon sokszor vagyok ideges amiatt, hogy pont hozzánk kellett egyet hoznia kedves testvéremnek. A görény és a vadászgörény között van különbség. A közönséges görény az állat eredeti fajtája, ő az a fajta, ami a vadonban él, más állatokra vadászik. Viszont a vadászgörény, ami nálunk is megtalálható, az előző fajnak a megszelídített verziója. Ezek az állatok jóval szelídebbek, és kis tanítás árán még az is elérhető, hogy akár 10 percig is az ember kezében feküdjön. Persze ehhez a feladathoz nem ügyesség vagy akarat kell, hanem rengeteg idő. Viszont még így is, hogy szelídítettek, rengeteg probléma van velük. Kezdjük ott, hogy ezeknek az állatoknak hatalmas a mozgásigényük, rendkívül hiperaktívak. A lustább és tanítható egyedeknél még csak-csak, de az átlagos görényeknél egy gyenge simogatást sem lehet elérni, szóval, aki azért szeretne görényt venni, hogy néhanapján elővegye és jól megbabusgassa, felejtse el ezt az állatot.

Tehát a mozgásigény megvolt, jöhet a következő probléma. Ezeknek a kisállatoknak állandó felügyelet kell, egyrészt azért, mert a búvóhelyek megtalálásának a mestere, másrészt meg azért kell egyfolytában mellette lenni, mivel amit talál a közelében, azt azonnal ellopja. Ha meg az ember nem foglalkozik vele eleget, akkor egyből bevadul a görény, és nem lehet leszoktatni arról, hogy amikor kézbe vesszük, ne harapjon meg. Amikor például hozzánk került, imádott harapni, és ennek sajnos nagyjából mindig én láttam meg a kárát, mert rám került a görény által harapott seb. A görény híres a harapásáról. Szinte mindenre ráharap, ami él és mozog, és még ha ez nem lenne elég, akkor rendelkezik egy olyan képességgel, hogy összeakasztja az állkapcsát, és nemcsak hogy én nem, de még ő sem tudja kinyitni a száját, így egy elég fájdalmas percet tud okozni.

vadászgörényA táplálkozása igen egyszerű, húst eszik hússal. Mi sokáig nyers csirkenyakkal etettük, de kiderült, hogy inkább meg kéne főzni azt, merthogy a nyers húsban könnyebben szaporodhatnak el a bacilusok. Zöldséget nemigen eszik, viszont van még olyan étel, amit minden mennyiségben tud enni, a cukrot tartalmazó ételek. Szinte mindent megeszik, amiben cukor van, a mazsolától kezdve a tejszínhabig, viszont ezeket a dolgokat csak nagyon ritkán lehet neki adni, mivel a görény nagyon érzékeny a cukros dolgokra, így ha túl sok cukros ételt eszik, könnyen cukorbeteg válhat belőle.

Végül tisztáznék még egy tévhitet. Van az a mondás, hogy büdös, mint a görény. Ez alapvetően igaz, de nem büdösebb, mondjuk, mint egy kutya. Viszont ha még ez is túl büdös lenne valakinek, akkor van egy alternatív megoldás, az operáció. Az operáció során a görénynek eltávolítják azt a szervét, amiből távozik a sokaknak büdös szag, amit akkor ereszt szabadjára, amikor mondjuk valami megijesztő őt. Remélem sok információval szolgáltam, és aki szeretne egy görényt, nyugodtan kérdezzen tőlem vagy testvéremtől.

Kántor Máté (AKG, 9. évf.)

0 Tovább

Itt ért véget az út?

10+4 év Potter

1997 és 2007. 2001 és 2011. Négy éve annak, hogy J. K. Rowling kiadta keze alól az utolsó kötetét a hétrészes könyvsorozatnak. Három hónapja annak, hogy a filmipar is letette utolsó tiszteletét Harry Potter és mindvégig hűséges barátai előtt. Van, akit nem izgat igazán, hogy tényleg befejeződött a saga. Hogy nincs több történet, hogy ennyi volt. De vannak milliók és még milliók, akik rajongóknak hívják magukat, és máig nem hiszik el, hogy vége. Természetesen felmerül a kérdés: jelenti-e a történet vége a Potter-univerzum végét?

Joshua TreeHárom szempont létezik, amikből Harry világát szemlélhetjük. A könyvek, a filmek és a külvilág. A kitaláció, a megvalósítás és a valóság. Rowling asszony, a színészek és a közönség. Harry Potter, Daniel Radcliff és a jelmezes rajongók. Mind más időszámításban élnek. Rowling tárcája egy kicsit megduzzadt, Radcliff és társai felett elhúztak az évek, és immáron felnőtt emberek. Ami viszont érdekesebb, hogy a rajongók is felnőttek. Kis, ugráló tizenéves fiúkból és lányokból férfiak és nők lettek. Ők voltak, akik 1998 júliusában sorba álltak hajnalban, hogy elsők legyenek a második kötet megszerzésében. Ők voltak, akik 2001 novemberében a mozik előtt tolongtak, hogy bejussanak az első Potter-film premierjére. És mintha semmi se változott volna: idén is ők siettek az utolsó filmre, és most is ők öltöztek be a rajongói találkozókon – pont, mint régen. Számukra sosem lesz vége ennek az egésznek. Lehet, hogy kinőnek belőle, vagy el is felejtik, de majd megmutatják gyermekeiknek, újranézik velük a filmeket, és a kicsikkel együtt csöppennek vissza Harry világába.

Arról nem értesültem, hogy J. K. Rowling mit érez a történet lezárulásával kapcsolatban, de abban biztos vagyok, hogy ha semmit sem csinál hátralévő életében, dédunokái még akkor is aranyéletet fognak élni jelenlegi vagyonából. A színészeknek pedig befejeződik egy élet, és kezdődik egy másik. Többen elmondták, hogy nehéz lesz otthagyni a roxforti életet, és mindig szívesen beszélnek majd a filmek forgatásával kapcsolatos élményeikről. Természetesen új szerepek után néznek, és ne ijedjünk majd meg, ha Daniel Radcliffet szemüveg, vagy Emma Watsont talár nélkül látjuk.

Az utolsó filmről annyit érdemes elmondani, hogy tisztességes volt, a többi Potter-filmhez is és egy tízéves projekt lezárásához képest is. Végtelen speciális effekttel, éppen megfelelő mennyiségű szerelemmel, a gonosz bukásával és egy komolytalan, mégis vicces epilógussal zárul tehát a nyolcrészesre bővített filmsorozat. S míg a történetnek ténylegesen vége, addig Harry Potter iskolás kalandjai sose fognak feledésbe merülni. Az első könyv egyszer talán még kötelező olvasmány is lesz az egyik jövőbeli irodalomórán.

Turczi Ádám (AKG, 10. évf.)

0 Tovább

Minden eltörik

Jodi Picoult: Törékeny

TörékenyEltörik a váza, eltörik az üveg, széttörik a fa, eltörik a bögre és összetörik a szív. Van még egy dolog, ami eltörik, a csont. Jodi Picoult könyve pont erről szól.

Nem tudtam, miről szól ez a könyv, az anyukám dicsérte és ajánlotta nekem. Aztán megértettem, miért dicsérte ennyire. Willow, a törékeny kislány 4 törött csonttal jött a világra. Egész életét testgipszben töltötte, mert miután begyógyul egy törése, eltörik egy másik csontja. Az életét megkeseríti az állandó testgipsz, a család megromlott kapcsolata és még sok más dolog. A kislány egyébként okos, ügyes, olyan dolgokat tud, amiket egy felnőtt is alig. Csodálatos, hogy 3 évesen már könyvet olvas, és olyan meglepő adatokat tud, mint például: egy felnőtt nő életében több kilogramm hajat nyel le… Annyira beleképzeltem magam a történetbe, hogy elképzeltem, milyen lesz az életem, ha nekem is ilyen gyerekem születik. A repülőn olvastam ezt az érzékeny és aranyos történetet, és még most is, ha unatkozom, mindig ezt olvasom, mert mély benyomást tesz rám az, hogy elképzelem a házat, amiben a történet játszódik, a kórházat, a szállodákat és mindent. Elképzelem Willow arcát, az anyjáét, átérzem a történetét.
Mindenkinek ajánlom, mert csodálatos, aranyos és eseménydús történet!

Szabó Borbála (AKG, 8. évf.)

Jodi Picoult: Törékeny
Athenaeum 2000 Kiadó, 2010, 350 o.

0 Tovább

„Véletlenül” felgyulladt

csokigyár lángokbanOktóber 14-én este lángok martaléka lett a salgótarjáni csokigyár, hiába próbálták a tűzoltók megmenteni. Több szomszédos megyéből is kivonultak egységek, így csaknem 80-an igyekeztek enyhíteni a kárt. Szombat reggelre fejezték be az 1800 négyzetméter alapterületű üzem és raktár több mint 8 órán át tartó oltását. Az épület szinte porig égett, a teljes mikulás- és karácsonyi csokoládékészlet odaveszett.

Ahogy utánaolvastam a dolgoknak, egészen szórakoztató megjegyzéseket találtam. A kommentelők, azon túl, hogy a mikulásokat sajnálták, vagy épp hogy nem, belekevernek a chipsadótól kezdve a külföldi import csokiig mindent. Főként arra utalnak, hogy nem véletlenül történt, és ahogy le tudtam szűrni, politikai nézettől függően változnak a vélt történések. Itt van néhány jó példa:

„Gondolom, akkor most a környékbeli réti hobbitok kanalazzák a masszát, cefetül.”

„A dolgozók miatt rettenetes a dolog. Amúgy pedig kevesebb kakaómasszás cucc kerül forgalomba.”

„Tévedés, hogy olcsó. Mostantól a télapócsokik, szaloncukrok, minden megnyerte az 50% emelést az egészségügyi termékdíj miatt. Rájuk rohadt volna az összes. Véletlenül felgyulladt.”

„«még időben ki tudtak menekülni az épületből», mert futás közben idejében eldobták a benzineskannát.”

„Jó ok arra, hogy duplán emeljék a csoki árát!”

Azért vicces, hogy az emberek még egy ilyen egyszerű balesetbe is belekeverik politikai nézetüket, és összeesküvés-elméleteket gyártanak. De attól még biztosra veszem, hogy a Mikulás megoldja ezt a problémát, és mindenkinek hoz majd idén is a csokiból készült kis klónjaiból.

Vidák Brigitta (AKG, 9. évf.)

Forrás: Index, mandiner.hu, fotó: MTI

0 Tovább

Popkult és improvizáció a színházban

Többször halottam már TV-ben, olvastam újságban a „független színház” kifejezést, de őszintén szólva, eddig nem igazán tudtam, mit is jelent ez a fogalom. A hétvégén azonban a Maladype Színház előadását látva, a színház mint fogalom egy egészen új jelentést kapott számomra. Ez kicsit más volt, mint a legördülő vörös függöny és a látványos díszletek világa.

MaladypeA színház már első látásra is eltért a megszokottól: a nézők körbeülték a színpadot, ami tulajdonképpen egy hatalmas fehér tornaszőnyeg volt. Az előadás díszleteit és jelmezeit a minimalizmus jellemezte. A szereplők egységesen egy fekete kétrészes mackó-játszóruhát viseltek, amit kedvük szerint nyújtottak, vagy akár a fejükre is húzhattak.

Az első jelenet alatt az az érzés nyilallt belém: Te jó isten! Micsoda ostobaság ez! – de a második jelenetben már kezdtem érteni, miről is lesz szó.

Az előadás Georg Büchner Leonce és Léna című klasszikus darabjának modern feldolgozása, melynek szereplői egy általuk nemkívánt házasság elől menekülnek – a véletlen folytán, kalandos úton, természetesen – egymás karjaiba. Az előadás attól újszerű, hogy a történet részleteit különböző stílusban, sokszor a közönséget is bevonva, improvizálva adják elő (pl. Zaccomer Mária tanárnőt a fináléban boldog menyasszonyként láthattuk egy – szintén a nézők közül verbuvált – fiatalember karjaiban). A színészek minden jelenetre 4 verziót, 4 különböző stílusú megközelítést dolgoztak ki, és hol a közönség, hol a sarokban ülő rendező-játékmester választotta ki, hogy aznap este épp melyiket adják elő. Nekem különösen tetszett az Alt Shift Q című jelenet, amelyben a szereplők videojáték-figuraként mozognak, illetve tetszett még a hollywoodi stílus is, melyben számos popkult utalás is megjelent (pl. „Szemetek! Kicsináltátok Kennyt!”).

A társulat 2002 óta játszik, és nemcsak művészi felfogásban, de működésében is független. Pályázatokból tartja fenn magát, nem állandó helyen, hanem meghívásos alapon játszik sok színházban, itthon és külföldön egyaránt. Aki szeretné megnézni a darabot, vagy valamelyik másikat az együttes repertoárjából, keresse fel a társulat honlapját: www.maladype.hu

Győrfi Róza (AKG, 8. évf.)
Fotó: Udvardy Dávid

Georg Büchner: Leonce és Léna (Maladype Színház)
Rendező: Balázs Zoltán
Szereplők: Faragó Zénó, Lendváczky Zoltán, Fátyol Kamilla

0 Tovább

Túl szép, hogy igaz legyen

Hát igen, már megint elköltöztünk. Amióta élek, ez a hetedik. A lakás fantasztikus, nagyon jó elosztású, és minden itt van a közelében. De sajnos, mint minden, ez is túl szép, hogy igaz legyen.

lépcsőházMiután beköltöztünk, körülbelül egy hónapig minden simán ment, berendezkedtünk, és elkezdtük beélni a lakást. Aztán egyik nap, suli után, csengettek. Nem tudtam, ki lehet az, mivel senkit sem vártunk. Ajtót nyitottam, és ott állt a nő, a banya, a hárpia. Persze akkor még nem tudtam, hogy ő lesz az, aki megkeseríti életemet, és rettegésben tart. Tudatta velem, hogy olyan hangosak vagyunk, hogy képtelenség tőlünk elaludni. Mikor már egy ideje ecsetelte a zajok káros következményeit, kíváncsi kutyám kidugta orrát a bejárati ajtón. Megsimogattatta magát a hidrogénszőke, tüsi hajú, hatvan év körüli nővel. A nő most a kutyámmal kezdett társalogni. Szépségét, okosságát dicsérte, s ezek után azt tanácsolta nekem, hogy mindig hagyjak égve a kutyának egy lámpát, mikor elmegyek otthonról. Merthogy amikor megy a boltba, mindig látja, hogy sötét van nálunk, és szegény kutyának ez nem jó, megvakulhat. Megnyugtattam, hogy mindig égve hagyunk neki lámpát, nem fog megvakulni. Biztosítottam, hogy csendesebbek leszünk, bár nem éreztem úgy, hogy bármikor is hangoskodtunk volna. Aztán visszatértem a szobámba, s közben azon morfondíroztam, megvakulhat-e attól egy kutya, ha csak napfény világítja be a szobát, ahol van? Felidéztem a nő szavait, és akkor valami nagyon furcsa dologra lettem figyelmes: mi a harmadik emeleten lakunk, ők a másodikon. Amikor a nő elmegy a boltba, vajon miért jön fel a harmadikra, mielőtt kimenne a házból? Ez volt az első jele annak, hogy a nő nem komplett igazán. Aztán eltelt egy-két nap. Egyik este, éppen lefekvéshez készülődtem, amikor valaki kopogott, csengetett és végül már verte is az ajtót. A hárpia volt az, teli torokból üvöltötte, hogy hajnali egykor tessék már lefeküdni, meg hogy ők szeretnének aludni, és nem tudnak a zajongásunktól. Nem nyitottunk ajtót, és a nő csak üvöltött. Aztán anya odaszólt neki, hogy inkább menjen vissza aludni, és ne üvöltözzön, mert felkelti a többi lakót. Egy idő után, mikor már eléggé fájhatott a torka, visszament lefeküdni. Nem értettük az egészet, mivel semmi zajt nem csaptunk. Másnap este teljesen egyedül voltam otthon, lábujjhegyen sétáltam a lakásban, nehogy a banya feljöjjön és leüvöltse a fejemet. Eltelt pár hét. Fél tizenegy volt, este. Mint a múltkor, most sem csaptunk semmi zajt, de nagy megdöbbenésünkre csöngettek, s az ajtónyitást meg sem várva egy férfi lépett be, a férj. Normális, emberi hangon közölte, hogy hangoskodunk, és már késő van, ők aludni szeretnének. Aztán a folyosón lévő nő, a hárpia rázendített. Hisztérikusan üvölteni kezdett, nem lehetett leállítani. Közölte, hogy kihívja a rendőrséget, és azonnal fejezzük be a hangoskodást. Ajánlottuk, hogy ne tegyék, és hogy hagyják el az otthonunkat, mivel az engedélyünk nélkül jöttek be. A házaspár hazament birtokába, és hagyta a miénket. Mi pedig nagy családi tanácsot tartottunk, és átbeszéltük a dolgot. Nagydarab, izmos barátok és rendőr ismerősök jöttek szóba, esetleg, hogy valaki majd meztelenül nyit ajtót, és akkor többé nem lesz merszük benyitni. Kis idő elteltével kutyasétáltatás során a banya találkozott a bátyámmal. Üvöltözve közölte vele, hogy lefotózta, hogy a kutya a lábtörlőjére hányt, és erre három szemtanúja is van… A kutya, akiről beszélt, a kérdéses napon nem tartózkodott a házban, lifttel utazik ő is, tehát egyébként sem kerülhetett oda, és persze a három szemtanú – a banya, a banya kutyája és a férje – biztos látták, amit láttak, de lehet, hogy ez esetben tévednek. Az üvöltöző nőt faképnél hagyó bátyám beszélgetésbe elegyedett egy öreg hölggyel, akitől érdeklődött a házaspárról. Tőle megtudta, hogy mindenki messziről elkerüli őket, a nő nem normális. Mivel már mind a ketten nyugdíjasok, össze vannak zárva egy lakásba. Tíz éve válnak, és még a gyerekeik is gyűlölik őket.

Néhány nappal a házaspár látogatása után anyukám elutazott, így felnőtt nélkül maradtunk a lakásban. Egy héttel az elutazás után, péntek este fél tizenkettő körül ültünk vacsorához. Körülbelül nyolcan ültünk az asztalnál. A vacsora végét megtoldottuk egy kis játékkal, ami azzal járt, hogy a poharunkat az asztalhoz kellett érintenünk, és néha felálltunk és leültünk. Épp véget ért a játék, amikor két vadállat, a nő és a férfi ajtónk előtt termett. A férfi csöngetett, és szokásához híven, azonnal nyitotta is az ajtót, ami sajna zárva volt. Mind a ketten teli torokból üvöltöttek és verték az ajtót, ami vészesen remegett, és úgy látszott, ha így folytatják, beszakad. Aztán kinyitottuk a kisablakot az ajtón – amit a férfi az öklével vert –, és közöltük velük, hogy menjenek el. A férfi ökle most már az ablaknyitót célozta meg, és próbált ellenállni az ablak visszacsukásának. Üvöltötték, hogy kihívják a rendőrséget, aztán elmentek aludni, ami remélem sikerült nekik.

Egyik este valaki csöngetett nálunk, először ablakot, majd ajtót nyitottunk. Két rendőr volt az. Elmondták, hogy az alsó lakó hívta ki őket, mivel elméletileg hangosak vagyunk. Mi elmeséltük nekik a fentieket. Erre ők ajánlották, hogy vegyünk szőnyeget, persze, hogyha akarunk, mert ha nem, akkor ők nem kényszeríthetnek rá. Elmondták, hogy rengeteg ilyen riasztásuk van, és sajnos a rendőrség hatáskörébe tartozik, hogy az ilyen esetekben tegyenek valamit. Persze nem lehet tenni semmit, mivel mindenki mást mond, és a dolog nem bizonyítható. Aztán elmentek, a tudattal, hogy még valószínűleg találkozunk. Finom vacsorát ígértünk nekik, aztán útjukra engedtük szegény párákat. Meghallottuk, hogy a nővel beszélnek lent, és persze kihallgattuk a beszélgetést. A nő közölte, hogy mi szándékosan labdázunk éjjel a kutyánkkal, hogy amikor felébred, ver a szíve és ő „nem akar ezek miatt a kis taknyosok miatt meghalni!” Merthogy ők háromszor szépen szóltak nekünk – ahamm… –, és negyedszerre még szép, hogy üvöltött, nem tagadja. Bezzeg mi mindent letagadunk. Saját bevallása szerint világéletében olyan nő volt, aki mindig bíróságra járt. És attól még, hogy mi tizenhatok vagyunk, ő meg hatvan, ő is ember! Alig akarta elengedni a rendőröket, akik a végén már csak nevetni tudtak rajta. Aztán egy másik este újra rendőrök érkeztek kicsiny otthonunkba. Ez már kevésbé volt jó hangulatú látogatás, mint a múltkori. A rendőrök elég agresszívan utasították a bátyámat, hogy nyisson ajtót. Azt gondolhatták, az alsó szomszédaink okkal hívták ki őket, de amikor bátyám mesélt az előző rendőri látogatásról és az éjszakai „támadásokról”, már valószínűleg nekünk hittek, mivel az ajtóverést ecsetelő résznél, mikor a hárpia kidugta a fejét az ajtó mögül, csak a rendőrök tudták visszafogni. Első mogorva mondatukból („Azonnal nyissák ki az ajtót”) egy sokkal barátságosabb utolsó („Majd mi elintézzük”) lett.

Hát igen, elmondhatom, mi is halljuk a felső szomszédainkat. És azzal, hogy társasházban élünk, figyelembe kell vennünk a többi lakót is. Nemcsak halkan kell élnünk, hanem az embertársainkkal járó hangokat is el kell fogadnunk. Így van ez az élet minden terén. És egyetértünk az alattunk lakó – kevésbé diplomatikus – hölggyel abban, hogy ő is ember. Bár néha sajnos úgy érzem – mikor a lakás felé a lépcsőházban attól rettegek, hogy szembejön –, valahogy mégis más, mint te vagy én. A dolognak egy pozitívuma van: valószínűleg tíz év után végre van valami, amiben egyetértenek a férjével. Mellesleg a lakásuk eladó. Két és fél szoba-hallos. Ha bárkit érdekel, keressen meg. Aki megveszi, hálám örökké üldözni fogja.

Sztripszky Hanna (AKG, 9. évf.)

0 Tovább

Betekintés egymás lakásaiba

Skype és Bing a Facebookban

Mindent integrálni akar a Mark Zuckerberg által fémjelzett közösségi portál, ki ne ismerné: a Facebook. A Facebook alapító-vezérigazgató nemrég tartott egy hadüzenettel is ellátott újdonság-bemutatót, ahol lerántotta a fátylat olyan új funkciókról, mint a videochat és a beépített keresőmotor. A Google morog, Zuckerbergnek és a Bill Gatesnek (Microsoft, Skype, Bing) vigyor ül az arcára, én meg azon tűnődök: hamarosan átveszi az internet helyét a Facebook? A Skype videochat szolgáltatás nemrég kezdett el üzemelni Magyarországon is a Facebook chatablakában.

Skype-FacebookA júliusi sajtótájékoztató után nagy valószínűséggel fehérre dermedt az összes Google-szimpatizáns, ugyanis jelentős mértékű változtatások történtek a Facebook felhasználói felületén. Ami sokaknak feltűnhetett: a chatablak egy új funkcióval gazdagodott, mostantól már egymás szép fejét – vagy miegymását – is láthatjuk, ha akarjuk, hiszen videobeszélgetést folytathatunk a Facebookba beintegrált Skype segítségével. Tudjuk jól, hogy a Skype-ot nemrég megvette a Microsoft szoftverkészítő vállalat, ami mellesleg nagy értékben fektet be a Facebookba, most pedig a Microsoft Bing keresőmotort is berakják a 800 millió aktív felhasználóval rendelkező közösségi portálba, amivel egy enyhén szólva is óriási konkurenciát állítanak a Google-lal szembe. Ezt én nyílt hadüzenetnek tartom a Google felé, de hát erről szól ugyebár a piaci verseny.
A videochat minősége nem lehet kérdés, hiszen ami Skype, az Skype, ráadásul még mindig ingyenes. És ki ne örülne valaminek, ami új és ingyenes? Kérdés csak az, hogy hol áll meg a Facebook. Én – mint általában sokmindenki más – naponta használom a Facebookot, oda vezet az első utam, mikor a gép elé ülök. Ott beszélgetek a barátokkal, ott tervezem a napjaimat, ott osztom meg, amit szeretek, sőt, ott kívánok boldog szülinapot annak, akinek kell. A Facebook lett az emberek személyes tanácsadója, megmondja, melyik embert ismerheted, melyik reklám való neked, milyen linkre kattints. Már egy ideje átvette az instant üzenetküldők helyét, most átveszi a Skype helyét, ráadásul belekerült egy keresőmotor, ami, ha nagyon akarom, még a Google-t is helyettesítheti. Mit akarnak ezzel? Én azon gondolkodom néha, hogy nem lenne-e egyszerűbb integrálni az Internetet a Facebookba.

Turczi Ádám (AKG, 10. évf.)

0 Tovább

Izgalmak vámpírok nélkül - A terápia

Sebastian Fitzek: A terápia

Olvastál már olyan könyvet, hogy azt érezted, ilyen elmebeteg dolgot nem lehet kitalálni? Mert én biztos tudok neked ilyet mondani: A terápia.

TerápiaSebastian Fitzek könyve Németországban már 2006 óta kapható, de nálunk csak nemrég került a polcokra. Magyarországra a Könyvmolyképző Kiadó hozta be, és Vörös pöttyös könyvek sorozatban árulják. Ebben a sorozatban jelent meg a népszerű Twilight saga, a Vámpírnaplók, de az Elfújta a szél új kiadása is. Így nagyon meglepő volt ebben a társaságban találni egy olyat, ami nem tartalmaz se vámpírokat, se szerelmet – furcsa volt, de jólesett végre a manapság oly népszerű műfajtól eltérő könyvet látni.

Amikor kinyitottam és elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy nem kellett csalódnom. Az első oldaltól kezdve izgatott félelem kezdett rajtam úrrá lenni, és ez kitartott az utolsó lapig.

Főhősünknek, a sztárpszichiáter Viktornak, négy évvel a történet kezdete előtt tűnt el az akkor 12 éves lánya, Josephine. A kislány rejtélyes betegségben szenvedett, és senki nem tudta meggyógyítani. Amikor a lánya eltűnt, Viktor a nyaralójába menekült, elzárkózott a külvilágtól és abbahagyta a praktizálást. Ez a látszólagos történet. Aztán a szálak egyre jobban kezdenek összegabalyodni. Kiderül, hogy a történetet a zárt osztályon lévő Viktor meséli orvosának, aki elhatározza, hogy kideríti, mi az igazság. A könyvben senki és semmi nem az, aminek látszik. És pont ez ejti az embert bűvöletbe. Míg olvasod, nem érzed magad biztonságban még egy napsütéses nyári délutánon sem.

Olyanoknak ajánlom ezt a könyvet, akiknek elegük van a szerelmes, vámpíros regényekből, és nem félnek használni az agyukat a szálak kibogozására.

Gálosi Dóri (AKG, 8. évf.)

Sebastian Fitzek: A terápia
(Könyvmolyképző Kiadó, 280 o.)

0 Tovább

A matek és én

MatekBizony, nem könnyű az élet… De nem ám! De még mennyire nem az! Piszkosul nehéz! Hogy mennyire kibírhatatlan! Csak néz az ember a táblára, és azt gondolja: milyen borzasztóan, iszonyúan, szörnyen, kibírhatatlanul nehéz az élet. Csak nézi a táblát, és egy idő után csak a matematikatanár mély, búgó hangját hallja, de az értelme már nem jut el az agyáig. A számok összefolynak, a tábla hol megnő, hol összetöpörödik, de meg nem állna, hogy az ember egy pillanatra is fellélegezhessen. Ilyenkor jobb elmenekülni a beszélgetés vagy levelezés leple mögé, de most valahogy nem tud megmozdulni a fejem. Csak bámulok, mint diák a tanárra, mikor nem ért valamit. Persze én már nagyon jól tudok úgy nézni, hogy a tanár azt higgye: mindent értek, és még rá is bólintok egy-egy példára, hogy rendben, vagy hogy oké. Ezt néha már olyan hévvel tudom előadni, hogy elhitetem magammal is, hogy tényleg értem, és hogy szép az élet. De ez a stádium csak egy pár percig tart, mert aztán rájövök a szörnyű valóságra, hogy mégsem értek semmit az egészből. De most valahogy ez nem megy, mintha valaki egy szivattyúval kiszívta volna az agyam. Ajaj! Most meg ásítok egyet, megijedek: már tudom, mi következik, de akaratlanul eldőlök a padon és elalszom. Aztán hirtelen felhangzik a nevem, megijedek, hát mégis megtalált a matekszörny és felfalja az agyam, de aztán megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy csak a matematikatanár az, és még annak is tudok örülni, hogy egy szép kerek 0-ást kaptam órai munkára. Mindegy, lényeg, hogy az agyam megmaradt…

Horváth Csenge (AKG, 8. évf.)

0 Tovább

Kocka vagy digitálisan átállt?

A most következőkben személyes jellegű eszmefuttatásomat olvashatjátok arról, hogy, akit kockáknak hívunk ma, azok tényleg függők-e, mert szerintem a helyzet kicsit más.

A digitális átállás rövid vagy éppen elhúzódónak is mondható átmeneti időszakát éljük. Az analóg tévék és rádiók időszaka elmúlt, és az internet veszi át minden felett a hatalmat, a digitális tévével, az interneten fogható rádióval. A hordozható lejátszók nagy szerepet játszanak ebben, a 3G és a Wi-Fi segítségével. Az új játékok pedig úgynevezett „webkettősödést” élnek át, ahol a közösségi oldalakkal összekapcsolhatjuk tevékenységünket, így nem ritka, hogy a Facebookon minden új játékbeli tárgyunkról tudomást szerezhetnek ismerőseink.

Kocka

Azt mondják, hogy azok, akik a Facebookon lógnak egész nap, nem normálisok. Ez persze az én véleményem szerint is igaz, de nagyon sokan már azt gondolják, hogyha Facebookod van, kocka vagy, ha játszol gépen, kocka vagy, néha még ha dolgozol gépen, akkor is. Pedig itt a nagy helyzet, hogy már az élet is kezd monoton lenni analógként, lassan az egész életünket át kell tenni digitális formátumba. Ebben a helyzetben pedig nem kocka vagy nem vagy kocka a kérdés, hanem sokkal inkább az, hogy túl akarsz-e élni vagy nem, mert az analóg világban nem biztos, hogy sikerrel fogsz járni. Ráadásul hamarosan át kell állni mindenkinek a digitális sugárzás vételére, ami újabb problémákat okoz. Úgy gondolom, hogy érdemes néha a jövőbe nézni, hogy 1000 év múlva ezek a kockák még mindig azok lesznek, vagy éppen ők lesznek már azok, akik a régi, hagyományos dolgokhoz vágynak vissza. Gondoljunk csak bele, hogy ami most a környezetvédelem (nem járunk kocsival, nem gyártunk csomó fölösleges dolgot), az 1000 évvel ezelőtt teljesen természetes dolog volt, ugyanis nem volt se kocsi, se gyár.

Persze a jelenben élünk, de a kockák nem őrültek és nem függők – legalábbis akiket annak hívunk –, csak máshogy képzelik el társadalmi szerepüket, és máshogy érzik jól magukat. Mindenki azt csinálja, ami jól esik neki, azzal foglalkozzon, amivel szeretne.

Sokan azt mondják például, hogy a chaten veszélyes társat keresni. Szerintem meg a diszkóban fényévekkel veszélyesebb.

Halpern Bence Márk (AKG, 10. évf.)

0 Tovább

Mi is az a témahét?

Mikor hazajöttünk a Nyírségből, sokat gondolkodtam, hogy miért is csináljuk ezeket az utazásokat. A legtöbb iskolában ez a fajta tanulás ismeretlen. Sok barátom nem is érti: amikor hív, azt felelem, nem érek rá, témahéten vagyok.

TémahétMi is az a témahét? Évente négy témahetünk van az iskolában,kétszer elutazunk, a másik két alkalommal pedig az iskolánkban vagy a városban kerül sor ezekre a napokra. Azokat a napokat, mikor témahét címen elutazunk, tulajdonképpen egy alternatív, 4 éjszakás iskolai kirándulásnak is lehetne nevezni. Rendhagyó, ugyanis más dolgok történnek velünk, mint a legtöbb iskolában. Normálisan egy iskolai tábor, kirándulás úgy néz ki, hogy vonattal vagy busszal elutazik az egész osztály vagy az évfolyam, hogy közös programokon vegyenek részt. Alapvetően pihenésről, szórakozásról, csapatépítésről szólhat. Míg nálunk a témahét a tanulás része. Mi jegyet kapunk teljesítményünkre, munkánkra, projektünkre. Az a különbség, hogy ezen alkalmakkor kilépünk a megszokott hétköznapokból, a napi rutinból, és más módszerekkel, más eszközökkel tanulunk. Ilyenkor – az iskolapadon kívül – az élet más szeleteit is megismerhetjük.

Mivel foglalkozunk a témaheteken? Minden alkalommal más és más témát kapunk. Természetesen ezeket sem teljesen véletlenszerűen. Mikor tanáraink témát választanak, jelentősen befolyásoló körülmény, hogy milyen életszakaszban tartunk, mennyire vagyunk érettek. Nyilvánvaló, hogy egy hetedikes kisgyereknek nem ugyanarról fog szólni a témahete, mint egy végzősnek, akit már a kisfelnőtt kategóriába lehet sorolni.

TiszabercelAKG-s éveink alatt rengeteg témahéten leszünk túl. Megismerkedünk a világnak olyan szeleteivel, problémáival, melyekkel – ha nem ide járnánk – valószínűleg nem találkoznánk. Ha nem is tudásra, de nagy tapasztatra, komoly ismeretekre teszünk szert. Közel három tanévet töltöttem el az AKG-ban, tizenegy témahéten vettem részt. És még van négy évem. Voltak természettudományos témaheteink, volt, mikor a szegény gyerekeknek csináltunk ajándékokat, volt elsősegély-témahetünk, volt, hogy újságot kellett készíteni, és még sorolhatnám. Tavasszal például Tiszabercelre mentünk, ahol a falu társadalmi kérdéseivel, szociális problémáival foglalkoztunk. Számomra talán ez volt a legizgalmasabb. Részben azért, mert mindig is foglalkoztattak a szociális és társadalmi kérdések. Valószínűleg azért csak mostanra került sor ilyen témahétre, mert meg kellett várni, amíg mindenki elég érett lesz, hogy tudja, miként kell viselkedni efféle helyzetben. Hogy tudjuk, miként kell olyan emberek között viselkedni, akik más kultúrában élnek, mint mi, másfajta tudás van a birtokukban, mint nekünk.

Szerintem ez a legjobb módja a tanulásnak. Ezen az úton sokkal könnyebben veszem rá magamat. Nem beszélve arról, hogy az így begyűjtött információk sokkal jobban megmaradnak, használni is jobban fogjuk később. Hiszen nemcsak tanulunk és magoljuk az anyagot, hanem dolgozunk is. Anyum szerint velem van a gond, amiért nem vagyok tökéletes tanuló. Apum szerint az iskolarendszerrel van a gond, és ha mindent ilyen módon tanulnánk, többre lehetne menni. Legalábbis sok gyerek örülne neki.

Bruck Áron (AKG, 9. évf.)
fotók: Tenk Vivien

0 Tovább

Diákdráma: Punk Rock a Pesti Színházban

„Egy vérző világ az otthonom
Ilyen világban kell talpon maradnom”

Hogy mire gondoltam, mikor meghallottam a darab címét? Természetesen a zenére. A pörgős, szókimondó, szabad punk rockra. Arra, hogy a darabban központi szerepet fog játszani a punk rock. Így is történt, csak kicsit máshogy, mint ahogy elképzeltem.

punkrockAnglia, Stockport, egy fizetős iskola a helyszín. Olyan fiatalok tanulnak ott, akik nem gazdagok, de szüleik meg tudják fizetni nekik ezt az iskolát. Tizenhét évesek, érettségi előtt állnak. Hat diák, hat különböző egyéniség.

Hetedikként egy új lány érkezik, Lilly Cahill személyében. Lilly hamar beilleszkedik az osztályba, megismeri társait, akik olyan karakterek, mint akikkel a mindennapi életünk során gyakran találkozunk.

Mindegyikőjük tulajdonságaiból felfedeztem egy kicsit a saját környezetemben élő emberekben. Hiszen mindenhol vannak olyanok, akik jól tanulnak, azért, mert szeretnek tanulni, vagy mert félnek, mert a szüleik leszidják őket, ha rossz jegyeket hoznak. Ismerünk olyanokat, akik élsportolók s emellett jó tanulók, akik okosak és visszahúzódóak, s vannak olyanok is, akiket számos atrocitás ér. Vannak, akik ott rúgnak bele a másikba, ahol tudnak, jólesik nekik bántani a másikat. Ijesztő volt látni Bennett dühkitöréseit, ahogy Chadwicket gúnyolta, s testileg is bántalmazta, megalázta. Feszülten várta az ember, hogy valaki a segítségére siessen, szinte késztetést éreztem arra, hogy odakiabáljak, hogy amit tesz, nem helyes. S bár vannak, akik próbálnak a gyengébb mellett kiállni, mint Tanya is, ez nem mindig elég.

Rossz volt látni, ahogy a többség végignézte Bennett tetteit. Egy szó nélkül tűrték, és nem is tették neki szóvá később sem cselekedeteit, nem próbálták megszüntetni a lassan folyamatossá váló szekálását.

A darab tehát a szereplők iskolai hétköznapjait mutatja be, kapcsolataikat, kötődésüket egymáshoz, a világhoz. Ezek a kapcsolatok nagyon felületesek, látszott a szereplőkön, hogy nem is szerették volna a másikat jobban megismerni. Megelégedtek azzal, hogy eltöltötték egymás mellett az időt.

Felmerült bennem a kérdés, hogy miért nem szeretnének többet? Miért elég nekik ennyi kapcsolat a másikkal? Miért nem mertek kiállni a gyengébb mellett?

A darab tragédiával zárul, mint ahogy azt végig sejthetjük. Az ajánlóban utalást tesznek a norvégiai tömeggyilkosságokra, így ki lehet találni, hogy miként végződik a történet. Ennek ellenére tartogat meglepetést a nézők számára.

A színészek elég gyengén játszották szerepüket, számomra több szereplőnél nem volt hihető, hogy ők érettségi előtt álló diákok. Az öltözködésük, beszédstílusuk nem illett össze. Néha olyan mondatokat mondtak, amit szóban nem szoktak mondani az emberek. Sokat káromkodtak, ezzel nem volt baj, ez próbálta hitelessé tenni őket, hiszen mostanában sajnos nagyon sok fiatal kötőszava valamilyen csúnya szó.

A díszlet tetszett, nagyon hasonlított a mi iskolánk tereihez. Az egész színpad dobogókból, székekből, egy üdítős automatából és egy pingpongasztalból állt.

A két óra túl hosszú volt számomra, néha nem tudta teljesen lekötni a figyelmemet. Számomra az sem vált nyilvánvalóvá, hogy miért követte el ez a diák ezt a tettét, de talán erre nincsenek is válaszok. A darab vége pedig… nem is tudom, olyan befejezetlennek tűnt. Vártam a katarzist, de úgy éreztem, elmaradt.

Pedig a történet jól ki van találva, nagyon sok kérdést vetett fel még így is bennem az előadás.
A darab után egy beszélgetésen vehettünk részt a dramaturggal, Kovács Krisztinával és a rendezővel, Eszenyi Enikővel.

A teljesen értelmetlen kérdések, témák mellett előkerültek érdekes dolgok is. Eszenyi Enikő elmesélte, hogy pszichológusokat, szakértőket, fiatalokat kértek fel, hogy segítsenek nekik élethűvé tenni a darabot. Hogy megérthessék, hogy mi forgott az elkövető fejében, mi motiválhatta tettét. Erre a kérdésre nem találtak választ, mert erre a kérdésre maga a tettes sem tud általában választ adni, annyi minden szerepet játszik a tettében. Érdekes volt hallgatni a felnőttek okfejtéseit, hogy miképp tudnák kiszűrni és megakadályozni az ilyen dolgokat.

A pécsi mészárlás egyik túlélője, Ákos, és barátnője is segített nekik. Élményeit megosztotta a színészekkel, a rendezővel. Eszenyi azt mesélte, hogy furcsa módon Ákosnak nem esett nehezére elmondani a történteket, látszott, hogy nagyon szeretne segíteni nekik, és a történtek felidézése neki is segít a feldolgozásban. Ami nagyon érdekes volt, hogy a fiú elbeszélése alapján a lövöldözés tizenegy másodperc alatt zajlott le, de ez a számára egy örökkévalóságnak tűnt, miután rádöbbent a helyzet komolyságára.

Nem tudom elképzelni, hogy hogyan érezném magam egy ilyen eset után. A norvégiai tömeggyilkosság után egy héttel voltam kint Oslóban. Volt bennem egy kis félelem, akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy az elkövetőt elfogták. Innen távolról is rémisztő volt hallani, hogy mi történt. Mikor kint voltam, azt láthattam, hogy az emberek minden alkalmat megragadnak az emlékezésre. Nagy figyelmet fordítottak arra, hogy összefogjanak, s vigasztalják, segítsék egymást.

A dramaturg elmesélte még nekünk, hogy Simon Stephens tanárként dolgozott, mielőtt drámaíró lett, s főként a mai fiatalokat érintő problémákról ír modern felfogású, kegyetlenül őszinte darabokat.

Minden rész előtt-után, lejátszottak az előadásban egy dalt, ezeket a dalokat az író ajánlotta a darabhoz, ő válogatta ki. Minden dal szövegének köze volt az eseményekhez, de sajnos ezt csak az fedezhette fel, aki figyelt a dal szövegére is.

A számomra némi hiányérzetet hagyó előadás ellenére mégis ajánlanám ezt a darabot, mert érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyi de mennyi hasonlóságot fedezünk fel az angliai kamaszok és a saját ismerőseink vagy épp magunk között. Elkerülhető-e az elkerülhetetlen, ha tudatosabbak vagyunk, ha figyelünk a környezetünkre, a másikra, az apró jelekre, amikor még tudunk talán segíteni.

Varga Dóra (AKG, 11. évf.)

Simon Stephens: Punk Rock, Pesti Színház
Rendező: Eszenyi Enikő
Szereplők: Varju Kálmán, Réti Adrienn, Lengyel Tamás, Bata Éva

0 Tovább

Politikus leszek

PolitikusPolitikus leszek, azért, mert semmihez sem értek. A politika az egyetlen olyan terület, amihez viszont mindenki ért, így – gondolom – én is. Talán még a foci ilyen. Ehhez a két dologhoz minden magyar ért.

Az összes többi dolog macerás, nehéz megtanulni, nehéz érteni hozzá, minden olyan bonyolult. Ahogy a legtöbb ember, én sem értem a világ működését. Kevesen tudják, hogy a világ hogy jött létre, hogy született. Honnan fúj a szél, és mi az, hogy az univerzum tágul.

Matematikus nem lehetek, sohasem fogom érteni, hogy mi, hogyan találkozik a végtelenben. A fizikát és a kémiát sem értem. Ahogy a legtöbb embernek, nekem sem világos például az a jelenség, hogy kint megnyomok egy gombot és bent csörög. Vagy az, hogy összeöntök különböző vegyületeket, és az mitől robban. A biológia pedig maga az őrület, valahogy leragadtam a porzó- és bibeszálnál. Azt hiszem, a klónozás vagy a génmanipuláció túl magas nekem. Vagy ha csak az informatikáról beszélünk. Az emberek nap mint nap használják a számítógépet, munkához, tanuláshoz, információk begyűjtéséhez. Még sincs fogalmunk arról, mitől van, hogy beütök egy szöveget, erre a monitoron előugrik egy ablak vagy elindul egy videó. A zenélés még olyan jópofának is tűnik, de ahhoz, hogy valaki színpadra álljon, elképesztően sokat kell gyakorolni, azt mondják, minimum tízezer órát. Például van egy fekete barátom, Noé, aki elég komolyan zongorázik. Azt mondják, nagyon tehetséges, napi három-négy órát gyakorol, és még így is kérdéses, hogy elér-e komolyabb sikert. A foci sem sokkal könnyebb. Éveken keresztül keményen kell edzeni. Magánedzésekre kell járni, speciális gyakorlatokat végezni, és még így is nagyon keveseknek sikerül tényleg sokra vinniük. Tulajdonképpen bármiről is beszélünk, tudomány, művészet, üzlet, sport, eszméletlen mennyiségű tanulás, gyakorlás, munka szükséges a sikerhez. És még tehetségesnek is kell lenni. Semmi sem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Nem csoda, hogy kevesen is vannak, akik a csúcsra jutnak, vagy akár csak jól megélnek a választott szakmájukból.

A politika azonban más. Magyarországon senki sem tanulja, de mindenki ért hozzá. Az emberek tudják, mi kell az országnak. Tudják, ki a csaló, ki nem. Tudják, kit kell elzavarni, leváltani, lecsukni, kivégezni. Kit kell szeretni, utálni, kiközösíteni vagy a magasba emelni. És persze a legjobban azt tudják, hogy kit kell megválasztani. Az egészben az a legjobb, hogy sokan, akik semmihez sem értenek – ilyen vagyok én is –, önmagukat találják a legalkalmasabbnak a politikai feladatok ellátására. Hiszen ki mást?

Ha mindenki érti a politikát, mindenkinek van erről véleménye, akkor ez talán nekem is menni fog. Ezért én is „politikus” leszek.

Bruck Áron (AKG, 9. évf.)

0 Tovább

Élet a gimiben: Gimisorozat a weben

GimisorozatCsapnivaló színészi játék, életszerűtlen párbeszédek, nevetséges karakterek jellemzik az AKG-ban játszódó, epizódonként 5 perces Gimi című internetes sorozatot, amely már-már önmaga paródiája. Eddig 14 rész jelent meg, kénytelen voltam az összeset végignézni, és soha életemben nem unatkoztam még annyira, mint ebben a hetven percben. Az alaptörténet a sport- és művészeti tagozat közötti (óvodás szintű) viszálykodásról szól. Az is igaz, hogy az egyes epizódok alatti kommenteket olvasgatva rá kellett jönnöm, hogy a gimnazisták nagy részét sikerült lekötni (igaz, hogy csak napi 5 percre) ezzel a buta, értelmetlen, a valóságra egy kicsit sem hasonlító sorozattal. A sporttagozatosok mindenféle gyerekes trükkel próbálják megkeseríteni a művészetisek életét, akik ez ellen nem tesznek semmit, csak a szerelmi életükkel és a színdarabjaikkal foglalkoznak. Ha a film készítői azt hiszik, hogy így néz ki az élet egy magyar gimnáziumban (jelen esetben az AKG-ban), akkor hatalmasat tévednek. Azt gondolom erről a sorozatról, hogy két pozitív tulajdonsága van: a helyszín és az alapötlet. Nagyon jó gondolat volt az író/rendező fejében, hogy legyen egy olyan internetes sorozat, ami egy kicsit amerikaias stílusban, de a valóságtól nem teljesen eltérően festi le egy gimnázium életét szerelemmel, viszálykodással… stb., de ehhez kellett volna valamiféle tehetség. A sorozatban megfordulnak neves színészek is, például Reviczky Gábor, aki az undok, gyerek- és pedagógusgyűlölő portás viszonylag jól kidolgozott karakterét alakítja. Nekem nem tetszett ez a sorozat, lehet, hogy valaki más teljesen eltérő véleményen van, de nálam 10-es skálán maximum 3-at kapna. Ebből egy pont az ötlet, egy a helyszín és egyet pedig szánalomból adok neki. Hát erről nagyjából ennyit tudok mondani. Ha bárki úgy gondolja, hogy felkeltettem az érdeklődését, az látogasson el a gimisorozat.tv2.hu oldalra.

Takács Iván Péter (AKG, 9. évf.)

0 Tovább

Filázós téma

Fila policeSzinte egyenruhaként hordott válltáskák és belőlük „gúnyt űző” szóviccek lepték el a netet és főleg a Facebookot az utóbbi hónapokban. Egyesek szerint ciki, másokat meg teljesen hidegen hagy a téma. Egy biztos: a FILA-vírus terjed. De honnan kezdődött az őrület?

Bár tagadhatatlan, hogy a táskák elterjedésében a hazai Tesco-láncok hűségpont-akciója játszotta a legnagyobb szerepet, az akció nem hazai, hanem holland ötlet, amit nemcsak nálunk, de többek között Németországban is már sikerre vittek. Ezt a számok is tükrözik: több mint 7 millió FILA-táskát értékesítettek ilyen akciókban az egész világon. Magyarországon azonban nem a Tesco árulta először a már-már kultikusnak számító FILA válltáskát, hanem a MOL – már 2009-ben elindított egy hasonló akciót, a mostaninál jóval szerényebb sikerrel.

Fila hagyományőrzésAz utcákon már nem lehet úgy közlekedni, hogy ne futnánk össze a bűvös F betűvel, de elkészítették már a FILA-rapet is, illetve külön Tumblr oldal és Tumblr címke született, csak azért, hogy a FILA-táskát viselő személyekről gyűjtsék a képeket. A Facebookon csoport alakult azoknak, akik „még nem” rendelkeznek FILA-táskával, sőt Debrecenben még flash mobot is szerveztek, azonban ez nem járt sikerrel: összesen 4 táskás fiatal jött össze.

Rövid távon ugyan biztosan kifizetődő az akció a Filának, azonban lehet, hogy a márkát a jövőben ezzel az akcióval fogják azonosítani, ami nem biztos, hogy hosszabb távon jó az olasz gyökerekkel rendelkező vállalatnak.

Halpern Bence (AKG, 11. évf.)

a képek forrása: Facebook, Akiknek nincs Fila táskájuk

Sokszor keressük a FILÁT

Nem csak az utcákat lepték el a táskák, hanem az internetet is. Az akció kezdete óta robbanásszerűen megugrottak a keresések Magyarországról a „fila” kulcsszóra a Google-on. Magyarország a világ élmezőnyében sem áll rossz helyen: csak a mexikóiak és a brazilok előznek meg minket a FILA-mániájukban.

 Fila Google

0 Tovább

Tudjuk, hogy Jedi vagy! - avagy a népszámlálás diákszemmel

Elkezdődött. Megszámolják a magyart. Október 1-től 31-ig minden lakásba bekopogtat egy népszámláló biztos, aki odaadja, majd egy hónappal később el is viszi a kérdőívet.

Na nem kell megijedni, a népszámlálás anonim. Tehát bár mindenkinek kötelező kitölteni, különben büntetésre számíthat, akár olyan nyilvánvaló lehetetlenséget is be lehet írni, mint hogy jedik vagyunk.

És itt el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami egy hozzám hasonló korú embernek talán a legérdekesebb lehet. Mert persze nem elhanyagolható, hogy országszerte több mint 40 ezer számlálóbiztost alkalmaznak, de akkor is sokkal izgalmasabb, hogy az emberek a népszámlálás ürügyén milyen hülyeségeket találnak ki.

Jedi vagy?A legnépszerűbb kezdeményezés az, hogy vállald, hogy jedi vagy. George Lucas filmje, a Star Wars már sok iparágat megihletett, sok népi kezdeményezés követte, most éppen a népszámláláson van a sor. A csoportnak, ami arra biztat, hogy vállald a jediséged, már 17 772 követője van. A napokban még országos tévécsatorna híradójába is bekerült ez a hír. Itt a népszámlálás szóvivője kijelentette, hogy ő nem találja annyira viccesnek a dolgot, de ha az emberek ettől jobban érzik magukat, hát legyen. Találkozókat, táborokat szerveznek, és a legelvetemültebb emberek megpróbálnak a jedi vallás törvényei szerint élni. Vagyis békében, egyetértésben, egyensúlyban és igazságban. Ha te is jedi akarsz lenni, nem kell mást tenned, mint nyomnod egy lájkot a Facebookon, és a népszámláláson vallásnak beírni, hogy Jedi rend. Persze, ha úgy érzed, hogy inkább a sötét oldal létezik benned, természetesen azt is mondhatod, hogy szith vagy, de tudnod kell, hogy mi, jedik, többen vagyunk!
(2001-ben Ausztráliában 70 ezren vallották magukat jedinek, Kanadában 21 ezren, Új-Zélandon 53 ezren, ami a népesség 1,5 százalékát jelentette. Angliában és Walesben 390 127 jedi volt 2001-ben, a népesség 0,7 százaléka. De Brightonban például a népesség 2,6 százaléka vallotta magát jedinek.)

Ha viszont úgy döntesz, hogy a Star Wars világa távol áll tőled, még mindig jelölheted magad a Repülő Spagettiszörny Egyháza tagjának, sörimádónak vagy esetleg csillámfaszlámának is.
Én azt javaslom, hogy bármilyen vallású vagy, a népszámlálás ezen kérdését nem kell olyan komolyan venni, és ha te is úgy gondolod, lehet komolytalan választ adni.

Az erő legyen veled!

Gálosi Dóri (AKG, 8. évf.)

6 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek