Egy káoszos film karácsonyra

A Káosz karácsonyra című film egy tipikus ünnepi vígjáték, de ez még nem lenne baj. De mivel ez a film túlságosan is érzelgősre sikerült, kínszenvedés volt végignézni.

A mozi egész jól indult. A mesélő, aki a történet elejétől a végéig jelen volt, bemutatta a család minden tagját. Mindenkinek volt egy-egy saját, nem egészen hétköznapi története. Egytől egyig az ünnepi vacsorára igyekeztek, és közben kisebb-nagyobb problémákba ütköztek. És amikor végre mindenki egy helyen volt, a történet egy újabb fordulatot vett, amit persze most nem lövök le.

Az egészen jó kezdet után jött az a rész, amikor néha a fejemet fogva gondolkoztam azon, hogy pillanatokon belül elhagyom a termet. Ezt persze nem tettem meg, mert kíváncsi voltam a végére, és úgy döntöttem, adok még egy, majd még egy újabb, majd még egy utolsó esélyt a filmnek. Aztán következett pár jelenet, amitől rögtön meghatódtam, de ez nem tartott sokáig. És végül a nyálas befejezésre is sor került.

Az egész filmet egy szóval le lehet írni: káosz. És mielőtt valaki elszánná magát, hogy megnézi a családjával együtt, lenne egy utolsó megjegyzésem: nem véletlenül korhatáros.

Kovács Emma (AKG, 7. évf.)

 Káosz karácsonyra (Love the Coopers, 2015, 105')
Rendezte: Jessie Nelson
Szereplők: Olivia Wilde, Diane Keaton, John Goodman, Ed Helm

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kitartó rajongók, figyelem!

Öt éve alakította meg az Ivan & The Parazol nevű rockegyüttest pár zeneiskolás fiatal, és elég hamar a közönség és a szakma érdeklődésének előterébe kerültek. Megnyerték a magyar Hard Rock Rising tehetségkutató versenyt, amerikai és angol fesztiválokra, koncertekre invitálták őket, idén pedig harmadik nagylemezüket jelentették meg, The All Right Nows címmel. Sikerült leülnöm az Ivan & The Parazol énekesével, Vitáris Ivánnal, és ő válaszolt is egy pár kérdésemre.

Szubjektív: Már kiskorodban is zenész szerettél volna lenni?

Vannak azok az emberek, akiket ha megkérdezel kiskorukban, hogy mik lesznek, ha nagyok lesznek, megadják a választ, és később azok is lesznek. Én soha nem tartoztam ezek közé. Őszintén szólva, még ma se tudom, hogy mi leszek, hisz én mindig azzal szeretek foglalkozni, amivel éppen foglalkozom.

Szubjektív: Van valami célotok, amit el szeretnétek érni, vagy esetleg valaki, akivel fel szeretnétek közösen lépni?

Nemrégiben volt már egy ilyenfajta valóra vált álmunk, felléphettünk a Deep Purple előtt. Számomra két olyan hely létezik, amit biztos meg szeretnék látogatni a zenekarral: Dél-Amerika és Japán. Ezek a helyek azok, ahol nagy a nyitottság, nagy a zenéhez való kötődés és a rajongás.

Szubjektív: Miért vannak angolul a számaitok?

Az ember arra törekszik, hogy a világ minden táján megértsék a zenéjét, és a zenének van egy univerzális nyelve, az angol. De nem ez az egyetlen oka. Sokat játszottunk külföldön, és ez nagyban inspirált minket. Azt gondolom, hogy a magyar szövegek is ugyanannyira fontosak, mint az angolok, de ha a mostani lemezünk főleg angolul született, ott nem lenne érdemes megtörni a koherenciát magyar szövegekkel. Magyar daloknak külön, egy magyar anyagon kell majd megjelenniük.

Szubjektív: Honnan jön az ihlet ahhoz a sok dalhoz, amit ebben az új albumban bemutattok?

A legtöbb ihletet a közös élményekből, a minket körülvevő világból lehet szerezni. A zenész egy „antenna”. Mindenfaja hatásokat befogad, és megpróbálja ezeket megfogalmazni, egy szórakoztató, de mégis lélekbe markoló dologba, a zenébe önteni.

Szubjektív: És a kinézet mennyire fontos nálatok?

Nagyon! Ha az ember kimegy egy nagy közönség elé a színpadra, azt meg kell tisztelni, és úgy kell odaállni, ahogy sehova máshova. Meg persze az előadó egyfajta divatot teremt, sugároz a közönség felé. Ezért is fontos, hogy mindig olyan ruhában kell lenni, ami jelent valamit – vagy csak fontos neki valamiért.

Szubjektív: Milyen érzés, amikor felismernek az utcán?

Ez persze általában nagyon jó, de azért ott vannak azok a pillanatok is, amikor pont a félóránként járó busz utáni futásom közben kapnak el, és esedeznek egy közös képért. És ugye arra csak nem mondhatok nemet egy lelkes rajongónak.

Szubjektív: Az új album borítóján egy lány látható. Ki ez a lány?

Ez egy érdekes sztori. Ő egy nagy rajongónk, aki már nagyon régóta követ és szeret minket meg a zenénket. Úgy gondoltunk, hogy meglepjük ezzel a kis ajándékkal, így is megköszönve a sok ideje tartó támogatását. A lemezborító a koncepció szerint egy a rajongót mutat be a szobájában, ahogy az új lemezünket kézhez kapja, és ebbe a koncepcióba is jól illett a hölgy.

Úgyhogy, ha bárki kételkedik abban, hogy megéri-e oly sok éven át kitartani egy olyan banda mellett, akiket szeret, egy percig se gondolkodjon tovább. Bármikor kaphat egy üzenetet, hogy rajta lesz a következő albumon (amit később valószínűleg rongyosra fog hallgatni).

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nőjogok a vásznon

A Szüfrazsett című filmet igazából már szeptember óta vártam, amikor pedig megjelent a plakátja a moziban, még jobban. Most biztos meg fognak kövezni, hiszen már decemberben járunk, és én mégis veszem a bátorságot, hogy ne csak a Star Wars VII megnézését várjam tűkön ülve, hanem valami vackot, egy filmet az úgynevezett szüfrazsettekről, akikről az emberek jó része azt se tudja, kik voltak vagy mit csináltak. Most viszont hadd ne magyarázkodjak, tessék utánanézni, és aztán olvassátok tovább. Aki viszont kapásból rávágta Emmeline Pankhurst vagy esetleg valamelyik másik híres szüfrazsett nevét, annak nagy pacsi, és mindjárt rá is térek a filmre.

Tehát – mint az a filmcímből is kitalálható – ez a mozi a szüfrazsettekről szól. A főszereplő bizonyos Maud Watts, aki először nem igazán szimpatizál a szüfrazsettekkel, de aztán egyre jobban meggyőzik, és egyre aktívabban vesz részt a mozgalomban. Maud egyébként mosónő, aki nem keres valami sokat, és természetesen, miután belép a szüfrazsettekhez, ki is rúgják. Ami viszont még szörnyűbb, az az, hogy a férje se támogatja, és kirakja a lakásból. A nőnek bérelt szobában kell meghúznia magát, aztán a templomban. Közben mindvégig vadászik rá (és persze minden társára) a rendőrség. Többször börtönbe is kerül, ahol egyszer az éhségsztrájkkal is megpróbálkozik, aminek az eredménye kényszertáplálás lesz. Ezt a folyamatot sajnos elég pontosan ábrázolták a filmben – én ennél a jelenetnél nyögve elfordultam a filmvászontól, és magamban könyörögtem, hogy fordítsák már el a kamerát.

A börtönben találkozik Emilyvel, aki már sokadszorra van ott, és persze éhségsztrájkol. Ezzel a szereplővel kapcsolatban úgy a film felénél beugrott nekem Emily Wilding Davison neve, aztán, amikor a végén elkezdték emlegetni az epsomi derbit, már teljesen biztos voltam benne, hogy ő az az Emily, akire gondolok, és aki tényleg létezett. Aki esetleg nem ismeri a történetét, olvassa el a Wikipédián, hogy pontosan mit művelt ez a nő 1913-ban, a világhírű sporteseményen. És igen, benne van a filmben is.

Az egész film egyáltalán nem csupa móka és kacagás. Anyukám nagyjából az egészet végigszipogta (neki egyébiránt minden filmhez szüksége van egy csomag zsebkendőre, ha jól emlékszem, a legújabb Bond-filmen is elbőgte magát), de én is majdnem sírtam az egyik jelenetnél. Egészen pontosan ott, ahol egy 12 éves kislányt erőszakoltak meg éppen. Később belegondoltam, hogy az simán én is lehettem volna. Vagy valamelyik évfolyamtársam. Bele se akarok gondolni.

De persze tetszett a film. Az elején és a végén volt kiírt, magyarázó jellegű szöveg, de ez nem volt szájbarágós, és a történet alatt sem dumált közbe semmiféle narrátor. A film nagyon jó lett. Van benne három nagyon jó színész: Carey Mulligan, a főszereplő, Helena Bonham Carter, aki a talán leglelkesebb aktivistát játssza, és Meryl Streep, akinek mindössze egy jelenete van a szüfrazsettek vezetője, Emmeline Pankhurst szerepében, de azért nagyon jól játszik.

Az is nagyon tetszett, hogy a rendőrfelügyelő (aki többször is letartóztatta és kihallgatta Maudot) karakterét egyáltalán nem fekete-fehérre színezték. Kisebb-nagyobb monológjaiból az derül ki, hogy meglehetősen csodálja a nőket, az erejüket és a kitartásukat. Mindemellett sajnálja is őket. Egy alkalommal például, amikor Maudot és társait le akarják tartóztatni, azt mondja a rendőröknek, nem kell. Csak vigyék őket haza, és rakják oda a férjük ajtaja elé. Persze ennek meg is lesz a gyümölcse, Maudot meglehetősen leszidja a férje. Aztán, amikor másodszor jön haza a börtönből, egyszerűen kipaterolja, és nem engedi neki, hogy találkozzon a fiával. Ez egyébként egy másik fő probléma volt akkoriban, a nőknek konkrétan nem volt joguk a gyerekükhöz. Nem láthatták a gyereket, mert a törvény szerint az apa vigyázott rá. Így történhetett meg az, ami a filmben is megtörtént, hogy az anyuka elvesztette a gyermekét.

A film végén kiírtak néhány országot az évszámmal együtt, amikor a nők választójogot kaptak. Magyarország pont nem volt közöttük, de az például kiderült, hogy Svájcban 1971 óta szavazhatnak a nők. Ez pedig egyáltalán nem volt régen. Úgyhogy döbbenten néztünk, aztán elolvastuk az utolsó évszámot és a feliratot: a szaúd-arábiai nőknek 2015-re választójogot ígértek. És nem kaptak, hanem ígértek nekik.

Szóval igen, hiába kezdtek el kampányolni a 19. század közepén (ugyanis 1912-ben, amikor aktívan harcolni kezdtek, már 50 éve folyt a kampány, csak addig ez békés eszközökkel zajlott), még MA is vannak olyan országok, ahol a nők nem kaptak szavazójogot, és akkor az autóvezetéshez(!) való jogot, az egyenlő béreket vagy a házból való kilépés jogát a férjük előzetes engedélye nélkül nem is említettük.

Persze mindez messze van, és Európában ennél sokkal, de sokkal jobb a nők helyzete. Nekünk már jogunk mindenhez van, amikhez a férfiaknak is, az európai nőknek ma sokkal inkább a patriarchális közfelfogással gyűlik meg a baja.

A filmet összességében nagyon jónak tartom, és melegen ajánlom mindenkinek. Azoknak is, akik pontosan tudják, kik voltak a szüfrazsettek, kívülről fújják a nevüket, és a mában is lelkesen küzdenek egy olyan világért, ahol senki semmiben nem szenved hátrányt, csak azért, mert nő. És azoknak is, akik nem tudják, kik voltak ők, akik nem háborodnak fel a szépségversenyek láttán, de azért szerintük is jó lenne egy ilyen világ. Szóval tényleg, mindenkinek. Jó, azért akik szerint a férfiak fényévekkel a nők fölött állnak, mind intelligenciában, mind testi erőben, és Isten arra teremtette őket, hogy uralkodjanak a nőkön, azoknak nem feltétlenül kell megnézniük. Bár én töretlenül bízom benne, hogy ilyen emberek nem léteznek. Igaz, ha nem léteznének, akkor talán Szaúd-Arábiában is vezethetnének autót a nők, és még szavazhatnának is...

Nem hittem volna, hogy 2015-ben, a teljes civilizáció korában még mindig le kell írni ezt a mondatot: Votes for women!

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

A szüfrazsett (Suffragette, 2014, 106')
Rendezte: Sarah Gavron
Szereplők: Carey Mulligan, Helena Bonham Carter, Meryl Streep

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

PlayIT Show 2015.

A tavalyi show nagy sikere ösztönzött engem arra, hogy újra jegyet váltsak a PlayIT videojátékos kiállításra. Szerencsére idén sem kellett csalódnom.

A minden évben általában kétszer megrendezett PlayIT Show mára már Magyarország legnagyobb játékos kiállításává nőtte ki magát. Idén a Hungexpón (ahova csak az első napon több mint 23 ezer ember látogatott el), 3 csarnokban, több mint 150 programhelyszínnel, 270 előadással és rengeteg játszási lehetőséggel várta a látogatókat. A rendezvényen nemcsak videojátékok voltak, hanem körülbelül minden, ami egy kicsit is kapcsolódik a számítógépekhez. Így például akciókamerák, gépházak, telefonok, virtuális-valóság szemüvegek és még sorolhatnám.

Nekem „deluxe” jegyem volt, amivel 1 órával hamarabb mehettem be a rendezvényre, és még sok-sok kedvezményt és ajándékot is kaptam. Szóval 8:40-kor már ott dekkoltam a viszonylag hosszú sor végén, várva a 9 órás beengedést. Addig megkaptuk az instrukciókat, hogy hova álljunk a jegyünkkel, és hogy ne tapossuk el egymást. Fél óra után sikerült bejutnom, és egy utcaszerű helyen találtam magam, ahonnan nem tudtam merre menjek, mert annyi ajtó volt nyitva. A Tankcsapda egyik slágerét alapul véve bementem balra a második ajtón, és egyből a főcsarnokban találtam magam. Itt volt a nagyszínpad, az e-sport versenyek színpada, egy másik színpad, ahol mindig két játékos küzdött kettő ellen, és még sok más. Itt időztem egy kicsit, feltérképezve a terepet. Ezt követően átmentem a mellékcsarnokba – itt volt a legtöbb nem gamer dolog. Volt itt sakk, Lego, flipper, falmászás, de még dodzsem is.

Eddig minden szép és jó volt, de eljött a 10 óra. Ekkor elkezdték beengedni a sima jeggyel rendelkezőket, és megtelt szépen minden. A várakozási sorok (amik eddig sem voltak kicsik) a többszörösére nőttek. Akkora tömeg nem volt, mint amekkorára számítottam, de azért voltunk egy páran. Ekkor érkezett meg a barátom, akivel végig együtt maradtunk. Vele nagyon sok új játékot próbáltunk ki, de ami igazán lekötött minket, az a Super Mario tenisz volt, amit egy tévére kötött kézi konzolon játszottunk. A két nap alatt minimum 10 meccset nyomtunk le, és nem untuk meg.

Ezek után már csak mászkálás és a versenyek nézése jött. A profi színpadon délkelet-Európa legjobb csapatai versenyeztek a kupáért. Ettől nem messze 8 gép volt egymással szemben felállítva, és itt is zajlottak az 1-1 elleni bajnokságok – itt a nyeremény egy profi játékos-monitor volt. Ezt nagyon élveztük, mi voltunk a főszurkolók. A nagy meglepetés az volt, hogy amikor vége lett a bajnokságnak, beengedték a „civileket” is játszani, hogy nyugodtan próbáljuk ki. Persze egy percig sem haboztunk, futottunk kipróbálni a becslésem szerint több mint 600 ezer forintos gépeket és konfigurációkat. Ezzel vége is lett az első napnak, amit iszonyatosan élveztem.

Miközben járkáltam a programok között, nagyon sok érdekes dologgal is találkoztam, például harci robottal vagy videojátékok szereplőinek beöltözött emberekkel. Ez is egy pluszpont a rendezvénynek és a közösségnek.

Másnap csak 9 órára mentem, mert tudtam, hogy nem lesz az a macera, mint előző nap. Csak felmutattam a két napra szóló karszalagomat, és már bent is voltam. Célzottan indultam el az egyik mellékcsarnok felé, ahol a virtuális-valóság szemüveget akartam kipróbálni, még a nagy sor előtt. Kijelenthetem, hogy iszonyatosan jó, és tényleg olyan, mintha benne lennél abban a világban. Ezt követően futottam át a színpad mellé, hogy egy profi e-sport játékossal mérhessem össze a tudásomat. Sajnos nem én lehettem az első, aki megveri, de a 15-ből sikerült 5-öt megnyernem a laza 500 gyakorlott órámmal abban a játékban. Szerencsére a póló így is járt, szóval egy plusz ajándékkal mehettem haza. Egyébként nagyon sok ajándékot osztottak ki, csak úgy „kidobálom a színpadról, és aki kapja marja” módszerrel. Ekkor nekem sosem sikerül semmit sem szereznem, de majd egyszer, biztos. Ezután a szokásos tenisz, és megint a kóborlás.

Ez egy nagyon jó rendezvény, ajánlom mindenkinek!

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

PlayIT Show, Hungexpo, 2015. november 28-29.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy új stílus eljövetele – Az ébredő Erő

December 18-hoz mindenkinek más és más reménye fűződött. Vannak, akik egy új kor kezdeteként gondoltak a napra, mások egy klisékkel telerakott elszomorító film bemutatójára számítottak, mely örökre letöri a Star Wars rajongók lelkesedését. De ami biztos, hogy három generáció várta feszülten a pillanatot, mikor felébred az erő.

A világon mindenhol Star Wars őrület folyik, rengeteg csatornán adtak le Star Wars filmeket, hogy ráhangolják a nézőket az eljövendő eseményre. A mozijegy-eladások világcsúcsokat döntöttek meg, hiszen ha valami, akkor a Star Wars az, amit minden gyerek és felnőtt egyaránt ismer. Ám a már említett pesszimista előérzetek sajnos nem voltak alaptalanok. Egy évvel ezelőtt ugyanis a Disney megvette a jogot a Lucasfilmtől, hogy ők készíthessék el a még csak tervezett hetedik epizódot. Mindenki tudja, hogy a Disney tud filmet készíteni, de erről a cégről akaratlanul is a Miki egér, valamint rengeteg mese és animációs film jut az eszünkbe, amiket nem szívesen párosítanánk Darth Vaderrel, Luke-kal, avagy az egész Star Wars világgal, mert az eredmény határozottan katasztrofálisnak tűnik. Egyeseknek némi reményt adhatott, hogy a Disney J. J. Ambramset ültette a rendezői székbe (Star Trek, Mission Impossible 3, Lost, Alias…), de ez így is kevés volt ahhoz, hogy enyhítse félelmeinket.

Nagy szerencsével a premierre kaptam jegyet, és meghívtam apámat, aki szintén nagy Star Wars rajongó. Az Eurocenter mozijában szokatlanul nagy sorok álltak, egy olyan helyen, ahol általában ritka a telt ház – egészen mostanáig. A film a szokásos „réges régen, egy messzi-messzi galaxisban” szöveggel indult, mire mindenki tapsolni kezdett.

És most a filmről. Az elejétől kezdve úgy éreztem, hogy ez a negyedik rész felújított változata, új szereplőkkel és új helyszínnel, hiszen itt is egy hologramot kellet megszerezni, ami megmentheti a galaxist a Darth Vaderre túlságosan is hasonlító sith lovagtól. Ám egy új szál is belekeveredik a történetbe. Akik eddig azt hitték, hogy Leia az egyetlen nő a galaxisban, most tudják meg, hogy egy nő a főszereplő! Valószínűleg azért, mert a Disney úgy gondolta, hogy eddig túlságosan is nőmentesek voltak a Star Wars részek.

A film stílusa is gyökeresen megváltozott. Sajnálattal közlöm, hogy a film nem adta vissza azt a tipikus Star Wars hangulatot, ám ez nem feltétlenül gond. Gondoljunk csak bele: az első három rész is nagyban tér el a második háromtól. Például az első három részben sokkal nagyobb szerepet kapott a politika, és rengeteg jelenet játszódott a politika központjában, a Corusan bolygón, míg (az élesebb szeműek észrevehették) a második háromban mindössze két másodpercig mutatják a várost, amely ellepi az egész bolygót. Mindez jelentheti azt, hogy ez egy új stílus eljövetele, ami újabb három részen át fog kísérni minket.

Nem lehet nem észrevenni, hogy még Star Wars-mércével mérve is rengeteg lövöldözős rész szabdalta szét a filmet, ennek ellenére csak egy lézerkardpárbaj játszódott le a két és fél óra alatt. Ez pedig felháborító! Ráadásul az az egy sem volt valami heves ütközet.

A filmben rengeteg vicces mondat szerepelt – hogy kicsit visszahozzák a régi Han Solo vidám személyiségét, aki mostanra már talán nyugdíjas is lehet.

Kissé furcsa érzés volt, amikor egy-két jelenetnél hirtelen középkori lovagregénybe csöppentünk bele, majd buddhista templomokat tekintettünk meg, aztán heves csatába kezdtünk a rohamosztagosokkal.

A negyedik résszel való hasonlóság szinte a végéig kitartott, ám volt benne egy fordulat, ami talán még Anakin Skywalker sötét oldalra való átállásánál is fájdalmasabban fogja érinteni a régi rajongókat.

Összességében: hiányzott a jó öreg Star Wars stílus, az új hangulatot pedig csupán egy szóval tudnám leírni: Disney. De ez nem feltétlenül probléma. Mint mondtam: a filmeknek változatosaknak kell lenniük, és alkalmazkodniuk kell az adott korhoz. Vagyis talán ez tényleg nem a vég, hanem egy új kezdet.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

Star Wars: Az ébredő Erő (Star Wars: Episode VII - The Force Awakens, 2015, 136')
Rendezte: J. J. Abrams
Szereplők: Daisy Ridley, John Boyega, Harrison Ford, Mark Hamill, Carrie Fisher

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kereskedők harca a díjakért

Ha eljön a december, az egyben azt is jelenti, hogy hamarosan újra sor kerül az AKG nyílt napjára és adventi vásárára. Ez az esemény számomra minden évben nagy élmény, de most még inkább élveztem, mint általában.

December 5-én rengetegen látogattak el az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba. Ilyenkor mindig hatalmas az érdeklődés, ugyanis a nyílt napon minden iskolaváltás előtt álló gyereknek és szüleinek lehetősége van arra, hogy közelebbről is megismerkedhessenek az iskolával. Emellett pedig minden évben megrendezésre kerül az adventi vásár is, a vásáron árusító diákvállalkozások pedig egyben egy versenyen is részt vesznek.

Most, hogy tizedikes lettem, lehetőségem volt részt venni egy diákcég alapításában. Csapatommal már a tanév eleje óta erre az alkalomra készültünk, ugyanis ez volt az első hivatalos megjelenésünk, így a vásár nem kis kihívást jelentett. Az elmúlt időben különösen sokat dolgoztunk azért, hogy termékünk majd sikeres legyen, szóval nagyon vártuk már, és persze eléggé izgultunk is. Szombaton már jóval a vásár kezdete előtt ott voltunk a suliban, azért, hogy mindenre legyen időnk, és hogy felállítsuk a standunkat. Én ugyan sikeresen elaludtam, de nem volt belőle nagy probléma.

Mikor mindennel kész voltunk, izgatottan és elég feszülten vártuk az első vásárlókat. Az elején megijedtünk, mert alig jöttek oda hozzánk, ennek persze sok oka lehetett. Számos más program is volt a nap folyamán: elsősegély-bemutató, felvételi tájékoztató a szülőknek, iskolatúra, játszóház, Mikulás és kézműves foglalkozás. Szerencsére utána már jöttek a vevők, mi meg alig bírtuk őket kiszolgálni. Volt olyan időszak, amikor kígyózó sorokban várták azt az emberek, hogy sorra kerüljenek, és vethessenek egy pillantást a termékünkre. Ez persze nagyon jó érzés volt, de eleinte nem volt könnyű kezelni. Teljesen váratlanul és gyorsan történtek a dolgok. Nem voltak meghatározva a szerepek, nem volt beosztva, hogy ki, mit és mikor csinál. Sokszor szervezetlenek voltunk, de valahogy muszáj volt megoldani a nehéz helyzeteket. Egyszer még a pár perces szünetemet töltöttem, utána rögtön be kellett állnom a stand mögé, és foglalkoznom kellett a vásárlókkal, a következő pillanatban pedig már a boltba rohantam pénzt felváltani, mert elfogyott az aprónk, és nem tudtunk visszaadni. Végül is mindent meg tudtunk oldani, és az is jó volt, hogy legalább így mindenki minden területen kipróbálhatta magát.

Én a legtöbb időt a stand előtt állva töltöttem és magyaráztam. Hogy kinek? Mindenkinek. A még sorra nem került vásárlóknak, a zsűri tagjainak vagy éppen egy csapattársamnak, hogy mi a probléma, vagy mit kéne csinálnom/csinálnunk. Nagyon fárasztó volt helyt állni, de amint volt egy szusszanásnyi időm körülnézni, láthattam, hogy a többi cégnek sem volt egyszerű dolga. Egyébként szerintem mindenki kitett magáért, és mindenki, aki a vásáron bármivel megjelent, sokat dolgozott.

A hetedikesek a büfét üzemeltették rendületlenül, a nyolcadikosok a játszóházat és a ruhatárat üzemeltették és a kilencedikesekkel az iskolatúrákat vezették, az elsősegélyesek bemutatókat tartottak, és a 9-10.-es diákcégek, köztük mi is, árusítottunk.

A nap vége felé már mindenkin látszott a fáradság és az idegesség, azonban nem lehetett lelassulni, ugyanis a vásár számunkra legfontosabb része, az eredményhirdetés még hátra volt. A zsűritagok a vásár közben minden diákcéghez odamentek és pontoztak. Ahogy egyre közeledett a vége, mindenki egyre feszültebb lett. Aztán elérkezett a várva várt pillanat.

A zsűri tagjai először gratuláltak minden cégnek, majd bemutatkoztak, végül áttértek az eredmények ismertetésére. A legjobb marketinges cég a Doogo lett, akiknek célja a világ színesebbé tétele. A Wanderlust Zrt-é lett a legjobb termék, a mi cégünk, a Wanna Be pedig a Legjobb kereskedő díjat kapta. A Legjobb diákcég elismerést, azaz a fődíjat a Next Step cég kapta, amelyik a MigRunner társasjátékot készítette – a játék egy bevándorló viszontagságaival ismerteti meg játékosokat. És végül a Közgazdasági Politechnikum Space-on cégét nevezte meg a zsűri, mint a Legzöldebb diákvállalkozás. Szerintem mindenki megérdemli a gratulációt, egytől egyig mindenki mögött rengeteg munka áll, és bárki megérdemelte volna a díjakat.

Összességében én nagyon élveztem ezt a napot, eseménydús volt, fárasztó is, de sokat tanultunk belőle, és azt hiszem, ez a legfontosabb.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)
fotók: Tüske Csilla

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy nem közepes színdarab

Biztos sokan látták már a Portugál című „fantasztikus” előadást… Vagy nem? Ha nem, akkor most elmondom, miért is ne nézzék meg.

De mindenekelőtt pár szót arról, hogy miről is szól ez a darab. A helyszín egy kis falusi kocsma. A kocsmáros, a lánya, a részeg, a pap, a szerelmes ex-rendőr valamint a fura beszédű férfi a főbb szereplők. Itt az ideje, hogy a kocsmáros lánya férjhez menjen, de a férfi, aki szerelmes belé, nem ébreszt benne hasonló érzelmeket. Viszont a faluban megjelenik egy idegen férfi, és – milyen meglepő – egymásba szeretnek. Ezzel nem mondtam el túl sokat, én is ennyit tudtam előre az előadásról.

Én anyukám helyett mentem el a darabra, az utolsó pillanatban, apával és apáék két barátjával. Szóval nem nagyon tudtam, hogy mégis milyen típusú/stílusú előadás lesz. Apa váltig állította, hogy nagyon vicces lesz, a színház, a Katona pedig engem teljesen lenyűgözött, szóval arra következtettem, hogy kicsit alteres, „mai” előadást fogok látni. Aha, hát nem. Az egész darab ugyanis tele volt fura „poénokkal”, csak egy példa: „öreg nénike: Faszomat!” Ha ez 100-szor nem hangzott el, akkor egyszer sem, és nekem elsőre sem tetszett annyira… Meg el ne felejtsem az ócska szóvicceket, pl.: ez szék-esszék. Hahaha! És tényleg, a közönség csak úgy dőlt a nevetéstől. Mögöttünk három fiatal lány ült, akik ismételgették az egy másodperce elsütött poénokat, és az egyikük majdnem le is folyt a székről a nagy röhögés közepette. Én – egy-két poénos jelenettől eltekintve – az egész előadás alatt azon tűnődtem, mikor lesz vége, ugyanis 2 és fél óra az nekem egy közepes előadás esetében is hosszú, egy gyengénél pedig egyenesen kínzás. Annyit még elmondok, nem csak én vagyok ilyen kritikus. Apa nem sokszor nevetett, a barátai pedig, amikor mindenki majd összepisilte magát egy beszóláson, úgy néztek, mintha egy híradót bámulnának.

És még egy dolog. Jordán Adél hiszti jelenete… Bocsánat, értem én, hogy műnek kellett lennie, na de tényleg: ennyire? Azt hittem, majd valami színt visz a darabba, de csak belökte a darabot az „eztnemkellettvolnamegnéznem” színdarabok szakadékába. Viszont, hogy valami jót is mondjak, a díszlet nagyon ötletes volt, a kocsma fala ugyanis üdítős dobozokból állt. Ha valaki ezek után még mindig érzi a vágyat, hogy megnézze a színdarabot, akkor ajánlok neki egy másikat is, ugyanebben a szórakoztató műfajban, a Két úr szolgáját. Ahogy láttam, most nincs műsoron, de megéri kivárni!

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

Egressy Zoltán: Portugál (Katona József Színház)
Rendező: Lukáts Andor
Szereplők: Pelsőczy Réka, Keresztes Tamás, Csuja Imre, Jordán Adél, Ónodi Eszter

0 Tovább

Egészséges hunzák

Felfedezetlen hegyormok és megmászatlan csúcsok rejtekében, a civilizációtól és a modern társadalommal járó átkozott mérgezésektől elzárva megmunkálatlan fafurulya hamiskás dallama lebeg a szélben. Itt, Pakisztán legészakibb csücskében nyolcezres csúcsok vesznek körül egy völgyet, a Hunza-völgyet, melynek lakói termálfürdők közönségét megszégyenítő nyugalommal tengetik napjaikat. Hunzáknak nevezik magukat, mely a fordításokban néha „nyilasokat”, más esetekben „fehér hunokat” jelent. Ez felvet néhány kérdést. Kérdéseket, melyekre csupán alapos tanulmányozás és mesteri fokon űzött nyelvészi munka hosszas alkalmazása adhat választ.

Tényleg távoli rokonaink lennének az innen több ezer kilométerre élő különös emberek? Nem valószínű. Maga a hunza nyelv, a burusaszki, cseppet sem hasonlít a finnugor nyelvcsalád többi tagjára, ezt már gyakran megemlítették. A hunzák Nagy Sándor serege leszármazottainak vallják magukat, akik midőn elfoglalták e magas földrajzi tájegységet, befészkelődtek a hegyek közé, és megalapították Baltirt, egy kezdetleges kis falucskát i.e. 300 körül. Ez a kis település ennyi év alatt a méretét tekintve nem sokat változott, eltekintve a hatalmas, több hektáros kajszibarack ligeteitől, melyek termése a hunza nép fő táplálékát képezi.

Na de miért is olyan érdekesek ezek a primitív emberek? Eltekintve a hunokkal való (bizonyíthatatlan) rokoni kapcsolat gondolatától, a hunzák rejtélyes dolgai alaposan megdolgoztatták a tudósokat. Legérdekesebb ismertetőjelük a mentesség a civilizált társadalom legszörnyűbb betegségeitől, úgymint a szívbetegségek, a vérnyomásproblémák és a rák. Ez egyes embereket, közöttük neves orvosokat és tudósokat, arra a következtetésre juttatott, hogy a rák esetleg mégis a tartósított élelmiszerek és a különböző színezékanyagok káros mellékhatása. Erre egyelőre még nincs kézzelfogható bizonyíték, de megfigyelhető, hogy azokban a kicsiny népcsoportokban, ahol a civilizáció még nem fejtette ki áldásos és kevésbé áldásos hatásait, ott az emberek nem szenvednek eme ismert nyavalyákban. De sajnos, midőn a turizmus idevonzotta civilizált barátainkat – akik, hátizsákjukban vidáman cipelve kórokozók milliárdjait, ellepték a völgyet –, nem olyan felhőtlen már az élet.

Visszatérve a kajszibarackra. Ezt a vitamindús gyümölcsöt elképesztő mennyiségben fogyasztják, akár naponta 50 darabot is elmajszolva, magjából pedig ápolószereket készítenek ráncaik eltüntetésére. Szükségük is van rá. Mert egy hunza akár 100 évet is megérhet, sőt, találkoztak már olyan sámánista lélekvezetővel is, aki az elmondása szerint 160 éves lett nemrég. Egészségesek… ez a legjobb szó rájuk, és elmaradottságuk ellenére tökéletesen megvannak magukban. Ezzel rávilágítanak arra, hogy a modern életmód és a gyorsan elkészíthető ételek fogyasztása talán mégsem a legjobb választás hosszú távon. Nincsenek se orvosaik, se kórházaik, de legnagyobb meglepetésünkre minden jel arra mutat, nincs is szükségük rájuk.

Elgondolkodtató. Az ember szívesen elképzeli, hogy egy kicsiny faluban, csodaszép hegyek közt élhetne, és nem kéne félnie semmiféle betegségtől, abban a tudatban, hogy akár 150 évet is tölthet ezen a gyönyörű vidéken. A sok technikai vívmány és modernitás csupán sok hűhó semmiért. Mindenesetre meg lehetne próbálni alkalmazni a hunzák módszereit zűrzavaros életünkben.

Dr. Robert McCarrisont, a nagyra becsült brit sebészorvost egy évszázaddal ezelőtt India északi részén a táplálkozási szokások feljegyzésével bízták meg, ám valami egészen más tette igazán híressé. Felfedezett egy csodálatos népet, sámánista népszokásokkal, visszamaradott fakalibákkal, gyógyszerek teljes hiányával, és mindezek ellenére mentességgel a társadalmunkban jelen lévő ismert vírusokkal és mérgezésekkel szemben.

Minden odalátogató turista említést tesz arról, hogy a hunzáknál a pénz fogalmát a kertjükben termő barackfák száma helyettesíti, ahhoz hasonlóan, mikor a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvsorozatban levéllel fizettek egymásnak bolygószerte. Kereskednek is vele, és cserébe ruhát, meleg pokrócot, de semmiképpen sem külhonból érkező eledelt kérnek. Ez náluk alapelv.

Összehasonlításképpen: egy átlagos amerikai napi 3300 kalóriát, azaz 100 gramm fehérjét és 150 gramm zsírt visz be a szervezetébe. Egy hunza férfi napi 50 gramm proteint, 36 gramm növényi zsiradékot és 365 gramm szénhidrátot fogyaszt, ezzel mintegy 1900 kalóriával gazdagodik.

A hunza nép a befagyott gleccserek vizét (vagy ahogy ők nevezik, a „hegy tejét”) isszák, mely rengeteg ásványi anyagot tartalmaz, ezzel szinte fehérré teszi azt.

Könyveket is írtak róluk, méghozzá rengeteget. Csáji László Koppány: Tündérek kihalófélben – Hunoktól a hunzakutokig című művében ismerteti a pakisztáni-afgán-kínai határvidéken élő visszamaradott törzsek néprajzát, közöttük a hunza nép szokásait is, és ezzel gazdagítja az erről a csodálatos népről szóló ismereteinket. Lejegyzi különös sámánista szokásaikat és spirituális gyógyító módszereiket, melyeket mérhetetlenül hatásosnak talált. Az Ultar-hegy máig a világ legmagasabb, még megmászatlan hegye, és egyben a legfontosabb spirituális helyszínük. Táncos szertartásokat végeznek a tövében, és imádkoznak. De ne úgy képzeljük el őket, mint egy szegényes, félénk népet, akik rongyokat hordanak a testükön, és sárral kenik be az arcukat kántálás közben. Igenis, komolyan veszik e dolgaikat, kereskednek velünk és egymással, kedvesen fogadják az odalátogatókat, és ügyesen intézik mindennapos ügyeiket.

Egészségesek, boldogok, egyszerűek és nagyszerűek. Tudják a hosszú élet titkát, a boldog lét alapjait, és fiaiknak suttogják el ezeket az éjszakában, miközben az enyhén hamis dallam utolsó foszlányai szűrődnek fel hozzájuk a fal keskeny repedésein keresztül.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

források:
Csáji László Koppány: Tündérek kihalófélben – Hunoktól a hunzakutokig (Napkút Kiadó, 2004)

Wikipedia - Burusók
Sokszínű Vidék: Egy különös nép különös élete: a hunzák titkai
Origo - A hunzák, akik nem lesznek rákosak

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kísértetek és kísértések

Nádori tanár úr azzal konferálta fel a Kísértetek és kísértések című darabot, hogy kedd este egy igazi AKG-s előadást fogunk látni. Ezzel kíváncsivá tett engem…

November 10-én másodszorra került bemutatásra a Kísértetek és kísértések című darab az AKG-ban, az AKG Trupp előadásában. A szórakoztató vígjátékban az elhunyt családtagok szellemei a padláson kószálva piszkálják egymást, házsártoskodnak, közben pedig arról panaszkodnak, hogy milyen unalmas is az öröklét. A színészi munka káprázatos teljesítmény volt, és ami a legjobban megdöbbentett, az az, hogy mennyire ötletes és vicces darabot kovácsoltak össze a semmiből.

Egy család árgus szemmel figyeli a halálán lévő nagyapát, kire fogja hagyni a rejtélyes örökséget, és pontosan hol is van ez a jelentékeny összeg. A darabban rendkívül erőteljes karakterek jelennek meg, már rögtön az első jelenetben. A nagypapa egy nagyszájú pasas, folyamatosan nagyszerű színészi pályafutásának részleteivel untatja unokáját, közben még egy kezére írt szót sem tud rendesen megjegyezni. Az első jelenetben szerepel a komoly családfő, a gyerek, aki fiatalsága ellenére tökéletesen átlátja a helyzetet, a tróger férj és aki fegyelmezi ez utóbbit.

A nagypapának hirtelen megáll a szíve, és kis időre (amíg a mentők ki nem érnek a helyszínre) a szellemek világába kerül, ahol a már említett panaszkodó halott családtagok tengetik az öröklétet, azzal hencegve, ki milyen halált halt a maga idejében. Kissé erőltetettnek éreztem azt a jelenetet, amikor a szellemek elmagyarázzák a szituációt, vagyis hogy ők elhunyt lelkek, akik a padlásra vackolták be magukat – és mindezt dalban. Megvallom őszintén, nekem se jött le egyből a helyzet, talán oda kellett volna figyelnem a fehér lelógó ruházatra, és értelmeznem kellett volna a terem sejtelmes kék fényárnyalatát. Mindenesetre szerintem a szövegnek kellett volna egy cseppet érthetőbbnek lennie. Ám ez így is szórakoztató volt.

Egy korábbi jelenetben az ördög látogatott el a szellemekhez, hogy közölje velük: egy napjuk van rá, hogy valami jót cselekedjenek, különben vár rájuk a pokol. Ezt a jócselekedetet az újonnan érkezett ideiglenes halottra bízták, mondván: ha visszatérsz az élőkhöz, örökségedet hagyd a lányodra. Ám ahogy a holtak világa, úgy a megbízás emléke is elszáll az újraélesztést követően. A folytatásból pedig kiderül, hogy hol van a kincs, és hogy sikerül-e megmenekülniük a szellemeknek.

A Kísértetek és kísértések egy valódi színmű, egy kreatív vígjáték fiatalok tollából. Azt gondolom, hogy valódi színház színpadján is minden további nélkül megállná a helyét.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

Fotók: Fotók: Hercegh Zsófia, Major Fédra, Salacz Máté

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Sötét hangulat – Aranyélet az HBO-n

Akinek van Facebookja, biztosan „hallott” már az Aranyélet sorozatról, ugyanis nagyon komolyan reklámozva van ezen a felületen. Igen, új, magyar sorozat! Ráadásul – és ez (sajnos) igen ritka – az igényesebb fajta. Vagyis ez nem a Barátok közt színvonala. De mégis, miről is szól ez a sorozat, és érdemes-e egyáltalán belekezdeni?

Szerintem igen, el is mondom, hogy miért. Nagyon vártam a sorozatot, már tavasz óta, amikor is megjelentek az első kis beharangozó jelenetek az HBO-n. A másik, ehhez eléggé hasonló Társas játék című 2011-es sorozat máig is az egyik kedvencem, szóval okkal voltam nagyon izgatott. Aztán egyre több információ látott napvilágot az Aranyéletről.

Az alaptörténetet nem írnám le nagyon hosszan, mert erre mindenki rá tud keresni, aki pedig ezt a cikket olvassa, valószínűleg már meg is tette. Szóval egy család történetéről van szó, akik mindenféle sötét ügyekbe keveredtek. Nyilván nem véletlenül. Az apuka ugyanis ingatlanokkal foglalkozik, nem a legtisztességesebb módon. Egyszer csak úgy határoz, hogy befejezi ezt az életmódot, és kiszáll az egészből. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. A feleség, akit Ónodi Eszter alakít, egy nagyon pénzéhes és szívtelen anyuka. Természetesen mindig csúcsformában van, és egy igazi bűbáj mindenkivel. Persze eközben simán végig tudja nézni, hogyan kap valaki szívrohamot a szeme láttára. Az apuka, akit már említettem, tényleg próbál jó útra térni. Hogy ez sikerül-e, még nem derült ki, mert eddig csak három részt adtak le.

A legszörnyűbb szereplő szerintem mégsem a szülő, hanem a fiúgyerek, akit Olasz Renátó játszik. Márk, a tizenéves kamasz, aki egyébként keményen rapel, úgy dönt, beszáll apja helyett az üzletbe. Ezt szülei tudta nélkül teszi, és olyan ügybe keveredik, melynek nem várt következményei lesznek… (szerintem börtönbe kerül, de ez csak tipp). Az ártatlan és legszimpatikusabb szereplő a kislány, Mira (akit egyébként egy volt AKG-s iskolatársunk, Döbrösi Laura játszik). Ő felismeri, hogy milyen a családja, és ez egyáltalán nem tetszik neki. Viszont a hirtelen felnőtté válás (ami inkább akarás) nem feltétlenül jól sül el.

A kivitelezés szerintem elég jól sikerült, viszont néha átmegy az egész olyan amcsi stílusba. Ez főleg az első részben érzékelhető, később már nem, de az is lehet, hogy csak megszokja az ember ezt a merőben új műfajt. Mármint a „magyar maffia-sorozatot”, ha lehet így nevezni. A hangulat és úgy az egész sorozat elég sötét (nyilván), de akinek tetszik ez a stílus, az erre is vevő lesz. Viszont, aki nem bírja elviselni a szemétkedést, és undorodik az egésztől, az valószínűleg nem fog tudni végignézni egyetlen részt sem. A sorozat egyébként nagyon izgalmas, és direkt úgy fejeződnek be az epizódok, hogy tűkön ülve várjuk a folytatást. És hogy várjuk-e? Naná!

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)
Fotó: HBO promo

Aranyélet (filmsorozat, HBO, 2015)
Rendező: Mátyássy Áron, Dyga Zsombor
Szereplők: Thuróczy Szabolcs, Ónodi Eszter, Döbrösi Laura, Olasz Renátó

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Otthonom volt Kijev

Amikor három éve a szüleim felvetették azt az ötletet, hogy költözzünk el Kijevbe, úgy képzeltem el, hogy Ukrajna egy jéghideg, régies ország, de hogy őszinte legyek, akkor még nagyon is szerettem volna egy új szobát, úgyhogy igent mondtam rá. Pár hónap múlva, amikor az apukám megkapta az állást, elkezdtük terjeszteni a költözés hírét, de sajnos nem sok jó reakciót kaptunk rá. Van, aki azzal kezdett el viccelődni, hogy jobb lenne, ha most gyorsan vennénk egy lovas kocsit… Hát, marha vicces volt, mondhatom.

A házkeresés szörnyen nehéz és fárasztó volt. Először találtunk egy nagyon szép, és az iskolához közel lévő házat, de mire beszélhettünk volna a tulajdonossal, a házat megvették. Persze, ez is csak a mi szerencsénk lehetett. Szeptember vége felé beköltöztünk egy hotelbe, ahol folytatódott a szerencsénk, mert ott meg ugye nem volt konyha. Anyukám pár nap alatt kikészült, és belekezdett az őrült házkeresésbe. Közben én és a testvérem elkezdtünk a PSI-be (Pechersk School International), egy nemzetközi iskolába járni. A suli nagyon jó volt, csak sajnos nem tudtam jól angolul, mert az előző iskolámban nagyon gyenge volt az angol.

2013 novemberében Ukrajna volt elnöke, Janukovics nem írta alá az EU-val való társulási szerződést, amit pedig két évvel korábban megígért az országnak. Ezért a kijeviek teljesen jogosan kezdtek el tüntetni a Maidanon (a főtéren), ami mellesleg egy utcával lejjebb volt a házunktól, hogy váltsák le  Janukovicsot, aki egy kis idő után el is menekült. A tüntetéseken sokan megsebesültek és többen meghaltak.

Bérces Eszter

Párszor láttuk az összecsapások füstjét is, a tanáromnak pedig, aki a Maidanon lakott, el kellett költöznie. Amikor a tüntetések felerősödtek, a PSI bezárt, ezért egy év után hazajöttünk Magyarországra.

Bérces Eszter

Az erőszakos események száma a választások után lecsökkent, de ezután következett a Krím félsziget elszakadása Ukrajnától, erős orosz támogatással, majd a mindmáig tartó polgárháború Kelet-Ukrajnában. A fővárosban a harcok már megszűntek, és Kijev már teljesen biztonságos.

Bérces Eszter

Nyáron, amikor visszamentem Kijevbe a barátaimat meglátogatni, semmi se látszott már az egészből, csak egy leégett házat láttam.

Bérces Eszter (AKG, 7. évf.)

A szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kamerával megfigyelt terület – és mégis lopnak a buszon

Biztos mindenki tudja, miről beszélek, amikor a jól ismert „kamerával megfigyelt terület” matricáról beszélek.

Sokan ennek a matricának a hatalmát arra használják fel, hogy a bolt vevőit elriasszák a kóla zsebbe csúsztatásától. Vagy egy buszon, ahol meg nem akadt pénz a kamerák beszerelésére, csupán óvatosságból kiraknak egy-két ilyen matricát, figyelmeztetésképpen.

Ezen a buszon, ahogy általában a többin is, nem csak figyelmeztető tábla van, hanem kamera is - fotó: közlekedem blog

De nemcsak a becsületes embereknek tűnik fel ez a kis csel. Sok zsebtolvajnak ezért is van mersze bűntények elkövetésére, még az ilyen figyelmeztetések ellenére is. Ezért is fontos tudni pár dologról, ami megnehezítheti ezen bűnözők dolgát.

1. Ha egy zsúfolt tömegközlekedési járművön utazunk, fontos, hogy értékeinket ne a legkülső zsebbe helyezzük el, mert innen lehet a legkönnyebben kicsenni egy-két dolgot a tulajdonos tudta nélkül.

2. Nem érdemes mutogatni a fontosabb értékeinket, hanem inkább a táskánkban kell hagyni, ameddig nem érünk olyan terepre, ahol biztosan ismerünk mindenkit, és nem áll fent a kézből kitépés veszélye.

3. Ha netán mégis valami halaszthatatlanul fontos ügyet kell intéznünk, mondjuk a buszon vagy bármiféle tömegközlekedési eszközön, legyünk biztosak abban, hogy elég erősen fogjuk az értéktárgyunkat, nehogy valaki a kezünkből kikapva szaladjon el vele.

4. Ha valamit ki kell vennünk a táskánkból, de közben mind a két kezünk foglalt, meg se forduljon a fejünkben lerakni valahova az addig kezünkben őrzött értékeinket.

Adom én ezeket a tanácsokat, akitől már 2 telefont is elloptak a buszon.

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hogyan és miért? – a Bob Ross festőmaraton

Aki egy picit (vagy nagyon is) szereti a videojátékokat, annak nem csenghet ismeretlenül a havi 50-100 millió nézőt elérő Twitch.tv nevű weboldal. Itt a játékosok élőben közvetíthetik az éppen játszott játékukat, és a nézők ezt kommentálhatják.

Körülbelül 2 hete jelent meg a „Kreatív” opció is, aminek az alkalmazásával az emberek azt közvetíthetik, ahogy valami kreatív dolgot készítenek. Pl.: legóznak, modelleznek, animálnak vagy éppen festenek. Na, itt jön képbe az a 20 éve elhunyt afrofrizurás amerikai úriember, aki egy élő legendává vált a portálon. Miért? Mindjárt kifejtem, de előtte ugorjunk vissza egy picit az AKG negyedik emeletére, ahol egy szünetben azt hallom, hogy valakik valami festőről beszélgetnek. Ez eléggé meglepett, mivel a szünetben nem szoktunk olyan dolgokról beszélgetni, ami 10-es IQ-nál magasabb kvalitást igényelne. Egy bizonyos Bob Ross nevű festőről volt szó, aki ezen az oldalon fest „élőben”. Miután meggyőztek engem is, hogy miért jobb Bobot, mint egy profi esportoló játékost nézni, én is nagyban kiabáltam velük a „Bob Ross for President!” mondatot.

Miért? Mert ezekben az adásokban nem a festményeket kell nézni, hanem a mellette futó kommenteket, amiből mindig van egy rakat – mivel Bobot általában 50 (!) ezer ember követi. Ötvenezer ember! Ezzel bőven maga mögé utasítja a mostani játékmegjelenések első kipróbálóit is, akik maximum 30-40 ezres nézőtábort tudnak kovácsolni maguknak, és azt is jó, ha 3 órára. Viszont a festőnk tartotta a nézőszámot. Még a festővásznat, amire a „Stay Tuned” (hamarosan kapcsolunk) szavak voltak írva, csak azt is laza 8 ezer ember követte.

És hogy mi van a dolog hátterében? Bob halálának a 20. évfordulója alkalmából vetítették le a festő sorozatait. Viszont nem azért produkált rendkívül magas nézőszámokat, mert vicces, érdekes vagy pörgős lett volna. Nem, erről szó sincs. Csak a kommentelők úgy fogták fel ezt az adást, mintha a világ legjobb játékosa játszott volna, és ezért játékos kifejezésekkel írták tele a chatet.

Nagyjából ennyi a történet. Az ember, aki Bobby munkáit közzétette, eltűnt, és Ross vele együtt. Az utolsó epizód végét 180 ezer ember nézte.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az én skatulyáim

Mindenki találkozik egy nap során több száz idegennel – az más kérdés, hogy milyen kapcsolatot hozunk létre velük. Lehet a kapcsolat felszínes, az illetővel egymásra néztek, majd továbbsétáltok, és soha életetekben nem látjátok többé egymást. Saját tapasztalataim alapján én 5 csoportba tudom sorolni a számomra idegen embereket, az alapján, ahogy velem vagy más idegenekkel kapcsolatba lépnek – vagy nem lépnek.

Az 1. típus, az antiszociálisak. Ezek az emberek, ha egyedül vannak, és nem az ismerőseik körében, magukba mélyedve bámulnak egy telefont, esetleg egy könyvet. Képesek a buszon úgy tenni, mintha olvasnának, és fél órán keresztül ugyanazt a lapot nézik, nehogy véletlenül elkapjanak egy tekintetet.

A 2. típusban vannak a kedvenceim. Ezek az emberek annyira hiányolják a társaságot, hogy szívesen szóba elegyednek vadidegenekkel is, teljesen feldobják egyesek napjait. Az idősek például mindenféle habozás nélkül beszélgetnek az éppen arra járó emberekkel, és meg kell mondjam, ez egyáltalán nem hátrány. Régen mindenki beszélhetett mindenkivel, most pedig, ha fel merem emelni a fejem a buszon, mindenki a földet, az eget vagy esetleg ugyanannak a könyvnek a lapjait bámulja. Viszont nagy ritkán találkozni olyan emberekkel is, akik kifejezetten udvariasak, ezért tudunk mosolyogni még a hétfő reggeleken is.

De itt is vagyunk a 3. pontnál, ami az előzőnek sajnos az ellenkezője. Amikor az utcán sétál az ember, nincs is megnyugtatóbb annál, mint találkozni valakivel, aki a legapróbb dologban is megtesz valamit, mert megteheti. Ha tisztában van azzal, hogy te nem teheted meg, az orrod alá dörgöli. Igen, vannak ilyen emberek is, akik ha meglátnak egy anyukát, aki éppen a gyerekével bajlódik, rögtön mutatják, hogy az övék milyen jól nevelt.

A 4. csoportban vannak azok, akikben néha magunkat is felismerhetjük. Ezek az emberek rendszerint nem bunkók, csak bal lábbal keltek fel. Akik minden ok nélkül beléd kötnek. Ilyenkor nem létezik legjobb opció, bármit is mondanak, bárhogy is reagálsz, nem az a céljuk, hogy meggyőzzék őket, vagy hogy meggyőzzenek téged. Csupán beléd kötnek, hogy ugyanolyan legyen a napod, mint nekik.

5. Az őrültek. Eddig szívesebben kerültem a személyes tapasztalatok megosztását, de úgy érzem, ennél a témánál ez elkerülhetetlen. Egyszer kutyát sétáltattam, mikor egy hölgy meglátott minket az utca túloldalán, és minden csomagját a földhöz vágta, majd rá se bagózva a forgalomra, átrohant az úton, lefékezett előttem, mint egy új sportkocsi az első menet után. Megkérdezte, hogy megsimogathatja-e. Természetesen igent mondtam, hiszen se a kutyám, se én nem bántuk ezt. Viszont a dolog akkor lett furcsa, amikor a hölgy elkezdte azt ecsetelni, hogy milyen szép a cica, és egy versikét mondogatott, ami meglehetősen ijesztő volt. Félreértés ne essék, a kutyám nem egy pici szőrpamacs, akit egy rosszul látó ember nézhet akár macskának is… Ugyanis egy igen nagy termetű, izmos német vizsláról van szó. Ezután már én is és a kutya is tartottunk a hölgytől, mivel sokszor találkoztunk vele ezután is.

Ezek voltak az én tapasztalati skatulyáim, neked biztos másmilyenek vannak.

Holbok Rita (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Ne sajnálkozz! Találj kifogást, és gyűlölködj!

A november 13-án történt brutális párizsi terrortámadásokról, gondolom, mindenki hallott.

A szörnyűségek után, mint az szintén közismert, a Facebook aktiválta azt az alkalmazást, amivel az emberek megváltoztathatták a profilképüket. Egyszerűen, pár kattintással meg lehet változtatni, akképp, hogy a képen egy francia trikolórt mintázó filter legyen, aminek következtében minden ismerős láthatta, hogy az adott ember szolidaritást vállal a franciákkal és Párizzsal. Ezt a dolgot több ezer ember beállította, nekem is rengeteg ismerősöm, köztük jómagam is. Szerény véleményem szerint ez egy szép és megható kezdeményezés.

De voltak ám más reakciók is. A nagy híroldalak, közösségi oldalak és tartalomszolgáltatók (pl. YouTube, Origo, Index, és persze maga a Facebook is) sorban változtatták meg logóikat kék-fehér-pirosra. A Google pedig a keresőoldalra kitett egy fekete gyászszalagot.

Ezzel egy időben a mára már híres, Eiffel-tornyot mintázó békejel is elkezdett terjedni, egy nap alatt szinte mindenkihez eljutott, és persze sokan megosztották azokat a képeket is, amiken a világ különböző városaiban francia színekbe öltöztetett épületek láthatóak, esetleg mellette még az Eiffel-torony is, ami aznap viszont lekapcsolta a fényeit. A 2015. évben már másodszor...

Viszont ősi tapasztalat, hogy az ember bármit is csinál az interneten, olyat, ami széles közönségű, egészen biztos, hogy bele fognak kötni. Így a franciákkal szolidaritást vállaló posztokra is érkeztek méltatlankodó, esetleg gyűlölködő kommentek. Ezek a hozzászólások gyakorlatilag 3 csoportba sorolhatóak. Az első csoport véleménye szerint szörnyű, ami történt, de ugyanilyen, sőt nagyobb merényletek szinte mindennap történnek Szíriában, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában, ugyanannak vagy más terrorszervezetnek köszönhetően. Ennek a csoportnak, bár kissé rosszmájú a hangvétele, tökéletesen igaza van. Igen, tényleg vannak iszonyatos események a világ többi táján is, és úgy lenne igazságos, ha mindegyikről egyformán megemlékeznénk, mert se a franciák, se semelyik más európai nép vére nem ér egy cseppet se többet, mint az ázsiaiaké vagy az afrikaiaké, hiszen mindannyian emberek vagyunk, és teljesen egyformán méltóak a védelemre és az életre. És a csodálatos, illetve most már egyáltalán nem tökéletes biztonságban élő európaiak meg amerikaiak igencsak hajlamosak erről elfeledkezni. Viszont ha Franciaországban történik valami szörnyű, az akkor sokkal szörnyűbb számunkra, mintha Szíriában történne. Szíria... messze van, ami ott zajlik, az minket nem érint meg annyira. És ezt mindenki így érzi, még ha nem is meri bevallani magának. Abban pedig nincs semmi szégyellnivaló, hogy a lokális hírek, a „szomszédságban” történő váratlan és szörnyű események jobban felkavarják az embert, mint a távolban történő hasonló dolgok. Ez a világ minden táján ugyanígy van.

Mások udvariasan érdeklődnek arról, ha Magyarországon történne valami, hányan változtatnák meg a profilképüket piros-fehér-zöldre. Erre csak egyféleképpen lehet válaszolni: nem is szeretnék belegondolni abba, hogy ezt valaha ki kelljen próbálni.

A következő csoport szerint tessék, megvan a menekültpolitika eredménye. Beengedjük a menekülteket, erre megtámadnak minket. Ez az eredménye annak, hogy hagytuk a bevándorlókat idejönni. Ez a csoport valószínűleg sose látott még menekültet. Mert ha láttak volna, nem próbálnák meg elmagyarázni, hogy ezek a szerencsétlen kinézetű, lesoványodott, koszos, állatias körülmények közé kényszerült emberek komolyan azért vállalták volna a hónapokig tartó hánykolódást, hogy kinyírjanak 130 európait. Ők pontosan azok elől menekülnek, akik ezt a dolgot elkövették. Vallásuk gyakran egyezik a terroristákéval, de a nézeteik biztos, hogy nem. Ugyanaz az ellenségünk. És ha az ellenségünk közös, akkor egy oldalon állunk. Persze jöhetnek terroristák is a menekültekkel, de nagy ferdítés azt állítani, hogy minden menekült terrorista. Erősen, nagyon erősen túlnyomó többségük nem gyilkolni jött, hanem túlélni. Viszont szinte lehetetlenség kiszűrni pár terroristát a 120 ezerből, így ennek a csoportnak is valamilyen szinten igazat lehet adni. De azért minden menekültet gyűlölni a néhány terrorista miatt, nem szép dolog. A terroristáknak viszont pont az a céljuk, hogy létezzen ez az erős gyűlölet a kultúrák között, hogy az Európába érkezők annyira kitaszítottnak érezzék itt magukat, hogy annyira éljen bennük is a gyűlölet a „Nyugat” felé, mint őbennük. Ha szítjuk a gyűlöletet, a terroristáknak segítünk.

Az utolsó csoport szerint pedig akármennyire is sajnáljuk a történteket (igen, sajnáljuk), SOHA nem rakunk ki francia zászlót. És hogy miért? Mert a franciák miatt csatolták el Magyarország kétharmadát Trianon után.

Nos, ezeken a hozzászólásokon aztán tényleg felháborodtam. Mégis, mi köze van egy majdnem 100 éve történt eseménynek egy mai terrormerénylethez? Trianon kétségkívül nem volt éppen jó dolog, de... kereken 95 éve történt. Túl vagyunk rajta. Azokat a területeket – bármennyire is fáj – nem fogjuk visszakapni, és a tragédiáról évente megemlékezni szerintem tejesen elég. És akkor a trianoni békeszerződés miatt ezek szerint gyűlöljük a franciákat? Nem ehetünk crème brűlée-t, mert az francia étel, nem olvashatjuk A kis herceget, mert az francia könyv, és nem is rakhatjuk ki a francia zászlót szolidaritásból, csak mert még mindig nem vagyunk hajlandóak a helyén kezelni a 100 éve történt eseményeket? Mert a november 13-án lemészárolt embereknek annyi köze van a száz éve Magyarország rovására döntést hozó akkori francia politikusokhoz? Na jó, ennyi erővel mindenki, aki valaha is nézte a Szulejmán című sorozatot, bűnös. Hisz’ az egy török sorozat, és ne feledjük, mit műveltek velünk a gaz szörnyetegek jó 400 évvel ezelőtt!

Összességében elég megdöbbentő. Megdöbbentő, hogy egyes embereknek van idejük a gyűlölködésre, mocskolódásra, és a százéves lerágott csontok előszedésére, miközben teljesen ártatlan emberek haltak és halnak meg. Ártatlan emberek, akiknek egyáltalán semmi közük nincs Trianonhoz, és akik megérdemelték volna, hogy éljenek. És igenis, a részvétet és szolidaritást is megérdemelték volna, és meg is kapták szerencsére sok ember részéről. Ám a gyűlölködők eléggé lehúzták a hangulatot. A gyűlölködők, akik azért gyűlölik a részvétet nyilvánítókat, mert ők részvétet követelnek a többi merénylet áldozatainak is, azok, akik összemossák a tényleges gonoszokat a szerencsétlen menekültekkel, és azok, akik nem voltak képesek túllépni, mert ők ugyanaz a régi csapat, 1920 óta.

Minden szörnyűség, ami az utóbbi 30 ezer évben történt, egyaránt borzasztó, és mivel képtelenség mindenkinek részvétet nyilvánítani, így elég átfogóan azt mondom: mindenkit sajnálok, senkinek nem kellett volna értelmetlenül és ártatlanul meghalnia, és imádkozzunk az egész emberiségért. Mert még mindig mindenkinek joga van az élethez, mindenki egyformán méltó a védelemre, a részvétre és a szolidaritásra.

Csak sajnos az emberek elfelejtették ezt az igazságot, mondaná most a róka. A kis herceg pedig csóválná a fejét, és ismét megállapítaná, hogy a felnőttek rettentő furcsák.

Egyébként a kommentek olvasása közben ismét nyilvánvalóvá vált számomra az az igazság, amit apukám mindig is hangoztatott, és természetesen nagyon is igaza volt: aki az interneten hozzászól valamihez, ami nyilvános, az többnyire kötöznivaló bolond, elmebeteg, dilis, idióta, ütődött, tökfejű barom.

És most, mivel elegem van a világból, megyek, és bánatomban megeszem egy crème brűlée-t, aztán olvasok pár La Fontaine-mesét, majd egy kis Vernét, aztán megnézek egy régebbi Tour de France közvetítést, aztán egy francia filmet (egyébként a franciák találták fel a mozit), végül csak lazulok, és nézegetem a falamon a Cézanne- és Delacroix-festmények másolatát.

Még egyszer őszinte részvétem. Normális életet minden embernek!

Mörk Márta Lilla (7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

22 Tovább

Egy utó-Halloween a 8. évfolyamon

Köztudott, hogy Halloween mindig október 31-én van. Nálunk ez az ünnep idén november 13-ára (péntek) esett. Miért? Mert a szervezőbrigád (amelynek én is tagja voltam) ezt a napot tartotta megfelelőnek.

Eredetileg ez egy egész iskolában tartott rendezvény lett volna, 6 darab félórás állomással. Sajnos egy iskolai színdarab és más iskolai bentalvások miatt leszűkült a program 3 darab kb. 15 perces kihívásra, amiket az évfolyamunk három kupactermébe szerveztünk. Az első kupacteremben lévő feladat egy kvíz volt. Itt pár Halloween-kérdésre kellett válaszolniuk a résztvevőknek, majd egy történetet kellett megírniuk. A második teremben tökfaragás volt a feladat. Eredetileg azt hittük, hogy mindenki a legegyszerűbb „arcot” fogja ráfaragni a tökre – szerencsére csalódtunk. Olyan igényes munkák születtek, hogy csak álltam, és bámultam ezeket.

Végül pedig az este fénypontja… Vagy mondjam inkább azt, hogy sötétségpontja? Az utolsó teremben egy horrorszoba volt berendezve, itt vaksötétben kellett közlekedni. Volt itt minden, ami egy horrorfilmbe illene: plafonról lógó nyálkás izé, átáztatott zselés gumicukor, jól kitalált történet, bélrendszernek tapintható sólisztgyurma, és persze a sok lelkes ijesztgető.

Ez a szoba sokkal nagyobb sikert aratott, mint amekkorát reméltünk. Voltak emberek, akik többször is akartak menni, mert annyira jó volt, és voltak, akik úgy próbálták a félelmüket leküzdeni, hogy ha valakinek a neszezését meghallották, elkezdtek abba az irányba kapálózni. Ezért sajnos nem nagyon volt olyan szervező, aki egy-két csoport után nem kék-zöld foltokkal jött volna ki.

Nagyon jól sikerült szerintem ez az utó-Halloween. Én nagyon kifáradtam, mert mindenhova kellettek emberek, és futkorászni kellett összevissza. Ezután még nekem is volt egy bentalvásom, de az már egy másik történet.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Interjú az állatok királyával – Igaz történetek

Az állatok „angyalával”, mentsvárával vagyis királyával, dr. Király Péter állatorvossal beszélgettem, és kérdeztem meg tőle egy pár dolgot az állatokkal kapcsolatban.

– Szia, Péter! Már sokszor jártunk itt segítséget vagy tanácsot kérni kutyáinkkal kapcsolatban, de most valami másért jöttem. Ha éppen nincsen valami egyéb, iszonyatosan fontos dolgod, elmesélhetnéd nekünk, hogyan jutottál az állatorvosi pályáig.

– Már egészen kicsi koromtól kezdve érdeklődöm az állatok iránt, akik közül kedvenceim a kutyák. Mindig is szerettem játszani és beszélgetni velük. A szüleim is orvosként dolgoztak, és ezt a példát igyekeztem követni. Egy kicsit azért más sült ki belőle. Mivel gyerekkoromban nem tudtam embereken gyakorolni (mert nem volt rá sem szükség, sem jelentkező), az állatokat gyógyítgattam kitartóan. Ez alatt a tíz év alatt megerősödött bennem az állatok iránti elkötelezett tisztelet, szeretet, és megérett bennem az a gondolat, hogy én nem kétlábúakkal, hanem négylábú barátainkkal kívánok foglalkozni. Már egyetemistaként próbáltam segíteni rajtuk egy amerikai állatvédő egyesület tagjaként.


A szerző fotója

– A rutinfeladatokon kívül előfordult néha rendhagyó eset is?

– Hogyne! Pályafutásom során elég sok érdekes és vicces történet részese is lehettem, persze csak akkor volt kedvünk nevetni rajtuk, amikor a kisállat már nem volt bajban.

Egy nyári délelőtt azzal keresett fel egy kedves család, hogy a heves takarítás közben felporszívózták Lilit, a kedvenc aranyhörcsögüket. Riadtan kértek segítséget, azt remélve, hogy nem lett semmi baja. Mondtam nekik, hogy hozzák el a porszívóba csomagolt állatkát, hagyják itt egy-két órára, és majd szólunk, ha kiszabadítottuk. Lili életéért két napig küzdöttünk. Igen rémes állapotban került elő a vákuumos utazás után. Szerencsére ez a negyvennyolc óra elég volt neki a felépüléshez a sokkjából. Azóta már óvatosabbak a nagytakarításokkor.

– Emlékszel még hasonló történetekre?

– Persze. Olyan sok kedves eset volt, hogy könyv formájában ezek nyomtatásba is kerültek.

Péter szélesen elmosolyodik, és folytatja a mesélést.

– Van egy csodaszerem azoknak a kisállatoknak, akiknek valamilyen módon megritkult vagy teljesen kihullott a szőre. Amikor kiírtuk ezt a szert egy kutyusnak, a gazdája nagyon megörült, hogy végre van valami megoldás pudlija problémájára. Miután látta, hogy a szürke uszkárnak nem csupán dús, de még színben is pompázatos (ébenfekete!) vadonatúj szőre „varázsolódott”, gondolta, jól jöhet ez az ő kopaszodó, őszülő hajára is. Csodát várva a fejére dörzsölte az oldatot, de ő nem járt olyan jól, mint uszkárja: rosszul lett, és súlyos, toxikus tünetekkel a mentő vitte kórházba. Ugyanis ez a „varázslat” kifejezetten csakis kutyák számára elérhető. Sőt, eddig nem is tudta senki, hogy embereken mi az anyag esetleges mellékhatása. Így azonban ez is kiderült. Szerencsére a gazdi idővel felépült.


Fotó: allatvilag.net

– Ja, és Gizi néniről is kell még mesélnem neked – folytatta Péter.

– Gizi néni Cirmije nagyon szeretett puha, meleg helyeken lustálkodni, így egyik kedvence a mosógép belseje volt, különösképpen, ha pihe-puha ruhahalmokba fúrhatta magát. Gizi néni gondosan járt el minden mosás alkalmával. De egyszer (a kis Cirmi balszerencséjére) mégsem volt eléggé körültekintető. Cirmi olyan mélyre tuszkolta magát, hogy a néni nem vette észre, rácsapta a gépre az ajtót és elindította. A megszokottól eltérő „géphang” gyanús volt neki, gondolta, biztosan a Józsija öve karcolja a gépajtó üvegét, de aztán meglátta a dobban forgó, néha kikandikáló cicáját. Azonnal megálljt parancsolt a forgásnak, ám kiszabadítani nem tudta a kétségbeesett állatot. El is kezdett magyarázni Cirminek, hogy „tudod, a mágneszár még nem engedi kinyitni az ajtót, várj egy picit még Cirmikém… Kis türelem, aztán ígérem, hogy kijutsz onnan” – nyugtatta kintről a cicát, aki csak a tátogó gazdit látta bentről.

– Ők is hozzád kerültek?

– Igen. Gizi néni megjelent a kétségkívül tiszta macskával nálam, aki egy sokktalanítás után teljesen jól lett. Az ijedtségen kívül nem esett baja, mert a gép még nem telt meg teljesen vízzel a nagy felismerésig. Gizi néni azonban biztos volt benne, hogy a macskának azért nem esett nagyobb baja, mert kímélő programon volt.


A kép csak illusztráció

Ezt nem lehetett nevetés nélkül hallgatni.

– De nem mindig ilyen vidámak a napok, ugye?

– Sajnos, előfordul, hogy minden befektetett igyekezet hiábavalónak bizonyul. Tegnap is behoztunk három cicát, akiket megmérgeztek. Mindent megtettünk értük, de a bekötött infúzió sem tudott segíteni.

– Bizonyára neked több kezed és több fejed is van, hiszen egyszerre „több vasat tartasz a tűzben”. Mi mindennel foglalkozol?

– Hát, igen. A két állatorvosi rendelőnkön kívül a Rex Kutyaotthont is üzemeltetjük. Itt a kutyákon kívül lovak, nyuszik, malacok, bárányok, szárnyasok is élnek. És van ott egy búbos kemence is, amiben isteni kenyérlángost lehet sütni. Hétvégenként gyermekprogramokat szervezünk, ahol az állatok viselkedéséről, kommunikációjáról előadásokat nézhettek meg, kutyabemutatókon tapsolhattok, sőt, még lovagolhattok is.

– Mentősként is dolgozol. Unokatestvéremék vörösre festődött fekete macskáját is ti mentették ki az iszapkatasztrófa idején.

– Hatalmas küzdelmet folytatunk a bajba jutott állatok megmentéséért. Hoztunk már el a kutyákon kívül lovakat, cicákat, de még birkát, kecskét is a „fogva tartóiktól”.

– Úgy látom, unatkozni nem szoktál.

– Imádok még festeni és fotózni is. Ha az állatoktól távolabb vagyok, kikapcsolódásként tájképeket festek, vagy a természetet járom klassz képekért és persze a túrázásért.


Fotó: allatvilag.net

Péter csaknem negyedszázada kezdett dolgozni friss orvosként egy olyan rendelőben, ahol egyetlen nagyobb testű kutya fért csupán el, az is csak átlósan. „Mégis mérhetetlen boldogsággal töltött el akkor is és most is a gazdikkal és csillogó szemű kedvenceikkel való újabb és újabb találkozás” – mesélte.

– Úgy hiszem, ez több mint munka.

– Így is van. Ez számomra nem munka, hanem hivatás. A szakmai kihívások mellett gyakran a gazdik lelkét is ápolni kell, ami néha nehezebb feladat, mint négylábú barátaik gyógyítása.

Péter szerint az állatok sorsa mindig az embereken múlik.

– „A természet egyensúlyát mi borítottuk fel, a harcot mi robbantottuk ki, a csatát is nekünk kell megvívni! ” – mondja.

Az állat jobb, mint az ember – minden értelemben –, mert ő nem tesz rosszat önszántából. Az én szememben Király Péter egy valóságos hős, az állatok és a jóérzésű ember társaik hőse.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Hogyan beszélnek a terrorizmusról a gyerekekkel a budapesti francia iskolában?

Közleményt adott ki a budapesti francia iskola (Lycée Français Gustave Eiffel) a Facebook oldalán. Az Astrapi gyerekújság kiadványát osztották meg, annak érdekében, hogy az ebben írottak segítségével tudják megbeszélni a történteket az iskolába járó francia gyerekekkel.

A rajzokkal illusztrált, gyerekeknek szóló kiadvány (letöltés PDF-ben) először részletesen ismerteti a november 13-i eseményeket. Elmondja, hogy hol, kik és hogyan hajtották végre a terrorcselekedeteket, hányan haltak meg Párizsban. Megtudhatják a gyerekek a terroristák számát, megismerhetik az eszközeiket, és tudhatnak a terroristák sorsáról is.

Gyerekek kérdéseit idézik, amivel vélhetően illusztrálni akarják azt, hogy a gyerekek ilyen helyzetben mire lehetnek kíváncsiak.

– Igaz, hogy Franciaország háborúban van? (Julie, 8 éves)
– A terroristák bejöhetnek a mi házainkba? (Antoine, 7 éves)
– Nem láttam az események képeit, de nem is akarom látni, mert borzasztó lehet. Csak meg akarom érteni, hogy miért csinálták ezt. (Noé, 10 éves)


A terrorizmus megijeszt!
De a szabadság sokkal jobban megijeszti a terroristákat!

Az elkövetőket a kiadvány iszlám terroristáknak nevezi, akik a vallásukat akarják ráerőszakolni az egész világra. Ezeknek az „ultaerőszakos” embereknek semmi közük sincs a muszlimok többségéhez, azokhoz, akik békében élik meg a hitüket. Azért támadják meg Franciaországot, mert az egy szabad ország, ahol mindenki úgy élhet, és úgy nyilvánulhat meg, ahogy csak szeretne.

Franciaország háborút visel az iszlamizmus ellen Szíriában és Irakban – írja a kiadvány –, és ezt bosszulják meg. A terroristák félelmet akarnak kelteni. Azt akarják, hogy azt gondolják az emberek, hogy ezek a szörnyű események velük is megtörténhetnek.

A kiadvány azt javasolja a gyerekeknek, hogy ha félnek, beszélgessenek róla. Elmondja nekik, hogy a felnőttek is sokkolva vannak most, de ők tudják, hogy nem kell átadni magukat a félelemnek.

„Akárhol is élsz, Párizsban vagy máshol, tudnod kell, hogy a te házad és a te iskolád biztonságban van. A legjobb módszer arra, hogy választ adjunk ezeknek az embereknek az őrületére és erőszakosságára, az, hogy folytassuk az életünket a normális kerékvágásban, védelmezzük az eszméinket, és tiszteletben tartsuk mások eszméit.” – zárul a kiadvány.

Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy megemlékezés képei – Pray for Paris

Budapesten több megemlékezést is tartottak a Párizsban áldozatokká vált civilek tiszteletére.

Azt hiszem, szinte mindenki értesült azokról a párizsi eseményekről, amik november 13-a (péntek) estéről 14-e hajnalra történtek. Sok cikk kering a neten, sok adattal, a részletekbe most nem is mennék bele. Arról szeretnék írni, amit én tapasztaltam erről a történetről.

Reggel, mikor felnéztem Facebookra, láttam gyertyákat, fekete profilképeket Pray for Paris felirattal, cikkeket, tudósításokat, videókat. Tulajdonképpen minden rám zúdult, mikor még fel sem ébredtem egészen. Nem teljesen értettem, mi történt, és kellett pár perc, mire felfogtam, milyen szörnyűségek történtek, míg én nyugodtan aludtam. Még most sem tudom megérteni, hogyan történhetett ez meg, és bele sem merek gondolni, ennek mi lesz a folytatása.

A Facebookon több eseményt is létrehoztak, több városban vannak és lesznek megemlékezések az áldozatokról, a szolidaritásunk kimutatásaként. A mai eseményt, amin én is részt vettem, a Tranzit közösség szervezte délután 6-ra a budapesti Bazilikához.

Egészen korán odaértem édesanyámmal, már negyed 6-ra kiértünk a Bazilika elé, de már akkor is többen voltak jelen. A Bazilika előtti lépcsők jobb oldalán gyülekeztek az emberek, néhány gyertya már égett is, csend volt. Gyújtottam mécseseket, majd bementünk a Bazilikába.

Mire kijöttünk, már sokkal többen álldogáltak kint. Már a lépcső közepénél is gyújtottak gyertyákat, mécseseket. Még volt fél óra hatig, ezért beültünk egy közeli kávézóba, melegedni. Nem sokkal később, mikor visszamentünk, már rengeteg ember guggolt a lépcső előtt, gyufával és mécsessel a kezükben. Kis csoportok halkan susmorogtak, néhányan könnyeztek, sírtak. Körülnéztem, és láttam gyermeket és felnőttet, időst és fiatalt, barna és fehér bőrűt, a papok is sorba álltak, és néhány percig megemlékeztek. Hallottam magam körül magyar, angol és francia társaságok beszélgetéseit. Sok újság és weboldal fotósa dolgozott a helyszínen, és több kamera is a gyertyacsoportok körüli nyüzsgést vette.

Szubjektív fotó

Hatra a Bazilika előtti tér félig megtelt, és csak este 7 körül kezdtek elszállingózni az emberek.

Több száz képet készítettem, ezekből válogattam ki a jobb minőségűeket, amiket szeretnék megosztani az emberekkel.

#prayforparis #prayforfrench #prayfortheworld

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)
A szerző képeivel

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

007 visszajött. De jó ez nekünk?

November 5-én, csütörtökön megérkezett hazánkba is az új Ian Fleming mozi, a Spectre. Én, mint lelkes James Bond rajongó, természetesen már másnap megnéztem a filmet. Na, lássuk, milyen!

Bizakodva mentem be a moziba, reméltem, hogy a film képes lesz megugrani a Skyfall szintjét. Talán itt volt a probléma, hisz még egy Skyfallt nem tudtak készíteni, mert (legalábbis számomra) a Skyfall maga volt a tökély, és valóban nem kellett volna sokat várni a Spectre-től. Ha valaki szereti a James Bond filmeket, akkor ezt a filmet mindenképpen látnia kell, különben viszont nem nagy hiba, ha kihagyja.

A Daniel Craig által (2006 óta 4 filmben) megszemélyesített James Bond történetek hátterében egy nagy szervezet van, amit a mostani részben sikerül Bondnak lelepleznie. Ez így jól hangzik, de van egy bökkenő, az ilyen összefüggéseket nem lehet csak úgy most kitalálni, azt fel kellett volna vezetni az előző filmekben is, enélkül a sztori sok értelmet nem kap. De számomra az egyik legnagyobb csalódás a főgonosz volt, akinek ma már a nevére sem emlékszem – talán ez mutatja legjobban, milyen béna, karakter nélküli alak lett. Pedig volt ehhez még egy nagyon jó színész (Christoph Waltz) is, kérdem én, hol csúszott el minden? A többi karakter se lett valami jó, felületesen lettek kidolgozva. De ami még ennél is rosszabb volt, az az, hogy egyes jeleneteknél úgy éreztem magam, mintha egy rossz horrorfilmet néznék, ami valahogy nem tud félelmetes lenni. És mondjuk az sem tett jót a filmnek, hogy nagyon el lett nyújtva. A maga 148 percével egy idő után még unalmas is lett. De legalább a James Bond hangulatot sikerült sok helyen eltalálni. A zene is közepes lett, de a szövege legalább illik a filmhez.

Végül is azt tudom mondani, amit már korábban is megemlítettem: ha érdekelnek a James Bond filmek, akkor meg kell nézned – legalább a történet miatt –, de ha nem nagyon érdekelnek a 007 filmek, akkor ez nem egy kihagyhatatlan alkotás.

 

Weiler Márk (AKG, 7. évf.)

007 Spectre - A Fantom visszatér (Spectre, 2015, 148’)
Rendezte: Sam Mendes
Szereplők: Daniel Craig, Monica Bellucci, Christoph Waltz, Ralph Fiennes

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Könyvek a zaklatásról

A mai modern világban már nincsenek olyan témák, amikről egy könyvben ne lehetne őszintén írni. Épp ezért mostanában megjelentek azok a könyvek, amelyek megtörik a hallgatást, és kertelés nélkül írnak kényes témákról is. Ezen könyvek közül kettő lesz most a cikkem témája, amelyek körülbelül ugyanarról szólnak. Hogy pontosabban is megnevezzem: az iskolai és/vagy webes zaklatásról.

Az első könyv a Behálózva Kate McCaffreytől. Ebben főleg az internetes zaklatásról van szó, bár van benne iskolai helyszín is. A történet szerint a főszereplő, Avalon (az ő szemszögéből van megírva a könyv) egy tanyáról, azaz vidékről egy nagyvárosba költözik. A lány az új iskolában nem örvend nagy népszerűségnek, de vannak barátai. Ám az interneten, SMS-ekben és e-mailekben is néhány gyerek konkrét hadjáratot indít ellene. A legszörnyűbb az egészben az, hogy fogalma sincs a zaklatói kilétéről, csak sejtései vannak, de bizonyítéka egy sem. Az iskolában, szóban is odasúgnak neki egy-két mocsokságot, pontosan azok a személyek, akikről sejti, hogy ők állhatnak a webes zaklatás mögött is. Azt természetesen egyáltalán nem érti, mi a bajuk a zaklatóknak vele. Nem tudja, mit vétett, mi rosszat csinált.

A barátai nyújtanak számára némi vigaszt, akikkel először nem akar ismerkedni, mert nem menők, de azután, miután látja, hogy nincs más lehetősége, összeáll velük.

A legaktívabb védője és támogatója Marshall, aki egy mellékszálon szintén zaklatás célpontja. Marshallt azzal „vádolják” (többszörös idézőjelben), hogy homoszexuális, és emiatt rengetegszer meg is verik. Interneten nyíltan, nyilvánosan kiállnak ellene, főleg a fiúk. Sorozatosan megalázzák, az öltözőben, tornaórán, mindenhol. Mindez a könyv vége felé derül ki a fiú naplójából, amit Avalon akkor olvas el, amikor… Nos, azt hiszem, ez már túl nagy spoiler lenne. A lényeg, hogy nem magától a fiútól tudja meg, tehát az gyakorlatilag magába fojtotta az egészet, nem panaszkodott, nem nyavalygott, hanem önfeláldozóan segített a lánynak, és tartotta benne a lelket. Ez pedig hatalmas érték, amit a lány bizonyára méltányol is. Csak amikor tudomást szerez a dologról, a helyzet már nem úgy áll, hogy ezt el is mondhassa neki…

Mindebből, gondolom, ki lehet már nagyjából bogozni, mi az a nagy tragédia, ami a könyv vége felé történik, és ami után minden felborul. Ami után már úgy érezzük, Avalon helyzete gyakorlatilag nem is számít. Természetesen azért megvan a frappáns befejezés. Kiderül, ki volt az interneten a fő-fő zaklatója (Dragongirl álnéven), és minden zaklató, Avalon minden webes és Marshall minden iskolai, verbális bántalmazója elnyeri méltó büntetését. De akkor mindez már nem nagyon számít.

Avalon egész világa darabokra hullik, és itt van vége. Bizonyos értelemben megnyugtató, bizonyos értelemben viszont felkavaró a befejezés. Nem nagyon szoktam könyveket megkönnyezni, és ezen se sírtam, bár igaz, elég kicsi voltam még, mikor olvastam (volt is némi ijedtség bennem, és főleg anyukámban a sok káromkodás miatt), de ha ma olvasnám, valószínűleg szükségem lenne egy-két zsebkendőre hozzá.

Elég tanulságos a könyv, és elgondolkodtató is, mint a tabudöntögető könyvek többsége. Arról is szól például, hogy mi indíthat embereket arra, hogy valakit ilyen kegyetlen módon zaklassanak, akár interneten, akár szóban, akár fizikailag.

A másik könyv, amit kiválasztottam, a 7 nap Eve Ainsworth-től. Nemrég adta ki a Tilos az Á könyvkiadó, ami kifejezetten kamaszoknak szóló könyvekre specializálódott. Ebben a könyvben főleg iskolai, verbális zaklatásról esik szó, de van benne egy kis internetes is.

A könyvben az egyik „menő” lány, Kez és egyik barátnője zaklatja Jessicát, a kövérkés, szegényes körülmények között élő lányt. Jess természetesen ennek köszönhetően szörnyen érzi magát az iskolában, egyszer még az öngyilkosság gondolata is felmerül benne, de végül, hála istennek, nem teszi meg. Neki is, Avalonhoz hasonlóan, van néhány barátja, akik sajnos nem védik meg aktívan a szívatástól, de legalább némi lelki támaszt nyújtnak.

Tehát fel is vázoltam itt szépen egy klasszikus gonosz-jó felállást. Csakhogy ez ebben az esetben egyáltalán nem ilyen egyértelmű, ugyanis a nézőpontokat (Jess és Kez nézőpontját) váltogatja a szerző. Mindkettejük szemszögéből elmesél minden napot, pontosabban egy hetet, mert a történet pont egy hét alatt játszódik. És azért, ha az elején már eldöntöttük, hogy Kez most gonosz, elhatározásunkban eléggé meginoghatunk, amikor azt olvassuk, hogy a lányt és anyját otthon rettegésben tartja az apja. Az anyát veri, a lányt pedig iszonyatos dolgokkal fenyegeti, és egyszer, amikor nem ér haza időben a vacsorára, gyakorlatilag megtömi, mint egy libát. Tehát így mindjárt könnyebb megérteni, miért is próbálja valahogy levezetni a feszültséget Kez. Természetesen ez egyáltalán nem mentség, de legalább nem egyértelműen fekete vagy fehér a sztori.

Jessnek akad egy aktív támogatója Kez baráti köréből, aki történetesen pont Kez pasija. A csúcspont talán ott van, ahol a fiú szakít Kezzel – Jess, és főleg a zaklatások miatt –, aminek hatására Kez iszonyatosan bedühödik, és egy buliban majdnem megöli Jesst. És még csak nem is volt részeg. Ami duplán ijesztő.

A végét most sem spoilerezem le, de tény, hogy sokkal kevésbé deprimál a történet, mint a Behálózva. Nem tudni ugyan, hogy a családi körülmények rendbe jönnek-e (egyiknek sem rendezettek), hogy Jess tényleg elfogadta-e önmagát, vagy hogy mi lesz Kezzel és a pasijával, de ennek ellenére azért mégis happy end.

Összességében mindkét könyv alkalmas beszélgetésre, elgondolkodásra. Ha például egy tanár ezek közül választana kötelező olvasmányt, az mindenképpen nagyon jó lenne. Az első könyv sokkal húsba vágóbb, de a második sem igazán kíméli a gyengébb idegzetűeket. A zaklatók indítékai a másodikban vannak pontosabban és részletesebben leírva, a zaklatottak érzései és vacillálása (pl. elmondja-e a szüleinek) inkább az elsőben. Szerintem mindkettő egyaránt értékelendő és elgondolkodtató mű, nem tudok sorrendet felállítani köztük, és nem is akarok. Mindkettő egyformán ajánlott azoknak az embereknek, akik kedvelik a mélyre hatoló irodalmat. És azoknak a felnőtteknek is, akik szeretnének elbeszélgetni a gyerekekkel komoly, fontos (de esetleg kényes) témákról, valamint mindenkinek, aki élt már át hasonlót. Mindenkinek, akit valaha is zaklattak. Mindenkinek, aki valaha is zaklatott.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

Kate McCaffrey: Behálózva (Destroying Avalon, 2006)
Animus Kiadó, 174 o.

Eve Ainsworth: 7 nap (Seven Days, 2015)
Tilos az Á Könyvek, 226 o.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Audrey Hepburn a falamon

A velem egykorúak nagy része, és én is nap mint nap ránézünk pár percre a Facebookunkra. Persze van úgy, hogy akár órákra is képes magával rántani minket ez a közösségi portál. Miközben ebben a digitális webvárosban söpörünk végig az utcákon, szembetalálkozunk celebekkel. Pontosabban azok képeivel, akik híresnek gondolják magukat, és ezáltal mi is híresnek gondoljuk őket, és ha már híresek, hallgatunk rájuk. Tehát olyan emberekkel találkozunk a Facebookunkon, akikre igazából nem is vagyunk kíváncsiak. Most jön a csavar a dologban, hiszen ezután már kíváncsiak leszünk rájuk.

És ki az, akit sztárnak tekinthetünk? Aki szerepelt a tévében vagy játszott egy filmben? Ezt a rangsort ma az határozza meg, hogy kinek van több feliratkozója a YouTube-on, vagy hogy kit követnek többen az Instagramon. A lista élén állnak a gyerekek példaképei, akik nemcsak a lista éléről, de a gyerekek fejéből is nemsokára kikopnak. Köztük vannak a tipikus egynyári dalok, vagy éppen az egy év után szétfoszló fiúbandák.

Most pedig beszéljünk azokról, akik tényleg sztárok, akik valódi példaképek, közülük is az én példaképemről, Audrey Hepburnről (1929-1993) – gondolom, nektek sem cseng ismeretlenül a név. Én őt hozom fel példaként, ha igazi sztárt kérdeznek tőlem. Audreyról a filmjei, képei mutatják meg utánozhatatlan eleganciáját és végtelen báját, amely ott rejlik benne. Arisztokrata családban született, de az ezzel járó előnyöket nem sokáig élvezhette, mivel közbejött a szülei válása, majd a második világháború. Apja lemondott róla és testvéreiről, ez volt élete egyik legmegrázóbb élménye. A válás után édesanyjával Hollandiába költözött, ott élte végig a háborút. Később semmilyen sztáros csillogás nem tudta ezeket az emlékeket kitörölni az emlékezetéből. Az életében óriási traumákon ment keresztül, ennek hatására olyan életfilozófiát alakított ki magának, amiben egyáltalán nem érdekelték őt a külsőségek, elfogadott mindent, örült, hogy élhetett. Mindig is adakozó volt, idősebb korában sok időt fordított a rászorulók segítésére.

Hát igen, az én falamra is ő van rányomva. A végére itt egy idézet tőle, ami szerintem tökéletesen jellemzi őt:

„A vonzó ajkak érdekében mondj kedves szavakat. A kedves szemekért keresd a jót az emberekben. A karcsú alakért oszd meg ételed az éhezőkkel. A szép hajért hagyd a gyermeknek, hogy ujjaival végigsimítsa naponta. A lelki egyensúlyért sétálj azzal a tudattal, hogy sohasem vagy egyedül.”

Baranyai Laura (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az Ebibál

A közönség állva tapsolt, mivel nem volt ülőhely.
– És most hadd halljam, mennyire várjátok az Ebibált?
A nép fültépő sikoltásban tört ki. A negyedikre is eljutott a hang, de DJ Dani tovább feszítette a húrt:
– Tessék? Van itt egyáltalán valaki?
Ha lehet, még az előzőnél is dobhártyaszaggatóbb hangzavar keletkezett, mellyel az újonnan jött hetedikesek csupán hangsúlyozni akarták, hogy ők mégsem említésre méltatlanok.
– Srácok! Jó a hallásom, és még látom is a szájatokat mozogni, de valahogy nem jut el hozzám a hangotok!
Már kezdtük tényleg megunni a dolgot, de utolsó erőfeszítésünkkel a holnapot is kieresztettük a torkunkon.
– Na, jól van – nyugodott meg végre –, akkor a ti kérésetekre következzenek a kedvenc dalaink.

Október tizenhatodikáig minden hetedikes feszülten figyelte a napok múlását. Ennek a generációnak már a vérében van a bulizás, és ha adódik rá alkalom, azt az utolsó percig kihasználják. Ez pedig egy kimagaslóan jó lehetőség volt rá. Csak mi (a hetedik), és senki más, miénk az egész iskola, a patrónusok „eltűntek”, és a termek is üresen tátonganak.

Más iskolákban gólyabált tartanak azoknak a gólyáknak. Az AKG-ban Ebibál van az „ebiknek”, és az ebik magabiztosak, kedvesek és mindenre nyitottak. Az ebik aranyosak, de szívósak is lehetnek, ha arra kerül a sor.

A tizedik (Tik-Tak) évfolyammal különösen jó a kapcsolatunk, mivel ők mint nyitótáboros törzsvezetők voltak az elsők az AKG-ból, akik törődéssel fordultak felénk. A tizedikesekre hárul eztán minden velünk kapcsolatos rendezvény terhe, és ők vidáman végzik a feladatukat. A szünetekben is lejönnek hozzánk, köszönnek nekünk, és közös játékokban is részt vesznek, ha alkalom adódik rá. Magától értetődik, hogy ha tartani akarják velünk a kapcsolatot, egy olyan Ebibálat kell összehozniuk nekünk, amiről még a szalagavatón is rengeteg szó esik majd.

Nem mondhatnám, hogy unalmas napom volt. Egy végigdolgozott termtud óráról korábban léptem le egy matekversenyre, Nádori tanár úr őszinte sajnálatára. Magyarország sekélyvizű tavain kellett áttrappolnunk a zuhogó esőben, hogy aztán végigröhögjük azt az egy órát, amit a feladatlap előtt töltöttünk.

Mire visszaértünk az iskolába, már folytak az előkészületek. Kipakolták a süteményeket, előkészítették a termeket az érkezésünkre. A ruháink teljesen eláztak, csuromvizes zokniban kellett végigbuliznunk az estét.

Mikor jónak látták, a tizedikesek behívtak minket a színházterembe. Legnagyobb meglepetésünkre nyitótáboros csoportokba kellett szerveződni, klánok (Rebeon, Kipriosz, Felfidosz, Morkard, Heramón, Okarin) szerint. Minden csoport különvonult, hogy elkészítsenek egy képregényt, amiben (mi sem természetesebb) szerepelnie kellett a termosznak és a párnának. Minderre 5 percet kaptunk. 5 percet! Egy tíz képkockás képregényre! Amennyi kész lett belőle, abból azt lehetett kivenni, hogy a termosz megölte a hőst, miután az felébredt, és ez utóbbi angyalszárnyakon szállt el a bizonytalan sündisznóra emlékeztetető mennyország felé.

De most már nehéz feladatok jöttek. Videókat kellett készíteni ostoba témákban, melyekkel azt kívántuk mindenki tudomására hozni, hogy mi vagyunk a leg-sweg-yolóbb csapat. Továbbá egy rituálét is kellett terveznünk, majd azt videóra vennünk. A próbákon gyengédszívű csapattársaim háromszor késelték meg, majd vágták fel szegény Annát.

A feladatok fénypontja az volt, amikor az évfolyam két felének kellett összemérnie az erejét egy véres, elhúzódó, tragikus végkimenetelű számháborúban. Hihetetlen, hogy a kék színt milyen könnyen le lehet olvasni koromsötétben, ráadásul úgy, hogy egy fal választ el minket.

Aztán egyszer csak kijelentették, hogy aki bulizni akar, sürgősen jöjjön a színházterembe. Az évfolyamunk hömpölygő áradatként vonult be, ahol aztán újra csibékbe gyűlve kezdődött meg a tánc. Ezután lejátszódott az a jelenet, amit a cikk legelején már leírtam. DJ Dani pattanásig feszítette a húrt, de a szakadás előtt még kiengedett bennünket öt percre. A legkülönfélébb táncokat és értelmetlen mozgáskombinációkat adtuk elő. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember kilép valós létéből, és két testrészére fordítja a figyelmét: a fülére és a táncos lábára.

Marosi Botond, miután az AKG rádióban szeptemberben rappelt a nagyközönségnek, felszólított engem, hogy írjak egy 32 soros dalszöveget, és adjam is elő. Ez eleinte egyfajta állandó feszültséget hozott létre bennem, de miután egy éjszaka alatt összehoztam egy dalt, mely messze meghaladta a megadott sorhatárt, már csak a folyamatos kérdezgetés okozott gondot, úgymint: „Felvettétek már?”, „Kész van már?”. Ám technikai malőrök miatt nem tudtuk felvenni a videót. Három hét szenvedés után az eredmény nulla.

Ezért eszembe jutott valami. Felugrottam a színpadra, és közöltem a DJ-vel, hogy most fogom előadni a számot. Mikrofon a kézbe, és már kint is vagyok. Gondolkozni vagy végiggondolni nem hagytak időt. Indult a ritmus, és akkor minden elcsöndesedett. Tudtam, hogy hihetetlen hangzavar van, de számomra néma volt a terem. És hihetetlen érzés fogott el. Megkönnyebbülés, izgatottság, hevesség, örömmel túlfűszerezve. A tömeg őrjöngött. Nagyon jó volt látni őket. Én egy olyan fajta ember vagyok, akinek sok dicséret és bíztatás kell, céljai eléréséhez. Ezt maximálisan megkaptam.

Az én előadásom után nem sokkal véget is ért a parti. Takarítás vette kezdetét, de sosem lehet már onnan eltakarítani azt a hihetetlen feszültséget.

Alig várom, hogy én is tábort szervezzek. Tábort és Ebi-bált, és Beavatást, és Záróbulit is. És akkor majd úgy mesélhetek erről a napról, mint egy emlékezetes eseményről egy zsúfolt, zűrös tanévben.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Sherlock, a szociopata

Nem vagyok egy nagy sorozatnéző, valójában én csak filmeket szoktam nézni. Mégis, a 2010-ben indult Sherlock sorozat felkeltette az érdeklődésemet, miután sok barátom ajánlotta.

Először is a sorozatról. Eddig 3 évada ment le a tévében, mindegyikben 3 másfél órás epizóddal, de szerencsére decemberben egy negyedik évaddal is kibővül a sorozat. A történeteket Sir Arthur Conan Doyle írásai alapján rendezték meg, úgy, hogy azok a mai világban játszódjanak (ld. még: Sherlock Holmes közöttünk élve, Szubjektív, 2013)

Sherlockot Benedict Cumberbatch, Watsont Martin Freeman alakítja, és mindketten nagyon jól játszanak. Sherlocknak olyan megfigyelő és következtető képessége van, hogy egy emberre csak rá kell néznie ahhoz, hogy megtudjon róla majdnem mindent – ami persze egy nyomozás során nagyon hasznos lehet. Ezenkívül Sherlock egy hiperaktív szociopata, aki a bűntények kinyomozásának él. Watson egy háborús veterán, aki pszichésen sántít, és lakótárs keresése közben talál rá Sherlockra. Részről részre más és más bűntények nyomozásában vehetünk részt, de valahogy ezek mégis (azt nem mondom meg, hogyan) összefüggenek. Sherlock egyre híresebb és híresebb lesz, ami egyre jobban megnehezíti a munkáját, és ezzel bonyolódik a történet.

A sorozat meglepően vicces is, amihez a színészek nagyszerű alakítása elengedhetetlen. De kell egy karakteres, pszichopata főgonosz is, akit itt meg is kapunk.

Mindenképpen ajánlom a sorozat megnézését, azoknak főképp, akik szeretik a krimiket, de azoknak is, akik nem. Egy szó, mint száz: ha hazamész, és elkezded nézni a sorozatot, 4-5 nap, és te is úgy fogsz járni, mint én. Nincs több rész, és az újak is csak decemberben jönnek, és hidd el, ez elszomorító.

Weiler Márk (AKG, 7. évf.)

Sherlock, angol krimisorozat (2010-2015, 90’)
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Martin Freeman, Loo Brealey

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Cuki nagypapi

A kezdő című filmet tegnap este néztem meg a családom női tagjaival. A fiúk az Everestet választották. Azt gondoltam, ezt a filmet valószínűleg kevesen fogják megnézni, nem mindenki szereti ugyanis az ilyen könnyed vígjátékokat. Tévedtem.

Annyian voltunk a moziban, hogy nagyjából 10 percig tartott, míg a film végén kicsorogtunk a teremből. A filmről leginkább azt érdemes tudni, hogy Robert De Niro és Anne Hathaway a két főszereplő. Az megfogott, hogy két ilyen nagy színész egy ilyen vígjátékban játszik, és ezt egyértelműen jó előjelnek könyveltem el.

A film azzal kezdődik, hogy Ben, a hetvenéves nyugdíjas jelentkezik egy álláshirdetésre gyakornoknak. Tele van életerővel és érdeklődéssel, ráadásul nagyon szerethető figura, fel is veszik. Ennek a cégnek a vezetője Jules, ő találta ki, az internetes áruháza azon alapötletét, miszerint azzal fogja meg a hölgy vevőket, hogy mindenki méretében található ruha. A cég nagyon új szellemiségű, mindenkinek van vagy három Apple kütyüje, és ha valami örömhír van, akkor azt egy hangos harangkongatással jelzik. Ben Jules gyakornoka lesz, bár ezt a fiatal vezető nem tartja a legjobb ötletnek, mert nem szereti az időseket, és egyébként is mindig rohan, semmire nincsen ideje. Nem árulok el semmit azzal, hogy elmondom, természetesen megszeretik egymást, ebben a filmben ugyanis nem ez a fő bonyodalom. Hanem az, hogy Jules-nak nincsen elég ideje sem a családjára, sem pedig arra a munkára, amit el kellene látnia. Így az egyik munkatársa azt javasolja neki, hogy vegyen fel egy főnököt, aki majd segít rendbe szedni az egészet.

A film tele van klisékkel, és az egyetlen meglepőbb fordulat, amit most nem árulok el, az ad csak egy kis pluszt. De nem ezért kell megnézni, hanem… sorolom, hogy miért. Robert De Nirót ilyen cukinak szerintem nem láthattuk még, nekem egy morcos öregnek maradt meg az Apádra ütökből, és ez most nagyot dobott számomra a karakterén. Aztán a film tele van kedves kis poénokkal, de nem azokkal az ízléstelenekkel, amiket mostanában kapunk az amerikai filmektől. Ezek olyan poénok, amiket nyugodtan elmesélhetünk bárkinek, mert nem fog megbotránkozni. De ezek a vicces részek is néha elcsépeltek voltak, mint például az, hogy Jules konkrétan egész nap a telefonján, laptopján és MacBookján lóg. Századjára pedig már az a poén sem volt vicces, hogy Ben nem tud semmit az internet világáról. Nekem ezek a megjegyzéseim voltak ehhez a limonádéhoz, mert ez az volt. Ezt most azért is mondom, mert amikor a már említett 10 perces kimenetelben álltunk, ezt hallottam a mögöttem álló pár beszédéből. A férfi ezt mondta: „Akkor most mind a ketten otthagyják a céget?” Aki már látta a filmet, most biztosan a fejét veri a falba, én is ezt tettem volna, ha van ott egy fal, de nem volt. Mondjuk ennek a nézőnek ez bizonyára nem vígjáték, hanem fejtörő volt. Aki egy kevéske érdeklődést is érez a film iránt, szerintem ne hagyja ki. Mint már mondtam, Robert De Niro cuki, mindentudó bácsijáért már megéri.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

A kezdő (The Intern, 2015, 121’)
Rendezte: Nancy Meyers
Szereplők: Anne Hathaway, Robert De Niro, Nat Wolff

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A csajok, akik a csaj miatt sírnak, aki meg fog halni

Igazából kezdhetném egy közhelyes nyitómondattal, mint hogy ez volt életem legjobb filmje, vagy hogy ezután éreztem magam a legrosszabbul, de nem igazán tudom, hogy pontosan mit akarok írni. Csak azt tudom, hogy ez a cikk nem az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni című filmről fog szólni, hanem arról, hogy hogyan éreztem magam utána. Az ember azt gondolná, ez a cikk nagyon személyes lesz, de elárulok valamit: szerintem a filmek azért készülnek, hogy aki megnézi őket, ugyanazt érezze, mint az összes többi néző vele együtt a moziban. Így nem mondok el semmilyen nagy titkot.

A Toldi moziba túl vidáman ültünk be, olyan „nagyon undergroundos” feelinggel, az öt barátnőmmel. Nem mondtuk ki hangosan, de halkan se, hogy mi bizakodóak vagyunk, és bízunk a filmben, és bízunk a lányban, aki meg fog halni. Az ember nem igazán tud máshova nézni a film közben, mint a filmvászonra, mégis, mindnyájan lopva-lopva egymásra pillantottunk volna a vége felé. A moziteremben nem voltak sokan, és annyira csönd volt, hogy az ember halotta a halk sóhajtásait és a szipogását a tőle 5 sorra ülőnek is.

Az egész történet nem volt több egy csajnál, aki vagy meghal, vagy mégsem, de a film után ott ültem a moziban, és próbáltam felállni, és menni tovább. Vége a filmnek, haza kell menni, pont. De nem igazán tudtam összeszedni a cuccomat se, mert kicsit letaglózottan – elveszett lettem. Mindenki a maga módján kezelte a furcsa helyzetet, valaki nevetgélt, valaki arról magyarázott, hogy ő nem szereti a sírós filmeket, valaki pedig száraz szemmel és sima arccal távozott a teremből.

Nemrég lettem szemüveges, de nem állandóra. Csak akkor kell használnom, mikor úgy érzem, jobban látnék vele. Viseltem a film közben a szemüvegem. Általában le szoktam venni, miután már nem szükséges, de én szemüvegben távoztam a moziteremből. Talán azért, hátha kicsit rosszabbul látszik így a vörös szemem, talán azért, mert az a vékony keret az arcomon egy kicsivel csak több bátorságot adott ehhez az egészhez. Mindig rájövök arra, lehet, hogy az összes ember ugyanazt érzi magában, de teljesen máshogy és más mértékben mutatja ki azt a külvilágnak. A film után a mozi WC-je tele volt félelemmel, ki nem mondott szavakkal és nyílt gesztusokkal.

Az ember nem igazán tudja megfogalmazni, miért utazik haza néma csöndben a pár barátnő, akiknek máskor be nem áll a szájuk. Van, aki gyorsan tovább lép, megpróbálja lerázni magáról ezt az egész élményt, de én addig nem igazán tudtam elengedi ezt az egészet, amíg meg nem fogalmaztam magamban. Hirtelen értéktelennek és túl sekélyesnek láttam a világot. A film közben kaptunk egy másik nézőpontot, egy rákos lány vagy a hozzátartozójának nézőpontját, és mi is kezdtünk elsüllyedni a túl valós és reménytelen nézőpontban. Dühösek, értetlenek voltunk, és bármennyire is így éreztük, bennem megvolt a tudat, hogy együtt érezzük ezt, ha nem is értjük, tudjuk, mit érez a másik. És igen, az ember hirtelenjében jelentéktelennek érzi a saját életét, majd rádöbben, hogy ő akkor is tud ugyanolyan önzően és vakon gondolkodni, mint a mindennapi életben, mikor egy rákos lányról van szó, aki meg fog halni.

Kissé abszurd, hogy ennyire szíven üt mindenkit ez a történet, az ember mégis benne marad abban a keserű, halványan vicces légkörben, ami teljesen a szívéhez nőtt. Aztán ráébred, hogy holnapután fizika doga, minden megy tovább, és szépen lassan újra elindul a pörgő, mindennapi élet, ahol nincs helye a csajnak, aki a csaj miatt sír, aki meg fog halni.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl and the Dying Girl, 2015, 102')
Rendezte: Alfonso Gomez-Rejon
Szereplők: Thomas Mann, RJ Cyler, Olivia Cooke

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Lehet, hogy kinőttem a mesékből? – Hotel Transylvania 2.

Ha valaki egy érzelmekkel és poénnal teli animációs filmet szeretne látni, akkor a Hotel Transylvania 2. – Ahol még mindig szörnyen jó című filmben nem fog csalódni. Viszont az első részét, hasonlóan más filmek folytatásához, ez sem tudja felülmúlni.

Mavis, Drakula lánya, és az emberekhez tartozó Jonathan összeházasodnak, és gyerekük lesz (Dannis). A csecsemőről nem lehet tudni, hogy ember-e vagy vámpír. Az anyja úgy véli, az emberek világában jobban megállná a helyét, így Drak nagyapa mindent megtesz, hogy előcsalja a kisfiúból a szörnyeteget. Nem nézheti tétlenül, hogy egy szem unokája emberré váljon. A hat barát (Drakula, Frankenstein, Vérfarkas, Láthatatlan ember, Múmia és Zselé), amikor Jonathan és Mavis az emberek világában van, elindul a sötét erdőbe Dannisszel, hogy megmutassák neki, milyen egy igazi szörny. Sajnos rá kell jönniük, hogy már kiöregedtek az ijesztgetésből. Eközben pedig Mavis majdnem úgy érzi magát férje otthonában, mint Jonathan az övében.

A második rész sokkal nagyobb területen játszódik, mint az első. A szörnyek erdejét részletesen bemutatja, és a mi világunkból is többet lehet látni. Sajnos, ezek az új helyszínek a számomra már nem hozták azt a horrorisztikus hangulatot, mint a szörnyhotel és a környéke. Hiányzott az is, hogy a poénok kevésbé voltak viccesek, ezek inkább fárasztóak voltak. Ami viszont nagyon tetszett (ugyanúgy, mint az első részben), az az eredetileg ijesztő karakterek újragondolása.

Amikor kiléptem a moziból, nem tudtam eldönteni, hogy tetszett-e a mese. Hiszen, mint már említettem, az első részét nem múlta fölül. De a film színvonala, a családról szóló mondandója és persze a története elgondolkodtatott.

Kovács Emma (AKG, 7. évf.)

Hotel Transylvania 2. - Ahol még mindig szörnyen jó (Hotel Transylvania 2, 2015, 89')
Rendezte: Genndy Tartakovsky

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy abszurd baleset Portugáliában

Idén nyáron, családi nyaralásunk színteréül Portugáliát választottuk. Utolsó napjainkat egy tengerparti városkában töltöttük, mikor az egyik este, az aznapi medence melletti lustulás után úgy döntöttünk, lemegyünk az óceán partjára, egy naplementés sétára. A bérelt kocsival suhantunk a falucskák és mezők között. Mikor egy kisebb városba érve megálltunk egy lámpánál, nagy puffanást hallottunk, és egy lökést éreztünk hátulról. Mindannyian felkaptuk a fejünket. Aztán – bár én erről a pillanatról valahogy lemaradtam – egy félkábult motoros futott előre apa ajtajához, majd visszaszaladt és összeesett. Remegő térdekkel szálltunk ki a kocsiból, aztán az öcsémmel hátra sem pillantva, odasiettünk egy útmenti kerítéshez.

A motoros tudott angolul, és beismerte, hogy ő volt a hibás. Segítségünkre volt még az előttünk levő autóban ülő kissé buzgómócsing pár is. Természetesen kedvesek voltak, de az nekem már kicsit sok volt, amikor a nő kinyitotta a kocsiajtónkat, és bemászott az ülésre is, valamit keresve. Hogy mit, arra már sajnos nem emlékszem. Abszurd jelenetünket csak tetézte, mikor megérkezett a két rendőr. Ők is segítőkészek voltak, akárcsak az odatévedt néni, aki az ablakból figyelte egy bizonyos pontig az eseményeket, és amikor már nem bírta tovább, feltépte az ajtaját, hogy láthatósági mellényben okoskodhasson a többiekkel. A pár egy idő után sok szerencsét kívánt, és elment, apa megírta a jegyzőkönyvet, ami igen irodalmira sikeredett, én pedig felfedeztem a lábán egy égési sérülést, amit a motor kipufogócsöve okozott, amikor hozzáért ahhoz. Aztán egyszer csak befutott egy durván ötvenes nő. Szegénynek remegett a lába, és nagyon ki volt akadva a fiára, mert mint az kiderült később, ő volt a motoros anyja. Megbeszélte anyával, hogy majd ő elmondja az autókölcsönző társaságunknak a történetet. Hamarosan hozzánk csapódott egy kicsi, idős néni, aki egy kukkot sem szólt, de nagyon a nyomában volt az embereknek. Ő volt a nagymama. Mi egyébként az öcsémmel ez alatt az egy óra alatt a kerítésen gubbasztottunk, én olvasni próbáltam – több-kevesebb sikerrel –, ő pedig csak bámult ki a fejéből. Szegény, neki mondjuk még zavarosabb lehetett, mert én még amennyire, de értettem, hogy mit beszélnek a felnőttek. Aztán eljött a búcsú pillanata. Az egyik rendőr nagyon mosolygott, még kacsintott is nekünk, mi pedig beszálltunk az autóba, és mentünk tovább. A balesetre pedig csak a kocsi hátulja emlékeztetett. Ja, és apa lábán az égésnyom, ami szerintem azért még mindig durvább, mint az álmodozó motoros térdének sérülése.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A körfűrész

Hihetetlen, mennyit köszönhetünk női feltalálóknak. Kreativitásuk határtalan, a mindennapi életünkben használt eszközök nagy része az újító nőktől származik. Az 1800-as évek környékén ők voltak azok, akik komolyabban elgondolkoztak, hogyan is könnyíthetnénk meg a mindennapi életünket, és erőből nekiveselkedtek a nehéz feladatnak, hogy valami igazán hasznosat adjanak a világnak.

Mikor a dolgozó férfiak fáradtan jönnek haza a munkából, és csak panaszkodni tudnak a hatékonyságot teljességgel nélkülöző ostoba feladataik miatt, a feleségeik türelmesen hallgatják meg őket, és rengeteg időt áldoznak a probléma megoldására.

Akiről itt szó lesz, az nem a nagyra becsült Curie kisasszony, és nem is a Stephanie Kwolek által megalkotott kevlár anyag (a golyóálló mellény is ebből készül), hanem egy igazán furcsa tény, egy abszurd felfedezés: a körfűrészt is egy nő találta fel. Ez számos kérdést felvet. Tabitha Babbitt asszony vajon igazán megsajnálta a szegény munkásembereket, vagy ez esetleg egy hirtelen jött ötlete volt, mely kisegíthetné a csődből, esetleg egy megszállott nőszemélyről beszélünk, aki minden szabadidejét kéziszerszámok közelében tölti? A válasz nem ismert, de az ember elgondolkodhat a felfedezés mikéntjén.

Magam részéről egy tökéletesen elfogadható történettel állok elő. Szereplői a kisasszony, egy tipikus férj és egy jó ötlet.

Mrs. Babbitt kettesben élt házsártos férjével, Massachusetts állam déli részén, egy kis házban. Igen vallásos nőszemély volt, hívő családban nevelkedett, és a massachusettsi séker vallási szekta tagjaként élt. Az iskolában mindig jeleskedett kiváló ötleteivel és kreatív megoldásaival. Végül, mikor felnőtt, férjhez ment, és házat vásárolt egy kis faluban. Háztartásbeliként dolgozott, egész nap sürgött-forgott a háznál. Ám nem telt el sok idő, míg megunta a monoton takarítást férje után, és kevéske szabadidejében különös, de praktikus szerkezeteket fabrikált magának. De nem telt be a saját magának osztogatott dicséretekkel, valakinek meg kellett mutatnia a szerkezeteit. Éppen ezért egy napon, mikor már estefele járt, és férje fáradtan ért haza munkából, gyorsan odaszaladt munkaasztalához, hogy egy kis megérdemelt elismerést söpörjön be.

– Nézd, milyen csodálatos eszközt készítettem! – szónokolt, találmányát a magasba emelve. – Ez a reszelő egyben szeletelő is, és még darálni is lehet vele!

Lelkesedése kirobbanó volt és különös. Dicsérő szavakra, és sokat ígérő hümmögésekre várt, de csak azt vette észre, hogy férje fel sem emeli a fejét, hanem felesége szavába vágva kezd el jajgatni, miközben majd szétcsúszik a széken:

– Jaj! Olyan fárasztó napom volt, el se hinnéd! Egész álló nap csak kivágás, felvágás, méretre vágás! Én mondom, annyit se haladtunk egy fél nap alatt, mint amennyit egy szobor dolgozik!
– Nagyon sajnálom, de nézd milyen érdekes eszközt…
– Olyan nehéz ez a fűrész, és olyan életlen! Jaj!

Babbitt kisasszony számtalanszor próbálta magára vonni a figyelmet, de férjét csak a vacsora és a puha ágy érdekelte.

Ez a jelenet rengetegszer játszódott le közöttük. Hősnőnk sorban rukkolt elő a jobbnál jobb új háztartási eszközökkel, de be kellett látnia, hogy ha azt szeretné, hogy a férje bármikor is rá figyeljen, akkor egy őt nagyban érintő találmánnyal kell meglepnie. Hosszasan törte a fejét, mi is lehetne az. Összecsukható asztal? Külső hangokat kiszűrő füldugó? Vagy egy kombinált szerszám? Mire szokott a legjobban panaszkodni? – kérdezte magától. A fűrész! Fel kellene találnia egy stabilan álló fűrészt, ami megkönnyíti az asztalosok és favágók munkáját.

Hosszas töprengés után elkezdte megvalósítani elképzelését, és egy este megmutatta elnyúzott férjének alkotását. Ő természetesen először nem látta benne a számtalan lehetőséget, de miután hősnőnk kiharcolta magának a figyelmet, és sikerült elmagyaráznia a dolog lényegét, férjének elállt a lélegzete.

Kollégáinak is megmutatta ezt a csodálatos eszközt, és attól kezdve már az egész város utánuk kajtatott. Ennek ellenére Babbitt sosem kérte találmánya szabadalmaztatását. Valaki más adta el végül egy gyártó cégnek. Nem is tartotta fontosnak, hiszen már így is kivívta magának férje és a város elismerését, ebben a nőket elnyomó ostoba, begyöpösödött szabályokkal teli világban.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mentőexpedíció

A 2011-ben magánkiadásban megjelent (és azóta audio változatban is kiadott) A marsi című könyv nem csak a sci-fi rajongók kedvence volt. Én sem vagyok az, de nekem is nagyon tetszett.

Az Andy Weir által írt A marsit inkább egy Marson játszódó Robinson Crusoe történethez hasonlítanám, mint egy sima sci-fihez. A történet arról szól, hogy a Marson ragadt Mark Watney hogy éli túl azt a következő 3 évet, ameddig (talán) meg tudják menteni. Most igazából nem is erről szeretnék beszélni, hanem az idén debütált Mentőexpedíció filmről, amit a novella alapján rendezett Ridley Scott.

A film ugyanazt a történetet meséli el, mint a könyv, csak a filmekhez illően, a legtöbb részlet nélkül. A több mint két órás film kellemes csalódás volt a számomra. Sokkal rosszabbra számítottam, sőt, bevallom, a reklámok alatt még kicsit féltem is, hogy a nagyon szeretett könyvem filmjét elrontják. Szerencsére ez nem következett be.

A film csak egy-két olyan jelenetet hagyott ki, ami fontos volt a könyvben. Minden olyan dolgot beletettek, ami szükséges lehet, ha később egy picit el akarunk töprengeni a filmen. A képi megvalósítás remek, a jelenetek látványosak – bár néhol látható volt, hogy ez csak gépi utómunka. A szinkron is csodálatos volt (a fordítással ellentétben). A fordítók mintha tükörfordításban fordították volna a filmet, kivéve az olyan jeleneteket, ahol igenis jól hangzana a tükörfordítás.

Viszont most a sci-fi rajongók lelkesedését kell egy kicsit letörnöm. A film nem tartalmaz, csak egy nagyon kevés űrutazási csínyt vagy praktikát. Szóval, aki csak azért nézi meg, mert az ajánlókban sci-finek van beállítva, az csalódni fog.

A Mentőexpedíció egy izgalmas, látványos film, és ajánlom mindenkinek, még akkor is, ha az illető még csak a Vissza a jövőbe sci-fi filmekig jutott.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

Mentőexpedíció (The Martian, 2015, 136’)
Rendezte: Ridley Scott
Szereplők: Matt Damon, Jessica Chastain

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Tábor Portugáliában

A nyáron hatalmas kalandban volt részem. Egy nemzetközi szervezettel egy háromhetes táborban vettem részt Portugáliában, a fővárostól, Lisszabontól nem mesze. Ennek a szervezetnek a neve CISV, és a célja az, hogy a gyerekek nyitottak legyenek más kultúrákra, törekedjenek a békére, toleránsakká váljanak, a programjaikat pedig politikától és vallástól függetlenítve szervezik. Minden nyáron (és néha télen is) különböző országokban szerveznek táborokat, eltérő életkorú gyerekeknek. A tábor csupa jókedv és vidámság.

Na, röviden ennyi, de ettől igazából semmivel nem leszel okosabb. Amíg el nem mentem a táborba, számomra is körülbelül ez volt minden információ, amit tudtam. Az idei táborba még kilenc másik országból érkeztek gyerekek. Minden országból általában négyen (két fiú és két lány), és egy vezető. Az ilyen „egységeket” hívták delegációnak. A tábor három hétig tartott, és ezen idő alatt mindenkitől elvették a telefonokat, nem kommunikálhattunk a szüleinkkel sem. Ez az elején nem tűnt vonzónak, de őszintén, én még a harmadik hét végén se vágytam nagyon haza. Minden napnak megvolt a beosztása, egy napirend a programokkal. Felkelés, takarítás, reggeli… stb. Ezeken kívül mindennap volt idő arra, hogy a csoportjainkkal játékos programokat tervezzünk a többieknek. Na, és itt jön a nehéz része ennek a cikknek, legalábbis nekem, írónak, mert ezekről a programokról (vagy ahogy ott hívtuk, activitykről) egyszerűen nem lehet írni anélkül, hogy átélnéd. Mint említettem, különböző korúaknak vannak táborok, és amiben én voltam, az a 13-15 éveseknek szólt. A lényeg az volt, hogy magunknak csináltunk mindent. Szóval miután nem nagyon tudnék róla írni, nem is fogok.

Ezen kívül volt egy-egy olyan nap is, amikor mindenki kicsit jobban bemutatta az országát. Mi, magyarok, uzsonnára szalámit meg kolbászt szolgáltunk fel, mutattunk nekik magyar zenéket, készítettünk kvízjátékot az országról. Érdekes, hogy a világ másik végén szinte semmit nem tudtak Magyarországról, sőt még sok európai országból jött gyerek is azt hitte, hogy valahol Törökország közelében helyezkedik el. Nagyon nagy kaland volt a tábor, és mindenkinek ajánlom, hogy olvasson utána, mert egy életre szóló élményt nyújt. És ha tagja leszel a közösségnek, úgy érzed majd, ők a második családod.

Takács Bálint (AKG, 8. évf.)

fotók: Joaquin Paz y Miño

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Lefelé fokozás: a gimis könyvsorozatok

Ősi tapasztalat, hogy ha az ember sokat olvas, óhatatlanul összeakad néhány olyan művel is, amik nem olyan jók. Esetleg kifejezetten rosszak. Na, hát erről igyekszem most írni. Hogy pontos legyek: a gimnáziumokban játszódó sorozatokról.

Ezekből meglehetősen sok van, mint tudjuk. Én kiválasztottam négyet, és elkezdem a legjobbal, majd fokozatosan haladok a legrosszabb, legunalmasabb, legkevésbé érdekfeszítő felé.

Először leírom a saját sorrendemben őket, aztán részletesebben is kielemzem mindet.

1: Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi (1-8/1-2, illetve a Kalauz)
2: Kalapos Mónika: D. A. C. (egyelőre 4 része van)
3: Maros Edit: Hűvösvölgyi suli (1-6)
4: Szántai Zita: Hűvösvölgyi Gimnázium B épület (egyelőre 3 része van)

Tehát, az első az SZJG, amiről nem akarok tartalmi beszámolót írni, mert már 3 cikk megjelent róla az újságban (Szent Johanna Gimi, 2011; Fesztiválról olvastam, 2013; Nagylányos apukák, figyelem! - a Leiner Laura interjú, 2015), olvassátok el azokat a részletekért. A lényeg, hogy ezek nagyon jók. A történet eredeti, a karakterek viccesek, egyediek és abszolút szerethetőek (egyikük egy időben gyakorlatilag a példaképem volt – nem, nem mondom meg, melyik), néhol egy-két tanulság is bele van építve, de azért persze nem szájbarágós vagy ilyesmi. Ellenben izgalmas, bár elég hétköznapi események történnek, ezért mindig vártam a következő részt. Ja, és természetesen: jól van megírva. Hát igen, a tehetség… A Kalauz egyébként egy összefoglaló könyv az egész sorozatról, benne a karakterek rajza, a legjobb idézetek, a könyvek főbb megemlített zenéi, stb.

Tehát, Leiner Laura írt egy nagyon jó gimis sorozatot, és ekkor hirtelen mindenki ilyen jó gimis sorozatot akart írni Magyarországon. Gyűjteményem többi darabja ezek közül való. Gyakorlatilag, mintha klónozták volna őket… És most folytassuk.

Tehát, a D. A. C. Ez is egy lány szemszögéből van megírva, ahogy az SZJG is. Eddig négy része jelent meg, ebből én, őszintén bevallom, csak egyet olvastam. De azért csak ítéletet mondok. Az alaptörténet szerint van egy 16 éves lány, Flóra, aki a barátaival az első könyv végén alapít egy klubfélét, ez a D. A. C., azaz Dirty Angels Club (ez kb. azt jelenti, hogy Piszkos Angyalok Klubja). A lényeg, hogy segítsék egymást az életben, mindig ott legyenek egymásnak, együtt oldják meg a problémákat. A könyv egyébként nem lehet egy könyvespolcon a Szent Johanna Gimivel, de azért nem is olyan rossz. Inkább közepesnek mondanám, vagy annál azért egy kicsit jobbnak. A karaktereknek is van személyiségük, nem épp átlagosak, mindegyikükben van valami különleges és szerethető is, a történet képes fenntartani az érdeklődést. Sokat vacilláltam a könyvtárban, hogy kivegyem-e a második részt, végül mégsem tettem meg, de ez nem jelenti azt, hogy nem is fogom.

Most következik a kicsit már sötétebb leves: a Hűvösvölgyi suli. Ennek hat része van, és ami azt illeti, remélem, hogy nem lesz több. Mindet olvastam egy meglehetősen szerencsétlen véletlen folytán, ugyanis az egyik legjobb barátnőmnek ez a kedvenc könyve. Először még tök izgi a sztori, de aztán… hogy is írjam le… Azt hiszem, mindannyian láttunk már olyan szappanoperákat (én is a neten, mivel nekünk amúgy nincs tévénk), amikben egy idő után a rendezőnek meg ezeknek a filmes akárkiknek már nem volt több ötletük, viszont kellett a pénz. Ezért beleraktak a filmbe pár olyan ordas klisét, amitől mindenkinek feláll a szőr a karján. Na, hát ilyen klisékkel van tele ez a könyv. A szerelmesek, ugye, összejönnek, boldogan élnek, majd szakítanak, megint összejönnek, megint szakítanak… Igen, egy idő után már elalszom. Meg aztán mindenféle bénázások és félreértések, csak hogy lehessen húzni a dolgot, és meglegyen a 200 oldal. Ez anorexiás, annak a pasijáról kiderül, hogy egy disznó, amaz folyton féltékenykedik… Ennek ellenére egyébként olvasható a könyv, többé-kevésbé legalábbis. Az első rész olvasásakor egy idő után fogtam egy piros ceruzát, és azzal húzkodtam benne alá a különböző dolgokat, annyira nem bírtam nézni a szörnyű helyesírási hibákat. Nemrég a 6. részt olvastam, egy nap alatt kivégeztem. Aztán letettem magam mellé, ránéztem, és elgondolkoztam, hogy most akkor pontosan miről is szólt a könyv. Mert alig emlékeztem belőle valamire. Az 5. részből meg gyakorlatilag semmire. Egy ideig el lehet vele lenni, de semmiképpen sem kedvenc könyvnek alkalmas dolog.

És akkor a valódi fekete leves: Hűvösvölgyi Gimnázium B épület. Ugye már a címéből is látszik, hogy mekkora utánzás? Eddig 3 részes, és azt hiszem, lesz még néhány. A történet is, a karakterek is olyan silányak és unalmasak, hogy az valami borzasztó. Vannak persze titkok meg rejtélyek, de az ember nagyon könnyen eljut arra a szintre, hogy egyáltalán nem érdekli, mikor derül fény arra a nagy titokra, miszerint a főszereplő lány legjobb barátja és legjobb barátnője testvérek, vagy hogy a főszereplő testvére és legjobb barátnője mikor szakítanak egymással, mert a barátnő valaki mással kavar. Vagy hogy a főszereplő maga milyen foglalt fiúval kavar… És nem, az sem érdekel, hogy most orvul lespoilereztem az egészet. Úgyse érdemes elolvasni. A baj csak az, hogy a fent említett barátnőmnek ez meg a második kedvenc könyve.

És a végére – amolyan SZJG-sen – idebiggyesztek egy kis összefoglalót.

A Szent Johanna Gimi: ******
D. A. C.: ***
Hűvösvölgyi suli: *
Hűvösvölgyi Gimnázium B épület:
mínusz *

Nem tudom, lejjebb lehetne-e fokozni. Minden tiszteletem azé, aki tud még ennél is unalmasabbat írni.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hogyan mentünk oda – és hogyan jutottunk vissza

Mindenkinek megvan az a bandája vagy előadója, akiért él-hal. Az én esetemben ez az R5. Ez egy négy amerikai testvér és egy barátjuk által alapított tinibanda, akik főleg pop, néha rock számokat játszanak. Idén az új albumukat mutatták be egy turnén, szerte a világban.

Ugyan egy-két barátnőmmel minden egyes ismerősünk illetve családtagunk elektronikai eszközeit birtokunkba vettük, és vadul küldtük rajtuk a szavazatokat arra, hogy a turné kanyarodjon el Budapest fele is, sajnos ez a vágyunk nem valósulhatott meg. De milyen rajongók lennénk, ha nem kezdtünk volna el keresni egy közeli helyet, abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy hőn szeretett szülőhazánk nincs rajta a listán? A legközelibb helyszín Bécs volt. Sok-sok, szülők felé irányuló kérlelés és ígérgetés után megvettük a jegyeket a várva várt koncertre.

A napok borzasztó lassan teltek attól a pillanattól kezdve, hogy a jegyemet magamnál tudtam. Amikor is végre eljött a nagy nap. Reggel (annak ellenére, hogy éjszaka egy szemhunyásnyit nem tudtam aludni) csak úgy kipattantam az ágyamból.

A terv a következő volt: reggel elindulunk, és így biztos lesz időnk átérni a határon, még akkor is, ha a menekültes dolgok miatt kisebb-nagyobb problémák vannak az utakon. Azonban a határon csak úgy átsuhantunk, nulla probléma nélkül. Naivan azt gondoltuk, hogy innentől kezdve semmi sem állhat az utunkba, egészen addig, amíg valahol kilenc kilométerre előttünk balesetet nem szenvedett egy autó. Konkrétan három órát álltunk egy helyben, valahol az osztrák autópálya közepén. Amikor már több órája álltunk az autópályán, és némán magamban merengtem azon, hogy vajon oda fogunk-e érni a koncertre, valami egyszerre csak kizökkentett a gondolkodásból. A barátnőm bejelentette, hogy elintézendő folyó ügyei vannak, és ekkor jöttem rá, hogy nem ártana nekem sem egy WC-szünet. Hát persze, ilyenkor is befigyel az én karmám: az autópálya melletti kis erdőcske (mely tökéletes lenne e célra) el van kerítve egy két méter magas kerítéssel. Nem nagyon szeretnék belemenni a részletekbe, legyen elég annyi, hogy a célunkat elértük, még akkor is, ha meg kellett hozzá rongálnunk Ausztria egyik autópálya menti kerítését. Miután mindannyian szerencsésen visszamásztunk az autóba, a végeérhetetlennek tűnő kocsisor elindult. Mindenki nagyon felvidult, mert már biztosan tudtuk, hogy oda fogunk érni. Így is lett.

Amikor megérkeztünk, gyorsan beálltunk az ott sorakozó rajongók közé, hogy beengedjenek, és végre találkozhassunk álmaink bandájával. Nem kellett sokat ácsorognunk. Alig tíz perc elteltével már be is vezettek minket a helyszínre, mivel találkozós (meet-and-greet) jegyet vásároltunk. Viszonylag az elsők között voltunk, ami azt jelentette, hogy miután találkozunk a bandával (és csinálunk képeket), elsőkként engednek be minket az előadócsarnokba. Sajnos az emlékeim enyhén homályosak, mert miután a banda énekese (Ross Lynch) megölelt, finoman szólva leblokkoltam, és a mosolygáson kívül nem nagyon tudtam mit csinálni. De ez sem tarthatott örökké, úgyhogy tovább kellett mennem befelé.

Jó helyünk volt, az első sorban, közvetlenül a korlát mögött álltunk. A mellettünk álló lányokat leginkább a buldózer szóval tudnám jellemezni, mert körülbelül akkorára nyomtak minket (hármunkat) össze, mint amekkora helyet ők maguk (kettejük) elfoglaltak. De bizony, aki azt hiszi, hogy ez a kis „kihívás” vette el a kedvünket az estétől, az nagyon is téved, mert a végső csepp a pohárban az a kivágott kerekű kocsink volt, ami éjjel fél egykor várt ránk ott, ahol hagytuk. És mint kiderült, a járművünkben nem volt pótkerék. Hát persze, hogy a három autógumis közül, akiket hívtunk, egyiknek sem volt a mienkre való alkatrésze. Így indultunk neki a hazafele vezető háromórás útnak három ugyanolyan és egy különböző kerékkel, hajnali háromkor. Azzal együtt, hogy ennyi sok kalandon mentünk keresztül, az estét én egy nagyon jó és felejthetetlen élménynek fogom megőrizni.

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Búcsú a termtud témahéttől

Ha egy hetedikesnek azt mondod, hogy termtud témahét, akkor, amikor már pár hónap eltelt az AKG-s életéből, biztos vagyok benne, hogy meg fog ijedni. Ha nem is nagyon (és még ha nem is vallja be), valamennyire biztos. De ebben szerintem nincs semmi rossz, sőt! Ez teljesen normális reakció. Én is tartottam tőle hetedikben, és ugyan nem emlékszem pontosan, de biztos olyan kérdések merültek fel bennem, hogy: Termtud témahét? Minek? És miért? Nem elég, hogy termtud, még témahét is? És egyáltalán mi az? Elmondhatom, így több mint három év után, hogy aggodalmaim nagy része alaptalannak bizonyult. És hogy miért? Mindjárt elmondom.

Ha eltekintünk a termtud részétől, ez is ugyanúgy indult idén, mint bármelyik másik nyitótábor vagy nyár végi témahét. Mindenki egy hosszú nyár után, kipihenten és jókedvűen, tele élményekkel gyűlt össze a Keleti pályaudvaron. Ez velem is így volt, örültem ennek a közös pár napnak még szeptember előtt. Persze senki sem akart tanulni, de erre akkor még próbáltunk nem gondolni. A vonatút hangosan és vidáman telt el. Egyszerre próbáltuk meg elmondani egymásnak a nyár eseményeit, valamint megismerkedtünk az ott lévő három új évfolyamtársunkkal.

Egy hosszú vonatozás és egy annál rövidebb buszozás után meg is érkeztünk a Felsőtárkányon lévő szállásunkra. A szállásról nem tudok semmi érdekfeszítőt mondani, kulturált volt, szép helyen, ráadásul még egy medencét is kaptunk.

Miután a patrónusaink beosztották, hogy ki melyik szobában lesz, és miután felmértük a szobák állapotát és a szállást, nem volt más hátra, mint a „nagy találkozás” Marsi tanár úrral. Ő ismertette ugyanis a napok menetét, a projekteket és az értékelés rendszerét. Össze kellett állnunk hat-hét fős csoportokba, utána pedig egy nagyprojektet és két kisprojektet kellett választanunk. Mivel több jelentkező is volt valahol a szükségesnél, végül főleg a patrónusok osztották be, hogy ki melyikkel fog foglalkozni, az igényeink alapján. A nagyprojekthez minden csoport kapott két tanárt, akik felügyelték a munkájukat, tanácsot adtak és segítettek. Miután elkészültek a beosztások, csak két és fél napunk volt a nagyprojekt és a kisprojektek elkészítésére, hiszen utolsó nap volt a projektbemutató, valamint volt egy egész napos túra is.

Először ütemtervet kellett készítenünk a nagyprojekthez, de mivel második nap volt a túra, ezért csak utána tudtunk foglalkozni vele. A túra, ahogy arra számítani lehetett, hosszú és fárasztó volt, hiába volt hosszabb és rövidebb útvonal is. Kisebb csoportokban túráztunk, de ahogy az lenni szokott (mindegyik termtud témahéten), most is sikerült eltévednünk. A túra utáni két napon már a projektekkel kellett foglalkoznunk. A nagyprojektünk végül a Műemlék című lett, ami abból állt, hogy kisebb csoportokban felkerestünk a környéken található emlékművek közül tizenötöt, lefotóztuk, majd értékeltünk ötöt egy saját magunk által kialakított szempontrendszer szerint. Mikor ezekkel megvoltunk, készítenünk kellett egy prezentációt, valamint egy élethű makettet is a közeli templomról.

A másik nap a népességstatisztikai kisprojekt volt soron. Páran felkerestük a temetőt, sírokat fotóztunk, a szálláson maradt társunk pedig folyamatosan dolgozta fel az adatokat az előre megadott pár kérdés alapján. A szállásra visszaérve még egy térképet is kellett csinálnunk az eredményekről, valamint a másik kisprojektünket, a felhőtérképet is el kellett készítenünk.

Most valószínűleg mindenkiben felmerül az, hogy: oké, oké, ez mind tök jó, de nagyon unalmas. Igen, a munka része (mert nagyon sok munka volt vele) nekem sem volt a kedvencem, de nemcsak ebből állt az öt nap. Volt többek között esti bátorságpróba, csillagászat, valamint csibe is, ami szerintem mindenkinek hiányzott. A legtöbb program nem volt kötelező, de ezekre is, ahogy a mikroprojektre, pontokat lehetett kapni, és a pontgyűjtés nem hátrány akkor, ha jó jegyet szeretnél szerezni.

Ugyan én az utazás előtti nap megbetegedtem, ez mégsem rontott sokat az összképen. Hiába volt tanulós, jó élményeket és emlékeket szereztünk, és azért bízom benne, hogy okosodtunk is.

A hetedikeseknek pedig üzenem azt, hogy ne ijedjenek meg, májusig még rengeteg idejük van lelkileg felkészülni, valamint szerintem jobb projekteket csinálni, mint egy epochazáróra tanulni, vagy ne adj isten, egy év végi vizsgára felkészülni. Higgyétek el nekem, jobb. Sok sikert!

A végén még csak annyit szeretnék megjegyezni – így tizedikesként, hogy már nem lesz több ilyen témahetünk –: irigylem az alattunk lévő évfolyamokat. Azon kívül, hogy ez a tény az öregségünket jelzi, belátom: hiányozni fog.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Előtte vagy utána?

Előre is elnézést kérek azoktól, akik általában előbb olvassák el a könyvet, és csak aztán nézik meg a filmet. Én ugyanis az Útvesztő trilógia első két részéből azt tanultam meg, hogy ennek az ellenkezője a jobb.

Mikor megláttam az egyik kedvenc színészemet az Útvesztő előzetesében, természetesen el is mentem megnézni a filmet. A film pedig annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy abban a pillanatban, ahogy kiléptünk a moziteremből, elmentem, és megvettem a könyvet. A könyv, annak ellenére, hogy a filmet frissen láttam, egyáltalán nem volt unalmas. Rengeteg fontos esemény, fordulópont és részlet volt más. Kissé túlozva azt is mondhatnám, hogy egy teljesen más történet.

Szóval elolvastam ezek után az egész trilógiát, le sem tettem a könyveket. Mire a harmadik részt is befejeztem, megjelent a moziban a második rész. Beültem a filmre agy adag pattogatott kukoricával, és a szokásos naivitással, hogy gyakorlatilag az fog majd történni a vásznon, mint a könyvben. Nos, hatalmasat tévedtem.

A történetet biztos élveztem volna, a filmet végigizgultam volna, ha nem olvasom előbb a könyvet. Olyan volt, mintha csak félórányi jelenetet játszottak volna el a könyvbeli két hétből. A film önmagában remek, van benne akció, ijesztő jelenetek – érdemes arra, hogy megnézzük. De inkább csak a könyv tartalmának ismerete nélkül. Így elkerülhetitek azt, hogy mikor a filmnek vége, sokkolva sétáljatok ki, és jelentsétek ki, hogy ez kevés.

Holbok Rita (AKG, 8. évf.)

Az Útvesztő: Tűzpróba (Maze Runner: The Scorch Trials, 2015, 133')
Rendezte: Wes Ball
Szereplők: Dylan O'Brien, Kaya Scodelario, Nathalie Emmanuel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Terítéken a Windows 10

Szerintem sokan tudjátok, hogy nemrégiben megérkezett a legújabb Windows, ami minden logikát és matematikát mellőzve a 10-es verziószámot kapta. Legelső élményem a Windows 10-zel kapcsolatban egy nagyon jó budapesti program volt (Windows 10 Launch Day túra), amire egy kedves microsoftos ismerősöm révén jutottam el. Ezen a túrán végigjártuk a belvárost egy olyan app segítségével, amit egy díjnyertes magyar csapat készített el. Majd a túra után a Gozsdu teraszán tartottak egy beszámolót, ami közben letöltöttük egy gépre a Windows 10-et. A Windows 10 ugyanis egy ingyenes frissítés lett a Windows 7, 8 és 8.1operációs rendszerek tulajdonosai számára. Ez az operációs rendszer a folytatását jelenti annak a folyamatnak, amit a cég már a 8-as verzióval elkezdett 2011-ben. A céljuk egy olyan platform létrehozása volt, ami eltörli a határokat a PC-k, a konzolok és a telefonok között.

Eltelt egy hét, és a lehetőséget megragadva frissítettem én is a Windows 10-re. És kijelenthetem, hogy az operációs rendszer nagyon is teljesíti az általam elvárt követelményeket. Most már két hónapja használom, de eddig semmiféle borzasztó problémával nem találkoztam.

De most nézzük meg, mi lett új! Először is, kaptunk egy új böngészőt, a Microsoft Edge-et. Valljuk be, ez a böngésző egy felújított, feljavított Explorer lett, de ettől függetlenül kellett egy új név, mert az Internet Explorer név ma már nem sok jót jelent. Viszont az új böngésző nagyon gyors lett, ráadásul akár webjegyzeteket is csinálhatunk, ami nagyon hasznos tud lenni. Aztán visszakaptuk a Start menüt (jaj de jó), ami szebb és jobb is lett attól, hogy összekeverték a 7-es és a 8-as start menüt. Van egy új ablak, ahol a megnyitott programokat lehet nagyon jól irányítani, és (végre) új asztalokat is létre tudunk hozni.

Nini, van még itt más is. Egyszerűbb lett a két ablakban való dolgozás is, mert ha oldalra húzunk egy ablakot, akkor odarakja mellé az összes programot, amit mellé lehet rakni. De eljött az idő, hogy lerántsuk a leplet a Windows 10 talán legjobb újításáról, a Cortanáról. A Cortana nem más, mint egy virtuális asszisztens, ami millió dologban tud segíteni. Tud neked énekelni, viccet mesélni, tud e-mailt írni, tudja a naptáradat kezelni, tud ébreszteni, tud fordítani, beszélhet az időjárásról, egy szó mint száz, egy igazi asszisztens lett. Sajnos egyelőre a Cortana csak akkor érhető el, ha a teljes géped angol nyelvre van állítva.

Még van egy műveletközpontunk is a jobb oldalon, ahol különböző értesítéseket tudunk megnézni és/vagy reagálni rájuk. Bevallom, én eddig még nem igazán találtam túl hasznosnak, de a jövőben még megtetszhet.

Végül is megéri frissíteni? Én azt mondom, igen, megéri. Persze, mielőtt frissítesz, nézz utána, hogy a te gépeden is jól fog-e futni. Szerintem biztos, hogy nem fogsz csalódni benne.

Weiler Márk (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A legmagasabbra törők

,,Az Everest a legveszélyesebb hely a világon!” – hangzik el az Everest című amerikai-brit-ízlandi koprodukcióban készült filmben. Mikor először láttam a film előzetesét, már biztos voltam benne, hogy ezt a mozit meg kell néznem.

Igen erős elvárásaim voltak a filmmel kapcsolatban. Ahhoz persze lusta voltam, hogy bepötyögjem a gépembe a port.hu-t, és megnézzem, mi is ez a film, csak az Allee-ba vezető úton bővültek az ismereteim a filmről. Azt tudtam meg például, hogy nemcsak egy kreatív elme vetíti ki a gondolatait a filmvászonra, hanem hogy ez egy szörnyű és igaz történet profi hegymászókról, serpákról és segítőikről, akik közül nyolcan a hegyen élték meg utolsó perceiket. Beültem hát a moziba egy kis popcornnal az ölemben, várva a film kezdetét.

Azon a bizonyos május 10-i napon sok száz hegymászó volt fent a hegyen. Nagyon kevés alkalmas nap van a csúcs meghódítására, így sok csapat indult el a csúcsra ezen a végzetes napon. A film emléket állít azoknak, akik életüket vesztették a hegyen, és megmutatja,

  • hogy a helyiek Csomolungmának, a Föld Istenasszonyának hívják a hegyet, és az úton imazászlók százai lebegnek a szélben és viszik az imáikat,
  • hogy a természettel szemben milyen sebezhetőek vagyunk,
  • hogy egy apró hiba a halálzónában, 7500 méter felett végzetes lehet magunk és a csapat többi tagja számára is,
  • hogy hiába van 65 ezer dollárod, nem jutsz fel,
  • hogy a hegyen egyedül vagy, teljesen egyedül,
  • hogy halott hegymászók teteme kíséri végig az utat a csúcsig.

1996 májusában 8 hegymászó vesztette életét a Mount Everesten. A történet főszereplője Rob Hall (Jason Clarke), a fantasztikus és gyakorlott hegymászó, aki megélhetési szinten űzi hobbiját. Profi hegymászókat visz fel a világ legmagasabb pontjára, élet-halál közti helyzetbe egy kisebb vagyonért. A csapat tagjai közt van Jon Krakauer (akinek az Ég és jég című könyve alapján készült ez a film), egy japán nő, aki a 7 csúcsból 6-ot már megmászott, és egy férfi, Doug, aki már másodszor indul a túrán, és rendkívül elszánt, hisz elsőre nem sikerült neki a csúcs meghódítása – egy viharnak köszönhetően. A csúcsra indulás előtt egy hónappal mentek fel az alaptáborba, akklimatizálódni. Ilyenkor az alaptábor és a negyedik tábor között szoknak hozzá a mínusz 40 fokhoz és a 60% alatti oxigénszinthez. A test 7500 méter után haldokol – erre készítette fel őket Rob, a túravezető. A táborok el voltak látva oxigénpalackokkal, ezekre nagy szükség volt. Mentés céljából sem tud felmenni oda helikopter, mert a propellerek nem tudnak mit mozgatni a ritka levegőben. Emellett rengeteg halálesethez vezet az oxigénhiány. Ha az agyuk nem kap elég oxigént, nem tudják irányítani a tetteiket – például kicsatolnak a kötélről vagy leveszik a kabátjukat, mert azt hiszik, hogy melegük van.

A csapat május 10-én indult. A csúcs előtti utolsó éjszakát a 4. táborban töltötték, itt már oxigénpalackkal kellett aludni. Innen éjfélkor indultak, hogy legkésőbb délután 2-re felérjenek a csúcsra. Az ezután következő részeknél lehetett csak igazán megérteni, hogy mi is a szép, a tragikus, a hihetetlen, a kitartás ebben a történetben.

Én még nem láttam ehhez hasonló filmet. Azokat a színeket, hangokat, valós háttereket nem tudom visszahozni írásban, amiket a vásznon láttam. Az érzések, a benyomások az igazi hidegről, a természet erejéről, a magányról, a félelemről, a halálról, a kitartásról mélyen érintettek. Akkora hatást váltott ki belőlem a film, hogy még a mai napig is ezen gondolkodom, és írom ezt a cikket, pedig több mint 1 hete, hogy láttam. Leszögezném, hogy nem vagyok sírós típus, de az én arcomon is csordult pár könnycsepp a film számomra irreális, de egyben megható történése miatt.

Tehát ez volt az Everest, ajánlom mindenkinek… A legveszélyesebb hely a világon.

Baranyai Laura (AKG, 7. évf.)

 Everest (2015, 122’)
Rendezte: Baltasar Kormákur
Szereplők: Robin Wright, Keira Knightley, Jake Gyllenhaal

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Alma Newtonja

Halljunk a híreket, a megdöbbentő tényeket és a világrengető eseményeket, látjuk a szörnyű baleseteket. Mikor tátott szájjal olvassuk az újságot, szemünket mereven a papírra vetve, és a lap kellős közepén az a bizonyos hír, hogy egy repülő lezuhant Malajziában, vagy meteoreső bombázta a tunguszkai sztyeppe térségét, bele sem gondolunk, hogy mindezen események hátterében az a kellemetlen, mindenütt ott lévő tényező, a gravitáció áll.

Mint mindnyájan tudjuk, e természeti törvény felismerése egy londoni birtok gyümölcsöskertjében fogalmazódott meg, egy lombos fa árnyékában. A szóban forgó lángelme három méter magasan függött, és mérgelődve ficánkolt, megbéklyózva a pattanásig feszült almaszártól.

Az ide-oda lengő lédús gyümölcs komoly dilemmában volt. Az utóbbi időben életcéljául tűzte ki, hogy ennek a vén, fortyogó vulkánhoz hasonló nyugtalanságban szenvedő, magát tudósnak nevező alaknak a fejébe verje a testek tömegvonzásának törvényét. El akarta magyarázni neki, hogy a Föld vagy a nagyobb testek tömege magához vonzza a nála kisebb tömeggel rendelkező testeket, és ez a törvény alkalmazható bármilyen esetre, a búzaszemek szórásától a Föld Nap körüli pályájáig. El sem tudta hinni, hogy bárkinek is nehézséget okozna megfogalmazni ezt a merőben egyszerű állítást. Társai már mind megpróbálkoztak ezzel. Sorban ugráltak le, modellezvén ezzel az előbbieket, leegyszerűsíteni ezt az egyértelmű ténysorozatot. Ennek ellenére a vén bolond átbámult közöttük, és létüket megszégyenítő módon takarmányként szolgálta fel őket az ólban lebzselő sertéseknek vacsorára. Hősünk már majdhogynem azon a ponton állt, hogy végleg feladja a próbálkozást.

De egy nyári napon, egy csendes délelőtt a vénember kiballagott a kertbe, még egy kicsit töprengeni a korszakalkotó felfedezésen, hiszen szorította az idő, hogy valamit végre fel tudjon mutatni a nagyközönségnek. És ekkor, ebben a pillanatban fény villant vöröslő termésünk féregvájta üregeiben! Ez az! Ez az a pillanat, most tehetek valami igazán nagyot az emberiségért! Évezredekig ünnepelni fogják tetteimet! Bárdok fogják megénekelni, és nagyszínpadon fogják előadni életemet! A történelem nem felejt!

Egy jól irányzott lendüléssel elrugaszkodott, béklyói engedtek, átsüvített a levegőn, és a saját törvénye rántotta le a mélybe. Az ütődéstől teste megnyúlt, lelaposodott, és labdaként gurult végig Isaac Newton szokatlanul szögletes vállától a földig. Egy pillanatra minden elcsendesedett, majd egy erőteljes rikkantás, minden bizonnyal Heuréka! hallatszott.

Hát, ez volt az az eset, mikor a tudomány legnagyobb építőkövének letéteményese örökre beleírta magát az emlékezetbe. Mindenki ismeri e hősi történetet egy csodás elméről, aki rengeteg munkával és figyelemre méltó odaadással segített nekünk megérteni a világ bonyolult komplexumát.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy eldobható, újrahasznosított papírmozi

Elmész a papírmozikba, és csalódva jössz ki onnan. Így jellemezném egy mondatban John Green új filmadaptációját, a Papírvárosokat, ami igazából Margo Roth Spiegelmanról és a gimis barátságokról mesél, kár, hogy a könyvben nem egészen csak erről volt szó.

Sándor Csenge könyvajánlójában (Papírvárosok) már olvashattuk, hogy azok, akik szívükbe zárták a szerző Csillagainkban a hiba című könyvét, és végigsírták ennek tavalyi filmadaptációját, már tűkön ülve várták a most augusztus elején megjelenő Papírvárosokat. Végül én is eljutottam a moziba, és megcsodálhattam egy olyan alkotást, amit valószínűleg csakis a Csillagainkban a hiba miatt néznek meg az emberek, vagy a főszereplő, Cara Delevingne miatt, akinek a népszerűsége mostanában igen magas.

A film nézése közben még nem voltam letörve. Sőt, egyfolytában bizakodó voltam, és vártam, hogy mikor dőlök hátra, megkönnyebbülve és kacagva, hogy na, végre, ez az, amit vártam. Csakhogy a várt pillanat nem érkezett meg, én pedig a mozi végén nem is tudtam, mi a bajom. Hiszen hé, láthattunk egy kicsit sablonos, a nagyközönségnek átírt, jól érthető mozit. Legtöbbször nincs ezzel baj, és nem is éreztem volna így, ha nem olvastam volna a könyvet. De hát olvastam, így aztán csalódtam. Nem azt mondom, hogy nem volt jól megcsinálva a film, a színészi játék is egészen tűrhető volt. (Ugyan a szupermodell inkább maradjon szupermodell, mert színésznőnek elég gyengécske.) Viszont aki az eredeti könyv miatt nézi meg a filmet, annak elszúrják vele az egész napját (így inkább ajánlom az esti időpontokat).

Mikor a két főszereplő, Quentin (Q), a jó kisfiú és Margo, a misztikus csaj még kisgyerek, találnak egy halott, öngyilkos férfit. Ezt a filmben is megtalálják, de ennyi. Kész és pont. Viszont így az egész film kicsit olyan volt, mintha tízpercenként átugornánk pár részt, és folyatódna a történet egy teljesen más vonalon. És ettől még annyira nem is volt élvezhetetlen a mozi, de számomra érthetetlen volt, hogy miért ugrunk át vagy csökkentjük le egy olyan jelenet értékét, ami a könyvben kulcsfontosságú volt.

Aztán Margo életében sokadszorra elszökik, Q és barátai pedig először lesznek népszerűek, és utoljára gimisek. Ez a hihetetlenül „mély” ellentét kíséri végig az ő történetüket a film során. Q barátai igazából a legjobb karakterek, én őket szerettem meg a legjobban. Viccesek, és irigyelni való a könnyed, cinikus barátságuk. Viszont Q csak Margóra tud gondolni, és arra, hogy meg kell találnia őt. Aztán a közös kutatásuk során egyre több nyomot fedeznek fel, többek közt egy „elmész a papírvárosokba, és sose térsz vissza” feliratot.

Talán az egész film fénypontja egy közös utazás, amikor Q a barátaival autózik. Mikor megállnak egy benzinkútnál a nagy rohanásban, a nézőnek csupán akkor van fél perc megállása, amikor a pénztáros szerepében feltűnik a Csillagainkban a hiba Augustus Waterse, vagyis Ansel Elgort, és kiszolgálja a fura társaságot. Ez a jelenet csalta talán a legnagyobb mosolyt az arcomra, mert ez volt az egyetlen kiszámíthatatlan pont számomra a filmben.

A Papírvárosokból is ki lehetett volna hozni egy olyan szintű filmet, mint a Csillagainkban, és nem csak alárendelni az első nagy kasszasikernek. Összehasonlításképp: a Csillagainkban  első heti bevétele 14 milliárd forint, míg a Papírvárosoké 3,5 milliárd forint volt, így az első film bevétele majdnem négyszerese a Papírvárosokénak.

Sok kritikában olvastam azt, hogy a Papírvárosok mélynek akar látszani, de sajnos ez nem jön össze – és valóban nem az. Én viszont pont azt éreztem a film nézése közben, hogy direkt nem akar az lenni, nem akarja belevinni a könyv nehezebben emészthető részeit, mert ez a film nem akar igazán mély lenni. Ez legjobban a film végén mutatkozott meg, mikor Quentin választ kaphatna arra, miért szökött el Margo, erre viszont csak egy nagyon közhelyes és sablonos választ kapunk. Úgy érzem, ez volt az a pont, amikor csalódtam a filmben, mert végig reménykedve úgy gondoltam, hogy itt legalább megjelenik a könyv üzenete, de nem. A film és a könyv végén is csak egy egyszerű lány marad az eleinte titokzatos Margo, de a könyvben meglátjuk ennek a lánynak az igaz és bonyolult érzéseit is, a filmben viszont nem.

A Papírvárosok végül is olyan mozi, amit egyszer meg lehet nézni, már csak azért is, mert teljesen visszaadja a könyv hangulatát. Talán ezt az egyet sikerült átvenni, de ezt legalább jól. Viszont leginkább egy rossz balladához tudnám hasonlítani. Szándékos kihagyások a könyvből, elhallgatások, csupa monológ, de a vég mégis semleges. Ami a legjobban hiányzott nekem belőle, hogy nincs benne Walt Whitman verse, a Fűszálak, ami pedig az egész könyvet átszőtte, és benne van az egész történet, annak misztikus főszereplőjével, Margóval együtt.

„Elmegyek, (…) Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.
Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek (…)
Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád.”

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

Papírvárosok (Paper Towns, 2015, 105’)
Rendezte: Jake Schreier
Szereplők: Nat Wolff, Cara Delevingne, Halston Sage

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy nap digitálisan

Idén szeptembertől az AKG két új évfolyamán digitális iskola rendszerben dolgozunk. Szerintem vannak, akik már eltöprengtek azon, hogy vajon milyen lehet nekünk, hetedikeseknek ez a digitális iskola. Most egy napomat foglalom össze.

Az én napom teljesen úgy kezdődik, mint mindenki másnak: öltözés, reggeli, fogmosás, és minden más, amit egy átlagos gyerek csinál reggelente. A szüleim levisznek a vasútállomásra, és onnan vonattal, majd busszal megyek suliba. Mikor a kisiskolába érek, bepakolok a szekrényembe, és megyek a dolgomra. Ezek után jön a nyitás, amit mindenki nagyon élvez. Vica általában mesét olvas, Teremi tanár úrral pedig sokat énekelünk, de Nádori tanár úrral már játszottunk kő-papír-ollót is nyitás keretében.

Szerintem eddig a napom teljesen olyan, mint egy átlagos AKG-s tanulónak, csak nem könyveket, hanem egy tabletet cipelek a táskámban reggelente. Most jön az az izgalmas rész, amikor mindenki átáll digitális üzemmódba. Legalábbis azok a gyerekek, akiknek XXI. századi órájuk lesz. Ekkor mindenki a hóna alá kapja a tabletet, és megy az első órára.

Az angol az egyik kivételes tárgy, amiből kaptunk könyvet is, de a gépbe készítjük a jegyzeteket, és ott van a szótárunk is. Tanulásra mindenki szokta használni a Quizletet, amivel nagyon könnyen tudunk szavakat tanulni, és ami a legjobb, hogy még élvezni is lehet. Persze ezen kívül még rengeteg más program van, ami a munkánkat segíti. Minden tantárgy jegyzetfüzetét biztosítja a OneNote. Számegyenesek és ábrák készítésére való a Coggle, amit még nem használunk olyan sokszor, de az évek során nagy hasznát fogjuk venni. Prezentációt Prezivel vagy PowerPointtal készíthetünk, és a legkedveltebb programunk a Kahoot, amivel egyénileg vagy akár csoportban is versenyzünk az első helyért. Ugyancsak a diákok tudását és véleményét jelzi vissza a tanárnak a Socrative program is.

Tesin nem vagyunk digitálisak. Ebben az időben mindenki elzárja a gépét a szekrénybe. Miután eléggé kifáradtunk, kezdődnek az epochák.

A töri és a magyar tanulása például teljesen más lett a számítógép segítségével. A könyvek, térképek, füzetek a tablet memóriájában vannak, a feladatokat is ezzel oldjuk meg. Jegyzetelni is a gépbe szoktunk, bár ez nem a legkönnyebb, mert még nem tudunk rendesen gépírni – egyébként a gépírást is most tanuljuk. Sokak szerint a Béta kupac történelem órái el vannak átkozva, mert mindig pont ilyenkor megy el a wifi, de általában megoldjuk. Ezen az órán volt olyan lehetőségünk, hogy könyvet használjon, aki szeretne. Én kértem egyet, mert abból sokkal könnyebben megy a tanulás, de van, akinek nem okoz gondot a gépen olvasás.

A többi epocha pedig változó. Matekból csak a gépet használjuk (kivéve a dolgozatoknál), termtudból pedig plusz három könyvünk van. Gondolom, ahány tanár, annyi elvárás.

Biztos van, aki kíváncsi, hogyan zajlik a rajzóra digitálisan. A válaszom az, hogy sehogy. Ugyanis a rajzokat még lapon csináljuk, és füzetbe jegyzetelünk, de volt már olyan óra, amikor gépen próbáltunk színezni.

Elérkeztünk az ebédszünethez. Ez az a szünet, amikor mindenki az óra végén feláll, és őrülten rohan le a lépcsőn ebédkártyával a kezében. Ha gyorsak vagyunk, nem kell túl sokat sorban állni, és valószínű, hogy gond nélkül megússzuk az ebédelést. Ha sokan vagyunk, akkor mindig tolakszunk, hogy hamarabb leolvastassuk a szuper menő digitális kártyát, akkor meg se a gép, se a konyhás néni nem tudja megmondani, ki következik. Ha tíz perc alatt sikerült megenni az ebédet, akkor kihasználja az időt az, akinek gond van a gépével, és elmegy a rendszergazdához. Ha nincs semmi tennivaló, leülünk valahol a kisiskolában, és videókat nézünk vagy zenét hallgatunk. Ez egész kellemes egy dolgozat után.

A házi feladatot, amit elkészítünk, a tanár mindig látja, és van, aki megjegyzést is fűz hozzá. Ez azért jó, mert tudjuk, ha elrontottunk valamit.

Egy átlagos napunk nekünk körülbelül ennyi. Persze azok a napok, amikor tesztet írunk, teljesen máshogy zajlanak: ezeket papíron írjuk, és a gépeket el kell rakni a padokba.

Én szeretek digitálisan tanulni, de van, amikor nekem és másnak is gondot okoz, hogy dolgozat előtt nem szorongat a kezében egy gyűrött jegyzetet vagy a tankönyvét, amiben a lényeget kijelölte, de van, aki már teljesen beleszokott ebbe a rendszerbe.

Igaz, hogy több nehézséget soroltam föl, de ha wifi van, akkor igazából majdnem semmivel nincs gondunk.

 

Kovács Emma (AKG, 7. évf.)

fotók: Birloni Szilvia

LIKE - értesülj az új cikkekről!



3 Tovább

Rádőlt a fa egy házra, mégsem tesz senki semmit?

Óbudán, a Vályog utca egyik udvarában több 10 éve növekszik egy fa – már öt emeletnél is magasabb, 2 méter átmérőjű. A ház építésekor a hatóság nem engedte az ilyen jellegű fák kivágását ezen a környéken, mert ezek a fák védetté vannak nyilvánítva. Néhány évvel ezelőtt, mikor megvizsgálták a szakértők, megállapították, hogy teljesen egészséges és rendezett, csak egy pár rendezetlen ágat kellett levágni róla.


A fa a Google Earth képének közepén - még teljes épségben

Az előző heti esőzések, széllökések miatt kedd hajnali 2 óra körül a gyökere kifordult a földből, a fa rádőlt a házra, a tetőn áthatolt, és a negyedik emeleti lakás erkélyének és ablakának támaszkodva tartja hatalmas súlyát. A tetőgerenda egyre kevésbé bírja, a szerkezete lassan összeroppan.

A tűzoltóság nem segít, azt mondták, biztos csak olcsó favágást akarnak végeztetni velük. A katasztrófavédelmet sem igazán érdekli, ők annyit mondtak, hogy a fa magánterületen van, ezért oldják meg a lakók maguknak. A lakók nem tudnak hova menni, a negyedik emeleti idős pár, akiknek az erkélyének és ablakának támaszkodik a fa, a lakásában maradt, csak egy szobával odébb alszanak.

Ma, a harmadik napon végre történt valami. Kiszállt a házhoz a rendőrség, ők pedig megállapították, hogy a helyzet tarthatatlan. Reggel és délután favágók is kimentek a helyszínre, és megtervezték, hogyan lehet eltávolítani a fát. Ez egy elég bonyolult művelet lesz, mivel a kert és a fa szorosan körül van kerítve házakkal. Hétfőn két daruval jönnek majd, hogy elhárítsák a veszélyt. Most pedig mindenki drukkol, hogy addig ne legyen ismét eső vagy erősebb széllökések. Én elég furcsának tartom, hogy a katasztrófavédelem csak akkor hajlandó tenni valamit, ha a dolognak elég nagy híre van, vagy pedig már megtörtént a baj, és nem a baj elhárításával foglalkozik.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)
A szerző képeivel. További képek a cikk alatt.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Lány vagyok és programozok

Lány vagy, és érdekel a programozás, a számítógépek világa? Viszont eddig mindenki azt mondta neked, hogy ez fiús dolog? Hogy tervezz inkább ruhákat vagy babázz, hiszen lány vagy?

Most megnyugodhatsz, a Skoolnál senki nem fogja ezt mondani neked. Sőt, mi több, a Skool egy kifejezetten lányok számára alakult szervezet, ahol 10 éves kortól bárki elsajátíthatja a programozás alapjait.

A Skool programot a Technológiai Oktatásért Alapítvány legfőbb projektjeként hozta létre 2014-ben, amikor néhány magyar fiatal elgondolkodott azon, hogy miért ilyen kevés a lány az informatikai szektorban. Néhány hónapon belül félnapos workshopokat kezdtek szervezni kiskamasz lányoknak, ahol a gyerekek elkezdhettek kódolást tanulni.

Én 2014 nyarán hallottam először a Skoolról, akkor szervezték az első tech táborukat. Ebben a táborban 15 lány két héten keresztül dolgozott a „Vénusz misszió” (fiktív űrhajós projekt) megoldásán, a Google Groundon (Nagytemplom utca 30.). Itt megtanultunk Lego Mindstorms robotokat építeni és programozni, weboldalt fejlesztettünk, animációkat programoztunk, és mindezek mellett érdekes IT cégekkel ismerkedtünk meg, mint például a Dealogic, az NNG és a Morgan Stanley. Emellett pedig nagyon sok új barátot szereztünk.

Ősszel a Skool a Codie robotfejlesztő startup céggel közösen elindította első csapatát a First Lego League (FLL) robotversenyen Debrecenben, ahol ugyan nem jutottunk tovább, de a Fair Play díjat így is megszereztük.

2014 óta már sok idő telt el, és a Skool folyamatosan működik. Az alapítók létrehoztak még egy szervezetet, ahol már nemcsak lányoknak, hanem kiskamasz fiúknak is szerveznek foglalkozásokat. Ez lett a Kódgarázs.

Ez a két szervezet azóta is újabb és újabb foglalkozásokat kínál azoknak a lányoknak és fiúknak, akik programozni szeretnének. Foglalkozásaikon a gyerekek betekinthettek az IT cégek működésébe, processzorokat készíthettek vagy robotokat programozhattak. Az egyes alkalmakra pedig a Skoolt támogató cégek (például az Ericsson, a Google, a Microsoft vagy a Facebook) munkatársai jöttek tanítani.

Idén a Skool a Kódgarázzsal együtt már két csapatot indít el az FLL versenyen, és a Skool szervezésében kerül sor a Scratch játékfejlesztő meccsre is, aminek nyertes lánycsapata kiutazhat Londonba, a Facebook irodájába. A Skool pályaválasztási tanácsokkal is ellátja az érettségi előtt állókat.

Rónai Sára (AKG, 9. évf.)

fotók: skool.org.hu

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Magyar tervezőkre voltam kíváncsi

Két cég, a német Daimler és a magyar Design Terminál együttműködésével jött létre a Mercedes-Benz Fashion Week, ami ­– tekintve azt, hogy egy kétnapos eseményről beszélünk –, elég furcsa elnevezés. Én szombat délután-este az anyukámmal mentem el megnézni három tervező munkáját.

Amikor megérkeztünk a Várkert bazárhoz, először nem volt túl nagy kedvem ott ülni még három óráig, főleg, miután megtudtam, hogy a konkrét divatbemutató kb. húsz percig tart majd, és hogy a bemutatók között több mint negyven perc telik majd el. Mikor a helyszínre érkeztünk, először az előtérben kellett várakozni. Itt pár hazai divat-formatervező kiegészítői voltak megtekinthetőek. Mikor végre be lehetett menni, elég nagy tolakodás kezdődött, hiszen csak pár kiváltságosnak volt előre foglalva szék. Mindenki nagyon aggódott (persze én is), hogy milyen hely jut neki. Amikor végül találtunk helyet a harmadik sorban, elkezdődött a bemutató.

Elsötétültek a lámpák, és elindult a zene, ami rettentően hangos volt. Megláttuk a kivetítőn a tervező nevét: Anda. Igazán jól zárult a show, az utolsó modell hátán a tervező aláírása volt látható. Nagyon jók voltak a ruhák, modernek és letisztultak, de a modellek szörnyen soványak voltak. Értem én, hogy a modellek általában is nagyon vékonyak, de azért mostanában már nem ennyire – s ez nemcsak nekem tűnt fel, hanem a divatbemutatókra gyakrabban járó embereknek is.

Ezután szünet következett. A szünetben az anyukám minden régi ismerősével találkozott, én pedig leginkább senkivel. Következett Konsászky Dóra ruháinak bemutatása, ami, ha lehet, még jobban tetszett. Itt nem az előző ultra-sovány modellek voltak, hanem emberibb alakúak. Nagyon érdekes ruhákat láthattunk, elég változatosak voltak, mindegyikben volt valami különleges. Itt már fényképeznem is sikerült, hiszen megkaparintottuk az előkelő második sorbeli (sajtónak foglalt) helyeket. Volt bennem egy kis aggodalom, hogy elküldenek onnan minket, de szerencsésen megúsztuk.

A harmadik bemutatót már nagyon vártam, hiszen az egyetlen olyan tervező következett, akiről már hallottam: Nanushka. Érzékelhető volt az egyre növekvő embermennyiségből, hogy nemcsak számomra ő a legismertebb. A helyszerzés most nem jött össze. Amikor már céltudatosan mentünk az ismert „press” helyre, eligazítottak, hogy „nem úgy van az, hogy oda ülünk, ahova akarunk”, és már szinte minden hely foglalt volt. Megszereztük tehát a legrosszabb helyet, de azért még mindig lankadatlanul vártam, hogy a ruhák kárpótolni fognak. Őszintén szólva, nekem egy kis csalódást okozott ez a tervező. Az elején elég unalmasan kezdődött, mivel csak a fehér és a bézs ruhák különböző kombinációját ismételték, utána viszont érdekesebb lett, mivel már több színt is belevittek a dologba. Jó volt, de kicsit hiányoltam azt a kis pluszt vagy a vagányságot, amit az előző bemutatókon láttam. Viszont meg kell említenem, hogy a zene messze ezen a bemutatón volt a legjobb. Összességében nagyon jó élmény volt, és szerintem szuper ötlet, hogy kortárs magyar tervezőket mutatnak be így.

Fodor Júlia (9. évf.)
a szerző képeivel és videójával

Mercedes-Benz Fashion Week, 2015. október 10-11. Várkert Bazár

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kutatók éjszakája: az elsősegélynyújtók

A Kutatók éjszakája minden évben rengeteg helyszínen zajlik, köztük van az Alternatív Közgazdasági Gimnázium is.

Tavaly, mikor még csak első évem volt az iskolában, nem szervezőként, hanem látogatóként vettem részt. Emlékszem, csak bóklásztam, beszélgettem néhány ismerősömmel, de már akkor is megnéztem az elsősegélyesek – mondhatni halálosan jó – bemutatóját. Azóta eltelt egy év, és jelentkeztem a kezdő elsősegélyesek közé, így mikor eljött az idei Kutatók éjszakája, én is szerepeltem a bemutatón baleseti imitátorként.

Amikor beosztottak minket, még reménykedtem, hogy valami egyszerű szerepet kapok, mondjuk egy eszméletlen szereplőt, de hamar kiderült, hogy nincs ekkora szerencsém. Egy kissé ügyetlen embert kellett játszanom, aki – az alapkoncepció szerint – kiment az erdőbe fát vágni, de véletlenül lefűrészelte a mutatóujja végét. Egy ideig játszottam az eredeti szerepem, miszerint kézmodell vagyok, és aggódom a karrierem miatt, de mivel a szövegemet úgysem hallották a nézők a nagy hangzavarban, és az ellátásomra kijelölt embert is meglehetősen idegesítette a rögtönzött hisztériám, végül csak a beszélgetés látszatát keltettük.

Az ellátást háromszor kellett eljátszani, úgyhogy én másfél óránként friss sminket kaptam. A művér az ujjamon sajnos hiába volt lefújva hajlakkal, még elég sokáig folydogált a kezemen, és csöpögött is a földre, amit kissé későn vettem észre sajnos… Rengeteg kisgyerek ült körbe minket a bemutatók során, de persze az AKG-s diákok is megjelentek, amikor épp ráértek. A külsős gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt tetszett a program, a kicsik egészen beleélték magukat, és aggódtak a vérző, epilepsziás vagy épp csak aggodalmaskodó „színészekért”. A szünetek alatt pedig, hogy még érdekesebb legyen, és kellőképpen felkeltsük az érdeklődésüket, az elsősegélyes sminkesek szórakoztatták a gyerekeket. Mindenki, aki kérte, megkapta az áhított horzsolást, vágást a neki leginkább tetsző testfelületre. Ez általában a fej volt, hogy aztán mehessenek ijesztgetni a szüleiket.

De az elsősegélyesek nemcsak itt voltak jelen, hanem kicsivel odébb is, ahol újraéleszteni tanították a tudásra – vagy éppen csak egy pandás pecsétnyomatra – vágyókat. Mivel az állatos nyomatok a kisebbeknél különleges erővel bírtak, szinte mindent kipróbáltak annak érdekében, hogy egy-egy új mintát beszerezzenek. Részben ez, részben pedig a tudásvágy és az újraélesztés tanulását segítő bábuk furcsa egyvelege vonzotta őket. Szerintem meglehetősen jól sikerült az idei program, mondhatni telt ház volt. Mindenhol nyüzsgő és lelkes szülőket, diákokat, kisgyerekeket lehetett látni.

Zsiros Eszter (9. évf.)
fotók: Chrenkó Tímea, Fetter Anna

Fotóalbumok

A Kutatók éjszakájáról készült összeállítás:

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A Tortakirály a bevásárlóközpontban

Sokan szokták nézni a TLC-n a Tortakirály (Cake Boss) című sorozatot, ami Buddy Valastróról, egy cukrászról szól, aki a világon a legkreatívabb tortákat készíti. A cukrász műsora egyébként egy valóságshow, nem is igazán főzőműsor. A kedvenc tortám Buddytól egy kb. 3-4 méter magas Transformers torta, ami az Űrdongót (Bumble Bee), a Transformers film egyik legkedveltebb karakterét ábrázolja. Az elkészített torta mozgott, tüzet lövellt, és semmiben sem tért el a filmben látható autobottól.

 
fotó: inquisitr.com

Október 7-én Buddy eljött a MOM parkba, találkozni a magyar rajongókkal, és egy díszítő versenyt bírálni. Arra számítottam, hogy olyan lesz, mint egy koncerten. Tolongás és semmi levegő. Ez mind meg is volt, de Buddy – a híres énekesekkel ellentétben – folyamatosan ránk figyelt, gyakorlatilag beszélgetett velünk. Rengeteg kisgyerek adott neki képeket, plakátokat, festményeket, és ő egytől egyig elfogadta ezeket.

A legmeghatóbb pillanat az volt, mikor egy hölgy felnyújtott egy tortát a színpadra, és Buddy elvette az őt ábrázoló süteményt, majd felhívta a színpadra a hölgyet, aki adta. A következő kép az volt, hogy a rajongó elsírta magát örömében, és Buddy is elérzékenyült, úgyhogy ketten sírtak a színpadon.


A tortakirály ajándéktortát kap

Ezek után még rengeteg rajongóval akart foglalkozni, de csak 1 óra állt a rendelkezésére, ezért a műsorvezető kénytelen volt elráncigálni őt a sok rajongó elől. Buddy még kiosztott néhány ölelést, és elmondta: mindenképp visszajön Magyarországra, és a távoli jövőben lehetne majd itt is egy cukrászdája.

Ezután annyira megjött a kedvünk a tortákhoz, hogy ettünk egy Eszterházyt hazafelé.

Holbok Rita (8. évf.)
a szerző képeivel és videójával


LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Hetedikesek a pult mögött

– Két nutellás palacsintát kérek! – szólt egy félénk női hang a pult elől.

– Máris hozzuk! – nyugtatta meg Julcsi a türelmetlen vendéget.

Már robogott is a konyharészlegre, hogy tolmácsolja nekünk a rendelést. A teremben mindenki gőzerővel használta fel a legvégső tartaléknak szánt alapanyagokat. A korábban szervezett sorokba pakolt ételek helyett most már csak felfordulás és a rendetlenség uralkodott mindenütt. Julcsi áttrappolt a lefedett szőnyegpadlón, és az önkéntesek közé kiáltott:

– Két nutellás palacsintát kérnek!

– NINCSEN TÖBB NUTELLÁS! – ordítottunk rá kórusban szegény Julcsira.

– Akkor adjunk nekik kakaósat! – próbálkozott tovább.

– DE MÁR AZ IS ELFOGYOTT! – tájékoztattuk.

Kétségbeesetten rohant vissza a szerencsétlen nőhöz, hogy melegszendvicset vagy más, még meglevő péksüteményt ajánljon fel neki kárpótlás gyanánt.


Kutatók éjszakája az AKG-ban

Amikor elmész egy nagyszabású rendezvényre a város távoli sarkába, és órákon át nézelődsz a tömegben, vagy hallgatod a zenét, biztosan megéhezel az este végére. Éppen ezért a tánc és az érdekességek mellett egy vendéglátó részleget is elő kell teremteni a semmiből, különben a látogatók nagy részének egy idő után hirtelen elveszik az érdeklődése a rendezvény iránt. Ám nagy tömeg esetén ez igencsak nehéz feladat. Önkéntesekre is szükség lehet…

Szeptember 25-én, pénteken zajlott le a Kutatók éjszakája az AKG-ban és az ország számos más pontján. Az este számos tudományos programot kínált, az ásványhatározástól a teleszkópozáson át a szabaduló szobáig. Az AKG-s gyerekek szülein és családtagjain kívül néhány nagyobb diákcsoport, és természetesen leendő gimnazisták százai özönlöttek be a kapukon, kíváncsian és elszántan.

Az egészből mi csak rengeteg éhes szájat és telhetetlen gyermekek tömegét vettük észre, akik kedélyesen mászkálnak az épületben, tudomást sem véve a fáradt dolgozók ténykedéseiről a büfé rejtekében.

Pár héttel ezelőtt a tizedikes Szűcs csibe megnyerte a jogot, hogy büfét szervezzenek az eseményre. A vendéglátóegység, mint mindig, most is a földszinten kapott helyet, az újonnan jött hetedikesek kisiskolájában. Amikor megkaptuk a hírt, hogy az a megtiszteltetés ér majd minket, hogy egy csomó ember fogja teleszemetelni a felújított és csillogó-villogó új részlegünket, elállt a lélegzetünk. De hát bele kellett törődni. És ha már a mi helyünkön lesz, miért ne kérhetnének fel néhány önkéntest, akik segítenek elvégezni ezt a nehéz feladatot? Mert a tizedikes csoport egyedül aligha képes kétezer palacsintát megkenni, ötven kiló gyümölcsöt átmosni, majd felszeletelni, illetve megszámlálhatatlanul sok szendvicset hatosával megsütni éjszakába nyúlóan. Ehhez tanári, és az alsóbb és felsőbb évfolyamokból érkező segítségre van szükségük, különben a vendégek fele sajtos melegszendvicset fog kapni csokis muffin helyett.

Jómagam is jelentkeztem önkéntes munkára, ami hatórás ottlétet igénylő feladatnak számított. Első feladat: gyümölcsmosás. Vicces kedvű évfolyamtársaimmal dalolva mostunk almát és szőlőt, zöldet és vöröset. Negyvenliteres lavórokban kellett odahordanunk a temérdek gyümölcssalátának valót. Meg kell jegyeznem, hogy ami banánt a salátátokban találtatok, azt mind jómagam szeleteltem, villámgyorsasággal.

De az igazi feladat a palacsinta megkenése volt. A kenés-tekerés folyamathoz mindenkinek megvolt a saját elképzelése. Volt, aki öntötte, volt, aki csíkban kente, volt, aki bőven rakott bele, és voltak takarékosak is. Andrea nénivel egy meglepően hatékony módszert fejlesztettünk ki, mellyel fele idő alatt kenhetünk meg egy adag tésztát.

Az előre megvásárolt Nutella, kakaó és lekvár nevetségesen kevésnek bizonyult. A fittebb tizedikes fiúkat négyszer kellett elküldeni a boltba kenőanyagért, de mire visszaértek, már diktáltuk is a következő rendelést. De ott lebegett előttünk a tudat, hogy a bolt is be fog zárni egyszer, és ez erősen nyomasztott bennünket. Mikor Balázsék érkezésükkor bejelentették, hogy a kirakat utolsó nutellás bödönjét tartják a kezükben, mindenki spórolósabbra vette a figurát. Ha nem volt már Nutella, kentünk lekvárral, ha az is elfogyott, akkor kakaóra váltottunk. Ha a pultnál hiány volt az egyik fajtából, abbahagytuk eddigi ténykedéseinket, és sürgősen nekiláttunk, újra és újra.

Rengetegszer hangzottak el a Hol vannak a nutellásak? Elküldtétek már a fiúkat? Mikor érnek már vissza? Mit adjunk nekik, ha már semmink sincs? – mondatok.

Az este különleges eseménye volt, mikor egy rejtélyes megrendelő lekváros-kakaós-nutellás-duplatésztás XXL palacsintát kért. Kérését harmadik próbálkozásra sikerült csak teljesítenünk, de mindig a vendég akarata a fő.

Este volt már, mikor az utolsó zacskó palacsintatésztát bontogattuk. Kakaó maradt már csak, egy szomorú sárga zacskóban. Lassú, balladisztikus ritmusban kentünk, és egy-két könnycsepp is került a szottyadt tészta közé.

Késő este a pulthoz ültem, hogy míg a nagyok távol vannak, felvegyem a rendeléseket. A palacsinták „rejtélyes eltűnése” után a melegszendvicsek eladására fókuszáltunk. Egy percre nem figyelek oda, és kórusban kiáltják ki az ablakon: MINDEN FÉLÁRON! Figyelmeztetem őket, hogy ez nem jó ötlet, ám ők kitartanak az új üzletpolitika mellett. Aztán meg csak csodálkoztak, mért nem jött be elegendő profit. Végképp felháborodtam, mikor ötven forintért adtak el egy eredetileg kétszáz forintos szendvicset, de rám se hederítettek.

Fél óra szabadságot kértem, hogy azért mégis körülnézzek a számtalan különleges programlehetőség között, és bejárjam a terepet. Volt ott robotika, társasjátékkör, és lejátszottam egy végzetes sakkjátszmát egy kilencéves fiúval, aki mind mentálisan, mind fizikailag a földbe tiport. Ám mindezek ellenére a sok izgalmas program – érdekes módon – közel sem volt annyira intenzív és magával ragadó, mint baráti társaságban sürögni-forogni a konyhában.

Jó volt tudni, hogy nagy részt vállalok a munkában, és az idő leteltével sokat látott és nagyra becsült dolgozóként távoztam az iskolából. Mindenkit biztatok arra, hogy legközelebb jelentkezzen, mert ez az élmény örökre beleivódik az emlékezetbe.

Rafai Benedek (7. évf.)

A Kutatók éjszakájának fotóalbumai

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

iskolaPad – a digitális iskolakezdés

Amikor a múlt tanév vége felé, az angol szintfelmérő és a szülői értekezlet napján meghallottam, hogy digitalizálódó iskolába fogok járni, és lesz egy laptopom, amin a tananyag nagy részét kapni fogom, majd’ szétrobbantam a lelkesedéstől. Laptop? Digitalizálódó iskola? Gépen lévő tananyag? Atyaúristen! Hát nem bántam meg, hogy ezt a sulit választottam. (Azóta se egyébként, természetesen, az AKG-nál minimum Budapesten nincs jobb iskola, de simán lehet, hogy az országban se.)

Azóta elkezdődött az új tanév. Megkaptam a laptopom, az Office-accountom és az ebédkártyám – merthogy már az ebédrendelés is online zajlik. Elkezdtem a OneNote program online verziójából asztali OneNote-ba szinkronizálni a tanárok által előállított jegyzetfüzeteket, és… máris beleütköztem néhány nehézségbe.

Először is: nem volt wifi. Nem úgy értem, hogy az iskolában nem volt, hanem a gépemen nem volt. Nem csatlakozott egyik hálózathoz se. Se a suliban, se otthon, se sehol. A szüleim (mindkettő nyolcvan diplomával rendelkező informatikus, nem zöldfülűek) fejenként félóráig bütykölték a gépemet, majd feladták a küzdelmet, és inkább bevittem a kis gonosztevőt az iskola rendszergazdájához, addig pedig ideiglenesen kaptam egy kölcsöngépet.


Matekóra az AKG-ban

Miután a wifiprobléma megoldódott (valami billentyűkombinációval szüntettem meg az internetet, mint utóbb kiderült), jött a következő probléma: a szinkronizálás. A OneNote program ugyanis nem szinkronizálta az online jegyzetfüzeteket a gépemre. Azazhogy szinkronizálta volna, csak ahhoz kellett egy Office-jelszó. Márpedig az Office nem volt hajlandó beengedni, se az eredeti, iskola által kreált jelszóval, se azzal a jelszóval, amire én változtattam meg, se egy másik kreált jelszóval, amit a patrónusom kért SMS-ben az illetékestől… sőt, azt se akarta engedni, hogy megint megváltoztassam a jelszavam! Így pedig megtalálni se tudtam a jegyzetfüzeteket, és online se tudtam dolgozni.

Ezekben a napokban rengeteget dühöngtem. Mi az istennek kellett ez a digitalizált iskola?! Nem lenne sokkal egyszerűbb kiosztani a tankönyveket, megvetetni a füzeteket, oszt’ jó napot?

És az az igazság, hogy de, tényleg egyszerűbb lenne. Csak sokkal unalmasabb is. Nem lenne laptopom, márpedig az nagyon jól jön. Persze nem elsősorban a tanulásra… Meg aztán, ha nem lenne digitalizált iskola, rengeteg könyvet kellene cipelnünk. Igaz, így is vannak tankönyveink, de azokat bent lehet hagyni a szekrényünkben, munkafüzet helyett meg ott van a OneNote.

És nem kell mindig mindenre az egyszerűbb megoldást választani, néha jobb az izgalmasabb. Például: egyszerűbb lenne, ha apukám minden este krumplit főzne meg zöldborsót, és annyi. De nem, minden este mást eszünk, mert ha minden este krumplit ennénk borsóval, az szörnyen, de szörnyen unalmas lenne (tudom, hogy ez nem igazán hasonlítható össze a tankönyves-számítógépes esettel).

Egyébként azóta az Office-accountomat, pontosabban jelszavamat is megbütykölték, így már be tudtam lépni, és a OneNote is szinkronizált végre. Amikor ezt be akartam jelenteni a történelemtanáromnak, jelentkeztem, mire elsápadt és elkomorodott. Megszokta már, hogy ha én jelentkezem, az csak valami bajt jelenthet...

Így, hogy már vannak szinkronizált jegyzetfüzeteim, és tudok dolgozni, azt kell hogy mondjam, nagyon jó dolog a digitális iskola, és örülök, hogy bevezették. Sőt! Az ország összes iskolájában be kellene vezetni! Egész biztos vagyok benne, hogy nagy népszerűségnek örvendene a diákok körében.


Tanul vagy játszik? Cikket ír a szerző!

Persze vannak árnyoldalai is: ha nincs wifi, borul az egész, és ha valakinek gubanc van a OneNote-jával, mint ahogy ugye az az én esetemben is történt, az is blokkolja kicsit a munkát. Meg aztán, sok tanárnak bizonyára idegen lenne ez a drasztikus váltás, hogy szinte teljesen elhagyjuk a kézzel írást. De hát haladni kell a korral.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A Keleti nem Nyugat

Nagyon sok cikket lehet olvasni mostanság a menekültekről. Jót és rosszat egyaránt. Eddig nem nagyon foglalkoztatott a téma, de most, hogy az évfolyamunk gyűjtést szervez, elvállaltam, hogy kimegyek a Keletibe, és felmérem, mi a helyzet. Meglepő és megdöbbentő élményben volt részem.

Körülbelül 5-kor találkoztam az ismerősömmel, aki rendszeresen jár ki oda önkéntes munkát végezni. Mikor kiértem, rögtön láttam, hogy itt tényleg nagy gond van. Először is, nagyon sok embert zsúfoltak össze nagyon kicsi helyre, és az ennivaló is kevés. Mindenki szívesen utazna tovább, de sajna minimum 1-2 napra maradniuk kell. Amikor beléptem a Migration Aid (a Magyarországra érkező menedékkérők segítésére alakult közösségi kezdeményezés) raktárába, elállt a szavam. Nagyon sok mindent láttam: müzliszeletek, vizek, takarók, ruhák, tápszerek... stb. Meglepődtem, hogy mennyi ember akar segíteni nekik, és ezt az érzést erősítették azok az adományok, amiket egész nap hoztak az emberek.

Az elején még féltem, és csak az ismerősöm közelében mertem maradni. Kekszet osztottunk a gyerekeknek, és pokrócokat estére. Még kora délután volt szerencsém találkozni a német parlament egyik képviselőjével, aki azt kérdezte, hogy miért nem engedjük tovább a menekülteket. Kijelentette, hogy a németek segíteni fognak. A segítőkkel sokat beszélgetett, nem sajnálta az időt a helyzet felmérésére. Az állapotokon nagyon meglepődött, ezért hamarosan meglátogatja a Keletit a német nagykövetség képviselője is, és ha ők is ennyire szörnyűnek találják, akkor a német kancellárasszony különvonatokat fog küldeni Magyarországra, hogy kivigyék a menekülteket (cikkem megírása után ez a hír a sajtóban is megjelent).

Később megjött az önbizalmam, és ha kértek önkénteseket, mentem, és mondtam, hogy itt vagyok. A többiekkel adományokat pakoltunk, estefelé pedig tájékoztattuk a rossz helyen fekvőket, hogy arra másnap reggel nagyon sok ember fog munkába sietni.

Körülbelül 10-kor megérkezett két vonat, még további 65 menekülttel, akiknek enni kellett adnunk. Akkor nagyon nagy munka kezdődött a főhadiszálláson. Volt, aki konzerveket nyitott, volt, aki kenyeret vágott, és volt, aki jegyeket gyártott a vacsorához, elkerülendő, hogy valaki többször kapjon ételt.

Amikor befutott a vonat, mindenki kiment a vonat elé, és szépen köszöntöttük őket egy müzliszelettel és a vacsorajegyükkel. Ezután bevittük őket az aluljáróba, ahol nem olyan rózsás az élet. Minden nagyon koszos és bűzlik az egész. Egy család elmesélte, hogy pár hajléktalan befeküdt melléjük, és a maradék pénzüket is elvették. Voltak olyanok, akiknek a rendőrök átvitték egy rács túloldalára a ruhájukat, így az elérhetetlenné vált.

Az ételosztással kapcsolatban nem volt annyi dolgunk, csak vissza kellett tartani az embereket, akiknek nem jutott vacsora. A segítő tolmácsunknak be is szólt valaki káromkodva, hogy adjon neki vacsorát. Ezen a kb. 17 éves fiú felhúzta magát, és egy jót behúzott neki vacsora gyanánt. Ebből természetesen nagy verekedés lett volna, ha a felnőttek nem állítják le őket.

Az egyik legnagyobb gondot a telefontöltés jelenti. Mindenki próbál kommunikálni a családjával, és ezért tölti a telefonját. Itt a Keletinél külön sorszám tartozik egy-egy elosztó csatlakozóhoz, ezért nagyon pontosan lehet ezt tervezni.

Az a fél nap, amit ott töltöttem az önkéntesekkel, pont elég volt arra, hogy rájöjjek, hogy a menekültek is emberek, és nem kell őket elítélni, hanem inkább segíteni kell rajtuk. Aki pont ráér, az nyugodtan kimehet, a Keletiben minden segítségre szükség van.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)
A szerző képeivel 

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szelfi képpel búcsúzott Tom Hanks Magyarországtól

A szerkesztőségünk birtokába jutott képet az Inferno című új filmje forgatásának búcsúnapján készítette Tom Hanks az etyeki Korda Stúdióban.

Az Inferno filmet a népszerű Da Vinci-kód sorozat rendezője, Ron Howard rendezi, és 2016 októberére tervezik az első vetítését.

A filmet Firenzében, Velencében és Isztambulban is forgatták, de a legtöbb forgatási jelenetet Budapesten vették fel.

A képen Hanks a stáb tagjaival látható: Jon Donahue (színész - balra), Sian Turner Miller (smink - vörös hajjal), Allison Diamond (Tom Hanks személyes asszisztense - sapkában), Marián Linda (második rendezőasszisztens - felül) és Elizabeth Hanks (színésznő, Tom Hanks lánya - jobb szélen).

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A kódjátszma

A kódjátszma egy angol-amerikai életrajzi dráma, ami mostanában nagy népszerűségnek örvend a mozikban. Mivel sok embertől nagyon pozitív véleményeket hallottam a filmmel kapcsolatban, ezért, mikor volt egy szabad délutánom, beültem megnézni a filmet.

 

Azt kell mondanom, egy kicsit tartottam tőle, mert alapjában véve nem rajongok az efféle filmekért, de végül kellemesen csalódtam. A film főszereplője Alan Turing (Benedict Cumberbatch), egy zseniális matematikus. A film azt szemlélteti, hogy a második világháborúban a pusztító lőfegyverek, bombák és tengeralattjárók mellett a matematikusoknak is hatalmas szerepe volt az angol győzelemben. A történet arról szól, miként próbálja meg Alan 3 társával együtt feltörni saját ötletével, az Enigmával, a nácik által fejlesztett és alkalmazott kódrendszert. A film során ezt a folyamatot követhetjük nyomon, láthatjuk azt, hogy hogyan és miként próbálják teljesíteni ezt a lehetetlennek tűnő feladatot. Az elején még nem hittek abban, hogy sikerülhet feltörni a kódot, kételkedtek Alan módszereiben, mivel az sokkal precízebb és időigényesebb munka volt társaiénál, és ráadásul nem is volt garantálható a biztos siker. Tény, hogy a feladat egyáltalán nem volt könnyű, sőt, lehetetlennek tűnt. Az ellenség ugyanis mindennap megváltoztatta a kódot, ezért minden sikertelen nap után újra kellett próbálkozni. És ez mindig így is történt, hiszen több milliónyi variáció létezett. És hogy miért kellett volna feltörni ezt a kódot? Mert ezzel a kóddal az angolok olyan információkhoz juthattak volna, amik létfontosságúak voltak a háborúban. Tudomásukra juthatott volna a németek taktikája, és ezáltal több ezer ember életét menthették volna meg.

A filmben Alan vívódását és belső harcát is láthatjuk arról, hogy vajon felvállalja-e azt, hogy meleg. Nehéz volt döntenie, mivel akkoriban ezt még egyfajta betegségnek tartották.

A film szerintem mindenkinek remek kikapcsolódást nyújt. A színészi játék nagyon jó, és a humor sem marad el. Érdekes az is, hogy a karakterek mennyit változnak, hogy alakulnak át a film során. Az tetszik a legjobban benne, hogy nem tudod, mi is fog történni, és hogy egyszerre tragikus, megrendítő és izgalmas a történet. És hogy feltörték-e a kódot? Alan felvállalta azt, hogy meleg? Ezekre a kérdésekre mind választ kapsz, ha megnézed a filmet.

Tóth-Stella Zita (AKG, 9. évf.)

Kódjátszma (The Imitation Game, 114’, 2014)
Rendezte: Morten Tyldum
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Keira Knightley, Matthew Goode

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

John Green: Papírvárosok

Először a Csillagainkban a hibát olvastam, és mint sok más tinilány, én is szívembe zártam a rákos fiatalok és szép szerelmük történetét. Aztán, mint lelkes olvasó, belájkoltam az író oldalát.

Mivel naponta vagy milliárd posztja van, nem szoktam őket elolvasni vagy megnézni, de egy idő után felfigyeltem a „Paper Towns” posztokra. Elképzelni se tudtam, mi lehet, aztán végre jött egy előzetes, amiből megtudtam, hogy ez bizony nem valami szervezkedés vagy hasonló, hanem John Green egyik könyvének filmes adaptációja, amiben Cara Delevingne, az éppen felkapott modell játssza a fantasztikus és hihetetlen Margo Roth Spigelmannt. Aztán betévedtem a könyvesboltba, és megláttam a Gabo kiadó legújabb könyvét. Kimondhatatlanul boldogan szaladtam a polchoz, eszembe sem jutott ugyanis korábban, hogy máris lefordították a könyvet.

A történet Quentinről (Q-ról), a végzős fiúról szól, aki – mióta találtak egy halott férfit a parkban –szerelmes Margóba. A lány népszerű az iskolában, jól tanul, és ráadásul hihetetlen kalandokat talál ki és visz véghez (nem írom le, hogy miket, ugyanis ezért érdemes elolvasni a könyvet). Aztán egy éjszaka Margo bemászik Q ablakán, és megkéri, hogy kísérje el őt, hogy megbosszulhassa „barátai” hazugságait. A 11 pontos terv utolsó pontja a SeaWorldbe való betörés. Ebbe, bár Q egy nagyon rendes és előrelátó fiú, mégis belemegy a lány kedvéért. Aztán Margo másnapra eltűnik. Senki nem tudja, hova mehetett, de mivel máskor is csinált már hasonlókat, mindenki biztos benne, hogy pár napon belül visszatér. Ám mikor már a sokadik napon sincs semmi hír róla, mindenki aggódni kezd. Q megtudja, hogy Margo minden egyes eltűnésekor nyomokat hagyott maga után, hogy a szülei megtalálhassák, ám mivel a lány már betöltötte a 18-at, és a szülei megharagudtak rá, most nem hajlandóak keresni őt. Q ezt úgy veszi, hogy Margo biztosan neki rejtette el a nyomokat. Mikor egy nap leengedi Margo redőnyét, egy plakátot talál rajta, ezt egyértelműen jelnek veszi, és a barátaival együtt nyomozásba kezd.

Míg a nyomok egyre közelebb viszik a lányhoz, a barátai iskolai élete is rendeződik. A „nyomi” fiúk, vagyis a két barátja népszerűek lesznek, és eljutnak a végzős bálba. Q közben próbál rájönni, mit rejtenek Whitman sorkiemelővel megjelölt sorai, miért ment el Margo, és hogy ki is ő tulajdonképpen. Ki Margo valójában?

A regény, bár szerintem a története kevésbé ütős, mint az Alaska nyomábannak vagy a Csillagainkbannak, de jól olvastatja magát, nagyon humoros, és cseppet sem szomorú. Érdemes elolvasni, már csak azért is, hogy megtudjuk, mik azok a papírvárosok. A befejezés nem hollywoodi, de nem is nagyon szívkitépős, hanem valós. Ezzel pedig remélem nem árultam el semmit. És ha valaki a könyv végére lapozna, mert nem bírja a feszültséget, akkor is jó olvasmány, mert vannak még megdöbbentő és szórakoztató jelenetek. Az író eddigi legkönnyedebb regényét pedig, mint már említettem, hamarosan a mozikban is megnézhetjük. Remélhetően hasonlóan illeszkedni fog a könyvhöz, akárcsak legutóbb, mert akkor ez is óriási siker lesz.

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)

John Green: Papírvárosok (Paper Towns, Gabo Kiadó, 384 o., 2015)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Shakespeare és a fürdőkád

Nemrégiben a Pesti színházban megnéztem a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabot. Nem nagyon volt kedvem elmenni, de megvolt a jegy, szóval menni kellett.

Unottam adtam le a kabátomat a ruhatárba, unottan ültem be a nézőtérre, és unottan azon gondolkoztam, hogy mennyi minden más dolgot lehetne csinálni az idő alatt, amíg itt vagyok. Amikor elkezdődött a darab, valami pantomimes jött elő, és egy lepedőre tette az előre odakészített papírhajót. Ezután behúzott egy locsolócsövet, és megmutatta, hogy az működik. Utána széles mosollyal az arcán felénk fordította a csövet. Ekkor jöttem rá, hogy nem is lesz ez annyira rossz.

A darabban kétpercenkén poénok hangzottak el (amik nem voltak erőltetettek), és az egész mű meg volt spékelve egy bravúros szereposztással. Most pedig joggal kérdezheti bárki, hogy mégis, mi köze van a fürdőkádnak ehhez a darabhoz. Erre nagyon egyszerű a válasz: a fürdőkád fontos eleme volt a darabnak. Voltak olyan szereplők, akik folyamatosan a fürdőkádban voltak.

Nálam kisebbeket nem láttam a nézőtéren, de jobb is, hogy a szülők a kicsiket nem hozzák el, mert erre a darabra bőven ráfér egy 12-es karika. Az előadás tehát végül is nagyon tetszett, kellemesen csalódtam benne.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf)

William Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok (Pesti Színház)
Rendező: Marton László

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Harc a PET palack ellen

Korunkban egyre nagyobb mennyiségben bocsátunk PET palackot a környezetünkbe, és bele sem gondolunk, mennyi kárt okozunk ezzel a Földnek és saját magunknak is. Három gimnazista srác (Iványi Tamás Gergely, Márkus Tamás és Czikkely Márton – Városmajori Gimnázium) arra vállalkozott, hogy egy projekt keretein belül bemutassa a PET palack tulajdonságait, és megoldásokat kínáljon a palackmennyiség visszaszorítására. Ezzel pedig sikerrel pályáztak arra, hogy képviseljék Magyarországot a Svéd királyság által szervezett nemzetközi versenyen.

A munkát azzal kezdték, hogy egy 500 fő bevonásával végzett felmérésből kiderítették, hogy egy átlag magyar polgár megközelítőleg ugyanannyi csapvizet és ásványvizet fogyaszt évente. Ebből következik, hogy kb. 200 db másfél literes PET palackot használunk el évente, fejenként. Nem kevés, pedig ez csak az ásványvizes palackok száma.

Na de mit is tudunk a PET palackról, ami miatt ijesztőek az előbb felsorolt adatok?

A PET kémikusul polietilén-tereftalát, egy hatalmas, polimerizált szén alapú molekula. Egyes előnyösnek vélt tulajdonságai miatt egykettőre a gyártók kedvencévé vált. Stabil, tehát nem bomlik le, így hosszú ideig lehet használni. Ennek ökológiai hátránya az, hogy a palack készítéséhez igénybe vett nagy mennyiségű szén nem kerül vissza a körforgásba. A PET lebomlási ideje nem ismert, mindenesetre nagyon hosszú. A másik, az ipar számára előnyös jellemzője az, hogy igen ellenálló. Nem lehet feloldani sem koncentrált savakban, sem lúgokban, sem ismert szerves vagy szervetlen oldószerekben. Végül pedig az olcsó alapanyagok és előállítási költségek teszik vonzóvá.

Arra viszont nem gondolnak, hogy használat során mennyi veszélynek vagyunk mi, fogyasztók is kitéve. Ugyan az apróbetűs részben ott van a fólián, hogy fénytől óvni kell – de őszintén, mind láttunk már Balaton-parti büfék vagy nyári grillezés során, akár órákon át a napon álló palackot. Ennél rosszabbat nem is tehetnénk azzal, amit aztán el szándékozunk fogyasztani. A fiúk el is magyarázzák miért:

„Vettünk két félliteres PET palackot, és a tartalmát kicseréltük desztillált vízre. Az egyiket két napra kitettük a napra, a másikat pedig egy fénytől elzárt szekrénybe helyeztük” – magyarázta a kísérletet Marci.

Az eredmény az lett, hogy az UV fénynek kitett palackba 12%-kal több anyag oldódott az azt alkotó anyagokból. Azt, hogy ez miért káros, már nem is kell magyarázni. Ezen kívül, elégetve a palackot – ami igen gyakori eljárás – rákkeltő vegyületek szabadulnak föl. Az pedig sokkoló, hogy mennyi baktérium él a csavaros kupak alatt, amiket még egy alapos mosogatással sem tudunk eltüntetni.

És hogy mit javasolnak a fiúk e nem éppen ideális termék helyett?

Ne féljünk a csapvíztől! A mostanában divatos tévhitekkel ellentétben semmi ártalmas nincs benne. Még annyi klór sincs, ami a szervezetünkre bármennyire is káros hatással lenne. Ha furcsamód mégis rettegnétek a szomjoltás eme formájától, létezik egy nagyvárosi bennszülötteknek igen meglepő, mégis egészen kézenfekvő megoldás. Hétvégenként tegyetek rövid túrákat a természetbe, és kutassátok fel a bevizsgált forrásokat. Meg fogtok lepődni, a kutatás során találkoztak majd olyan családdal, akik hétvégén az erdőből hozzák el azt a vizet, amit aztán egész héten fogyasztanak. Ha pedig ez a megoldás sem tetszik, a legkézenfekvőbb, hogy PET palack helyett használjatok inkább zárható üveget.

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)

A cikk megírásához segítséget nyújtott: Czikkey Márton

A Városmajori Gimnázium csapata képviseli Magyarországot a Stockholm Junior Water Prize nemzetközi döntőjében, a stockholmi Víz Világhéten, 2015. augusztus 22-27. között. Díjnyertes dolgozatuk címe: The Secrets of Drinking Water.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Vizsgázás a Börzsönyben

A harmadik hetedikes témahét a Börzsönyben volt, a Csattogó völgyben, Kismaros mellett. Igazán nem tudtam, hogy mire számítsak: bulizni fogunk a héten, vagy tanulás lesz ezerrel, mert a hét végén lesz egy vizsga – közben meg mindenfélét osztályoznak, és ez egy fél epochát ad majd ki… de csak szépen sorban, kezdem is az elején.

Hosszú hétvégés vasárnap 10 óra volt, mikor találkozott az évfolyam a Nyugati pályaudvarnál. Az ötnapos táborba mindenki hozta a bőröndjét, csomagját. Én szerintem jobban izgultam, mint a többiek, mert bármilyen hihetetlen, még sosem utaztam vonaton. Verőcére érve felszálltunk egy buszra, és 5 perc múlva már ott is voltunk a táborban. A táj nagyon szép volt, mindenhol fák és virágok voltak, főleg pitypangok, és folyton azzal szórakoztam, hogy elfújtam őket. 30 kis faházikó volt egymás mellett, mindegyik hatágyas, de addig könyörögtünk, míg végül nekünk beraktak egy pótágyat is, hogy heten is elférjünk. A házak előtt volt pár kerti pagoda, utánuk 2 röpi-, és egy kosárpálya, meg egy nagy mező, amiről később derült ki, hogy egy focipálya. Hátul egy nagy medence, elöl pedig a patrónusi házak, ahol általában gyülekezni kellett. A közelben még egy előadóterem és az ebédlő volt. A medencéről annyit, hogy az volt a legjobb a táborban, mert aki nem hozott fürdőruhát, előbb-utóbb úgyis vizes lett, mert a fiúk egymás után lökték be a lányokat a vízbe. Na, erre a sorsra jutottam én is.

Az első nap nagyon unalmas volt. Először Marsi tanár úr tartott egy előadást a Börzsönyről, ami nem nagyon kötött le. Tanultunk a bogarak begyűjtési módszereiről is. Ezek közül az egyik volt a talajcsapda, amit el is kellett készíteni csapatokban. Egész jól sikerült szerintem, de az eredmény lehangolt: 14/20.

Az első este nagyon király volt. Sokáig beszélgettünk mindenféléről, meg sokat nevettünk, főleg Piri miatt, aki minden egyes másodpercben azt kérte, hogy mutassam meg a képet a telómról. Egy idő után az agyamra ment, de belefért, mert a képen Orlando Bloom szerepelt. Ezt „szépítette” az erős testszag a szobában, mivel a fürdő (mondjuk úgy) nem volt kulturált, így az első napon senkinek nem volt kedve fürdeni.

Másnap szörnyű feladatot kaptunk: rajzoljuk fel az egész tábor térképét arányosan egy lapra. Szóval kaptuk sok-sok grafitot, egy A2-es lapot és mérőszalagokat. Egy idő után mindenki megbolondult a feladattól, mert 3-szor kezdtük újra, és nem jutottunk semmire. Az utolsó napon, amikor még dolgozhattunk, egy tanár segítségével elkezdtük, és majdnem be is fejeztük. Végül nem lett tökéletes, de ez egyáltalán nem érdekelt akkor minket.

Amúgy reggel korán kellett kelni egy szorgalmi feladat miatt, amire a tábor végén megkaptuk az 5 pontot. Szerdán volt egy nagy kirándulás, csibénként, útközben különböző feladatokkal és próbákkal. Jó volt, azon kívül, hogy nagyon elfáradtam a végére. Amit még nem említettem, az a sok-sok előadás volt, és hogy kimentünk a patakhoz vízi állatokat halászni, vízi növényeket szedni vagy fákat elemezni. És egyre csak gyűlt a tudásanyag.

Az utolsó nap reggelén már 6-tól lehetett vizsgázni. Hál' istennek, csoportosan. Mi egy jó időpontot szereztünk, 7:30-ra. Egyre csak jöttek az infók, hogy a vizsgázók milyen eredményeket kaptak (max. pontosról nem is hallottunk), és csak nőtt a feszültség. Végül a vizsgán nagyon megkönnyebbültünk a könnyű kérdések miatt, bár Nádori tanár úr az egyik jó válaszom után elkezdett röhögni, ami kicsit megzavart, de utána mindnyájan 10 pontot kaptunk. Remélem, nem néztek hülyének, amikor az egész tábort átszelve kiabáltuk az eredményünket. 10 órára mindenkinek be kellett csomagolni (amit senki sem bánt), és elindultunk a busszal. Szerintem a két buszsofőr elég sokat ihatott előző este, mert egyszer rossz helyre vittek minket (amit abból is tudtam, hogy amikor a patrónusom megkérdezte, hogy hol vagyunk, azt mondták, hogy nem tudják), másszor meg vagy 10-szer tolattak vissza a rendes útra. A vonatút már simán ment, ott nem kanyarodtunk el rosszfelé. Mire 3 óra lett, a pályaudvar megtelt szülőkkel, akik boldogan várták gyerekeiket, és diákokkal, akik annyira nem voltak lelkesek a szüleik irányába, de boldogak voltak, hogy vége a tábornak. Negyed óra múlva már egy hang sem volt a peronon.

Graur Lilla (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Táplálkozzunk egészségesen!

Gyakran felteszik az embernek a kérdést: egészségesen táplálkozol? Vajon mi az egyáltalán, hogy egészséges táplálkozás?

Olyan mintaétrend nincs, amit ha bemagol az ember, és csak azt követi, akkor egészségesen táplálkozik. Az egyik legfontosabb alapelv a változatosság. Ha változatosan táplálkozik valaki, valószínűleg minden számára hasznos anyag a szervezetbe fog jutni. A zsírok, szénhidrátok fogyasztása nem hizlal, a túlzott fogyasztásuk hizlal. Az ajánlott energia-bevitel 20-30%-át zsírokból, 15%-át fehérjékből, 55-60%-át szénhidrátokból érdemes fedezni.

A táplálékbevitel napi eloszlását tekintve érdemes reggelire a legtöbb ételt fogyasztani, és vacsorára a legkevesebbet. Ha valaki egész nap nem eszik, hajlamos a bevacsorázásra. Fontos, hogy naponta akár ötször is étkezzünk, de sohasem annyit, hogy úgy érezzük, kipukkadunk. A vitaminbevitelre is oda kell figyelni, ha valaki változatosan étkezik, akkor elegendő vitamint fog magához venni. Vitamintúladagolás létezik, azonban ha az ember nem fogyaszt nagy dózisban mesterséges vitaminokat, ez gyakorlatilag lehetetlen. És mindig pótoljuk a folyadékokat, napi 3-4 litert.

Ha valaki fogyókúrázni akar, nem elég azt mondani, hogy akkor majd nem eszek egy hétig, és lefogyok. A drasztikus diétával történő fogyás fele az izomból származik, mely a zsírokat égeti, tehát ha az ember visszatér a normál étrendjéhez, a kevesebb izom kevesebb zsírt fog elégetni, és ez a fogyókúratípus hosszú távon hízáshoz vezet. A táplálkozási arányok megtartásával kell fogyni, fokozatosan, kitartó munkával. Ez a fogyókúra lesz eredményes.

Amennyiben felkeltette az érdeklődésedet a téma, részletesen olvashatsz róla Boros Szilvia: Sporttáplálkozás című könyvében (Krea-Fitt Kft. 2008).

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mary Poppins – avagy egy (hosszú) musical egy hosszú nap után

Egy kifejezetten hosszú és boldog nap után ültem be a családommal a Mary Poppinsra. A szereposztás kifejezetten jó volt, például Oroszlán Szonja játszotta a főszereplőt. Az előadásnak már 10 perce mennie kellett volna, amikor kijött az egyik szereplő, hogy gond van a hangtechnikával, ezért csúszni fog az egész. Ezután 10 perccel később megint kijött, hogy még mindig nincs megoldás, és nyugodtan menjünk ki levegőzni, és nézni a 4-es 6-os villamost, mert majd szólnak, ha megoldódott. 20 perc múlva kiszóltak, hogy mehetünk vissza. Így 19:50-kor kezdődött el az előadás.

Rólam tudni kell, hogy nem olvastam vagy láttam korábban ezt a darabot, és csak annyit tudtam, hogy van ez az esernyős csaj, aki repked, aztán helló. Az előadás nagyon tetszett, mert jól játszottak a szereplők, és a dalok is fülbemászóak voltak. Az „effekteken” lehet még mit csiszolni, mert amikor például Mary a seprűt ellökte magától, aztán visszahúzta, az jó volt, csak ezt megcsinálta 20-szor, és egy idő után mindenki meglátta a madzagot.

Azért, hogy valami jót is mondjak a technikáról, megírom, hogy az előadás úgy fejeződött be, hogy Oroszlán Szonja „elrepült” a színpad felett egy világítós esernyővel – ezzel nem volt ilyen probléma. Összességében jó volt darab, nekem nagyon tetszett.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf.)

Mary Poppins (Madách Színház)
Rendező: Szirtes Tamás

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Én még sosem – Kemény Zsófi könyve

Kemény Zsófi regényét már régen kiszemeltem magamnak. Először is a 16+ karika hívta fel a figyelmemet a könyvre (olvastam én már a „gyerekpolcról” is felnőtt könyvet), meg a cím, ami – lássuk be – elég sejtelmes. Végül, sok tipródás után, két könyv közt vacillálva, ezt vettem meg, abban a hitben, hogy egy kellemes tiniregényt fogok olvasni. Olyan könnyed, „budapesti fiatalok élete” hangulattal, meg vicces jelenetekkel, na és persze igazi sztorival, nem olyan légből kapott „ilyen nincs is” történetre vártam. Hát, ha vártam, ha nem, nem azt kaptam, amire… A regény telibe fröccsentett egy nagy adag… elmondom mivel.

A történetet három fiatal írja le. A sportoló, Toma (vagyis a szőke herceg), Ágó, a fura fiú, akinek nehéz életére apróbb jelenetekből nyerünk bepillantást, úgy, hogy csak a könyv végére tudjuk összerakni az egészet, és Eszter, a LÁNY. Az alap igazándiból annyi, hogy ők hárman egy szilveszteri buliban vannak, ahol Eszter és Toma szerelmesek lesznek egymásba, Ágó pedig (akiről megtudjuk, hogy ő lesz itt a bonyodalmak forrása) mindenkinek beszólogat, és nagyon idegesítő. Az első 40 oldalon tehát zajlik a szilveszter, és persze isznak a szereplők. Ez ekkor még annyira nem volt feltűnő, bár igaz, hogy 17 évesek, de hát szilveszter, meg ilyenek – erre tudtam fogni ezt. De az, ahogy beszélnek, azon az idegen nyelven, az egyszerűen katasztrófa. Például: „Váá”, leb*sznád és offos technika, meg hasonlók. Én ezzel az egész szóhasználattal úgy voltam, hogy ez nagyon mai, de azért egy regényben, még akkor is, ha ez a stílusa, hát, nekem nem tetszik. Aztán, mikor vége van a szilveszternek ,kezdődnek a bonyodalmak. Hogy akkor mi van a két szerelmes között, tulajdonképpen ők sem értik, és hogy ki az a lány, akivel Toma találkozik, erre is csak a regény végén derül fény. Valamint megkezdődik a slam poetry „rész”.

Eszter és Toma itt (az előadáson) találkoznak újra, és aztán a szálak is itt varródnak el, félig-meddig. Ágó különleges és megmagyarázhatatlan dolgokat művel, amik néha jól sülnek el. Az írónő például bemutat egy gyönyörű és létező barlangot, és egy kupolát is, ami szintén itt, Budapesten található.

Pár héttel azután, hogy a regényt elolvastam, Kemény Zsófi az iskolánkba látogatott. Beszélt magáról, a regényről, de a slam poetryről is. És ez a beszélgetés sokkal közelebb hozta a regényt. Így volt egy személy, akihez kötni tudtam, és máris tisztábban tudtam az egészre tekinteni. Elmondta, hogy írta meg a könyvet, hogy mit jelent neki a slam poetry (érdemes rákeresni YouTube-on, hogy tisztában legyünk vele, mi is ez), hogy ez egy olyan közeg, akik szívesen látnak új tagokat, hogy csettintgetni kell, ha tetszik a szöveg – amire maximum 3 percet kap a slamelő.

Zsófi pszichológia szakra jár, ami részben segített neki a regény megírásában, és megtudtuk azt is, hogy a történet részben valós, akárcsak a szereplők. Ágót például konkrét emberről mintázta, és bár a befejezés nem így történt, de akár ez is lehetett volna.

Nemrég jelent meg Kemény Zsófi verseskötete, a Nyílt láng használata, amit én nagyon várok, mert bár a könyv nem lett a kedvencem, úgy érzem, az írónő még tartogat számomra meglepetéseket. Hátha az egyik a verseskötete lesz…

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)

 Kemény Zsófi: Én még sosem (Tilos az Á Könyvek, 320 o., 2014)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A mi Budapestünk

Az Európai Unió nyolcadik legnépesebb városa, majdnem két millió ember otthona. De mindenkinek van egy személyesebb kapcsolata is a várossal. Ha valaki itt nő fel, innen származik, vagy itt éli mindennapjait, nem hagyhatja hidegen a város. Ezeket a különleges „kapcsolatokat” dolgoztam most fel, főleg a családban, de barátnőknél, külföldieknél is.

A legfiatalabb, akinek feltettem a kérdést, a húgom volt. Ő egy csöppnyi gondolkodás után rávágta, hogy Budapestről neki a koszos utak és a nagy, belvárosi épületek jutnak eszébe, amik nem épp a kedvencei. Ő sokkal jobban szereti a házunkat, ami a külvárosban van. Igaz, majdnem másfél óra, mire bejutunk a városba, de neki megéri. Mindenesetre Paula sokkal inkább a külvárossal szimpatizál, ami pedig éppen annyira Budapest, mint a belvárosi rész.

Aztán jöhetett a mi korosztályunk. Vicces volt, hiszen az összes (évfolyamra járó) barátnőm szinte ugyanazt válaszolta, a „Mit jelent neked Budapest?” kérdésre. Ez pedig a következő volt: „az otthont”. Csenge, igazi pesti lányként, szimpatizál a város nyüzsgésével, a sok külföldivel, és nagyon szeret az Andrássy úton sétálni, főleg, ha napos az idő, és ha sok a külföldi. És Budapest az otthona. Fruzsi a hazájának nevezte Budapestet, ami, ha lehet, egy még szenvedélyesebb megnevezés. Hanna is, bár nem igazán tudta komolyan venni a kérdést, az otthonának nevezte Budapestet. De azért az, hogy a város az élete része, azon is látszik, hogy most, mivel betegsége miatt nem igazán tud moziba járni, egyedül közlekedni, mennyire szomorú emiatt.

Megkérdezve egy luxemburgi barátnőmet, nagyon eltérő választ kaptam. Én is tudom, milyen az, hogy csak a szünetekben hazajárni, és szinte alig ismerni Budapestet, mégis az otthonodnak mondani. Így aztán nem lepődtem meg, mikor egy kicsit elviccelve válaszolta meg kérdésemet: „Nekem egy gigantikus várost jelent, amiben pillanatok alatt el tudok tévedni!” – mondta Eszti. Pár éve még én is így nyilatkoztam volna. Ehhez képest érdekes arra gondolni, hogy ő is Budapestről való, de elsős korától fogva Luxemburgban él, és csak a tanítási szünetekben látogatja meg a várost. Megdöbbentő, hogy én, mióta hazajöttünk, mennyivel jobban megismertem a várost, és mennyi élményt kötöttem Budapest egyes pontjaihoz, ahhoz képest, hogy mikor külföldön voltam, Budapest nem volt más, mint „ahonnan jöttem”.

A keresztanyukám, aki Németországban él, így nyilatkozott arról, mit jelent neki Budapest: „A 90-es évek laza, nyitott, reményekkel teli világát, amikor egyetemistaként szinte mindenfelé voltak barátok, ismerősök. Budapest szabad és kreatív város volt, maga volt a sokszínűség: akkor kezdett a Szigetfesztivál, az Arc, a Toldi mozi, partizás lepukkant gyárépületekben, hegyoldalon, a labirintusban, bányakráterban, hangárban. Mindenfelé művészeti projektek, kiállítások, divatbemutatók, vagyis inkább divatszínházak voltak. Össze-vissza jöttünk-mentünk, nekem ez Budapest, a fiatalság.” Hát igen. A fiatalság. Ehhez még hozzátartozott egy még hosszabb beszámoló rész is, ami ugyancsak a fiatalságról, bulikról szólt, sőt, volt egy kisebb kitérő Budapest történelmére is. Úgy látszik, a nagynénimet megihlette a kérdés, és sok emléket őriz, így igazi betekintést kaphattam a nyolcvanas-kilencvenes évek művészlelkeinek budapesti éjszakáiba. A keresztanyukám ma képzőművészként már Németországban él, így aztán Budapest neki tényleg az örök fiatalság városa maradt.

Anyukám is azt mondta, hogy Budapest fiatalon jó, idősebbként már nem annyira. Ez inkább a fiatalok városa. Apukámnak Budapest a gyerekei szülővárosát jelenti, meg még a munkahelyet. Mást nem nagyon.

Aztán megkérdeztem a nagymamámat, aki esztergomi, és most is ott lakik, bár miattunk szinte naponta jön Budapestre. Ő azt mondta, hogy amikor fiatal volt, nagyon szerette Budapestet. A színházak miatt is, de főleg a boltok városának tekintette. Akkor még nagyon tiszta volt a város, és imádott villamossal közlekedni benne. Ma már az unokáit jelenti neki. Nem is csoda, hogy mindennap látogatja. De ma már sokkal koszosabbnak látja, és eltűntek belőle azok, amik fiatalon még annyira tetszettek neki. Apukám szülei, bár miskolciak, őket is több szál köti a fővároshoz. Mindenekelőtt persze nekik is az unokáikat juttatja eszükbe a város, de régebben, mikor fiatalok voltak, sokszor üdültek Budapesten, sokszor jártak fel színházba. Ezek azóta is kellemes emlékek számukra. Bár ők ma már alig járnak vissza Budapestre, maximum hozzánk.

És hogy nekem mit jelent Budapest? Mindenekelőtt az otthonomat, nekem is. Hiszen ide születtem, a legtöbbet itt éltem, Magyarországon máshol nem is. Most már úgy érzem, nagyon jól ismerem, és ha kell, tömegközlekedéssel eljuthatok bárhova. Egyedül fedeztem fel a várost, akkor, mikor egyedül közlekedtem. Folyamatosan tárult elém Budapest. És ez persze most is tart. Budapest pedig kicsit mindig mást fog majd jelenti nekem.

Az egészből nagyon jól kirajzolódott, hogy mit jelent a különböző korosztályoknak Budapest. Gyerekként még elég idegen ez a zsúfolt, piszkos nagyváros. Aztán, ahogy az ember növekedik, egyre jobban megismeri Budapestet, el se tudja képzelni nélküle az életét. Fiatalon Budapest az, ahol bármi megtörténhet. Akkor igazán tiéd a város. Úgy érzed, mindent tudsz róla, és éjjel-nappal a része vagy. Idősebbként ez már múlté, sokkal inkább eltávolodsz tőle. Néha nehéz azt elfogadni, hogy most már nem te vagy Budapest „kedvence”. Akkor már a munkát és a gyerekeket, a családot jelenti neked. Ami csakugyan fantasztikus, de teljesen más. Aztán nagyszülőként leginkább az unokák Budapest. És persze a gyönyörű, régi emlékek. Budapest mindig és mindenkinek, aki itt él, az élete része, és az már igazából csak az emberen múlik, hogy pontosan mit is érez ez iránt a pezsgő, gyönyörű, folyton változó nagyváros iránt.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Máltán az osztály

Nyelvi éves vagyok az AKG-ban. És mit is jelent a nyelvi év? Hát, rengeteg angolórát, és egy utat külföldre, tapasztalatszerzés céljából. Nekünk ez néhány hete volt esedékes.


Máltára utaztunk, ami elég furcsa volt számunkra, mivel az elődeink mindig Angliába mentek nyelvi kurzusra. Ez az út két szempontból is fontos volt. Az egyik az angol tanulása és a beszéd fejlesztése, a másik pedig az, hogy megismerjünk egy számunkra idegen országot. Kinti családoknál voltunk elhelyezve két-három személyenként, és ez lehetőséget nyújtott arra, hogy jobban megismerhessük a máltaiakat. Majdnem két hetes utunk alatt az itthoni iskolai napokon ott is iskolába jártunk, a hétvégéket pedig Málta megismerésével töltöttük. Az angolóráinkban semmi különleges nem volt, de azért örültem, hogy külföldön lehetek, és ezeken aktívan vettem részt.

Iskola után és hétvégén különböző városokba látogattunk el, volt idegenvezetőnk is, aki mindig mesélt. Nagyon élveztem, végig fényképeztem, és igyekeztem kihasználni, hogy angolul beszélhetek. Voltak olyan napok, amikor átmentünk a környező kisebb szigetekre, és azokat is bejártuk, de főleg csak a környező városokat jártuk be (Málta nem túl nagy, szóval minden környezőnek számít). Meglátogattuk a fővárost, ami szerintem gyönyörű. Természetesen ott is lőttem több száz képet. De nem csak ilyen programokat szervezett nekünk a kinti iskola, volt például két sportnap is, amikor fociztak a fiúk a máltai csapatok ellen.

Beülhettünk néhány tanórára egy máltai iskolában, ami számomra sokat jelentett, mivel részt vehettem angolul egy biológiaórán (mind a két tantárgyat szeretem, de együtt még inkább). Nagyon tartalmas volt ez a közel két hét, és még fürödhettünk is a tengerben. Igazából kicsit sajnálom, hogy mi nem Angliába mentünk, mivel én még soha nem voltam ott, de nagyon hálás vagyok, hogy ott lehettem ezen az „osztálykiránduláson”, mert rengeteg új élménnyel gazdagodtam, és megismerhettem új embereket. Bár kissé furcsa volt nekem, hogy mennyire vallásosak a máltaiak.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)
a szerző képeivel

További képek Máltáról:

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az e-sportról

E-sport, de hát mégis, mi ez? Az E előjelzőt sokszor hallani, pl. e-könyv, e-mail, e-napló, e-bank. A sport meg egyértelmű. Akkor ez valami elektronikus sport lesz?

Pontosan, nagyon ügyes vagy! Ez egy olyan „sport”, amiben általában csapatok küzdenek meg egymással, különböző versenyszámokban. Olyan, mint ha mondjuk fociznának, csak ez a számítógépek előtt történik, és nagyon nagy nyereményei vannak.

Oké, és akkor most egy picit bővebben erről az egészről. Az e-sport mostanában nagyon elterjedt az egész világon. Én nagyon nagy rajongója vagyok, mert nagyon változatos. Összesen kb. 10 sportág van, és ezekből mindenki megtalálhatja azt, amelyiket szereti. Magyarországon egyre népszerűbbek a versenyek, például március 28-án volt egy úgynevezett Esport Fest a MOM Sportközpontban. Itt nagyon sok sportággal találkozhattunk, és aki megnyerte a különböző kupákat, 100 ezer forint fölötti nyereménnyel a zsebében mehetett haza.

Esport bajnokságok

És hogy ez mitől sport? Amerikában például úgy tekintenek egy e-sport játékosra, mint egy teniszezőre. Szintén Amerikában már van e-sport ösztöndíj is, és van olyan egyetem, ahol tanítanak „játszani”. Gondoljatok bele, milyen lenne egy ilyen beszélgetés:

– Hé, skacok, ti milyen sportot fogtok tanulni az egyetemen?
– Én megyek amerikai focizni.
– Én meg teniszezni fogok.
– Á, ez mind semmi, én LOL-ozni fogok.
– Aha, egészségedre. Ú, már ennyi az idő? Bocs, mennem kell, a hátralévő életemben nem lesz időm veled beszélgetni! Csá!
– De hát most mi a baj, srácok?

Szerintem elég poén lenne.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf.)
esport bajnokság fotók: Helena Kristiansson

Az esport magyar képviselői: https://www.facebook.com/esportmilla


LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mivel jár egy komoly tanulmányi verseny

Év elején, egy csöndes, átlagos töriórán hallottunk először a Kreatív Történelem Versenyről, ami a Pécsi Tudományegyetem szervezésében immár harmadik éve került megrendezésre. Mind az osztályunkból, de az egész évfolyamról, sőt az iskolánkból is sokan indultak ezen.

A verseny érdekesnek tűnt, nem annak a magolós fajtának. A csoportmunkán, a kreativitáson, az önálló információszerzésen volt a hangsúly. A török hódoltság korának Magyarországa volt a téma, amit mi nyolcadikban tanulunk, szóval ez is ideális volt (így több esélyünk volt a fölöttünk járó gimisekkel szemben). Így hát hosszas huzavona után – hogy mi legyen a csapatnév –, Banu klán néven jelentkezett is a versenyre a négy lányból álló csapatunk. És mit jelent a név? A Banu egy török női név, a jelentése „nő”, így a csupa lányból álló csapatunkra méltán passzol a Banu klán elnevezés.


A csapatunk

Egy ideig ez az egész verseny nem tűnt másnak, mint egy jövőbeli mókás feladatnak. Aztán olyan november közepén kezdtünk rádöbbeni, hogy jé, mindjárt itt az első forduló, bele kéne húznunk. Azt el kell árulnom, hogy sajnos az első forduló leadandó feladata nem igazán készült igazi csapatmunkában. Végül egy kicsit zötyögősen és kapkodva, de elkészült a munka. Elárulom: nálam, az első forduló leadásának hétvégéjén az egész nap erről szólt, a szobámba pedig alig lehetett belépni, akkora volt a munka. És szinte az egész család segített. Mondjuk ez kimerült a ragasztásban, és abban, hogy apával majdnem sikeresen teljesen elégettük a csak megpirításra és régiesítésre szánt térképet.

És beadtuk az első fordulót. Óriási a megkönnyebbülés, de az izgalom is, hogy vajon továbbjutunk-e. Sok-sok várakozás után a verseny oldalán végül megjelent, hogy melyik csapat jutott tovább. És a Banu klán bizony, épphogy csak, de továbbjutott. Na, ekkor már megfogadtuk, hogy a második fordulóra belehúzunk, a csapatmunkából is mindenki kiveszi majd a részét, és legfőképp, időben elkezdünk foglalkozni a feladatokkal.


A verseny

Ebből az lett, hogy a leadás előtt két héttel a csapatunk végre elkezdett foglalkozni a munkával. De akkor gőzerővel. Több napon este nyolc után is a suliban maradtunk, és olvastuk a nehéz nyelvezetű könyveket, interneten keresgéltünk, hogy létre tudjuk hozni a saját hódoltság kori bortermelésünket, és belelássunk az akkori gazdaságba, mert bizony ez volt a feladat. Szerintem még sose töltöttünk annyi időt a Szabó Ervin Könyvtárban, mint a verseny folyamán. Már megvolt a szokásos asztalunk, és a szokásos részei a könyvtárnak, ahol kutakodunk. És végül, mikor már csak pár nap volt a beadásig, olyan szinten végeláthatatlan volt a munka, hogy nem is láttuk a végét. Egy szabad másodpercünk se volt.

Ha meg-megálltunk is egy pillanatra, elkezdtünk őrjöngeni, felhangosítottuk a zenét, de utána max. két perccel már kétségbeesetten egymással üvöltöztünk, hogy nem szabad kizökkeni, dolgoznunk el, még nagyon sok van hátra. Hát igen. Ez az egyik nagy hátránya annak, hogy ha a csapat legjobb barátnőkből áll. Mondjuk, lehet, hogy egy kicsit megviselt minket ez, de legalább tanúsította, hogy ha nagyon kell, összetartóak tudunk lenni a legnagyobb krízishelyzetben is.

Mondjuk tény és való, hogy kicsit túl is reagálhattuk a dolgot. Az est tetőpontja tényleg az lehetett, mikor annyira elvesztünk a sok dologban, hogy a neten kikerestünk egy kék vonalat, amit bármikor hívhatnak a tinik, és felhívtuk. Szerencsére foglalt volt, és akkor kicsit végre visszazökkentünk a valóságba. Kínunkban röhögtünk.

A II. forduló azért volt stresszesebb, mert ez most a döntőbe jutásról szólt, a 8 legjobb csapat jutott be a döntőbe. Nyilván, mi is be akartunk kerülni, de csak a közben jöttünk rá arra, hogy ez akár lehetséges is. És akkor valami olyat akartunk csinálni, ami tényleg klassz, ami miatt bejuthatunk a döntőbe. Így tényleg beleadtunk apait-anyait, és egy társasjáték valamint egy napló is elkészült.

És utána a várakozás. Most már elszántak voltunk. Be akartunk jutni a döntőbe.

Mikor már azt hittük, tényleg reménytelen ez az egész, érkezett egy levél a töritanárunktól, hogy megvan. Bejutottunk! Fantasztikus érzés volt. Hogy akartad, és megcsináltad, és sikerült. A sulinkból rajtunk kívül még egy tizedikes csapat jutott be. Érdekes, de nem sokat érintkeztünk velük, konkrétan, a döntőig nem is ismertük őket. Ez nem amiatt volt, mert versenyben, ellenük voltunk, csak a felkészítő tanárunk is más volt, más évfolyamra jártunk, és nem is erőltettük a találkozást. A döntőre nem sok időnk volt készülni, mert egy félreértés miatt későn jutott el hozzánk az anyag, így a történelemtanárunk sok mindent magára vállalt, és segített nekünk. Igazából e nélkül fel se tudtunk volna készülni a döntőre. Mondjuk nekünk az nagyon nagy dolog volt, hogy egyáltalán bejutottunk a döntőbe. Országosan benne az első nyolcban, nyolcadikosan! Kicsattantunk az örömtől.

A döntő előtti hét csak a versenyről szólt. Késő estig voltunk a suliban, csináltuk a bemutatkozó videót, tanultunk, készültünk. Aztán elérkezett a péntek, töriórára már nem is kellett mennünk, indultunk a vonathoz. Ekkor találkoztunk először a másik csapattal, szemtől-szembe. Volt egy kis feszültség a levegőben – hiszen azért mégis egy versenyre mentünk, ráadásul ők már tapasztaltabbak, nagyobbak is voltak nálunk. A másik csapat, a Turkish Delight, már a tavalyi versenyen is a döntőbe jutott, akkor az ötödikek lettek.


Tizedikesek

A vonatút nagy részben a tanulásról szólt, de ezt kb. én vettem csak komolyan a csoportból. A többiek akkor komolyodtak el jobban, mikor Pécsen, leszállva a vonatról, találkoztunk pár másik csapattal. Mindegyik versenytársunk feszült figyelemmel várakozott, mi pedig megérkeztünk, legkisebbként, zajongva, és mindenki furcsán méregetett minket. Na, hát ekkor már meg akartuk mutatni, hogy azért nem akárkivel van dolguk… Így, a döntő előtti este az egész csapat a törikönyv felett aludt el, de még ezelőtt részt vettünk egy kiállításon, ahol a verseny alatt beérkezett legjobb munkákat állították ki.

Rátaláltunk a társasjátékunkra és a naplónkra, sőt, az évfolyamunkról induló csapatok pár munkájával is találkozhattunk. Ekkor már átéreztük, hogy ez egy komoly verseny, és az egész országból érkeztek ide nyerni vágyó csapatok. A főnyeremény egy 50%-os tandíjkedvezmény volt a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi vagy Közgazdaságtudományi Karára, sikeres felvételi esetén, egy tanévre. Mindenesetre nekünk ez a verseny egész évben „csak” a töriverseny volt, ami tök jó, meg néha nehéz… de úgyse jutunk be a döntőbe. Erre most ott álltunk, és ez klassz volt. Nagyon klassz.

A szállásunkon a csapatok bemutatkozására is sor került. Vagy nevettünk vagy meglepődtünk, de mindenképpen nagyon izgalmas volt látni más csapatokat, amik olyanok, mint a miénk, de mégis mások. Végül elvonult a Banu Klán csapat a szobájába, ahol csak mi voltunk – ez volt az előnye annak, hogy csak lányok voltak a csapatunkban. Este mindenkit szétvetett az izgalom a másnapi döntő miatt. A reggelre alig emlékszem, csak az maradt meg, amikor a másik AKG-s csapattal gyalogolunk át a verseny helyszínére a pécsi utcákon.  Egységes szoknyánk volt, amit még a verseny előtti héten szereztünk be.

A döntőben több olyan feladat volt, amiket csoportban oldottunk meg. Nem mondom, hogy könnyű volt, tényleg nagyon nehezek voltak a feladatok. Volt, amiről azt hittük, hogy tök jól sikerült, de mégsem úgy volt, és volt, amiről azt hittük, elrontottunk, de mégsem. Voltak nagyon profi csapatok is, akiket csak ámulva néztünk, hogy hogy tudhatnak ennyi mindent. Hát igen, ha jövőre is indulunk, már jobban fogjuk tudni, mire kell számítanunk, hogyan kell készülnünk. De azért szerintem hősiesen „harcoltunk”, mindenki nagyon koncentrált.

Aztán a verseny végén izgultunk az eredmény miatt, és reménykedtünk, de mi a nyolcadik hellyel is nagyon boldogok lettünk volna. Így, mikor az eredményhirdetésen végül az ötödik helyre soroltak minket, alig hittünk a fülünknek. A másik AKG-s csapat pedig a hetedik helyezést érte el végül. Az első az a csapat lett, amelyik eddig mind a három megrendezett versenyen elvitte az első helyet. A most végzős diákokból álló csapatban van, aki történésznek készül. De jövőre ők már nem jönnek, így a verseny „új elsőket keres.”

A pécsi kirándulás végül egy városnézéssel zárult, a tanárunkkal együtt, aki ott volt velünk a döntőben, és végig nagyon sokat segített a csapatunknak. A délután jó hangulatban telt, én teljesen fel voltam dobva a helyezésünk miatt.

Az egész verseny hihetetlenül élvezetes és jó volt. Önmagunkat is kipróbálhattuk más helyzetekben, mikor nem csak az osztálytársaink előtt kellett megszólalnunk, vagy hogy csoportmunkában mennyire tudunk jól együttműködni.

Ha szereted a törit, egy ilyen verseny után csak még jobban megszereted. Teljesen belevonódhatsz egy témába a kreatív ötleteiddel, azzal, hogy hogyan valósítod meg az adott feladatot. Te magad kutatsz a témában, és úgy dolgozod fel azt, ahogy a saját fejedben átlátod. Ezek mind olyan dolgok, amiket fantasztikus érzés megtapasztalni, és ez a verseny nagyon jó alkalom rá. Ráadásul nagyon kedvesen fogadnak a döntőben is, és szinte el is felejted, hogy egy versenyen vagy. A szervezés is szívből jött, látszott, hogy nagyon sok munka van az egészben. És lehet, hogy a Banu Klán jövőre is összeáll, és tanulva a hibáiból, újra indul a versenyen. És a döntőig meg se áll. De hogy hogy lesz, azt még senki se tudja. De szeretnénk, az biztos.

A Banu Klán csapat tagjai: Sándor Csenge, Somogyi Hanna, Szarka Fruzsi, Somos Emma
Felkészítő: Lőrinc László

Somos Emma (AKG, 8. évf.)
fotók: kreativtortenelem.hu

Középiskolai történelmi tanulmányi verseny a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézete és a PTE Babits Mihály Gyakorló Gimnáziuma és Szakközépiskolája szervezésében.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nagyüzemi állattartás – avagy hiedelmek és a valóság

  • Ha körbe kéne sétálnia tíz sertésnek az istállót, egy biztosan meghalna.
  • Be sem mehettünk a telepre az egészségügyi előírások miatt.
  • Miért tartanak macskát egy sertéstelepen?
  • Minimum tizenhármat kell fialnia egy kocának.
  • Ötlábú malac!


Mi jut az embernek először eszébe a nagyüzemi állattartásról? Sok állat! Tömeg! Kis terület! Embertelen körülmények! Ezeknek az állításoknak egy része igaz, de korántsem az összes. Valóban sok állat van, azonban a szigorú előírások miatt nincs kisebb helyük, mint a falun tartott disznóknak: tizenegy személyes blokkokban vannak. Az állatok egyébként sem tudnának mit kezdeni a sok hellyel, egész nap csak esznek és fekszenek. Ha körbe kéne sétálnia tíz sertésnek az istállót, egy biztosan meghalna – mondta el nekünk a faddi Duna-HYB Kft. egyik tulajdonosa. Az egészségügyi előírások szigorúak, ezért nem mehettünk be megnézni a telepet, a kapu előtt beszélgettünk. Ha be akartunk volna menni, egy teljes védőöltözetet kellett volna felvennünk, és fertőtlenítővel kellett volna kezet mosnunk. A szállítóautónak is át kell hajtania egy fertőtlenítő oldaton. Egyébként mindig van macska a telepen, mert ő jelzi a fertőzéseket.

A telep körüli földeken termelik a takarmányt, és a tenyésztők saját maguk kevernek belőle különböző tápokat. A telepen az állatok csak feltétlenül szükséges gyógyszereket kapnak, teljesítményfokozókat nem. A tulajdonosok minden évben vágatnak le maguknak egy-egy disznót, azt gondolják, hogy ez a legjobb módja annak, hogy tudják, milyen a minősége.

Az ellési időt pontosan tudják szabályozni, és van lehetőségük változtatni a géneken is (néha becsúszik egy-két hiba, ilyen például, amikor ötlábú malac születik). Ezeken az állatokon szinte semennyi zsír sincs, húst termelnek – ha lehúznánk a bőrüket, szinte semennyi zsír nem lenne alatta.

Egy kocának ellésenként minimum 13 malacot kell világra hoznia, ha ezt nem tudja teljesíteni, levágják. Két év alatt ötször ellenek a kocák, és nyolc-kilenc ellés után mindenképpen levágják őket. Hat hónap alatt kell a kicsi malacból egy 120-130 kg-os disznót nevelni (ezt akár nevezhetjük embertelennek is). A telepről egyébként egy évben kilenc ezer sertést adnak el.

A helyzet nem mindenhol ilyen, van, ahol sokkal rosszabb. Nem tudhatjuk, hogy más helyeken mennyi fehérjét adnak az állatoknak, ez azonban sütés utánra teljes biztonsággal kiderül. Ha feleakkora lesz a hús sütés után, mint sütés előtt volt, bizony, akkor sok volt benne a fehérje. Ezek után mindenki eldöntheti, hogy vesz-e nagyüzemben termelt állathúst.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Lányok borotvával – és anélkül

Ki találta ki? És miért? Mindenesetre köszi. Végül is most, hogy itt a nyár, egy élmény. Végigszántani a borotvával vagy gyantacsíkkal, hogy a lábunk sima legyen és „szép”. Mert ugye ez az ideál. Hogy néznének ki a nők szőrös lábakkal?!

vanscribbles.tumblr.com
vanscribbles.tumblr.com

Szerintem, ha nem lenne ez az egész sima-korszak, az egész életünk sokkalta egyszerűbb lenne. Mert a férfiaknak, nekik persze ezt sem kell. Bár, most szólok, egy két év, és mindenki hónalja csupasz lesz, elég csak megnéznünk a modelleket. Elvégre a divatvilág sulykolja ezeket, mi más. És lehet, hogy nekem is be kellene fognom a számat, mert mondjuk ki: nem vállalnám a szőrös lábamat. És a fő ok nem is az, hogy mindenki nézne, és nem kapna levegőt, hogy ezt meg hogy merem, hanem mert szerintem is csúnya. És ez itt a baj. Egész életemben csak csupasz lábszárakat láttam, egyetlenegy szőröset sem. És ez az ideál annyira megragadt, hogy a természetes már nem természetes. A természetes undorító, bármilyen durván is hangzik. Mert milyen nő az, akinek dzsungel van a lábán? Elmondom.

Igazi. És mindamellett bátor, de nagyon. Valamint lázadó, de legyen is az! Mert bátornak kell ám lenni, hogy ki merjünk menni úgy az utcára, felüljünk a buszra vagy elmenjünk egy étterembe, hogy a szoknya alól kikandikáló lábainkat szőr fedje. A férfiak undorodva nézik, és hálát adnak, hogy az ő csajuknak, annak szerencsére sima a lába. A nők bosszankodva elfordulnak, mert ismét egy, aki nem bír megülni a seggén, mert neki másnak kell lennie, és egyáltalán… Akkor miért nem valami más a bekattanása, így minden nőt leleplez! A plakátokon pedig csak mosolyognak a fürdőruhamodellek. Mindenesetre én tisztelem ezeket a nőket. Hogyha ti is, érdemes rápillantani a Hairy Legs Club tumblr oldalára, ahová lányok tölthetik fel képüket a szőrös lábaikról.

Nyilván, a világban nem lesz pálfordulás, és nyilván fognak vitatkozni sokan, és fújolni is. De ha egyeseknek van ereje felszólalni, és nagyon úgy tűnik, hogy van, akkor tegyék meg. Én csak bátorítani tudom őket, mert kiállnak a természetes szépségért. Ők igazán erősek.

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Középkor témahét

Tavasszal volt a második iskolai témahetünk, nálunk, hetedikben. A középkorról volt szó, én pedig nagyon szeretem a törit.

Az egész hét jól meg volt szervezve, sok érdekes program volt: mentünk kirándulni, festettem címert az egyik barátnőmmel, hallgattam a legújabb sztorikat (miszerint csibetársam ma még nem mondott egyetlenegy viccet sem), és még sorolhatnám. De voltak agylefárasztó és unalmas előadások is, mint például a rajz – amin figyelni és jegyzetelni kellet volna, amint a tanár úr a gótika és a romantika szépségeit elemezgeti, de ehelyett mindenki bámult maga elé, mint egy zombi, a csodára várva, ami az előadás végét jelentette.

Az első nap mindenki húzott egy kártyát, hogy melyik csoportba fog kerülni a témahét során. Tánc, ének, komédia, rajz, műhely és gyapjúfonás. Engem leginkább az utolsó kettő érdekelt. A húzás után a tanárok megengedték hogy mindenki cserélgethessen a másikkal, ahogy neki tetszik, de szerintem meg is bánták, mert hatalmas kavalkád és ordítozás lett az eredménye. Én gyorsan cseréltem az egyik lánnyal, és Zsófival, a barátnőmmel be is mentem egy másik terembe, mert mint kiderült, neki is műhely volt a kapott feladata.

Általában délután voltak ezek a foglalkozások. Megfestettük a kupacok (osztályok) címereit, pajzsait, míg a csoport másik fele a középkori ruhák javításán dolgozott. Mint már írtam, voltak előadások is, amiket egy füzetbe kellett jegyzetelni. De volt egy harmadik program is. Csibénként mindenki kapott egy témát, amin belül volt sok kis fejezet – ezeket osztottuk szét egymás között. Mi a kereskedőket kaptuk, és azon belül is én az utazást. Mi nem tudtuk, hogy a többi csibe mit kapott, ezért még azon a napon be kellett mutatnunk 3 állóképet, amiből a többiek ki tudják találni a témát. Péntekig ki kellett dolgozni a kapott részt, és ki kellett találni egy előadást is. Erre gyakoroltunk szerdáig.

Csütörtökön Visegrádon voltunk (én ötödjére, de még így is élveztem). Az évfolyam egyik fele a Palotába ment, a másik fele kézműves embereknél próbálgatta tudását. Ez utóbbira mentem először. Papíröntés, kovácsműhely, kőfaragás, ebben a sorrendben. A friss papírokat sajnos nem vihettük haza, mert nem száradtak meg. A kovácsolás nagyon vicces volt: felmelegítettünk egy vasrudat, aminek a végét hegyesre kellet ütni. Nem hangzik nagy kihívásnak, de az volt. A kőfaragásnál úgy elzsibbadt a kezem, hogy 5 percnél tovább nem tudtam csinálni, de mindennek megvan a pozitív oldala: mellette volt egy ékszerbolt.

Már eleve egy szeles és fagyos nap volt aznap, de a palotában, a hideg kőfalak között még rosszabb volt. Majdhogynem halálra fagytam, de ezt leszámítva tényleg élveztem. Mikor késő délután mindenki összegyűlt, vártuk a buszt. Eltelik 5 perc, 10, 15. Az egyik tanár az autójával elment a buszért, ami, mint kiderült, rossz helyre parkolt. Vissza is jött a tanár. Eltelt még egy kis idő, és még mindig nem jött meg. Később kiderült, hogy lerobbant a busz, és hogyha jön is helyette máik, 20 perc múlva jön. Nem is tudom, hogy bírtam ki ezt az időt, de hamar eltelt.

Pénteken voltak a bemutatók, a csibés és a külön foglalkozásoké is. Örültem, hogy nem kellett sokat beszélnem, mert utálok szerepelni. Az előadásoknál volt olyan is, ami nem tetszett, de összességében érdekesek voltak. Estefelé elmentem a barátnőimmel fagyizni, és ezzel be is zárult ez a hét. Szerintem örülhet az, aki AKG-s, mert ilyen jó témahetek vannak itt.

Graur Lilla (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Tényleg szükség van erre?

A Petőfi TV idén márciusban kezdte meg szorgos munkáját, „apukája”, a Petőfi Rádió már évek óta szorgoskodik a magyar zene körül. Ennek egyik eredménye a NAGY-SZÍN-PAD elnevezésű „tehetségmutató”, ahol magyar együtteseknek biztosítanak bemutatkozási lehetőséget, a legjobbaknak pedig fesztiválos fellépéseket. Ez nagyon szépen hangzik. Biztos így van?

Idén második alkalommal rendezik meg az eseményt, a tavalyi évhez hasonlóan a 9 indulót a Petőfi felkért zsűricsapata választott ki. Az egy évvel ezelőtti versennyel ellentétben ez alkalommal nem igazán sikerült viszonylag kezdő, a nagyközönség számára ismeretlenebb zenekarokat találni (bár a tavaly induló Ivan & The Parazolt, vagy a végül nyertes Mary PopKidset már akkor sem soroltam volna a kezdők kategóriájába). A megmérkőző zenekarok a Honeybeast, az Ocho Macho, a Babel, a Headbengs, a Kelemen Kabátban, a Middlemist Red, a Margaret Island, a The Biebers, és a Soerii & Poolek.


Margaret Island

Közülük talán a Headbengs, a Babel és a Margaret Island neve csenghet kicsit ismeretlenebbül, de aki mostanában bármennyire is figyelt a hazai nagyobb zenekarok előtt fellépő vendégekre, az már róluk is hallhatott. A Headbengs, nevéhez hűen a keményebb, igazi fejrázós zenét játssza, sokat hallhattuk őket a Supernem előtt. Babelék mostanában az Anna & Barbies vendégeként turnéznak, míg a Margaret Island a hagyományosabb dallamokkal foglalkozik, Lábas Viki énekesnőjük hangja egészen magával ragadó.

A többieket valószínűleg már nem kell bemutatni, ha nem is tudjátok pontosan, milyen szám is tartozik hozzájuk, biztos ismerősen cseng a nevük. A NAGY-SZÍN-PAD versenyzőinek kihirdetése után nem egy helyen olvastam, hogy a zenekarok neve mellé odaírták a Facebook like számaikat, ezzel is jelezve, hogy itt bizony már nem kezdőkről van szó (a csúcs az Ocho Macho 56 ezer like-ja, de a többiek sem panaszkodhatnak). Ez azért is fontos, mert a versenynek igen nagy részét adják a közönség szavazatai, amiket természetesen szintén a közösségi oldalon keresztül adhatnak le.

A tét nem kicsi, hiszen a nyertes a legnagyobb magyar fesztiválok kiemelt helyein léphet majd fel (például Robbie Williams előtt, a Szigeten), és képviselheti hazánkat a 2015-ös Eurosonic-on, ami Európa legnagyobb zenei expója. A többieknek sem kell szomorkodniuk, hiszen az összes nagyobb hazai nyári zenei eseményen részt vehetnek.

A Petőfi rádiót sokszor szokták azzal vádolni, hogy kicsit ráerőszakolja magát a magyar zenei életre, nagyobb lett a befolyása, mint az ideális lenne. Egy ilyen esemény pont arra lenne tökéletes alkalom, hogy megmutassák, hogy ugyan a kétkedőknek valahol igazuk van, de azért a tevékenységük egyáltalán nem káros, hanem előre viszi a hazai könnyűzene ügyét. Az idei versenyzőkkel ez inkább csak langyos vízben ringatózás, hiszen az indulók többsége –közöttük valószínűleg a későbbi döntősökkel és a nyertessel – már nem szorulnak akkora segítségre, mint a tényleg ismeretlen, kezdő zenekarok. Ezeket a kezdőket a petőfisek tényleg felkutathatnák, felkarolhatnák, hogy éveken keresztül ne csak egy csoportnyi zenész évi egy pár slágerét hallgathassuk.

Gálosi Dóra (11. évf.)

 Nagyszínpad döntő: május 30.
Élőben az Akváriumban, illetve a Petőfi TV-n és Rádión

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nagylányos apukák, figyelem! - a Leiner Laura interjú

A tinikkel nehéz beszélgetni. Általában alig szólalnak meg, vagy ha mégis, a szülő azt se érti, miről beszélnek össze-vissza. Pár évvel ezelőtt az én szüleim se nagyon érhették, miről hablatyolok. Akkoriban jelent meg a Szent Johanna Gimi sorozat utolsó, befejező kötete, és mondhatom, aki olvasta a sorozatot, csak arról tudott beszélni. Nos, én olvastam a sorozatot, sőt, most is olvasom Leiner Laura megjelenő könyveit. Csakhogy már egy ideje apa is olvassa őket.

 

Azért kezdte el a Szent Johanna Gimit, hogy „tudjon miről beszélgetni” a lányával, hiszen akkor tényleg szinte csak erről a könyvsorozatról tudtam beszélni. Azóta apa olvassa Leiner Laura új könyveit is, persze, csak már miután én elolvastam őket. Nem azt mondom, hogy ezek a kedvenc könyvei, de tény, hogy sokat röhög rajtuk, és egy ilyen közös olvasói élmény (főleg, hogyha tiniregényről beszélünk) sokat dobhat az apa-lánya kapcsolaton. De ez ugyanúgy vonatkozik a család többi tagjára is. De hogy ki is az a Leiner Laura, és milyenek a könyvei? A következő interjú ezekre a kérdésekre is választ ad, szóval figyeljenek a kezdő Leiner Laura-olvasó apukák!

A Szent Johanna Gimi sorozat után az írónő még két regénnyel jelentkezett, majd egy új sorozattal. Ez utóbbi a Bexi-sorozat, ami egy magyarországi, 17 éves, befutott énekesnő mindennapjaiba enged betekintést. Ennek a sorozatnak a második része jelent meg nemrég, és szeptember körül várató a harmadik.

A sorozat második kötete, a Hullócsillag nekem nagyon bejött. A Bexi-sorozat első részét (Késtél) is olvastam és szerettem, de ez most jobb volt. Itt a karakterek számomra jobban megmutatkoztak, és ez hihetetlenül sokat javított a történeten, aminek minden egyes részlete ezernyi kérdést rejteget egy rajongó tini számára, így most ezekből a kérdésekből tettem fel párat az írónőnek.

Leiner Laurának e-mailben küldtem el a kérdéseimet, de meg kell hogy mondjam, a szerkesztőségben egyedül én bizakodtam abban, hogy válaszokat is kapok rájuk. Így, mikor két hét után levelet kaptam az írónőtől, hihetetlenül boldog voltam.

Előre leszögezném: ezt az interjút egy rajongó tinilány készítette. És ha már az apukák szemszögéből is nézzük: így még jobban megérthetik lányuk gondolkodását és könyvélményeit.

– Honnan jött az ötlet, hogy a következő sorozatod szereplője egy fiatal énekes legyen, és hogy a történet jelentős része szóljon egy tehetségkutató műsorról is?

Szerettem volna az előző regényeimtől eltérő történetet írni, és mivel izgalmasnak találom az énekesek életét, ráadásul hiánypótló a műfajban egy hazai (kitalált) tinielőadóról szóló könyv, úgy döntöttem, írok egy sorozatot a témában. A tehetségkutatós szál pedig elkerülhetetlen volt, rengeteg ilyen műsor megy.

– Hogy és mikor kezdted el kialakítani magadban a történet vázlatát, a szereplők karakterét?

Már a Bábel című regényem írása közben tudtam, hogy jönni fogok egy olyan sorozattal, ami kizárólag énekesekről szól, mert a zene minden könyvemben fontos szerepet játszik. Azonban a Bexi-sorozat előtt még nem írtam zenész főszereplőkről.

– Még most is írod a Bexi sorozatot? Elárulod, hány része lesz még?

Jelenleg is a Bexi-sorozaton dolgozom, azonban egyelőre nem publikus, hány részes lesz. Annyi biztos, hogy lesz harmadik része. (És negyedik is…)

– A könyvben úgy van bemutatva a magyar popipar, mintha abba te is belelátnál. Legalábbis nekem ez az érzésem. Ez mennyire van így?

Köszönöm szépen, nagy öröm számomra, hogy ennyire hiteles a történet. Nekem semmilyen rálátásom nincs a zenei pályára, viszont rengeteg olyan dolog történt velem íróként (negatív és pozitív is), amit be tudtam helyettesíteni egy énekesnő karakterébe és helyzetébe.

– A könyvben nagyon sokszor lehetett olvasni arról, hogy mennyire fontos egy előadónak a közönség. Mintha az előadó teljesen ki lenne szolgáltatva… Ezt a fajta, kicsit megfelelési viszonyt te is érzed íróként? Fontosnak érezted, hogy ezt bemutasd?

Igen, nagyon fontosnak éreztem, mert nem kifejezetten hiszek a sztárkultuszban. Számomra evidens, hogy tartom a kapcsolatot az olvasóimmal, hogy figyelek rájuk, hogy nem csak akkor jelentkezem, amikor van egy könyvmegjelenésem, hanem ott vagyok a hétköznapokban is. Nagyon sokáig kaptam olyan visszajelzéseket, főként a közösségi felületeimen, hogy furcsa az, amikor válaszolok, amikor a könyveimtől független témáról beszélgetek az olvasókkal, vagy hogy egyáltalán megkérdezem, hogy vannak. Nekem ez a természetes, és az a természetellenes, amikor valaki elzárkózik a saját közönségétől.

– Bexi nagyon fiatalon, nagyon hamar és nagyon nagyra nőtt a magyar zenei világban – a könyvben. Te elhiszed, hogy ilyen igazából is megtörténhet? Egyáltalán, szerinted lehet ilyen jó menedzsert találni, mint Körte?

Igen, ez abszolút megtörténhet, sőt, gyakran meg is történik. Számomra nagyon fontos a hitelesség, nem írtam volna Bexi karakterét tizenhét évesre, ha nem lenne számos példa arra, hogy ez megtörténhet (hazai és külföldi előadók esetében egyaránt). Körte karakterében pedig nagyon hiszek, akkor is, ha nem hétköznapi. Kell, hogy legyen ilyen mentor, akkor is, ha ő az egy a millióból.

– A történetben sok szó esik arról, hogy az előadók, hírességek, hogyan reagálnak a kommentekre, pozitív vagy negatív megjegyzésekre. Ott van például Nagy Márk, aki még nemigen tudta jól kezelni az ilyenet, vagy Bexi, aki megtalálta a jó utat. Te, mint író, melyikükhöz hasonlóan kezeled az ilyen helyzeteket?

A kommenteket, főleg a negatív véleményeket a legtöbben rosszul kezelik. Azt hiszem, én kivétel vagyok ebben. Öt év alatt (amióta megjelent az első Szent Johanna gimi kötet, és vele egy időben betört hozzánk a Facebook, majd a Twitter) megtanultam kezelni, és ami fontosabb, megtanultam nem reagálni. Soha nem vitatkoztam vagy szóltam vissza egy-egy bántó megjegyzésre, csak elengedtem. Nagyon sokan beleesnek abba a hibába, hogy száz pozitív komment felett elsiklanak, és az egy negatív megjegyzésre válaszolnak. Én ezt nem tartom jó dolognak, mert pont fordítva kellene működnie. Ha az energiámat azokra fordítanám, akik nem szeretnek, akkor pont azokra nem maradna, akik viszont szeretnek.

– A könyvben nagyon jól mutattad be azt, hogy milyen lehet egy magyar tinisztár élete. Számodra milyen változásokat hozott az, hogy a könyveiddel befutottál? Mennyire hasonlít ez a könyvben leírt szereplők esetéhez?

Az eddig megjelent könyveim szereplői közül Bexi élete hasonlít a legjobban arra, ami velem történt a Szent Johanna gimi megjelenése óta. Számos olyan gondolat és szituáció került bele a megjelent (és a még meg nem jelent) kötetekbe, ami szinte megegyezik az életemmel.

– Volt már valami szokatlan „celeb-pillanatod”? Ami esetleg megtörténhetett volna a könyv szereplői közül is valakivel?

Több ilyen is volt (pozitív és negatív egyaránt), de a legszokatlanabb, és számomra legmegdöbbentőbb az volt, amikor egy eseményen megláttam egy ismert hazai énekesnőt, majd amikor szerettem volna kérni egy közös képet, elküldött, mondván, hogy „bocs, de most nem”, és beszélgetett tovább. Nem mondtam meg neki, hogy író vagyok, azt sem mondtam, hogy szerettem volna kirakni a közösségi oldalaimra képet, csak tudomásul vettem… Ez fura volt.

– Gondolom, te írod a dalszövegeket a könyvben. Hogyan írod ezeket? Melyik a kedvenced?

Igen, én írom a dalszövegeket. A kötetekben (megzenésítés nélkül) inkább versként hatnak, de írás közben én például hallom a dallamot is, amit kitaláltam hozzá. A kedvencem közülük a harmadik kötetben lesz olvasható (ez a kötet címe is), de a megjelent könyvekből a Hullócsillagot szeretem jobban.

– Gondolom, jártál már Londonban. Legalábbis a könyvből származó leírásaid alapján. Miért Londont választottad annak a városnak, ahova eljutottak a szereplők?

Többször volt alkalmam ellátogatni Londonba. A regényben azért erre a helyszínre esett a választásom, mert amikor kitaláltam a műsort, aminek a forgatására mennek a szereplők, ösztönösen Londonra gondoltam. Valahogy ez nem is volt kérdés.

És most pár olyan kérdés következik, amiket mint rajongó olvasó tettem fel az írónőnek, aki legnagyobb örömömre válaszolt is rájuk. Biztos vagyok benne, hogy a többi rajongót is érdeklik az ezekre a kérdésekre adott válaszok.

– A könyvből melyik szereplő hasonlít a legjobbad hozzád?

A Bexi-sorozat esetében egyértelműen Bexi.

– Van kedvenced a szereplők közül?

Nagy Márk a legnagyobb kedvencem, de Evelint is egy nagyon szerethető karakternek érzem.

– Te mit tennél, ha Nagy Márk megjelenne az ajtódban, zuhanyzás után, úgy, ahogy Bexivel történt Londonban?

Nos. Mindenképpen beengedném. :D

– Aszádék közül ki a kedvenced?

Az olvasók számára az együttes tagjai még kevésbé szétválaszthatók, de a későbbi kötetekben jobban megismerjük majd őket. Mivel addig nem szeretnék senkit befolyásolni, azt mondanám, mindhárom szereplőt egyformán szeretem.

– Geri vagy Nagy Márk?

Természetesen Nagy Márk.

Köszönöm szépen a kérdéseket és sok szeretettel üdvözlöm az Alternatív Közgazdasági Gimnázium olvasóit és pedagógusait!

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

Leiner Laura sorozatai:
A Szent Johanna gimi sorozat 1-8. (2010-2013, Ciceró Kft.)
Bexi sorozat: Késtél (2014), Hullócsillag (2015, Gabo)

Fotók: Pannon RTV

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Barangolás Budapesten

A kora tavaszi témahetünk témája Budapest volt. Ennek a hétnek az volt a célja, hogy jobban megismerjük a fővárost, és olyan helyeket lássunk, amelyeket eddig még nem.

Az egész témahétnek a kerete egy kitalált történet volt, miszerint 4 külföldiekből álló turistacsoport látogat Budapestre. Japán építészek, francia művészek, török történészek és spanyol biológusok. A mi feladatunk az volt, hogy mind a négy csoportnak szervezzünk egy kétórás a túrát a belvárosban, és ezeket a túraútvonal-terveket összegyűjtsük egy képes útikönyvbe. A feladat csibékben zajlott. Minden csibében ki kellett alakítani négy 2-3 fős csoportot, akik majd a túráért felelnek. Ezzel kapcsolatban nem volt sok kikötés, az volt a lényeg, hogy beleférjen 2 órába, a belvárosban legyen, és hogy lehetőleg olyan helyeket mutassunk meg, amik az adott csoport tagjai számára érdekesek lehetnek.

Azért, hogy a feladat könnyebben menjen, hétfőn mi is csibékbe barangoltuk be a belvárost. Kaptunk egy kérdőívet (amit az út során kellett kitölteni) a helyszínek és állomások nevezetességeiről, valamint 5 állomást is teljesítenünk kellett (ezeken az állomásokon a patrónusok vártak minket), ahol a jó válaszokért pontokat is kaptunk. A mi csibénk az Oktogonnál találkozott, majd a Hősök terére, az Andrássy útra és a várba folytattuk utunkat. Kicsit fárasztó volt egész délelőtt a városban gyalogolni, de pozitívum volt, hogy sok érdekes dolgot tudtunk meg, és hogy a hangulat az eső és a rossz idő ellenére is mindvégig vidám maradt.

Ezután kedden és szerdán nem volt más dolgunk, mint összeállítani az útvonalakat és az útikönyvet. Ez legtöbbször unalmas munka volt, mivel nagyon sok időt töltöttünk a gépteremben. Én és a csapatom a „francia művészeknek” készített túrát, ami azért is volt jó, mert így ihletett tudtunk meríteni a hétfői sétából. Mikor minden kis csapat kész lett a tervével, ezt rögzíteni is kellett. Rövid prezentációt készítettünk arról, mit és miért látogatunk majd meg.

Csütörtökön aztán ezeket elő is kellett adni a 3 fős független zsűrinek. Ők döntöttek arról, hogy az ötféle, egy adott csoportnak készített útvonalból melyik a nyertes, valamint azt is ők döntötték el, hogy melyik csibe készítette el a legjobb útikönyvet. Szerintem a túráknál senki sem szeretett volna mindenáron nyerni, mivel a nyeremény az volt, hogy meg kell tartani a túrát (idegenvezetőként) egy másik csoportnak, ugyanis külföldiek sajnos nem látogattak hozzánk. Ez pedig a hétfői nap után senkiből sem váltott ki nagy lelkesedést. Mi sem vettük a szívünkre, hogy nem nyertünk, ugyanis másnak örültünk. A „török történészek” kategóriájában nyert a csibénk, és miénk lett a legjobb útikönyv is.

Pénteken tehát mindenki megtartotta a túrákat. A nyertesek egy másik csoport veszteseinek tartották meg a saját sétájukat, szóval igazából mindenki részt vett az egyiken. Az a túra, amelyiken én voltam, nagyon jó volt, mivel kellemes volt az idő, és végig a várban járkáltunk. A túrák után visszatértünk az AKG-ba, ahol lezártuk ezt az egy hetet, és palacsintát is ettünk. Összességében kicsit unalmas, de érdekes témahétben volt részünk, aminek során jobban megismerhettünk Budapestet.

Tóth-Stella Zita (AKG, 9. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Robbanás az eredményhirdetésen

Hatalmas robbanás rázta meg a Mentőtiszt hallgatói, valamint a Katasztrófa- és rendvédelmi szervek elsősegélyversenyének eredményhirdetését. Szerencsére a tömeges baleset csupán a verseny egyik meglepetés feladata volt. Az élethű baleseti-szimulációt az Alternatív Közgazdasági Gimnázium diákjai és a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karának hallgatói biztosították.

Fotók: Valics Dezső, OMSZ

További képek: http://www.akg.hu/elsosegely/robbanas-az-eredmenyhirdetesen/

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Harc a majomért

Mint ahogy azt megszokhattuk, az AKG programjainak sorából ebben a tanévben sem maradhatott ki a Sportnap, amelyen az egész iskola részt vett. Idén is jó hangulatban telt, és szerencsére a többség sokat is mozgott.

Mint mindig, a Sportnap most is a Tavaszi Fesztivál után zajlott le. Az elmúlt években ez az esemény általában az iskola épületében volt megrendezve (a rossz idő miatt), azonban most külső helyszínen és bent is lehetett sportolni. A részvétel alapjában véve kötelező volt, azonban nem kellett minden programon részt venni (mondjuk ez lehetetlen is lett volna). Azért érdemes volt aktívnak lenni, mivel a részvételért és a teljesítményért is kaptunk pontokat, minden évfolyam külön-külön. Tehát az évfolyamok között volt egy barátságos versengés. És hogy miért is? Egy bizonyos plüss majomért, amit mindig a győztesek kapnak meg, és ez a következő évig velük marad. És, hát legyünk őszinték, ez egy ösztönző dolog. Legalábbis a mi évfolyamunk számára az volt, a többség valamelyik induló csapatnak a tagja lett.

Mielőtt elkezdődött volna az egész napos program, szokás szerint előtte még megírtuk az éves tanárértékelést. Gondolom ez csak a hetedikesek számára volt újdonság, mivel alapvetően minden ugyanúgy zajlott, mint az előző években. Utána mindenki mehetett játszani vagy szurkolni. A 7., 8., 9. és a 9ny. évfolyamok számára egy kinti helyszínen voltak előkészítve a sportesemények, méghozzá az ELMÜ sportpályán. Szerencsére nem kellett sokat gyalogolnunk, egy pár perces sétával már meg is érkeztünk. Odaérkezve engem kellemes meglepetés ért, mivel rendelkezésünkre állt többek között sok szabadtéri pálya (pl. a focihoz), és egy nagy tornaterem a benti sportokhoz (röpi, kosár, pingpong).

Ezek mellett még számos sportot és tevékenységet volt lehetőségünk kipróbálni, például az íjászatot és a falmászást is. Egy évfolyamon belül a csoportok nemek szerint voltak kialakítva, szóval minden sportágban volt fiú és lánycsapat is (akár több is). Ez azért is volt jó, mert így azok, akik éppen nem játszottak, drukkolhattak az évfolyamtársaiknak. A meccseknél persze az eredmény is fontos volt, de azt is jó volt látni, hogy mennyire összetartóak az évfolyamok, és jó volt drukkolni a többiekkel, a többiekért is.

Nekem nagyon tetszett ez a helyszín, és alapjában a sportok is, mert sok újdonságot is ki lehetett próbálni.

Tóth-Stella Zita (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A nyári szünetig: Balaton Method

Alig várod, hogy lábujjaidat idén először a Balatonba dugjad? A sajtos-tejfölös lángos illatát nem bírod kiverni a fejedből? Igazából nem is vagy nyári alkat, és a magyar tengert télen, a hidegben szereted? Odavagy a gyönyörű látványért, a magyar zenéért és a lélegzetelállító kreatív megoldásokért? Bármelyik is igaz rád, Szimler Bálint és Rév Marcell különleges filmjét muszáj megnézned.

Ha van mostanában a magyar filmek között olyan, ami után biztosan hatalmas mosollyal fogod elhagyni a termet, akkor az biztos ez. Mondjuk én elfogult vagyok. Rengeteg szereplő zenekar áll közel a szívemhez. Hogy mi? Szereplő zenekarok? Az meg micsoda? Jaj, elfelejtettem említeni: a Balaton Method egy 17 videoklipből álló film. A teljesség igénye nélkül, pár zenekar, akiket láthatsz: Middlemist Red, Fran Palermo, Hó Márton és a Jégkorszak, Soerii & Poolek, Quimby, Elefánt, Punanny Massif. És hogy mi köti össze ezeket a klipeket? Nem nehéz kitalálni: a Balaton. Ne úgy képzeld el, hogy az a Balaton van főszerepben, amit nyáron, felületes szemlélődőként láthatsz, ha pár órát valamelyik szabadstrandon sütteted a hasad (bár ezt az „életérzést” is megtalálhatod). Szerepel a filmben a téli Balaton, a kihalt Balaton, az esti Balaton, a kísérteties Balaton, a vonatos Balaton, a hajós Balaton, a nyári táboros Balaton, a nem is annyira Balaton, mert inkább Balaton mellett. Szóval rengeteg különféle Balaton.

Az, hogy néha milyen különleges megoldásokkal találkozhatsz, egyenesen elképesztő: doboló búvárok, repülő angyalok, szobában lévő szobák, vízből előbukkanó Honvéd férfikar és rengeteg klasszikus hangszer egy vonatállomáson, csak hogy pár emlékezetesebbet említsek.

A filmet tulajdonképpen egy projekt lezárásának is vehetjük. Az alkotók 2011 óta foglalkoznak különleges magyar zenei klipekkel, amik eddig Kodály Method név alatt futottak. Ezt koronázza meg ez a 90 perces remekmű, amit kötelező megnéznie annak, aki rendesen fel akar készülni az idei Balatonra (na meg persze a fesztiválokon együtt akar ordítozni a legjobb hazai bandákkal).

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)

Balaton Method (2015, 85’)
Rendezte: Szimler Bálint

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Csak előadták Sipos tanár úr és diákjai történetét – MÁS NEM TÖRTÉNT

Április 18-án két barátnőmmel és az irodalomtanárunkkal látogattunk el a Dohány utcába, a Hátsó Kapu színháztermébe. A Más Nem Történt című darabot néztük meg, de el kell mondanom: a darab nézése közben bennem nagyon sok minden történt.

Embert nem hagyhat hidegen egy olyan darab, ami az ő korosztályáról szól, egy olyan dologról, ami akár vele is megtörténhet. Ráadásul az egészet szinte vele egykorú gimnazisták és egyetemisták adják elő. A PanoDráma Sipos Pál és az általa molesztált diákjai történetét dolgozta fel.

Rám már eleve hatott a Hátsó Kapu színházterem személyes hangulata, világítása és bensőséges berendezése is. A Más Nem Történt óta még egy darabot láttam ott, és engem ez a légkör teljesen bevon az előadásba, de egyben kicsit sebezhetővé is tesz. És pont ez az egészben az utánozhatatlan. Miközben az előadást néztem, egyszerre éreztem magam kínosan, de nyíltan is. Az előadás lehetővé teszi, hogy az ember kicsit magába mélyedjen, alakítsa magában a történetet, és olyan kérdéseket tegyen fel, amiken muszáj gondolkodni. Az egész nekem túl igazi volt. Annyira vágytam a végén egy feloldásra, de az nyilván (hűen a valósághoz) nem érkezett meg.

Bár a PanoDráma alapvetően verbatim színház, vagyis szó szerint rekonstruálja a valóságban megtörtént eseményeket, ez az előadás most más volt. Pass Andrea színházpedagógus írásában és rendezésében a párbeszédek kitaláltak, de maga a történet nem sokban különbözik az eredetitől. Adott egy jó fej, de aberrált tanár, nyiladozó kamaszok, bizakodó szülők.

Igazából rögtön nem is tudtam feldolgozni, amit láttam. A PanoDráma sose ment el addig a bizonyos pontig, mindig csak az előzményeket láthattuk. És talán pont ez hozta létre azt a légkört, hogy „bármi megtörténhetett, de nem történt semmi”. Arra, hogy miért vagy hogy képes egy tanár ilyenre, nem közvetlenül tértek ki a darabban, de folyamatosan ott lebegett a téma az előadás közben. Egy hatalmas érthetetlenség, zavarodottság, düh és tehetetlenség felhője. És persze a legyintés. Amit a néző is tehetett volna: „Ja, ez tényleg szomorú dolog, de engem nem érint. Akkor kit érdekel?”. De ha az ember ilyen érzéketlen is lenne, a levegőben folyton ott van: „De, veled is megtörténhet!”. Mégis, ami számomra (és nem hinném, hogy ezzel egyedül vagyok) a legfelháborítóbb volt az egészben, az az, hogy miután mindez megtörtént, nem történik semmi. Az emberek homokba dugják a fejüket, a tanár megy tovább, más iskolába, hogy aztán majd ott „se történjen semmi”. De fel lehet tenni a kérdést, ez tényleg a rossz döntés? Egyáltalán van-e jó/rossz döntés az ilyen helyzetben? Meg lehet előzni ezt? Mitől függ, hogy kivel fog megtörténni? Hogy lehet feldolgozni az egészet?

A szereplők karakterei voltak a legérdekesebbek számomra. Az, hogy a színészek mégis maguk voltak, de nyilván teljesen el kellett különíteniük saját maguk személyiségétől a karaktert, hiszen egy nagyon nehéz élethelyzetbe helyezkedtek bele, ahol nyilván a legtöbbször ők maguk teljesen másképp cselekedtek volna.

Még két előadás várható, május 13-án és 14-én, mindkét nap este nyolc órától a Hátsó Kapu színházteremben. Szerintem ezt a színházi élményt mindenkinek át kell élnie. És igen, ami az egész színdarab legfontosabb üzenete, hogy beszélni kell róla, tudni kell erről, találkozni kell azzal, és feldolgozni azt, amikor egy tanár molesztál egy diákot.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

fotó: hatsokapu.hu

A PanoDráma bemutatja: Más nem történt
Írta és rendezte: Pass Andrea
Szereplők: Bartsch Kata, Hárs Anna, Ördög Tamás
AKG-s színészek: Fodor Fanni, Szepes Anna, Tóth Angéla

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A bizniszt nem lehet elég korán kezdeni

Hogy mi történt a II. FutureGen Business Piqniqen az AKG-ban? Kikkel lehetett találkozni és akár beszélgetni is? Mi az a Rapid Randi? Próbálok ezekre a kérdésekre válaszolni.

Napsütötte reggelre ébredtünk szombaton, a FutureGen rendezvény napján. Szép lassan gyűlt a közönség és az előadógárda. Ezzel együtt a vendégek által hozott ételek is sokasodtak, melyeket egy Paula pudinggal ellepett asztalra lehetett letenni. A LemonBar egész nap biztosította az italokat (ráadásul teljesen ingyen), az újság sarokban pedig Forbes és HVG magazinokat olvasgathattunk.

A programban először három rövid előadást láthattunk: a Colabs társalapítója (Nagy Péter), a Sziget igazgatója (Kádár Tamás) és végül egy egyetemista osztotta meg velünk a tapasztalatait. Ezután következtek a diákcégek. Mindegyik diákcég felkészült volt, érdekes, olykor vicces előadásokkal mutatkoztak be. A zsűri az értékeléskor sokféle tanácsot adott a diákcégeknek.

Ezután következett a nap számomra legizgalmasabb része, a Rapid Randi. Tizenhárom üzletemberrel lehetett beszélgetni, többek között a Mindshare ügyvezetőjével (Somlói Zsolt), a Burger King vezérigazgatójával (Sümegi László), a Forbes magazin főszerkesztőjével (Galambos Márton), a Kitchen Budapest üzletfejlesztési menedzserével (Szauer Tamás). Tíz, öt perces kör volt, ekkor lehetett a szakértőkkel beszélgetni, tanácsokat kérni.

A Rapid Randira előre be kellett jelentkezni, azonban ha marad üres hely, akár az utolsó pillanatban is lehetett csatlakozni. Mindenki szívesen válaszolt a kérdésekre, hasznos válaszokat kaphattunk.

A rendezvény végén kiosztották a versengő diákcégek nyereményeit, a cégek felajánlásait. Jó volt olyan emberekkel együtt lenni, akiket ugyanaz érdekel, mint engem, jó volt a hangulat, sok új ismeretség is kötődött. Jól éreztem magam, és még hasznos dolgot is csináltam. Kell ennél több?

A rendezvény programja és fotóalbuma.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

fotók: Molnár Bálint

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kínai poén, 100 napos tojás – Wang mester konyhája

Ha kínai ételt akarok enni, ez az egyetlen hely, amiben megbízok (és amit ismerek). Még apukám talált rá egy munkatársán keresztül, igaz, akkor még a Telepy utcai étteremre, ami közben bezárt, de sebaj, mert most is van, csak már a Gizella úton. Ide látogattam el anyukámmal és húgommal egy késő délután, állatkertezés után, egy jó kis kínai kajára vágyva.

Sajnos nem vagyunk nagyon merészek, így csak azokat az ételeket rendeltük, amiket általában szoktunk. Így nem maradhatott el a 100 napos tojás, a zöld tea vagy a pekingi kacsa. Az étterem berendezése és stílusa nekem egy kicsit erőltetett, de az tény, hogy nagyon vissza akarja adni a kínai kultúrát és dizájnt. Mindenesetre nekem a berendezésből a női WC mosdókagylói tetszenek a legjobban.

Egyébként a WC-ről még annyit, hogy egy egészen meredek lépcső vezet le, amin én egyszer majdnem eléggé csúnyán elestem, szóval nem árt vigyázni. A kedvencem a WC fülkékbe ragasztott kínai szöveg, ami valószínűleg valami jó poén lehet – annak, aki el tudja olvasni. Hát én nem. Ja, és néha a cuki kis lámpát néztem a kukának, szóval erre se árt odafigyelni.

Egy kis várakozás után meg is érkezett az első étel, a 100 napos tojás. Az étkezésről annyit kell tudni, hogy az ételek itt egytálétel helyett egy nagy adagot jelentenek, amit egy nagy tányéron szolgálnak fel, így abból kell kiszedni a saját tányérodra, és úgy kell elfogyasztani. Ez a legtöbb fogással így van. És persze, aki tud, az ehet pálcikával. Mi mindig bátran megpróbáljuk, de aztán szégyenkezve, pár küzdelmes pillanat után, jön a jó öreg bevált villa, amire szerencsére van lehetőség, mert ha nem lenne, lehet, hogy éhen maradnánk...

Szóval, a 100 napos tojás. Ami elsőre fura lehet (ha jól tudom, 100 napig a földbe van elásva, és így készül), de aki szereti a különlegességeket, annak igazán ajánlom. Én nem ennék meg egy ilyet bárhol, de tanúsíthatom, hogy itt én még nem lettem rosszul tőle, szóval bátran megkóstolható. De már az ízéért is simán megéri. A húgom, aki nyolc éves, épphogy csak ismerkedik a 100 napos tojással, de azért bátran bevállalt egy nagy adagot, ami végül valahogy el is tűnt a tányérjáról.

Aztán jöhetett a kétszínű zeller, amit már sokszor próbáltunk utánozni otthon, eddig kisebb-nagyobb sikerekkel. Ha esetleg megpróbál az ember érdeklődni a pincérnél, hogy mi miből is van, vagy hogy hogyan készül, alig kap a kérdéseire választ. Valószínűleg Wang mester titkos receptjei egyáltalán nem publikusak. Egyébként a zellert mi nagyon szeretjük, zsenge, és isteni rajta a szósz, amit már sikerült rekonstruálni otthon. A titok viszont valószínűleg a reszelőben lehet, ugyanis a zeller nem löttyedt, mint ahogy nálunk otthon lesz, hanem zsenge és finom. Szóval a lényeg: a reszelő.

A következő a (főtt) húsos derelye volt, vagyis a „hússal töltött főtt batyu”. Itt megintcsak a szószt tudom dicsérni. A töltelék elsőre kicsit furcsa lehet, mintha nyers lenne. De jobban megnézve nem az, csupán a különleges fűszerezés vagy az elkészítés miatt tűnhet először annak.

Közben megjegyezném, hogy minden tányér ugyanúgy van díszítve, valami (valószínűleg) kínai harcos képével, ami számomra kicsit ijesztő volt. Bármikor, amikor a tányérokra néztem, miközben ettem, ez nézett velem szembe, de azért meg lehetett szokni.

Aztán a következő volt a főétel... Hát igen, csak egy kicsit becsültük túl a kajabefogadó képességünket, de akkor még bátran vártuk a pirított tésztát és a pekingi kacsát, amik egyébként a kedvenceink. A tésztát a húgom általában simán kéri, mert neki túl fokhagymás és túl sok benne a zöldség. A fokhagyma néha tényleg lehetne kevesebb (bár ez adja meg a karakteres ízét), de a zöldséggel nekem sose volt bajom. Bár most elfelejtettünk „sima tésztát” kérni huginak, de azért így se hagyta volna ki a tésztát, szóval ugyanúgy elfogyott.

A pekingi kacsát a mellé tálalt csíkokra vágott hagymával, uborkával kell egy tekercsbe keverni egy sűrűbb, édesebb szója szósz alapú szósszal, ami így együtt igazán különleges és finom. Sajnos volt már arra példa, hogy a kacsán több volt a zsír, mint a hús – ahogy most is. Ettől könnyen meg lehet szabadulni, ha az ember levakarja róla a zsírosabb részeket.

Nem árt tudni, hogy a tányér szélén lévő kis díszítés nem ehető, bár mi azért pár percig töprengtünk ezen, valamint tény, hogy ez a tekercs-készítés nagyon inspiráló is lehet. Ez főként a húgom alkotásán mutatkozott meg.

Mi általában zöld teát szoktunk rendelni az étkezéshez, ami finom, és igazi zöld tea levelekből készül, de nagyon meleg, úgyhogy én már az első öt percben sikeresen leégettem a nyelvemet. Szóval ezek után kérdéses, hogy egyáltalán éreztem-e bármi ízt is, vagy csak képzeltem.

A kiszolgálás egyébként gyors volt, nem volt különösebben gond vele. Én néha hiányoltam még egy kis kedvességet a pincérektől. Kiemelnék viszont egy látszólag kínai származású pincért, aki mind kínaiul, mind magyarul is tökéletesen beszélt. A végére pedig kellemes meglepetés volt, hogy nőnap alkalmából egy szál virágot adtak mindenkinek. Aztán tele hassal hagytuk ott Wang Mester Konyháját, a kínai poénnal a WC-ben, a 100 napos tojással, a kínai pincérrel, de reméljük, nem sokáig, mert ha megkívánunk egy kis kínai kaját, tudjuk, hova kell jönnünk...

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

Wang Mester Kínai Konyhája, Bp. XIV. Gizella u. 46/a. (www.kinaikonyha.hu)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az opera hosszú és unalmas – vagy mégsem?

Iskolánkba a Tavaszi Fesztivál keretében látogatott el a Moltopera társulat, aminek jelmondata: „Az opera több, mint gondolnád!” Ezt a jelmondatot pedig – miután meghallgattuk, megnéztük az előadást – bizton állíthatom, elhiszem.

A fiatal operaénekesekből, zenészekből álló társulat célja az, hogy 21. századivá, vagyis izgalmasabbá, érthetőbbé, kézzelfoghatóbbá tegye az opera műfaját. Az iskolában tartott bemutatójuk megfelelően közvetítette a társulat fő célját, olyan barátságos körítéssel, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.

Ágoston László, az alapító, és két társa látogatott meg minket, előadásuk pedig két részből állt. Az egyik az ismerkedésből állt (velük és a műfajjal), a másik pedig az igazi akcióból, melyben próbára is tehettük tehetségünket. Persze csak az, aki elég bátornak bizonyult. Ágoston László bevallatta velünk, hogy az opera igenis hosszú és olykor unalmas, hiszen még azt sem értjük, miről énekelnek, sőt, azt is elmondta, azért ő sem csak ezt a műfajt hallgatja látástól-vakulásig, és nekünk sem kell. Mert ez nem az a műfaj, amit bármikor hallgathatunk, hanem (hogy az elhangzott hasonlatával éljek): „Vannak azok az ételek, amiket nap mint nap fogyasztunk, például a szendvics, és van a narancsos kacsamell, amit nagyon ritkán, különleges alkalmakkor. Ez pedig az opera.” Elmondta, hogy bizony a színészi játék azért jól fog a színpadon, mégse láthatjuk úgy igazán. Ennek „javítására” kerítettünk sort a második részben. A Don Giovanniból énekeltek el nekünk egy jelenetet, amit a jelentkezőknek kellett megrendezniük. Nem volt egy könnyű feladat, de szerintem igazán nagyszerűen sikerült nekik.

Megnéztünk egy videót is, melyben Bryan Adams és Pavarotti énekeltek duettet. Nem lövöm le a poént, inkább nézzék meg, mert ezt látni és hallani kell. Sőt, még azt is megmutatták, hogy nem minden operaénekes öreg és kövér. Ezt azért megnyugtató.

Mindenkinek ajánlom, keressen rá a csapatra, menjenek el egy előadásukra, mert olyanokat láthatnak és tudhatnak meg, amik barátságosabbá teszik ezt az egész „opera dolgot”. És ha elmentek, garantálhatom, hogy újra meg szeretnétek tenni. Sőt, talán még az Operát is meglátogatjátok!

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

16 éves, és többen nézik a videóit, mint a TV2, MTVA és ATV videóit együtt

Már egy jó ideje nagyon felkapott dolog a vlogkészítés. Aki nem tudná, a vlog (videoblog) egy olyan videó, amiben a videós beszél egy témáról, vagy elmeséli, hogy milyen érdekességeket látott, halott. Van nagyon sok kezdő videós, akiknek még elég rossz minőségű a videója. A mi interjúalanyunk is így kezdte, de mára már több mint 50 ezres követőtábora van a YouTube-on (a címben említett médiumokat összesen csak 49 ezren követik). A CsChannelen (mert így hívják a csatornát) nem csak vlogok, hanem interaktív videók (ahol a filmrészlet lehetséges folytatásáról a néző dönt), vicces összeállítások és bakivideók is megtalálhatóak. Azért van olyan videó is, ami aktuális és fontos eseménnyel foglakozik, pl.: hogyan tréfálj meg valakit április 1-én vagy mézeskalács-sütés.

Miért pont a csebe99 nevet használod publikálásra?

A monogramom Cs. B., a születési évemmel kiegészítve lett csebe99.

Miért kezdtél el videózni?

Láttam, hogy mások is csinálják, alkotni mindig is szerettem, így belevágtam.

Miért pont vlogokat csinálsz?

Nem tudatosan kezdtem ezzel foglalkozni, de amikor elkészítettem az első vlogom, pozitív volt a fogadtatása, így megragadtam a műfajnál.

Nézel más videósokat?

Persze. Egész sok időt töltök mások videóinak nézegetésével. A magyarok közül a kedvenceim Dancsó Péter, JustVidman és Pamkutya, de temérdek más videóst is követek.

Egy videós anyagot meddig tart elkészíteni?

Szinte félelmetes belegondolni, de egy átlagos videó – mindennel együtt – a szombatom felét is igénybe veszi (több mint 4 óra), viszont élvezem és szeretem csinálni, így nem érzem elvesztegetett időnek.

Egy interaktív videót mennyi idő elkészíteni?

A legutóbbit (Fehér Karácsony) több teljes napon át forgattuk és szerkesztettük a barátaimmal. Remek betekintés volt ez abba, hogy milyen is filmet forgatni.

Hogyan pattant ki az interaktív videó ötlete a fejedből?

Bevallom, nem én találtam fel, külföldi videósok már régebben készítenek ilyeneket.

Vannak olyan ismerőseid, akiket a videózás kapcsán ismertél meg?

Igen, rengeteg új ismeretséget (videósokat és nézőket) szereztem a videózás miatt.

Jelenleg fut egy Betekintés az életembe nevű sorozat. Nem félsz attól, hogy az emberek így túl sok infót tudnak meg rólad?

Ennek a sorozatnak valójában több mint egy fél éve nem volt új epizódja. Újabban jobban ügyelek arra, hogy ne adjak ki túl sokat magamról. Ebben a sorozatban sem a mindennapjaimat mutatom meg.

Nemrég indítottál egy játékokkal foglalkozó csatornát. Mi volt ennek az oka, és mennyi néződ van azon a csatornán?

Annyiszor feltették a kérdést, hogy miért nem csinálok játékvideókat, hogy úgy döntöttem, az új évben belevágok ebbe a projektbe is. Jelenleg több mint 9 ezer feliratkozóval rendelkezik a csebeee nevű csatorna.

Tervezed, hogy valamikor abbahagyod a videózást?

Konkrétan még nem terveztem, hogy abbahagynám, ez akkor fog csak bekövetkezni, ha nem tudok majd időt szakítani rá, vagy nem lelem benne örömöm.

Van feliratkozói álomhatár?

Nincs. Régen az ezer, majd később a 10 ezer feliratkozó volt az álmom – de ezeket már elhagytam, így teljesen meg vagyok elégedve a jelenlegivel.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf.)

Csatornák:
CsChannel
csebeee

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Meglágyuló apukák – Új taggal bővült a család

Igazán nagy öröm, ha kistestvér érkezik a családba. Az esetünkben most egy kutya is megteszi. Hiszen ez is szinte annyi dologgal jár, mint egy kisbaba érkezése. De egy kutyát mégsem lehet emberként kezelni. A kutya az kutya.

Már két hete, hogy hazahoztuk Mogyorócskát (más néven Mogyorót, Mogyit), a gesztenyebarna tacskókölyköt, akinek érkezésére a család már december óta készült.  Egy dolog biztos. A kiskutyák cukiságfaktora igen magas. Általában ezeket a jószágokat az ember rögtön megzabálná. A pszichológusok cukiságagressziónak nevezik amúgy ezt a jelenséget, aminek miértjét egyelőre még csak találgatják (mármint, hogy egy cuki állatka látványa miért vált ki az emberből olyan agresszív érzést, hogy „majd megenné”). Szóval tény, hogy a kölykök cukik. Az ember pedig hajlamos úgy bánni velük, mint egy kisbabával, úgy gondolni rájuk, mint egy emberre. Ez tényleg nagy hiba, mert ettől válhat későbbre kezelhetetlenné a történet, a kutya konkrétan olyan hatalommal kezd bírni a családban, mintha ő is egy ember lenne… Egy kutya addig móka, ameddig megért, figyel rád, szófogadó. És amíg nem pisil le.  Azért ezek nyilván nem veleszületett tulajdonságok, még ha olyan édesek is a kölyökkutyák, mindenben azért nem lehetnek elsőre szuperek.

December óta (akkor tudtuk meg, hogy egy ismerősünk kutyájának kölykei lesznek) az egész család kutyanevelési könyveket bújt. Anya annyira belemerült a témába, hogy szerintem simán elmehetett volna kutyapszichológusnak is.

Apa volt nálunk mindig is az, aki erősen ellenezte egy kutya befogadását. Ő volt az, aki mindig reálisan látta, hogy miről álmodozunk. Hogy egy kutya nem csak móka és kacagás. És hogy ő fog csinálni mindent. De addig győzködtük, ameddig nem engedett, és egy szombaton hazahoztuk Mogyorócskát.

Az első héten leginkább csak ismerkedtünk Mogyival, mindenesetre már a harmadik nap tudta, hogy „ül”, de a nevére még nem hallgatott. Persze nagyon cuki volt, ha lehet, még jobban, mint a többi kutyus. Ma már teljesen a család része, mintha mindig is itt lett volna. Persze azért kellett egy kis idő és pár áldozat is. Anya eleinte nem nagyon tudott hogy közeledni felé, aztán az állatorvosnál történt az áttörés. Mikor annyian dicsérték Mogyit, hogy milyen cuki és édes, anyából előtört a gazdiszellem, és mindenkinek boldogan újságolta, hogy Mogyi bizony hozzá tartozik. Ez a lelkesedés persze mára se hagyott alább, sőt, anya azóta is lelkes etetője és folytonos aggodalmaskodó gazdija Mogyinak, akinek időközben azt is megtanította, hogy hogyan hozza vissza egyik kedvenc játékát.

A kistesóm volt mindig is az, aki nagyon szeretett volna kutyát, így meglepő volt, hogy eleinte még ő tudott a legkevésbé kijönni Mogyival. De mostanra már teljes jogú Mogyi-rajongóként csatlakozott a család többi tagjához.

Apánál volt a legmeglepőbb és a legnagyobb változás. Mogyoró lánykutyaként teljesen az ujja – khm… a mancsa – köré tekerte apát, aki pár nap idegenkedés után Mogyi fő kiképzője lett, és vállalta a falkavezér szerepét. Úgyhogy Mogyi őt csodálja a legjobban.

És hogy az én hogy gondolok Mogyira? Pár napja történt, hogy a barátnőimmel elmentünk moziba. Anya még reggel figyelmeztetett, hogy egyre legkésőbb haza kell érnem, megetetni Mogyorót. A film 11:30-kor kezdődött, így hamar leszűrtem, hogy nem leszek otthon egyre. Nos, ez a mozim se sikerült a legnyugodtabbra. Végig izgultam, hogy mi lesz Mogyival, aztán pedig úgy rohantam haza, hogy csoda hogy nem hagytam el semmit. Komolyan. Hazaérve azt látom, hogy Mogyi éppen kikászálódik a kosarából, és elegánsan ásítva pillant rám. Aligha volt éhes. Mindenesetre azért megnyugodtam, hogy hazaértem hozzá. Nos, ezek után mit mondhatnék? Mogyi mindenkit a „mancsa köré” csavart. De azért a következetes nevelésről se feledkezzünk meg, és hamarosan Mogyi az ügyességével és az okosságával még jobban lenyűgöz majd minket. Ez alatt a két hét alatt már megjártuk párszor az állatorvosi rendelőt, nem csak oltásokért, de lenyelt kő miatt is. Szerencsére Mogyi csodásan van, és azóta mi csak még jobban figyelünk rá. És ő is ránk.

Remélhetőleg még jó sok ideig családunk tagja lesz majd Mogyorócska.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Forgatás akadémikusokkal

Mennyire menő lehet egy filmforgatás, nyüzsgés, reflektorok, sok ember – gondolhatja bárki. És ez igaz is. Csak nem minden esetben. Vannak kis költségvetésű filmek, ahol a nyüzsgés nem olyan nagy, csak néhány reflektor van és csak 6-7 ember. Persze ez nem zárja ki a profi munkát, és azért ez is elég menő!

Film készül az erdélyi Mikó Imre életéről, akiről valószínűleg most hall a diák először, de ha megnézi a filmet, alapos ismeretekre tehet szert. Interjúk formájában nyerhetünk betekintés az életébe, Domokos János rendezésében.

Ennek a filmnek az egyik forgatási napja (amin én is részt vehettem vendégként) reggel 8-kor kezdődött a Magyar Tudományos Akadémián. Kezdetét vette a pakolás, mely egész nap tartott. Kamerákat, lámpákat, hangot, töltőtelepet kellett elhelyezni és beállítani, ez egy könyvekkel teli pici szobában nem könnyű, de megoldható feladat volt. 11-re lettek készen vele. Akkor jött az első interjúalany, majd átállás, és egy összefoglaló felvétele következett.

Végig három kamerával dolgoztunk. Majd következett az átpakolás egy másik szobába, ahol további három interjú lett felvéve, majd indultunk tovább a következő helyszínre, Pomogáts Béla lakására, melyben 34 ezer könyv található (ez körülbelül annyi, mint amennyi egy kerületi könyvtárban található).

Van egy egész szoba, ahol csak könyvek vannak. Sok helyen két sorban állnak a polcon, meg van emelve a belső rész, így látható az összes könyv. Mire elkészült ez az interjú is, már este 11 volt. Összepakoltunk, és mindenki ment haza.

Sok mindent kipróbálhattam a filmes eszközök közül. Eleinte csak szemléltem a dolgok folyását, de aztán hamar kaptam feladatokat is. Figyelnem kellett a hangfelvételt, derítenem kellett, segítettem felszerelni a kamerákat, a fényeket, és egy igazi csapó is előkerült, úgyhogy csaphattam is.

A film a Duna televízióban lesz látható pár hónap múlva.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Eső, szél, jó hangulat – 27 éves az AKG!

Idén is, mint minden évben, sor került az AKG szülinapjának megünneplésére, amit már nagyon régóta hagyományosan január végén vagy február elsején tartunk meg. Na de hogy is zajlott le ez idén?

Először is, még az elején szeretném leszögezni azt, hogy én nagyon szeretem ezeket az alkalmakat. Mindegy, hogy mi a program, kint vagy bent, esőben vagy szárazságban, nem számít. Ilyenkor ugyanis a legmeghatározóbb és a leghangsúlyosabb szerepet mindig a közösség ereje kapja. Csupán annyi a lényeg, hogy együtt legyünk, új embereket ismerjünk meg, közösen ünnepeljük az AKG-t, na és persze hogy felavassuk az új diákokat. Szerintem ez a lényeg, a körítés már csak hab a tortán...

Ebben az évben az iskolán kívül zajlottak a programok, 10-12 fős csapatokban kellett mozognunk a városban. Minden csoport vegyes volt, egy évfolyam mindenhol 2-2 diákkal képviseltette magát. Ez azért is volt jó, mert ebben az új szituációban kicsit rá voltunk kényszerítve arra, hogy kilépjünk a baráti társaságunkból, és új emberekkel létesítsünk kapcsolatot, de mégsem voltunk csak ismeretlenekkel. Szóval már ez szerintem egy elég jó alap.

A csoportunk feladata egyszerű volt. El kellett jutnunk különböző, egymástól nem túl messze lévő állomásokra. Persze ehhez segítséget is kaptunk. Minden csoportot elkísért egy felnőtt, így könnyebben ment a tájékozódás, és kisebb eséllyel tévedtünk el. Mikor elérünk egy állomásra, ott találkoztunk pár szervezővel, akik elmondták a feladatot, mi megoldottuk, és szépen mentünk tovább a következő állomásra. Egyszerűnek hangzik, ugye? Hát, nem volt az.

Mindenki előre egyeztetett időpontban és helyen találkozott a tanárral és a csoport tagjaival. Elvileg. Én a Rákóczi térre mentem reggel 9-re, de ugyanez nem mindenkinek sikerült időre. Mikor megérkezett a tanárunk, Nagy András, még a fele csapatunk hiányzott. De végül valahogy mind meglettünk, és elkezdődhetett az igazi kaland. A másik probléma az időjárással volt. A tél végére jellemző módon esett az eső vagy a hó, ráadásul minden havas és latyakos volt. Szóval szerintem érthető, hogy a „túra” végére mindenkinek elege lett a változatos időjárásból.

A lényeg az, hogy a jó hangulat mindvégig megmaradt. A feladatok pedig elég egyszerűek voltak. Az AKG-val kapcsolatban kaptunk mindenféle rejtvényt és feladványt. Nekem a legjobban azt tetszett, amikor Boldog szülinapos videóüzenetet kellett felvenni. Mi ezt úgy oldottuk meg, hogy lementünk egy aluljáróba, és megkértünk egy utcazenészt, aki hegedűn játszott, hogy segítsen. És segített.

A szülinap a suliban folytatódott az ilyenkor szokásos eseményekkel. Mindenki visszaért, elmesélte a barátainak az élményeit, és kicsit kipihente magát, melegedett, iszogatta a kikészített forró teát. Ezután következett az ünneplés és az avatás. Horn György igazgató úr beszéde után az újak elmondták a már sokak által jól ismert AKG-s esküt, majd mindenki kapott egy pólót is. Ilyenkor már igazi AKG-snak számít valaki. Ja, és még az avatás előtt volt lufieregetés is, amit nagyon irigyeltem, ugyanis nekünk két éve nem volt ilyen. Az „öregek” az aulából figyelhették a többieket, élő közvetítésben.

Nem volt más hátra, jöhetett a tortaevés. Természetes most is rengeteg torta volt, sokféle ízesítésben, de még mindig sokan aggódtak amiatt, hogy nem jut nekik torta. Szerencsére ez a veszély most sem fenyegetett senkit.

Nekem ez az alkalom is elnyerte tetszésemet, egy szülinap mindig vidám, és ez most sem volt másképp. A rossz időjárás ellenére mindenki élvezte, nagy elismerésem a szervezőknek!

Tóth-Stella Zita (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szegénység témahét – itt a segítségnyújtásé volt a főszerep

Senki se szeret BKV-zni (na jó, tisztelet a kivételnek). Persze, számos előnye van, elég, ha csak a környezetvédelemre gondolunk. De az is tény, hogy a tömegközlekedés, fárasztó, zsúfolt, időrabló és néha büdös. De a BKV az a hely, ahol az olyan ember, mint én igazából találkozik a valósággal. Talán ezért nem szereti sok ember. És milyen találkozni a valósággal? Észrevenni az emberek helyzetét? Mi ezt tettük a témahéten.

A valóságot számokkal is ki lehet fejezni. Megdöbbentő adatokkal. Itt van közülük néhány, amiket a témahét során tartott előadások közben ismertünk meg:

Megtudtuk, hogy a lakosság majdnem fele gazdaságilag egyáltalán nem aktív (kb. 35%), és hogy ahhoz képest, mennyien szeretnének dolgozni, mennyire kevés elérhető állás van. Egy 2010-es adat azt bizonyítja, hogy 100 jelentkezőre nem egészen két állás jutott. Azért ez elképesztő. És sokszor mi szidunk pár embert, akikről azt gondoljuk, hogy nem akarnak dolgozni, mert lusták. Az is megdöbbentő, hogy ha közmunkát végzel, ugyanannyit keresel, mint az állami segély, amit semmi munkával megkaphatnál. De erre nyilván nincs lehetőség, mert egy idő után a segélyt megvonják tőled. Így nem csoda, hogy sokan nem vállalják azt, hogy a segéllyel egyenlő fizetésért egész nap dolgozzanak.

130 ezer fő már feladta a munkakeresést, kb. 200 ezer ember pedig regisztrálva sincs a rendszerben, mert olyan lehetetlen körülmények között élnek – a nemzetgazdaság szempontjából ők konkrétan már nem is emberek. Szembesültünk azzal, hogy a legrosszabb mégis csak az, hogy a gyerekek helyzete a legrosszabb. Ők vannak az egész helyzetnek a legjobban kiszolgáltatva. Erre is jó bizonyíték Zsolti helyzete (őt később megismeritek), és még sok ezer más gyereké az országban. Azt lehetne gondolni, hogy az ilyen dolgokkal mindenki tisztában van, de ez mégsincs így. Az évfolyamnak mindenesetre sikerült képbe kerülnie.

A témahét már jó rég volt. Talán most is csak azért tudom felidézni, mert egy komoly és szép témát dolgoztunk fel a hét során. December közepe volt, és valószínűleg a közeledő karácsony, a cukormázas hangulat is oka volt annak, hogy ilyen klassz dolgot sikerült összehoznia az évfolyamnak. De a szándék volt az igazán fontos. A témahetünknek nem volt igazán neve, rá lehetett aggatni a „Segítés” vagy a „Szegényég” címet, de belátható, azért ezek elég tág fogalmak. Az egésznek igazából az volt a lényege, hogy segítsünk egy kisfiún, aki valahol Miskolc mellett, Lyukóbányán él a nagymamájával, és naponta több kilométert gyalogol a suliba.

Csapó nagyi a túlélésért küzd, és inkább ő nem eszik, mint hogy unkája ne egyen. Fiait alig látja, mind kigyógyulóban vannak káros szenvedélyeikből. Víz nincs a házban, ahol élnek, áram is csak ritkán, és az is hatalmas zajjal és elviselhetetlen szaggal jár, köszönhetően a benzines áramfejlesztőnek. A körülmények tehát nehezen viselhetőek el. De Csapó nagyi minden reggel hatkor elviszi Zsolti unokáját az iskolába, megjárva a szinte járhatatlan utat a háztól a főútig.

Mindeközben még azért is küzd, hogy gondját viselhesse Zsoltinak, mivel a gyámhivatal se hagyja békén… Bámulatos, amit végigcsinál, hetvenéves nagymamaként. Kitartásával és életerejével néha emlékeztet az enyémre… Úgy látszik, ezek a nagyik ma már csak ilyen bámulatosak.

A Csapó nagyi és Zsolti életét bemutató Panoráma című film forgatását 2014-ben fejezték be. Mi is megnéztük, és garantálhatom, hogy ebben nemcsak a szegénységet láthattuk. A kitartásé, a küzdelemé volt a főszerep, a szegénység csak mint egy folytonos, velejáró körülmény nehezítette a helyzetet. Ha az ember látta a filmet, mindenképp segíteni akar. Így tettünk mi is. Egész héten egy olyan jótékonysági estet szerveztünk, amin voltak fellépők (természetesen az évfolyamról), főztünk finomságokat, készítettünk mindenféle kézműves dolgot – mindezt a szülőknek, hiszen őket hívtuk meg. A készülődésbe még belefért egy nap korizás is, ami nagyon jól sikerült.

Aztán elérkezett a jótékonysági est napja. ​Én a főzésben vállaltam feladatot, és pár barátnőmmel megkaptuk a főétel készítésének feladatát: sült hús, párolt zöldségekkel és borsmártással. Ezt otthon készítettük el, mert azért a suliban mégis macerásabb lett volna, és otthon besegíthetett a nagyi. Csak egy iciri-picirit. Ugye, mondtam már, ezek a nagyik utánozhatatlanok! Mint kiderült, minden sült húsnál besegítettek egy kicsit a nagymamák, így aztán csodás főételt szolgálhattunk fel. Én két óráig főztem a párolt zöldséget, ami 10 csomag fagyasztott zöldségből, ripsz-ropsz, ötcsillagos szuper zsenge, vajon pirított zöldséggé vált, amiért igazán megdolgoztunk. Végül is vicces volt, mintha az ember egy nagyüzemnek dolgozott volna, de mindenképp megérte. Ez volt a legkevesebb. Persze nem csak én (a párolt zöldségekkel) meg a nagyik (a sült húsokkal) dolgoztak, hanem mindenki az évfolyamról.

Az előadók egész héten próbáltak, sőt, még egy keringőt is összeraktak páran. Több pincérünk is volt, és mindenki érvényesülhetett a kézműves foglalkozásokon, ahol csodás díszek születtek. És persze a patrónusok is kitettek magukért. Iván tanár úr a csodás hússzeletelő tudományával, és persze az összes patrónus a szervezésükkel, irányításukkal és segítségükkel, ahol csak tudtak. Az est végül remekül sikerült, az előadók nagyon ügyesek voltak, a fogások több Michelin-csillagot is megszereztek.

Pincérnek én is beugrottam, ugyanis majdnem 120 szülőt (és testvért) kellett kiszolgálni az est folyamán. Az egészben az a legfantasztikusabb, hogy a jótékonysági est folyamán az évfolyam 453 ezer forintot gyűjtött össze, amit mind Csapó nagyinak adományoztunk. A hét nagyon szép megkoronázása volt ez a siker. És bár Csapó nagyiék élete még mindig segítségre szorul, legalább mi már tudtunk segíteni nekik. Már csak ezért is hasznos volt ez a témahét. Nagyon.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)
Szarka Fruzsina képei

A történet utóélete: „Nem nyafogunk, megyünk!”
http://mediatanacs.blog.hu/2015/03/04/_nem_nyafogunk_megyunk

Panoráma - Egy nagymama emberfeletti küzdelme
Készítette: Dokument-Art & Dunatáj Alapítvány
Rendező: Surányi Z. András
Producer: Szederkényi Miklós

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Közlekedjünk Óbudán

Reggelente iskolába, munkába menet gyakran találkozik az ember végeláthatatlan sorokkal a közutakon. De vajon mi az oka ennek? Egészen pontosan valószínűleg senki sem tudja, és ez a probléma.

Vegyünk például egy HÉV-átkelőt, például a békásmegyerit. Ott valamiért csak még lassabban tud menni a HÉV, mint máshol. Elmegy a HÉV az egyik irányba, az ember azt hinné, lehet menni, de nem (vagy legalábbis gyakran nem), mert jön a másik irányból. Már rég elment, de még mindig ott állunk a kocsisorban (akkor is egyébként, ha nem is akarunk átkelni a HÉV vonalán, csak a sávba ragadtunk).

 

A biztonságunkat szolgálják vajon ezek a dolgok? Végül is, ha nem lenne közlekedés, közlekedési baleset sem lenne. Le lehetne állítni a közlekedést, ez lenne a legbiztonságosabb. Megoldás lehetne, ha körforgalmat építenének, vagy ha az átkelésre várakozók kikerülésének segítéséhez egy hosszabb kanyarodósávot hoznának létre (a jelenlegi 40 méteres), így a probléma nagy része megoldódna.

Ha összeadnánk, hogy a különböző átkelőknél várakozva naponta mennyi időt tölt az ember semmittevéssel, bizony nagy szám jönne ki. Ez alatt az idő alatt akár hasznos dolgokat is cselekedhetnénk, ahelyett, hogy a környezetünket rongáljuk a nagy mennyiségű kipufogógáz kibocsájtással, melyet a várakozás során fölöslegesen eregetünk.

Angelus Hanna (9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Hitelesebben a szenvedélybetegségekről

Mik azok a szenvedélybetegségek? Hogyan lehet megelőzni őket, és mi a megoldás a problémákra? A decemberi témahét után szerintem nagyon fontos tapasztalatokkal gazdagodtunk, és ezekre a kérdésekre is jobban tudunk már válaszolni, mint azelőtt.

A decemberi témahét a szenvedélybetegségekről szólt. Szerintem az évfolyam nagy része nem volt teljesen tisztában a tudatmódosító szerek használatával és a használat következményeivel, ezért úgy gondolom, mindenki tanult ebből valamit. Közelebbről is megismerhettük a témát, és kialakult bennünk egy, a korábbinál hitelesebb kép.

A témahét egy csibével kezdődött, ahol a patrónusok ismertették a témahét menetrendjét, a témával kapcsolatos feladatot és a csoportok beosztását. Minden nap vezetnünk kellett a projektnaplónkat, amelybe az aznapi tapasztalatokat és a témákat kellett rögzíteni. Az egyes csoportok tagjai fél kupacból tevődtek össze. Ezek a csoportok végig ugyanazok maradtak, így nem okozott gondot az, hogy tudd, hova kell menned éppen az adott idősávban. Könnyen el tudtunk igazodni, ezért gördülékenyebben ment a programok lebonyolítása az átlagosnál. Hétfőn megismertük a részletesebb programleírást, és azt, hogy ki lesz a kísérő patrónusunk azon a napon, amikor külső helyszínre megyünk (ez a nap csoportonként változó volt).

Csibén szó volt általánosságban is a szenvedélybetegségekről. Ezekből nagyon sokféle létezik. A leggyakoribbak azok az esetek, amikor valaki tudatmódosító szereket használ, de vannak olyanok is, amik egyszerűen csak pozitív vagy negatív hatást fejtenek ki az emberre. Végül, mikor már általános képet kaptunk ezekről a fogalmakról, ki kellett töltenünk egy 40 kérdésből álló tesztet, aminek eredménye alapján átfogó képet kaptunk a személyiségünkről.

A bevezető csibe után jöhettek a valódi programok. Nem fogom egyesével felsorolni mindegyiket, mert azt mindenki unná, de felsorolom a fajtáikat, és a számomra legjobban tetsző programokról is beszámolok. Nagyon sok és változatos program volt, biztosan azért, hogy érdekesebb legyen ez a téma, hogy ne csak egy nézőpontból lássuk ezt, a ma már sokakat érintő problémát. Voltak programok, mikor olyan előadó látogatott el hozzánk, aki korábban szenvedélybeteg volt, de már leszokott. Ezek az előadások – vagyis inkább kötetlen beszélgetések – voltak számomra a legtanulságosabbak. Ilyenkor mindig betekintést nyerhettünk az előadó magánéletébe, és jobban megérthettük azt is, mi vezette odáig, hogy rászokjon az alkohol- vagy a drogfogyasztásra. Megismerhettük az egész folyamatot, a kezdetektől egészen a leszokásig. Láttuk azt, hogy ezek a problémák a legtöbb esetben a rossz családi háttér és a problémás gyermekkor miatt alakulnak ki, valamint azt is, hogy az igyekezet nem mindig elég. Hiába próbáljuk elkerülni, vannak olyan esetek, amikor akarva-akaratlanul hibákat vétünk. És ha egyszer elkezdjük, akkor már nem is olyan könnyű leszokni...

Voltak olyan előadások, amikor bizonyos személyek beszéltek nekünk különféle témákról, mint pl. a drogok fajtái, a drogterítési és drogfogyasztási törvények… stb. Ilyenkor mindig kérdezhettünk, és a kérdéseinkre maradéktalanul választ is kaptunk (legalábbis én). Az volt a jó, hogy ez nagyrészt beszélgetés volt, sőt, sokszor mi is kaptunk feladatokat az adott témával kapcsolatban.

Mint már említettem, volt egy külső helyszínünk is. Az egyik nap a Megállóba látogattunk el, ami egy olyan ház, ahol a szenvedélybetegek önsegítő csoportokban beszélhetik meg a problémáikat, és kereshetnek rájuk megoldást. Ott két felnőttel beszélgettünk, akik meséltek a csoportok üléseiről és a szervezetről általában. A Megállóban egy frissen leszokott drogossal is találkozhattunk. Nekem talán ez volt az egyik kedvenc programom, mert itt mindenki őszinte a másikkal, senki nem előítéletes, és szerintem egy ilyen őszinte, megértő és közvetlen környezetben könnyebb megnyílni mások előtt. Szokatlan volt számomra az a nyitottság is, amellyel felénk fordultak, és az, hogy teljesen egyenrangú félként kezeltek minket. Nem tudtam azelőtt erről a helyről, de szerintem jó, hogy ilyen helyek is léteznek a világban.

Utolsó programként megnéztünk egy filmet is, az Egy kosaras naplóját, ami szerintem méltó lezárása volt a témahétnek.

Ez egy nagyon tanulságos témahét volt, aminek során sok új dolgot tanultunk. Részünk volt sok megható és megrázó pillanatban is, de úgy gondolom, ilyeneket is meg kell tapasztalni.

Tóth-Stella Zita (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Hogyan lehet segíteni a menhelyi kutyákon?

A családom és én mindig is állatbarátok voltunk. Először édesanyámnak voltak teknősei, majd bátyáméknak papagájai és díszhalai, később két kutyát is befogadtunk. Bár mára már macskáink is vannak, én most a kutyákról írnék többet.

Először 2 éves koromban lett egy skót juhászunk, majd nem sokkal később egy magyar vizslánk. Mind a kettőt nagynénémék találták, az utcára voltak kirakva. Úgy voltak ezzel a szüleim, hogy addig maradhatnak nálunk, míg nem találunk nekik gazdát. De mire lett volna, aki befogadja őket, már annyira ragaszkodtunk hozzájuk, hogy végül is nálunk maradtak. Saci, a magyar vizsla, még ma is velünk van, és élvezi köreinket, de sajnos Leslie, a skótjuhász 2009-ben meghalt. Nem sokkal később, 2010-ben egy menhelyről magunkhoz vettünk egy másik skót juhászt. Ő az első pillanattól kezdve a bátyám kutyája, azt hiszem, tudja, hogy miatta került hozzánk. Apámmal egyre többet jártunk vissza a menhelyre, ahonnan őt hoztuk, hogy besegítsünk a kutyák sétáltatásával, fuvarozásával.

Apa egy kutyával
Apa egy kutyával


Nagyon jó viszonyunk alakult ki a vezetővel és a többi önkéntessel, így mikor 2011-ben a menhely elköltözött, mi is segítettünk előkészíteni az új helyet. Takarítottunk, festettük a kennelek (kutyaházak) rácsait, és tulajdonképpen rendbe szedtük az egész területet. A körülmények az új helyen sokkal jobbak voltak. Itt már bemehettünk a kennelekhez, és mi hozhattuk ki a kutyákat sétára. Segíthettünk az etetésben, takarítottuk a kenneleket is. Ahogy a kutyáink száma nőtt, egyre több feladatunk lett. A menhelyhez tartozik egy kis lakás is, ahol a gondozók tudtak aludni, így vihettem magammal két barátnőmet is, és nem egyszer volt, hogy hármasban vagy négyesben egy egész hétvégét töltöttünk a menhely területén, mint önkéntesek. Mi csináltuk meg tulajdonképpen az összes napirendi pontot, beleértve a reggeli, délutáni és esti sétát a közel 50 kutyával, a kennelek takarítását, a vacsoráztatásukat és egyes kutyák gyógyszerezését. Persze emellett, amikor mások tudtak jönni segíteni, akkor jöttek is, és akkor kicsit egyszerűbbek voltak a napjaink, s több időnk volt mindenre.

Ezt a cikket én azért szerettem volna megírni, mert sokan nem tudják, hogy egy-egy menhelyen mi minden történik, mennyi kutyáról van szó, mennyit tesznek az önkéntesek. A legtöbb ember azt sem tudja, hogy hogyan járulhatna hozzá a menhelyi kutyák életkörülményeinek javításához, szerencsére mi megtaláltuk a módját. Vannak, akik pénzt utalnak, anélkül, hogy bármit is tudnának az adott szervezetről, mert azt hiszik, hogy nem tudnának többet tenni ez ügy érdekében. Persze ez is nagyon nagy segítség, de mindig lehet még többet, még jobbat is tenni. Mindenki számára adott a lehetőség, hogy többet tegyen. Mi is apróságokkal kezdtük az egészet, és a végére oda jutottunk, hogy ránk bízták a kutyákat több napra is. Talán nem is gondoltátok eddig, hogy ennyi mindent lehet tenni az otthontalan állatokért.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Főzni a legjobb helyeken – beszélgetés egy mesterszakáccsal

Interjúalanyunk Beregszászi Zsolt, aki jelenleg az Art’otel budapesti szállodájában dolgozik konyhafőnökként, de megfordult már több helyen is, például a Gundelben. Volt szerencsém körbenézni a szállodában és a konyhában is, mit ne mondjak, nagyon izgalmas volt.

Honnan jött az ötlet hogy szakács legyél?

BZs: Ami nagy szerepet játszott a döntésben, az az, hogy kb. 14 évesen eltöltöttem 3 napot a Hilton konyháján, és ott megfertőztek a konyha szeretetével, ami a mai napig ugyanolyan szenvedély, mint a legelején. Az nagyon megragadt.

Hány éves korodban döntötted el, hogy szakács leszel?

BZs: Amikor elkezdtem a középiskolát, és az előbb említett vári Hiltonban kezdhettem tanulni a szakmát, biztos voltam benne, hogy ezt akarom majd csinálni.

Hány étteremben fordultál meg?

BZs: Pontosan nem tudom. Dolgoztam sokat külföldön – Angliában, Németországban, és néhány napot voltam Szentpéterváron is, ami óriási élmény volt.

Hol szerettél a legjobban dolgozni?

BZs: Külföldön Londonban, itthon a Royalban és a Gundelben, ez utóbbiban mint konyhafőnök helyettes.

Melyik volt az az étel, amit a legnehezebben tudtál elkészíteni?

BZs: Nincs ilyen. Ha tudod egy étel elkészítési módját, akkor meg tudod csinálni az összes olyan fajta ételt. Ha meg tudsz kenni egy kenyeret vajjal, meg tudod kenni lekvárral is. Emellett természetesen nagyon jól kell ismerni a nyersanyagokat is.

Melyek azok az ételek, amiket szeretsz elkészíteni és megenni?

BZs: Az olasz tésztákat, mindenféle formában.

Attól még, hogy nem vagy cukrász, tudsz sütni pár sütit?

BZs: Igen, éttermi desszerteket tudok készíteni. De néhány sütemény sem okoz gondot, például az aranygaluska vagy rétesek.

A szállodában megnézem a konyhát és pár szobát, meg az aktuális felújításokat. A konyhában nem volt semmi különös. Olyan volt, mint egy sima konyha, csak nagyobb, és tele volt fura gépekkel. A szobák annál izgalmasok voltak. Vannak olyan szobák, amikről gyönyörű kilátás nyílik a Dunára, és vannak olyanok is, amiről pedig a Halászbástyára.

Ami nagyon érdekes volt a számomra, hogy vannak olyan ágyak, amiknek nincs lábuk (igazából van, csak nem látszik).

A szobákban nagyon sok dísztárgy van, ezért (szerintem) iszonyatosan jól néznek ki.

A szobák megnézése után megebédeltem. Zsolti összedobott nekem egy nagyon gusztusos hamburgert, igazi marhahúsból, és még a húspogácsa titkos receptjét is elárulta.

Azután pedig kaptam egy csokitortát sós karamell mousse-szal és igazi tejszínhabbal.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf.)
a szerző képeivel

Beregszászi Zsolt munkáiből:


Grillezett parenyica sült zöldségekkel


Pekándiós sütőtökös tortácska


Készül Zsolt a mestervizsgájára

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Katasztrófa a sípályán – az én katasztrófám

Négy év kihagyás után úgy döntöttem, újra meghódítom az ausztriai sípályákat. Ez egy elég meggondolatlan döntésem volt, de már nagyon untam, hogy mindenki azzal nyúzott, hogy menjek el síelni. Hát bevállaltam.

Amint megkezdődött a síszünet, éppen csak egy napot kaptam, hogy élvezhessem a semmittevést, és már indultunk is. Egy síiskolával mentünk, azokkal, akikkel apukám és az öcsém már tavaly és azelőtt is voltak. Szerencsénk volt, mert külön házban laktunk a baráti társaságunkkal együtt, messzebb a vacsorázó helyiségtől és a lerobbant diákszálástól. Kora délután érkeztünk. Kipakoltuk a cuccainkat, én pedig már akkor, gyomorgörccsel a hasamban, elkezdtem emészteni a helyzetemet. Este elmentünk vacsorázni a síiskolához, ahol egy tipikus „húslevest” kaptunk, meg mákos vagy diós tésztát. Mivel egyiket se szeretem, már rosszul indult az egész. Aztán béreltünk nekem bakancsot, sílécet, meg egy milliárd éves síbotot, de tulajdonképpen nem zavart annyira, hogy ilyen lepukkant lesz a kinézetem, mert a szürke nadrágomban és a barna kabátommal már amúgy se lehettem volna „menő” a pályán.


A szerző és kisöccse

A reggeli egy ínycsiklandó, olcsó párizsiból, vajból meg óriási fehér kenyérből állt, meg egy olyan lekvárból, ami uborkásüvegben volt. Biztos házi lekvár lehetett, de azért mégse kóstoltam meg. Az otthonról hozott müzlim tökéletesnek bizonyult ezek mellett. A kocsiban, a pályákig tartó mindössze 30 perces úton sikerült felébrednem, és kikérdeztem a családot, hogy mi is fogad majd tulajdonképpen. A síelőket érkezés után csapatokba osztják, tudás szerint, és így kell menni, egy VADIDEGEN oktatóval. Régen szerettem síelni, és ment is nekem, de azért féltem a visszatéréstől (mint később kiderült, nem is alaptalanul).

Miután mindannyian felöltöztünk, odamentünk a gyülekezőhelyre, és valahogy sikerült elbliccelnünk a csapatok beosztását, szóval barátainkkal együtt Huba csapatában, vagyis a legjobb síelőknél kötöttünk ki. A nap gyönyörűen sütött, és viszonylag kiegyensúlyozott lelki állapotomban (hogy nem kell egyedül síelnem, vagyis apa velem van), boldogan mosolyogtam a kamerába a sífelvonón.

A hiszti

Ami ezután következett, az – bevallom – felettébb kínos volt, de vállalom. Huba elindult, mögötte mindenki, aztán úgy 10 méter, és én. Hiperlassan. Mögöttem apa jött, kiabálva, hogy mit csináljak. A csapat leállt, Huba megmutatta nekik, mit kellene csinálniuk. Mire megérkezek apával, már elindultak. De ettől függetlenül, pár hisztirohammal (amikor le kellett csúsznom egy piros pályán) megúsztam a délelőttöt. Gyors ebéd, utána pedig menni kellett volna a síoktatókhoz, de apa el akart vinni engem és az öcsémet egy családi síelésre, ami végül egy igazi tragédiába fulladt. Hozzánk csapódott még három anyuka, két, az öcsémmel egyidős kislány, egy velem egyidős lány és egy pici, talán elsős kislány. Ők a baráti társaságunk. A gyerekek kitalálták, hogy menjünk a buckákon, amik a sílift alatt voltak, vagyis nem is a pályán. Az anyukák passzolták az extrémkedést, és szívem szerint én is ezt tettem volna, de azért elég ciki lett volna az anyukákkal mennem. Szóval elindultunk. Én végigordibáltam az egészet, hogy ki, hol vigyázzon, és minden buckánál azzal küszködtem, hogy ketté ne törjenek az óriásléceim, míg a többiek mosolyogva meg nevetgélve ugrattak. Természetesen én zártam a sort, hogyha netalántán elnyalnék, senki ne tudjon összeszedni, meg mert egyedül én aggódtam a többiek testi épségéért, és egy kicsit se akartam magam mögött hagyni. Aztán jött a furcsa felismerés, hogy a pálya most már tényleg veszélyes, és le kellett oldalaznunk az igazi sípályára, egy szinte merőleges oldalon, még mindig a hosszú sílécekkel a lábunkon. A többiek vállalták ezt, vagyis a kis kitaposott oldalon csúszva haladtak, míg én lekapcsoltam a síléceimet, nekiindultam gyalog. Amikor leértem, vidáman konstatáltam, hogy ebből a sztoriból még nyertesként is kikerülhetek, mert megláttam a pálya szélén ácsorgó anyukákat. Felcsatoltam a lécemet, és már tervezgettem is, hogy miként fogom előadni az „apa és a többiek még próbálnak lejönni” sztorit, amikor bevágott elém a gyereksereg. Mire odaértem, mindenki mosolyogva várta a nyomi kis Csengét, aki nem tud síelni. Egy óvatlan pillanatban kitört belőlem a hiszti, hogy bármi bajunk történhetett volna, meg... stb. Végül a hüttébe bemenekülve, anyának – aki otthon maradt – könyörögtem telefonon, hogy hadd menjek haza.

A síoktatás

A második napon a profiknál kettővel rosszabb csoportba kerültem, én és az egyik anyuka, aki szintén nem volt egy síbajnok, de nálam azért jobban síelt. Nekem új erőt adott, hogy a csapatban azért mégsem én vagyok a legbénább, és hogyha vége a napnak, mehetek haza, filmet nézni. Szóval a második nap kifejezetten kellemesen telt. Bár a vacsorák még mindig borzalmasak voltak, én ilyenkor, mint egy tündér, boldog voltam, és kifejezetten kedves, kivéve akkor, amikor valaki felhozta a síelést. Akkor gyorsan közbeszóltam, hogy erről nem lehet beszélni.

A harmadik napon a csapatunkat kétfelé osztották. Az új oktatóval a rosszabbak, a régivel a jobbak mentek. Engem a rosszabb, az anyukát pedig, aki velem síelt, a jobb csapatba tették – de szerencsére inkább velem jött, mert egyedül nem nagyon akartam síelni. Az oktató, miután meglátta, hogy hogyan síelek, mindig nekem mondta, hogy mit csináljak, és vagy előttem vagy utánam ment mindig, dirigálva, hogy mit tegyek. Eléggé lassú voltam, szóval többször is éppen hogy csak megúsztam az eséseket, ellentétben azokkal, akik úgy gondolták, el tudnak menni mellettem vagy előttem. Először egy kisfiú jött majdnem nekem, de védekezően előreraktam a hegyes síbotomat, amitől megijedt, úgyhogy lefékezett előttem – szerencséjére. A másik egy idősebb nő volt, akiről naivan azt hittem, ki tud kerülni. Hát nem sikerült. Összecsavarodott lábakkal kötött ki, és a síoktatónak kellett felsegítenie. Én is megtettem volna, csak sajnos nem tudok a hegyen visszafele gyalogolni, és németül se értek.

A harmadik délutánon fürdőbe mentünk, ahol amellett, hogy hideg volt a víz, nagyon sokan is voltak. Bár már voltam ausztriai fürdőkben, mindegyikben csalódnom kellett, de a remény hal meg utoljára alapon, azért ezt is kipróbáltam. Az utolsó napunkon a csaptunkban már csak ketten maradtunk, ami még nagyobb odafigyelést jelentett. Délután kezdtük gyakorolni a hóeke elhagyását, és azt, hogy párhuzamosan tartsuk a lécünket, de nekem ez már kimaradt. Majd talán négy év múlva…

Végül is nem bántam meg, hogy elmentem. Kint voltam a levegőn, és bár nyáron, amikor Ausztriában kirándultunk, megfogadtam, hogy nem jövök ide többé. Mégis megtettem, és nem sodort el egy lavina, szóval szerencsésen megúsztam a látogatásomat. És hogy jövőre síelek-e? Sokan azt hiszik, hogy igen, de én azért még gondolkozok rajta.

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Egyedi módszer a családi ellentétek elsimítására

Bizonyára minden családban szokott lenni egyszer-kétszer hajbakapás. Ha nálatok nem, akkor minden tiszteletem, mert hát nálunk igen. Három testvér, egy anyuka és egy apuka. Ez a létszám elég sok konfliktust hoz magával. Mi ezt egyszerűen, mégis hatásosan el szoktuk intézni, hatvan perc alatt, úgy, hogy utána nem hozza fel többet senki az adott témát. Ez a hatásos módszer a karate.

A Budai Budo Centrumban heti hét edzésen vehetnénk részt (nem minden nap van, de pár nap többször is), de mi „csak” körülbelül heti négyre járunk, azaz csupán négy óra alatt elintézünk egy heti balhét, amivel soha többet nem kell foglalkozni. Gyakorlatilag legálisan verhetjük egymást. Ez elég agresszíven hangzik, de persze ha szól, akkor nem ütöd a gyakorlótársad olyan erősen… Azért valld be: nagyon jól tud esni, ha legálisan karatézhatod le egy kicsit az egyik családtagod, akivel amúgy is haragban vagy.

Jogos a kérdés, hogy ha egyszer beindulsz, akkor hogyan állsz le akkor, amikor szól, hogy ez már fáj. Az igazság az, hogy nem tudom, de még sosem volt ebből baj. Nem vezeted le rajta az agressziód, egyszerűen csak tudatában vagy annak, hogy esetleg megtehetnéd. Így nem elborult aggyal vered szét, hanem egy békés, „meditatív” állapotban, ahol szent a béke. Utána még bűntudatod sincs (pedig nekem azért általában nagyon tud bűntudatom lenni). Persze megesik, hogy pár családtag félreérti a karatemozdulatokat, és agresszió-levezetésnek éli meg. Például mikor anyuval voltam párban edzőtáborban, és az volt a feladat, hogy egy oldalsó védés után egy kis jelző pofont cuppantsunk a másik arcára. Én kezdtem a védést… egyszer csak csatt! Mindenki tudja, hogy a kis, gyenge pofon a legmegalázóbb. Anyukámban hirtelen felébredt a fegyelmezési ösztön, és visszakézből olyan parasztlengőst kent az orcámra, hogy csak úgy csengett utána a fülem.

Hogy ne csak ilyen agresszív élmény maradjon meg bennetek, itt egy másik példa. A feladat most fojtás volt. A bátyám az apukámmal volt párban, és épp apu fojtott. Anyukámban most a védelmező ösztön ébredt fel, és magas, sipítozó hangon ordította, hogy: „Ne csináld! Ez fáj neki!”. Természetesen a bátyámnak nem fájt, mert ő már majdnem olyan kemény, mint én…

Az említett heti hét edzésből három úgynevezett karat-aerobic. Itt gyakorlatilag Bon Jovitól a You Give Love a Bad Name-re karatézunk (nem társas gyakorlatokat), ami egy kicsit táncszerű. Amikor először volt ilyenben részem, elhatároztam, hogy mindegyik ilyen edzésre el fogok járni majd, mert „borzasztó” élmény minden egyes perc, de sajnos ritkán fér bele az időmbe. Ez sem haszontalan, mert javítja az állókészséget. Hogy mennyire? Van egy lány, aki annyi ideje jár karatézni, mint én, és minden karat-aerobicra eljár. Én a karate előtt négy évet jártam ju jitsuzni, szép eredményeket elérve, mégis az ezer ütés, ezer rúgás, ezer védés gyakorlatnál csak ő nem állt meg. Én is megálltam egyszer-kétszer, a többiekkel együtt.

Balló Miklós (7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Jóembert keresünk

Pár hete szombaton felhívott egy kedves ismerősöm, mert volt két jegye a színházba, de mégsem tudott elmenni, és fel akarta ajánlani. Viszonylag hamar kiderült, hogy én és a nagymamám el tudunk menni, így átküldték e-mailben a jegyeket – amitől a nagyim teljesen odavolt, hogy hogyan lehetséges mindez, meg hogy mennyire megváltozott a világ.

A jegyeket kinyomtattuk, este hétre szóltak a Vígszínházba, tehát még volt pár óránk. A darab címe Jóembert keresünk – őszintén szólva engem ez a cím nem nagyon fogott meg, de még az sem, amit a neten olvastam róla. Ennek ellenére elmentem, esélyt adva annak, hogy változzon a véleményem. Szóval odamentünk hétre, beültünk a helyünkre és vártuk a kezdést. Addig megcsodáltam a gyönyörű csillárt, bár nem sok időm volt rá, ugyanis perceken belül kezdődött is az előadás.

A darab főszereplője Sen Te (Eszenyi Enikő alakításában), aki az egyetlen jó ember a városban, mivel szállást ad az otthontalan isteneknek egy éjszakára, annak ellenére, hogy szinte magát sem tudja eltartani a pénzéből. Az istenek hálájuk jeléül pénzt ajándékoznak neki, hogy jó célokra fordítsa azt. Persze neki nemcsak pénzre van szüksége, hanem szerelemre is, amire időközben rátalál. És hogy sikerül-e elég jól gazdálkodnia a pénzzel, rátalál-e az igaz szerelem, az istenek vajon büszkék lesznek rá a történet végén… nos, ez a darabból majd kiderül.

Sok volt a férfi szereplő, Eszenyin kívül nem is volt más nő a színpadon, ami kissé szokatlan volt a számomra, de így is remekül ki volt dolgozva az összes szerep. A darab két felvonásos volt, így este tíz óra körül lett vége, és ha belegondolok, sajnálom, hogy ilyen „rövid” volt. Nem bántam meg, hogy elmentem aznap este, sőt. A színdarab jó volt, nagyon a mai Magyarország helyzetére hajazott az egész.

Nekem nagyon tetszett, főleg az, hogy az egészet nem happy end zárta, hanem egy beszéd Eszenyi Enikőtől. Ez nekem úgy jött át, hogy sajnálja, hogy nincs boldog befejezés, de szerinte érdemes lenne elgondolkodnunk a darabban megjelent karakterekről és cselekvésekről. A nagymamámnak is nagyon tetszett, sosem látott ehhez hasonló színházi darabot, és örült, hogy volt szerencséje eljutni erre az előadásra. Érdemes megnézni, mivel nagyon mély és elgondolkodtató a darab, szívvel-lélekkel dolgozó színészekkel és elég jó humorral. Ráadásul a büfében kapható perec is nagyon finom, amit a felvonások közti szünetben lehet beszerezni, ha siet az ember.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)

Bertolt Brecht: Jóembert keresünk (Vígszínház)
Rendező: Michal Dočekal
Szereplők: Eszenyi Enikő, Lengyel Tamás, Mészáros Máté, Lukács Sándor

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Kitaszítók, kitaszítottak

A minap tanúja voltam annak, hogy két 14 éves tinédzser szidni kezdte a roma közösséget – sőt, nemcsak tanúja, hanem résztvevője is voltam az eseményeknek. Természetesen jöttek a megszokott szöveggel: „nem dolgoznak”, „lopják a vasat” valamint a „hülye bunkó az összes”. Nem szeretnék belemenni saját válaszaimba, a lényeg az, hogy akkora felháborodást keltett bennem az eset, hogy azóta sem hagy nyugodni. Miért ítélkeznek ilyen fiatalon? Ez a jövő nemzedéke, és így gondolkodik? Gratulálok!

De nem hiszem, hogy saját maguktól, saját tapasztalataikból ilyen durva, egyértelműen fajgyűlölő szöveget ötlöttek volna ki. Mennyire van ebben a szülőnek szerepe? Szerintem nagyon nagy részben.

Például, ha a szülő egyértelműen elítéli a roma társadalmat, a gyereke is azt hallja tőle, hogy ők hülyék, parasztok, bunkók. Ám ha egy szülő pozitívan áll hozzá, valószínűleg – ha a gyerekének esetleg rossz tapasztalata is lesz – elnézőbb, megbocsájtóbb lesz.

Miért kell annyi méregre pazarolni azt az energiát, amit akár a segítségre és az elfogadásra is fordíthatnánk? És tegyük hozzá, nem várhatjuk el azt, amit mi sem teszünk meg. Átadnánk-e a helyünket egy állapotos roma nőnek? Még akkor is, ha nincs jegye sem, még csak tizenhat, és egyébként is, tele vagyunk csomagokkal. Ha nem, akkor mi se várjuk el azt, hogy aztán ennek a roma nőnek a tizenéves fia idős korunkban felálljon és átadja a helyét. Mert ő pedig azt mondja majd, ne akkor menjünk piacra, mikor ő suliba. Egy állásinterjún hátrányban részesítjük a romákat? Valószínűleg. És le a kalappal azok előtt, akik nem. Nem várhatjuk el, hogy dolgozzanak, ha nem adunk munkát. Ha kiszorítva érzik magukat a társadalomból, miért tennének bármit is a társadalom érdekében? Én se építenék egy csapatot, amiből ki vagyok taszítva.

Visszatérve a két romagyűlölő fiatalra, felmerül még egy kérdés. Hogyan kezeljük? A szép szó itt nem segít, sőt, hogy előbb említett példámmal élhessek, én is próbáltam olyanokat mondani, hogy ma már ciki, ha valaki rasszista. Ekkor támadtak, és egyre csak saját, elcsépelt, százszor hallott bizonyítékaikkal dobálóztak.

Fölöslegesen. Nem tudom, csak gondolom, hogy a bizonyítékaikkal engem akartak meggyőzni, hogy aztán én is egyetértsek velük, és együtt szidjunk egy népcsoportot. Szánalmas.

A történelemben – és napjainkban is – hány példa volt már arra, hogy a sok elvakított ember mire képes! A második világháború szörnyűségeiből senki nem tanult? Mert a folyamatos gyűlölködésnek egyszer ez lesz a vége, ha nem is ilyen nagy mértékben.

Az iskolában, amikor a gyerekek meglátják sötétebb bőrű osztálytársukat, már alapból előítéletesek, de aztán, amikor az említett roma gyerek rosszabbul teljesít, már okkal utálhatják és gúnyolhatják. A legrosszabb eset viszont az, amikor a többi gyereket egy szószóló húzza bele az utálatba. Olyan, akire felnéz az osztály, és akkor már egy ellen fordul mindenki. És ha egy nem roma gyerek próbálja megvédeni roma osztálytársát, természetesen őt is kitaszítja a közösség, mert az nem korrekt a szemükben, hogy egy nem roma romát véd. Ilyenkor persze bemehet a szülő, beszélhet a tanárral, aki eddig mit sem tudott az egészről, mert a gyerekek jól titkolják. Rendet teremthetnek, de pár hét múlva újrakezdődik, és már nem is a roma-nemroma a téma, hanem az, hogy az említett nem roma miért állt a roma mellé. „Mert buzi” – csak hogy egy lehetséges, kitalált okot említsek (a negyedikes gyerekek – mert az ilyenek ebben a korosztályban játszódnak – még nincsenek tisztában az ilyen szavak jelentésével, ugyanúgy megkaphatja ezt a jelzőt lány és fiú is). Ezek a háborúskodások pedig mély nyomot hagynak mindenkiben.

A cikk végére még annyit, hogy az említett esetek vagy velem történtek meg, vagy ismerőseimtől hallottam őket, szóval mind igazak, megtörténtek.

Ligeti Léna (8. évf.)


illusztráció: Entres Les Murs (Az osztály, 2008)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A legmenőbb magyar társasjáték

Nemrég került a piacra a [redacted] nevű kémes-lopakodós-blöffölős-taktikázós táblás társasjáték. Miért is érdekes ez a hír? Azért, mert a játék fejlesztői magyarok, akik mellesleg volt AKG-sok: Vincze Mihály és Turczi Dávid, a grafikus pedig Nimmerfroh Katalin, aki egyben tervező is. A játék a közelmúltban országos hírnévre tett szert, miután több lap is írt arról, hogy a készítő csapat a Kickstarter nevű vállalkozássegítő közösségi oldalon majdnem 60 ezer dollárt gyűjtött össze a támogatóktól, akik meglátták benne a fantáziát. A most következő rövid interjúban olvashatóak olyan dolgok is, amik eddig nem voltak publikusak a játékkal kapcsolatban.

Hogyan jött az ötlet a játékhoz?

Vincze Mihály (Mityu): Sokat jártunk nyaralni a családommal Horvátországba. Ott rendszerint sokat társasoztunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Az egyik nap meguntuk a társasozást, ezért a nálunk lévő dolgokból megpróbáltam összerakni egy új társast. Akkor még csak az alapötlet volt meg. Ezután léptem kapcsolatba Dáviddal, akivel végül kidolgoztuk a teljes játékot.


Vincze Mihály mutatja be a játékot (fotó: 444.hu)

Mennyi idő volt elkészíteni a játékot?

Turczi Dávid: Mityu 2011 szeptemberében mutatta meg nekem a játék ötletét, ekkor kezdtünk el dolgozni rajta. 2012 nyarára jutottunk el odáig, hogy a játék olyan lett, amilyennek eredetileg elképzeltük. 2012-ben voltam először a világ legnagyobb társasjáték vásárán, Németországban, és ott megmutattam 2-3 játékkiadónak, hogy mennyire jó ez a társas. Aztán ők nagyon kedvesen, kb. 30 másodperc alatt küldtek el, hogy hát ezen még dolgozni kell. Végül 2013 nyarán találkoztam egy emberrel, akinek nagyon tetszett a játék, és akiről később derült ki, hogy társasjáték-kiadó. Amikor jött értem a taxi, így köszönt el tőlem: köszönöm szépen, akkor ezt a játékot megvettem, kérlek beszélj a fejlesztőtársaddal. Ősszel aláírtuk a szerződéseket, és karácsonytól a következő év júniusáig folyamatosan dolgoztunk a játékon. Összességében több mint 3 és fél év volt a munka vele.


Turczi Dávid mutatja be a játékot (fotó: tarsasjatekos.hu)

Milyen visszajelzéseket kaptatok a játékról?

Dávid: Igazából kétféle visszajelzés érkezett a nagyvilágból, a „nagyon király” és a „nem értem a szabályokat”. Szerencsére egy kis idő után a 2. kategóriából az emberek elkezdtek átszállingózni az 1. kategóriába.

Hány darabot sikerült mára eladni?

Dávid: Körülbelül 3500-at.

Hogy jött az ötlet a kiegészítőkhöz?

Dávid: Ameddig vártunk a játék legyártására, addig kiséleteztünk különböző játékmódokkal, és ezáltal megszülettek a kiegészítők.

Miért változott meg a játék neve kiadás előtt?

Dávid (elmosolyodik): A játék neve kétszer változott meg. Az eredeti neve Intelligence lett volna, de a kiadó szerint túl hosszú ez a név, legyen inkább Intel. Mi már azon a napon megkérdeztük, hogy nem lesz-e ebből probléma, mert ugye Intel a neve a processzorgyártó cégnek is. Erre ő teljes nyugodtsággal mondta, hogy miért lenne ebből baj? Kis cég vagyunk, nem is processzort gyártunk… stb. A Kickstarter kampány előtt 3 nappal, amikor a társkiadók írtak volna alá, jött a jogászoktól a telefon, hogy ez így nem jó, mert az Intel perelni fog. Mondtuk nekik, hogy miért perelne, hiszen nincs semmi probléma. Akkor előhalásztak egy ’98-as indonéz bírósági papírt, ahol az Intel beperelt egy farmergyártó céget, mert Intel Blue néven gyártott nadrágokat. Emiatt előásták a licenszeket, és kiderült, hogy a társasjátékokat is beleérte, mindenre van licensze az Intelnek. Ezért lett Redacted.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf.)

Cardboard Castaway Review

Dog and Thimble – Redacted review

Rahdo Runs Through – Gameplay Runthrough

Rahdo Runs Through – Variant Gameplay

Rahdo Runs Through – Final Thoughts

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Beszámoló egy isteni smoothie-ról (és a Bikram jógáról)

Nemrég történt, hogy egyik barátnőm, akivel jógázni járok, hallott a Bikram jógáról. Valamiért ettől fogva eltökélt szándéka lett, hogy kipróbálja. Persze ki más lett volna, aki elkíséri őt, mint én. Na, így jutottam el egy Bikram jógaórára, úgy, hogy szinte semmit se tudtam róla. De, hogy mi is ez? 90 percig negyven fok.

A Bikram jógát Bikram Choudhury alkotta meg. Bikram feladatának érezte, hogy a jóga gyógyító erejével segítsen az embereken. A Bikram jóga programja 26 egymásra épülő feladatból áll, amik egyenként készítik fel a jógázót a következő feladatra. Az egymásra épülő mozgássorokat 38-40 fokos környezetben kell végezni, így is segítve az izmok, a szalagok ellazulását, könnyebb nyúlását, így a sérülésveszély kockázatának lényeges csökkenését.  Ez mind szép és jó, és most azt is elmesélem, hogy hogyan lehet ezt kibírni.

Egy keddi napot választottunk, és kinéztünk egy jógastúdiót (a mi választásunk a Bikram Yoga Szentmihályra esett). A weboldalukon csupán az órarendet kellett megnézni, ahol fel voltak tüntetve az órák időpontjai valamint az oktató neve. Áttanulmányoztuk a „hogy készülj az első órádra” cikket, ami olyan fontos tudnivalókkal szolgált, mint: hozz két törülközőt, igyál sokat és hozz sok vizet, valamint az órák előtt 3-4 órával már ne egyél… Szóval, mi tényleg nagyon készültünk. Sőt, a buszon odafelé még egy röpke kérdezz-feleleket is csináltunk, és így több dolog is kiderült. Például az, hogy Csenge (a barátnő) nagyon várja már az órát, mert ott meleg lesz. Így választ kaptam arra is, miért volt eltökélt szándéka, hogy kipróbálja… Valamint azt is megtudtam, hogy úgy gondolta, hogy mivel mi még gyerekek vagyunk, könnyebben tudjuk majd végezni a gyakorlatokat (hát azt elárulom, hogy ez korántsem így történt). Még volt egy röpke kis kitérő, mivel Csenge nem hozott papucsot, de az apukája szerencsére volt olyan gondoskodó, és elhozta neki. Aztán valamikor be is futottunk a papuccsal és minden mással felszerelkezve a stúdióba.  Én az órára több kis palack ásványvízzel mentem be, pedig egyszerűbb lett volna ott vennem egy másfél literest.

Anyukám – mondanom sem kell – izgult, tartott az órától (jobban, mint mi, pedig ő nem is jött), így miközben mi pont a recepción jelentkeztünk be, és rendeltünk smoothie-t az óra végére, megcsörrent a telefon. Anya hívta fel a jógastúdiót, és miután már a jógaoktatóval is beszélt pár percet, a külön figyelem garantált volt a számunkra, hiszen anya megkérte az oktatót: „Vigyázzon ránk!” Hát, ez van, ez egy anyuka dolga… Ezek után jöhetett az átöltözés, akkor már tényleg nagyon izgultunk, és végül papucsunkban felcsoszoghattunk az emeletre, és beléptünk a felfűtött szobába, ahonnan majd csak kilencven perc múlva léphettünk ki.

Az óra pár percen belül el is kezdődött, az elején kisebb botlásokkal. Például elfelejtettem leteríteni a törülközőmet a matracra, vagy, mint később kiderült, csak arra kijelölt, az oktató által jelzett időpontokban, „ivásszünetekben” lehet inni. Persze ez is úgy derült ki, hogy mi ittunk, és ránk szóltak. Sebaj, az óra ment tovább, igaz, csak ekkor kezdődtek az izgalmak. Még az elején mondták, hogy aki rosszul van, az rögtön feküdjön le, majd ha újra jól van, nyugodtan álljon fel, és csatlakozzon a csoporthoz. Nos, én az elején valóban sokat feküdtem. Csenge viccesen meg is jegyezte később: Emma, az elején fáradt voltál? Sokat feküdtél…  Haha, nagyon vicces. Mondjuk tény. De a fekete foltok a szemeim előtt is azok voltak.

Egy idő után Csenge lába kékes-lilás színt öltött, és tényleg azt hittem, ott fog „elkékülni”. Bár akkor nem volt ez annyira vicces, tényleg olyan volt, mintha mindjárt hívni kéne a mentőt. Mondjuk utána, ahogy jött, el is múlt, Csenge érrendszeri problémái rendbe jöttek. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen, cseppet se zökkenőmentes kezdet, igényelt némi kontaktot. Egymásra pillantottunk vagy meresztettük a szemünket. Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy elültessenek egymás mellől, és befurakodott közénk egy idegen férfi. Megtanultuk: a jógán mindenki magára figyel.

Ezek után sorban jöttek a feladatok. Mivel először voltunk, sokat nem kellett még végeznünk, vagy nem is tudtunk. Nagyon nehezek voltak. Az ember hangulata igen ingadozó egy ilyen órán. Így voltam én is ezzel. Néha úgy éreztem, hogy: „milyen jó, olyan fitt vagyok”, máskor viszont: „mindjárt meghalok!” Szóval igen, változó.  De igen hamar elrepült az a kilencven perc, nem több, mint egy epocha. A végén két relaxáció volt, az utolsón mindenki kapott egy megfagyasztott törülközőt. A hideg, illatanyagos törülközővel nem igazán tudtunk mit csinálni, de a többieket utánozva végül mi is az arcunkra raktuk, kellemes és életmentő frissítőt és hideget tapasztalva ezzel. Majd vége lett az órának, és a teremből kilépve az ember komolyan fázni kezdett.

Én nem tudtam eldönteni, hogy tetszett-e a jóga vagy sem. Azóta se tudom. Mindenesetre ami utána az öltözőben volt, az felért egy állatkerttel. Különböző korú nők tömegesen zuhanyoztak és öltöztek, így végül röpke negyven perc után mi is megfürödve és felfrissülve léphettünk ki az öltözőből. Utána még várt ránk az óra előtt rendelt isteni smoothie, amit a szívószállal igen nehéz volt inni, de végül csak megoldottuk. Így tehát a smoothie-val zárult a Bikram jógás kalandunk, amivel kapcsolatban még mindig nem tudunk dűlőre jutni. Tetszett vagy sem? De kipróbálásra mindenképpen ajánljuk. Az élmény feledhetetlen és fájdalmas. De a smoothie, az tuti megéri. Csak ne vacakolj a szívószállal.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Misu síel

Az idei AKG-s sítáborból idézem fel a saját élményeimet. Elég izgalmas lesz…

Kezdem szépen sorban. A buszon egyből filmnézéssel kezdtünk, és csak kis szüneteket tartottunk, mikor az általános tájékoztatókat sorolták a sítáborral kapcsolatban, vagy mikor beraktunk egy új filmet. Ha nem merül le a laptop, ez így is ment volna tovább a megérkezésig. Az út (egyáltalán nem rövid) hátralevő részében elszabadult a pokol, mert már mindenki unta az utat. Mikor késő este megérkeztünk, akkor még megvártak minket a vacsival (ezen nagyon-nagyon meglepődtem). Berendezkedtünk, majd aludtunk, mert az út nagyon fárasztó volt.

Másnap reggel rohantunk reggelizni, mert az előző nap csak chipsen éltünk. Finom reggeli, majd indultuk síelni. Izgatottan vártam, hogy milyen lesz a pálya. Jó volt. Mármint a pálya nem, csak a kilátás.

Első nap még tanárral síeltünk. A barátaimmal először a középhaladó csoportba soroltuk magunkat, de délután már a haladó csoportban nyomtam. Szerencsére, mivel a középhaladók lementek egy piros pályán, aminek fekete pálya volt a vége. Az egyik barátom (aki abban a csoportban maradt) az elmondása szerint szaltózott is egy jót. Másnap már bátrabban vágtunk neki a síelésnek.

Minden este megnéztünk egy filmet, ezért a sípályákról hazafelé végig aludtam, ami közben a barátaim széttrollkodták a fejem. Az erről készült fotósorozatot (hosszas gondolkodás után) megosztom veletek.

Utolsó előtti napon hatalmas hóvihar volt, úgyhogy amint felértünk a csúcsra, mentünk is a hüttébe. Itt fogadásból megettem két hatalmas gőzgombócot. Fájt… de utána még a sültkrumpli is mennyire! Egész délelőtt ott voltunk, és nem zavartak ki minket. Délután lementünk a felvonóval, de én az utolsó szakaszon síelve akartam menni.

A szálláson rántottát készítettünk egy kis Almdudlerrel és C-vitamin tablettával. Este volt egy kvíz is, amit a nagyok szerveztek nekünk, de mivel én a végére estem be, erről sajnos nem sokat tudok mondani. Ez után még belefért egy gigantikus hógolyócsata is a lányokkal, majd az általuk felheccelt végzősökkel, akik azt a játékot találták ki, hogy ássuk el a Misut (engem), és a kicsik meg találják meg – de én mindig elfutottam.

Utolsó nap vészjósló hírek jöttek Magyarországról. Rossz időjárást jósoltak, úgyhogy aznap nem is síeltünk. Jaj! A rendrakás! Borzasztó kínokat kellett átélnünk a szobatársaimmal. A sok „eldobjukazagyunkat” pillanat létrehozta a kellő katasztrófaállapotot a szobánkban. A vihar miatt korábban indultunk haza a busszal, hogy időben hazatérjünk. Útközben beugrottunk egy puccos étterembe is, ahol a barátom beszólt a magyar pincérnek, aki szerintem úgy megsértődött, hogy egy csomó ideig nem hozta ki a kajánkat. A buszútról nem sokat tudok mondani, mert antiszociális módon végig zenét hallgattam.

Aki nem jött el, az szégyellje el magát, csúnyán. Na jó, elég, ha megígéritek, hogy jövőre biztosan jöttök!

Balló Miklós (AKG, 7. évf.)
fotók: Baranyai István, Szigethi Anett

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A Hobbit – Az öt sereg csatája

A világhírű Gyűrűk ura trilógia után megjelent a Hobbit is a mozikban. Én az egyik szombaton néztem meg a trilógia utolsó részét édesapámmal a WestEndben. Ezt az alkalmat már nagyon régen vártam, izgultam is, hogy milyen lesz a film.

A sorozat előző két részében sikeresen győzték le ellenfeleiket Bilbóék, de Smaugot, a sárkányt nem sikerült. A szörny senkit sem kímélve égeti fel Tóvárost. A túlélők – Bard vezetésével – a Magányos hegyekbe menekülnek. Tölgypajzsos Thorin Smaug kincseitől sárkánylázat kap, hátat fordít barátainak, és elárulja őket, nem is figyelve régen tett ígéretére. Vajon a harcot vagy a békét választja? Thranduil király a tündék seregével meg akarja kaparintani a kincseket, melyek a tündék ősi királyainak ékszerei voltak. Eközben Szauron szörnyű tervet forral: kihasználja a három sereg viszályát, és orkok seregeit zúdítja a csata kellős közepébe. Megjelenik később Thorin unokatestvére is, és így lesz teljes a csatamező: az öt sereg csatája. Vajon ki lesz a győztes? És kié lesz a végén a kincs? Izgalmakkal teli ez a fantasy film, tele váratlan fordulatokkal. Mindenkinek ajánlom, én nagyon szeretem, feltétlenül nézzétek meg!

Graur Lilla (AKG, 7. évf.)

A hobbit – Az öt sereg csatája (The Hobbit: The Battle of the Five Armies, 2014, 144’)
Rendezte: Peter Jackson
Szereplők: Martin Freeman, Ian McKellen

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kistestvérek

Milyen táncosként élni? 15 ezer ember előtt átvonulni a Szigeten? Vagy egy darabot összerakni? Érdekes életutak, a műszaki egyetemtől a kortárs táncig. Két táncossal beszélgettem, Vadas Tamarával és Vass Imrével (Vasi).

Hogyan találkoztatok először?

Tamara: Kb. 12 éve Balatonújlakon, az iskolai kötelező nyári tánctáborban. Külföldről stoppoltam haza, ezért csak éjjel értem a táborba, és másnap Vasi segített nekem felverni a sátram. Akkor én már másodikos voltam, Vasi pedig elsős.

Mikor határoztátok el, hogy táncosok lesztek?

Vasi: Én villamosmérnöknek tanultam, de valami mást akartam csinálni. Beszélgettem egy volt barátnőmmel arról, hogy mit csinálnánk, hogyha azt csinálhatnánk, amit csak szeretnénk, és erre ő azt mondta, hogy magasugrana. Én meg azt mondtam, hogy táncolnék. Kerestem is tánciskolát, csak nem találtam. Akkortájt volt Ivánnak (Angelus Iván) egy hirdetése, ami izgalmasan volt megírva, meg benne volt az a kifejezés, hogy kortárs tánc. Erre jelentkeztem.

Akkor hány éves voltál?

Vasi: Húsz.

Tamara: Én kicsi koromtól kezdve néptáncoltam. Nagyon szerettem, nagyon szerettem mozogni is, csak egy idő után ez már nem volt annyira érdekes, mert a néptáncban a nő szerepe nem annyira izgalmas. Engem a mozdulatok kitalálása érdekelt, nem a meglévők használata, és a néptáncnál ez elég kötött forma. Már kiskoromban is voltak olyan terveim, hogy tánccal foglalkozzak, és aztán a gimnázium után én is a Goliba (Budapest Kortárstánc Főiskola – a Goldberger gyár területén) mentem, onnan meg már egyértelmű volt. A tánc kiskoromtól kezdve nagyon sokáig csak hobbi volt, aztán a tánciskolában ez teljes mértékben megfordult.

Mind a kettőtöket elsőre fölvettek a Budapest Kortárstánc Főiskolára?

Tamara: Engem nem. Februárban voltam felvételizni, akkor nem, hanem visszahívtak a májusira, és csak akkor.

Vasi: Engem elsőre fölvettek.

Van kedvenc darabotok?

Vasi: Nekem a 2011-es Propaganda! című előadás. Az a Trafóban volt, és egy holland redezőpáros csinálta. Az volt a Tünet Együttes egyetlen eddigi bukása. Nekem ez egy nagyon jó élmény volt. Nagyon lassú volt a darab, és menekültek ki az ajtón.

Tamara: Vagy az ajtón menekültek ki, vagy nagyon szerették.

Vasi: De eleve kevesen jöttek el.

Tamara: Nekem is elsőre ez jutott eszembe, de azért is, mert nekem abban egy nagyon különleges szerepem volt. Aludnom kellett másfél órán keresztül, és erre tréningezni kellett. Három hónapos próbaidőszak volt, és elég gyorsan kialakult ez az alvás. Tényleg lehet erre tréningezni, mindennap megpróbálsz elaludni…

Vasi: Erre szoktak tréningezni az emberek, mindennap megpróbálnak elaludni…

Tamara: Jó, de hogy nap közben… Na mindegy, ez nekem különleges volt. Amit még nagyon szeretek, az a Nyúzzatok meg. Azt azért, mert nagyon magaménak érzem, miközben egy közösségi alkotás. Ez az első darab, amiben tényleg az van, amit mi szerettünk volna.

Nemrég volt egy közös előadásotok, az Egyet nekem, egyet neked. Miért dolgoztatok együtt?

Tamara: Már korábban beszélgettünk róla, hogy milyen jó lenne együtt alkotni, mert sokáig jártunk egy iskolába, sokszor szerepeltünk egy darabban, Hód Adrinál, a Tünet Együttesben, Boross Martinnál. Sokat vagyunk együtt a civil életben, ami a próbatermi munkánkat is befolyásolja, és ez a személyesség talán a darabunkon is tükröződhet. Mindenesetre hosszú út van mögöttünk.

Vasi: Mi csináltuk a zenét, a szövegeket is mi írtuk, mindent.

Hogy jött a testvér ötlet?

Tamara: Én tényleg annyira szeretem a Vasit, mintha a testvérem lenne. Mély és őszinte barátság ez, néha már úgy gondoltam rá, mint egy bátyra. De szerintem nem innen jött az ötlet, csak nekem van egy ilyen érzésem.

Vasi: Azon kívül, amit a Tamara mondott, azt is észrevettük, hogy mind a ketten kistesvérek vagyunk. Azon kezdtünk el gondolkodni, hogy milyen a kicsiknek, meg milyen lett volna, ha van egy harmadik. Van ez a három testvér típusú népmese, amikor mindig a legkisebb az, aki mindent visz. De mi csak ketten vagyunk. Mondjuk nincs hiányérzetünk, de lehetne így is.

Mennyit készültetek erre a darabra?

Vasi: Én 32 évet, Tamara 30-at. A valóságban már régen tervezzük, de csak június óta dolgoztunk rajta.

Van benne kedvenc jelenetetek?

Tamara: Még nagyon friss, ma néztük vissza először. Én most egy kicsit furcsa állapotban vagyok. Van egy belső élményem az egészről, és most visszanézni a videót a kamera állásából, amiben nem látszik minden… kicsit zavarodott vagyok. Belülről nagyon sok mindent élveztem, például nagyon szerettem a dalt, annak ellenére, hogy teljesen fals. Várom azt, hogy újra játszhassuk a MU Színházban, valószínűleg februárban. Még akarunk rajta gyúrni.

Vasi: Nekem az a kedvencem, mikor előadás előtt én átveszem Tamarától a gitárt, és gitározgatok. Azt szeretem a legjobban, amikor azt a témát játszom.

Miért csináljátok, mi hajt titeket?

Tamara: Mostanában én is szoktam ezen gondolkodni, hogy mi az, ami most engem hajt. Volt egy olyan időszak, amikor engem a csinálás, és a dolgok kialakítása, megtalálása érdekelt egy táncelőadás létrehozásában. Korábban nem feltétlenül a végeredmény vagy a színpadi rész érdekelt, hanem inkább a folyamat. Most meg jobban érdekel a színpadi helyzet, hogy ott, akkor mit tudok kezdeni magammal.

Vasi: Engem nem maga a tánc hajt, hanem a kifejezésvágy. Valaki mondta, hogy nagyon meglepődött az előadásunkon, mert nincs nagyon benne tánc.

Mi volt a legemlékezetesebb dolog a pályafutásotok során?

Vasi: Voltam az Ultima Veznél, és ott volt egy előadás, amit én csináltam. Azt majdnem százszor játszottuk. Volt egy olyan rész, amikor feküdni kellett a színpadon, és az egyik előadáson valószínűleg elaludtam előadás közben. Pedig ez nem egy lassú színház volt, hanem egy iszonyú pörgős valami. Feküdni kellett két percig, és én voltam az utolsó, aki felkel. Nem emlékszem arra, hogy elaludtam, hanem csak arra, hogy kinézek, és látom, hogy már ott kéne lennem. Kiesett egy bizonyos rész. Az nekem is meg a többieknek is emlékezetes volt.

Tamara: Nekem két dolog jut eszembe. Az egyik, ami a csúcs élmények csúcs élménye volt, az a Szigeten történt. Tulajdonképpen egy hakni munka volt, nem is igazán egy alkotási folyamat. A Nagyszínpadon egy koncerten át kellett vonulnunk Dányi Vicával, mi kezdtük a koncertet. Mint két táncos lány, díszletként, 15 ezer ember előtt. A közönség őjöngve várta ezt a zenekart, és mi voltunk azok, akik megjelentünk először – óriási cipőkben, ezért iszonyatosan vigyáznunk kellett, hogy nehogy rálépjünk valami zsinórra. Viszont olyan euforikus élmény volt, hogy szerintem a Vica is meg én is egy pillanatra nem tudtuk, hogy mi van. Fények, füst és rengeteg ember. És tényleg csak át kellett vonulni, de azt ügyesen, ebben a nagy cipőben, plusz valami minimál mozgással. Visongtak az emberek. Ott valahogy megértettem a rocksztárok életét.

A másik egy nagyon furcsa, de jó élmény. A Nyúzzatok meggel turnéztunk, és pont én voltam a turnéfelelős. A turnéfelelős vezeti le a beállást, ő koordinálja a dolgokat. Ez egy egész napos feladat, és én vagy kifáradtam, vagy nem tudom, mi volt velem, de az előadáson konkrétan minden jelenetet elrontottam. De ez nem olyan rontás volt, amit a néző észrevesz. Hanem az a fantasztikus élmény, hogy folyamatos blackoutok mellett csak utazok az előadással, és csak megyek vele, tudattalanul reagálok. Ez volt izgalmas, ez a kontrollnélküliség. Nem rontotta az előadás színvonalát, csak nagyon fura érzés volt.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A Télapó nyomában – jelentés Lappföldről

Minden év decemberében gyerekek ezrei írnak levelet a Mikulásnak. Hogy ezeket hova kézbesítik, és hogy eljutnak-e egyáltalán eredeti címzettjükhöz, engem mindig is érdekelt. Nos, most már bárkit megnyugtathatok róla, eljutnak. És nem is tudja senki elképzelni, hogy mekkora készültséggel fogadják őket.

Én is megtehettem egy ilyen levélnek a kalandos útját. És mondhatom, végig izgultam. Kezdjük ott, hogy ha nem csak egy levelet, hanem saját magunkat akarjuk eljuttatni a Mikuláshoz, repülőre kell ülnünk. Hacsak nem akarunk 3000 km-t máshogy megtenni. A repülőutakon pedig általában mindig van turbulencia, csak hogy egy kicsit még izgalmasabb legyen. Na, én minden repülésnél megállapítom, hogy nem szeretem az izgalmakat. Budapestről Helsinkibe az út 2 és fél óra. Az ember ingyen kortyolgathat áfonyaitalt, és pénzért még egy kis ízelítőt is megkóstolhat a finn finomságokból. A helsinki repteret már nagyon vártuk. És nemcsak amiatt, hogy leszálljunk, de a boltok is érdekeltek. Végül azok nem is annyira nyűgöztek le, egy elbújtatott olvasóterem azonban annál inkább. Az se a könyveivel, hanem inkább a berendezésével.

A kép önmagáért beszél, de a kis hangszórókat, amikből madárcsicsergés szól, kár lenne kihagyni az elbeszélésből. Kár, hogy ilyet Magyarországon nem lehet találni, mert itt tényleg kényelmesen lehetett várakozni a másik gépre.

A következő repülőgépnek a helyébe valahogy csak egy kis propelleres gépet tudtam elképzelni, ami majd azt a néhány főt elszállítja az északi sarkkörre, Rovaniemibe, ahova még a Télapó is rénszarvasszánnal jár... De mint kiderült, szinte annyian tartottak Rovaniemibe, mint Helsinkibe. Úgyhogy a propelleres gép elmaradt. És egy röpke másfél órás út után megérkeztünk a Télapó városába. A reptér nem volt nagyobb egy magyarországi szupermarketnél. 10 centis hóba érkeztünk, és akármennyire meglepő, nem is volt annyira hideg. Mínusz 4 fok körül lehetett, pedig azt hallottuk, hogy akár -50 is lehet. Nos, az akárt elfelejtették hangsúlyozni, de azért nem voltunk emiatt annyira mérgesek.

Utazási irodával utaztunk, ami a reptéren egy busszal és egy igazi manóval fogadott. Egy lány manó volt, és mint kiderült, ő tényleg igazi volt. Ugyanis rákérdeztem, és elmondta nekem, hogy elvégezte a manóiskolát, és most hivatalosan is a Télapó manója. Szóval, ha bárki manókarrierre vágyakozik, tudja, hova kell jönnie. A Télapóhoz.

Ezek után a busz elvitt minket a szállásra. A táj gyönyörű volt. Még sötétben is ki lehetett venni a gyönyörű havas fenyőket. Szóval szinte majdnem olyan volt, mint a síelésen, csak mégis más. Mert sehol se volt hegy. És egy picit több hó volt.

A szállást igaziból minden igényt kielégítő, tipikus finn faházak jelentették, és egy közös főépületben volt lehetőség reggelire és vacsorára. És minden faházikóhoz külön szauna tartozott. Számomra furcsa volt maga Rovaniemi: egy kis város, és a díszeivel, a felépítésével nem tűnt a Mikulás otthonának. Persze, ha az ember a térképen észrevette az utcahálózatokból kirajzolódó rénszarvasfejet, vagy azt, hogy az utakon a hó nincs eltakarítva, mégis, milyen jól lehet haladni (az autók kerekén kis kiálló tüskék vannak, amikkel havas utakon is jól lehet közlekedni) rájött, hogy valami mégis varázslatosabb, vagy csak nem a megszokott ezen a helyen. És nemcsak a Mikulás miatt. Ez a város az északi sarkkörön fekszik.

Az első nap délelőttjén egy huskyfarmra látogattunk el. Fontos megjegyezni, hogy bármennyire is nem tűnt hidegnek az a mínusz 4 fok, azért ha az ember több mint három órát készül eltölteni a szabadban, bizony máris megváltozik a véleménye. Ezért is találták ki a „termoruhát”, ami igazából egy piros-fekete kezeslábas anorák, amit még az érkezés napján lehetett kölcsönözni.

Kesztyű, cipő is járt hozzá – és persze mindenki boldogan elfogadta ezeket. Miután megkaptuk a termoruhákat, az elkövetkező két napot úgy is jellemezhetném, hogy piros és fekete és meleg. Szóval igen, a termoruha mindenkinek bevált. Kivéve, hogy mikor vissza kellett adni, azért senki se bánkódott annyira. Egy kezeslábasból ki-be öltözködni nem éppen jó móka.

De a huskyfarm annál inkább. Minden család mehetett egy kört a szánnal, amit tizenkét husky kutya húzott. Az élmény leírhatatlan, de csupán max. 3 percig tart. Kivéve, ha a kutyák már a sokadik családnál megunták, és a pálya közepén megálltak. Szóval azért tartogattak meglepetéseket. De attól még nagyon klassz volt.

Ezek után, a finn szokásokat követve, behívtak minket egy melegedő faházba (ami, ha nagyon hagyománykövetőek lettek volna, egy sátor lett volna). Itt ismerkedtünk meg először a Glöggivel, amit az idegenvezetők viccesen csak bogyólének neveztek, ugyanis egy nagyon édes, magvakkal megszórt meleg ital volt, ami hasonlított a forralt borhoz, de nem volt alkoholos. És persze az elmaradhatatlan gyömbéres mézeskaláccsal is megkínáltak minket. Aztán vissza a szabadba, és jöhetett az egész út legcukibb része: a bébi huskyk! Vagyis a kutyakölykök. Ők még egy ketrecben vannak az anyjukkal, az idősebb kutyák pedig egy-egy fához kikötve. Őket is meg lehetett simogatni. A huskyfarm nagyon szép hely – egy fenyvesek között megbújó kis kutyatelep, cuki bébi huskykkal.

Ebédelni a városban volt lehetőség. Mindenképp ki akartunk próbálni valami finnt. Nem tetszett se a legészakibb McDonald’s (amivel azért egy fotót megengedtünk), de az a finn étterem se, ahol 50 euróért kínáltak barnamedve-steaket.

Aztán találtunk egy viszonylag jó éttermet, a Fransmannit, ami eredetileg egy kicsit franciás beütéssel rendelkezett, de a „lapplandi” menüjük igazán lappföldi lett. Itt kóstoltuk meg a lazaclevest, és persze a rénszarvast. Tényleg nagyon finom volt. És az elmaradhatatlan Glöggi is az asztalra került.

Ezután következett a délután, amiért igazából eljöttünk. Ugyanis ellátogattunk a Mikulásfaluba. Egy picit olyan volt, mint a mesékben. Az északi sarkkör vonala nagy oszlopokkal és égőkkel volt jelölve, így aztán ünnepélyesen át is lehetett azt lépni. Az első utunk magához a Mikuláshoz vezetett. Sajnos pont belefutottunk egy japán turistacsoportba, amit meglátva megkérdőjeleztem, hogy ez tényleg csak egy turistacsoport-e, és nem az egész ország. Szóval nagyon jó hangulatban várakoztunk a Mikulásra egy olyan helyen, ami tényleg káprázatosan volt megépítve… A Mikulás egy elkerített kis szobában ült, és mindig csak egy család ment be hozzá. Egyszer aztán végre mi is bejutottunk.

A Mikulás nagyon kedves volt. Mellé telepedve több fényképet, és még videót is készítettek rólunk, amit később 10 euróért lehetett megvásárolni. Saját kép készítésére nem volt lehetőség. Megkérdezte, hogy mikor érkeztünk, honnan, és hogy mikor megyünk haza. Megkérdeztem tőle, hány éves.

– Ó, elég idős vagyok, elég idős. Hidd el. Mindig, amikor elkezdem számolni, háromszáznál elalszom! – válaszolta mosolyogva a Télapó és mivel tetszett ez a (sablon)válasz, hamar beletörődtem abba is hogy több kérdésre már nem lesz lehetőség, hiszen már a kamerába kellett mosolyogni.

Ezek után a Mikulás mind nekem, mind a húgomnak adott egy kis matricát a pulcsinkra, amely azt hirdette, ettől fogva mi is az ő kis hivatalos segítői lettünk (kár hogy utána ez a pulcsival együtt a mosásban végezte...).

Kilépve a Mikulástól, az embert megcsapta a karácsonyi hangulat. A kis Mikulásfalu ezernyi meleg színben pompázott, és a karácsonyi dalok most nem is tűntek annyira elviselhetetlennek. Már sötétedett, ugyanis itt az északi sarkkörön a nap fél 11 körül kel és délután 2 körül nyugszik, és már jócskán benne jártunk a délutánban.

Ezek után megnéztük a jégből készült szállodát, ahol a nagyon elvetemültek még szobát is bérelhetnek, de mi inkább csak ittunk valamit az iglu bárban.

Aztán meglátogattuk a Mikulás postahivatalát, ahol ott volt az a tömérdek levél, amit a gyerekek küldenek a Mikulásnak. Mindegyiket felbontják és elolvassák. Országok szerint rendezve. A postahivatalból mi is adtunk fel levelet. Pár rokonnak, barátnőnek. És ezek után már menni is kellett, indult a busz. Mikulásfaluban még nagyon sok mindent nem láttunk, de úgy éreztük, azzal, hogy találkoztunk a Mikulással, semmiből se maradtunk ki. És igazunk volt.

A második nap egy rénszarvasfarmra látogattunk el, ahol megismerkedtünk az igazi lappokkal, ülhettünk igazi vendéglátósátorban. Az is kiderült, hogy a lappok, nagyon vicces emberek.

De a csúcspont mindenképp az volt, mikor kettesével, egyedül, felültettek minket egy szánra, a kezünkbe nyomták a gyeplőt és mehettünk egy kört a rénszarvassal. Egyébként a rénszarvasok nagyon alacsonyak ahhoz képest, ahogy elképzeltem őket. A simogatást nem annyira tűrik, de fényképezkedni jól lehet velük… Alapjában véve cuki, de buta állatok, akiket sajnos a húsukért és a prémjükért tenyésztenek a lappok. A táj itt is gyönyörű volt, olyan, mint a mesékben. És a nagy szánkópálya is minden gyereknek nagyon tetszett. Miután mindenki ment egy kört a rénszarvasokkal és a külön miértünk odajött (másik) Télapóval is találkozott, forró csokival és mézeskaláccsal kínáltak minket, majd kaptunk egy oklevelet arról, hogy legalább 18-szor átléptük az északi sarkkört és egy 5 éves „rénszarvasszánhajtó” jogosítvánnyal is megajándékoztak bennünket, ami az egész világon érvényes. Szóval ezentúl rénszarvasszánon is elmehetnék a suliba.

Délután szabad program volt, a városban sétálgattunk, ajándékokat szereztük be, ebédeltünk... (most csak egy szendvicset), majd ellátogattunk az Arktikumba, ami egy híres és nagyon jó interaktív múzeum a városban. Az épület úgy néz ki, mint egy nagy üvegujj, ami pontosan annak is lett szánva. Az ujj pedig pontosan az Északi-sark fele mutat. A kiállítás nagyon jó volt, és nagyon jól bemutatta, milyen az élet a sarkkörön. Az utolsó éjszaka, attól eltekintve, hogy eléggé megbetegedtem és folyamatosan köhögtem, remekül telt. A finneknek december hatodikán nemzeti ünnepük van, így a szállodában óriási nagy fogadást rendeztek, és biztos megfordult ott Rovaniemi krémje, mert mi csak egy zsúfolt kisteremben vacsorázhattunk, de a szánkózás a szánkópályán még betegen sem maradhatott el. Kezdtünk kicsit elbúcsúzni Lappföldtől, ami nagyon nehéz volt.

A visszaút nem volt vészes, bár nagyobb gép ment Rovaniemiből Helsinkibe, mint Helsinkiből Budapestre. Mindenesetre a propelleres gép ezúttal is elmaradt, szerencsére.

Annyit azért még hozzáfűznék, hogy a Rovaniemi Egyetemen külön Mikulás szak van, ahol olyan érdekes szociológiai tanulmányi megfigyeléseket tesznek, mint hogy egy iráni kisfiú békét kér a Télapótól, egy svájci fiú pedig egy Ferrarit. Azt is összehasonlítják, hogy 20 éve miket kértek a gyerekek, ahhoz képest, hogy a mai napokban mik a kívánságok. Mindenesetre érdekes elgondolkozni ezekről. Meg úgy általában egész Lappföldről, és erről a kis varázslatos városról az északi sarkkörön, Rovaniemiről, a Mikulás otthonáról.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Küldetés célja: a Mars!

Kiskorban az ember hallhatja elégszer az örök kérdést: Na, és mi leszel, ha nagy leszel? Általában van is rá egy jól begyakorolt válasz: tűzoltó, kukásautó-sofőr, szakács, rendőr, óvónéni, űrhajós… Egy 13 éves amerikai lánynak, Alyssa Carsonnak nem csupán az az ábrándja, hogy űrhajóssá váljon. Nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy ő legyen az első ember a Marson. Céljának eléréséért meg is tesz mindent: ő volt az első ember, aki a NASA összes látogatóközpontját meglátogatta már. Évek óta jár az amerikai űrhivatal hivatalos táboraiba, és rengeteg mindent megtesz annak érdekében, hogy ha eljön az idő, méltó legyen a küldetésre. Alyssát interneten keresztül sikerült elérnünk.

Szubjektív: Van olyan speciális étrended, ami felkészít az utazásra?

Alyssa Carson: Nem, dehogyis, még nincs. A küldetésig még legalább 20 év van, szóval semmi ilyenről nincs szó.

Szub: Mit szólnak a barátaid a céljaidhoz?

Alyssa: Teljes mértékben támogatnak.

Szub: Milyen speciális tudás szükséges számodra, amit nem tanítanak az iskolában?

Alyssa: Az űrhajós képzések, amiket különböző űrakadémiákon csinálok, segítenek teljesen felkészülni. Jelenleg egy magasabb szintű űrakadémián vagyok, szóval ez még többet számít. Ezeken a helyeken olyan szimulátorokban kapunk képzéseket, mint az igazi űrhajósok. Néha csinálunk olyan programot is, ami egy teljes űrrepülés-küldetést szimulál.

Szub: Melyik volt a legmeghatározóbb élményed a NASA-nál?

Alyssa: Találkozni hivatásos űrhajósokkal. Ők mentorálnak, és segítenek felkészülni a Mars-küldetésre.


Alyssa nagyon büszke erre a képére, amit nekünk küldött. A képen Charles Duke-kal együtt látható  ő a tizedik ember, aki a Hold felszínére lépett , a háttérben pedig a Marsra küldött Maven űrszonda kilövőbázisa.

Szub: Mi volt a legfontosabb dolog, amit az űrtáborokban tanultál?

Alyssa: Az űrhajózás története és a szimulátorok használata. Ezek nagyon sokat segítenek a felkészülésben.

Szub.: Van különbség közted és a többi önjelölt Mars-utazó között?

Alyssa: Nem hinném, hogy sok a különbség köztem és köztük, de pontosan nem tudom, kikre gondolsz. Én a NASA szakemberei által tartott képzést és mentorálást kapok, nem tudom, a többiek is ezt kapják-e.

Szub: Mi foglalkoztat a NASA-n és a Marson kívül?

Alyssa: Focizom, zongorázom, balettozom. Benne vagyok egy csomó iskolai klubban, illetve a robotikacsapatban is.

Szub: Ez jó sok minden. Nem érzed úgy, hogy néha szükséged lenne egy kis kikapcsolódásra?

Alyssa: Igazából a klubok nagy része iskolaidőben zajlik, szóval utána tudok pihenni egy kicsit. Általában 7:40-től 4-ig vagyok a suliban, de ez sokszor elhúzódik 5-ig, 6-ig is. Az utána lévő idő az enyém.

Szub: Mit gondolsz a NASA Mars-programon kívüli programjairól?

Alyssa: Minden programot annak érdekében dolgoznak ki, hogy az ember a továbbiakban élni és dolgozni tudjon az űrben, illetve, hogy meg legyünk védve annak veszélyeitől. Szerintem ez remek!

Szub: Szerinted az emberiség tényleg készen áll egy másik bolygó meghódítására?

Alyssa: Az emberiség készen áll, és készen is kell állnia. Nem várhatunk tovább.

Szub: Ez eléggé baljóslatúan hangzik. Miért gondolod ezt?

Alyssa: Mert rengeteg időbe fog telni az utazás előkészítése, maga az utazás, a kolonizáció (betelepítés) és a terraformálási (lakhatóvá tételi) folyamatok. Akár több száz évet is igénybe vehet majd. Nincs módunk várakozni, amikor bármelyik nap bármi történhet a Földdel. Mi van, ha jön egy aszteroida? Ha megteremtjük az élet lehetőségét a Marson, akkor egy esetleges katasztrófa esetén ez a bolygó lehet a mi mentőhajónk.


fotó: blog.al.com

Szub: Mit jelent számodra a Mars-generáció kifejezés, amit tulajdonképpen te kezdtél el használni?

Alyssa: Azt a generációt, akik akkor lesznek felnőttek, amikor a Mars-utazás megkezdődik.

Szub: Ez rendben van. De szerinted ez a kifejezés jelent bármit is ennek a generációnak?

Alyssa: Szerintem lassan kezdik érteni, meg látják is azt, hogy vannak előkészületei egy jövőbeli Mars-utazásnak. A programok, a beszédek, a Mars One, a NASA hírek, ezek mind segítenek abban, hogy eljussanak a világhoz a munkálatok hírei. Remélem, ebből egy kicsit én is kiveszem a részem.

Gálosi Dóra (11. évf.)
közreműködött: Turczi Ádám (12. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A gépírásról, mindenkinek

A nyolcadik osztály után sok minden megváltozik. Ezek közé tartozik például az is, hogy idén elkezdtünk gépírást tanulni. Most leírom a pár hónap alatt kialakult véleményemet és élményeimet ezzel a tárggyal kapcsolatban.

Kilencedik elején tehát belevágtunk a gépírásba. Ettől szerintem mindenki félt egy kicsit az elején, ugyanis ez az a tantárgy, amit nem lehet tankönyvből megtanulni. Van, akinek már az elején jól ment, és van, aki sokat kínlódott. Persze az is igaz, hogy a sok gyakorlás hatására, és az idő előrehaladtával mindenki fejlődött. De az elején még a többségnek szokatlan volt az, hogy meg van szabva, hogy melyik ujjal melyik billentyűt kell leütni. Bevallom, hogy az elején még én is nagyon el voltam keseredve. De hát mit volt mit tenni, belevetettük magunkat a gyakorlásba.

Heti három óránk van, és ezeken az órákon folyamatosan tanuljuk a különböző betűket. Van egy könyvünk, ebből írjuk le az anyagot (úgy, hogy nem szabad lenézni a billentyűzetre, és a monitort sem szabad nézni). Ez persze unalmasan hangzik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy izgalmas. De azt is kell tudni, hogy ez amilyen egyszerűnek tűnik, valójában épp olyan nehéz is. Nagy koncentrációt igényel, hogy kizárd a külvilágot, és arra figyelj, amit éppen le kell írni. Nekem még az is nehéz volt, hogy az egész csoport hangosan betűz, és úgy még nehezebb koncentrálnom. Persze vannak olyan esetek is, mikor magunkban kell leírni egy vagy két sort, így sokkal könnyebb.

Több hónap után elmondhatom, hogy most sokkal jobban élvezem az órákat, mint szeptember elején. Ez nyilván amiatt is van, hogy most már sokkal jobban megy, mint a kezdéskor. Üzenem tehát a leendő kilencedikeseknek: ne csüggedjetek az elején, egyszer ti is bele fogtok jönni!

Tóth-Stella Zita (9. évf.)

A gépírásról, 2006-ban: http://www2.akg.hu/szub/48gepiras.html (Balogh Zsombor)

A gépírásról, 2012-ben: http://szubjektiv.postr.hu/gepiras (Sengel Tamás)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Új testvérpár az AKG-ban

Egy kék és egy piros pöttyös hátizsák? Azok csak mi lehetünk! De milyen is testvérként az AKG-ba kerülni? Én a 9. évfolyamra csatlakoztam be, Maya pedig 7.-esként kezdett. Ő egy kis előnnyel indult, mert volt nomád táborban, és neki mondtak el minden új információt, amit friss AKG-sként tudni kell, úgyhogy most ő segített nekem sok mindenben – és persze a patrónusom.

Mind a ketten lelki támaszt nyújtunk egymásnak. Az egy emeletnyi különbség elválaszt minket egymástól, de ha baj van, pillanatokon belül ott lehet teremni. Ha nincs baj, akkor is – például, ha valami halaszthatatlanul fontosat kell közölnünk egymással. Általában Maya jön le hozzám, vagy előfordul az is, hogy a folyosón találkozunk. Legutóbb Maya az első röpijére tartott, és nagyon izgult az új emberek miatt, mivel egy évfolyamtársa se ment röpire. Akkor jól jött neki a biztatás. Szerencsére este a vacsoránál boldogan mesélte, hogy milyen jó volt. Jó hallani egymásról másoktól, szerencsére általában jót. Örömteli, hogy hosszú idő után újra egy suliba járhatunk.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Négy jele annak, hogy a barátod menthetetlenül fanatikus

A hétkötetes Harry Potter sorozat meghódította a világot. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a regényeket több mint 40 nyelvre lefordították, és ezekből több mint 400 milliót adtak el világszerte. Lehet, hogy nem mindenkit varázsolt el a különleges kisfiú története, egy azonban biztos: mindenkire hatással van.

Ma a Harry Potter a világ egyik legsikeresebb regénysorozata. Írója, J. K. Rowling igazi áttörést ért el vele, több millió fiatallal szerettette meg az olvasást, és emellett egy csapásra meg is gazdagodott. Természetesen majdnem ugyanannyi utálója is van, mint rajongója, hiszen nincs olyan könyv, amit mindenki szeret. Szerintem ez nem is baj. Aki esetleg nem ismeri ezt a történetet, azt erősen biztatom, hogy pótolja ezt a hiányosságot.

Ha valaki nagyon kedveli a történetet, hajlamos arra, hogy túlzásba vigye a rajongást. De honnan lehet felismerni, ha az ismerősöd már túlzásba viszi a fanatizmusát?

  1. Ha az illető egy vonatpályaudvarra érve nem a vonat indulási helyére igyekszik, hanem megállva a 9. és 10. peronok között, a falat vizslatja eszelős tekintettel. Vigyázzunk! Ha nem figyelünk eléggé, az illető akár saját magát is megsebesítheti annak reményében, hogy át tud futni a túloldalra.
  2. Akkor is sejthető a gond, ha egy fiú villám alakú sebhelyet rajzol a saját vagy a környezetében lévő emberek homlokára.
  3. Akkor is legyen észnél, mikor azt tapasztalja, hogy szűk családi és baráti körében egyesek pálcákkal hadonásznak, varázsigéket kántálnak, és szentül meg vannak győződve arról, hogy csodát képesek tenni.
  4. Legyen észnél! Vegye észre, ha közeli barátja csak varázslótalárban hajlandó emberek közé menni, és mindenképpen akadályozza azt meg! Az emberek viselkedése ugyanis kiszámíthatatlan, az sem kizárt, hogy az illetőt esetleg nem normálisnak fogják titulálni. Akinek van ilyen barátja, zárja el a kertjében található seprűket, mivel a seprűlovaglás nemcsak veszélyes, hanem bizonyos szempontból ijesztő is.

Biztos van még több jel is, de az biztos, hogy ha valaki fanatikusan és rendszeresen produkálja ezeket a tüneteket, az túlzásba viszi a rajongást. Ez nem feltétlenül baj, de jobb észnél lenni. Sajnálattal kell közölnöm, hogy ebből a „betegségből” nincs igazából gyógyulás, csak reménykedhetünk abban, hogy az illető a későbbiekben kinövi ezt a hajlamot.

Ugyan nekem rengeteg kedvenc könyvem van, mégis talán ez a legkedvesebb számomra. Sokan nem értik, miért olvastam el 11-szer az összes könyvet. Én ilyenkor csak azt kérdezem: „Olvastad már a könyvet?” Erre sokan azt válaszolják, hogy nem, de a filmeket látták. Az pedig nagyon nem ugyanaz. Ezzel senkit sem szeretnék befolyásolni, mindenki maga dönti el, hogy mit olvas, de azt hiszem, hogy ha valaki ennyi olvasás után sem un meg egy történetet, az már jelent valamit. Ráadásul a könyv sokkal részletesebb, és sokkal jobban leköti az embert. Én tehát úgy gondolom, egy könyvsorozatot igazán csak a könyvekből lehet megítélni.

Tóth-Stella Zita (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Ebédelni Miskolcon – pokol és mennyország

Miskolc, Drót bisztró, avagy a föld mélyén

A miskolci kirándulásomról szóló cikkemben említett Drót bisztróba egészen lelkesen toppant be családunk, egy jó vacsorát remélve. Nos, ez sajnos nem igazán szerepelt az étlapon.

A helyiség a berendezése és az étlapja alapján tipikusan egy feltörekvő, és nem csak a hagyományos, „nagymamás” ételeket kínáló étteremnek látszott, ami Miskolcon valószínűleg még ritka, ám Budapesten már közhelyes – de még mindig van esély arra, hogy jó legyen.

Az előételt, levest kihagytuk, rögtön a főételre tértünk. A kiszolgálás nem volt olyan vészes, sőt, ameddig nem érkezett meg a főétel, egészen kellemesen telt az este. De kihozták a főételt. Tömör leszek. Én egy félig nyers pisztrángot kaptam, olyan „házi tésztával”, ami elment volna a szomszéd kisbolt legsilányabb termékének is. Se íze, se bűze. Ráadásul az (állítólag) párolt pisztrángot olyan hagymával tekerték össze, ami ehetetlen és rághatatlan volt. A csípős fűszerezés pedig egyáltalán nem illett az ételhez. De említhetném még a kacsát is, ami kőkemény volt, ráadásul a szőrszálak ijesztően meredeztek felfelé. Guszta látványban részesülhettünk. Mivel nem laktunk jól a főétellel, megpróbálkoztunk a desszerttel. A tripla csokis összeállításban a csokifagyi volt az egyetlen ehető dolog, a torta műízű és száraz volt. Kedvencem volt, hogy az összeállításhoz járt egy kis hagymapiszok (ha nem lett volna elég hagyma a főételhez), ami elegánsan a tál széléhez volt tapadva, egészen látható helyen, valószínűleg a mosogatás maradékaként.

Ezek után, hogy írjak egy kis pozitívumot is, igazán tetszett a só- és borstartó. Kb. ennyi.

Ha egy felejthetetlen vacsorára vágyik, bátran ajánlom. De érdemes lehet megvárni, amíg megtanulnak főzni.

Végállomás Bistorant, Miskolc egén

A már jól ismert helyre sokadszorra térünk vissza. A Végállomás bisztró kellemes, családias, de ugyanakkor nagyon modern hely, ahol az ételeket is hasonlóan jellemezhetjük.

Meg kell jegyezni, hogy kicsik és nagyok is találnak kedvüknek megfelelőt az étlapon, ami nem brutálisan hosszú, de a választék széles, így biztosak lehetünk abban, hogy nemcsak az ételek, de az alapanyagok is frissek. Bátran „végigmentünk” a fogásokon. Az ízelítő bisztorant falatok olyan finomságokat takarnak, mint a libamáj, a párolt sonka és hasonlók. A mellé felszolgált házi kenyér is nagyon finom. A levesről nehéz dönteni. Cékla, sütőtökkrém, de az egyszerű, ám annál nagyszerűbb húsleves is megtalálható az étlapon. A választáskor csak jól dönthetsz.

Főételként a steak nagy sikert aratott, pont jól volt átsütve, és egyáltalán nem volt rágós. A mellé felszolgált sült hagyma pedig igen különleges és ízletes darab volt. Kicsit később tudták csak kihozni, de megérte a várakozást.

A desszertek hasonlóan finomak voltak, ha nem még jobbak. A pisztáciás csokoládétorta citromos meggyel, csokoládéfagylalttal fantasztikus választás, és még a nem csokikedvelők is egyből beleszeretnek. Nálunk nagy sikert aratott.

A Végállomás Bistorant bájos, szerény hangulatával és meggyőző ételeivel mindenkinek kellemes emlékkel szolgált.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

1 Tovább

Egy szokványos miskolci út

Nemrég ellátogattunk Miskolcra, apukám szüleihez, és persze azért, hogy sokadszorra is megcsodáljuk a várost – ami szerintem leginkább egy beton lakótelephez hasonlít, de attól még szeretem.

A hétvége mi mással kezdődhetett volna, mint egy DVTK női kosárlabdameccsel, mivel apa nagy szurkoló, és ki nem hagyna egy ilyen alkalmat. Egyébként a kosárlabdát még meg is értem, ráadásul nők játszottak, így egész jó volt. A meccs után beültünk egy étterembe, amiről egész jókat lehetett hallani – a Drót bisztróba. Hát, mit ne mondjak, nem volt egy nagy élmény, sőt, megfogadtuk, hogy soha többet nem jövünk ide. Szóval, nem ajánlom. (Részletesebben lásd étteremkritikánkat a következő posztban.)

A szállásunk egy apartman hotelban volt (Centrum Apartman), ugyanis a nagyszülők lakása nem bírt volna el még négy embert. Már egyszer szálltunk meg ott, igazából semmi különös. Az apartmanok olyanok, mintha az ember most költözött volna be: csak alapbútorok, és semmi design. Viszont mindegyikhez van nagy erkély. Kérdéses, hogy mire tudod használni abban a két napban, de ez azért klassz. Még annyit hozzáfűznék, hogy ebben a miskolci szállóban a reggelit szerintem érdemesebb elkerülni. Nem kifejezetten rossz, de ha valaki nem akar reggeleken át zsömlét majszolni, akkor már érdemesebb elmenni a közeli McDonald’sba. Érdemes tudni (amit mi csak így, a második ott töltött alkalomkor tudtunk meg, bár mind a kétszer tapasztalhattuk), hogy minden pénteken „senior” táncklub van a szállodában, így azon a napon számíthatunk az éjszakába belenyúló, „igazán mai” zenére. A mi szobánkban volt egy füstjelző, ami be volt fedve szemeteszacsival. Ebből is látszik, milyen találékony a magyar nép, ha a dohányzásról van szó.

Másnap a diósgyőri várat néztük meg, ami nemrég lett felújítva. És tényleg, most már sokkal több lehetőséget nyújt, mint azelőtt. Több szoba látogatható, és mindegyikből megtudhatunk egy-egy apróságot arról, hogy hogyan és kik éltek ebben a várban régebben. A családban nagy sikereket ért el a fémművesek terme, ahol korabeli sisakokat lehetett felvenni és kardokat lehetett kipróbálni. Szerencsére senki sem sebesült meg.

 

Végigjártuk a várat, ahol megmaradt a régi kilátó, továbbra is gyönyörű kilátással. Néha összeütköztünk pár korabeli viseletű emberkével, akiknek a megbízatása az volt, hogy aki igényt tart rá, azt körbekalauzolják a várban, mindezt régies beszéddel aláfestve. Mi sajnos kihagytuk ezt a csábító ajánlatot. Volt egy egészen érdekes kis zuga is a várnak, ami annyira megbújt, hogy az ember, ha egyáltalán észrevette, rögtön késztetést érzett rá, hogy belessen, mi lehet ott. Ha megtette, hatalmas meglepetés várta: egy fénykép.

Szóval azért látszott, hogy nagyon törekedtek arra, hogy egy modern családi kirándulóhelyet alakítsanak ki a várból. Ezt bizonyította az is, hogy szinte minden terembe elektronikus információs táblákat helyeztek el, amivel csupán annyi volt a probléma, hogy egyszerre csak egy ember tudott nézelődni rajta, így a vár körbejárásának végére csodálkoztam is azon, hogy a mi családunk nem keveredett tömegverekedésbe a táblákért. Ugyanis ilyenre is volt példa. Viszont állíthatom, hogy elérték a céljukat, ugyanis annyi ismerőssel találkoztunk, hogy megállapíthattuk: a diósgyőri vár már most is központi helyet foglal el a miskolci családok és turisták szívében.

Ebédelni egy már kipróbált helyre mentünk, a Végállomás bisztróba. Ég és föld volt a különbség a tegnapi étteremhez képest, ezt már bátran ajánlom, Miskolc legjobb étterme. Érdemes foglalni. (Részletesebben lásd étteremkritikánkat a következő posztban.)

Szombat délután apával tartottam a DVTK-Dunaújváros focimeccsre, a VIP-ből nézhettük végig a mérkőzést. A székre külön ki volt írva, hogy a miénk – menő volt.

VIP karszalagot is kaptunk, amit csak egyszer ellenőriztek, de úgy látszik, jó volt az ellenőr arcmemóriája, mert ugyan többször is ki-be járkáltunk, de máskor nem kérte. Jó hideg volt, de kaptam kakaót, így azzal elvoltam, amíg kezdődött a meccs. Lejátszották a csapat indulóját is, amit már sokszor hallhattam apától. Aztán elindult a játék. Az elején még nem volt annyira izgalmas, addig felfedeztem, hogy van külön DVTK csomagolású ropi, így azzal fotózkodtam egy sort.

Majd mikor megtörtént az első kiállítás és a gól, minden sokkal izgalmasabb lett. A bírót hamar elítéltem, főleg azért, mert körülöttem mindenki ezt tette, erősen mutatva ezt a véleményt a külvilág és a bíró felé. Na mindegy, szóval teljesen ki voltam akadva az eredmény láttán. A félidőben 0:3 az ellenfélnek. Mindez nem így lett volna, ha a bíró igazságosan ítél, szóval nekem ez jött le. Mindenesetre hosszú volt a félidő, főleg, hogy nem sok örömmel járt, így egy ideig azzal voltam elfoglalva, hogy megpróbáljam lefotózni a labdát a levegőben. Egész jól elvoltam, és szerencsére tök sokszor nagyon magasra repült a labda (valószínűleg a játékosok is idegesek voltak), szóval volt lehetőségem is. A végére sikerült lekapnom!

Aztán jött a szünet, kaptam egy banánt és egy vizet, szóval boldogan tértem vissza a fagyos lelátóra. Az indulatok nem csillapodtak a második félidőre sem, így a hangos drukkolás és az elégedetlenkedés (főleg a bíró irányába) nem csillapodott, de azért meghozta a gyümölcsét. A Diósgyőr kezdte behozni a lemaradását. Azért néha még akkor is unatkoztam, így aztán megpróbáltam megállapítani, hogy kin áll vagy bukik ez a meccs. Arra jutottam, hogy a kisfiún, aki visszadobja az új labdát, ha az előző kiment. Gyorsan le is fotóztam.

Aztán volt egy vicces jelenet (bocsánat, szomorú), mikor az ellenfél egyikjátékosa „megsérült”, és hordággyal kellett levinni a pályáról. Csakhogy félúton le kellett rakni, mert a hordozók nem bírták el. Ettől függetlenül, pár perc múlva már a saját lábán vonult le a játékos a kispadra, látszólag makkegészségesen.

A végeredmény 3:3 lett, ami azért nem túl fényes, de ennek is nagyon örültünk. A nagypapám nem jött ki a meccsre, szóval otthon eleget dicsekedtem azzal, hogy én meg igen. Így zárult a miskolci út.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Menekülőutak az AKG-ból

Azt hitted, ismered az összes kiutat az iskolából, és egy esetleges ufótámadás alatt el tudnál menekülni olyan útvonalon, amerre senki se megy? Hát tévedtél!

Természetesen az iskolában mindenki ismeri a főbejáratot, a hátsó kijáratot, a tanáriból nyíló ajtót… satöbbi. Lefogadom, sohasem gondoltad volna, hogy a suliból van felfelé is egy kiút.

Egyik nap volt szerencsém legálisan kijutni az iskola tetejére. Természetesen semmi (iskolán belül) illegálisra nem kell gondolni, egyik tanárral voltunk kint.

A tetőt két helyről közelítettük meg. Először a tesiterem teteje felől, másodszor pedig a 4. emeleten található ajtó felől, bár itt nem lehetett kimenni, csak kinézni – bár az is nagyon szép volt.

Ha az lenne a vágyatok, hogy mászkáljatok a tetőn, két problémába fogtok ütközni: Először is, ha a tesiterem felől mennétek, akkor két vasrácson és egy vasajtón kell magatokat átverekedni, de ha mégis ott lennétek, akkor sem tudtok kimenni, mert az ablakot a portáról üzemeltetik. A 4.-en nem ennyire nehéz a helyzet, ott csak egy ajtót kell kinyitni, és lehet menni, de ott meg a 7.-es patrónusok fognak észrevenni.

Másodszor pedig, ha kimentek a tesiterem felől, a szemközti házból felhívják az iskolát, hogy miért mászkálnak gyerekek a tetőn, és szedjék már le őket (Baranyai tanár úr elmondása szerint). Tehát most már azt is tudjátok, merre meneküljetek egy ufótámadás esetén. Amúgy az iskola tetejéről gyönyörű a kilátás, és ha alkalmatok van rá, akkor mindenképpen érdemes kimenni.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf.)
Balló Miklós, Baranyai István, Kövi Zsombor és Sándor Csenge képei

 

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Suhan a vonat

Nem tudom, kinek mi jut eszébe a magyar vasútról, de nagy valószínűséggel nem sok jó. Én Aquincum és Piliscsév között közlekedek vonattal, hetente néhányszor. Illetve közlekednék, ha járna, de nem jár, csak Pilisvörösvártól. De még ott sem lehet átszállni a vonatra, mert a vonatpótló busz Piliscsabán fejezi be az útját, ahol megvárjuk – mi utasok – a vonatot. Az is előfordul, hogy hideg van, és mivel a várót építik, nincs fűtött hely. Pedig a fűtést biztosítania kell a MÁV-nak, hiszen vettem jegyet. Azonban ezt a problémát áthidalják: az egymás mellett álló konténerek közül az egyik különösen ellenszenves konténer egy várót rejt magában. Ezzel azt is hinnénk, hogy a probléma megoldódott, azonban ne legyünk ily derűlátók. Ha meg is találjuk a vasutasok által várókonténer néven emlegetett helyet (hosszú küzdelem árán, mert sehova sincs kiírva), belépésünkkor kellemes bűz fogad minket, ezen kívül két ízlésesen graffitizett pad, egy kikapcsolt fűtőtest és egy kartonnal leragasztott ablak. Erre lehet azt mondani: „á, hát mindenhol ez van” – valóban sok helyen, de ez attól még nincs így rendben.


Illusztráció: a gödöllői várókonténer

Nemrég dugó volt (sajnos ez is jellemző a vörösvári útra), ezért a vonatpótló busz nem ért oda a vonatcsatlakozáshoz. A vonat elment. Az elégedetlen utasok ott maradtak a hideg állomáson fagyoskodva (ekkor fedeztem fel a várókonténert). A következő vonat egy óra múlva érkezett, majd a megérkezése után megvártuk azt a buszt, melynek ez a vonat volt a csatlakozása. Ez is késett. Miután megvártuk, hogy felszálljanak a buszról érkező utasok is a vonatra, el is indultunk úti célunk irányába, és másfél óra késéssel meg is érkeztünk Piliscsév állomásra.

A következő probléma a jegyvásárlás volt, ami szerencsére mára már megoldódott. Sok olyan állomás van, ahol nincs jegypénztár, és ezért azon állomásokon felszállva a vonaton, illetve a vonatpótló buszon lehet jegyet venni. A Flórián tér is ilyen megálló. Ezzel így még nincs semmi baj. Igen ám, viszont nem lehetett olyan egyszerűen korábban jegyet venni, mert a kalauzoknak nem adtak olyan papírt, amire jegyet tudtak nyomtatni, hanem kézzel írták ezeket, természetesen egyesével. Néhány kilométeres sávok vannak, és ennek megfelelően kell fizetni. Viszont, mivel nem volt nyomtatójuk és hozzá kis számítógépük, ami megmondja, hogy hány kilométer van a két állomás között, ezért felajánlották az utasnak, hogy adnak egy jegyet Piliscsabáig, és majd ott vesz a jegypénztárban egy újat, Piliscsévig. A kilométeres rendszer miatt így a jegy majdnem 50%-kal többe kerül, mintha egyben venné meg az ember, arról nem is beszélve, hogy az utasnak kétszer kell a jegyvásárlással foglakoznia. Ha ezt elpanaszolta az ellenőröknek, csak annyit mondtak, hogy ők nem tehetnek róla. Sajnos ez a hozzáállás manapság jellemző jelenség, valószínűleg tényleg nem tehettek semmit – azért, mert nem jó a rendszer.

Hogy ilyenkor mit tehet az ember? Szerencsére vannak még reálisan gondolkodni tudó utasok, és ők a segítségére sietnek az embernek. Legutóbb nekem is segített egy kedves jogász hölgy, és elmagyarázta az ellenőrnek, hogy nem kényszeríthet arra, hogy többet fizessek a MÁV hibájából. Ez nem szolgáltatás, amit ez a vállalat nyújt a rászorulni kényszerülő embereknek. Hát, ma sajnos ez jellemző a vasúti közlekedésre Magyarországon. Remélem, változni fog ez a siralmas helyzet a felújított pályán, melyen napjainkban „hihetetlen” sebességgel suhan a vonat.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

fotók: masfel.blog.hu, masza.net 

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Visszatekintés a franciaországi évfolyam-kirándulásra

Az indulás számomra elég zsúfoltra sikeredett. Aznap pakoltam csak össze, és a 12 napra legalább kétszer annyi ruhát sikerült összekészítenem, így aztán horrorisztikus tömegű táskával indultam útnak. Ezzel a pakkal még megjártam a húgom évzáróját, majd utána következhetett a hosszú buszút. Így indultam tehát útnak: már eleve fáradtan, sok cuccal, de annál több kedvvel, hogy az évfolyam nagy részével együtt meghódítsuk Milánót, Dél- Franciaországot és Monacót.


Milánó

Milánóban egy éjszakát töltöttünk, és estére úgy éreztük, mintha ötször körbejártuk volna az egész várost. Megfordultunk a Dómnál, átvágtunk a Vittorio Emanuele bevásárlócsarnokon, megcsodáltuk a Scalát és sétáltunk egy nagyot a városban – érintve csatornákat és hangulatos kávézókat. És elmondható, hogy a nap végére mindenki a szívébe zárta a várost.

Ismét egy hosszabb buszút után megérkeztünk az úti célunkhoz, a Les Mésanges-i Jeka házhoz, ahol már várt ránk a Tarn folyó és a sok program.


A szállás

Első nap egy nagy túra a Point Sublime fennsíkra. Ezt a kirándulást a nehezen megmászható szakasz ellenére a gyönyörű kilátás mindenképpen emlékezetessé tette. Aztán ott volt a roqueforti sajtgyár, a Millau-i völgyhíd és egy egész nap a közeli aqualandben.


Völgyhíd

Az Aven Armand cseppkőbarlang fantasztikus fénytechnikája egy életre lenyűgözte a csoportot... Aztán volt még városnézés Montpellier gyönyörű és hangulatos utcáin, izgalmas raftingolás a folyón és végül a kajakozás, ami közben megtapasztalhattuk, hogy miért is hívják ezt a környéket méltán Franciaország „Grand Canyonjának”. Les Vignes környékének hangulatát nem lehet elmagyarázni, csak átélni. Mi ezt tettük.

A visszafelé vezető út egyértelmű fénypontja Monaco volt, amit külön kis csapatokban nézhettünk meg. Átérezhettük a város pezsgő hangulatát, megcsodálhattuk a fantasztikus panorámát. Az útból pedig nem maradhatott ki a fürdés a tengerben, amit az egész csoport boldogan fogadott.


Monaco

Budapestre fáradtan, görnyedten és tengervizesen érkeztünk meg, de rossz élményekkel egyáltalán nem. Ha egy csoport egy ilyen úton szerez közös élményeket, annak megvan a maga értéke.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A trükkös állat

Nálunk általában a mesecsatornák mennek. Meg a sport. De azok jó sokat. És most, az ünnepek előtt, alatt, a szokásosnál is több reklám ment rajtuk. Úgyhogy nem csoda, hogy naponta más játékot akart megvetetni a hugi. Ezek általában egynapos fellángolások voltak, nem kell többet látni bennük. Nemrég azonban valami olyan került a játékboltokba, ami két nap nyaggatás után már az otthoni játékok táborát erősítette. Egy mágikus Dzsinn (Jinn).

Mivel az én kis tesómról van szó, nem kérdés, hogy mennyire megbecsüli játékait. Az már csak hab a tortán, hogy ha kiszemel egy játékot, mennyit tud vacillálni azon, hogy tényleg megvegyük-e. Ugyanis nem akar olyan hebrencs, „mindent akarok”, hisztis gyerek lenni, mint a nagy átlag. És nem is az. Így sikerült eltöltenünk egy órát a játékboltban, azon rágódva, hogy megvegyük-e a dzsinnt vagy ne. Végül megvettük. Az első pár napon folyamatosan ez ment. Reggeltől estig, kocsiban, fürdés közben. Az egész család játszott vele. De tényleg. Beszippant. De, hogy mi is ez? Egy gondolatolvasó.

Az egészet úgy kell kezdeni, hogy megnyomjuk a nóziját. Egyébként egy kb. 15 centis, narancs, tigris- nyúl keverék kis állatról van szó − azt ne kérdezzétek, hogy miért dzsinn, de valószínűleg azért, mert ha gondolsz egy állatra, kitalálja. Az egész a következőképpen folyik:

− Hahó! Játszani szeretnél? Szuper, a barkochba a kedvencem, szinte mindig én nyerek! (Az ember már ekkor rájöhet, hogy egy igen nagy önbizalommal rendelkező játszótársra akadt. A dzsinn azért tartogat még egy kicsit hivatalosabb bevezető dumát is.) Szervusz! Jinn vagyok, egy varázslatos gondolatolvasó. Gondolj egy állatra, ha megvan, mondd, hogy oké!

Aztán folytatja.

− Szuper! Felteszek egy kérdést. Válaszolj rá igennel, nemmel vagy nem tudommal. Vagy azt is mondhatod, attól függ. (Legalább jól elmagyarázza, ismerteti a játékszabályokat. Nekem néha kicsit túlzás volt, de lehet, hogy a 4+-os korhatár az oka.)

− Ennek az állatnak… (ezek után mindenfajta kérdést tesz fel, többnyire unalmasakat, de tartogat pár egész érdekes és meglepő kérdést is). Nagyobb, mint egy számítógépes egér? Megeszik más állatokat? Nagyobb, mint egy cseresznye? Szőrzetben él? Ez más állatok tetemét eszi meg? Úgy kezdődik, hogy F, mint Fanni? (Ekkor felmerült bennem, hogy ennyi erővel végigkérdezhetné az egész abc-t is, de szerencsére ez nem történt meg. Ettől függetlenül, hogy egy kicsit érdekesebb legyen a játszma, minden kérdésére nemmel válaszoltam.)

− Aha, értem. / Érdekes. / Ühm. / Rendben van. − válaszokkal vette tudomásul a dzsinn a „nem” válaszaimat.

− Ez az, remek válasz, mindjárt meg is van. / Most már van egy tippem, és ha a varázserőm nem hagy cserben... Ez az! Igazi gondolatolvasó vagyok, azt hiszem, a megfejtés a kukac! (Na, ekkor jókat röhögtem, mert konkrétan nem gondoltam semmire, csak a nemeket ismételgettem, de mint kiderült, a dzsinn még így is „tudhatta”, hogy mire gondolok. Azért a kukac meglepett.)

− Hűha, elhamarkodtam a tippet! (Szegény dzsinn, de legalább beismeri (sokadik) hibáját.)

− Megismételnéd? (Kezdett elfogyni a türelme.)

− Ne súgj, már tudom! Ha a varázserőm nem hagy cserben… Most már van egy tippem. (Komolyan mondom, kezdtem nagyon izgulni, hogy a végén még összerombolom a szegény dzsinnünk önbizalmát, mikor kimondtam az utolsó nemet.)

− Ez egy trükkös állat lehet, ha mindig azt mondja, hogy nem! (Adta a meg az alábecsült dzsinn az utolsó döfést − akiről végül kiderült, semmiképp nem szabad alábecsülni...)

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

A dzsinn munka közben:

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Izzasztó puskacső

Amerikába kirándultunk, anyukám, a nővérem és én.  Emlékezetes túra volt, de a legemlékezetesebb része egy nehezen felejthető kalandnak bizonyult…

A magyar barátainkkal elmentünk a Shasta hegyre (Kalifornia) kirándulni. A házat, amiben laktunk, egy cégtől béreltük. A ház hihetetlenül pompás volt, például kis farakások voltak a szobában. Igen, volt kandalló is, és ha már itt tartunk, volt egy elképzelhetetlenül puha függőágy, egy hatalmas amerikai konyha, és benne külön pohárhűtő készülék. Ezt anyukám az esti borozások miatt egyből megszerette. Az én kedvencem a konyha volt. Még el se kezdtünk sütni, de már éreztem az illatokat. A fűszeres kertecskét egy kicsit ugyan tönkretettük, de ennek szerencsére nem maradt nyoma.

Na, de térjünk is rá a történetre! Édesanyám és a barátaink minden este körülbelül hajnali háromig voltak túrázni. Mi nem mehettünk velük, már csak azért sem, mert a nővérem vigyázott a barátaink gyermekeire, akik kétévestől kilencévesig minden korosztályból voltak.

Történt egyszer, hogy anyámék a szokottnál is később értek haza. Mi akkor már rég aludtunk, másnap pedig már nyolckor fent kukorékoltunk, és Alvin és a mókusokat néztünk a nővérem gépén, az emeleten. Aztán levitte a kétéves kisfiút, reggelizni. Odalent egy mérges nő várta őket, és elkezdett valamit angolul magyarázni. Lecsődült a gyereksereg, és hallgattuk, hogy mit beszél. Számomra az a magyarázás csupán dallamtalan ének volt, de végül levettünk az egészből annyit, hogy nem szabadna itt lennünk. A nővéremék otthagyták a reggelit, és felmentünk, gondolván, majd a szülők elintézik. Hát nem így történt. Nem több, mint öt perc múlva tisztán felismerhető angol káromkodásra lettünk figyelmesek. A szülők erre felébredtek (kivéve persze az anyukámat), és elkezdtek öltözködni. Én előre mentem, felmérni a terepet, megnézni, hogy mi is folyik itt. Hát az történt, hogy a lépcsőfordulóban állt egy bácsi (a tulaj), és egy kétcsövű fegyverrel fenyegetett bennünket. Bennem feléledt a harcművész ösztön, és egy hihetetlenül szabályos tigrisbukfenccel átugrottam egy biztonságos, takart helyre. Nagyon megijedtem.


Illusztráció

Ekkor kijöttek a szülők (kivéve persze az anyukámat, aki békésen szundított), és megpróbálták megérteni, hogy mi zajlik odalent. Hát, erre én is kíváncsi voltam. Csak az derült ki, hogy van öt percünk összepakolni, és elmenni innen. Mondták nekem, hogy keltsem fel az anyukámat, hogy összepakolhassunk. Meg is próbáltam, de édesanyám a legválogatottabb szitkokat szórta felém. Azzal fenyegetett, hogy ha nem hagyom őt békén, akkor lekever nekem egy hatalmasat. Ez már aztán több volt a soknál. Elsírtam magam. Anyukám ekkor kezdett rájönni, hogy nem viccelődöm vele. Elkezdtünk gőzerővel pakolni.

Aztán kiderült, hogy félreértés volt az egész: a lakást kiadó cég nem szólt a tulajnak, hogy kiadta a házát. Anyukám le akart menni, de a barátai nem engedték le, mert kevesebb főre béreltük a házat, mint ahányan voltunk. A sírásom úgy ért véget, hogy kaptam egy jégkrémet, ami „nem volt piskóta”. Végül édesanyám lement reggelizni, és a közben megérkező cég képviselőjétől megvető kifejezéssel az arcán átvette a százdolláros pizzautalványt, amit a bocsánatkérésük fejében kaptunk. Még aznap degeszre zabáltuk magunk. Édesanyám azt mesélte, hogy még jó, hogy nem engedték le, mert szétverte volna a bácsit. Elvileg a rendőrség is kijött, de látván, hogy „nem történt semmi”, visszamentek.

Ez volt tehát az akciófilmbe illő, nem mindennapos kalandom.

Balló Miklós (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek