Snowden film – Megjött a kedvem a programozáshoz

A Snowden című film az elmúlt évtized egyik legnagyobb botrányát meséli el.

Edward Snwoden az országának akart szolgálatot tenni, ezért elment a hadseregbe szolgálni, de egy sérülés miatt kénytelen volt leszerelni. Snowden nem adta fel, próbát tett a CIA-nél, ahova be is jutott. Az iskolában osztályelsőként végzett, majd ügynök lett, de őt inkább a programozás érdekelte, ezért kilépett, és inkább külső tanácsadóként dolgozott. Élete nagyon stresszes volt. Kiderül, hogy epilepsziája is volt, ami sok bonyodalmat okozott, mivel gyógyszerei lassítják őt a gondolkozásban. Munkája közben rengeteg dolgot tudott meg az amerikai titkosszolgálat működéséről, és rájött, hogy őt is figyelik, mint sok millió más embert. Ez nagyon zavarta őt, ezért úgy döntött, hogy minden információt kiszolgáltat a sajtónak.

Szerintem a történet egy kicsit egyhangú, de aki csak nagy vonalakban ismerte az eredeti sztorit (mint például én), annak nagyon érdekes lehet, és talán még tanulságos is. A film viszonylag részletesen megmutatja a CIA akkori működését, ráadásul sokat tanulhatunk például az online biztonságról, és arra is felhívja a figyelmünket, hogy válasszunk jobb jelszavakat. A film egyértelmű üzenete, hogy harcoljunk a jogainkért, ezt jól le lehet szűrni belőle. Kicsit hiányoltam a látványos jeleneteket, de ezért nem okolom a rendezőt, mivel mégiscsak egy „gép-előtt-ülős” filmről van szó. Az is különösen tetszett, hogy a film két idővonalon játszódott. A történet úgy kezdődik, hogy Snowden már elkezdett kitálalni a sajtónak, és közben vágják be a jeleneteket a múltjából. Ez szerintem egy érdekes megoldás, amit már több filmben is láttunk, és ez mindenképpen feldobja a moziélményt. Egyébként a film után nekem is megjött a kedvem egy kis programozáshoz, és ez a kedv azóta se lankadt le. A történet érdekes és tanulságos, a színészek szerintem kifejezetten jól játszottak, vannak benne izgalmas jelenetek (bár nem sok), viszont nem annyira látványos és a történet egy kicsit lassú. Nekem tetszett a film, és annak ajánlom, aki nem feltétlenül egy akciódús, hanem inkább egy lassabb, de azért izgalmasabb filmre vágyik.

Grubits Milán (AKG, 7. évf.)

Snowden (139’, 2015)
Rendezte: Oliver Stone
Szereplők: Joseph Gordon-Levitt, Scott Eastwood, Nicolas Cage

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Tátott szájjal Disneylandben

Ősszel Párizsban jártam, és sikerült megfűznöm a nagymamámat, hogy két múzeum között látogassuk meg a párizsi Disneylandet is. Nem mondhatnám, hogy ellenkezett, sőt, kijelentette, hogy amire én, arra ő is felül. Ám ez a cikk nem a mi utazásunkról szól, hanem ez egy útmutató akar lenni azok számára, akik egyszer majd elmennének oda.

Először is szögezzük le, hogy a jegy ára tényleg borsos: a legolcsóbb belépőjegy 47 euró egy felnőttnek és 40 egy gyereknek, de az egész után egyszerűen nem tudom azt mondani, hogy nem fizetném ki még tízszer ezt az árat, csak hogy még néhányszor elmehessek oda. Viszont ott van még a fastpass jegy is, ami azonnali, sorbanállás nélküli belépést biztosít a játékokhoz. Nem mondom, hogy olcsó, és hogy nem költeném inkább másra, de egyszer mégis kipróbálnám. Viszont ha kisebb gyerekkel jöttök oda, akkor ne higgyétek, hogy a bejáratnál fogjátok a legtöbb pénzt elküldeni, hiszen (és ez elég okos húzás volt a tervezők részéről) hogy elérjetek a park bejáratához, egy körülbelül 800 méter hosszú, kétoldalt szuvenírboltokkal határolt utcán kell végigsétálnotok. És egy másik megemlítendő dolog, hogy ugyan a térképen nem úgy tűnik, de a kávézók, éttermek és egyéb vendéglátóipari létesítmények területe körülbelül a kétszerese az összes játék és szórakoztató célú építmény területének. A szuvenírboltok területe pedig a játékok és az éttermek együttes területének körülbelül a 3-4-szerese, így mi sem lepődtünk meg azokon a családapákon, akik húsz szatyorral a vállukon szenvedték ki magukat a parkból, miközben fülük a gyerek folyamatos „apa, kérlek, vedd meg!” kiáltásaitól zengett. Szóval erre is fel kell készülni, de ezzel nem azt mondom, hogy a park nem való a nagyobb korosztályoknak. Látszik, hogy a készítők alapvetően a gyerekeknek címezték a látványosságokat, de a felnőttekre is gondoltak, így hullámvasutakkal, ijesztgetős kocsikázással és elképesztő látványvilággal alkották meg a parkot. Biztosan láttátok már a Disney filmek főcímében szereplő kastélyt a csillagok alatt. Az az épület teljes életnagyságában ott magasodik Disneyland közepén, és olyannyira széles, hogy egész kis (természetesen szuvenírboltokból álló) komplexum jöhetett létre a belsejében.

És ha már a minőségről beszélünk, az a park minden egyes pontjából sugárzik. Minden szikla minden repedése gondosan, hozzáértő emberek által lett megkonstruálva, de még az ajándékboltok is a Disney filmek jellegzetes, hihetetlenül giccsesen díszített, de annál inkább hatásos dizájnját kapták. Az utolsó kis jelentéktelen csontváznak is minden ujjperce külön mozgásra van programozva, semmi sem poros vagy elhanyagolt, csak az, aminek annak kell lennie. Mindez a készítők azon szándéka miatt van, hogy a látogatóval azt éreztessék, mintha tagja lenne ennek a színekkel, pompás épületekkel, kalandokkal és persze királykisasszonyokkal teli világnak – és ez tökéletesen be is válik.

Az első hihetetlenül fontos tennivaló a park látogatásánál: a térkép beszerzése. Térkép természetesen van a bejáratnál, de ha anélkül indultok el felfedezni Disneylandet, akkor bár eltévedni biztos nem fogtok, de semmit nem találtok majd meg, amit érdemes kipróbálni, valamint sóvárogva bámultok majd azon anyukák és apukák felé, akik büszkén lobogtatják térképeiket az orrotok előtt.

És most beszéljünk a park felépítéséről. Disneyland 4 „világra” van osztva. Az első világ, Frontierland központi látványossága egy hajókázásra kialakított tó, melynek közepén egy kis bányasziget fekszik egy hullámvasúttal. A látogatásba be kell kalkulálni, hogy ez a program sok időt vehet igénybe, viszont nem ez a legintenzívebb dolog a parkban, mi nem is néztük meg az alatt az egy nap alatt, mialatt ott voltunk. Viszont Frontierlanden  egy kísértetkastély is található, melyben a szokásos, bukkanók nélküli lassú hullámvasutas menet van megfűszerezve azzal, hogy a székek forognak, azaz mindig abba az irányba fordulunk, amerre az aktuális rémület van. Nagy ijedtségre viszont ne számítsanak, semmi „jump scare” ijesztésre vagy ahhoz hasonlóra, hiszen alapjában véve a gyerekek számára van felépítve. Persze található ebben a világban más érdekesség is, például céllövölde, de nagyjából ennyi lenne.

A következő a Discoveryland, egy sci-fis, űrhajós részleg, ami visszahozza a régi sci-fi filmek hangulatát. A felnőttek számára a legtöbb szórakozást nyújtó létesítmény itt lelhető fel, többek között egy elég rázós hullámvasút és egy lézerharc-stadion. És innen indul a parkot körbeguruló vonat is, ami végighalad a park határán. Ugyan jó lehetőség lehet ez a megnézendő játékok kiválasztására, de sok időt vesz igénybe, ezt garantálni tudom.

A soron következő terület az Adventureland, ahol nyomon követjük Indiana Jones és a Karib-tenger kalózainak útját. A Végzet templomáról elnevezett hullámvasút igen jó élmény. Itt és a Karib-tenger kalózai felé haladva látszik meg először, mennyivel élvezetesebb az egész, ha már volt alkalmad látni a filmeket. Port Royal kikötőjében, amit a tervezők a kísértetkastélyhoz hasonló módszerrel kívántak bemutatni, minden részlet egy kis darabka a filmbéli kalóztámadásból. Azt viszont nem értem, hogy miért nem használták fel a Hans Zimmer által írt elképesztő zenét, ami a film alatt rengetegszer színezte ki az eseményeket.

Az utolsó állomás a Fantasyland. Ha eddig azt mondtam, hogy a park minden része élvezetes lehet felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, hát a Fantasyland megszegi ezt a szabályt. Ha nincs veletek gyerek, akár azt is mondhatnám, hogy kihagyhatnátok ezt a világot, hacsak nem szándékoztok ti is találkozni Mickeyvel és Mimivel – körülbelül másfél-kétórás sorban állás után. Viszont, ha gyerek is van veletek, ő biztosan nem fogja elmulasztani a körhintákat és a bohócokat.

A legolcsóbb belépővel is be lehet jutni Disney Studiosba, ami egy másik, kisebb, de azért programokban gazdag kisebbfajta Disneyland. Itt még nagyobb hely jut a szuvenírboltoknak, de ettől eltekintve ez is egy nagyon hangulatos részleg. És ami minden prospektusban és ismertetőben benne van, a Disney Studios tartalmazza a lehetőséget a tizenharmadik emeltről való lezuhanásra. Szerintem egy esős napon, este hatkor mi még a kisebb forgalom közepén érhettünk oda, de még így sem maradhattunk le egy másfél órás tömény sorbanállásról. Viszont maga az esemény nem volt több, mint tíz perc, az a tíz perc viszont elég élvezetes volt. A portások jól játszották a szerepüket, és megvolt a kísérteties hangulat. Amire viszont mindenki várt, vagyis hogy 13 emelet szabadesést fogunk átélni, viszonylag hiányosnak bizonyult. Szerintem legfeljebb 3-4 emeletet zuhanhattunk, biztosan nem tizenhármat.

Nem véletlenül van a park térképének a főoldalán egy igen nagy „What will you choose?” felirat. Egy nap alatt biztos nem fogtok tudni mindent megnézni és kipróbálni, de nem is biztos, hogy szükséges. Disneyland elképesztő élmény mindenki számára, jó élményeket garantál, ha pedig ott vagy bent, biztosan folyamatosan tátva tartod a szád.

Rafai Benedek (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Amikor az újságíró nyomoz

A nyomozás nemcsak a rendőrség vagy a magánnyomozó feladata lehet. Amikor egy megdöbbentő hír bejárja a világot, gondolunk-e azokra, akik felfigyeltek a jelenségre, utánajártak, hogy kinyomozzák az igazságot.

Amikor a hazánkban vagy a nagyvilágban történt eseményekről szóló tudósításokat olvassuk, hallgatjuk vagy nézzük, gyakran megdöbbenünk, ha olyan híreket hallunk, melyek tehetős, hatalommal bíró vagy általunk megbecsült emberek törvénybe ütköző vagy erkölcsileg elítélendő cselekedeteiről számolnak be. Ilyenkor természetesen felháborodunk azon, hogy egyesek miért gondolják, hogy nekik mindent szabad. Azonban ritkán jut eszünkbe az, hogy hány ember áldozatos munkája kell ahhoz, hogy nyilvánosságra kerüljön egy-egy nagy horderejű hír.

Az idei év Oscar-díjas filmje, a Spotlight ráirányította figyelmünket az oknyomozó újságírók munkájára. Megtudhattuk, hogy milyen sok dolog kell ahhoz, hogy egy megdöbbentő, de igaz hír napvilágra kerüljön. Először is kell egy figyelmet felkeltő téma. A Spotlight főszerkesztője úgy vélte, hogy a katolikus egyház – minden problémát szőnyeg alá söprő viselkedése a gyermekeket molesztáló papokkal kapcsolatosan – pont ilyen. A téma nagy feszültséget keltett, mert Boston egy erősen katolikus város, ahol az egyházzal, papjaival és az egyházi iskolákkal kapcsolatban igen nagy a bizalom.

Ezután jöhet a több hónapon át tartó újságírói munka, mely magába foglalja az archívumokból és könyvtárakból történő anyaggyűjtést, személyes és telefonos beszélgetéseket az áldozatokkal, szakértőkkel, esetleg magukkal a feltételezett közreműködőkkel, elkövetőkkel. A film hitelesen mutatja be, hogy a munkafolyamat közben hányan próbálják az újságírókat gátolni munkájukban azért, mert rájuk nézve kínos témát feszegetnek.

A filmben szereplő bíboros és a Spotlight volt főszerkesztője is mindent bevetettek saját érdekükben, az áldozatokat segítő, illetve a felelősségre vonás elkerülésében az egyházat támogató ügyvédek pedig titoktartásra hivatkozva utasították el a segítségnyújtást. Mindezek ellenére a Spotlight csapatának tagjai nem adták fel a kutatást. Kitartó és türelmes munkájukkal, rendkívül jó kommunikációs és kapcsolatteremtő készségükkel valamint olykor rámenős magatartásukkal próbálták az áldozatok érdekében kideríteni az igazságot. Ez sokszor a magánéletükre is hatással volt. Megviselte őket lelkileg az igazság súlya, az áldozatok szomorú beszámolói és a nyilvánosságra hozatal felelőssége.

A kiváló csapatmunka meghozta gyümölcsét. Sokan, akik kezdetben ellenük dolgoztak, melléjük álltak, nem is beszélve az igazságszolgáltatásról. Munkájuknak köszönhetően a római katolikus egyház az egész világra kiterjedő vizsgálatot indított a gyerekmolesztáló papok ügyének feltárására. A sikerhez persze szükség volt egy olyan befolyásos, komoly pénzügyi háttérrel és kapcsolatrendszerrel rendelkező lapra is, mint a Boston Globe, ahol a Spotlight csapata dolgozott.

A filmből is kitűnik, hogy az oknyomozó újságírói munka csak elhivatott embereknek való. Olyanoknak, akik vállalják a témaválasztás felelősségét, az alapos nyomozómunkát, néha készek vitára is az eredmény érdekében, de közben meg tudják szólítani a szereplőket, azért, hogy elmondják történetüket az újságíróknak. Így tudja az újságírás betölteni azt a feladatát, hogy a nyilvánosság erejével próbálja jó irányba változtatni a politikát, a gazdaságot vagy a mindennapi életet.

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

Spotlight - Egy nyomozás részletei (Spotlight, 128’, 2015)
Rendezte: Tom McCarthy
Szereplők: Rachel McAdams, Liev Schreiber, Mark Ruffalo, Michael Keaton

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Rémálomfejtés

Karácsony éjszakáján bejglikről, ajándékokról meg villódzó égőkről kellene álmodni, nem? Sajnos, nekem ez nem sikerült. Már nagyon régen álmodtam rosszat, mármint olyan igazi rémálomszerűt. El is felejtettem, milyen rossz érzés felriadni az éjszaka közepén, kalapáló szívvel, összeszorult torokkal. Most újra eleven az élmény, és minél előbb szeretném elfelejteni. De most még élénken él az emlékezetemben, és kicsit nyomaszt is, úgyhogy arra gondoltam, leírom, nyomasszon mindenkit.

Nem tudom honnan, de van egy zsigeri félelmem a háborútól. A fegyverektől kiráz a hideg, ha meglátok katonákat vagy valamilyen katonai kocsit az utcán, megállok, és átengedem magamat a félelemnek. Nem igazán hiszek ebben, de lehet, hogy előző életemben valami szörnyűségen mentem keresztül... Mert a könyvekben, igen, olvasom, és látom a filmekben. De ott nem visel meg. Tudom, hogy ezek színészek, ott a stúdió...

Most kezdjük a második világháborút töriórán. Még csak belekóstoltunk a borzalmakba. Hogy Hitler hogyan építette ki a diktatúrát és hülyített be egy egész népet. Hogy hogyan bombázták le a nácik Londont… Nézni az akkor készült fotókat. Sokkal reálisabb és szívbemarkolóbb élményt nyújt, mint a törökök elleni csatáról tanulni. Megviselt ez az egész történet, hogy reggelente nyolcvan percen keresztül olyan dolgokról beszélgetünk, és olyanokról mesél a tanár úr, amik megtörténhettek a dédszüleinkkel, a rokonainkkal. Erre az egész álmomra az is rátehetett egy lapáttal, hogy valahogy véletlenül szembetaláltam magamat a Berlinben történt támadással. Nem a Facebookon. Ott nem is volt nagy felhajtás. Talán a rádióban hallottam. És megdöbbentem, hogy mi van már megint. Amikor hazafele utaztam a barátnőmmel, átbeszéltük az évet. Hogy emlegessünk fel minden hónapból pár emléket. „Emlékszel, amikor rohamot kapott az a lány?” – kérdezte, mert a Puskásnál egy reggel történt egy ilyen. „Márciusban volt a témahét, a terrortámadás” „Úristen” „El is felejtettem, az nagyon durva volt” „A cikk...”

Ő, a barátnőm írt róla egy cikket. Akkor volt Európai Unió témahetünk, ezért az egész brüsszeli eset nagyon aktuális volt. Reggel ültünk a teremben, mindenki hallgatott, hallgattuk az írást. Azokban a percekben talán mindannyian éreztünk valami közöset. Egy megmagyarázhatatlan, kényelmetlen, szomorú érzés keverékét. És ezt érzem most is, miközben írok.

Arra riadtam éjszaka, hogy álmodom, és hogy hülyeséget. Aztán ahelyett, hogy kipattantam volna az ágyból, hogy a fürdőszobában megmossam az arcomat, feküdtem a sötétben, és inkább hagytam, hogy áradjanak a dolgok. Mert nem álmodtam, akkor már nem. Arra riadtam fel, hogy apukámmal és a nagypapámmal beszélgetek. Hogy a nagypapámat elvitték a nácik, még fiatalkorában, csak azért, mert paraszt volt. Vagyis földet művelt. Ennek semmi értelme. A nagypapám a háború után született, és nem zsidó vallású... Aztán azt álmodtam, hogy apa azt mondja, hogy hamarosan megint háború lesz, vagy legalábbis nem lesz béke. Ilyen se történt, apával nem beszélgettem erről, vagyis nem mostanában.

Aztán valamiért eszembe jutott, hogy milyen érzés lenne, ha katonák jönnének, és kihurcolnának minket az ágyunkból, a házunkból. Hogy milyen kiszolgáltatott érzés lehet ezen keresztülmenni. Hogy én teljesen megértem a menekülteket. Akik elindulnak, hogy mentsék az életüket. Tudom, ez egy nagy hülyeség, de leírom, hogy érzékeltessem, mennyire fosok a háborútól. Van egy olyan tervem, hogyha nem itthon, Magyarországon fogok élni felnőttkoromban, akkor valami nagyon távoli és jó helyen. Mondjuk Amerikában vagy Ausztráliában. És amikor itt, a mi kis hazánkat eléri a vész, repülőjegyet küldök a családomnak, mert lesz rá pénzem, és kimenekítem őket. Nem értem, miért gondolkozok néhanapján ilyeneken, de szoktam.

Baromira nem értem, a gyerekek miért játszanak lövöldözőset. És remélem, hogy a csibém, akikkel lézerharcozni mentünk, most már megértik, miért irtóztam az egésztől. Igen, amúgy jó móka volt, csak... Ilyen depressziós gondolatokkal nekem nehéz volt szórakozásként tekinteni rá. Úgyhogy, kedves jövendőbeli gyerekeim, a büdös életben nem veszek nektek fegyvert. És első dolgom lesz, ha abba a korba juttok, hogy elég értelmesek lesztek hozzá, hogy elmeséljem nektek, milyen borzalmakat kellett akár csak a szüleimnek is átélni a kommunizmusban. Hogy tudjatok félni, és harcolni azért, ami jár. Az alapvető emberi jogaitokért. Mert remélem, hogy ti szabadságban és békében fogtok élni.

Most kezdem érezni és értékelni, mi az, hogy béke. Ez a fogalom, ami eddig alapvető volt, most értelmet nyert, súlya lett. Talán jó, talán nem. És átgondolni, mi tulajdonképpen a szabadság. Ezek a nagy légbuborék szavak tulajdonképpen fontos kis szavak.

Úgyhogy karácsony éjszakáján jó kis lelki táplálék volt ez az álom. Hogy ne arra gondoljak, mit nem kaptam meg. Hogy ki idegesített fel és hogy mivel. Hanem hogy egyszerűen: értékeljem az életet.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

Az illusztrációk a Verdun, Call of Duty: WW3 és That Day We Left számítógépes játékokból illetve a New Sky Kids videójából származnak

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Szerintem a karácsony egy szép ünnep...

Mint minden évben, idén is előkerül a már jól megszokott téma: a karácsony nem olyan, mint régen. Néha kezdem azt hinni, hogy az embereknek ez a kedvenc témaköre. Minden dologgal kapcsolatban képesek előjönni a „régen jobb volt, régen nem ilyen volt” mondattal. És mi is ezzel a baj, túl azon, hogy unalmas?

A karácsony kapcsán a „nem olyan, mint régen” sablon valahogy így szokott elhangzani: „A karácsony ma már nem a szeretetről szól, hanem az ajándékokról és a pénzről. Ma már senkinek sem számít a kultúra, a vallás, a család, a békesség, a szeretet. Mint minden más jó dolog, mostanra már ez is átváltozott valami rosszá a rohanó 21. században. Lassan már nincs is értelme ünnepelni a karácsonyt, úgyis elvesztette a valódi értékét ebben a szörnyű világban.”

Ezeknek az embereknek sokszor van problémájuk azzal is, hogy túl korán lehet venni csokimikulást vagy karácsonyfadíszt a boltokban. De annak sem örülnek, hogy már novemberben karácsonyi telefonos reklámokat kell nézniük. Némiképp még érthető is, hogy ezek nem tetszenek nekik, de tapasztalataim szerint nemcsak szimplán kimondják, hogy ez nem tetszik nekik, hanem folyamatosan hőbörögnek a reklámok megjelenésétől kezdve addig, amíg el nem tűnnek. Minden egyes alkalommal, mikor meglátnak egyet. A másik dolog, amin sokan remekül tudnak háborogni, azok az ajándékok, pontosabban a pénz, amit rájuk költünk. „A karácsony ma már csak a pénzről szól, és ebből egyértelműen következik, hogy a 21. században a világ megindult az úton a pokol felé.”

Szóval az a rengeteg pénz, amit kikényszerítenek belőlünk az áruházak. Hát, nem is tudom… Hozzám még egy áruház sem jött oda gépfegyverrel a kezében, hogy ha nem veszem meg ezt vagy ezt ezen a horror áron, akkor… Csakis a saját döntésünk, hogy kiadunk-e valamiért valamennyi összeget. Persze érvelhetünk, hogy „de hát a kislányom ezt szeretné”, „a barátnőmnek muszáj megvennem”, de ez csak kifogás A családtagjaimnak és a barátaimnak valahogy nem az számít, hogy a legmenőbb és legdrágább ajándékot kapják meg, nekik sokkal fontosabb, hogy személyes legyen. Ugyanúgy, ahogy nekem is. Illetve én is és ők is elfogadjuk, ha valamit nem kapunk meg, mert az túl drága, ahhoz képest, amennyit ér. Lehet, hogy a körülöttem lévő emberek gondolkodnak furcsán?

A fanyalgó embereknek ideje lenne egy kicsit elgondolkodniuk, hogy mit is csinálnak. Megállás nélkül azt szajkózzák, hogy valami nem jó, hogy valami, ami régen szép volt, ma már csak a rosszat jelenti. Ezen lovagolnak megállás nélkül, és közben nem veszik észre, hogy mennyire, de mennyire nincs igazuk. Azt hiszem, hogy ebben az időszakban, ami arról szól, hogy szeretjük egymást, hogy békességben élünk, különösen a jó dolgokra kéne koncentrálnunk, és nem arra, hogy mi a rossz. Egy kicsit el kellene engedni azokat a dolgokat, amik bosszantanak minket, és örülni kéne azoknak a dolgoknak, amik boldogságot okoznak nekünk. Nem azt kellene látnunk, hogy már megint milyen korán kint van a karácsonyi díszítés a boltokban, hanem azt, hogy hamarosan karácsony, és közben arra kéne gondolni, hogy mit jelent a karácsony ma, nem arra, hogy mit jelentett régen.

A karácsonyban az emberek és az együtt töltött idő a legfontosabb, az, hogy szeretjük egymást. Ezért adunk egymásnak ajándékot. Ez akkor is eszünkbe juthat, mikor tízezrekért veszünk felesleges ajándékot, hiszen ha két ember szereti egymást, akkor többet ér egy olyan ajándék, amire szinte nem is költöttünk. És ha ezt ezek az emberek végiggondolják, talán rájönnek, hogy igazából az ő gondolataik azok, amik beszennyezik a karácsonyt – rossz érzésekkel, negatív gondolatokkal, háborgással, elégedetlenséggel. Ahelyett, hogy csak örülnének egymásnak.

Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Lépcsőt karácsonyra!

Tévedés ne essék! A címet nem egy lépcsőgyártó cég karácsonyi hirdetéséből vettem. A közelgő ünnepek idején mindenkinek a feje tele van ajándékötletekkel. De ki akarna lépcsőt karácsonyra?

Van egy hajléktalan ismerősünk, aki minden kedden este becsönget hozzánk. Ilyenkor megkérdezzük, hogy mire van szüksége, és gyorsan összeszedjük a felsorolt dolgokat. Általában ennivalót, tisztálkodószereket, pénzt és néha ruhát kér, majd néhány percen belül távozik. Egyszer nyáron, a tikkasztó hőségben érkezett, nagyon szomjas volt és fáradt. Leült a bejárati ajtónk előtti lépcsőkre, és miközben az ásványvizet kortyolgatta, elkezdett magáról beszélni. Mesélt a testvéreiről, akik nem akarnak róla tudni, a munkahelyekről, melyeket soha nem tudott megtartani, a hajléktalanszállók légköréről, és arról, hogy mivel tölti idejét egész nap.

Meghallgattuk, adtunk neki egy-két tanácsot azzal kapcsolatban, amit elmondott. Volt olyan is, hogy helytelenítettük egy-egy említett cselekedetét. Nem sértődött meg, inkább elgondolkodott. Jó félórát időzött nálunk. Azóta nem beszélgettünk vele ilyen hosszan, csak a szokásos kívánságait mondja, mi meg igyekszünk teljesíteni azokat.

Mikor utoljára itt járt, felhívtuk a figyelmét arra, hogy karácsonykor nem leszünk itthon, nehogy hiába jöjjön. Megkértük, hogy mondja el, ha valamire szüksége van, hogy még az ünnepek előtt megkaphassa. Azt mondta, hogy karácsonykor mindig jut neki elég ennivaló, ruhát is osztogatnak sok helyen. Neki csak a lépcső fog hiányozni. „A lépcső?” – kérdeztük, és néztünk rá kikerekedett szemekkel, csodálkozva. Aztán elmondta, hogy nyáron olyan jót beszélgettünk vele az ajtó előtti lépcsőn, és az ilyen beszélgetések nagyon hiányoznak neki.

Felvetődött bennem a kérdés, hogy kik örülnének még karácsonykor a miénkhez hasonló lépcsős beszélgetésnek – ajándékok helyett. Először az idős emberekre, a betegekre, az egyedül élőkre gondoltam. Szerintem nekik annyi mondanivalójuk van, hogy szívesen kiöntenék a szívüket valakinek. Aztán a dolgozó felnőttek és a gyerekek jutottak az eszembe. A felnőttek közül is sokan szívesen beszélgetnének őszintén, kötetlenül egy lépcsőn a főnökükkel, a házastársukkal, a gyerekükkel. Az iskolás gyerekek ugyanezt tennék az elfeledett barátaikkal, a szigorú tanáraikkal, a szüleikkel. Biztosan lenne miről beszélgetni. Beszélgetés alatt nem azt értem, hogy a felnőttek mondjuk fizetésemelést kérnének a főnöktől, vagy megígértetnék a gyerekükkel, hogy többet nem felesel vissza és csupa ötöst hoz majd haza. A gyerekek sem kérnék számon tanáraikon a rossz jegyeket, szüleiken pedig a beígért új mobilt. Egyszerűen mindenki elmondaná, hogy szerinte a másiknak milyen tulajdonságai értékesek, mi az, ami tetszik benne. Azt sem kéne eltitkolni, hogy mi az, amit viszont nem értékelünk olyan pozitívnak a másikban, mi az, ami egy kicsit zavaró. Lehet, hogy közelebb kerülnénk egymáshoz, vagy csak jobban megismernénk a másik gondolkodását. Az biztos, hogy többre mennénk vele, mint például a legtöbbször ajándékba kapott édességhegyekkel.

Úgyhogy kívánok mindenkinek sok-sok lépcsőt karácsonyra!

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A karácsonyi vásár elragadó hangulata – avagy a vásár egy karácsonyőrült szemével

Minden évben várom a tél beköszöntét, mert ilyenkor elkezdődnek a karácsonyi előkészületek, és megnyit a karácsonyi vásár is a Vörösmarty téren. A vásár november 11-én meg is nyitotta kapuit a turisták, a nézelődők és a karácsonyfanatikusok előtt.

Ebben az évben eddig kilencszer jártam arra és néztem végig a kínálatot. Már amikor először voltam ott egy barátnőmmel, és ő vett egy macskás befőttesüveg-szerű tárolót, valami horribilis összegért, tudtam, az idei árak még kevésbé pénztárcabarátok lesznek, mint eddig.

Európa egyik legdrágább karácsonyi vására a mienk. Gondoljatok bele, hogy egy sima lángos 1500 forint. A szervezők idén minél kisebb helyre minél több árust szerettek volna bezsúfolni, és sajnos így a nézelődők is kisebb helyre tömörülnek, ami miatt este 6 után lehetetlen közlekedni.

Ez nagyon hangulatromboló, hiszen ha az egyik oldalról egy kisgyerek, a másikról egy férfi lökdös, valaki hátulról hozzád dörgölőzik, valaki ordít, rád borítják a forralt bort, és naná, hogy a tömeg továbbsodor, ha megállnál, mert végre nem egy nemezárus pultjánál vagy, akkor nem a „de jó, karácsony van!” gondolat jut az eszedbe.

A vásár pozitív oldalára is kitekintve: könnyen megközelíthető helyen van, az árusok kedvesek (néha már túlzottan is), nekem a rengeteg negatív visszajelzés ellenére egy finom forralt bort is sikerült kifognom, és még élvezni is tudtam volna, ha lépni tudok a tömegben.

Az áruk szempontjából lehetne egy kis újítás, és talán a rengeteg ételárus helyére idén engedhettek volna másokat is.

Összességében: ez az év nem sikerült túl jól ­– már ami a szervezést illeti –, de a vásár hangulata még mindig magával ragadott, bár engem nem nehéz lenyűgözni, ha karácsonyról van szó...

Boross Eszter (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



3 Tovább

Ne játssz a turmixgéppel!

Ne nyúlj a konnektorba! Ne nyúlj a vasalóhoz! És ne nyúlj a turmixgépbe! Ezek azok a tiltások, amiket minden gyereknek elmondanak a szülei. Az én szüleim pedig az elrettentésben nagyon profik voltak, soha ilyen banális baleset nem esett meg velem, ez idáig.

Most, 16 éves fejjel, jó sok turmixolgatás után összeakadt az ujjam a botmixerrel. Egy nyugis kedd délután hatra hazaértem, és úgy döntöttem, hogy ez egy tökéletes délután a rawnie készítéshez. A rawnie, más néven nyers brownie elkészítése nagyon egyszerű. Mixerrel felaprítjuk a pekándiót és a datolyát, aztán lefagyasztjuk. Nos, nem egészen tudom, milyen mixerrel kellett volna a turmixolást végezni, mert sokféle turmix van, de én botmixerrel csináltam, mert csak az volt otthon.

Az első probléma az volt, hogy a diódarabkák kirepkedtek a tálból mixerelés közben, és az egész pult dióforgácsos lett. Oda se neki, ez nem állíthatott meg engem. A következő nehézség máris előkerült. A pekándió állaga puhább, mint a dióé, ezért a botmixer azon részébe, ahol a penge is van, begyűlt a dió-massza. Ezt pedig minden 5 másodpercnyi mixerelés után ki kellet kaparni. És csak nem fogom ki-be dugni a konnektorba ilyen gyakran...

Úgyhogy mikor már az utolsó kikaparásnál tartottam, megesett a baleset. A botmixer, máig is kérdés, hogy hogyan, de elindult.

Én csak annyit láttam, hogy valami nagyon vérzik. Futottam a fürdőbe, hogy uramisten, az öcsém meg utánam, merthogy ketten voltunk otthon. Előző nap angolul oldottam egy sebekkel kapcsolatos feladatot, amiből annyi maradt meg, hogy seb-víz alá. Az égési sebet kell víz alá tenni! Szóval én tudatlanul folyattam a vizet, és néztem a lefolyó vért, vért és vért. Aztán, mivel a sebre nézni nem voltam képes, az öcsémet kértem, hogy csavarja be az ujjam egy kis WC papírba. Betántorogtunk a nappaliba, és a kanapén ülve próbáltam rászorítani az ujjamra a budipapírt. Az ujjam zsibbadt, a papír meg lassan átázott, úgyhogy vissza a fürdőbe. Kínban álltam ismét a kagyló fölött, és mondtam az öcsémnek, hogy nagyon gyorsan hívja a szüleimet, mert se én, se ő nem bírjuk tartani a frontot. Ő visszament a nappaliba, és levetette magát a kanapéra, hogy rosszul van, hányni fog. Hát, innentől már nem nagyon számítottam a segítségére...

Aztán a szüleink jó tíz perc múlva haza is értek, én halálsápadtan ültem a kanapén, gyászolva a sütit, az ujjamat, de legfőképpen az elszúrt kedd délutánt. Apukám lefejtette a WC-papír kötést, és bejelentette, hogy az ujjam szerencsésen túlélte a balesetet, vagyis nem szakadt le. Még jó hogy. Abba már tuti bele is haltam volna. Anya elszaladt a patikába ragtapaszért, ami direkt seb összefogó, apa meg közben olyanokkal traktált, hogy az ujjam, ha nem varrjuk össze, valószínűleg úgy fog kinézni, mint egy brokkoli. Nehéz döntéssel kellett hát szembenéznem. Úgyhogy mire anyukám visszaért, hogy nem volt olyan ragtapasz, még örültem is egy kicsit, hogy akkor csak az összevarrás marad, nem kell választani. Kocsival el is suhantunk az Uzsokiba, a sürgősségire, ahol kb. 5 perc után be is kerültünk. Először megröntgenezték, egy nagyon kedves hölgy, mondván, nehogy fémdarab vagy ilyesmi legyen benne. Szerencse, hogy magamtól ez se jutott eszembe. Aztán kiderült, hogy nincs benne semmi, de ezt én is jól tudtam. Aztán bekerültünk az orvoshoz, aki mondta, hogy összehúzó tapasszal ragasztják le, nem varrják. Milyen fejlett az orvostudomány, hála istennek. És meg is csinálta az asszisztens két perc alatt, aztán rákötött egy gigászi kötést fehér gézből, kaptam egy tetanuszt, és megbeszéltük, hogy hétfőn jöjjek vissza, addig pedig ne érje víz a kötést.

Ettől a perctől kezdődtek csak az igazi kalandok. Ki próbálná ki a zuhanyzást, zacskóval a bal kezén, ha erre rá nem kényszerülne? Senki. Hát, nem is nagy élmény… Én azért két hétig gyakoroltam. Gépen írni halál, arcot mosni csak fél kézzel, és úgy általában, fél kézzel létezni fura. Nagy hidegben legalább az egyik ujjunk nem fagy le, de a többi kilenc biztosan, mert olyan kesztyű nincs, ami jó a giga és normál ujjunkra is. Na mindegy, azért jó volt heti három lyukasóra – mivel így tesizni se lehet.

Amikor hétfőn visszamentünk a kórházba, még négy napra raktak rá egy kisebb kötést, és utamra eresztettek azzal, hogy pénteken levehetem. Úgy készültem a péntekre, mint az ujjam újjászületésére. Azt hittem, így is lesz. Hát, nem egészen. Egy szörnyszülött ujj került ki a kötés alól, kb. 3 centis alvadt vér-színű heggel. Anyukám gyorsan be is vonta egy kis gézzel, mert nem bírtuk nézni, és mert mentem is el otthonról. Aztán este levettem zuhanyzáskor, és amikor fogmosás közben – én hülye – elkezdtem közelebbről is megszemlélni, erős hányinger tört rám. Nem az a hányinger, amit csak úgy mondunk, hanem igazi, szívdobogós, gyomorfelforulós. Azóta egy nap telt el, néha rápillantunk egymásra, szokjuk az új helyzetet. A furcsa, zsibbadt érzésnek lehet, hogy az lesz a vége, hogy nem fogok érezni semmit az ujjbegyemmel, mert ideget ért a vágás… Ez van. A botmixert kerülöm.

Ha valakivel ilyen történne, menjen el orvoshoz, hogy bekössék. De az a legjobb, ha nem is nyúlunk a mixerbe. Tanuljatok a hibámból, mert bár érdekes tapasztalás, meg ha egyszer begyógyul, elég extrém lesz a heg, de sok macerával és fájdalommal jár. Tehát még egyszer: Ne játssz a turmixgéppel!

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Fantáziatáborban

A Naszin Nadil, és az ehhez hasonló összes fantáziatábor arra épül, hogy az embernek ott nincsenek korlátai, az lehetsz, aki lenni szeretnél. Amikor ebben a táborban játszunk – három héten keresztül, folyamatosan –, nem igazán van arra lehetőségünk, hogy kizökkenjünk a szerepünkből. A karakteredet te választod meg magadnak, te találod ki, hogy ki vagy, és hogy milyen képességeid vannak.

Amikor azt mondom, játszunk, nem arra céloztam, hogy babázunk vagy matchboxozunk. Játék alatt én színészkedést, szerepjátszást értek.

A táborban, ahova a karaktereink a nyár közepén megérkeznek, létezik egy királyság, fel van építve egy ország. Azt, hogy ki lesz a király, királyválasztással dönti el az ország népe (próbákat kell teljesítenie a jelöltnek). Mindennapos dolog, hogy „országlást” tartunk. Ekkor összegyűlik a nép, és a király (vagy ha például kalifátus van az országban, akkor a kalifa) vezetésével megvitatjuk a napirendre kerülő kérdéseket. Az ország biztonságára a harcosok és a lovagok vigyáznak. Majdnem minden éjszaka van őrség a városban, ezt a lovagmester és a király jelöli ki még aznap délután. Az őrségnek nem az a feladata, hogy ha megtámadják az országot, akkor leküzdjék az ellenséges behatolót, hanem az, hogy időben értesítsék a többi harcost arról, hogy dolguk van. A nép egészségére a felcserek, orvosok vigyáznak. Ha valaki beteg vagy megsérült, és az orvosok segítségére szorul, ellátogathat hozzájuk az ispotályba, de ha szépen kérik, még házhoz is mennek.

A legizgalmasabb része az ottani életnek a harcolás, részt venni egy csatában. Ne azt képzeljétek el, hogy éles fegyverekkel mászkálunk, a valóságban fa fegyverekkel, kardokkal, baltákkal, buzogányokkal harcolunk. És nem fizikailag győzzük le egymást, hanem egy gyűrűharcnak nevezett, gyors taktikai játékban csapunk össze. Az én egyik legjobb élményem is egy csatához kötődik. Tavaly a választott karakterem egy buzogánnyal harcoló harcos nő volt, a neve Kathrin. Nagyon sok csatában vett részt, ezeket mind túl is élte, majd egyszer egy titkos rajtaütés alkalmával (én és a társaim voltunk a rajtaütők) sajnálatos módon megöltek. A dolog nagyon megrázott, nagyon sokat sírtam aznap, mert eddig ő volt a kedvenc karakterem. A szigorú szabály szerint, miután meghaltál, 24 órán keresztül nem beszélhetsz. Én kedvezményt kaptam, mivel a játék lezárása előtt egy nappal haltam meg. Annak ellenére, hogy beszélhettem volna, nem nagyon tudtam, mivel dühös voltam a társaimra, akiknek lett volna esélyük megmenteni engem, csak sajnos ez nem sikerült nekik.

Aznap este lett volna az év legizgalmasabb összecsapása, és úgy volt, hogy nem vehetek rajta részt, mert a karakterem halott. Ám szerencsére kaptunk a halott társaimmal együtt lehetőséget arra, hogy ellenségként, beugróként, egy nem állandó karakterben, csak a csata ideje alatt lehettem „valaki”, aki az ellensége Naszin Nadil népének. Nagyon élveztem ezt a szerepet, mert láthattam a társaim nagy részét összeszedetten harcolni – csodálatos volt ez a rendezett sereg, ahogy visszaverte a támadóit.

Ilyen tehát az a hely, ahova az év háromszáznegyvennégy napjában visszavágyik több száz, a fantáziavilágot kedvelő és benne élni vágyó tinédzser.

Nyitrai Hanna Rebeka (AKG, 9ny. évf.)
fotók: Radics Panka

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Legendás állatok és megfigyelésük

Erre a filmre vártam már azóta, mióta megtudtam a premier pontos dátumát. Számoltam vissza a napokat, és teljesen be voltam zsongva. Lassan, így felnőtt fejjel, be kell látnom, hogy azt vártam ettől a filmtől, hogy ha csak kicsit is, de vissza fogja hozni a gyerekkorom legjelentősebb és legfontosabb részét. Így tehát biztosan állíthatom, hogy egy kissé elfogult élménybeszámolót olvashatunk majd lentebb, de azt hiszem, az objektív nézőpont sem különbözne sokban.

Mindig is tudtam, hogy ha törik, ha szakad, nekem ezt a filmet az elsők között kell megnéznem, egyszerűen muszáj, mert csak akkor leszek nyugodt. Mondanom sem kell, teljesen bepörögtem, mikor megtudtam, hogy meg fogom nézni az országos premier előtt. Onnantól kezdve le sem lehetett lőni, így aztán mikor eljött az ideje, nagy lendülettel és óriási vadalmavigyorral foglaltam el a helyemet a negyedik sorban.  Ugyan konkrétan csordultig volt a terem emberekkel, és sokkal jobb lett volna magasabbról nézni, mikor elkezdődött a film, abban a pillanatban kizártam mindent és mindenkit, és csak élveztem a filmet, amire nagyjából fél évig vártam. És hogy megérte-e? Előbb lássuk a filmet.

Főhősünk egy brit varázsló, Göthe Salmander, aki csupán egy kopott, barna bőrönddel érkezik a zsúfolt és élettel teli New Yorkba. Persze nem kell sok idő, máris galibába keveredik. A bankban összetalálkozik a tősgyökeres New York-i Jacob Kowalskival, aki sajnos többet lát a kelleténél, és Jacobnak egyszerre rá kell döbbennie arra, hogy a világnak egy szeletét látja csak, ugyanis a magnixok (vagyis a varásztalanok) között bizony ott bújnak a varázslók és a boszorkányok is. Történt ugyanis az, hogy a számtalan furcsa, különleges és csodálatos varázslény közül néhány kiszökött Salmander bőröndjéből, felforgatva a várost és a nyugodtnak látszó amerikai életet. Emiatt aztán majdnem a varázsbíróság elé is állítják a kalandor Göthét, ugyanis kis híján lebuktatta a varázslóvilágot, ami, mint tudjuk, tilos.

Göthe, Jacob és még két, időközben megismert boszorkány sok kalandba keveredik, miközben megpróbálják becserkészni a kiszökött legendás lényeket. Ez bizony nem egyszerű. Eközben pedig felmerül az a kérdés, hogy vajon lehet-e kivételt tenni akár csak egy varázstalannal is, szövődhet-e igazi barátság, esetleg szerelem varázsló és varázstalan között, vagy pedig a varázslótörvények felülírnak mindent.

Ez így kicsit unalmasnak hangozhat, pedig nem az. A cselekmény két szálon fut. A másik szálon tudomást szerzünk arról, hogy egy titokzatos fekete füst, egy alaktalan, sűrű és gonosz massza, valamiféle sötét varázslat rettegésben tartja az embereket, miközben hatalmas pusztításokat okoz a városban szerteszét. Ez az ügy és a Grindelwald, az azokban az időkben hatalmon lévő gonosz mágus elleni hajtóvadászat teljesen lefoglalja a helyi varázslóközösség kapacitását.

Így vagy úgy, egyszer mindennek meg kell oldódnia, nem igaz? Ez a film is véget ért. Kevés az olyan dolog ebben a filmben, amit negatívként meg tudnék említeni. A helyszínt alapból imádtam, 1926 és New York. A színészi játék profi volt, a rendezés szintúgy. A filmben vannak humoros jelenetek is, de feszültségből sincs hiány. A négy főszereplő közül az egyik sokáig nem volt szimpatikus, sokáig éreztem úgy, hogy nagyon nem illik oda, és hogy nem találták el a karakterét, de aztán a végére már őt is sikerült megszeretnem, vagy legalábbis elfogadnom.

Mikor vége lett a filmnek, ürességet éreztem magamban, és alig akartam kimenni a teremből. Ott ültem vagy 10 percig, és csak gondolkoztam a látottakon, és azon, hogy vége.

Hatalmas élmény volt ez a mozi, azóta sikerült megnéznem még egyszer, de azt hiszem, nem utoljára. 2011 óta nem volt Harry Potteres filmes élményem, és úgy érzem, ha csak egy kicsit is, de visszakaptam a gyermekkorom. Fontos azt tudni, hogy ez a film csak kis részleteiben függ össze a Harry Potter sorozattal, alapvetően hetven évvel előtte játszódik. Igazi csemege a rajongók számára, de tökéletesen érthető azok számára is, akik nincsenek képben ezzel a sorozattal és az egész varázsvilággal. Ha tetszett a film, akkor van két hírem, egy jó és egy rossz.  A következő rész csak két év múlva jön ki, addig azonban itt van ez a film, amit szerencsére akármikor és akárhányszor megnézhetünk.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11ny. évf.)

Legendás állatok és megfigyelésük (Fantastic Beasts and Where to Find Them, 2016, 140’)
Rendezte: David Yates
Szereplők: Eddie Redmayne, Dan Fogler, Colin Farrell, Jon Voight

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Véres napok Amerikában – Hálaadás és Fekete Péntek

Szerintem, ha Magyarországon megkérdeznék, hogy mégis, mi a Hálaadás, és hogy miért ünneplik, sokan csak annyit tudnának mondani, hogy „hát az az amerikai ünnep, amikor pulykát esznek és hálát adnak valaminek”. És talán még a Black Fridaynak nevezett „bevásárlási katasztrófát” se tudnák leírni, maximum úgy, hogy „az a valami, amikor a TV-t, meg a Turmixbot 2000-ret olcsóbban lehet megvenni”. Ezért gondoltam, hogy egy kicsit írok mindkettőről, hogy többet tudjunk erről a két nevezetes napról.

Mikor elhangzik az, hogy Hálaadás, nekem mindig az amerikai filmekből ismert „pulyka az asztal közepén és mindenki boldog” szituáció szokott eszembe jutni. Na meg az, hogy miután az indiánok segítettek az amerikai telepeseknek életben maradni, ők később azzal viszonozták ezt, hogy lemészárolták őket vagy elzavartak mindenkit a saját földjeikről. De van ennek igazságtartalma? Ennek jártam utána.

Miért van Hálaadás?

1620-ban angol puritánok egy csoportja a vallásüldözés elől menekülve egy Mayflower nevű hajóra szállt, és elindult az Újvilág felé, hogy létrehozzák a Plymouth kolóniát (a név az azonos nevű angol várostól ered, mivel innen indult útnak a hajó). Letelepedtek, de nem gondolták, hogy nagyon sokan közülük még abban az évben meg fognak halni. Amikor megérkezett a tél, nem voltak eléggé felkészülve. Több mint a felük meghalt az éhezés és a hideg miatt. A túlélőket indiánok látogatták meg, és megtanították nekik a helyi halászatot, vadászatot, kukoricatermesztést, és még a juharszirup kinyerésének fortélyába is beavatták őket. Miután ősszel bőséges lett a termés, ezért a telepesek vezetője, William Bradford meghívta a wampanoag törzs tagjait egy nagy hálaadó lakomára, a Mayflower fedélzetére. Ezt tekinthetjük az első hivatalos hálaadási ünnepségnek.

Hálaadási szokások

Ahhoz, hogy az ünnep elnyerje mai formáját, sok mindennek kellett lejátszódnia. Először országos szinten George Washington hirdetett hálaadási ünnepet. Később Abraham Lincoln vezette be a minden évben, novemberben tartandó nemzeti ünnepet. A hagyományok a polgárháború után kezdtek kialakulni, miután az ország a sebeit próbálta begyógyítani. Az ünnep Franklin Roosevelt elnöksége alatt kapta meg a november negyedik csütörtökén lévő helyét. Sok amerikai kiveszi szabadnapként a pénteket is, hogy egy hosszú hétvégén együtt ünnepelhessenek a család minden tagjával. Hálaadás elengedhetetlen része a hálaadásnapi vacsora, ahol általában pulykát szolgálnak fel. A pulykaevés szokása oda vezethető vissza, hogy karácsonykor sokan libát ettek, de mivel a pulyka olcsóbb volt, ezért ez a szárnyas átvette a helyét. De az országban nem mindegyik madár végzi az asztalon, az amerikai elnök minden évben kiválaszt egy egyedet, és hivatalosan megmenti a haláltól.

Akkor az indiánmészárlás csak egy tévhit?

Sajnos nem. A még most is élő amerikai őslakosok szerint az ünnep nemcsak az őszi termés megköszönése, hanem a felettük és más törzsek felett aratott győzelmek megünneplése is. Sajnos részben ez is igaz, mivel több olyan eset is volt, hogy egy törzs lemészárlása után egy, a Hálaadáshoz hasonló lakomát csaptak a telepesek. Például 1637-ben egy pequot törzs által lakott erődítményt romboltak le, ami megközelítőleg 700 pequot indián életébe került. Mindezek után egy hálaadási lakomát csaptak. Sajnos több ilyen eset is volt még, egészen Washington fentebb említett rendeletéig. Ezek miatt 1970 óta minden évben a bennszülött áldozatok emlékére nemzeti gyásznapot tartanak.

Mi is az a Fekete Péntek?

1966 óta nevezik így a Hálaadást követő pénteket, ami a karácsonyi szezon kezdetét jelenti, és amikor hatalmas leárazásokra lehet számítani a boltokban. A név onnan ered, hogy a philadelphiai rendőrség ezt a nevet adta a napnak, fekete színnel a nagy közlekedési dugókra és a hatalmas, boltok előtt álló tömegekre utalva. Egy másik értelmezés szerint a kereskedők a könyvelésben a veszteséget piros színnel jelölik, és a karácsonyi ajándékvásárló szezon kezdetekor megy át az egyenleg feketébe, azaz ekkor lesznek nyereségesek a boltok. Ha valami nagyon félelmetest szeretnél látni, akkor nézz meg egy videót arról, hogy mi szokott történni ezen a napon Amerikában.

Az emberek százával sereglenek be az elektronikai cikkeket és játékokat áruló boltokba. A tömeg szélén lévő emberek laposra préselik a középen állókat. Emberek akár szó szerint is vérre mennek egyes leértékelt dolgokért. Halálesetek is előfordulnak, például 2008-ban lövöldözés tört ki vásárlók két csoportja közt, ekkor két ember vesztette életét. Néha az emberek az állatok szintjére alacsonyodnak le egy-egy áruért. Szerencsére kis hazánkban még nem ennyire bejáratott dolog Black Fridayon vásárolni, de attól félek, hogy ez a gyilkos tömeg pár év múlva az itteni Média Marktok előtt fog sorakozni.

Károlyi Ábel (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A mobiltelefon – Hogyan ne használd?

Van nálad telefon?A válasz bizonyára igen. Nálad van a kapcsolattartás eszköze, amellyel az egész bolygót lefedő hálóra csatlakozhatsz. Iránytű, notesz, naptár, számológép, fényképezőgép, tévé, papírnehezék, légycsapó és még rengeteg felhasználási lehetősége van.

Ott van velünk a nap szinte minden órájában. Szóval, valljuk be magunknak: sokat használjuk. Függünk tőle, szükségünk van rá. Akkor tehát függők vagyunk? Mikor elmegyünk nyaralni, vagy csak szimplán nélkülözzük, mennyire hiányzik? Ha elvagyunk nélküle, akkor fellélegezhetünk.

Nem is gondolná az ember, hogy ez mekkora probléma. A súlyos függőség az ember egészségét veszi el, ez viszont egy csendes tolvaj. Az idődet lopja. Észre sem veszed, és máris órákat lopott el az életedből, és nem adott cserébe semmit. Komoly fenyegetést jelent az ember szociális kapcsolataira, a baráti szálaink ellaposodhatnak, ha kizárólag online próbáljuk fentartani azokat, és az agyunk bánja, ha túl sokat van semmittevő üzemmódban.

A következő probléma az, hogy másokat is zavarhatunk vele. Engem hidegen hagy, ha a buszon az emberek a telefonjukkal vannak elfoglalva. Ez teljesen a helyén van. De amikor valaki, akivel éppen kommunikálok, elkezdi nyomkodni a telefonját hosszasan, attól falra mászom. Meg kell érteni azt, hogy bunkóság társaságban telefonozni, hacsak nem kapcsolódik a kommunikációhoz. Igenis zavar engem, ha nem figyel valaki, és fizikailag jelen van, de lélekben máshol jár. Ezzel azt sugallja, hogy nem érdekli, amit mondani akarok. Nem tisztel meg a figyelmével, amit fordított esetben tőlem megkapna. Nagyon zavaró.

Tehát téged is arra kérlek, hogy ne legyél bunkó, mert akkor mindenki az lesz. Te sem szereted a bunkó embereket, ugye?

Bodnár Balázs (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Már nem kavar fel a rákbetegségem – Interjú Szentesi Évával

Pár hete a Forbes Flown jártunk. Volt olyan szerencsénk, hogy kiszúrtuk a tömegben Szentesi Évát, a WMN.hu női magazin főmunkatársát. A blogger 2015 óta dolgozik a magazinnak. Ebben az újságban is folytatta a méhnyakrákszűrés melletti kampányát, melyet azután kezdett el, hogy sikerült kigyógyulnia ebből a szörnyű betegségből. Hamvaimból című sikerkönyvében a rákkal folytatott küzdelméről ír.

Éppen elkezdődött egy előadás, mi viszont alig tudtunk arra koncentrálni ­– egyrészt, mert borzasztóan izgatottak voltunk, másrészt, mert egy kis füzetbe már jegyzeteltük a kérdéseinket, miközben fél szemmel lestük, sikerül-e majd elkapnunk az írónőt egy rövid interjúra. Sikerült.

Mit tervezel a jövőben?

Szeptemberben indult a magazin Hello, WMN című élő beszélgetős sorozata, most novemberben én is a színpadon leszek, és itt többek között szó lesz a rákedukációról is. Ezt az oktatási programot szeretnénk levinni vidékre, ahol orvosokkal, segítőkkel együtt hívnánk fel a szűrések fontosságára a figyelmet, illetve arról beszélnénk, hogyan lehet felállni ebből a súlyos betegségből, hogyan lehet egyáltalán erőt gyűjteni egy ilyen harchoz. A távlati terv az, hogy a rákedukációt továbbvigyük, akár iskolákba is. Márciusban pedig jön a második könyvem.

Elmondod, hogy az miről fog szólni?

A Rúzs és Tükör nevű blogom idén volt ötéves, és az elmúlt öt év blogbejegyzéseinek lesz ez egy esszenciája. Érdekesség, hogy a könyvnek én tervezem a borítóját.

Én pont tegnap fejeztem be a Hamvaidból című könyvedet

És hogy tetszett?

Nagyon tetszett. Miközben írtad a könyvedet, nem élted át újra túl erősen az egészet?

Ezt a dolgot el kellett tennem egy dobozba, amit be kellett zárnom. Már úgy vagyok képes beszélni és írni erről, mint egy kívülálló. Tehát én elmesélem, de nem kavar fel érzelmileg. Ha mindezt nem tudtam volna megtenni, valószínűleg újra megbetegítene. Szerencsére tudom úgy kezelni, hogy már egyáltalán nem kavar fel érzelmileg. Talán három hét alatt meg is írtam, kicsúszott az egész történet belőlem.

A betegséged alatt jártál terapeutához, beszélgettél más emberekkel, vagy azt teljesen egyedül dolgoztad fel?

Volt több terapeutám is. A lelki gyógyulás egy irtó fontos pillére volt a felépülésnek. Az orvosom is azt mondja, hogy az orvostudomány tulajdonképpen csak a tüneteket gyógyítja, a többit pedig a betegnek magának kell hozzátennie ilyen vagy olyan módon. Én egy nagyon nagy melót tettem mellé, és ez volt igazából a nehéz, nem a kezeléseket elviselni. De szerintem mindenkinek más az útja, mindenki máshogy dolgozza föl, és mindenki máshogy gyógyul. Mint ahogyan nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma betegség sem.

Milyen érzés, hogy a rákról Magyarországon már sok embernek te jutsz eszébe először?

Igazából nem foglalkozom ezzel, mert ez nem egy öncélú dolog, hanem hatékony segítségnyújtás, amivel szeretném felhívni az emberek figyelmét a veszélyekre. Rengetegen elmennek miattam szűrésre, és nem egy olyan esetről tudok, amikor éppen időben fedezték fel a rák megelőző állapotát, vagy már a kialakult tumort, de kezdeti stádiumban volt. Ezért egyáltalán nem érzem ezt se tehernek, se pedig zavarónak.

Gondoltál már arra, hogy tinédzsereknek is tarts előadásokat?

Szeptember elején Kisvárdán volt könyvbemutatóm. Az ottani szervezővel megbeszéltük, hogy a gimnáziumból is hoz hallgatóságot. Kifejezettem örültem a fiatal lányoknak. Igazából ebben a korban kell elkezdeni a figyelemfelkeltést, és így kell a fiatalokból tudatos felnőtteket nevelni, akik tudnak felelősen gondolkozni a testükről is.

Miért jó a WMN-nél dolgozni?

Mert arról írok, amiről akarok. Valamint azért, mert elképesztően jó csapatot hozott össze D. Tóth Kriszta. Most is azért vagyunk itt, mert eljöttünk megnézni a főszerkesztőt, akivel barátok is vagyunk, nem csak kollégák. Klassz a csapat, imádjuk egymást. Én nagyon szeretem, mindenkinek ilyen munkahelyet kívánok!

Milyen feladatokat látsz el a szerkesztőségnél?

Eredetileg díszlet- és jelmeztervezőnek készültem, aztán az írás csak úgy jött. De még most sem tartom magam vérbeli újságírónak. A WMN főmunkatársa vagyok, ez a hivatalos pozícióm. Ez azt jelenti, hogy cikkeket írok és szerkesztek, én felelek a képszerkesztésért, illetve az oldal közösségi csatornáin is többnyire én kommunikálok.

Hogyan zajlik nálatok a munka?

Tulajdonképpen folyamatos a munka, az online igazából sohasem alszik. A meetingeinken ötletelünk, inspiráljuk egymást, felvázoljuk a következő napok tartalmát. Egy masszív csapatban dolgozunk, februártól rendes szerkesztőségben. Mint mondtam, mi nemcsak kollégák, hanem barátok is vagyunk. És ebben is áll ennek a magazinnak a sikere.

Tervezel a nyomtatott sajtóba írni, esetleg más dolgokat is kipróbálni?

Ritkán írok nyomtatásba, az online-t jobban kedvelem – a szabadsága miatt. De szívesen kipróbálnám a tévét és a rádiót is. A könyvek pedig biztosan megmaradnak – amíg van témám, és egyelőre ez kifogyhatatlannak látszik. Az első viszont a rákedukáció marad.

Említetted, hogy könyvek biztosan lesznek. Továbbra is a saját életedről írsz, vagy más témát is tervezel?

Igen, abszolút tervezek. A harmadik könyv például egy regény lesz…

Rónai Sára és Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy nyolcadikos gondolatai a rövidebb nyári vakációról

A közelmúltban megütötte fülemet a rádióban az, hogy rövidebb nyári szünidőt terveznek a 2019-es tanévtől.

Kissé megdöbbentem, mert bevillant néhány emlékkép. Májusban ülök a tanteremben, a nyitott ablakok mellett. Kint hétágra süt a nap, a hátamon folyik a víz és csiklandozza a bőröm. Izzad a tenyerem, emiatt hullámos lesz a füzetlap és nem fog rajta a toll. Persze lemaradok a jegyzetelésben. Sebaj, rápillantok a padtársam füzetére, azzal a szándékkal, hogy majd róla lemásolom az anyagot. Sajnos nála se jobb a helyzet. Vörös az arca, törölgeti a homlokát, és odasúgja, hogy nagyon szomjas. Körbenézek, és padra lehajtott fejeket, ablakon kibámuló, órákra pillantó tekinteteket látok. Mindenki feladta.

Nem tudom, hogyan tervezik a minisztériumban, de ha június végéig a tanteremben kell ülnünk, vagy augusztus utolsó szabad heteiről kell lemondanunk, akkor félő, hogy a Balaton helyett saját izzadságunkban fürdünk majd heteken keresztül. Persze, ha az ország összes iskolájába és tantermébe felszerelik a légkondicionálót, akkor más a helyzet.

Aztán eszembe jutnak azok a gyerekek, akiket szüleik nyáron nyelvtanfolyamra íratnak be, és azok is, akik nyári munkát vállalnak néhány hétre, hogy megkeressék a zsebpénzre valót, vagy eleget tegyenek a középiskolákban kötelező közösségi szolgálatnak. Ők még rövidebb szünidővel számolhatnak.

Az is felmerült bennem, hogy a tanárokat megkérdezték-e arról, hogy képesek-e 30 fokban egy osztálynyi nyüzsgő vagy éppen bágyadt gyerek figyelmét lekötni, és megtanítani nekik a tananyagot. Vagy ki tudják-e pihenni fáradalmaikat rövidebb idő alatt, hisz tanév közben ők nem mehetnek szabadságra, csak ha arra komoly okuk van rá. Ezt jó lenne átgondolni, mert ha egy tanár kimerült, akkor azt a diák bánja.

Abban biztos vagyok, hogy a gyerekekkel foglalkozó pszichológusok minél hosszabb, örömökben teli szabadságot írnának fel receptre, hisz ez szükséges ahhoz, hogy az iskolában aztán jól teljesítsenek. Márpedig vannak olyan dolgok, melyeket csak nyáron lehet élvezni: a szabad ég alatt aludni éjjel, mezítláb járni a homokos strandon, hódolni a vízi sportoknak és közben szépen lebarnulni.

Állítólag a kisiskolás korú gyerekeket nevelő szülők nem mind bánják a rövidebb vakációt, mert gondot okoz nekik csemetéik elhelyezése, a táborok pedig sokba kerülnek. Azt gondolom erről, hogy nem csak drága táborokban kellene gondolkodni. Vannak jó egészségi állapotnak örvendő nyugdíjasok, akiknek egyetlen bánata, hogy nincs társaságuk, ezért szívesen töltenék idejüket gyerekek között. Meghallgatnák panaszaikat, tanácsokat adnának nekik, sőt, még sütit is készítenének. A gyerekek pedig örömmel tanítgatnák az idősebbeket a mobiltelefon vagy a számítógép használatára, és örülnének, hogy valakinek kiönthetik a szívüket.

Szerintem a szülők lehetnének leleményesebbek is. Legyen az ő házi feladatuk a gyerekek nyári elhelyezése. Nekünk is van elég a tanévben, és elvárják tőlünk, hogy megoldjuk azokat. A szülőknek megéri jól elvégezni ezt a házi feladatot, mert ha nem kell iskolába járni, akkor nem kell aggódniuk amiatt, hogy milyen jegyet kapott a gyerek, megtanulta-e a történelem leckét, elolvasta-e a kötelező olvasmányt, érti-e a matekot, vagy magántanárhoz kell vinni. Szerintem a lelki nyugalom mindennél többet ér.

Jut eszembe! Nem kellene népszavazást tartani nyári vakáció ügyében? Lehet, hogy a szülők többsége mégis egy tízhetes, békés, gondtalan családi élet mellett voksolna.

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Viki vagyok, nyelvtannáci

Magyarországon nagyjából egymillió nyelvtannáci él. Ez azt jelenti, hogy a lakosság csaknem tíz százaléka komoly problémákkal küzd: nem tudják kontrollálni magukat. Amint észrevesznek akár csak egy apró kis hibát mások beszédében vagy írásában, egyből felébred bennük a késztetés, hogy kijavítsák azt. Azt talán nem is kell mondanom, hogy ez egy nagyon súlyos szenvedélybetegség, létfontosságú, hogy időben felismerjük. De mit tehet egy nyelvtannáci, ha felfedezte magában a betegséget, és tenni is szeretne ellene? Például csatlakozhat a Névtelen Nyelvtannácikhoz, a nyelvtannácik fő segítő szervezetéhez. Viki, egy friss NN-tag első gyűlésen elmondott beszéde következik.

Sziasztok, Viki vagyok, nyelvtannáci.

Az egész dolog valamikor az általános iskola első osztályában kezdődött. A legtöbb ember ekkor találkozik először a magyar nyelvtan roppant fontos kérdéseivel. Amikor a tanár először beszélt az ly és a j közötti különbségről, a másképpen ejtjük-másképpen írjuk szavakról és a többi ilyesmiről, még semmit sem sejtettem. Az első konkrét eset, amire vissza tudok emlékezni, első osztályos koromban, január környékén történt. A padtársam a napköziben unalmában színes szavakat írogatott, én pedig észrevettem, hogy a jó szót ly-nal írta. És rászóltam. Nem kellett volna. De akkor még nem történt semmi, csak annyi, hogy a padtársam a homlokára csapott, azt mondta, igazam van, és kijavította.

A dolog, mint már említettem, ekkor kezdődött, de természetesen korántsem itt ért véget. Ámbátor még néhány évig – sőt, elég sok évig – semmi jele nem volt annak, hogy komoly problémám lenne a dologgal. Sőt! A tanárok még meg is dicsértek, amikor kijavítottam az osztálytársaimat. Gyakorlatilag példaképként állítottak engem a többiek elé. Mindig azt mondták: Ha a Viki ilyen helyesen tud írni és beszélni, akkor ti miért nem tudtok? Én meg mindig kijavítottam őket, hogy a tulajdonnév elé nem kell névelő, nem „a Viki” vagyok, hanem simán csak Viki.

Természetesen minden nyelvtandolgozatom százszázalékos lett. Nem is vártam mást. Tudtam, hogy nyelvtanból tökéletes vagyok, és hogy ez így is fog maradni. Mindig is én leszek a legjobb nyelvtanból, én leszek a példakép azok számára, akik képtelenek leírni egy mondatot helyesen.

Ötödik osztályos voltam talán, amikor először hívtak nyelvtannácinak. Az egyik rokonom volt az. Egy családi ebédnél, beszélgetés közben kijavítottam, mert rosszul ragozott egy ikes igét. Ekkor közölte, hogy nyelvtannáci vagyok. Akkor szinte még nem is tudtam, mit jelent ez a szó, ahogy azt sem, hogy milyen szörnyű problémákat fog nekem okozni majd később.

Felső tagozatban már minden egyes nap kijavítottam legalább egy nyelvtani vagy helyesírási hibát. Már nem csupán a nagy szarvashibákat, hanem az egészen kicsi, nüánsznyi hibákat is, amelyeket sok esetben csak én vettem észre. Amikor elkezdtem a Facebookon és az összes többi közösségi felületen rendszeresen üzeneteket váltani a többiekkel, természetesen iszonyatosan irritáltak a helyesírási hibáik. Még akkor is, ha csak egy sima elgépelésről volt szó, mindig kijavítottam őket. Ha írtak egy kérdést, először kijavítottam a helyesírást, csak aztán válaszoltam a kérdésre. Ez természetesen nagyon idegesítette őket. Többen töröltek is az ismerőseik közül, de ez engem nem nagyon rázott meg. Végül is, ki akarna rossz helyesírású ismerősöket? A való életben is egyre több barátom fordult el tőlem. De nem érdekelt. Először tanuljanak meg alapszinten beszélni az ANYANYELVÜKÖN, aztán majd talán újra hajlandó leszek hozzájuk szólni – gondoltam.

Természetesen nyelvtanból még mindig én voltam a legjobb, dicséretet is kaptam mindig a tanév végén. A tanárom nagyon büszke volt rám, és továbbra is én voltam a példakép a nyelvtanórákon. Ez nyugtatott meg, amikor valaki rám förmedt, mert kijavítottam. Ezzel a dicsérettel és a jó tanulmányi eredményemmel védekeztem, amikor anyukám egy este, vacsora közben szóvá tette, hogy piros tollal aláhúztam a reggeli napilapban a helyesírási hibákat, és ez őt nagyon zavarta olvasás közben. És ebben speciel igaza volt, tényleg aláhúztam. De hát mit tehet az ember, amikor ott van egy óriási szarvashiba? Egyébként meg lehet, hogy zavarták őt a piros vonalak, de engem meg a brutális helyesírási hibák zavartak.

Ekkor még nem tudtam, hogy baj van, de valamiféle sejtésem azért volt róla, hogy nincs minden teljesen rendben velem. Körülbelül fél év telt el az említett eset után, amikor már minden reggel nyelvtani hibák kijavításával keltem. Amint kinyitottam a szemem, egyből nyúltam a telefonom után, és addig nem keltem fel az ágyból, amíg nem találtam legalább egy helyesírási hibát az internet valamilyen felületén, amit aztán vagy kommentben javítottam ki, vagy csak magamban nyugtáztam, hogy rajtam kívül senki sem tud igazán helyesen írni. Egyszerűen igényeltem a nyelvtani hibákat, de főleg a kijavításukat. Ha találtam pár nyelvtani hibát, és ki is javítottam ezeket, akkor jól indult a napom.

Kilencedikes voltam, amikor először éreztem azt magamban, tisztán és élesen, hogy baj van, méghozzá nagy. Úgy történt, hogy anyukám leküldött a boltba, mosószerért. A boltban csak egyfajta mosószer volt, ami anyukámnak tökéletes lett volna. Be is tettem a kosárba. A kasszánál nagy sor volt, unalmamban elkezdtem olvasgatni a doboz hátulján lévő információkat. És akkor megtörtént. Találtam egy helyesírási hibát. Igaz, csak egy egészen kicsit. Egy egészen icipicit, talán más észre sem vette volna, én azonban észrevettem. És úgy éreztem, nem vagyok képes ilyen mosószert vásárolni. Nem fogok fizetni egy olyan cuccért, aminek a készítői nem tudnak helyesen írni! Egyből rohantam is vissza a polchoz, visszatettem a mosószert, és üres kézzel rohantam haza. Anyukám megharagudott, és egész este faggatott, hogy miért nem vettem meg a mosószert, de én nem voltam hajlandó elmondani. Egy szót sem szóltam, csak akkor, amikor kijavítottam a nyelvtani hibáit, amelyeket heves monológja közben vétett. De ezek már nem is számítottak hibajavításnak. Rutinnak számítottak, bevett szokásnak.

Aznap este a Facebookon az összes létező ismerősömnek átböngésztem az adatlapját és a posztjait, és akinél találtam egy helyesírási hibát, azt kitöröltem. Aztán megcsináltam ugyanezt mindenhol máshol: Instagramon, SnapChaten stb. Hajnali fél háromkor feküdtem le, tizenhárom darab virtuális baráttal. És még kevesebb valóságossal.

A gimnázium utolsó három éve kínszenvedés volt. Minden barátom elfordult tőlem, a pasim is otthagyott (az új partnere a világ legrosszabb helyesírású lánya lett – egyébként sok boldogságot kívánok nekik!), a tanáraim is egyre jobban aggódtak értem. És én magam is egyre jobban aggódtam magamért. Nem éltem társasági életet, iskola után és a hétvégéken a szobámban ültem és internetes helyesírási hibákat kerestem, hogy kijavítsam őket. Egyhangú volt és unalmas, de nem tudtam abbahagyni.

Tizenkettedikben eldöntöttem, hogy jogi egyetemre megyek, bár igazából mindegy volt. Akkor már szinte minden mindegy volt, csak helyesen legyen leírva az egyetem neve, és ne legyen egyetlenegy helyesírási hiba sem a tankönyvekben. Valamint hogy ne vétsenek nyelvtani hibákat a professzorok.

El is kezdtem az egyetemet, de egy év után otthagytam. Nem mintha elfogyott volna a motivációm, csak találtam egy szarvashibát az egyik tankönyvben, és ezt nem bírtam elviselni. Ráadásul az évfolyamtársaim közül egyik sem tudott helyesen írni. Ez pedig borzalmas dolog.

Miután otthagytam az egyetemet, a szüleim természetesen nagyon megharagudtak rám. Szereztek nekem egy olcsó bérlakást a belvárosban, aztán többet nem álltak szóba velem. Azóta különböző éttermekben dolgozom, hogy eltartsam magam. Ha valamelyik étteremben helyesírási hibát találok az étlapon vagy valamilyen kiírásban, elmegyek, és keresek egy másik éttermet. Jelenleg épp tíz otthagyott étteremnél tartok, a mostani munkahelyem a tizenegyedik.

Mindent összegezve… Senkim sincsen. Csak én és a hibajavítási addikcióm. Ha ez így marad, valószínűleg öngyilkos leszek. Szeretnék változtatni. Szeretnék leszokni. Szeretnék kigyógyulni. Elismertem, hogy a nyelvtani és helyesírási hibák kijavításának kényszere átvette fölöttem az uralmat, és én elvesztettem a kontrollt. De szeretném újra átvenni az irányítást saját magam felett. Hiszem, hogy ez ennek a csoportnak a segítségével megtörténhet. Bízom a Névtelen Nyelvtannácikban, és megpróbálok majd erőfeszítéseket tenni a gyógyulásom érdekében. Szeretnék tiszta lenni. Köszönöm, hogy beszélhettem.

a beszédet le jegyezte Mörk márta (AKG, 8 évf.)

illusztrációk: Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



6 Tovább

Bridget Jones legújabb kalamajkája

A kissé őrült, de annál inkább szerethető Bridget Jones figuráját mindenki ismeri a mozikból, vagy ha nem, biztosan hallott már róla. Köthetünk a nevéhez számos könnyfakasztóan nevettető vagy éppen könnyfakasztóan idegesítő jelenetet, cselekedetet és mondatot. Szerintem mindenkire hatással van, és úgy, ahogy én is, sokan elmentek a moziba megnézni a legújabb kalandját.

Bridget a Mr. Darcyval való fájdalmas szakítása után már készülne lenyugodni, és boldog negyvenes szingliként ünnepli a születésnapját. Ahogy azt sejteni lehetett, ez most sem jön össze neki, ugyanis már az elején történik valami, ami nemcsak hogy az egész filmet, de az ő teljes azutáni életét is felforgatja. Ebből a filmből sem hiányoznak természetesen azok az elemek, amelyek ezt a műfajt jellemzik, de azt hiszem, ezek szükségesek is ahhoz, hogy mindig jól szórakozzunk. Bridget bohókás, szétszórt, de sokszor mély érzésű karakteréhez hozzájönnek a kihagyhatatlan elemek: a szerelem, a váratlan fordulatok, a balszerencse, a humor és persze a nevetés. Na meg jelen esetben egy baba is, csak azért, hogy ne unatkozzunk. Ez az a tipikus film, amikor azt elején azt hihetjük, talán most lesz egy kis boldogság is, de Bridget természetesen erre rácáfol, és jól elront mindent.

És hogy összességében mi kell egy jó vígjátékhoz? Úgy gondolom, a fent felsorolt dolgok mindegyike, de egy valami még elengedhetetlen, ez pedig a jó színészi játék. Ezt itt szerintem tökéletesen megkaptuk, ugyanis mindenki remekül játszik a filmben.

Mindenkinek ajánlom a filmet, aki vágyik egy kis kikapcsolódásra. Azok, akik a látványosság és képi világ hívei, nem fognak lehidalni ettől a filmtől, de mindenki számára vannak benne értékelhető humoros elemek, jelenetek. Bár egy kicsit sablonos a film, a célját eléri: egy hétvégi kikapcsolódáshoz tökéletes program.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy ávós a forradalomban

Október 23-a Magyarország nemzeti ünnepe. Országszerte megemlékezéseket szerveznek az 1956-os események emlékére. Az én családom is ki szokott menni egyikre-másikra, de nekem ez a nap mégsem ezek miatt emlékezetes.

1956 október 23-án a nagyapám veseproblémákkal kórházba került, ezek után még sikerült kibicegnie Csepelre, a testvéréhez. Mégis, miért érdekes mindez? Mert a nagyapám, aki állambiztonsági tiszt volt, azért ment Csepelre, hogy elbújjon a forradalmárok elől.

Kis koromban, amikor még élt, gyakran mesélt történeteket arról, hogy milyen kalandjai voltak külföldön, amikor kémként dolgozott. Merthogy évekkel a forradalom leverése után hírszerző tisztként gyakran járt külföldön. Ezek a történetek mindig is szórakoztattak, mert a nagyapám mindegyikben arról mesélt, hogy kis híján elkapták, vagy még rosszabb történt, de neki mindig sikerült megmenekülni. Kedvenc történetem az volt, amikor Afrikában egy szafarin autóval járták a szavannát, és egy hím elefánt elkezdte üldözni őket. Kevésen múlott, hogy nem döntötte fel a kocsit, de végül megmenekültek. Nem tudom, mennyi valóságalapja volt, de mindenesetre nagyon élveztem ezeket. De a lényeg, hogy ő csak ezeket a történeteket mondta el, a forradalom alatti cselekedeteiről hallgatott. Nemcsak nekem, de fiának, édesapámnak sem mondta el ezeket. Hát akkor mégis, hogyan tudjuk, hogy mit csinált ’56 alatt?

A nagyapám

Fél éve, a kommunizmus áldozatainak világnapján a Nemzeti Emlékezet Bizottsága az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárával együttműködésében világra hozta több száz tiszt adatait, köztük a nagyapámét is. Amikor elolvastuk, megtudtuk, hogy szeretett Gyula papánkat behívták az állambiztonsági központba, ahol a forradalom utáni megtorlásban vett részt. Miközben dúlt a forradalom, ő a központban ügyködött azon, hogy hogyan verjék vissza a forradalmárokat. Mivel erről csak a kiadott dokumentumok alapján tudunk, nincs több adatunk arról, hogy mit csinált még ’56-ban. Viszont a családtagoktól megtudtuk, hogy a forradalom utáni megtorlásokban részt vett. Édesapám egyszer megkérdezte tőle, hogy ölt-e embert. Azt válaszolta, hogy tett rossz dolgokat, de sosem vette el egy embernek az életét sem. És hogy kínzott-e meg embereket? Erről csak azt tudjuk, hogy fizikailag nem vert meg senkit, de parancsot adhatott rá.

Október 23-a ezért is nagyon fontos nekem, mert ilyenkor elgondolkodhatok azon, hogy azoknak az embereknek milyen szörnyű volt, akik fellázadtak egy elnyomó rendszer ellen, és emiatt csak kín és sok esetben halál volt az osztályrészük. Elgondolkodhatok azon, hogy a nagyapám nem ezek közt az emberek közt volt, hanem ellenük, és ő is kiadhatta a parancsot a megkínzásukra. A családomnak meg kell emlékeznie az áldozatokról, akik a nagyapám miatt lettek nyomorultak, nincstelenek, halottak.

Nem bűnhődhetünk meg a családtagjaink vétkei miatt, de kell egy nap, egy pillanat az évben, amikor elgondolkodunk azon, hogy ők mit tettek, és megemlékezünk azokról, akik az ő vétkeik miatt váltak áldozattá. Ezért fontos nekem október 23, és azért, hogy amit azok az emberek tettek a hazáért, akikkel ilyen módon bánt a nagyapám, ne legyenek elfelejtve.

Ábel (9. évf.)

fotó illusztrációk: Nagy Gyula (Fortepan, CC-BY-SA-3.0)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy népszavazás margójára

Népszavazás. Október 2. Az egész országot elárasztották a kampányplakátok. Nos, mivel a 18. életévemet még nem töltöttem be, engem nem érintett ez a szavazás.

Mondhatnám, hogy hidegen hagyott a sok NEM plakát, hogy azt se tudtam, miről van szó, és amúgy is, hagyjanak már, olyan nevetséges az egész, túl van spilázva a dolog. És bocs, de magasról teszek arra, hogy ki az a menekült, meg hogy mit akarnak vele csinálni.

De ez nem igaz. Nem tudott hidegen hagyni ez az egész, és nem csak azért, mert érdeklődő kamaszként mindenről van egy idegesítő véleménye az embernek, hanem azért is, mert az esemény – a marketingje miatt – mindenhol ott volt. Ezzel elsődleges céljuk az volt, hogy véleményt formálj (lehetőleg olyat, ami egyezik a hirdetőével), miután mindenféle hülyeséggel beetettek, majd cselekedj úgy, ahogy azt ez az álláspont megköveteli. Épp ezért megpróbáltam ezt az egész népszavazást egy kicsit távolabbról nézni.

A népszavazás apropója az Európai Unió feltételezett menekültpolitikája, azaz hogy egy előre meghatározott kvóta szerint osztanák szét a bevándorlókat a tagállamok között. A kormány kampányában ez úgy volt lefordítva, hogy ezek után a brüsszeli bürokraták döntenének arról, hogy kiket telepítenek be Magyarországra. Ez teljességgel ellentmondásos, mivel az EU működésének alapelve a jogállamiság. Ez azt jelenti, hogy tevékenysége minden esetben a tagállamai által önkéntes alapon és demokratikusan elfogadott szerződéseken alapul. A tagállamok közösen döntenek dolgokról, úgy, hogy áldozatokat vállalnak – egymásért –, és így segítenek egymásnak. Ez az elv különösen fontos olyan problémák esetében, amelyek több országot, nemzetet érintenek. A menekültkérdés pont ilyen.

Az EU egy politikai és gazdasági unió. Unió, vagyis szövetség, vagyis csoportok, közösségek együttműködése egy cél vagy közös érdek érvényesítésének érdekében. Magyarország célja nem az, hogy a bevándorlás szabályozható legyen és megoldódjon, mint probléma? Akkor miért akarunk üzenni Brüsszelnek? Hiszen „Brüsszel” nem minket, magyarokat akar szívatni, hanem összefogva akarják megoldani ezt a problémát.

A kormány kampányából tudható, hogy a bevándorlók is áldozatok, mert a brüsszeli politikusok olyan dolgokat ígérnek nekik, amiket nem lehet megvalósítani. „Magyarország nem vállalhat kockázatot.” Ez mind tök szépen meg van fogalmazva, csak kár, hogy ezzel semmit se érünk el, meg kár, hogy ez tökéletes definíciója a bullshitnek. Én ahelyett, hogy félnék a menekültektől, és azt is rájuk fognám, ha borús az ég, meg ha esik az eső, inkább megismerném őket, és megállapodnék velük. Ha viszont elvakultan és gyáván gyűlölködünk, meg hisztizünk és durcáskodunk, annyit érünk el, hogy egyedül maradunk az egész problémával. Ja, és bocs, de a menekültek továbbra is jönni fognak.

Ha csak racionálisan közelítjük meg a témát, a bevándorlás egy olyan probléma, ami nem fog megszűnni attól, hogy azt mondjuk: mi nem kérünk az EU-s kvótarendszerből. Ettől nem fog megoldódni semmi, max. minden még nehezebb lesz. Az igazi kérdés nem az volt, hogy nem vagy igen, hanem hogy meg lehet-e oldani vagy sem.

A megoldás terén én nem látok más lehetőséget, mint hogy csapatban dolgozva próbálunk megoldani egy olyan problémát, ami mindenkit érint. Az EU-nak nem a ráerőszakolás a fő eszköze, hanem az együttdolgozás, a közös megállapodások. Ez egy krízishelyzet. Megoldásokat próbálunk keresni, de a probléma csak úgy tud megoldódni, ha minden ország beletesz valamit. Lehetünk magyar polgárok elsősorban, és aztán európaiak. De én elsősorban még mindig embernek érzem magam. (Nem beszélve arról, hogy a menekültek is csak azt szeretnék, hogy emberek lehessenek. Ezért menekülnek. Nem lehetne a megoldás része a kölcsönös tisztelet ember és ember között?)

Annyira fura, hogy mindannyian emberek vagyunk, és meg se próbáljuk megismerni egymást. Talán mert félünk. Mert nem tudunk bátrak lenni, csak gyűlölködni. Ha erre gondolok, nagyon szomorú leszek, mert úgy érzem, hogy 15 évesen lehet, hogy még pici vagyok, de rettentően egyedül vagyok, magányosan és szomorúan  ebben a gyáva és gyűlölködő felnőttek világában. Mit képzelek magamról, hogy itt kis pisisként osztom az észt? Semmi többet annál, mint hogy még nem fertőzött meg az a világ, ami tele van hazugsággal, érdekkel meg felnőttekkel.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Amikor a nyughatatlan hősnek nyughatatlan gyermeke lesz

Október 24-én éjfélkor végre megjelent magyarul is a Harry Potter és az elátkozott gyermek című könyv. A magyar rajongók ­­– köztük én is – ezt hihetetlen lelkesedéssel és egyre nagyobb zsongással várták, és már-már időnyerőt akartak használni, hogy hamarabb megszerezzék… Persze, miután elolvasták a könyvet, rá is jöttek, hogy ez mennyire, de mennyire rossz ötlet lett volna.

Július 31-én, Harry Potter születésnapján jelent meg Angliában a könyv, ami igazából egy színdarabnak a szövegkönyve. Ezt a színdarabot J. K. Rowling, Jack Thorne és John Tiffany rendezte, és egyelőre még csak az Egyesült Királyságban játsszák (horribilis jegyárakért).

Harry, Albus és Ginny szerepében: Jamie Parker, Sam Clemmett és Poppy Miller

Nálunk, Magyarországon majdhogynem három hónappal később jelent meg a könyv, Tóth Tamás Boldizsár fordításában, aki a többi Harry Pottert is fordította. Az esemény alkalmára a Libri szervezett egy Harry Potter estet, és itt pontban éjfélkor el is kezdték árusítani a könyvet. (Én is elmentem, de sajnos nem maradhattam végig, mert nem kaptam a szüleimtől engedélyt. Stikában lógtam el a bemutatóra, és korábban haza kellett mennem, mert értem jöttek.) Így én is, mint oly sokan mások, csak másnap tudtam kézhez venni a könyvet, amit sikerült még aznap ki is olvasnom. És hogy miről szól? Azt is elmondom.

Forrás: Libri Könyvpalota / Németh Dániel

A történet főszereplője Harry fia, Albus Perselus Potter, akivel már a hetedik rész végén is találkozhattunk. Sajnos nincs sok barátja, csak Scorpius Malfoy-jal, Draco Malfoy fiával van jóban. A könyv elején az idő hihetetlen iramban ugrál, így hamar el is érkezünk Albusék negyedik roxfortos évéhez, ami azért más, mint a korábbiak, mert Albus és Harry nagyon összevesznek, valamint hihetetlen dolgok derülnek ki a Mágiaügyi Minisztérium (Harry munkahelyének) környékéről. Mindezek csak elősegítik azt, hogy Albus ebben az évben még kevesebb lelkesedéssel induljon el Roxfortba, és megkérdőjelezzen mindent maga körül, ahogy az egy jó kamaszhoz illik. Scorpiusszal még a vonaton megszöknek, és egy bizonyos Delphi Diggory segítségével ellopják az egyetlen fellelhető időnyerőt a minisztériumból. Albus úgy dönt, hogy mindenáron megpróbálja visszahozni Cedric Diggoryt az élők közé (Cedrik akkor halt meg, amikor Harry Potterrel küzdött a Trimágus Tusán). Viszont ő és Scorpius nem számolnak a következményekkel. Amikor elkezdik megváltoztatgatni a múltat, egyre rosszabb és rosszabb alternatív jeleneket hoznak létre. (Ha láttad a Vissza a jövőbe című filmet, lehet arról elképzelésed, hogy mi minden történhet egy ilyen helyzetben.) Miután Albus és Scorpius minden lehetséges dolgot elrontottak, megpróbálják jóvá tenni a dolgokat, de események olyan láncolatába kerülnek, amit már végképp nem tudnak kontrollálni. Vajon van-e valaki, aki tud rajtuk még segíteni?

Összességében a könyv tökéletes, és ezt nemcsak azért mondom, mert egy valóságos Potterhead vagyok, hanem mert szerintem így, „tizenkilenc évvel később”, ehhez nem lehetett volna jobbat hozzárakni. A könyv néhol vicces, néhol szinte könnyekig megható, néhol körömrágósan izgalmas – és teljes egészében jó. Én minden tekintetben imádtam, mindenkinek ajánlom, és ha azt hiszitek, hogy sokat spoilereztem, hát nem! Alig árultam el valamit.

Mindent összevetve, ez egy méltó folytatása/újabb befejezése volt a szériának, és mindennél jobban várom, hogy Magyarországon is legyen belőle színdarab.

Rónai Sára (AKG, 10. évf.)

J. K. Rowling - Jack Thorne - John Tiffany: Harry Potter és az elátkozott gyermek (2016, 311 o., Animus Kiadó Kft.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A zene mindenkié – jótékonysági koncert Cserdiben

Cserdi egy kis, Baranya megyei település, kevesebb, mint ötszáz fős lakossággal. A Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) egy nagy, nemzetközileg elismert zenekar. És hogy mi köti össze őket? Nos, egy olyan jótékonysági koncertsorozat, amelynek során a BFZ néhány tagja különböző, kis lélekszámú, hátrányos helyzetű faluba látogat el, hogy ott a gyermekek számára ingyenes koncertet adjon. Ennek a koncertsorozatnak egyik állomása volt Cserdi, ahova – nagynénémnek köszönhetően – én is ellátogathattam egy szép, októberi szombaton.

A buszunk eredetileg reggel nyolckor indult volna, csakhogy akar a halál szombaton reggel hétkor kelni, ezért egy későbbi, kilenckor induló busszal mentünk. Az út viszonylag eseménytelenül telt, csak egyszer álltunk meg egy rövid kávézásra.

Egy óra körül érkeztünk meg Cserdibe, ahol a parkolási problémák megoldása után (tényleg baromi nehéz egy busszal megfordulni egy viszonylag kicsi utcában) beléptünk a helyi közösségi házba. Húsz-harminc ember már lézengett odabent, főként újságírók, valamint a BFZ azon tagjai, akik eljöttek erre az eseményre (természetesen az egész zenekart nem tudták volna bezsúfolni a helyre).

A ház elég kicsi volt, mindössze egy előtérből, két mosdóból, egy nagyteremből és egy teraszból állt. A terasz azonban telis-tele volt finomabbnál finomabb ételekkel, ugyanis volt egy étterem, amely elvállalta, hogy biztosítja az étkezést a koncert előtt és után. Volt sütőtökkrémleves, cigánylecsó, székelykáposzta, lazacos lasagne (próbáljátok meg kimondani, nagyon viccesen hangzik), rétesek és különböző teák.

A falatozás után még lézengtünk és sétálgattunk egy kicsit, megnéztük például a házak mögötti réten lévő paradicsomültetvényeket, aztán visszamentünk a házba, ahova időközben már elkezdtek szállingózni a falubeli gyerekek.

Az előtérben felállított asztalról minden belépő gyermek választhatott magának egy filléres hangszert az alábbiak közül: műanyag palackból és kis, műanyag cuccokból készített csörgő, tojásos dobozból és befőttes gumikból készített gitár valamint műanyag sípból és papírból készített trombita. Egy csörgőt nekem is sikerült beszereznem.

Miután az összes gyerek megérkezett és mindenki helyet foglalt, elkezdődött a koncert. Elsőként a falu polgármestere, Bogdán László mondott beszédet. Nagyon közvetlen, kellemes stílusban megköszönte a Fesztiválzenekarnak és az étteremnek, hogy segítettek megszervezni ezt az eseményt. Ezek után átadta a szót a történet narrátorának, aki egyébként a koncertsorozatnak az ötletgazdája is.

A koncert kerettörténete tipikus, népmesés stílusban megírt, gyerekek számára lebutított sztori volt, aminek természetesen az volt a lényege, hogy minél több helyre be tudják szúrni a hangszereket és a zenét a darabba. Természetesen a gyerekeket is bevonták, például Vivaldi Négy évszak című művének egy részleténél, amikor is kihívtak egy kisfiút a zenészek közé, és neki kellett az egyik hangszer hangjának ütemére ugatnia, hogy „va-va”.

A koncert végén, az utolsó szám közben mindenkinek be kellett vetnie a hangszerét, és az egész teremben mindenki egyszerre zenélt. Az ilyen közös zenéléseknek természetesen mindig nagyon jó hangulata van, ez most sem hiányzott. Nagyon jó volt hallani, hogy milyen jól egészítik ki egymást a filléres „hangszerek” és a profi alkotmányok, amelyek valószínűleg többe kerülnek, mint az egész falu havi étkeztetése.

A koncert vége után a többség kivonult a teraszra, ahol ­– annak ellenére, hogy esett az eső – a polgármester mondott még egy beszédet. Elmondta, hogy ő és néhány társa indított egy ösztöndíj-programot, amelynek az a lényege, hogy megpróbálják rábírni a lányokat arra, hogy minél tovább maradjanak az iskolában, tanuljanak, és ne menjenek el szülni. Ugyanis sajnos az ilyen falusi közegekben magas azoknak a lányoknak az aránya, akik úgy érzik, nem áll előttük semmilyen jövő. Mondjuk azért nincs, mert nincs lehetőségük tanulásra, pl. nincs a közelükben iskola vagy gimnázium, vagy azért, mert cigányok. Ugyanis Cserdi lakosságának a nagy része, köztük a polgármester is, bizony roma származású, és ez Magyarországon sok esetben nagy hátrányt jelent. A program az ösztöndíjakon kívül még azt is kitűzte célul, hogy megszüntessék azt az előítéletet, hogy „a cigánylányok 12 évesen szülnek”. Hiszen nyilván, még ha van is erre példa (ami nem kéne, hogy legyen), az nem jelenti azt, hogy minden cigánylány ezt csinálja. Valószínűleg a legtöbb cigánylánynak van annyi esze, hogy rájöjjön: nem kell mindjárt hat évvel nagykorúvá válása előtt elérnie az önmegvalósítás csúcsát, ráér az még egy ideig.

Az ösztöndíjat ki is osztották négy ügyes lánynak, akik jól teljesítettek az iskolában, ezzel kiérdemelték azt. Az örömteli eseményt mindenki megtapsolta.

Az ösztöndíjosztás után céltalanul lődörögtem egy ideig, távolról néztem, ahogy az ösztöndíjas lányokat interjúvolják, aztán hirtelen kiderült, hogy most egy ideig be lehet menni a polgármester irodájába. Ezt a remek lehetőséget természetesen nem hagytam ki, úgyhogy be is mentem, néhány másik újságírónővel együtt. Ekkor derült ki, hogy a polgármester egy művészlélek. Az irodája tele volt különböző installációkkal, festményekkel, szobrokkal, miegymással, amelyek nagy részét ő maga készítette. A plafonról hatalmas lapok lógtak, amelyeken különböző emberek gondolatai voltak például a bevándorlásról, arról, hogy milyen cigánynak lenni, vagy hogy hogyan kell rendesen viselkedni az emberekkel. Nekem legjobban a cigány szavazót jelképező műalkotás tetszett: egy nagy, öltönyös baba volt, ölében egy lejárt szavatosságú tésztával, annak a jelképeként, hogy ő „bárkinek a kurvája lesz egy lejárt szavatosságú tésztáért,” és egy szavazólappal, amelyen az összes párt neve mellett volt egy iksz.

A polgármester irodájának meglátogatása után már indultunk is haza. A hazaúton egyszer sem álltunk meg, nyílegyenesen mentünk vissza Budapestre.

Összességében szerintem nagyon jó volt a koncert, és abszolút nemes kezdeményezésnek tartom. Valóban nagyon fontos, hogy a zene tényleg mindenkié legyen, és a szegény falvakban élő gyermekeknek ugyanannyi joguk van megismerni a komolyzene világát, mint az elkényeztetett rózsadombiaknak, akiknek a szülei a kisujjukból rázzák ki az operabérlet meg a Bonbon Matiné árát karácsonyra az iPhone 7 és a márkás cuccok mellé utó-ajándéknak.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

...de okos nem

A Játékszínben Daniel Keyes: Virágot Algernonnak című, az emberi agy rejtelmeivel foglalkozó, világszerte ismert, gondolkodásra késztető művének egy új, sikeres feldolgozását láthatjuk – neves színészek előadásában.

Daniel Keyes novellája először 1959-ben, egy sci-fi újságban jelent meg. A pszichológus-író később regénnyé bővítette írását, mely 1966-ban elnyerte az év legjobb regényének járó Nebula-díjat. Később kétszer is filmre vitték, a Charlie (1968) című alkotás főszereplője egy Oscar-díjat is kapott. A könyvet 27 nyelvre fordították le, az Egyesült Államokban tananyag lett. Nemrég a Játékszínben vitték színpadra, itt a darab egy új feldolgozását láthatjuk.

A főszereplő, Charlie Gordon egy gyengeelméjű, de szerethető, kedves férfi, aki betegsége miatt intézetben él. Tanárnője közreműködésével elkerül egy kutatólaboratóriumba, ahol az agy működését egereken kísérletezve vizsgálják neves professzorok. Kimagasló eredményeket érnek el egy fehér egérrel, Algernonnal. Charlie és Algernon teszteredményeit összevetve az látható, hogy a kis állat egyértelműen jobban teljesít. Charlie bevállalja az agyműtétet, mert bízik abban, hogy az meghozza számára a várva várt okosságot, és ő is képes lehet olyan teljesítményre, mint Algernon. A műtétnek és az azt követő terápiának bámulatos a hatása. A főhősből egy választékos beszédű, intelligens ember válik, aki még diplomadolgozatot is ír. Éppen csak találkozik a szerelemmel, amikor állapota rosszabbra fordul.

A történet elgondolkodtató és szomorú is egyben. Elgondolkodhatunk azon, hogy az agykutatás nagyon sokat fejlődött a novella megjelenése óta, de a Charlie-hoz hasonló betegek meggyógyítása műtéttel még ma sem lehetséges, úgyhogy a téma sci-fi maradt továbbra is. Eltűnődhetünk, hogy vajon miért űznek csúnya tréfákat Charlie-val egészséges embertársai, és ezekben a kínos helyzetekben miért mégis Charlie tűnik intelligensebbnek.

A komoly téma ellenére az előadás bővelkedik humoros párbeszédekben és szívmelengető jelenetekben. Azoknak ajánlom a darabot, akik szeretnének megnézni egy megindító történetet az akaraterőről, a kitartásról és a szeretetről, remek színészek tolmácsolásában. Szervét Tibor, aki egyébként színpadra írta a művet, hitelesen alakítja az értelmi fogyatékos férfit. A művész sok időt töltött olyan betegek között, mint Charlie, hogy megismerje szokásaikat, figyelje gesztusaikat, gondolkodásukat. Kiemelném még Benedek Miklós színészi játékát is, aki egy csak a szakmájának élő, sikerre éhes professzor bőrébe bújt.

Szervét Tibor azt nyilatkozta, hogy hiánycikk a színházakban az olyan előadás, ami alapvető emberi érzésekre hat. Ha a színházból könnyes szemmel távozó nézőkre gondolok, azt hiszem, ez a darab pótolja a hiányt.

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

fotók: jatekszin.hu, Schumy Csaba

Játékszín – Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Rendező: Horgas Ádám
Szereplők: Szervét Tibor, Lévay Viktória, Benedek Miklós

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Forbes Flow 2016

Az az érzés megvan, amikor valami nagyon izgi dolog történik veled, és te tizenévesen eljátszhatod a kemény businesswomant? Úgy kicsit kilógsz a tömegből a 15 éves fejeddel, de ezt who knows? És amúgy is: te egy startup király vagy, aki tökre vág mindent, sőt, nyomja ezerrel. Úgyhogy bocsika, de nyilván a Forbes Flow-on is ott vagy, mert számítasz, és kapcsolatot építeni mindig jól jön. Meg nagyszemekkel nézni. Meg sokszor meglepődni, és még többet tanulni.

Erre a hangulat-hullámvasútra váltottam én jegyet, mikor a magyarországi Forbes üzleti fesztiválján vehettem részt egy tiszteletjeggyel (amit azért kaptam, mert az iskolánkban a tizedikes tanévben egy új tanóra keretében egy diákcéget hozunk létre és tartunk fenn az egy év alatt). Úgy érzem, megérte.

A rendezvény során életre kel a magazin. Az újság legizgalmasabb cikkeiben bemutatott vállalkozókat hívták meg és kérdezték ki őket a színpadi beszélgetések során. Három színpadon, párhuzamosan folytak előadások, délelőtt és délután. Este pedig az egész rendezvény átalakult egy talkshow-ba. A Late Night Flow elkülönült az egész napos rohangálós programtól, és külön jegyért lehetett megnézni, ahogy a főszerkesztő elbeszélgetett az utóbbi két szám címlaparcaival.

Az egész először nagyon félelmetes volt. Mivel az esemény az Akváriumban volt, eleve alá kellett bukni ennek az egész flow érzésnek, és át kellett venni az üzleti világ ritmusát, ami először elég idegennek tűnt. De aztán, tudjátok, csak magával ragadott a flow.

Nekem ebben biztos sokat segített Pál Feri atya, aki a legjobb fej a világon. Ahogy elmagyarázta az önmegvalósítást a szervezet és az egyén kapcsolatának tükrében, én konkrétan úgy éreztem, hogy itt és most, kész, megértettem mindent és bármire képes vagyok. Főleg arra, hogy boldogan éljek, míg meg nem halok. Végre ott állt a színpadon egy lelkes ember, aki nem félt kiadni magát, mert bízik az idegen emberben is. Ez olyan dolog, amit én, mint gyerek, mint diák, néha annyira hiányolok a mindennapokból. De nyilván már sokan megmondhatták előttem is, mennyire jó fej Pál Feri.

Aztán jöttek a legbefolyásosabb nők, akik mind különböztek, de sok mindenben hasonlítottak is egymáshoz. A legérdekesebb talán az volt, hogy mennyi akadályon mentek keresztül az életükben ezek a nők, és hogy mennyire nőként álltak ott, a Forbes színpadán. Aztán megpróbáltam végignézni egy coachingolást, de türelmetlen diákként meg se vártam, míg beindul a dolog, már spuriztam is az ingyenbüfé felé. A Mártogatós egy olyan cég, amely cateringgel foglalkozik, kis mártogatós szószok különböző variációit kínálják, és mellé zöldséget, magvas rudat, meg mindent, amit el tudunk képzelni. Úgyhogy mártogattunk, de ezerrel. Szerintem amúgy mi még diszkrétek voltunk, ahogy kb. háromszor-négyszer, vörös fejjel és röhögcsélve botorkáltunk vissza a barátnőimmel a pulthoz, és vettünk el egy-egy ízt. Szemben másokkal, akik előtt kb. 30 db üres tálkából épített torony állt.

Persze az ingyen mártogatós és a tea mellett még volt egy csomó ingyenes apróság, amik óriási mosolyt csaltak mohó arcunkra. Ilyenek voltak a forbes-os vászontáska, a 3D-s nyomtató által készített könyvjelző és a kis maci, amit egy rejtvény megoldásáért kaptunk. És persze a Forbes legújabb száma.

A nap folyamán nemcsak csomó ingyenes apróságot gyűjtöttünk be, hanem hasznos ismereteket is. Ilyen volt például az, hogy Galambos Márton főszerkesztő (aki amúgy törött lábujjal csinálta végig a napot) élőben sokkal jobban néz ki, mint a reklámplakátokon használt képeken.

Azt is megtudhattuk, hogy attól, hogy valaki a leggazdagabb, még eleshet a színpadon. Vagy éppen gyűjthet szocialista autókat és beszélhet tök viccesen egy „ismeretlen milliárdos”. Meg persze rájöttünk, hogy mi nagyon bírjuk Alföldit is, mert bőrgatyát vesz fel, mivel hiú, és ezt még ki is mondja.

A két barátnőm már nem jött a Late Night Flowra, így az ő jegyükkel én és a barátnőm elhoztuk az apukáinkat. Vágjátok micsoda lol a szitu, most már eljött az az idő, amikor én viszem el az eseményre az apukámat, és nem fordítva… A Late Night Flow nagyszínpadából kész esti talkshow-t varázsoltak, sőt még szaloncukrot is kaptunk. Az első két vendég Sebestyén Balázs és Tilla volt, akik nem fogták vissza magukat, vitték az egész eseményt, sokat röhögtünk.

A Forbes Flow sok mindent adott, főleg hírességeket, akiket a tévében látunk, rádióban hallunk és akiknek cikkeit olvassuk. Elég közhelyes, de láthattuk, hogy ők is emberek, és más szemtől-szembe beszélgetni velük, mint látni őket a tévében. És amúgy a forbes-os szerkesztők is azok, mert volt baki, de pont ezért az egész esemény sokkal közelibb, személyesebb és igazibb volt, és így mi, 15-16 éves diákok is átéreztük a flow-t (mert tudják, egy gyerek megérzi, ha valami jó…).

Az est lezárásául pedig a szeptemberi címlapról a Szamos család jött el a dédnagymamától kezdve (akinek cukiság faktora igen magas) a kisunokáig bezárólag (aki fürgébb, de ugyanolyan cuki). És minden olyan családias lett, volt szaloncukor meg tortakóstolás, és karácsonyi hangulatom volt, és nagyon boldog voltam, és köszi Forbes, mert nagyon bejött ez az egész.

Ja, és a címlapot se kellett volna, de tényleg. Nehezen vettetek rá, de azért nem bánom.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
fotók: forbes.hu

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A felfüggesztett Népszabadság

Mikor reggel felébredtem, eszembe sem jutott, hogy a mai napnak bármiféle jelentősége is lehet. Mégis, mi történt? Felfüggesztették a Népszabadság kiadását. Felmerülhet a kérdés, hogy miért érdekel ez egy tizennégy éves kislányt. Csak nem olvas olyan újságokat, amik politikával foglalkoznak? Néha napján bizony szoktam. Gyerek vagyok, nem közönyös az élet iránt.

Amióta az eszemet tudom, mindig van otthon Népszabadság, apukám minden este azt olvasta, és olvassa. Ha talált benne egy érdekes cikket, ami talán engem is érdekelhet, megmutatta. Mostanában pedig egyre többet olvastam bele magamtól is.

Viszont van egy másik, komolyabb oka is annak, hogy mélyen érintett engem, hogy az újság működését felfüggesztették. Az utóbbi két éveben kezdtünk el foglalkozni a történelemórákon a demokrácia, a diktatúra és a különböző államformák pontos jelentésével. Nagyon érdekes volt azt követni, hogy Magyarország mikor milyen államforma volt, vagy elemezni, hogy különböző országoknak mi az államformájuk ma, és hogy miért. Megtanultuk, hogy melyik államformának mi az alapfeltétele, hogy mikortól lesz valahol demokrácia vagy diktatúra. És hogy a különböző államformák között nem is olyan nagy az átmenet.

Engem leginkább a demokrácia érdekelt, mert ez az idea tipikusan egy olyan elképzelés, ami a valóságban nem létezhet, hiszen nincs olyan, hogy abszolút demokrácia. Mégis számos országot demokratikus köztársaságnak hívunk, és azt mondjuk, hogy ott demokrácia van. Biztos van egy pont, ahol már azt mondjuk: ez demokrácia, ez nem demokrácia. Mikor jön el ez a pont? Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk mondani, legalább a demokrácia feltételeinek az alapjait ismernünk kell. A demokrácia lényege alapvetően az, hogy a szavazati jog nincs cenzushoz kötve, bárki szavazhat, bárki lehet köztisztviselő vagy államfő, ha megválasztják. A másik fontos dolog a sajtószabadság: azaz nincs cenzúra, az újságokat nem ellenőrzi egy felsőbb hatalom, szabadon nyilváníthatjuk ki a véleményünket, anélkül, hogy féltetnünk kéne saját magunkat, esetleg a hozzátartozóinkat bármiféle következménytől.

A mai napon felmerült bennem a kérdés: ha egy újságot felfüggesztenek, ismeretlen okokból, az ott dolgozók tudta nélkül, eltüntetve az újság sok évtizedes archívumát, ez nevezhető még sajtószabadságnak? És egy olyan ország, ahol ilyen sajtószabadság van, hívható még demokráciának?

A Szubjektív szerkesztősége a Népszabadságnál (2005)

Az én koromban sok gyereket hidegen hagy a politika, ami nem baj, de engem érdekel, mert ami most történik, az hatással lesz a következő évekre is, hatással lesz arra a világra, amikor már én is felnőtt leszek. És én szeretnék egy demokratikus országban felnőtt lenni. Ezért azt hiszem, nem árt, ha tizennégy évesen is gondolkodik az ember, nem baj, hogyha van véleménye. Nem baj, ha olvas, akár olyan folyóiratokat is, amik foglalkoznak a politikával. Sőt! Olvasson csak, ha van lehetősége. Amíg nem függesztik fel az ilyen folyóiratokat.

Bujtor Zsófia Anna (9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A 8. évfolyam, alias varacskos disznók

Tavaly év elején az a 71 gyerek, akik még fel sem voltak avatva, reggelente egy tiszta, rendes kisiskolába léptek be, álmos arccal. De tanév végére minden megváltozott.

Már egy éve vagyunk itt, ugyanazok a gyerekek, ugyanazon a helyen, de egy külsős (vagy valaki, aki nem a mi évfolyamunkra jár) fel sem ismerne minket. Teljesen eltér a jelenlegi kisiskola összképe a tavaly szeptemberitől.

Amíg korábban vigyázban ültünk a keddi nyitásokon, és énekeltük Teremy tanár úrral az Ohiót, most szegény Laci bácsit arra kényszerítjük, hogy felszínre hozza szólóénekes és szólógitáros tehetségét, és egyedül zenéljen végig 15 percet.

De ennél nagyobb bűncselekmény is előfordul köreinkben. Kedves évfolyamunk földszinti birodalma állandó lakhelyet biztosít a műanyag palackoknak, csokis illetve cukros zacskóknak, a meggyilkolt babzsákokból folyóként kizúduló fehér műanyag golyócskáknak (amiket, mellékesen megjegyzem, elég nehéz feltakarítani) és társaiknak. Ezek mellett szék-asztal merényletek is előfordulnak, azaz székek az asztalokra pakolva díszelegnek a Diákterasz közepén. Egyik évfolyamtársunk tavaly az életét és a tanárokkal szembeni becsületét kockáztatva fel is mászott, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik ilyen torony-trón tetején, de amikor rájött, hogy egy szék megingása az karjába, lábába, nyakába (vagy egyéb testrészébe) kerülhet, lejött. Ezt persze újonc kurunkban a világért sem tettük volna meg.

Ha akarnám, még tovább ragozhatnám a dolgot, de a lényeg, hogy egy kicsit elfajult a helyzet az eleinte rendes, ámde később kupissá és szétszórttá vált évfolyamunkon, szóval ideje lenne visszafordítani a dolgokat! Különben a PET palackok átveszik felettünk hatalmat.

Titz Liza (AKG, 8. évf.)

fotók: alfabetagamma.hu

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Gyorséttermi titkaim

Nyári munka keresgélése közben sajnos rá kellett jönnöm, hogy a munka világa nem feltétlenül a rövid ideig dolgozni kívánó gimnazistákra épül. Így kötöttem ki az egyik - általatok is valószínűleg elég jól ismert – gyorsétteremláncnál. Anyukám rettegett, hogy mi lesz az ő kicsi lányával, apukám örült neki, hogy bármi áron dolgozni szeretnék, én pedig hihetetlenül kíváncsi voltam, milyen lesz életem első igazi munkahelye.

Már az elején érdemes leszögezni, hogy elsősorban nem a pénzért csináltam. Nálam valahogy ez ilyen bekattanás volt, hogy 18 éves korom előtt mindenképpen szeretnék olyan hivatalos, papíros munkaviszonyt, mint ami a nagyoknak is van. Meg amúgy is, úgy gondoltam, jó lenne megtudni, milyen dolgozni.

Ahogy már említettem, így kötöttem ki egy hamburgereket és sült krumplit is áruló gyorsétteremnél, ahol, amikor megtudták, hogy két idegen nyelven is képes vagyok elgagyogni, rögtön be is raktak a kasszázni egy belvárosi csomópontnál lévő üzletbe.

Az első nap minden nagyon gyorsan történt. Azonnal megkaptam az egyenruhámat, megmutatták az öltözőt, és természetesen azt is, hogy hogyan kell kezet mosni. Apropó, kézmosás: teljesen elámultam, milyen hihetetlen tisztaság, rendezettség és higiénia uralkodik az egész konyhában és a pultoknál is. Amikor nem érkezett vendég, akkor rögtön takarítanunk kellett a kasszák környékén, amíg nem csillogott minden. Nem volt lazsálás. Tehát a városi legenda, miszerint az ilyen helyeken a hátsó hűtő és a krumplisütő környékén aranyos kis patkánycsalád él, egyszerűen nem igaz.

Mint bizonyára tudjátok, az, aki kasszázik, ő állítja össze a tálcátokat is. De az nem mindegy, hogy hogyan! Számomra a legmegdöbbentőbb, mégis talán a leglogikusabb szabály az volt, hogy a sültkrumpli az utolsó, amit kiadok, és az előtte lévő dolgokat sem mindegy, hogy milyen sorrendben pakolom. Ennek köszönhetően a lehető legmelegebben kapod meg, amit majd nyammogni fogsz.

Sokan – köztük korábban én is – úgy gondolják, hogy a gyorséttermi munkához nem kell kifejezetten sok sütnivaló. Jó, az valószínűleg igaz, hogy nem kell Pitagorasz-tételét kívülről fújnod, és az Árpád-házi királyokat sem fogják veled felsoroltatni, de amellett, hogy egy ilyen meló fizikailag rendkívül megterhelő, igen nagy koncentrációt és talpraesettséget igényel. Folyamatosan figyelned kell arra, hogy jó dolgokat adj ki. Észben kell tartani a 7 fős spanyol család rendelését, miközben gyorsan kiszolgálod a csak egy sajtbureszért beugró srácot és a tekercses fagyira áhítozó nyugdíjast is. Aztán nem szabad keresztbe tenni a kollégáknak sem. Igen csúnyán tudnak ám nézni, ha a már 10 perce várt speciális rendelést véletlen kiadod valaki másnak. A végén pedig jól kell visszaadni, ami egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Közben pedig folyamatosan figyelned kell arra, hogy végig előírásszerűen viselkedj a vendéggel.

Mivel én csak rövid ideig maradtam, nem igazán dolgoztam a konyhában, hiszen az itteni feladatok betanulása heteket, akár hónapokat is igénybe vehet. Azt mondják, hogy mire megjegyzed az összes szendvics receptjét, csak az három hét, és akkor még nagyon-nagyon lassan dolgozol. A konyhán pedig a lassúság nem megengedett, kollégáim emberfeletti tempót voltak képesek diktálni. Amint megérkeztek a műszakba, csak berakták a kedvenc zenéjüket, és sutty-sutty, ritmusra pakoltak bele mindent a zsömlébe. Engem csak egyetlenegyszer raktak a konyhára, mikor kipróbáltatták velem a hússütést. Habár állítom, hogy a hús egyáltalán nem olyan gusztustalan, mint azt előtte gondoltam, ne kívánjátok magatoknak, hogy lássátok félig véresen, ahogy én elkészítettem. Szóval a sikertelen próbálkozásaim mehettek is a kukába, én meg vissza a kasszába.

Az alatt, amíg dolgoztam, gondolhatnátok, hogy végig ottani kaján éltem. Ez annyiban igaz is, hogy végigkóstoltam az olyan édességeket, amik a ritka gyorséttermezések során már nem szoktak beleférni a hasamba. Az alkalmazottak amúgy úgy ehetnek bent, hogy mindenkinek van egy bizonyos számú kreditje, amit elkölthet. A konyha hátsó részén pedig mindig van egy külön étlap, amin fel van tüntetve, hogy melyik kaja hány kreditet ér. Csak hogy érzékelni lehessen, a kreditek egy kis sajtburger menüre elegendők. Mondjuk az ott dolgozók többsége nem is igazán hajlandó az ottani kajából enni, szóval a keretük nagy részét inkább innivalóra költik.

Az idő végére, amit ott töltöttem, megszerettem alkalmi munkahelyemet. Voltak kedvenc kollégáim, akikkel igazán szerettem együtt dolgozni, és mire eljöttem, a két retteget, kigyúrt, kitetovált sráccal is megbarátkoztam, akik még életvezetési tanácsokkal is elláttak. Nem állítom, hogy ebből gazdagodtam meg, de a nyár egyik legnagyobb élménye volt, amikor első fizetésem végre megérkezett a bankszámlámra. És amikor múltkor elmentem a kirakat előtt, és láttam, hogy két hihetetlenül aranyos ember áll a kasszában, kicsit összeszorult a torkom, hogy nem lehetek ott velük harmadikként. De hát ez van, valószínűleg nem leszek gyorséttermi dolgozó. Mindenesetre nyári munkának mindenképpen érdemes kipróbálni, rengeteg mindennel gazdagodhatsz, és ezek közül tényleg a legkevesebb a pénz.

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nem lehetett segíteni rajta

Ha az ember elsősegélyes, akkor fel kell készülnie arra, hogy előbb-utóbb élesben is használnia kell majd a tanultakat. Persze az attól való félelem, hogy nem fogok tudni mit tenni, vagy valamit elrontok, az mindig eszembe jut. De ami velem történt, az bizonyos szempontból rosszabb is, hiszen ha az ember tudna segíteni, de nem hagyják, akkor a nyomasztó érzés marad meg, hogy mit tehetett volna másképp. Talán erőszakosabban kellett volna mondani, hogy márpedig én ott maradok és segítek?

Amikor a barátnőimmel reggel leszálltunk a metróról, láttuk, hogy egy nő összeesett és rohamot kapott. Persze mindenki köré ugrott, és ahogy tudott, segíteni próbált. Tényleges segítséget mondjuk senki sem nyújtott, de jó szándék vezérelt mindenkit. Én odamentem, megfogtam a fejét, és próbáltam megnyugtatni, a (mint később kiderült) pánikbeteg hölgyet. Aztán megérkezett egy biztonsági őr, aki elmondása szerint vérprofi elsősegélyes, és rögtön megállapította, hogy ez bizony epilepszia. Nem annyira törődött azzal, hogy mondtam, hogy a lány pánikbeteg. Mondjuk, ahogy el akarta látni, azzal az epilepsziát se lehetett volna. Valami stabil oldalfekvés-szerűséget próbált csinálni, de azon kívül, hogy az oldalára fektette a lányt, semmi köze se volt ahhoz. De egyébként annak se lett volna értelme, hiszen csak akkor lett volna szükség erre, ha eszméletlen lett volna. Nyugtatás helyett még inkább felzaklatta, és hisztérikusan összevissza beszélt szegény hölgynek, akinek pedig nagyon fontos lett volna, hogy megnyugodjon. A legrosszabb az volt, hogy én bármit is mondtam, kedvesebben, vagy később már dühösen, úgy csinált, mintha nem is hallaná. Biztos egyértelmű volt a számára, hogy a koromból adódóan nem tudhatok semmit se, mivel ki vagyok én, hogy segíteni próbálok valakinek. Ott maradtam még, de egyszerűen annyira nem volt logika a tetteiben, és annyira nyomasztó volt, hogy bármit is mondtam vagy tettem, úgy csinált, mintha nem is hallotta volna. Utána kedvesen közölte, hogy semmi szükség rám, mert „ő átvette a helyzetet”. Pedig konkrétan az ellenkezőjét csinálta annak, mint amit kellett volna. Még megpróbáltam mondani neki, hogy ha ő már úgyis mindent tud, legalább várja meg, amíg legalább megnyugszik a lány, és csak azután vigyék is bárhova ­– megint süket fülekre találtak a szavaim.

Illusztráció

Utána elmentem, de visszagondolva nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e. Mert el kell fogadnom, hogy nem mindig lehet segíteni. Ha például együtt segítettünk volna, vagy meghallgat, akkor közösen talán többet tudunk tenni. Hiszen nagyon távol állok attól, hogy profi legyek vagy mindent tudjak, de lehet, hogy tanultam olyan dolgokat, amiket ő nem. Hiába idősebb, okosabb, meg minden – mint ahogy azt a tudtomra adta. Remélem, lesz pozitívabb tapasztalatom is, ez nem vette el a kedvemet, de attól még megmaradt a rossz érzés utána, hogy mit nem tettem meg, amit meg kellett volna.

Fodor Júlia (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az életnek semmi értelme… Vagy mégis?

Nemrég olvastam ezt a könyvet, „Semmi” a címe. Mikor az egyik irodalomepochában azt a feladatot kaptuk, hogy olvassunk el egy – osztálytársunk által ajánlott – könyvet, erre gondoltam. Akkor még nem is tudtam, hogy mennyire jól választottam.

Ez a könyv nagyon sok port kavart világszerte, a sajtóban. Nemcsak annyiról van szó, hogy furcsa és különleges a témája (mintha ez nem lenne elég), de emellett egy olyan ifjúsági műről beszélünk, ami súlyos filozófiai, erkölcsi és generációs problémákat boncolgat. Hatása példátlan volt Dániában: először betiltották, majd a megjelenését követő évben kötelező olvasmánnyá tették. És hogy miért?

Egy nap egy nyolcadikos fiú, Pierre Anthon elhatározza, hogy elhagyja az iskolát, mert (legalábbis szerinte) nincs értelme semminek, és ebből kifolyólag semmit nem is érdemes csinálni. Az osztálytársai megegyeztek abban, hogy bebizonyítják neki, az életnek igenis van értelme, hiába gondolja ő az ellenkezőjét. A szüleik és tanáraik beleegyezése és tudta nélkül elkezdik felépíteni a „Fontos Dolgok Halmát”, amire azok a dolgok kerülnek, amik szerintük fontosak az életben. A kivitelezés az elején békésen kezdődik, de aztán kontrollálhatatlanná válik. Többet nem árulhatok el, hiszen akkor nem lenne értelme elolvasni a könyvet. Ha kíváncsi vagy, járj utána.

Utólag visszanézve, nagyon jól tettem azt, hogy a szünetben olvastam ki, igaz, ez nem volt tudatos. Biztos vagyok benne, hogy más időpontban, például iskola közben nem tudtam volna annyira koncentrálni, ugyanis ez az a könyv, ami elgondolkoztat, nyomaszt, szórakoztat, sokkol, ledöbbent és rabul ejt egyszerre. Elég rövid, mégis képes komoly hatásokat és erős érzelmeket kiváltani az emberből. Én azt mondom, egyhuzamban érdemes elolvasni, de ha esetleg nem sikerül, akkor is magával fog ragadni és be fog szippantani a könyv nyomasztó hangulata. Ezt tapasztalatból mondom, ugyanis az egész könyv olvasása alatt gombóc volt a torkomban. Néhol elborzadtam, máshol nevettem, de egy biztos: olyan hatással volt rám ez a könyv, mint kevés másik könyv eddig. Mindenkinek erősen ajánlom, mert ha esetleg nem is fog tetszeni, elgondolkoztat, és kényszerít arra, hogy állást foglalj.

Az az egyik legjobb dolog benne, hogy sok megválaszolatlan kérdés marad nyitva az olvasás után, olyanok, amikre mindenkinek más a válasza. Ezek végiggondolása közben pedig sok új dologra jövünk rá, sok felfedezést teszünk. Ezért érdemes elolvasni, és azért, mert ki ezért, ki azért, de mindenki emlékezni fog erre az élményre.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)

Janne Teller: Semmi (Intet, 2000, 184 o.)
Scolar könyvkiadó, 2011

Korábban a műről a Szubjektívben:
Gálosi Dóra: Janne Teller: Semmi (Szubjektív, 2012. február)
Vida Benedek: Semmi a Bábszínházban (Szubjektív, 2013. április)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Miért utáljuk ennyire a kötelezőket?

Amennyiben valaki kijárta a nyolc általánost, vagy legalább az alsó tagozatot, teljesen biztos, hogy találkozott már a kötelező olvasmányok ügyével. Igen, ezek azok az olvasmányok, amiktől szinte mindenki tart, és amelyeknek a szerzői minden valószínűség szerint sokat csuklanak a sírjukban a szörnyűséges szidalmak miatt.

Az olvasmányok, amiknek külön polcot tartanak fenn a könyvesboltokban, és amiknek a borítója valamiért sohasem néz ki túl szimpatikusan. Az olvasmányok, amik tartalom-összefoglalóitól hemzseg az internet. Az olvasmányok, amik között szinte nincs olyan, amit ne utálna szívből minden diák.

Első osztályban természetesen még nincsen kötelező olvasmány, csak az ábécés olvasókönyv. Második osztályban már változó, van, akinél adnak, van, akinél nem adnak. Amikor én voltam másodikos, nekünk a Misi mókus kalandjai meg A téli tücsök meséi volt az a két könyv, amelyeken át kellett küzdenünk magunkat. Hála istennek, csak hetente kellett elolvasni egy fejezetet, így azért viszonylag egyszerű volt.

Harmadikban és negyedikben szintén nincs országosan meghatározott kötelező olvasmány… Legalábbis az én időmben még biztosan nem volt. Igaz, a mi osztályunknak el kellett olvasnia a Kincskereső kisködmönt, de egyébként semmi mással nem kínoztak minket.

Ezek után jött a felső tagozat, és a közismert kötelező-lista: A Pál utcai fiúk, Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, Légy jó mindhalálig. Ezek közül, hála istennek, csak az előbbi kettőt kellett elolvasnom, hiszen hetedikben átjöttem az AKG-ba, és itt mások a kötelezők.

A Pál utcai fiúkkal viszonylag könnyű dolgom volt, már korábban is olvastam egyszer, és igazából tetszett a sztori, két helyen még sírtam is. Ötödikben, hogy felfrissítsem az emlékezetemet, elolvastam még egyszer, és két nap alatt végeztem is vele. Ötösre feleltem, és minden szuper volt. Aztán jött az Egri csillagok. A könyv, amit egyszerűen nem bírtam végigolvasni. Egész évben próbálkoztam, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam tovább jutni a hatvan-hetven százalékánál. Végül így is ötös lettem, mert azért nagyrészt vágtam, miről szól, de végigolvasni nem olvastam.

Persze ezek mind szubjektív vélemények. Másokkal biztos, hogy máshogy van. Valaki egyiket sem olvasta végig, valaki mindet elolvasta, valakinek az Egri csillagok jött be jobban a harc meg a csata miatt ­­– szóval igen, mind különbözőek vagyunk. De abban mégis elég nagy az egyetértés a diákok jelentős részénél, hogy a kötelezők szinte senkinek sem a kedvencei. Rengetegen utálják őket, és nagyon sokan nem olvassák el, vagy nem olvassák végig. Inkább megnézik a filmet vagy elolvassák a tartalmát a neten. De vajon mi lehet ennek az oka?

Nos, szerintem először is a kötelező szó. Jól ismert tény, hogy ha egy embernek (de főleg egy kamasznak) azt mondod, hogy valami kötelező, azt csak azért se fogja megcsinálni, ha pedig azt mondod, hogy valami tilos, azt csak azért is meg fogja csinálni. Ennek ismeretében tehát, mivel a korosztályunk ösztönösen irtózik mindenféle kötelezőségtől, alapból elutasítjuk a kötelezők elolvasását, lázadásból, és megpróbáljuk valahogy kikerülni a dolgot.

Aztán egy másik ok lehet még esetleg az olvasmányok hosszúsága. Ez persze csak bizonyos esetekben igaz, például az Egri csillagoknál vagy A kőszívű ember fiainál, amik ötszáz oldalnál is hosszabbak. Ez alapvetően elég rémisztően hangzik, főleg, hogy sok embernek egyszerűen nincs ideje ekkora mennyiségű papíron átrágnia magát. Ezen segíthetnek esetleg a rövidített verziók, vagy az, ha az ember izgalmasnak találja a regényt, akkor ugyanis akár hétszáz oldalt is képes elolvasni anélkül, hogy az az ellenére lenne.

Csakhogy itt jön a következő, és szerintem a legsúlyosabb probléma, ami nekem is a fő kifogásom a kötelező olvasmányok ellen: ezeket ugyanis nem nekünk írták. Nem általános iskolásoknak, és főleg nem a 21. században élő általános iskolásoknak. Azok a társadalmi rétegek és helyzetek, amikben a kötelező olvasmányok szereplői mozognak, már nem léteznek, a bennük történő események egy mai gyerek számára egyáltalán nem érdekesek, és a beszéd, az írói stílus annyira archaikus, hogy sokak számára olvashatatlan. A szavak felét nem értjük, a mondatokat háromszor kell elolvasni, mire kibogozzuk, hogy mit akarnak jelenteni, és a többi, és a többi. Mindezek miatt fele olyan gyorsan olvasunk, mint amilyen gyorsan általában, és akkor ezt a tempót még meg kell szorozni az oldalszámmal...

Persze akadhatnak kivételek is. Például én, mint már említettem, A Pál utcai fiúkat eléggé szerettem, és talán az Egri csillagokat sem utálnám ilyen eltökélten, ha egy icike-picikét rövidebb lenne. Egyébként a kötelezőktől való szabadulás gondolata jelentős szerepet játszott abban, hogy alternatív iskolát válasszak. Elég volt csak rágondolnom A kőszívű ember fiai hatszáz oldalas vastagságára, és máris rohantam a Raktár utcába. Jól is jártam – elnézegetve a kötelező olvasmányok listáját, egy csomót már olvastam is közülük, úgyhogy nem leszek bajban. Tavaly először választani lehetett, hogy A Hobbitot, a Harry Potter és az azkabani foglyot, vagy a Sziget-kéket olvassuk el. Én a másodikat választottam, mivel már úgyis olvastam. A következő kötelező olvasmány a Szent Péter esernyője volt, aminek olvasása közben, az éjszaka közepén, miközben hétrét görnyedve ültem az asztalomnál, és kínkeservesen próbáltam magam egy százalékkal előrébb küzdeni magam a könyvben a Kindle-ömön, azzal nyugtattam magam, hogy még mindig jobb, mint A kőszívű ember fiai. Ami azért kicsit igazságtalan volt, mert az utóbbi művet nem olvastam, de szörnyűséges előítéleteim miatt azt gondoltam, hogy jobb egy százötven oldalas könyv, mint egy hatszáz oldalas. Hát ez van, senki se tökéletes. Végül elolvastam, és nem volt rossz. Ahhoz képest, hogy mit szenvedtem annak idején az Egri csillagokkal, egész gyorsan végeztem vele.

Mindent összegezve, a kötelező olvasmányok ötlete önmagában nem az ördögtől való, de a tanároknak talán meg kellene hallgatniuk a diákok véleményét arról, hogy ők mit olvasnának szívesen, és annak alapján kéne összeállítani egy olyan listát, amin mondjuk olyan könyvek is szerepelnek, amiket legfeljebb ötven éve írtak. Az is jó ötlet lenne, ha, ahogy nálunk is csinálták, több választható regény lehetne, amik közül az egyiket kell csak elolvasni. Itt a diákoknak valamilyen szinten meglenne a választás szabadsága, és nem éreznék annyira azt, hogy rájuk erőszakolnak valamit. Ja, és pár női írót is be lehetne csempészni arra a listára.

Valamint az se lenne rossz, hogyha országos szinten meghatároznák, hogy egy kötelező olvasmány sem lehet hosszabb 200 oldalnál. Kifejezetten jól jönne.

Mörk Márta (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



9 Tovább

A Vogue és én

Előre szólnék arról, hogy ezt a cikket elsősorban lányoknak szánom, de ha ezzel a témával fiúkat is meg tudok fogni, akkor nagyon boldog leszek. A vogue szó divatot, népszerűséget, felkapottságot jelent. És a vogue nem csak a sokatok számára valószínűleg ismert újság, hanem egyfajta stílus is. Igazából, hogy pontosabban fogalmazzak, egy táncstílus.

A Vogue, mint újság.

Ez az újság divatról és életstílusról szól. Akiket érdekel a divat, azoknak szinte kötelező olvasmány – a magazin sajnos nem kapható Magyarországon. Többfajta kiadása van: van, ami csak képekből áll, van, ami csak életstílusról szól, sőt, a fiatalabbaknak lehetőségük van olvasni a Teen Vogue-ot is, amit egyébként én is olvasok. Ez a tiniknek szóló kiadás azért is érdekes, mert itt velünk korabeli sztárokról szólnak a cikkek, bloggerekről, vloggerekről, sőt még a ruhákat bemutató modellek is tizenévesek. Az újságban mindig szerepel egy-egy fiatalosabb parfüm mintája.

A szerző fotója

A Vogue főszerkesztője Anna Wintour, aki először az angol majd később az amerikai Vogue-ot vezette, és ő indította útjára a korábban említett Teen Vogue-ot is. Sokak szívébe szőtte be magát Az ördög Prádát visel című vígjáték, mely lényegében a Vogue magazinról szól. A különbség az, hogy a filmben Runway a magazin neve, és Miranda Priestly (Meryl Streep) a főszerkesztője. Ő a munkamániás és kegyetlen Anna Wintuort jeleníti meg a vásznon.

Aki közületek látta a filmet, tudja, hogy Miranda maximalista és követelőző vezetője a Runway magazinnak, aki jól megdolgoztatja a munkatársait. Nos, ez nem igazán tér el a valóságtól, hisz Anna sem lehet túl puhakezű, ha „tűsarkas Sztálinnak” szólítják. Na, most viszont jobb, ha összeszedem magam, hisz ez mégsem egy filmajánló.

Anna Wintour, az amerikai Vogue magazin főszerkesztője

,,Szeresd, amit csinálsz – ez a legfontosabb. Nem az számít, hogy menő vagy sem, a lényeg, hogy te higgy benne.” mondta Anna Wintour. És egy érdekesség: nemcsak a munkájához hű, hanem a cipőjéhez is: Manolo Blahnik tervezett egy cipőt az ő lábához és bőrszínéhez szabva, és a legtöbb fotón a csodálatos ruhák mellett szinte mindig ugyanez a cipő van a lábán.

A vogue

Mint azt korábban említettem, a vogue egy táncstílus is, amit voguingnak is neveznek. A vogue táncok koreográfiája nagyon bonyolult elemekből van összerakva. A táncosok nagyon sokat dolgoznak az egyes elemeken, de a végén mégis úgy néz ki, mintha mindenki a kisujjából rázná ki az egészet. A táncokban főleg a karukat használják, és nagyon fontos hozzá a dinamika, a pontosság és a koncentráció, így lesz pregnáns az egész. Ezt a stílust főleg lányok szokták táncolni, mert a tökéletes vogue tánc előadáshoz nagyon fontos a lágy mozgás és a nőiesség. Madonnának az egyik ismert dala a Vogue, ahol Madonna tökéletesen elkapja a stílust. A video többi szereplője is vogue stílust táncol.

Remélem megjött a kedvetek egy kicsit a magazinhoz és a tánchoz. Nekem nagyon tetszik ez a kifejezés, hogy vogue. Egyszerre több jelentése van, mégis mind-mind összefügg. Kár, hogy nincs konkrét magyar megfelelője.

Baranyai Laura (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A ló, mint gyógyszer

Hegyek, fák, tiszta levegő, csend, szellő, napsütés vagy szemerkélő eső – majdnem mindegy is, mit kínál az időjárás, a környezet lakóinak szelleme átjár mindenkit derűvel, örömmel, nyugalommal.

A lovak, kutyák, cicák, nyulak, kecskék, rackajuhok és a mosolygós láma mindig vidám társaságot jelentenek a megérkezőnek. Hátunk mögött hagyunk iskolát, feladatokat, gondokat, és átadjuk magunkat valami nehezen megfogalmazható teljes békének.

Ilyen környezetben tart lovasterápiát egy klinikai szakpszichológus, lovasterapeuta gyerekeknek (de felnőtteknek is), akiknek ez talán az egyedüli lehetőség arra, hogy nehézségeiken túljuthassanak. Fejlődnek itt tanulás- vagy magatartászavarokkal küzdők, kevés önbizalommal, magabiztossággal rendelkezők, szorongók, mindentől és mindenkitől félő kicsik, emberi kapcsolataikban útvesztett felnőttek. A ló gyógyszerként hat mindezekre a problémákra.

Lehet, hogy ma azt hisszük, egyszerűen be kell kapni egy-két tablettát, és orvosolhatjuk bajainkat, de ez nem minden esetben igaz. A „lovas-tabletta” kissé lassabban hat, de kíméletesebb, és számtalan helyzeten segíthet át embereket.

Ló és lovas között már a legelső alkalommal kialakul egy erős kapcsolat, ami szereteten, bizalmon és elfogadáson alapul. Ez utóbbi értékeket néha hiába keressük magunk körül, holott ezek talán mindennek az alapjai. Ebben a kölcsönös tiszteletben dolgozik a ló az emberrel és az ember a lóval. Folyamatos egymásrautaltság szeretetben. Nagyon jó érzés!

Rengeteg tanulmány foglalkozik a ló-asszisztált terápiával. Nemcsak az érzelmeken keresztül hat, a ló mozgása ingerként a lovas gerincoszlopán keresztül összetett ingerületet vált ki az agyban is. Ezentúl a lovaglás igen bonyolult mozgáskoordinációt és komoly koncentrálást igényel a gyerektől. Így hat koncentráltan az idegrendszerre, ami számos pozitív folyamatot indíthat el a kis lovasban. Nagyban növeli a „képes vagyok rá” érzést mindenkiben az, hogy egy nála sokkal nagyobb állat is képes félni – elszaladni, megugrani egy kis szellőtől vagy hirtelen hangtól, amik ijesztő sárkányként támadnak rájuk váratlanul. Az pedig felemelő érzést vált ki mindenkiből, hogy ezt a hatalmas állatot kisgyerekként vezetni, irányítani képes, meg tudja értetni magát vele.

Meghatódva láttam egy alkalommal, hogy egy halmozottan sérült kisfiú már tudott integetni. Ez nagyon nagy szó volt neki, hiszen ülni sem tudott. Olyan kisgyereket is láttam, aki a „ló-gyógyszer” miatt elfelejtette rettegett félelmét a szúnyogtól, molylepkétől, amikre azt hihette, az életére törnek.

Mindenkinek jó szívvel javasolom, kerítsen alkalmat arra, hogy kapcsolatba kerülhessen lovakkal – de az említett pszichés és idegrendszert érintő problémák esetén mindenképpen hatásos a ló, mint gyógyszer.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)
A szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A végtelen sorozat: Időfutár

Mostanában sokat lehet hallani az Időfutárról. Nem véletlenül, hiszen első három része zseniális, magával ragadó alkotás, amit egyszerűen nem lehet letenni. A hat részből álló könyvsorozat, ami egy szintén fantasztikus rádiójátékból készült, Gimesi Dóra, Jeli Viktória és Tasnádi István műve.

A könyv első része a Körző titka, amely Budapesten játszódik, valós helyszíneken. Az olvasó teljesen bele tudja képzelni magát Hanna helyzetébe, aki nemrég költözött a fővárosba. De a sorozat mégsem erről szól, hanem arról a titokzatos körzőről, amit az utcán talál. Ez a különös tárgy az egész történetben jelen lesz, minden e körül a tárgy köré forog, és nagy galibát kavar.

Kovács Emma

Miután az első kötetet kiolvastam, rögtön belefogtam a másodikba, majd ezután a harmadik részbe is, ami szerintem a legjobb volt mind közül. A negyedik könyvre két hónapot kellett várni, de végül ez is megérkezett. Sajnos már nem hozta azt a fantasztikus színvonalat, de nem tántorított el az ötödik kötet elolvasásától. Itt kezdtek érthetetlenné válni a fordulatok, és már nem kötött le annyira, mint vártam.

Kovács Emma

De a legnagyobb csalódást az utolsó, a hatodik könyv okozta. Mindenképpen végig akartam olvasni az egész sorozatot, mert nagyon izgatott a vége. Mert ha egy ilyen rejtélyes sorozatba fogunk, tudnunk kell a végét, azt a nagy csattanót vagy esetleg a happy endet.

De nem, valami hiányzott a végéről. És nem a csattanó vagy a boldog befejezés, mert mind a kettő megvolt. A legnagyobb gond az volt, hogy néhány igen fontos szál elvarratlan maradt. És nem úgy, mint az elődeiben, mert tudtuk, hogy úgyis jön a következő rész. Nem, mert a hatodik kötet hátuljára nagy betűkkel rá volt írva, hogy a sorozat befejező része, és ez igencsak elszomorított.

Kovács Emma

Ennek ellenére érdemes belefogni a könyvsorozat olvasásába, mert nagyon érdekfeszítő. És ha elkezdted, befejezni is érdemes, mert jó érzés, ha ismered a végét.

Kovács Emma (AKG, 7. évf.)

Tasnádi István, Jeli Viktória, Gimesi Dóra: Időfutár sorozat (Tilos az Á Könyvek, 2015)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Leckerli Bisztró – Az ínyenc állomás

Mikor kiderült, hogy a szerkesztőségünk egyik tagjának családtagja nemrég kezdett el egy éttermet üzemeltetni, egyből felcsillant a szemem.

A húgom mindig is arról álmodott, hogy „igazi” étteremkritikusként próbáljunk ki egy éttermet.

A Leckerli Bisztró 2014 novemberében nyitotta meg kapuit egy régi HÉV-állomás helyén, az új üzemeltető idén tavasztól vette át az éttermet. Nem lakunk közel Törökbálinthoz (ahol a szóban forgó HÉV-állomás található), de az étteremkritika nem várhatott, így egy napsütéses vasárnapon ebédre ültünk be a Leckerlibe.

Az étterem nagyon idilli képpel fogadott minket. A nemrég felújított teraszon sok napernyő és asztal várta a vendégeket. Az étterem melletti kis füves részen rögtön feltűnt a trambulin, a kis, csobogó vízesés vízcseppjeit pedig kellemesen az arcunkba fújta a szél. Hogy a daloló madarakat már ne is említsem. Először nem tudtuk eldönteni, hogy bent vagy kint üljünk le, de végül a jó idő és a napernyők hívogató susogása miatt a kinti rész mellett döntöttünk. Az épület szép volt, otthonosan modern, bár a kinti asztalokról nekünk hiányzott valamilyen terítő, vagy inkább pár tányéralátét, hogy mégse a csupasz fa asztalokon kelljen étkezni.

Többen is voltak az étteremben, és amennyire meg tudtam ítélni, többnyire helyiek, akik visszatérőként jöttek az étterembe az „egy ebéd a Leckerliben” vagy „egy kis süti a Leckerliben” című családi programjaikra.

Az étteremnek van Facebook oldala, ami nagyon up-to-date, és a sok posztolással garantálják a nagy nézettséget és a forgalmat is, a széleskörű tájékoztatás mellett. Az oldalról jöttem rá arra, hogy az étterem ebédkínálata hetente változik, így aktuálisan nincs nagyon nagy választék, de ez az ételek változatosságát és frissességét így biztosítják. Ha jól értelmeztem, hétvégente egy állandó étlap van (ami valószínűleg hét közben is elérhető), és amiből mi is válogathattunk. Kicsit visszaolvasva az étterem történetében, úgy láttam, hogy alapvetően ez tényleg inkább egy bisztrónak lett szánva, eleinte a péksüteményekre, a reggelikre, az édességekre koncentrálva, most pedig sok napi ajánlatuk van ebédre. Nekem úgy tűnt, a Leckerli nem akar egy nagyon komoly étterem lenni, inkább egy olyan helynek, ahol a helyiek találkozhatnak, elkölthetnek egy ebédet, és pár finomsággal megtömhetik a pocakjukat. Mégis, a választékot látva és megkóstolva, úgy éreztem, az étterem mindenképpen próbálkozik kitörni ebből, lassanként kísérletezve egy különlegesebb konyhával.

Visszatérve még a környezetre: a húgomnak érthető módon első dolga volt kipróbálni a trambulint, és igazi szakértőként, nagyon jónak véleményezte azt. Így a fiatalabb étteremkritikus se unatkozott, miközben vártunk az ételre, ami mindenképpen nagy pozitívum.

A kiszolgálás nem volt túl gyors, a levesre sokat kellett várnunk. A hölgy, aki kiszolgált minket, közvetlen volt, néha pár kínos és nem odaillő poén is belefért, majd több helyi lakóval is barátságos beszélgetésbe elegyedett.

A lányok limonádéztak, étteremkritikusokból álló társaságunk férfi tagja pedig megkóstolta a búza csapolt sört, miközben meglepetésként érte, hogy a korsó nem 5 dl volt, hanem csak 4 – ez akár lehet egy törökbálinti sajátosság is. Az óriás gombócos húsleves, amit mind a hárman megkóstoltunk, nagyon elegánsan volt tálalva, hiszen mikor kihozták, a leveses tányérban még csak a zöldségek és a húsgombóc volt benne, a levet egy kis kancsóból öntötték rá.

Ezt a fajta tálalási módot általában akkor szokták alkalmazni, mikor a levesben a zöldségek nagyon zsengék, és nem akarják, hogy szétfőjenek vagy megpuhuljanak a levesben. Én nem éreztem ezt indokoltnak ebben az esetben, mivel a levesben a répa és a zeller puha volt, nem zsenge.

Nekem a húsgombóc elég borsos volt. A levest viszont nagy mosollyal fogyasztotta el a legkisebb étteremkritikus. Főételként a vörösboros marhapofapörkölt tejfeles-hagymás dödöllével valahogy nem tudott az igazi lenni. Alapvetően egy nagyon szépen kinéző fogás volt, és az ízekkel sem volt baj, de nekem például nagyon hiányzott hozzá valami zöld.

Vörösboros marhapofapörkölt tejfeles-hagymás dödöllével

A „tejfel” pedig inkább csak dísz volt, mint tényleges része az ételnek. A hús alapvetően nem volt rossz, bár sajnáltam, hogy beleütköztem a vége felé pár mócsing darabba.

A húgom étele, a vajban sütött rántott sertéstarja fűszeres burgonyával és reteksalátával kicsit egyszerűbben nézett ki. A reteksaláta összevágott jégsalátából és retekből állt, joghurtos öntettel. 200 forinttal volt olcsóbb a marhapörköltnél, és egy 9 évesnek jó választás lett volna a krumpli-hús kombó, de a nagyon fűszeres csónakburgonyákkal nemigen tudott mit kezdeni a húgom, így végül azok az apukámnál kötöttek ki.

Vajban sütött rántott sertéstarja fűszeres burgonyával és reteksalátával

A Rosé kacsamell lilahagyma lekvárral, baconös zöldséges kellel igazán ínyenc fogásnak ígérkezett. Anyukám inkább jól átsülve kérte, mert ő általában nem bízik a rosé húsokban. Lehet, hogy ez volt az oka a kicsit élettelen színű húsnak (bár én láttam már élénk jól-átsültet is), az izgalmasan hangzó baconös zöldséges kel pedig csak felvágott zöldségeket és bacont jelentett, egymásra hányva. Ízben már jobb volt a tapasztalat, bár valamiért nem volt szerelem első látásra, aminek pedig meg lett volna az esélye. Talán a hideg lilahagyma lekvár volt az oka, ami így furán elvesztette a varázsát.

Rosé kacsamell lilahagyma lekvárral, baconös zöldséges kellel

Lezárásképpen rendeltünk egy csokoládé krémhabot, mandulás grillázzsal és Leckerli keksszel, ami egyértelműen a húgomnál kötött ki, valamint két összerakós rétest vanília habbal és friss gyümölcsökkel.

Csokoládé krémhab, mandulás grillázzsal és Leckerli keksszel

A csokoládéhab nagyon finom volt, és olcsóbb is az ezer forintba kerülő összerakós rétesnél – ez utóbbi a számomra kicsi csalódás volt. Bevallom őszintén, sokat vártam ettől az édességtől, mert a szerkesztőségben már hallottam a hírét. Az íze finom volt, és olyan, ami nyáron is könnyen csúszik, hiszen könnyed, gyümölcsös. De nem volt túlkomplikálva a dolog. Két réteges réteslapon vaníliahab, ami inkább krém volt, mint hab, és túlzottan mű-vanília ízű, valamint erre voltak gyümölcsök szórva. Még egyszer szeretném megismételni, hogy nem volt rossz. Sőt, finom volt! De egyszerűen csak finom. A neve pedig engem kicsit félrevezetett, hiszen semmi különlegességet nem takart. De egy finom, könnyed édességet igen.

Összerakós rétes vanília habbal és gyümölcsökkel

Összességében az ételek finomak voltak, és nagyon szép volt a tálalás. Pár apró javítás, nagyobb odafigyelés által még több és messzebbről érkező vendéget is tudna vonzani az étterem, aminek neve egyébként németül mézescsókot jelent.

Ami a Leckerliből vált, az egy helyi, otthonos étterem Törökbálinton, ami szerintem már most elfoglalja azt a központi, kellemes találkozóhely szerepet, amire eredetileg is vágyott.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)
A szerző képeivel

Leckerli Ínyenc Állomás
Törökbálint, Szabadság tér 22.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nigéria elődöntős – Foci Afrikában

Eddig 82 érmet osztottak ki labdarúgásban az olimpiákon (1896 óta), afrikai csapat viszont ebből csak 4-et tudott megszerezni. Holnapután játszik az elődöntőben Nigéria Németország ellen, így érdemes egy kicsit áttekinteni, mit is tudhatunk egyáltalán az afrikai fociról.

Afrikában nagyon érdekes úton terjedt el a foci. Miután a FIFA szilárd rendszert épített ki Európában, elkezdett terjeszkedni, hogy a világ legkedveltebb sportját egy jól szervezett rendszerbe helyezze.

Afrikába nagyon sok támogatás érkezett, gyerekcsapatokat hoztak létre, cipőket és labdákat szállítottak. Ennek meg is lett az eredménye, sok tehetség jutott el a csúcsig – igaz, az év legjobb játékosának járó díját csak egyszer nyerte el afrikai játékos, mégpedig a libériai George Weah, 1995-ben. Ő a sikerét egyébként arra használta fel, hogy népszerű politikus legyen, még az államelnökségre is pályázott tíz évvel később.

Sok más és hasonló történet létezik még, amikor a nehéz sorsú gyerekek a fociban találják meg magukat, és lesznek a világ legjobbjai. Sok nagyon jó afrikai játékos van, és a válogatottak is érnek el sikereket. Nigéria utánpótlás válogatottjai évek óta a világelsők között vannak, szóval a jövő is biztosítva van. Mivel az olimpiákon csak amatőr játékosok játszhatnak, nem is csoda, hogy a nigériai U17-es, U20-as bajnokok itt is sikereket érnek el – csoportelsőként jutottak el a mostani olimpiai elődöntőig.

Klubszinten viszont még sehol sincs az afrikai foci. Nincsenek jó csapatok, olyanok, amelyek megközelítenék az európai focicsaptok szintjét. Ennek az a magyarázata, hogy nálunk sokkal több pénzt áldoznak a csapatokra, ott erre nincs lehetőség. Említettem, hogy nagyon sok a fiatal tehetség, de ezek a játékosok többnyire bekerülnek az európai csapatok akadémiáiba. Ha szerencsések, külföldi felderítők fedezik fel bennük a lehetőséget, ezért nem otthon válnak profikká. Az biztos, hogy a foci sok ifjúnak nyújt reményt Afrikában, de amíg a kontinens ilyen helyzetben van, a helyi focija se lesz jobb.

Takács Bálint (AKG, 8. évf.)

Nigéria-Németország, olimpiai labdarúgó elődöntő - 2016. augusztus 17, 21 óra

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Sok hűhó a nagy semmiért

A nagypapám színész, és ezért (főképp ezért) mentem el megnézni Shakespeare Sok hűhó semmiért című komédiáját, hogy megtekintsem, mit alakít a színpadon. Nem jövök ahhoz, hogy bíráljam Shakespeare írásait, a sokadszorra eljátszott daraboknál úgyis a rendezés és a színészek teljesítménye a bírálható.

Ha eljátszanak egy régi darabot a mai közönségnek, nem az eredeti pontos mását akarják látni, azt mondják, nem a középkorban élünk. Egy 21. századi rendezőnek pedig az lenne a dolga, hogy valami újat mutasson, esetleg modern kori környezetben kell előadni az egészet, vagy utalásokat kell tenni a szövegben. Azt vettem észre, hogy most jó színészek, egy remek színházban rendezés nélküli darabot adtak elő. Én úgy láttam, hogy a rendező (Puskás Tamás) célja az volt, hogy „visszarepítsen” minket a középkorba, de ezzel olyan fokon nyálassá tette a darabot, hogy az már kínos volt. De ez nem minden szerepre volt igaz. Példa a rosszra: a herceggel valószínűleg az volt a szándék, hogy olyan felségessé és felsőbbrendűvé tegyék őt, hogy mindenki elámuljon rajta. De ezzel egy olyan robotot csináltak, aminek programjában körülbelül 3 különböző mozdulat volt. Semmi arcmimika (a harsány röhögést kivéve, persze), a beszédébe pedig az a nyálas gőg volt beleírva, ami miatt legszívesebben fejbe dobnád a legközelebbi tárggyal, ami a kezed ügyébe kerül, csak hogy hagyja már abba a locsogást.

De voltak olyanok is, akik remekeltek. Például az egyik mellékszerepben egy jegyző (Beszterczey Attila) úgy megnevettette a közönséget, hogy a végén vastapsot kapott. Megmutatta, hogy a shakespeare-i komédiák nem úri ficsúrok gúnyolódásaiból állnak, ahogy azt én először sejtettem.

Baj volt még a gesztusok szörnyű hiánya is, ez rengeteg helyen tűnt fel nekem. A való életben előforduló olyan pillanatok, mikor az alany mozdulni sem bír a meglepetéstől, a szégyentől, a bánattól, a színpadon nem fordulhatnak elő, kivéve, ha megteremtik az ahhoz szükséges feszültséget. Itt ez nem történt meg. Valószínűleg ezzel is az volt a cél, hogy kifejezzék a szereplők úriasságát (merthogy főképp nemesek szerepeltek benne), és hogy visszahozzák a shakespeare-i idők hangulatát. De a kevés gesztus itt más reakciót váltott ki. Főképp azt, hogy úgy éreztem, bármelyik pillanatban kipukkadhatnak az elfojtott színészi tehetségek léggömbjei.

Viszont Shakespeare zsenialitása jócskán feldobta az elődadást, valamint a jobbnál jobb színészek munkája is élvezhetőbbé tette a programot. Ez egy romantikus komédia, tele olyan belső harcokkal, olyan nonszenszekkel, mint hogy például valaki az egyik napról a másikra vadul beleszeressen az addig gyűlölt félbe. Az ilyesmik igenis szerves részei a shakespeare-i komédiának és az akkori világnak.

Később a nagypapám kollégái ellátogattak hozzánk egy kis összejövetelre, és mikor az előadásra került a szó, kifejtették a véleményüket a darabról. A színészek is úgy érezték, hogy legszívesebben vadul kalimpálnának abban a jelenetben, ahol mozdulatlanságra ítélték őket. Még azt is mesélték, hogy már a színpadon is le kellett fogniuk a saját kezüket, hogy ne kezdjenek el vadul gesztikulálni.

 

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)
fotók: centralszinhaz.hu

William Shakespeare: Sok hűhó semmiért (Centrál Színház)
Fordította és rendezte: Puskás Tamás
Szereplők: Simon Kornél, Magyar Attila

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Jelen voltunk, adtunk-kaptunk – Nyári tábor a monori cigánytelepen

Tábort szervezni a monori cigánytelepről jött gyerekeknek, olyan volt, mintha kaptunk volna egy emberi sorsokkal teli üvegpalackot, bedugaszolva, és mi kihúztuk volna azt a dugót. Félretéve a zavaros hasonlatokat, az együtt töltött egy hét során olyan személyes tapasztalatokat gyűjthettem, amik többet érnek az összes interneten található információnál a telepen élő cigányokról, gyerekekről.

Adott volt egy hatfős, kilencedikes táborszervező csapat, akiknek a pályázata nem nyert – így lecsúsztunk arról a lehetőségről, hogy a leendő AKG-s hetedikeseknek mi szervezzük meg a nyitótáborát. De a sok beletett munka és a szervezési vágy továbbhajtott minket, annyira, hogy a monori gyerekeknek egy teljesen új tábort szerveztünk nyári szünetünk első heteiben. Így kerültünk a monori Tanodába. A Tanodában a Máltai Szeretetszolgálat a monori cigánytelepen élő gyerekeknek ad segítséget a tanuláshoz.

Amit pedig mi akartunk adni, az egy precízen megszervezett tábor volt (túl precízen, gyakran egy programhoz három dokumentum is tartozott, csak a lebonyolításáról). De hamar rájöttünk, hogy mi nem tábort szervezünk. Mi ott vagyunk a gyerekeknek, jelen vagyunk. Egy hétig a mindennapjaik részese lettünk, megismertük az életüket, a folyamatos programokkal rendszeresességet, jelenlétünkkel szeretetet és gondoskodást adtunk nekik.

Már az első nap se ragaszkodtunk a szoros programtervhez, a gyerekek hozzáállása és visszajelzése alakította a programokat. És ez így volt jó. Ami a gyerekek szívén volt, az a száján is. Ösztönszerűen cselekedtek, gyakran nehéz volt lekötni őket 5 percnél tovább, néha füllentettek, de a szájukon sokszor kicsúszott a köszönöm és a bocsánat, és az agressziót se úgy értelmezték, mint mi. Náluk ez gyakran a szeretetnek, a gondoskodásnak a megnyilvánulása volt.

A Tanoda egy rendes falusi utcán áll, de elég egy jobbkanyar, és ott találjuk magunkat a cigánytelep közepén. Kerítés, udvar sehol, csak zsúfolt vályogházak. Az úton, az udvaron sár. A házak 5%-ába van víz bevezetve, így mindenki az egy darab központi kútból hozza a vizet (télen is). Zuhanyozni, mosakodni, mosni a cigány kisebbségi önkormányzat által fenntartott közösségi fürdőben tudnak, ami a telep közepén található. Amikor a gyerekekkel sétáltam át a telepen, percenként kiáltottak fel: „Nézd, mi itt lakunk, itt laktunk, itt lakik az unokatestvérem!”. Vagy: „Ott az anyukám, ugye milyen kedves? Itt szoktunk focizni, azokat a lyukakat a kerítésen a mi labdánk szakította” – mutatott Renátó és Guszti egy kb. 9 négyzetméteres részre, ami a napsütéstől megszilárdult sárral volt borítva, mellette a közösségi fürdőt védő zöld drótkerítés, rajta két tátongó lyukkal.

A fiúkkal számomra a foci volt a kulcs ahhoz, hogy jó viszony alakuljon ki közöttünk. Olyan viszony, ahol ők tisztelnek, (viszonylag) hallgatnak rám, és jól tudunk együtt játszani. A tábor első napján kiderült, hogy Liverpool szurkoló vagyok, így mikor másnap a 9 éves Renátó egy LFC mezben jelent meg, barátságunk szilárd alapköveit fektette le. Majd, miközben a sportpályán voltunk, le is vette azt, és odaadta nekem, hogy vigyem haza, ő ezt nekem adja emlékbe, neki nem kell. Persze nem fogadhattam el, de a focizás végéig nem volt hajlandó visszavenni a mezt. Miután kiderült, hogy Atletico fan, Griezmann-nak hívtam (a csillogó szem ezután állandó volt), így lett még (sok-sok) Ronaldo, és ha az előbbi foglalt volt, Messi is a táborban.

Igaz, táborunk témája az volt, hogy a gyerekek az egy hét alatt lovagokká válnak, és a hét során próbákkal készülnek fel a sárkány legyőzésére és a lovagi lét nehézségeire, de egy jó focimeccs általában valahogy jobban vonzotta a fiúkat. Így lettem bíró. Csak egyszer voltam szigorúbb, amikor szögletet adtam az egyik csapatnak, erre viszont az összes kissrác egyszerre csattant fel, és kezdett szövegelni, hogy az nem úgy van, így utána inkább már csak a gólokat számoltam.

Amennyire tapasztaltam, a gyerekeknek nehéz volt csapatban dolgozni, inkább a versenyszellem hajtotta őket. Sok bennük a felgyülemlett érzelem, nincs bennünk korlát és megjátszás – ami végül is a gimis félreértések, megjátszások szempontjából tök jó, de egy dühkitörés a játék közben nem annyira. És nehéz veszíteni, ezt mindannyian tudjuk, de Dzsúlió talán a legjobban, aki elvesztett szalagját többször is újrahasználta a fogócskás játék közben.

A kézműveskedések közben idilli pillanatokat élhettünk át, hiszen a 45 gyerek órákon keresztül foglalta el magát. Lányok és fiúk egyaránt lelkesen vágták a lapokat, ragasztottak, készültek a pajzsok, kardok, fejfedők. A Tanodában dolgozók is mosolyogva mondták, hogy nem sokszor lehet itt ilyet tapasztalni.

A megismert gyerekekről hamar kiderült, hogy nagyon máshonnan indultak, mint én. Sokan mondták: „nekem meghalt az apukám, nekem nincs anyukám, én is vótam ám kórházban, műtötték a lábamat, anya este sokszor fúldokol…”. A telepen élő gyerekek sokkal magányosabbak – pedig sok a bandázás, a gyerekek együtt vannak reggel-este, de a szülők azok, akik nincsenek jelen, így nincs meg az a családi légkör, amire szükségük lenne. Viszont a táborba járó gyerekek szinte mind rokonai voltak egymásnak, mondták is, hogy ő az édestestvérem, első, második unokatestvérem, és sorolták egymás neveit. A szülők nemigen foglalkoznak velük, nincs pénz, mindenki a telepen éli le az életét.

A motiváció hiánya itt is egy olyan probléma, mint az egész világban. De a nagy különbség, hogy itt lehetőségek sincsenek. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a jelenlétével kitörési lehetőségeket próbál adni a telepen élő gyerekeknek, így az említett Tanoda mellett focioktatást (Sport klub) és zeneoktatást is biztosítanak nekik, hogy mindenki tudja kamatoztatni a tehetségét.

És persze nagy kérdés, hogy kell-e fegyelem, kell-e szigor. Szerintem, és amennyire tapasztaltam, a határozott fellépés dönt el mindent. Nem szabad neked bizonytalannak lenned, sem magadban, sem abban, amit kérni szeretnél tőlük. Megdöbbentő volt látni, hogy a velem egykorú Tomika (ő is 15) teljesen más testi és szellemi szinten volt, mint én és ez a lemaradás sok más gyereket is jellemzett. Mikor kiderült, hogy pontosan hány évesek vagyunk, a gyerekek csodálkoztak: „hát, de maga 21-nek néz ki!”

Abban meg is állapodtunk a többiekkel, hogy legjobban a gyerekek őszinte hálájából eredő boldogsághormonok fognak hiányozni a táborból, amiből a hét során bőségesen kaptunk.

A szervezők: Szarka Fruzsina, Somos Emma, Göde Anna, Sándor Csenge (9. évf.)

Volt egy 12-13 éves lány, Ramóna, aki vagy kertész vagy eladó lesz nagykorában. De valószínűbb, hogy kertész, mert az unokatestvére már az, és akkor majd tudnak együtt dolgozni és közben „cimbiskedni”. Az egyik program filmnézés volt egy délután, sötét terem, a film közepén járunk, amikor egy kislány odaszalad hozzám, és azt mondja: „A Ramóna küldött, és azt kérdezi, hogy ugye cimbik vagytok.” Mikor mosolyogva bólintok egyet, a terem másik felében Ramóna felkiált: „Na ugye, megmondtam, hogy Emma a cimbim!”

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

A szerző és Chrenkó Tímea képei.
További képek

Bővebben a MMSZ Jelenlét programjáról és a Tanodáról:
http://jelenlet.maltai.hu/helyszinek/monor-taban

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Makrófotózás mobillal – házilag

Szeretnél szép makrófotókat készíteni a mobiloddal, de még azt a 10-50 dollárt is sajnálod, amennyiért egy mobilra illeszthető makrólencse beszerezhető?

Próbáld meg esetleg házilag megoldani, én is ezt tettem.

A szükséges eszközök meglehetnek minden háztartásban, csak körül kell nézni. Két összetevőt kell mindössze beszerezni, egy megfelelő lencsét és egy eszközt, amivel a lencse a mobilra rögzíthető.

Sok technikai eszközben található olyan lencse, ami a célnak tökletesen megfelel: régi fényképezőgépben, távcsőben, ajtó kukucskálóban, nagyítóban, mikroszkópban – én még számítógépes egérben is találtam, ez a prizmás lencse viszont nem könnyen illeszthető hozzá a mobilhoz. A legnagyobb nagyításra képes lencsét a CD/DVD lejátszóban találtam (az első képen ez van). Egy ilyen lencse segítségével (ha hajlandó vagy szétszedni egy ilyen berendezést) igazi mikroszkóppá tudod változtatni a mobilodat - lásd az alábbi képeken:

Ha már megvan a lencse (jobb esetben több is), már csak rögzíteni kell azt a mobilhoz. Nem tudsz ugyanis jó képet készíteni, ha a lencsét te tartod a mobil elé. Valamennyire biztosan remeg a kezed, összefogod a lencsét, belelóg a tartó ujjad a képbe… A legegyszerűbb eset az, ha van olyan telefontokod, ami alkalmas arra, hogy a mobil és a tok között megtartsa a lencsét. Nekem nem volt ilyen, tehát kerestem egy rugalmas barátság-szalagot, egy papírlyukasztóval kilyukasztottam – abba került bele a lencse –, és ezt tudtam ráhúzni a mobilra.

A szalagot a mobilra függőleges állásban tettem, különben eltakarta volna a kamera fényérzékelőit.

Egy valamivel nagyobb lencse rögzítéséhez egy pendrive tartórészét használtam fel. A szorító eszközt tömítőgyűrű közbeiktatásával illesztettem rá a mobilra, félve attól, hogy enélkül megkarcolná.

Az itt látható képeket ma készítettem – egy kezdő makrófotós képeit kéretik nem nagyon kritizálni, a célom most amúgy is az ötletadás volt. Tudsz jobbat? Facebook oldalunkon várjuk az eredményeket!

https://www.facebook.com/Szubjektiv/

Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kémek hídja

Szerintem, ha azt mondom, hogy kémfilm, sokaknak egy lövöldözős, akciódús film jut az eszébe.  Viszont ha valaki a Kémek hídjától is ezt várja, akkor nagyot fog csalódni.

Persze, ez nem feltétlenül rossz, én például pozitívan csalódtam a filmben. A filmnek tulajdonképp két történetszála van, viszont ezek nem párhuzamosan, hanem egymás után történnek.

A főszereplő, James B. Donovan (Tom Hanks), egy Brooklyni sikeres ügyvéd a hideg háború idejében. Ő kapja meg a hálátlan feladatot, hogy védje Rudolf Abelt, az elfogott orosz kémet. Ismeri a lehetséges következményeket, de végül is elfogadja ezt a feladatot. Mindenki körülötte azt akarja, hogy csak úgy tűnjön a tárgyalás, mintha alkotmányos lenne, viszont James mindenképpen meg is akarja tartani a törvényességet. Időközben egyre szimpatikusabb lesz neki a kém, és rájön, hogy ő csak azt tette, amivel megbízták. Közben Pakisztánban lelőnek egy amerikai kémrepülőt, a pilótát el is fogják. Így sor kerülhet egy fogolycserére, amit a főszereplőnek kell lebonyolítania Berlinben. Amikor odakerül, éppen készül a berlini fal. Innentől kezdődnek a bonyodalmak, mivel Donovan szeretné elérni azt is, hogy egy elfogott amerikai tanulót is elcseréljenek Abelre.

Mindenkinek ajánlom a filmet, nekem nagyon tetszett. Nagyon jó forgatókönyve van, és a színészek is kifogástalanul játszottak.

Weiler Márk (AKG, 7. évf.)

Kémek hídja (Bridge of Spies, 2015, 142’)
Rendezte: Steven Spielberg
Szereplők: Tom Hanks, Amy Ryan, Austin Stowell

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Útmutató kezdő AKG-soknak – 3. rész

Habár nem nyertük meg a csapatommal a 7.-es nyitótábor-szervezési pályázatot, és egy ismerősöm sem jön a következő évfolyamokra, úgy éreztem, ha már ennyit belefektettem a jövendő AKG-sokba (egy évig dolgoztunk a nyitótábor pályázatán), nem hagyhatom veszni az egészet. Aztán eszembe jutott ez az ötlet, íme!

Amikor hetedikesként az első tanítási napon (nem számítva a szintfelmérőt és a különleges nulladik napunkat) becsöppentem ide, úgy éreztem magamat, mint Alice Csodaországban. Nem voltak ismerőseim a suliban, és tulajdonképpen csak egy szerencsés véletlen folytán kerültem ide. Úgyhogy én tényleg semmit nem tudtam. Semmit.

Sándor Csenge

AKG-s emlékek gyűjteménye - Paskuj Panna kollekciója

Az első izgalmas pont nem más volt, mint az epocha. Nos, erre két 45 perces óra után sor is került. És a lelkem is megnyugodhatott, hogy 80 perc nem is olyan sok (na jó, attól függ), de a lényeg, hogy az irodalom órák különösen játékosnak és izgalmasnak bizonyultak. Viszont, mindannyiunk nagy bánatára, az érettségi nem projektmunkákból áll, ezért jobb, ha a 7.-évet mintegy óriási ajándéknak tekintitek, mert 8.-tól belevágtok a lecsóba, és sokkal húzósabb lesz folyton epochazárót írni.

A következő meglepetést, ami még szintén az első napra esett, a termtud. óra jelentette. Amikor elkezdünk tudósokról és mindenféle lepkekönnyű és egészen izgalmas dolgokról tanulni, egészen fellelkesültem, hogy milyen könnyű ez a suli. Aztán ennek a lelkesedésemnek komoly árat kellett fizetni – az első és egyben addigi életem során leggyengébb jegyemmel, egy gyenge 64%-kal, ami azóta elég keményen stagnált, pláne a fizikánál.

Ami még külön hetedikes kiváltság, az az alkotóház, amit a további években az alkotókör „vált ki”. Nos, itt mindenki „megtanul” varrni, nemezelni, és csupa kézműves extrémséget, ami nekem akkoriban inkább óriási púpot jelentett a hátamon. Visszagondolva, az a nagy semmittevés, akarom mondani a kézműveskedés, nem is volt olyan rossz, pláne, hogy kiürült az agyunk közben. Egy hátrány, hogy mindenki húzna haza a nap végén, de nem, mert ALKOTÓHÁZ!

És jöjjön a mindenki által áhított csibefoglalkozás. Nos, erről aztán pláne tippem sem volt, hogy mi, és hogy hogyan fog zajlani, sőt, még a csibetársaimat is csak nagyjából max. arcról ismertem. De erről inkább nem is mondok semmit. Úgyis minden csibe más és más, szóval a lényeg, hogy megéri az a nagy izgalom, mert sokszor nagyon jó, néha viszont kicsit unalmasabb, de hát nem lehet fenékig tejfel az élet.

És jöjjön a szintén csak a 7. és 8. évfolyamosok privilégiuma, az úszás. Persze ehhez hozzátartozik a dupla tesi is, de az sokkal szórakoztatóbb és lazább, mint egy tesióra. Pláne, hogy a fele utazással telik. Igaz, az úszásnak is… De decemberben belecsobbanni a medencébe, korántsem olyan kellemes. Nekem legalábbis nem. Ennek ellenére én 7.-ben mindkét félévet a medencében töltöttem, lényegtelen komplikációk és a lusta énem miatt. Viszont, ha valami, akkor az úszás a leghasznosabb a tesiórák közül. De ha valaki nagyon ellenálló, akkor talán 9.-ben sem fog tudni még rendesen gyorsúszni. Egyedül az zavaró, hogy mindenki megmutatja – már az ismerkedős-beilleszkedős résznél – a legrosszabbik önmagát, gondolok itt az úszósapi-szemüveg-fürdőruci kombóra, ami valljuk be, nagyot tud ütni.

És ha ezeket túléltük, akkor jön a dolgok izgalmasabbik része, a mindenféle ünnepek és események. Az első a kutatók éjszakája, ahol palacsintáért vagy termtud. pluszpontért kell feladatokat csinálni, vagy az adventi vásár, ami tényleg nagy szenzáció. Már csak azért is, mert én ekkor tudtam meg, hogy 10.-ben lehetőség van diákcéget alapítani. És abban az évben nem is akármilyen diákcégek mutatkoztak be, szóval nekem leesett az állam. Ja, és mindig a 7. évfolyam működteti ilyenkor a büfét, szóval ez mindenképpen nagy nap.

Aztán jön a karácsony, amikor szintén a 7.-esek készülnek előadással, és valami menő cuccal lep meg minket az iskola (például tolltartó, toll, amivel telefonra is tudunk írni vagy termosz). Persze mind ellátva AKG-s emblémával, hogy kellően menőnek érezhessük magunkat. És annak is érezzük.

Utolsó előttiként pedig jöjjön az AKG szülinap. Ennek a napnak mindig a legfontosabb eseménye az avatás – helyett, a tortaevés. Ugyanis az avatás nem érint mindenkit, de a nagy torták igen. És szó szerint „érintenek”, mert nekem az eddigi három évemben nem sikerült megennem anélkül a tortaszeletemet, hogy ne úszott volna mindenem eper-, vagy csokihabban, mikor mi volt épp kedvemre. Szóval igen.

Ami még szintén fontos, azok a témahetek, de erről inkább nem mesélek, mert túl hosszú és unalmas lenne a cikkem. Jöjjön hát a termtud. tábor, amitől mindenki retteg, és amit mindenki vár, mert a kínzások ellenére együtt lehetünk egy hetet a barátainkkal, többnyire valami lepukkant helyen, ahol együtt szidhatjuk a szállást, a mosdót és a kaját. És persze a kirándulást. Most mondom, hogy kalkuláljunk mindig az előre számított kilométer két-háromszorosával, mert ha egyszer is igazat mondanának kedves tanáraink, biztosan eltévedünk.

Az évfolyamunkon még ma is nagy anekdota, hogy melyik csibe, hogyan élte túl a túrát, hogyan értek be elsőnek, hogyan vesztek el, hogyan vesztek össze, hogyan fuvarozta vissza őket a kocsi a szállásra, és végül, hogyan állítottuk be magunkat mind minimum háborús túlélőknek, ha nem éppen kiválasztottaknak, akiknek száz meg száz megpróbáltatás árán, de sikerült visszajutniuk a táborhelyre. Viszont minden rosszban van valami jó. Hetedikben felmentést kaptunk a felelésből, aminek majdnem annyira örültünk, mint a hazavonatozásnak.

Vizsga. Ez az öt betű minden AKG-s diák retteget öt betűje. Hetedikben persze még gyalog-galopp, hiszen a vizsgatárgy választható, de nyolcadikban a vizsgahúzás olykor felér egy halálos ítélettel.

És amikor a patrónusunk kihúzza, hogy hatodikak leszünk a tantárgyak kihúzásában, akkor ki tudnánk szaladni a világból. Kivéve, ha a termtudot, a matekot, a törit és az irodalmat kihúzza az előző négy csibe, mert akkor igazán édes mindegy, hogy mi vár ránk, már megmenekültünk. A tanulság, hogy tanuljatok év közben is, mert egy hét alatt bepótolni az elmúlt öt epocha anyagát, nemcsak hogy lehetetlenség, de felér egy öngyilkossággal.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Miért az AKG? – Jó tanácsok új AKG-soknak sorozat, 2.

 

 

Most, hogy már egy éve tanulok az AKG-ban, visszaemlékszem a videóra az iskola honlapján, amelyben tanárok, szülők és volt diákok mondták el, hogy miért az Alternatív Közgazdasági Gimnázium volt a legjobb választás számukra.

Én ma úgy gondolom, hogy a felsoroltakon kívül számos más előnye is van annak a rendszernek, ami itt működik, ezért összegyűjtöttem a tapasztalataimat, és megpróbálom elmondani, hogy „miért is az AKG”. Persze én ezt nem annyira komolyan teszem.

Miért az epocha?

Amikor este hatkor, hullafáradtan bemegyek a zongoratanáromhoz, elpanaszolom neki, hogy: „Ma már volt két epochám! Kérem, ma este engedjen el korábban!” Fogalma sincs, mi lehet az az „epocha”, de sejti, hogy az valami nagyon fárasztó dolog lehet, így hazaenged.

Miért a témahetek?

A tanárok az alternatív rendszer miatt nem tudják kiélni szadista hajlamaikat, így még akkor is behívják a gyerekeket, mikor más iskolákban már szünet van. A legjobb az egészben viszont az, hogy a gyerekek még ezt is élvezik.

Miért a gépírás óra?

Valamivel ki kell tölteni a maradék időt… Na, jó! A gépelni tudás nagyon fontos. A mai világban előbb kerül egy 10 ezer forintos klaviatúra a kezedbe, mint egy 10 forintos toll…

Miért a digitális iskola?

Azt már tudjuk, hogy a gyerek nem bír ki 45 percet kütyü nélkül, pláne nem 80-at. Viszont, ha egész órán nyomkodnunk kell a „csak tanulási célokra használt” laptopot (haha), az lefoglalja a kezünket.

Miért a diákvállalkozások?

Ha egy AKG-s gyerek köt egy tokot a telefonjának alkotón, az már egy márkás terméknek számít!

És végül: Miért a gyerekeket tanítják, és nem a tantárgyakat?

Ha a tantárgyakat tanítanák, akkor kb. hatan-heten jönnének suliba naponta.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A termtud. témahét vicces oldala (amit mondjuk nehéz megtalálni...) - Jó tanácsok új AKG-soknak sorozat, 1.

Iskolánk szokásához híven idén is megszervezte a hetedikesek részére a természettudományos terepgyakorlatot, aminek keretében Magyarország valamely természeti pontjára utaztunk el egy hétre, és ültünk be napi 5 termtud. órára. Idén Sopronba mentünk.

Év elején, amikor beléptünk a kisiskolánkba, egy jó nagy parafatáblával találtuk szembe magunkat, amin szinte kiszúrta a szemünket a sok jókívánság között az az üzenet, hogy: „Ne féljetek a termtud. témahéttől, csak egy kicsit fogtok belehalni!”

Végül is, van valamennyi igazság a dologban, hiszen a „természettudományos terepgyakorlat” során nemigen volt időnk lazsálásra. Többször jutott eszembe az öt nap alatt, hogy egy komplett reality sorozatot kellene forgatni róla „Éjjel-nappal termtud. tábor” vagy „Bogarak között” címen. Fel is sorolok egy pár dolgot, amik így utólag elég szórakoztatónak hangzanak, de a témahét alatt inkább pusztítónak tűntek.

Az első napokban rögtön bevetettek minket a mély vízbe… vagyis csak egy sekély patakba, de mire a bokrokon átvágva eljutottunk a vízig, szerintem már fürtökben lógtak rólunk a kullancsok.

Az volt a feladat, hogy különféle csúszó-mászó, trutyis cuccot halásszunk ki a patakból, miközben ügyelünk arra is, hogy ne vágódjunk bele. Ez utóbbi többnyire sikerült is, bár a rózsaszínű melegítőm öt perc után totál fekete lett, és csak háromszori mosás után nyerte vissza eredeti színét.

Másnap Nádori tanár úr közhírré tétette, hogy a csibe felének kilátót kell építenie. Ez eddig még könnyűnek hangzik, de volt még egy-két kikötés: a kilátó csak és kizárólag olyan gallyakból épülhet, aminek átmérője kisebb 2cm-nél. Hogy fog ez elbírni minket? – gondoltuk ijedten.

Persze az elkészült építménynek „csupán” egy színültig töltött 2 literes vizes palackot kellett elbírnia, aminek minimum 150 cm magasan kellett lennie. Ja, és kizárólag természetes dologból álhatott. „Csak” ennyi feltétel volt. Amikor a tanár urak megnézték a többórás munkánkat, csak annyit mondtak, hogy: „nagyon szép, nagyon ügyesek vagytok.” Semmi ötös, 100% vagy plusz pont?

A kép a korábbi 7.-es témahéten készült

Amikor azt hittük, hogy elértük a feladatok nehézségi csúcspontját, a tanárok még mindig tovább tudták fokozni a dolgokat. A munka hasonló volt az előzőhöz, de voltak még benne extra feltételek: először is, kilátó helyett hidat kellett építeni, a tákolmánynak nem 2 litert, hanem egy egész embert kellett elbírnia, valamint két pillér között minimum 80 cm-nek kellett lennie. A többi feltétel (pl. az ágak átmérőjére vonatkozó) megmaradt. A hídépítés egy külön novellát érdemelne, de igyekszem pár mondatban összefoglalni. Amikor Nádori tanár úr kimondta az utolsó szavakat a feladatról, az egyes csibék gyorsabb tagjai őrült sprintbe kezdtek, hogy elfoglalják a patak azon részeit, amik lassabban folynak. Tudván, hogy csak egy óra áll a rendelkezésünkre, rögtön belefogtunk a munkába. Egyes agyalágyultak levették a cipőjüket, és úgy mászkáltak az egy-két fokos patakban és annak partján lévő csalán-erdőben. Amikor megkérdeztem az egyik csalánjáró gyereket, hogy nem fáj-e a lába, azt mondta, hogy nem, mert már nem is érzi.

Mások bakancsostul és nadrágostul placcsogtak a vízben, és néhányan még bele is ültek. Már kezdtük remélni, hogy készen leszünk, de hirtelen a nyakunkba szakadt egy jó nagy adag eső (mintha nem lett volna elég a patak vize!). A zápor még talán oké, de ami ez után következett, az már felejthetetlen élmény: egyszer csak dörögni és villámlani kezdett az ég. Na, mit csinál ilyenkor egy életvidám tizenéves? A patak mellett járkál, és azt mondogatja, hogy: „Na, gyerekek, együtt fogunk meghalni!”

A patrónusok meg persze kapucniban és forró teával a kezükben néztek minket, és mondták mosolyogva: „Hát, ti gyerekek vagytok, mi meg tanárok...” Ismét köszi szépen!

Amikor végül észhez kaptak, hogy nem szívesen visznek minket kórházba tüdőgyuszival, betereltek minket a házakba, hogy öltözzünk át száraz ruhába, és fürödjünk meg meleg vízben. Csakhogy elfogyott a meleg víz, így még a pataknál is hidegebb vízben kellett lezuhanyoznunk. Amikor este, vacsi után eredményhirdetés lett volna, és lementünk a hidakhoz, a patak megáradt vize már elmosta azokat. Az egyórás kemény munkáinkat!

Amikor bepakoltam a témahétre, 8 pár zoknit raktam be, amit eléggé soknak találtam, de később rájöttem, hogy 18-at kellett volna betenni. Mivel nem volt fűtés (csak a tanárok házában, ami később megkapta a „melegház” nevet), minden nap 4 pár zoknit préseltünk magunkra. Ezzel csak az volt a baj, hogy a patakjárások során, ha belecsúsztál a vízbe és beázott a cipőd, az összes zokni mehetett a szennyesbe.

Egy átlagos napon ezt vesszük fel: zokni, nadrág, trikó, póló, pulcsi.

Egy természettudományos témahét alatti öltözék: zokni, zokni, zokni, zokni, nadrág, nadrág, nadrág, póló, póló, póló, póló, pulcsi, pulcsi, kabát.

A kép a korábbi 7.-es témahéten készült

Amúgy az sem volt kellemes, hogy télikabátban kellett beülnünk a jéghideg előadóterembe, ahol a két legfontosabb dolog az volt, hogy: a vizsga 75%-ára az lesz a megfelelő válasz, hogy „alpi hatás” és hogy Sopron Magyarország leghidegebb és legcsapadékosabb pontja.

Az utolsó napokban volt egy olyan program, hogy a csibe egyik tagjára hány különböző ruhaarabot tudunk ráapplikálni. Vicces volt nézni, ahogy a rikító-rózsaszínű szemüveges fiúra a nyolcadik kabátot erőszakoljuk rá.

A következő nagyobb program a túrázás volt, amit jobb, ha nem elemzek, mert még holnap este is itt ülnénk. A lényeg az, hogy 6 kilométert tettünk meg, állomásonként egy-egy kis zacskó gumicukorért. Az egyetlen baj csak az volt, hogy nem lehetett mindenhova ki-, be- illetve felmászni, különben beért volna minket a többi csibe.

Végül a mindent eldöntő vizsga. Az utolsó este, a túra után Vica bejött, és közölte, hogy nem feltétlenül csütörtökön, a hazaindulásunk előtti pillanatokban kell vizsgáznunk, hanem van lehetőségünk arra, hogy szerda este essünk túl rajta. Ismét egy szuperszonikus sebességű sprint az étterem ajtaján elhelyezett jelentkezési lapig, ami két perc alatt megtelt a lelkes vizsgázó hetedikes diákok neveivel.

Hármasával mentünk be vizsgázni, de még így is ijesztő látványt nyújtott a két rettegett termtud. tanár, Nádori és Marsi tanár úr. A meghökkentő első benyomás ellenére voltak igen egyszerű kérdések is, például: „Fejezd be a Póni történetét!”

Ez egy póni története, kicsi póni története…

Vagy: „Mi volt tegnap este a vacsora?”

Van egy konkrét példa, ami szerintem annyira jellemző az AKG-s oktatására:

– Mikor volt a nagy európai piknik? – kérdezte lelkesen Nádori tanár úr.

A diák csak néz, nem tudja a választ. Marsi tanár úr egyszer csak megszólal:

– Hé, szerintem nem tudja.

– Lehet. Várjatok csak, átfogalmazom: mikor volt a páneurópai piknik?

A diák meg persze sikeresen átment a vizsgán.

A tábor végén, amikor Nádori tanár úr elköszönt, és lezárta a hetet, ez volt a hozzánk intézett utolsó mondata: „Tudom, hogy hallottátok a nagyobbaktól, hogy milyen szörnyű ez a témahét, és arra szeretnélek kérni titeket…” – ilyenkor az ember azt várná, hogy azt mondja, hogy ezt a hírt legalább mi ne terjesszük, de ehelyett ezt hallottuk: „hogy adjátok tovább a leendő hetedikeseknek!” Ez persze nagy sikert aratott köreinkben.

Röviden talán ennyi az első természettudományos terepgyakorlat leírása. Bár még az utolsó percekben is majdnem belevágódtam fejjel a patakba, ez az öt nap nagyon szép emlékként marad meg bennem.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)
fotók: Titz Liza, Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Interjú a példaképemmel, Zoób Katival

„Na, és mi leszel, ha nagy leszel?” Ettől a mondattól szinte mindegyik gyerek hátán végigszalad a hideg. Mert persze oviban még mindenki biztos volt benne, hogy tűzoltó lesz. De aztán? A gyerekeknek csak egy igen kicsi része tudja, hogy mi érdekli igazán, és mihez van tehetsége. Van, aki már kicsi korában rájön, van, aki nem. Ez így természetes.

Én az előbbi csoportba tartozom, ugyanis már egészen kicsi korom óta az az álmom, hogy divattervező legyek. Ezt pedig rengetegen nem tudják megérteni. Azt, hogy szeretek ruhákat rajzolni, és lehetőség szerint varrni is dolgokat. És hogy ez miért ilyen furcsa? Mert fiú vagyok. Menjek szépen jogi karra vagy legyek bokszoló. Hát nem. Nem leszek se bankár, se sportoló. Ez így jól hangzik. Magabiztos és erős. De amikor visszahallasz magadról pletykákat meg rosszindulatú véleményeket, elszomorodsz. Ilyenkor mindenkinek szüksége van egy barátra, egy szülőre, egy példaképre. Egy barátra, aki támogat, egy szülőre, aki vigasztal és egy példamutatóra, akinek tanulhatsz a hibáiból. Aki erőt ad. Egy olyan emberre, akiben valamilyen módon felfedezed saját magad.

Én pedig azok közé a szerencsések közé tartozom, akik találkoztak példaképükkel. A selyem útja divatbemutatón válthattam néhány szót kedvenc divattervezőmmel, Zoób Katival.

Először azt szeretném megkérdezni, hogy gyerekkorodban is divattervező szerettél volna lenni?

Nem, de amióta az eszemet tudom, mindig valamit szabok, varrok. De egyáltalán nem szertettem volna divattervező lenni. Tulajdonképpen nem is tudom, mi szerettem volna lenni.

Melyik kor divatja van rád a legnagyobb hatással?

Természetesen a mai kor divatja. A divatban az a fantasztikus, hogy az ember bemutathatja a múltról alkotott gondolatait. A divatnak az a lényege, hogy egy stílus szülessen, menjen ki a divatból, aztán megint szülessen, és megint menjen ki a divatból – és ez inspiráljon mindenkit. A divat egy csodálatos körforgás, és ez a kor, amiben mi most élünk, azért nagyon jó, mert nincsenek szigorú szabályok, nem kötelező egy logikával gondolkodni és öltözködni.

Van olyan példaképed vagy másik tervező, akinek a munkáiból inspirálódsz?

Nekem nagyon sok tervezőhöz van vonzódásom, de a legfontosabb számomra szakmailag Chan Frank Ferri. Ő egy építész volt, aki a Dior divatháznak is dolgozott. Egy csodálatos egyéni szabásvonalrendszert valósított meg, márpedig nekem a divat a szabásvonalakból áll. Amit ő képviselt, az a tiszta, klasszikus, ám mindig kicsit építészeti elemekre épülő stílus, az nagyon nagy kedvencem. De tudnék sorolni legalább ötvenet, akikben mindig találok valami olyat, ami nagyon érdekes.

De az a két fiatal tervező, akik ma itt bemutattak velünk együtt, ők is nagyon érdekesek, mert egy egészen más arculatát, felfogását mutatják be a kínai selyemnek. Egy nagyon vidám, színes és modern arculatát. Én pedig egy húsz éves divatvonalat hozok, és azt gondolom, hogy ez így tökéletes, mert inspiráljuk egymást.

Mit üzennél azoknak, akik divattervezők szeretnének lenni?

Azt, hogy ne csak rajzolni, hanem is varrni szeressenek, mert az a legjobb az egészben.

Nagy Domonkos (AKG, 7. évf.)
fotók: Nagy Domonkos, kattizoob.hu, pumpkin-paradise.com

Zoób Kati divattervező, építész, jelmeztervező és bábkészítő is. Divattervezőként a legelismertebb, több mint húsz éves karriert tudhat maga után. Kollekciói az egész világot bejárták már, Shanghaitól kezdve Párizson át Londonig. Elnyerte a Best Natural Fashion Awards Shanghait, és 2009-ben megválasztották a Magyar Kultúra Nagykövetének.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A válságstáb

A válságstáb egy viszonylag érdekes film. Nincs benne akció vagy akár nagyon komplex történet, viszont a film nagyon jól mutatja be egy választási kampány menetét. Nem hasonlít egy dokumentumfilmre, viszont sokat megtudhatunk belőle.

Jane (Sandra Bullock) egy visszavonult politikai tanácsadó. Egy békés napon meglátogatja őt két ember, akik elérik, hogy elfogadja a megbízását egy bolíviai elnökjelöltnek, Castillónak. Mikor Bolíviába érkezik, létrejön Castillo választási csapata. Jane eredetileg nem mutat túl sokat magából, folyamatosan egy oxigénpalackot kell magával cipelnie, mert a város nagyon magasan van, kevés a levegő. Egész nap fáradt, és nem segít semmit. Nagyon nehéz a feladata is, mivel Castillónak, mikor megérkezik, csak 8%-os támogatása van. Castillo pedig nem egy szimpatikus, nem egy mosolygós ember.

Jane rájön, hogy Castillót nem tudja megváltoztatni, ezért azt találja ki, hogy az emberek elvárásait változtatja meg. Ezt úgy éri el, hogy innentől kezdve mindig a válsághelyzetről fognak beszélni, és arról, hogy Castillo megmentené az embereket. Viszont a legesélyesebb elnökjelölt balján megjelenik Jane ősi ellensége, Pat Candy (Billy Bob Thornton). Innentől kezdve minden csak bonyolódik, és Castillo szavazóinak száma is növekszik.

Mindenkinek azt ajánlom, hogy nézze meg ezt a filmet, nem fogtok csalódni. Jó szórakozást!

Weiler Márk (AKG, 7. évf.)

A válságstáb (Our Brand is Crisis, 2015, 108’)
Rendezte: David Gordon Green
Szereplők: Sandra Bullock, Billy Bob Thornton, Joaquim de Almeida

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Túl a Maszat-hegyen

Mint azt sokan tudhatják, a Túl a Maszat-hegyen egy 2003-ban megjelent verses meseregény, amit Varró Dániel írt. Felmerülhet a kérdés, mégis, miért kerül szóba ez 2016-ban, hiszen ez már „lejárt lemez”. Erre viszonylag egyszerű a magyarázat: mivel idén készült a mű alapján egy remek előadás, ráadásul két AKG-s diák is szerepel benne (Boross Eszter és Németh Kristóf).

Mikor megtudtam, hogy egy osztálytársam játszik a darabban, egyből vettem rá jegyet – annak ellenére, hogy azt hittem, ez inkább gyerekeknek szóló előadás. Még akkor sem oszlottak el a kételyeim ezzel kapcsolatban, mikor Kristóf biztosított arról, hogy ez mindenkinek szól, kicsiktől nagyokig. Végül természetesen elmentem megnézni a darabot Pomázra, a Teleki-Wattay Művészeti Iskolába. Bár kissé elszámoltam a dolgot, és nagyjából 15 perc késéssel érkeztem, még könnyen felvettem a történet fonalát.

Őszintén szólva, számomra kellemes csalódás volt az előadás. Remekül éreztem magam, és rengeteg pozitívumot véltem felfedezni. Először is, hogy apró gyerekektől kezdve felnőttekig voltak benne szereplők, és a nagy korkülönbségek ellenére is összehangoltan mozogtak a színpadon, minden fennakadás nélkül. Másrészt élő zenével kísérték végig a darabot, ami számomra meglepő volt, és abszolút megadta a jó hangulat alapját. A humorral bőkezűen bántak, és a színpad adottságait is jól használták fel.

Látszott, hogy sokat készültek az előadásokra, és hogy fontos számukra, hogy a lehető legjobbat adják a színpadon. Azt hiszem, ez sikerült is. Én nagyon élveztem, és az a fiú is, aki elkísért – annak ellenére, hogy ő az elején kijelentette, neki ez biztosan nem fog tetszeni. Szerencsére nemcsak egyszer mutatták be a darabot, talán lesz lehetősége az olvasóknak is elmenni rá. A jegy ára pedig csak ezer forint volt. Ajánlom mindenkinek a darabot, és abban is biztos vagyok, hogy ha más előadása is lesz ennek a formációnak, arra is érdemes elnézni.

Zsiros Eszter (9. évf.)
fotók: Németh László, Báthory Boglárka

Túl a Maszat-hegyen
Varró Dániel-Presser Gábor-Teslár Ákos mesejátéka
a Teleki-Wattay Művészeti Iskola növendékeinek előadásában
Rendezte: Simoncsics Zsófia


LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

„Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem egy jókedvű munkakör ez” – jubileumi interjú Ildivel

Hihetetlen, de Ildi (Zrinszky Ildikó) már több mint 20 éve van velünk az AKG büféjében. Ennek apropóján beszélgettünk vele egy viszonylag nyugis lyukasórában. Szóba kerültek a kezdetek, az Ildi tea titka, és Szafi, az unoka is. Hallhattunk iskolai sztorikról, és arról is, hogy jó pár évvel ezelőtt hogyan nem égett le az AKG.

Mesélj, milyen volt megérkezni az AKG-ba 20 évvel ezelőtt?

Azt kevesen tudják, hogy az én érkezésem nem volt annyira váratlan. Ugyanis, amikor megláttuk az újságban ezt a hirdetést, hogy iskolai büfé bérleti joga átadó, főleg azért jöttem ide nagyon szívesen, mert érettségi után itt dolgoztam. Képesítés nélküli napközis tanító néni voltam, Misi nénit is azóta ismerem. ’82-től ’84-ig dolgoztam itt, innen mentem szülni is, de ez az épület akkor még általános iskola volt. Úgy emlékszem, a hirdetésből ki sem derült, hogy közben középiskola lett – akkor mondták először, amikor beléptem az ajtón.

Az első büfé helyszíne nem itt, hanem a második emeleten volt, egy nagyon szűk kis folyosó végén. Ez egy kis levegőtlen lyuk volt, az első két évet ott szenvedtem végig. Utána az iskola csapata úgy döntött, hogy kerüljön le a büfé az ebédlőbe. Ezt, ami most itt van, ezt én ötlöttem ki, a saját költségemen. A színét is úgy választottuk, hogy passzoljon az ebédlőhöz. Úgyhogy így indult. Igazából itt lent lettem igazi AKG-s.

Miért, fönt nem annyira látogattak téged?

De, de, már oda is nagyon jöttek a gyerekek. Az elején bele kellett tanulnom, hiszen még sosem csináltam ilyet. De akkor még nem volt 6 osztályos az iskola. Annak az évnek a környékén vált azzá, amikor lejöttem. A kicsi gyerekekhez meg jobban megtalálom a hangot, a 13 évessel sokkal jobban ki tudom alakítani a közelebbi kapcsolatot, mint egy nagyszájú kamasszal. Valahogy a kisiskolásokkal lett ez az egész ilyen központi hely. Emlékszem, annak az évfolyamnak voltam először fent a tablóján. Azt már nem tudom, azóta fent vagyok-e mindegyiken, de jó páron biztos.

Mikor kezdődött el az, hogy beülnek hozzád az emberek?

Ó, az az elejétől. Mindig úgy van, hogy vannak a visszafogottabb gyerekek, meg vannak a nagyobb szájúak, akik már rögtön megjelennek. Én meg szeretek nyitott ajtónál dolgozni. Mondjuk, amikor van a két nagy roham, 10-kor meg ebédidőben, akkor azért bezárkózom, hiszen bosszantanak, meg útba vannak.

Amikor itt vannak, akkor kötetlenül beszélgetünk, mert érdekel, mi van velük, milyen a sorsuk. Persze, van, amikor fárasztanak, de azt is megoldom. A kis lógósokat pedig néha még órára is elzavarom. Több-kevesebb sikerrel, ki tudja. Bár úgy tűnik, vannak, akiknek sok lyukas órája van (nevet). Egy-kettő azért mondja, hogy nem azért jön, mert szeret, hanem azért, mert meleg van (bár szerintem ezt csak cukkolásból mondják).

Amikor a hetedikesek megérkeznek, mit vettél észre, ki az, akinek van bátorsága ide beesni hozzád? Tényleg csak a nagyszájúak jönnek?

Hetedikben többnyire kicsit meg vannak szeppenve. Mesélik, hogy nyitótáborban már sokszor szóba kerülök. Ha ide járó testvére van valakinek, akkor abszolút úgy jön, hogy már ismer. Remélem, hogy ez kicsit az én közvetlen kisugárzásomnak is köszönhető, annak, hogy rögtön ilyen anyáskodós szoktam lenni. Talán az is van mögötte, hogy anno, sok éven keresztül, minden áron pedagógus akartam lenni, csak olyan munkát tudtam magamnak elképzelni, aminek gyerekekhez van köze. Valamennyire ez sikerült, mert pedagógus ugyan nem lettem, de azért a gyerekek közelsége mégis a munkámhoz tartozik.

Figyelj, ha mufurc lennék, és nem lennék kedves, mosolygós – most persze magamat dicsérem, ami nem egy szép dolog –, akkor nem jönnének ide. Szerintem mindenki olyan a másikkal, ahogy a másik viselkedik vele. Tehát a közvetlen hangvétel mindig jó.

Az is hozzá tartozik a dologhoz, hogy nagyon sok gyerekkel – főleg, amikor már elballagtak – sulin kívül is van kapcsolatom. Nyaranta találkozunk, megiszunk egy kávét. Voltam már sörözni, banketten, kerti partin a nagyszülőknél. Ami pedig nagyon sokszor előfordult, hogy jönnek hozzám, a lakásomra is. Főztem már nekik, volt már egy-két buliszerű kajálás az Ildinél. Szóval baráti köröm is van már innen.

Olyan nyár pedig nincs, hogy én egy AKG-sal valahol ne találkozzak. Vagy a Balatonon vagy külföldön. Idén Isztambulban találkoztam valakivel. Rómába tartó gépen három AKG-s család, a londonin kettő. Szóval mi, AKG-sok, mindenhol ott vagyunk.

Hogyan találtad ki, hogy miket fogsz árulni a nekünk?

Nekem is vannak gyerekeim, meg körülnéztem sok iskola büfében. Ami szerintem hozzám fűződik, az az Ildi tea. Azt találtam ki 20 évvel ezelőtt, hogy legyen valami olyan, amit a gyerekek frissen isznak, és olcsó is legyen. (Mondjuk, arról elég híres vagyok, hogy akár egy évtizedig nem emelek árat, nem is tudom, hogy csinálom.)

Ez így adja magát, bár minden évben kell valami újdonság, hogy az érdeklődést fenntartsam. Nagyon sokszor pedig a gyerekek adják az ötletet. Például a tavaly szeptemberben „bemutatkozott” pirított hagymás hot-dog is ilyen. Végül is azt árulok, amire kereslet van.

Ezek szerint a tea már a kezdetek óta volt?

Már az első pillanattól. Főleg a hideg. Mert ugye a fiúknak nem lehet meleget adni, ha -20° van odakint, akkor is azt issza. Hangja az már nincs, bárhogy küzdök is vele, azt issza. A lányok hidegben pedig jobban vágynak a melegre, így van mindenféle. És sosem fogyhat el. Folyamatosan főzni kell – kitörne a pánik, ha valamiért nem lenne.

Volt már olyan, akinek elárultad a „titkos receptet”?

Szoktam hülyéskedni, hogy fú, majd ha leérettségiztetek, elárulom. De egyébként egyetlenegy titka van: nem szabad kispórolni belőle semmit. Nem egyszer jártam a műjégen, ahol valami ízetlen, cukros átlátszó semmit adnak. Nem! Bele kell tenni rendesen a citromot, a cukrot, nem sajnálni belőle semmit.

Persze volt, hogy egyszer-kétszer kihagytam belőle valamit véletlenül („vagy kolbász íze volt” – súgja oda egy éppen bent ücsörgő). Ja, igen, a kolbász íz, azt nem akartam elhinni. Aztán amikor a hatodik mondta, akkor megkóstoltam, és tényleg az volt neki. Véletlen betettem a felvágottat a teahűtőbe, attól volt, azóta figyelek, hogy ne csináljak ilyet.

Említetted a két csúcsidőszakot. Olyankor mit tudsz csinálni, amikor azt látod, hogy kint tulajdonképpen ölik egymást az emberek?

Akkor veszek egy nagy levegőt, hogy túléljem. Szokták mondani, hogy a tolakodókat ne szolgáljam ki. Van, amikor egyszerűen nem tudok erre is figyelni. Azok az időszakok szellemileg is megerőltetőek, hiszen egyszerre kell figyelnem 4-5 gyerekre.

Egyszer volt egy olyan, hogy azt hittem, itt most mindenkit megölök, vagy magamat szúrom hason. Lehúztam ezt az ablakot, kiszaladtam a suli elé és leültem a lépcsőn, a legnagyobb roham kellős közepén. Kábé negyven gyerek rohant utánam, hogy „Ildi mi a baj?”. Mondtam nekik, hogy két percet kérek, különben gyilkolok. Azóta nem volt ilyen, meg általában tudom is uralni a helyzetet.

Van valami nagyon emlékezetes munkahelyi „bakid” az elmúlt 20 évből?

Hát volt az, amikor felrobbantottam a mikrót. Beszélgettem az egyik tanárral, kicsit belemerültünk, aztán már csak a hatalmas durranást hallottuk. De hát tudod, csak az nem hibázik, aki otthon marad. Azért gyakran nem fordulnak elő ilyen esetek, bár az néha megtörténik, hogy szénné égetek egy melegszendvicset.

Egyetlenegyszer volt olyan, hogy hazamentem, és elalvás előtt az jutott eszembe, hogy én biztos nem kapcsoltam ki a melegszendvics sütőt. Gondoltam: „Úristen, leégetem az egész iskolát!” Hiába hívtam a portást, nem vette fel. Így éjfélkor kocsiba ültem, és bejöttem a büfébe. Naná, hogy ki volt kapcsolva!

Ami félelmetes élmény, hogy egyszer volt itt egy árvíz. Csőtörés volt a Miklós utcában. Hallottam, ahogy a konyhás nénik sikítanak, hogy jön be a víz. Itt állt vagy 10 fiú, és elüvöltöttem magam, hogy mindent azonnal fel a pultra. Két pillanat múlva már minden biztonságban volt. Fél perc múlva térdig érő vízben álltunk. Gyerekekről szóló sztori meg millió van. Abból könyvet írhatnék.

És van kedvenced közülük?

Volt egy kis Polskim, amikor idekerültem. Pár srác rohant le ide hozzám, hogy „Ildi, légy szíves, add kölcsön a kocsit, haza kell szaladnunk valamilyen könyvért, mert leharapja a tanár a fejünket, ha nem lesz itt”. Esküdöztek, hogy rohannak és jönnek vissza. Elég sokáig könyörögtek, mire ráálltam. Aznap teli tankkal jöttem iskolába, a nap végén pedig, amikor beültem a suli előtt, épphogy eljutottam az első benzinkútig. Utólag mesélték el, hogy igazából a Hajógyári szigeten a kézifékes megfordulást gyakorolták. Mikor ezt megtudtam, a negyedikig kergettem őket a partfissal. Tíz évvel ezután még valami találkozón poénkodtak is vele, hogy „na, Ildi, kocsikulcs?”

Ildi a Szubjektív címlapképén, 2011-ben

A legnagyobb sztorim pedig szerintem a következő volt. Ugye rengeteg gyereknek adok hitelt, amikor pedig még az elején voltam, akkor nem figyeltem arra, hogy a végzős diákok egy hónappal hamarabb végeznek, így nem is szabad őket felírni, mert előfordulhat, hogy soha többet nem látom az illetőt. Volt egy fiú, akivel nagyon-nagyon jóba voltam. Itt hagyott közel ezerforintnyi tartozást. Nyáron Balaton-átúszáson voltam, vártam a férjemet a parton, aki úszott. Kit látok ott, levegőt kapkodva kivánszorogni a vízből? Hát persze, hogy a srác volt. Nem hagyhattam ki a poént, mondtam neki, hogy az nem járja, hogy lelépsz az én ezer forintommal, szóval idáig eljöttem érte. Kapkodott levegő meg a pénztárcája után szegény. Egészen az utolsó mondatig kibírtam röhögés nélkül, ő meg elhitte, hogy valóban azért ültem kocsiba, hogy behajtsam a tartozást. Amit persze utána ki akart fizetni, de nem hagytam neki.

Mi a helyzet mostanában Szafival, az unokáddal?

Hát, ő nagyon jó fej, már ovis. Van neki egy szerelme, aki a minap adott neki egy puszit. Miatta akart hercegnő lenni a farsangon, azt mondta, hogy a pörgős szoknyájától biztos el fog ájulni a fiú. Amúgy meg hihetetlen dumája van. Mostanában nagyon sokat vigyázok rá, mert a mamája dolgozik. Mindig mond egy olyat, amin meglepődök. Például múltkor vettem neki egy filctoll készletet, ami nagyon le volt ragasztva, így nem tudtam kibontani. Mondom magamnak, hogy mi a túrónak rakják rá ezt a ragasztót. Szafi meg válaszolt rá: „Ez azéjt van nadi, hogy megnehezítsék az életedet.”

Szóval nagyon édes, bár ismeritek, mert sokat van itt. Emiatt AKG-s is akar lenni. Múltkor is mondta, hogy „Nadi én a világon az ATG-t szejetem a legjobban”. Mintha annyi iskolát ismerne…

El tudnád képzelni, hogy valaha abbahagyd itt a munkát?

Te, ezen már sokat gondolkoztam, meg sokan kérdezitek. Eddig nem is foglalkoztam ezzel, de mostanában néha eszembe jut. Úgy látom, hogy nem tudnám abbahagyni, szóval, ha szükség van rám, én sokáig tervezek még maradni. Legalább 10-15 évig. Bár akkor sem tudnám teljesen leadni, mondjuk, az egyik gyerekem idejöhetne, és én csak felügyelnék. De azért ehhez egészség is kell. Most leszek 54, remélem, 65-ig tudok maradni. Elvileg idősödök, de azért én fiatalosnak gondolom magam. Bár mindenki így gondolja magáról.

Nekem már a nyár is nagyon hosszú, július elején már jönnék vissza. No, nem a pénzért vagy a munkáért, hanem egyszerűen hiányzik a napi rutin, meg a hangulat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem egy jókedvű munkakör ez.

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)
fotók: Titz Liza

Korábbi interjúnk: Takács Iván Péter: „Nem tudok más munkát elképzelni” – interjú Zrinszky Ildikóval, az AKG büfé vezetőjével (Szubjektív, 2011. november)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nem az én stílusom – Cloverfield Lane 10

Egy hétvégén, nagyon fáradtan, kitaláltuk egy barátnőmmel, hogy elmegyünk moziba. Ennek nem lett volna semmi akadálya, azon kívül, hogy lényegében egyik film se érdekelt minket azok közül, amik a moziban mentek. Így legjobban – az előzetes alapján – még ez a film nyerte el a tetszésünket.

Szóval az előzetesen kívül lényegében semmi más információnk sem volt. Amit elárulhatok róla, anélkül, hogy lelőném a teljes sztorit, az az, hogy egy nőről szól, akit baleset ér, és egy pincében ébred fel, ahol egy férfi azt állítja neki, hogy eljött a világvége. Atomkatasztrófa, sőt, az űrlények is meg akarják szállni a Földet. Eleve nem túl bizalomgerjesztő a férfi, és a főhősünk, érthetően, el is gondolkozik azon, hogy most tényleg megmenekült-e vagy csak egyszerűen elrabolta egy pszichopata.

Nagyon sok szempontból a film a végére már teljesen élvezhetetlenné vált nekem. Nem fogok spoilerezni, ha elárulom, hogy tényleg űrlények szállták meg a Földet, és ezt egyszerűen megtudhattam volna, még azelőtt, hogy beültem a Moziba. Ugyanis ez nem az első rész volt, hanem a második. Az első rész pedig teljes egészében egy űrlénytámadásról szólt, mint azt (sajnos csak később) megtudtam. Eleve nem szeretem annyira az ilyen akció-sci-fi filmeket. Szerelmi szál pedig nincs nagyon benne, azon kívül, hogy egy szakítással indít a történet – de ez a szál utána elhal, mert talán belátták, hogy azt már lehetetlen lett volna belezsúfolni a filmbe.

Nem túl sok jó dolgot mondtam eddig a Cloverfield Lane 10-ről, de be kell látnom, hogy ebben én is ludas vagyok, hiszen eleve a műfaj sem a kedvencem. Viszont a film első fele még egész jó volt, csak a végére nem értettem, hogy mit keresek ott. Ajánlani őszintén nem annyira tudom, de biztos sok embernek tetszene, szóval, akinek még ezek után is van kedve megnézni, annak jó szórakozást.

Fodor Júlia (AKG, 9. évf.)

Cloverfield Lane 10 (10 Cloverfield Lane, 2016, 103’)
Rendezte: Dan Trachtenberg
Szereplők: Mary Elizabeth Winstead, John Goodman, Bradley Cooper

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Meg kell ismerni őket

A kilencedik évfolyam utolsó témahetének témája falukutatás volt. Ennek a témahétnek az a célja, hogy egy csoport tizenéves budapesti gimnazista megismerhesse egy teljesen más lehetőségekkel rendelkező közösség működését, a problémáit, megoldásait, valamint hogy tapasztalataik alapján használható visszajelzést szolgáltassanak az adott településnek.

A konkrét feladatunk egy minimum két oldalas beadandó volt, ami az általunk választott témakörben íródott. Ez nagy arányban beleszámított az etika jegyünkbe, valamint a részét képezte annak az összeállított, kinyomtatott és beköttetett dokumentumnak, amit visszaküldünk az adott csoport által kutatott település önkormányzatának.

Az évfolyamunk vegyes érzelmekkel indult neki a témahétnek, kicsit tartva attól, hogy mit várhatunk és tapasztalhatunk majd. Én kutatási témának az oktatást és nevelést választottam, így előmunkálatként egy kérdőívet állítottam össze ötödikes/hatodikos iskolások számára. Főként a településen élő gyerekek világába, érdeklődési körébe akartam bepillantást nyerni, így mikor megtudtam, hogy a mi etika csoportunk Szendrő várost kapta, ahol kutatnunk kell, már tudtam, hogy én az ott töltött két napot a szendrői Apáczai Csere János Általános Iskolában fogom tölteni.

Szendrő

Nagyon érdekes volt megtapasztalni egy olyan iskolai közeget, ahol a diákok 80-90%-a roma származású volt. Ezek a gyerekek alapvetően kevesebbet kaptak az élettől indulásképpen. Eleinte furcsán és gyanakodva méregettek minket, de nem kitaszítóan és bántóan. A kérdőívre adott válaszaik és pár rövid beszélgetés alapján azonban azt tapasztaltam, hogy a gyerekek értékrendje nem sok mindenben különbözik más helyen élő vagy nem roma gyerekekétől. Ebben nagy szerepe lehet az iskolának, hiszen amit ott tapasztaltam két nap alatt a tanárokkal, az igazgató úrral való beszélgetésekből, hogy ennek az iskolának nemcsak oktatói feladatokat kell ellátnia, hanem nagyobb mértékben nevelői feladatokat.

fotó: boon.hu

A gyerekek egy sok mindenben eltérő kultúrát hoznak sokszor magukkal otthonról, és pár dolgot le kell ebből vetkőzniük ahhoz, hogy egy olyan úton induljanak el, ami a hatékony oktatáshoz és a továbbtanuláshoz vezet. Az igazgató úr például a kiabálást, csúnyán beszélést, egymás szavába vágást nevezte meg példáknak. Legtöbbször az a baj – árulta el az igazgató –, hogy a gyerekeknél nincs meg a családi egység, a megfelelő családi légkör. Hogy nem ugyanazt jelentik ezek a szavak nekik, mint nekünk. Az iskolában elvárt egy magatartásforma, ami szinte teljesen különbözik attól, mint ami a gyerekeknek otthon megengedett. Mondhatni azt is, hogy kész tudathasadás ezt gyerekfejjel összeegyeztetni.

Az iskola

Az iskolában hihetetlenül jó volt a tanárok pozitív hozzáállását látni, azt, hogy szeretik, amit csinálnak, és a gyerekeknek is szeretnének segíteni. Különböző nemzetközi programokon (pl. Erasmus+) vesz részt az iskola, így a pedagógusok és pár diák is tud külföldi tapasztalatokat szerezni, megoldásokat tudnak megismerni, és azokat át tudják vinni az oktatásba. Ez a fajta nyitott hozzáállás szerintem a kulcsa a sikernek, így nagyon drukkolva és bizakodva hagytam ott az Apáczai Csere János iskolát.

Az iskola

Nagyon jó volt tapasztalni ezt a fajta hozzáállást nemcsak az iskolától és annak dolgozóitól, de az egész várostól is. A polgármester úr is hihetetlenül segítőkészen fogadta a csapatot, Szendrő összes lakója szintúgy.

Összefoglalva, az évfolyamunk szerintem olyan élményekkel lett gazdagabb, amik sokat adtak hozzá az érzelmi intelligenciánkhoz, és azon túl, hogy felnyitották a szemünket, gondolkodásra és segítségnyújtásra is késztetettek. A cikk írása közben merült fel bennem, hogy azzal, ha az országban esetleg több iskolában lenne ilyen kezdeményezés, nagyon sok problémára találhatnánk megoldást.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

Fotók: a szerző képei és boon.hu

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A kakukktojás – Aljas nyolcas, Tarantinótól

Nekem a filmek a kedvenceim. Nagyon sok filmet nézek, a Tarantino filmek nekem mégis kimaradtak. Viszont az Aljas nyolcas kapcsán a Tarantino filmekkel is megismerkedtem.

Az Aljas nyolcas egy westernfilm, elég újfajta megközelítésben. De nem egy laza, lövöldözős film, hanem egy kemény thriller. Egy lovaskocsi a vihar elől menekülve halad az utakon, amikor megpillantják Marquis Warren őrnagyot (Samuel L. Jackson), aki persze fel is kéredzkedik a kocsira. Itt John Ruth-tal (Kurt Russel), a hóhér becenevű fejvadásszal találkozik, aki Daisy Domergut (Jennifer Jason Leigh) szállítja magával, hogy bíróság elé állítsa. Útközben még találkoznak Chris Manix-szel (Walton Goggins) is, a seriffel. Kicsit később sikerül eljutniuk egy kocsmába, ahonnan ők nyolcan, a vihar miatt nem tudnak kimenni. Hamar kiderül, hogy minimum egy ember nem az, akinek kiadja magát, és azért jött, hogy Daisyt kiszabadítsa.

A film vége lesz csak igazán akciódús, addig a nagyon jó dialógusok, a képek és persze a színészek tartják fent az érdeklődést. Mindenkinek ajánlom ezt a filmet!

Weiler Márk (AKG, 7. évf.)

Aljas nyolcas (The Hateful Eight, 2015, 182’)
Rendezte: Quentin Tarantino
Szereplők: Samuel L. Jackson, Kurt Russell, Tim Roth

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Suli vagy nem suli? – Egy éves a dunaújvárosi Waldorf iskola

Túl sok tanulás, fáradt tanárok és diákok, tanácstalanság, aggódó szülők, nulla szabadidő. Kell ez nekünk? Mindennapjaink témája családokban, baráti társaságokban és persze a médiában is. A tanárok és a diákok hétköznapjait érintő és megnehezítő oktatási rendszer már az egész országot bekebelezte.

Családomban többen elszenvedői az oktatás mindennapi problémáinak, mivel pedagógusok, és sok barátom tanul az állami rendszer tanulójaként az „omladozó iskolákban”. Látom, hogy hogyan válnak tanulógéppé, izgulós, nem-alvós, szabadidővel nem rendelkező és kedvtelésével foglalkozni nem tudó diákokká.

Sokat gondolkodom azon, vajon milyen felnőtteket nevel ez az állami oktatási rendszer, ami maximális és többnyire tök felesleges lexikális tudást igényel a gyerekektől, és nem hagy igazi, szabad „gyerek-időt”, sőt, telepakolja a tanulókat a megfelelni akarás szorongásával.

Látókörömbe került egy már kicsi kortól használhatóbbnak és gyerek-kímélőbbnek látszó oktatási-nevelési színtér, ahol a gyereket embernek, nem pedig gépnek tekintik, ahol saját lelkiségét és erősségeit szem előtt tartva saját ütemében fejlesztik. És ahol anya kósza kérdésére: „Hogyan zajlik a testnevelés?”, a tanító néni a karjait széttárva mutatott az erdőre: „Nekünk ez a tornatermünk”. Szerintem a kicsiknek (is) sokkal fejlesztőbb a szabad, kötetlen játék, az ezen keresztül gyakorolt mindenféle mozgásforma, ami a játék és a szabadság örömével is fejleszti őket. Így bátrabbá, önkifejezőbbé, kommunikatívabbá, közvetlenebbé és szabadabbá válhatnak lelkileg, ami szerintem sokkal fontosabb, mint a töméntelen, feledésre ítélt tényanyag a fejükben. Hiszen így sokkal életrevalóbb és boldogabb emberré válhatnak.

Biztosan sokan kitaláltátok, hogy a Waldorf-pedagógiáról van szó, ahol a gyerekek rengeteget játszanak: játékokon, verseken, meséken, mozgásokon keresztül jutnak el a tudásig.

Ennek kapcsán kerestem fel Ladi Évát, aki harmadik gyermekének (okulva az előző kettő kapcsán szerzett tapasztalataiból) alapított egy vidéki városban óvodát, majd iskolát, melyek ebben a szellemiségben működnek. Neki tettem fel pár kérdést az alapítással kapcsolatban.

Tulajdonképpen honnan jött az ötlet, hogy megalapítsd a Waldorf-iskolát Dunaújvárosban?

2002-ben vettem észre egy hirdetést az egyik helyi lapban, hogy Waldorf-óvoda illetve iskola alapításához keresnek támogató szülőket. Jelentkeztem is erre a hirdetésre, így az akkori alapítvány alapításában részt is vettem. Sajnos akkor a politikai környezet nem olyan volt Dunaújvárosban, hogy létre tudjuk hozni ezt a Waldorf-intézményt. Aztán 2010-ben újra jött egy fellángolás városunkban, hogy mindenképpen Waldorf óvodát létesítsünk. 2011-ben végre sikerült megalapítanunk a várva-várt intézményt, és a legkisebb lányom, Lilla négy csodálatos évet tölthetett ott. Innentől már egyenes volt az út: hogyha megadatott ez a különleges óvoda, akkor járhasson Waldorf-iskolába is. Egyébként nem csak az lebegett a szemem előtt, hogy Lillának legyen egy jó helye, hanem ez a család és a város számára is egy nagyon fontos fejlődési út a mai napig.

Ladi Éva

Hogyan zajlottak a kezdetek?

Rengeteget tárgyaltunk a többi alapítóval, próbáltuk kitalálni, hogy hol legyen az iskola, hogy kik legyenek a tanárok, ezeken kívül előadásokat hallgattunk, az önkormányzathoz jártunk, épületet próbáltunk szerezni (vagy akár csak bérelni). Ez már így is soknak tűnik, de még ott voltak az egyéb problémák is: meg kellett felelni a hatóságoknak.

Az iskola épülete a birtokbavétel előtt

Apropó, problémák. Voltak nagyobb nehézségek az alapítás során?

Igen. Az első nehézség az első osztálytanító megtalálása volt. Nagyon keresett szakma lett a Waldorf-tanári állás Magyarországon, nagyon nehezen találtunk ilyen alapító-tanárt. Márpedig ha ez nem sikerül, akkor a Waldorf szövetség, mint az iskola létrehozásának első szűrője, nem adta volna meg a névhasználati engedélyt, enélkül pedig nem lehet Waldorf iskolát alapítani.

Egy másik nehézség az volt, hogy a szülők is kezdtek elégedetlenek lenni az állami rendszerrel szemben, ezért nagyon kellett sietnünk. Ez nem feltétlen rossz, mert alapjában ez a mozgatórugója az alapításnak. Mindig a szülők kezdeményezésének és összefogásának köszönhetően alapul Waldorf iskola vagy óvoda az adott településen. Nem tanárok, nem egy szervezet dönti el és mondja meg, hogy hol és mikor jöjjön létre, így minden nehézség ránk nehezül.

Egy ilyen iskola mennyiben más, mint egy hagyományos, állami fenntartású?

Talán a legfontosabb különbség az, hogy itt nemcsak az értelmi képességek fejlesztését tekintik célnak, hanem úgy fogalmaznak, hogy ez a „fej, a szív és a kéz iskolája”. Ez azt jelenti, hogy fejlesztik az intellektust (fej), de közben a művészetek által az érzelmi világot (szív) és az akaraterőt (kéz) – mozgásgyakorlatokon keresztül. Nagyon sok ritmikus rész van az oktatásban, például mozgáson keresztül tanulnak meg a gyerekek számolni. Egy másik fontos különbség az, hogy nem tantárgyak szerint van beosztva a gyerekek napja, hanem epochális oktatás van. Egyelőre még csak az első osztályról tudok mesélni, mert a kislányom, Lilla még csak elsős. Írás-olvasás, számolás valamint formarajz – ez a három fő epochájuk volt ebben az évben, ezek váltogatják egymást. Mindegyik epocha négy hétig tart. A fő-oktatás másfél órás a nap elején, amikor még jól forog a gyerekek agya. Ott szerepel az adott epocha, ami után még vannak szakórák is (két idegen nyelv és az euritmia, ami egy sajátos mozgásművészeti tantárgy), valamint van kézműves óra, festés óra. Ezeken is látszik, hogy nagyon nagy hangsúly van a művészeti oktatáson.

Az egy kicsit fura nekem, hogy egy elsős diák már két idegen nyelvet tanul.

Igen, nálunk franciát és angolt tanulnak a gyerekek. Az angolt egy Svédországban született, és ott is végzett fiatal tanító tanítja a gyerekeknek, aki Magyarországon él már hosszú ideje, így magyarul is tud valamit. A franciát is egy végzett Waldorf pedagógus tanítja, aki egyébként francia nyelvtanár végzettséget is szerzett.

Úgy tudom, hogy sok ember azt hiszi, hogy a Waldorf intézményekbe a valamilyen szinten problémás gyerekek járnak. Te mit gondolsz erről a dologról?

Valamennyi alapja biztosan van a dolognak. Azoknak az embereknek, akiknek a hagyományos iskolában problémájuk van az oktatással, azok próbálnak valami menekülőutat találni a gyereküknek, így ide hozzák őket. Egyébként az mindig az osztálytanító felelőssége, hogy csak annyi problémás gyereket vegyen föl, amennyit még elbír az az osztályközösség. A mi iskolánkba magatartászavarral rendelkező gyerekeket igen, de például értelmileg fogyatékos gyereket nem vehetünk föl. Ez nem Waldorf iskola-specifikus, de azt mondják, hogy a közösségnek körülbelül tíz százaléka az, amit még elviselnek az osztályban lévő gyerekek, és amit még tud kezelni egy tanító. Ha ez az arány átlépi a tíz százalékot, az rosszat tehet, akkor már nem lehet tanulni.

Van egy olyan mondás rátok, hogy „bárányokat képeznek a farkasokkal teli világban”. Ez pontosan mit takar?

Valószínűleg arra utal, hogy egyfajta burokban neveljük a gyerekeket, így nem szembesülnek a való világ farkastörvényeivel. Erre az a Waldorf pedagógia magyarázata, hogy erős fát kell nevelni, és ha ezt meg is tudjuk tenni még iskolás korban, akkor az ki fogja állni a „viharokat” a világban. Egyébként ez és a tapasztalat nagyon egybevág, mert azok a gyerekek, akik nálunk járták ki az általános iskolát (vagy akár a gimnáziumot is) azok talpraesettek, fesztelenek, mernek kérdezni, közvetlenek tudnak lenni, felnőttekkel is képesek kontaktust teremteni, tehát azt nem mondanám, hogy „bárányok lesznek”. Az viszont igaz, hogy nem a mai világ törvényei szerint nevelődnek a Waldorf iskola tanulói. Én azt gondolom, hogy ez inkább előny, mint hátrány, mert így sokkal magabiztosabb és ép lelkű felnőtteket nevelünk a gyerekekből.

Sok szülő azt a kérdést teszi fel magának, mielőtt beíratná a gyerekét a Waldorf iskolába, hogy le tud-e majd érettségizni, és be tud-e kerülni innen a gyereke egy egyetemre. Szerinted ez lehetséges?

Több Waldorf iskola van már az országban, ahol több mint tíz éve az érettségiig juttatják el a gyerekeket. És körülbelül ugyanolyan arányban jutnak be onnan is a felsőoktatásba, mint másik gimnáziumokból. Viszont nem méltányos összehasonlítani egy Waldorf iskola felvételi statisztikáját például az Eötvös vagy a Szent István Gimnázium felvételi statisztikájával, hiszen ezek elit gimnáziumok, ahová a nyolcadikos felvételi során nagyon erősen megszűrik a gyerekeket, hogy csak a legjobb képességűek kerüljenek oda. Nyilván ott sokkal jobb statisztikát lehet a kimenetre biztosítani. A Waldorf iskolákban kell egy felvételi beszélgetés ahhoz, tovább tudj menni az általános iskolából a Waldorf gimnáziumba, és nem azokat a képességeket nézik, amiket mondjuk egy hagyományos nyolcadikos felvételi során néznek, így nem lehet összehasonlítani a kétfajta gimnáziumot. Nemrég volt egy előadás az iskolában, ahol a Regionális Waldorf Gimnázium egyik matematikatanára azt mondta, hogy a húsz gyerekből, akik tavaly érettségizek náluk, csak három nem ment tovább felsőoktatási intézménybe, a többiek mind főiskolán és egyetemen tanulnak tovább. És körülbelül ugyanez az arány minden másik Waldorf gimnáziumban.

Ladi Éva, anyuka és Waldorf alapító

Milyen egy tanuló napja egy Waldorf iskolában?

Nagyon vidám. Az iskola nyolckor kezdődik, negyed kilenckor tudnak lepakolni és felkészülni a gyereket a tanításra, utána körbeállnak, és elmondanak egy fohászt, amivel önmagukat köszöntik. Utána zajlik másfél órán keresztül a főoktatás, amiben van ritmikus rész (például egy körjáték), és van benne hagyományos munka, amikor a füzetbe dolgoznak. A füzet nem a megszokott, vonalas füzet, hanem A4-es méretű, sima, úgynevezett epochafüzet. Ezután a másfél óra után van egy nagy szünet, amikor reggeliznek, kifújják magukat, és kimennek játszani az udvarra. A szünet után jönnek a szakórák, amik fél egyig tartanak az első osztályban. Utána ebéd, majd napközi, tele játékkal. Nyilván a magasabb évfolyamokon ez nem végződik ilyen hamar.

Kapnak a gyerekek házi feladatot?

Hát, előfordult már... kétszer. De egyébként nem. Elég nekik az, amit az iskolában tanulnak.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)

Fotók: dunaujvarosiwaldorf.hu, dunaujvaros.com

Hogyan jött létre a legelső Waldorf intézmény

A XX. század elején Rudolf Steiner, aki egy nagyon nagy tudású gondolkodó volt, házi tanítóként dolgozott a Waldorf Astoria cigarettagyár tulajdonosának gyerekeinél. A gyerekeket megfigyelve alakította ki a gyerekek fejlődését figyelembe vevő pedagógiai rendszerét. A gyár tulajdonosa anyagi támogatást adott neki arra, hogy a Waldorf-gyár dolgozóinak gyerekeit a Rudolf Steiner által kiképzett pedagógusok tanítsák, így a gyár tulajdonosa hozzájárult a munkásainak és családjainak jólétéhez. Így alakult az első Waldorf iskola. A legtöbb egyébként Németországban van, de rengeteg van Ausztriában, Magyarországon, valamint az északi államokban is. Népesség-arányosan Magyarországon van az egyik legtöbb intézmény. (Ladi Éva)


LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Gazsi

Gáspár vagyok. Az AKG nyula. De újabb gazdáim szerint lehetek Gazsi is vagy Szalma. Ugyanis imádom a szalmát!

De jó is, hogy elköltözött a suli minden kétlábúja, így én is szanatóriumba mehettem. Azt, hogy mi minden fenséges dolog létezik még egy magamfajta teremtmény számára, nem olyan régen tudhattam csak meg. Istenem! Répa! Alma! Paprika! Eleinte ugyan azt sem tudtam, hogy ezeket eszik-e vagy isszák – főleg azt nem, hogy egyáltalán léteznek. De merészségem (na és a „szanatórium” konyhája) segítségével rá kellett jönnöm, hogy isteniek. És minden bizonnyal pont a nyulaknak találták fel őket.

A „szanatórium” felé rettentően izgatott állapotban zötykölődtem egy autó hátsó ülésére benyomorgatott – amúgy is rég romlásnak indult – ketrecemben, és nem állíthatom, hogy az első órák nem voltak rém ijesztőek és furcsák. Azt sem tudtam, hová csöppentem. De napok múltán olyan gondolataim is támadtak, hogy talán nem kerültem máshova, mint a Kánaánba.

Képzeljétek! Szaladgálhatok! Ugrálhatok! Sőt, még olyat is játszom magammal, mintha egy kopóhad kergetne – irányt változtatva, popsimat oldalra dobva, szempillantás alatt változtatok koordinátáimon. Szerintem ez tök cuki lehet, mert a kétlábú szanatóriumőrök mindig mulatnak ezen.

Nem is hittem, hogy lehet szaladni, ugrálni… – lehet, hogy igazából pont ezért vannak a lábaim? És nem is korcsosult el kettő belőlük, mind a négy rendelkezésemre áll.

Szóval, nagyon jól érzem magam!

Most, amikor ezt elmesélem nektek, egy virágos szőnyegen játszom a szabadságommal. Igaz, csupán hímzettek a virágok (kipróbáltam, nem igaziak. Próbáltam kikaparni, és meg is kóstoltam) – tehát a mező nyomába még nem ér fel, de így is isteni! És képzeljétek, még a friss, igazi levegőt is érzem közben. Egy hatalmas teraszajtón át nagyokat szippanthatok belőle, s közben beszélgetek a madarakkal. Nem is ismertem még őket eddig.

És még valami: láttam egy óriást. Neki is négy lába van. Lehet, hogy Sárkány vagy valami hasonló, de biztosra vettem, hogy csakis arra vár, hogy nyulat vacsorázzon. De tévedtem. Lehet, hogy léteznek jó sárkányok is? Csak nézett rám, szimatolt maszatos orrával, aztán elsomfordált. Úgy hallottam, Marci a neve. Lehet, hogy ilyen egy kutya?

Ja, és szomszédom is van ám. Egy teknős. Nem lehet vele kommunikálni, magának való alak. Fő, hogy megkapja a napi halacskáját, aztán egész nap a barlangjában kuksol. Élvezi a saját társaságát. Unalmas egy fazon. De én nem unatkozom!

Amikor a szanatóriumi gondozók közül bárki elmegy mellettem, megsimogat, beszélget velem. Még a tápomat is mindig pótolják, ha kicsemegéztem már belőle a finomabb falatokat.

Tegnap még társasjátékoztam is! Csak bábukat kellett tologatni egy táblán. Az én feladatom az volt, hogy néha rendet tegyek a játékterületen.

Szóval, kedves AKG! Jó „otthon”, az AKG-ban, de nem hiszem, hogy szívesen engedném el a mennyei mannákat ezután magamtól: a répát, az almát, a paprikát, a mindig friss szalmát, és néha azt, hogy érezhessem, hogy nem egy szobor vagyok csupán, hanem egy igazán ügyesen mozgó kis fickó.

Ja, és rengeteget iszom. Remélem, nem baj. Nem vágyom kólára, jeges teára… – de jó, ha van mindig friss vizem. Egy állatkirály állítólag még manikűrözni is fog engem, ezután kicsinosítva mehetek majd vissza a suliba… hozzátok.

Szeretném, ha figyelnétek rám! Én szeretlek benneteket!

Gazsi (Gáspár, Szalma)

Titz Liza (AKG, 7. évf. )

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Vegán Tavaszi Fesztivál

Nyár elején került megrendezésre a 2016-os Vegán Tavaszi Fesztivál az Anker’tben. Én is hivatalos voltam rá, egyértelmű volt számomra, hogy ott a helyem, csak hát a kérdés az volt, hogy mégis, kit vigyek magammal. Előbb-utóbb találtam is olyan embert, aki a kedvemért elkísért. Tehát aznap délelőtt meg is látogattuk a helyet, ahol rengeteg ember, stand és áru fogadott minket.

Nőiesen, „gyorsan” végigmentem, szemügyre vettem a kihelyezett termékek kavalkádját, és kiválasztottam néhány, számomra elengedhetetlenül fontos dolgot, mint például: vegán tejszínhab (ami egyébként elképesztően finom), búzakolbász vagy szejtános gyros tál. Lehet, sőt valószínű, hogy ezek a dolgok a legtöbb olvasónak nem jelentenek túl sokat, de én csak azt tudom mondani, hogy egy próbát mindenképpen megérnek. Hiszen ezek az ételek finomak és laktatóak is, amellett, hogy egészségesek.

A rengeteg stand között volt egyébként Eszterkrém és Lush is, tehát nem csak ételeket lehetett venni, hanem akár kozmetikumokat is.

Több előadás is szólt arról, hogy mi a lényege a vegán életmódnak, vagy egyáltalán, hogyan lehet ezt a gondolkodást beépíteni a mindennapjainkba. Remek előadók voltak, és érdekes témákat dolgoztak fel egy-egy 30-35 perces előadás során.

Emellett workshopok is voltak, konfliktuskezelésről és egyebekről. A közönség tagjai aktívan vettek részt ezeken, jó volt a hangulat. Ez a program tulajdonképpen nem kizárólag a vegetáriánusok és vegánok számára volt megszervezve, hanem azok számára is, akiket akár egy kicsit is érdekel a dolog, és szeretnének többet megtudni erről. És bár sajnos mi nem tudtunk ott lenni sokáig, de nagyon megérte elmenni.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)

fotók: Vegán Állatvédelem oldala, Csíkos István

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az új Catfish album

Nem tudom, pontosan hány napja, de 70 biztosan. Azóta várom minden nap, egyre nagyobb és nagyobb lelkesedéssel a Catfish and the Bottlemen (CATB) új lemezét. A közelmúlt egyik napjának reggelén, amikor felébredtem, egyből kipattant a szemem, és nyúltam a telefonom után. Letöltöttem az albumot, ami a The Ride címet viseli, és őszinte boldogsággal feküdtem az ágyban egy órán keresztül. Lehet, hogy a termtud. órán majdnem meghaltam a fáradtságtól, és egy kávéba is került, hogy ébren legyek, de megérte hajnali öt órakor felkelni.

De hogy mi is a CATB? Egy brit zenekar, aminek ez a második albuma. Tagjai mind fiatal fiúk, nagyon angolok, de egyáltalán nem sorolhatóak a fiúbanda kategóriába. Az énekes, Ryan Evan McCann (Van) alapította a bandát, a  tagok viszont sokat cserélődtek 2007 óta. Első lemezük, a The Balcony 2014-ben jelent meg (ez előtt volt még egy albumra való számuk, de ezek a dalok csak YouTube-on találhatóak meg). A legsikeresebb számuk egyértelműen a Cocoon. Mióta követem őket az összes lehetséges közösségi oldalon, rájöttem, hogy a követőik száma meglehetősen kevés, ahhoz képest, hogy a koncertjeiken nagyon sokan vannak. De aki szereti őket, az nagyon hamar  fanná válik ­– engem is elért ez a kór. És talán ez így jó is. Van egy viszonylag kis közösség, akik kívülről fújják az összes dalt, like-olják a posztokat, együtt nevetnek vagy sírnak a Vine-okon, amiket készítenek, és mindannyian rajonganak valamelyik tagért.

És ha már megszerettem ezt a zenekart, elmondom, hogy miért. Valami oknál fogva nekem mindig azok a zenekarok voltak a kedvenceim, amik igazi hangszerekkel játszanak, és természetes az egész. Ez pedig nagyon CATB. Egy interjúban megkérdezték Vantől, hogy hogyan zajlottak a stúdiófelvételek. Bevallotta, hogy egyáltalán nem ért ehhez, neki az élő zene, a koncert az, amiért imádja csinálni az egészet. A koncertjeik is egyszerűek, játszanak, nincsenek különleges effektek vagy ilyesmik, a tömeg viszont sokkal jobban megőrül, mint egy Avicii koncerten.

Sok angol vagy amerikai sem érti, hogy Van mit énekel. Hát még én. Amikor megnézem a dalszövegeket, elámulok, hogy ezeknek a daloknak van értelme is. Sok közülük szerelmes, sőt, majdnem mindegyik az. És nagyon szépek, versnek is elmennének. Viszont van egy nagy probléma, a legközelebbi koncert is Angliában lesz. Hiába imádkoztam, hogy jöjjeneka  Szigetre. Mindegy, talán majd jövőre.

Ha valakinek sikerült felkeltenem az érdeklődését, a régi albumról feltétlenül hallgassa meg a Hourglasst. A Bosszúálló rajongóknak biztosan tetszeni fog a videoklip. A most megjelent The Ride-ról pedig… Nehéz a választás, de akkor olyanokat mondok, amik a YouTube-on is megtalálhatóak: Seven és Twice. Az akusztikus verziók szívszaggatóan szépek.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Christina emlékére

Christina Grimmie egykori YouTube sztár, majd Voice döntős, az Orlandóban tartott koncertjén áldozata lett egy fegyveres gyilkosságnak.

Christina hat éve kezdte meg YouTube-os karrierjét. Énekes videókat töltött fel, melyek viszonylag hamar népszerűek lettek az énekesnő egyedi és erős hangja miatt. 2014-ben, a Voice nevezetű amerikai énekes tehetségkutató versenyen harmadik helyezést ért el. Onnantól kezdve sztár lett, de a YouTube csatornáját se hanyagolta el.

Sok-sok rajongót szerzett szerte a világon, több turné során látogatta meg őket. Tegnap Orlandóban volt fellépése. A koncerten több ezer ember jelent meg, és hallgatta végig Christina utolsó koncertjét. A fellépés utáni dedikálásnál egy férfi odasétált hozzá, és fegyverrel meglőtte. Christina testvére leteperte a földre a támadót, de mielőtt el tudták volna venni a férfitól a fegyvert, az megölte magát is egy lövéssel. Az énekest azonnal az Orlandói korházba szállították, de már nem lehetett megmenteni.

Utolsó személyes bejegyzése: végzetes koncertjére invitálja a közönséget

Tegnap a világ kevesebb lett egy kedves és ártatlan lélekkel. 22 évesen kellett elmennie, annak ellenére, hogy mennyi minden volt még előtte az életben.

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Bogyó és Babóca: a probléma

Az AKG-ban sok színjátszó üzemel, ezek közé tartozik az AlfaBétaGamma (7.) évfolyam társulata is. Miután a karácsonyi darabunk ­– valljuk be – nagy sikert aratott, úgy döntöttünk, újabb művel állunk elő év végén, a Bogyó és Babócával.

Sokan feltehetik most a kérdést: miért pont ezt? Aki bármilyen színjátszónak a tagja, tudhatja, hogy minden darab egy ötleten alapul. Egyszer mi is egy ilyen ötletelésen ültünk. Néhányan, szimplán jópofaságból, hülyeségeket böktek ki. Minden ilyenen továbbsiklottunk, de a Bogyó és Babócánál sikerült leragadnunk, és annyit beszéltünk róla, hogy egy idő után jó ötletnek tűnt. És a megérzésünk nem csalt. Sikerült csupán fél év alatt összetákolnunk egy humoros színházi produkciót.

A színdarab egy amatőr színjátszótársulatról szól, akik mindent megtesznek, hogy a csúcsra kerüljenek – de hiába. Egyedül a rendező hiszi, hogy az ő színháza még elérhet valamit. Ezért úgy gondolja, elindulnak egy pályázaton egy saját jelenettel. Sajnos a pályázati téma adott, a Bogyó és Babóca – ebből kell kihozni a legtöbbet. A társulat minden tagja próbálja belevinni saját stílusát a darabba, így néha nézeteltérések és problémák is kerülnek.

Ha úgy gondolod, hogy már túl felnőtt vagy ahhoz, hogy egy ilyenen részt vegyél, hidd el: épp eléggé gyerek vagy, hogy megnézd, és állva tapsolj a nagy csattanón. Szóval gyere el az AlfaBétaGamma színjátszó előadására, június 1-én 13:30-kor vagy 18:00-ra a Színházterembe.

Kovács Emma (AKG, 7. évf.)

Bogyó és Babóca: a probléma (az AKG 7. évfolyamos színjátszókörének előadása a Projekthéten)
2016. június 1. 13:30 és 18:00

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A cicák Moszkvában

Miután az AKG francia színjátszó csapata megnyerte a 2015-ös pécsi FTLF-t (Festival de Théâtre Lycéen Francophone, vagyis a Gimnáziumi Francia Nyelvű Színjátszók Fesztiválját), Magyarországot képviselhettük a 2016-os moszkvai Fesztiválok Fesztiválján (FDF). Élménybeszámoló következik arról, hogyan érezte magát a Macskanyelv előadás csapata az orosz fővárosban.

Budapesten, a reptéren állva azon gondolkoztam, hogy miért van az, hogy én még soha nem utaztam napközben sehova. Azok a gépek, amiken én rajta vagyok, mindig hajnalban indulnak. A többiek arcáról nagyjából hasonló gondolatokat lehetett leolvasni, még szerencse, hogy a repülőútba még belefért egy kis szundi.

Miután leszálltunk, és több-kevesebb idő alatt mindenkinek sikerült átjutnia az orosz útlevél-ellenőrzésen, az orosz iskola két diákja fogadott minket, George és Dascha. Ők ketten voltak a mi őrző-védő-terelőink az egész ötnapos kinttartózkodásunk alatt. Mint később kiderült, munkájukat annyira komolyan vették, hogy (kis túlzással) pisilni sem engedtek el minket egyedül. Ez – habár ezt valamilyen furcsán kedves módon csinálták – az együtt töltött idő végére már kezdett kicsit zavaróvá válni.

Moszkva egy fura hely. Minden hatalmas, az emberek simán neked jönnek, a történelem mindenhonnan visszaköszön, és még olvasási készségedet is teljesen elveszted, köszönhetően a cirill betűknek. Nincsenek kertes házak, csakis minimum tízemeletes hatalmas panel-felhőkarcolók. A távolságok is óriásiak: az még talán nem is lenne meglepő, hogy a reptér-szállás távolságot majdnem annyi idő alatt tettük meg, mint a Budapest-Moszkvát, de az már annál inkább, hogy a metró 5-10 percet megy két megálló között. (Ami pedig elképesztően bizarr, hogy ugyanolyan metrókocsikkal utazhatsz Moszkvában, mint a hármas metró vonalán, itthon.)

Azt gondoltuk, hogy ahol lakunk, az Moszkva külvárosa. Mint később kiderült, a kollégium gyakorlati értelemben még a belvárosban volt, bár így is körülbelül egy óránkat vette igénybe, míg eljutottunk a Kremlig. Amúgy a szállás maga egy igen bizarr hely volt. Tele volt zsúfolva életnagyságú műanyag állatokkal, amiket művirágok és egy beltéri műtó környezetében helyeztek el. A kertbe belépve két jávorszarvas fogadott, majd kicsit tovább menve egy komplett állatfarm. Az aulában egy medve ágaskodott, a recepció előtt pedig egy halastó, békákkal és hattyúkkal. A kajáról meg inkább ne is beszéljünk...

A fesztivál nagyon jó hangulatban telt. Tizenkét ország vett részt rajta, és amellett, hogy minden csapat előadását megnéztük, rengeteg programon vettünk részt. Délelőtt workshopokon tanulhattunk színjátszással foglalkozó szakemberektől (én egy oroszul éneklős és egy bohóc mini-tanfolyamon voltam), esténként pedig a nemzetközi diákprogramok elmaradhatatlan nemzetközi estjétől kezdve az improvizációs estig mindenfélét szerveztek nekünk vendéglátóink. Ezek közül kiemelkedett az az este, amikor kis csoportokban egy-egy orosz családhoz mentünk el vacsorázni. Beszélgettünk vagy várost néztünk a minket egy estére örökbefogadó családunkkal, majd jól megtömhettük a pocakunkat, ami igazság szerint mindenkire ráfért.

Bebizonyítottuk, hogy a magyarok milyen kreatívak tudnak lenni. Ott helyben jöttünk rá ugyanis, hogy a Nemzetközi estre bizony nem sok magyar ételt hoztunk magunkkal, így hát a helyi kisboltban összeszedtük, amit tudtunk, és a könyökünk, a darabban szereplő buzogányunk és egy sörösüveg aljának segítségével alkottunk egy kókuszgolyóhoz hasonlító édességet (csak azért hasonlítót, mert kókuszt természetesen nem lehetett kapni a kisboltban, így a maradék keksz törmelékéhez kellett folyamodnunk, amikor hempergettünk.) Aztán azt mondtuk rá, hogy a magyarok ezt eszik. Bocsi magyarok.

Az előadásunk is igazán jól sikerült, habár volt egy-két – utólag visszatekintve vicces, akkor nagyon nem annak tűnő – bakink, de szerencsére ezt a közönség nem vette észre. Ami igazán fura volt, hogy odakint nem akkor nevettek a darabon, amit itthon megszoktunk. Így néha igazán kemény munkánkba került, hogy a nevetés kiváltotta meglepetést leplezzük az arcunkon. És habár nagyon furcsa volt belegondolni, hogy a Macskanyelvet utoljára játszottuk, nagyon jó érzés volt meghajolni a nemzetközi közönség előtt (na meg persze nyávogni egyet.)

Az biztos, hogy rengeteg jó és különleges élménnyel tértünk vissza. A reptérről pedig mindenki gyorsan szaladt haza, hogy végre kajálhasson egy nagyot. Köszönhetően a „remek” időjárásnak és a korlátozott étkezésnek, a többségünk persze jól lebetegedett, de pár nap alatt kihevertük a „Moszkva-kórságot”, és így már újra színpadra állhatunk az ez évi darabunkkal, a Platée-val – május 26-án, a Francia Intézetben, illetve 30-án, az AKG-ban.

Miaú!

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)
fotók: Puskás Annamária, Sofia Bonaccorso

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Batman Superman ellen: a nagy csalódás

Körülbelül egy hete tervezgettünk egy pár barátommal, hogy meg kéne nézni ezt a viszonylag jónak tűnő új szuperhős filmet. Szóval egy napos hétfő délutánon elindultunk a Mammutba, hogy ott csodáljuk meg e művet, de nem is akárhogyan: 3 dimenzióban. A jegynek borsos ára volt (kb. 2000 forint), bár ez tartalmazta a szemüveg árát is. A film előtt még kiéltük játékfüggőségünket egy közeli videojáték boltban, majd beültünk a filmre. Nagy meglepetésünkre csak két korunkbeli srác ült be velünk együtt. Ez nem jelentett mást, mint hogy akárhova ülhettünk, és végigdumálhattuk a filmet.

A film úgy kezdődött, hogy Batman (Ben Affleck) és Superman (Henry Cavill) kanharcot vívtak Gothman Cityben és környékén. Az számomra nem derült ki, hogy miért, de lehet, hogy bennem van a hiba. A harcba becsatlakozott egy gonosztevő, Lex Luthor (Jesse Eisenberg), aki mellesleg a kedvenc színészem, és ebben a filmben sem kellett csalódnom benne. Közben megjelennek még nők is, óriási dekoltázzsal ellátott ruhákban. Ha már a színészi teljesítményük miatt nem, legalább emiatt figyeljünk fel rájuk. A film vége felé Lex kiszabadít valami nagy szörnyet, ami Superman világából jött, és azok, akik eddig egymás ellen harcoltak, most összefogva győzik le a gonoszt. Kicsit sem sablon…

Mivel filmkritikus nem vagyok, ezért a filmről szakmai véleményt mondani nem tudok. De azt elmondhatom, hogy mekkorát csalódtam a filmben. Először is, nagyon hosszú volt. Tudom, ez a mostani filmeknél már szinte elvárás. Tele volt olyan részekkel, amik simán landolhattak volna a kukában. Másodszor, számomra teljesen érthetetlen volt a történet. Összevissza ment minden, néha még azt sem tudtam, most melyik a fő szál, és melyik csak mellékes színezés.

Jobban belegondolva, a menő robbanásokon és harci jeleneteken kívül semmi olyat nem tudok felsorakoztatni a film mellett, amiben jó lett volna. A karaktereknek semmi egyénisége nem volt, kivéve Lex-et – bár lehet, hogy egy kicsit elfogult vagyok a kedvencem irányába.

És hogy kinek ajánlom a filmet? Mindenkinek, aki szereti… Nem, inkább így mondom: senkinek nem ajánlom, aki jó szuperhős filmre vágyik, esetleg zseniális 3D élményre vagy egy pörgős akciófilmre. Azoknak nagyon, akiknek van felesleges 2000 ezer forintjuk a 3D „élményre” ami mellesleg szörnyű volt.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

Batman Superman ellen - Az igazság hajnala
(Batman v Superman: Dawn of Justice, 2016, 151')
Rendezte: Zack Snyder
Szereplők: Gal Gadot, Ben Affleck, Henry Cavill, Jesse Eisenberg

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Féljünk a menekültektől?

Zsohár Zsuzsannával, a Migration Aid szóvivőjével a Szerecsen bisztróban még decemberben találkoztam. A beszélgetés lehengerlő volt és elgondolkodtató – főleg egy 14 és fél évesnek. Amikor felkészültem az interjúra, és olvastam az utóbbi év híreit, hihetetlennek tűnt számomra az a sok munka, amit Zsohár Zsuzsanna végzett. De kicsoda is ő? Elsősorban egy háromgyermekes anyuka, aki amúgy menekülő emberek és gyerekek segítésének szenteli szinte minden idejét. Menekültügyben sajtófelelősként őt érhette a legtöbb támadás. Télen még Leszboszon volt adományt osztani, és mint később kiderült, kihúzni az emberét a csónakból. Mikor leültünk, a telefonján írt, és néha a füléhez emelte.

„Az emberem most volt a szolgálatnál, és lehet, hogy kap egy szobát valahol. Most a katolikus templom közösségi termében alszik, már egy hete. Villanyt szerel a templomban… ő ilyen. A telefonja megfürdött az Égei-tengerben, amikor átjött, mert elsüllyedt a csónakjuk. Azóta chateleni nem tud, csak hangüzenetet küldeni, ezért van az, hogy néha így hallgatózok, mit is mond.”

Jogosan merülhet fel az a kérdés, miért ületem le beszélgetni Zsohár Zsuzsannával. Nyilván a menekültkérdés miatt. Az iskolában is volt szó már róla, és a barátnőkkel is beszédtémává vált, mint egy félelmetes, nyomasztó felhő a fejünk felett. Valahogy mindig úgy éreztem, soha nem tudunk semmit se biztosan, és néha kezdett kiismerhetetlenné és nyomasztóvá válni az egész. A felnőttek, akik ugyanolyan tanácstalanul álltak sokszor a témához, ők se tudtak semmit se biztosan állítani. Ezért kicsit úgy érzem, minden diák nevében fordultam hozzá, hogy többet tudjak meg. Egyáltalán, érint engem ez az egész?

Mit jelent számunkra a bevándorlás?

– A te szemszögedből, mint magyar középiskolásnak, egész konkrétan annyit jelent, hogy ha külföldre mész, akkor találkozhatsz a Közel-keletről elindult emberekkel. Ha Görögországba mész, bizonyos részeken nagyon-nagyon sok mentőmellényt fogsz találni a parton. Ennyit jelenthet.

Mutat képeket a telefonjáról. Törökországi kikötő, sok menekült egy csoportban áll. A rendőrök hozták őket vissza, mert elsüllyedt a csónakjuk.

– Ha szerencséjük van, még török területen süllyednek el, és visszahozzák őket a török parti őrök… Na, így néz ki az, mikor egy spanyol életmentő egy éjjellátó távcsővel este meg hajnalban nézi a tengert, egy jet skin ücsörögve. Egyébként ők látták, amikor a barátom csónakja elsüllyedt, de még túl voltak a határon, tehát a török oldalon, és ők oda nem mehetnek.

Jogosan félünk a bevándorlóktól?

­– Ide nem vándorol be senki, innen elmennek az emberek. Van egy olyan fajta beszédirány a központi kommunikációban, ami féligazságokat mondd. Az emberek nem kapják meg az összes szükséges információt ahhoz, hogy valóban objektív vélemény tudjanak alkotni. Azt mondták, hogy elveszik a munkádat. De miért adnák oda egy frissen az országba beesett külföldinek a te állásodat? A terrorizmus pedig egy generációs probléma. Észre kell venni azt, hogy a harmadik, negyedik generáció, az már nem betelepült, az már helyi – márpedig a terroristák tipikusan harmadik-negyedik generációs betelepültek.

Jelentősek a kulturális különbségek, nem?

– Igen, kulturális különbségek vannak. De azt például tudtad, hogy a muszlimok is ünneplik a karácsonyt? Azt tudtad, hogy Jézus a muszlimoknál is egy nagyon fontos próféta? Voltak olyan részek Szíriában, ahol keresztények, zsidók és muszlimok éltek együtt, és Ramadánkor a keresztények nem főztek kint, nem gyújtottak rá az utcán, nehogy az ételszag meg a cigaretta elcsábítsa a böjtölő muszlimokat. Húsvétkor a muszlimok nem sütöttek kint húst. Amikor az egyik ünnepelt, a másik átment és köszöntötte.

Miért alakult ki ez a helyzet?

– Szíriában, ha beleszólsz a politikába, akkor abban a pillanatban börtönbe visznek. Vagy megölnek. Az az ember, akit én kivettem a csónakból, húsz éves volt, amikor politizálásért letartóztatták két barátjával együtt. Hárman álltak egymás mellett, és a rendőrtiszt, aki vallatta őket, a mellette álló két huszonéves fiút agyonlőtte. Ő maradt ott egyedül. Nekiugrott a rendőrnek, hogy őt is ölje meg. Erre azt mondta neki a rendőr, hogy te lassan fogsz megdögleni. Ez volt akkor, hogyha valaki elkezdett politizálni. Volt egy probléma, amivel a világ nem foglalkozott, és ez a probléma most eljött ide, az ajtónk elé. Muszáj vele foglalkoznunk.

Mi mit tehetünk?

– Ez a fajta nyitottság, ahogy ti ehhez közeledtek, ez nagyon jó. Ti azt tudjátok tenni, ami a legfontosabb, hogy nem féltek. Ha valamitől félsz, akkor azt érdemes megnézni. Ha félsz a mumustól az ágy alatt, akkor mássz be az ágy alá, és nézd meg. Például, ha elmentek egy menekülttáborba, ezzel megismeritek, és közvetlen kapcsolatba kerültök azzal, amitől féltek… Rohadt ijesztő először. Nagyon-nagyon ijesztő. De érdemes odamenni, és megnézni, mert akkor lesz teljes képed róla. Én láttam a saját emberemet eljutni Ausztriáig – ez egy nagyon hosszú út. Mostantól kb. még egy év, amíg rendeződik az ő élete. Amíg lakása lesz, amíg munkája lesz, amíg saját magáért felelősséget tud vállalni. És ő egy felnőtt ember. Képzeld el ugyanezt gyerekként. Egy év egy gyerek életében, főleg egy kisgyerek életében nagyon hosszú idő. És amikor egy ellenséges közegbe érkezik valaki, különösen nehéz. Semmiképpen nem jó politika az, hogyha a tőlünk segítséget kérőket elutasítjuk.

Milyen visszajelzéseket kap a munkájával kapcsolatban?

– Nekem mindig is voltak muszlim, török, zsidó meg mindenféle barátaim, és engem ez eddig sem érdekelt. Tehát én eddig is azt tartottam abnormálisnak, amikor valakit bármilyen jegy alapján ítélnek meg. Azt látom, hogy ebből a munkából nagyon szép meglepetéseket sikerül kihozni. Volt olyan, hogy egy kifejezetten náci stílusú ember írt nekem Facebookon, aki először anyázott, és a végén bocsánatot kért, és azt mondta, hogy igen, elismerem a munkátokat, és elismerem, hogy az, amit csináltok, az alapvetően az egész társadalom részére hasznos. Pedig azzal kezdte, hogy én kivel és mit csináljak…

Az interjú elején bizonytalanul és tele félelemmel ültem le, de egy dolgot biztos megértettem a beszélgetésből. Azt, hogy amikor Zsohár Zsuzsanna a menekültekről beszél, ott nem menekültekről van szó. Ott emberekről. Ugyanolyanokról, mint mi. Lehet vitatkozni a menekülttémáról, de emberi életekkel játszunk közben.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

 Fotók: Molnár B. Béla, Kökényesi Gábor

LIKE - értesülj az új cikkekről!



4 Tovább

Ajánlások pedagógus- és diáktiltakozások idejére

Az utóbbi időben a média telis-tele van a pedagógus-tiltakozásokkal. Egymást érik a sztrájkok, a diákok kockás ingben fotózkodnak, és tüntetni mennek hétvégenként. Nagyban folynak a tárgyalások, vannak, akik azt mondják, hogy a helyzet meg fog oldódni, és vannak, akik szerint nem nagyon.

Engem meglehetősen közelről érint ez a téma, bár azért mégsem annyira közelről. Ma már alternatív iskola tanulója vagyok, de ezelőtt hat évig jómagam is állami intézménybe jártam, s volt alkalmam megtapasztalni a KLIK hatásait. Volt, hogy hónapokig nem volt fehér kréta, csak színes, mert azt a KLIK nem volt hajlandó a rendelkezésünkre bocsátani – írhattunk a zöld táblára zölddel. Megérint és foglalkoztat a téma, teljesen egyetértek a tiltakozással, és ha mostanában a témába vágó vagy a témához kapcsolódó műre akadok, örömmel szentelek neki egy kis időt.

Most azok számára, akik hozzám hasonlóan vélekednek, ajánlanék három művet, amelyekre érdemes némi időt szakítani. Egyik sem magyar, mindegyik külföldi művészek alkotása, de szerintem mindhármat rá lehet illeszteni a magyar oktatási rendszerre is, némileg. Az alkotásokat aszerint rendeztem csökkenő sorrendbe, hogy melyikre mennyi időt kell szakítani az életünkből.

1. A könyv: Harry Potter és a Főnix Rendje – egy vagy két hét, attól függ, milyen gyorsan olvasol, vagy milyen izgalmasnak tartod a kötetet.

Ez a klasszikus Harry Potter-sorozat ötödik kötete. Most valószínűleg mindenkiben felmerül a kérdés, hogy miért pont az ötödik, miért nem az első, vagy akkor mindjárt az egész sorozat. Nos, a válasz az, hogy ebben a könyvben tűnik fel Dolores Jane Umbridge, az egyik és egyben a legrosszabb sötét varázslatok kivédése tanár. A nő, aki szerint a leghatékonyabb oktatási módszer az, ha minél több elméleti tudást gyömöszölünk bele a gyerekek fejébe, bármiféle gyakorlati tudás nélkül. A nő, aki oktatási reformok tömkelegét kényszeríti a gyerekekre és a tanárokra. A nő, akit kivétel nélkül mindenki utál az iskolában. Ismerős valahonnan? Hát, nekem is.

Ezért (is) szeretem nagyon ezt a könyvet. Ha szeretnél oldalanként egy „tyű, hát ezt a való életből, és Magyarországról vette J. K. Rowling, az biztos” – felkiáltást, mindenképpen olvasd el ezt a könyvet. Ne rémisszen meg, hogy majdnem 800 oldalas, nagyon izgalmas, azt megígérhetem. Lehet, hogy nem nagyon fogod érteni, ha nem olvastad az előző négy könyvet, de az biztos, hogy még így is megéri. Ha nagyon nincs időd egy nyolcszáz oldalas könyvre, akár a film változatát is megtekintheted, bár az biztosan nem olyan jó, mint a könyv. És egyébként is, filmből már van egy témába illő, amire most rá is térünk.

2. A film: Holt költők társasága – két óra és tíz perc.

Ez az egyik kedvenc filmem. Zseniális, időtlen és tanulságos remekmű. A történet egy irodalomtanárról, Mr. Keatingről szól, aki egy konzervatív iskolába érkezik, és lázadót csinál a diákjaiból. Elítéli azt a „gyömöszöljünk-minél-több-felesleges-tananyagot-a-gyerek-fejébe”-módszert, ami ellen a mostani pedagógus-tiltakozások aktivistái is küzdenek. A kedvenc jelenetem a filmből az, amikor felolvastatja a diákokkal a tankönyv egyik fejezetének bevezetőjét, ami szerint egy vers értékét grafikonon kell meghatározni, majd közli a diákokkal, hogy a véleménye a szöveg írójáról a következő: „ürülék.” Aztán kitépeti a gyerekekkel az oldalt, amelyen az ominózus szöveg található.

Bár a film elsősorban a diákok lázadásáról szól, azért ebben nagy szerepe van Mr. Keatingnek is, aki elmeséli nekik, mi volt annak idején a Holt Költők Társasága. A diákok pedig újra megalapítják azt, és néhány húzásukkal bizony eléggé kiverik a biztosítékot a tanári karnál. De a társaság és Mr. Keating segít nekik abban is, hogy elérjék céljaikat: az egyikük, legyőzve félelmeit, megpróbálja beteljesíteni legnagyobb álmát, a másik elszánja magát egy döntő lépésre a szerelemben. Az iskolarendszer mellett a konzervativizmus és az eszement hagyományőrzés ellen is lázadnak a diákok és a tanár.

3. A zeneszám: Another Brick in the Wall (Pink Floyd) – 6 perc.

Ennek a számnak mind a videoklipje, mind a szövege az oktatásról szól, és szintén remekül ráilleszthető a mai helyzetre. Egyértelműen a legradikálisabb a három bemutatott művünk közül. A klip végén a tanulók felgyújtják az iskolát, máglyára dobálják a tankönyveiket és az egyéb iskolaszereket, majd utánuk küldik a tanáraikat is. Legalábbis az egyik gyerek fantáziájában...

Mindenképpen tudom ajánlani, hogy legalább egyszer nézd meg, bár ha a dallam megfog, akkor valószínűleg még többször is meg fogod tekinteni. Helyenként egy kicsit (vagy inkább nagyon) morbid szimbolizmusa talán nem mindenkinek fog tetszeni, de ennek ellenére szerintem egy időt álló, zseniális mű. A szöveg pedig irtó gyorsan bemászik az ember fejébe: „We don’t need no education / We don’t need no thought control...

Hát ennyi volt az én tiltakozás-tüntetés-lázadás hangulat-listám. Még egyszer melegen ajánlom mindhárom művet, mindegyikre érdemes időt szakítani, mindegyik klasszikus és zseniális. A jövőben következő akciók, sztrájkok és egyebek remélhetőleg megteszik a hatásukat. Addig is kellemes tüntetgetést, sztrájkolgatást és sok-sok kockás inget kívánok mindenkinek!

Mörk Márta (AKG 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Interjú a legjobb magyar divattervezővel

A Budapesten megrendezett Mercedes-Benz Fashion Week keretében került sor az immár ötéves Gombold újra! versenyre. A legjobb magyar tervezői díjat Balogh Luca kapta, aki az AKG tanulója volt.

Te ugye szörfözöl, és ez inspirált a kollekciódban. Mesélj erről!

Körülbelül öt éve kezdtem szörfözni a Palatinusban. Egy csapattal mentem Dél-Franciaországba, ahol először találkoztam óceáni körülményekkel. Egy szárazföld határolta országból érkezett gyermeknek, mint én, ez elég nagy arculcsapás volt. Úgy gondoltam, hogy innen, a Palatinusról én majd kimegyek, és iszonyat durván hullámlovaglásba kezdek. Konkrétan az első halálfélelmes élményeim ehhez kötődnek. Ettől függetlenül imádom ezt a sportot, mindent, ami hozzá kötődik, és az egész életérzést.

Általában is férfi kollekciókat tervezel, vagy ez most kivétel volt?

Az O’Neillnél voltam gyakornok, illetve a végén már asszisztens designeri feladatokat végeztem. A kollekcióba is terveztem darabokat. Én a férfi ruházat csapatot erősítettem, szóval innen jött az egész ötlet, hogy elkezdjek férfi ruhákat tervezni. Fiú tesóim vannak, és nagyon sok férfi barátom, úgyhogy könnyen megértettem magamat a férfiakkal, és szeretek is velük együtt dolgozni. Azt gondolom, hogy a szörf maga – ha tetszik, ha nem – egy fiúsabb sport. Ha piacnak tekintem a szörf ágazatot, akkor a férfiaknál nagyobb kereslet jelentkezik, mint a nőknél. Ráadásul ez a verseny most olyan volt, ahol azt is számba vették, hogy mennyire vagy piacképes. Úgy gondoltam tehát, hogy ha ilyen témát választok, nagyon okosan kell megválasztani a célközönséget.

Hogyan tervezel ruhákat?

Általában projekteken dolgozunk. Sok mindent kell számba vennünk: trendeket, színeket és a célközönséget, akiknek tervezünk. Őket nagyon kell ismerni. A célközönség támpont, de egyben meg is köti az ember kezét. Úgy szoktam tervezni, hogy általában kiemelek egy inspirációs forrást, és nézelődöm, tájékozódom – például a sport funkciói kapcsán. Úgy képzeld el, mintha ezeket felragasztgatnám a falra, körbe, és elkezdenék gondolkodni, metszéspontokat létrehozni. Aztán előveszem a papírt, és leírom azt, ami rögtön az eszembe jut. Ha találok valami olyat, ami nekem nagyon tetszik, megpróbálom azt az ötletet különböző változatokban az egész kollekción belül érvényre juttatni. Ez lehet egy zseb-megoldás, egy bélelés vagy akár egy nyomott anyag, és innentől már ez fogja össze az egész kollekciót.

Mit gondolsz a magyar divattervezésről?

Kicsi piacra korlátozódik, és nagyon sok a tehetséges tervező. Ami persze nehéz ügy, mert hasonló profilú tervezők között kiéleződhet a verseny. Ezért próbáltam egy kicsit másfajta jelleget adni az én kollekciómnak, hogy más embereket is meg tudjak szólítani. Tehát nem feltétlenül ugyanazokat, mint akikre a most designerként tevékenykedő vállalkozások mint célközönségre pályáznak. Szerintem létezik itthon design-élet, jó márkáink vannak, csak sokkal nagyobb piac kellene nekik, és nagyobb kockázati tőke. Nagyon kicsi ez az ország a sok tehetséges emberhez.

Mit gondolsz a győztes kalapkollekcióról és a másik nyertes férfikollekcióról?

Kérdés, hogy van-e aktualitása egy kalapkollekciónak, vagy van-e itthon kalapkultúra. Én nagyon kalapos vagyok, sok helyen kalapban jelenek meg, de inkább ausztrál fedora párti lány vagyok. Magam a kevésbé extravagáns vagy extrém kalapokat kedvelem. Azokhoz nagyon-nagyon biztosnak kell lennie az embernek magában és az ízlésében. Hozzám inkább a kicsit klasszikusabb, „férfiasabb” kalapstílus illik. Azt gondolom, hogy hihetetlenül jó ízléssel és formai tervezéssel oldotta meg a versenyző ezt a feladatot. A másik nyertesnek a férfikollekciója is tetszett, de mivel én inkább a sportos stílus felé hajlok, ha választanom kéne kettőjük közül, én valószínűleg a kalapkollekció mellé tenném le a voksomat.

Mennyire játszott szerepet az AKG abban, hogy ezt a foglalkozást választottad?

Nagy mértékben közrejátszott. Már 7.-ben jártam selyemfestésre, és 8-9.-es koromban bejárogattam a divat szakkörre is. Viszont a legfontosabb, amit az AKG adott, az maga a hozzáállás: hogy minden lehetséges, ha a feltételek adottak, és csak rajtad múlik, hogy mit érsz el. Szerintem nagyon fontos a szorgalom, néha még a tehetségnél is fontosabb. Az AKG-ban, ha valaki kreatív volt, akkor kreatív módon oldhatta meg a feladatokat. Persze egy epochazáró dolgozatot nem lehetett sokféleképen értelmezni, de mindig létezett olyan feladat a tanóra keretein belül, amit nagyon lehetett élvezni. Azt hiszem, ez határozta meg a gondolkodásomat, és emiatt választottam ezt a pályát.

Tudom, hogy a munka semmilyen szakmában sem kispórolható. A kemény munka pedig lemondásokkal jár, és mégis sokkal egyszerűbb áldozatokat hozni valami olyan kedvéért, amit az ember igazán szeret csinálni. Nekem ez a rajz és a tervezés volt.

Van példaképed, vagy aki inspirál téged?

Igen, a Use Unusedot ilyennek tekintem. Náluk voltam gyakornok még az egyetem alatt, és náluk láttam azt, hogy mennyire működik a csapatmunka. Nagyon tetszik az, ahogy ők együtt dolgoznak. Az, hogy miként indították el az egész vállalkozást onnan, ahonnan én is kezdtem, és látom azt, hogy ma már hol tartanak. Európa, sőt világszerte ismertek. Az a hihetetlen kitartás, amivel csinálják ezt a márkát, az példaértékű a számomra.

Fodor Júlia (AKG, 9. évf.)

fotók: Gombold újra!, Gyurkovics Anna

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Pesti Kína

Apukámmal régóta tervezgettük, hogy egyszer elmenjünk a józsefvárosi új kínai piacra. Viszont vagy időnk vagy kedvünk nem volt hozzá, úgyhogy amikor pénteken konstatáltuk, hogy nincs semmi programunk, a család többi része pedig dolgozik, bevágtuk magunkat a kocsiba, és elindultunk Józsefvárosba. Az úton apa olyan sztorikat mesélt, hogy itt mindent lehet kapni, nyelvvizsgát, Adidas cipőt, meg persze fegyvert és drogot is. Nos, hogy ebből mennyi igaz, az végül nem derült ki, de rövidesen meg is érkeztünk a kínai negyedbe, ami inkább egy utca volt, vagy nem is tudom. Tény, hogy parkolásra nem volt hely, de mi olyan lazának gondoltuk magunkat, hogy beparkolunk az egyik kapualjba. Nos, ez hiba volt. Azon kívül ugyanis, hogy láttunk egy székely-kifőzdét, egy csomó drága autót és egy csomó lerobbantat is, helyet nem találtunk. Szóval megalázva kifordultunk, és végül leparkoltunk a sarkon. Aki nem ismerné a helyet, elmondom, hogy ez régen egy gyár volt. A plafonon még ott lógnak a vasrudak meg hasonlók, és ajtók helyett pedig műanyag fóliacsíkok lógnak a falról.

A hely kapualjakra van osztva, ott piacszerűen árulják a dolgokat, de vannak boltok is ezek némileg kulturáltabban festenek. Szóval betértünk az egyik kapualjba, és egyből szembetaláltam magamat egy hőn áhított Adidas cipővel. Bevallom, kicsit rosszul esett, hogy teljesen úgy nézett ki, mint az igazi, legalábbis pár méterről, mert közelebb menni, megfogni és ellenőrizni már nem tudtam. Az egóm nem engedte. Ezután láttunk még egy csomó Nike-t, amik szintén igényes hamisítványok voltak, aztán kevésbé igényes New Balance cipőket is, amiket N betű helyett egy római ötös díszített. Ruhákon, edényeken, szerszámokon, művirágáruson kívül még láttunk egy csomó drága parfümöt (hamisítványt), aranyláncokat egymás hegyén hátán, meg persze – hogy is hagyhatnám ki – egy pár iPhone 6-ost, ami egy kis, kinti bódéban volt kirakva.

Amikor már kezdtük unni a nézelődést, és úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, belebotlottunk egy élelmiszerboltba. Mivel már dél felé járt az idő, és amúgy is, ki hagyna ki egy ilyen lehetőséget, megegyeztünk, hogy benézünk. A kis sarki bolt méretű helyen volt gyümölcs, tészta, porleves és sok minden más, amiről gőzünk sem volt, hogy micsoda. Végül kóstoló ürügyén vettünk pár dolgot, többek közt kókusz chipset és szárított hínárt.

Lényeg, hogy ezt a kalandot is sikeresen teljesítettnek könyveltük el, amikor a göröngyös földúton lassított felvételben közeledtünk a kocsihoz. A kocsinál viszont egy kerékbilincs fogadott bennünket, ugyanis a nagy izgalomban elfelejtettük, hogy nem szabad közvetlenül a sarokra parkolni. Ejnye!

Hamarosan megérkezett a rendőr, apa pedig megtudakolta, tulajdonképpen mennyiben is fog fájni nekünk ez a bilincs. Legyen elég annyi, hogy ha ez a kirándulás nincs, akkor talán eredeti Adidas cipő van. Viszont, ami nekem kicsit fura volt, hogy a rendőr (mint egy filmben) megmondta apának, hogy akkor ennyit kéne fizetni – és közben közel hajolt hozzá, és olyan fejet vágott, mintha két maffiatag üzletelne valami extra titkos akcióról. Erre szerintem az is rásegített, hogy az emberek tényleg úgy néztek ránk, mint a maffia tagjaira, és mikor a rendőr előhúzott egy vaskos pénzköteget (és a vaskos az mondjuk legyen úgy 1-2 millió), már én is úgy éreztem, hogy a rendőr az maga a helyi maffia. A kellemetlen incidens után beszálltunk a kocsiba, és hazafele leöblítettük a rossz szájízünket egy kis aloe verás üdítővel, és olyan mély gondolataink támadtak, mint pl. hogy a világ annyi szemetet termel, és mi annyi szemetet láttunk… Aztán apa azt mondta, hogy tuti, az én pulóveremet is megtalálhatnánk a piacon. Erre kiálltam az igazamért, hogy azért van olyan dolog is, hogy minőség.

Ha van egy szabad délelőttjük, és csak egy kis érdeklődést is éreznek a Pesti Kína után, engedjenek a csábításnak. És hogy mivel menjenek? Ajánlom szeretettel a BKV-t, persze csak ha van jegyük, másként a kocsi is tökéletesen megteszi.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Kockulás a köbön

Packeltem egy Legendary Jaraxust és becraftoltam egy epické… Értettétek? Nem csodálom, ha nem. Én se tudom pontosan, mit jelent, de nap mint nap hallok ilyen, számomra érthetetlen mondatokat. Szerintem nem egyedi a mi évfolyamunk abban, hogy egy kisebb vagy nagyobb csoport a szüneteinek nagy részét azzal tölti, hogy valamilyen játékot játszik a telefonján vagy tabletjén, esetleg laptopján. (Mondanám, hogy reggel, mikor beérkezem a közös térbe, látom, ahogy ülnek és játszanak, de általában a nyitás közepére rontok be, és akkor csak figyelő arcokat látok természetesen.)

Megfigyeléseim alapján, 7. osztály óta már több korszaka is volt a kockulásnak. Volt, mikor a Clash of Clans-szal játszott mindenki, később az Injustice-szal, és most tartunk a Hearthstone-nál. Az elején említett mondat is azzal kapcsolatos, a Hearthstone tulajdonképpen egy virtuális kártyajáték. A játék az ebédszünetben kap legnagyobb teret, mikor mindenki egy helyben ül, játszik, beszélnek róla, nézik a másikat vagy éppen videókat néznek a játékról. Olykor még az ebédjüket is elfelejtik a nagy játék hevében. Engem néha nagyon tud zavarni, hogy folyamatosan ez a téma. Persze azért van pozitív oldala is a dolognak. Legalább együtt csinálják, és olyan embereket is össze tud hozni, akik a játék nélkül sosem beszélnének egymással.

Épp a közelmúltban hallottam egy történetet, hogy valaki folyamatosan 44 napot töltött egy játékkal. Végül is én meg tudom érteni azt is, aki játszik, és azt is, aki elenne van (főleg a tanárok). Tudni kell, hol van a határ, és mikor lesz a kellemes időtöltésből függőség.

Takács Bálint (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Tömör, de velőtlen – a gyakori, idegesítő és ciki közhelyek

Ha valaki nem tudná, április elseje a bolondok napja. Ilyenkor előfordulhatnak olyan dolgok, amik más napokon soha. (De soha ne mondd, hogy soha.) Például a Szubjektívben is megjelenhet egy cikk, tele közhelyekkel.

A mai világban sok ember még a céljait se találja, de közben maguk akarják irányítani sorsukat. Ebbe a szürke, hétköznapi világba fényként sugároznak be az olyan bohókás apróságok, mint a bolondok napja. Persze ízlések és pofonok. Lehet, hogy valakit hidegen hagy az egynapos rászedések hada, de ez van, ezt kell szeretni!

Somos Emma

És legalább az idős nénik is mondogathatják: Hogy mik vannak! De tréfás átverések előfordulnak (ilyenkor) a legjobb családokban is. Igazán jó tréfát találni pedig olyan nehéz, mint tűt a szénakazalban, de soha nem szabad feladni! Inkább mondhassuk azt, hogy keresni keresek, csak nem találok.

Ha úgy gondolja, hogy magát nehéz rászedni, és nem most jött le a falvédőről (a legsunyibb tréfák tudatában), én csak annyit mondhatok, hogy ha valaki a nevét kiálltja bolondok napján, inkább maradjon, a „hogy oda ne rohanjak” elvnél, nehogy hívni kelljen a tűzoltókat, az oltás miatt. És soha ne feledkezzen meg a vitaminjairól és a gyógyszereiről (főleg ne bolondok napján, vagy egy cikk olvasása közben), nehogy megteljen a hőcipője vagy eldobja az agyát. De ugye tudják, hogy a szeretet mindig megoldás, és az otthon ott van, ahol mi vagyunk, így még a legdurvább viccből is szeretetteljes gondoskodás válhat?!

Somos Emma

Soha ne érjék el az „Ez Spárta!” állapotot, és értsék meg egymást szavak nélkül is (vagy azokkal sem) – még Bolondok napján is. Mindig találhatnak kifogást, pedig nem tudják megváltoztatni azt, amivel nem néznek szembe.

Csak egyet mondhatok, az erő legyen önökkel!

Egy bolondgomba

Somos Emma

A fenti képekhez hasonló áprilisi tréfákat találhatsz még itt: http://www.boredpanda.com/funny-april-fools-pranks/

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Panka, egy korunkbeli olimpikon

Szerda délután, a patrónusi foglalkozásunkra két olimpikon és az M1 stábja jött el, hogy beszélgessenek velünk az olimpiáról és a cigarettaellenes kampányukról. Márton Anna (Panka, kardvívó) és Boczkó Gábor (párbajtőrvívó) volt a két élsportoló, akik jelenleg is a 2016-os Rio de Janeiró-i olimpiára készülnek. A beszélgetés után Pankának tettem fel pár kérdést.

Mikor és hogyan kezdtél sportolni?

Kilenc éves koromban kezdtem el vívni, amikor meghirdettek egy vívószakkört az általános sulimban, a Budavári Általános Iskolában.

Mikor kezdted el komolyan venni az edzéseket, és gyakrabban járni a vívóterembe?

Szerintem olyan tíz éves lehettem, amikor már tényleg komolyan vettem a vívást. Szinte rögtön beleszerettem, minden más sportot abbahagytam, és már ilyen fiatalon heti ötször jártam az egyesületbe. Már a legelső versenyeimen is jó eredményeket értem el, és szerintem ez is motivált.

Az ELTE pszichológia szakán vagy elsőéves. Hogyan fért bele az idődbe a tanulás a kemény sportolás mellett?

Nem egyszerű dolog a tanulást és az élsportot összeegyeztetni, de ha tényleg szeretnéd mind a kettőt csinálni, és ha kitartó vagy, akkor sikerül. Gyorsan hozzászoktam, hogy minden percem be van osztva: reggel és délután edzés, és köztük tanulás. Bár ez a felállás sok lemondással járt, nekem igazán megérte.

A sportolás kihatott a magánéletedre? Ha igen, akkor hogyan?

Szerintem minden sportolónak hatással van a magánéletére az élsportolói életvitel. A szórakozásra természetesen kevesebb időm volt, mint az osztálytársaimnak, de rengeteg barátot szereztem az egyesületben. Nemcsak az én részemről, de a családom részéről is rengeteg lemondással járt az, hogy én ezt a pályát választottam magamnak. A támogatásuk nélkül biztos nem tudtam volna ilyen szép eredményeket elérni.

Ez lesz az első olimpiád. Milyen célokkal indulsz a versenyen?

Már nagyon várom, de szerintem kisebb lesz a teher az én vállamon, mint az idősebb versenyzőknek, hisz nekem még sok esélyem lesz bizonyítani, úgyhogy remélem, felszabadultan fogok vívni, és ki fogom tudni hozni magamból a maximumot.

Mit érzel az olimpiával kapcsolatban? Izgalmat, félelmet érzel, vagy teljes nyugalommal indulsz Brazíliába?

Izgatott vagyok, és nagyon kíváncsi, mint minden versenyző, aki az első olimpiájára készül. Természetesen a maximumot szeretném kihozni magamból, és elégedetten szeretnék hazajönni.

Hogyan támogat a családod? Mennek veled Rióba vagy itthonról drukkolják végig a versenyeket?

Nagyon szeretnének velem jönni, de valószínűleg itthonról fognak szurkolni. A legfontosabb tanácsuk az volt számomra, hogy legyek kitartó, és erre valóban szüksége van egy élsportolónak. Szeretnék bizonyítani magamnak és a családomnak, és mindazoknak, akik hisznek bennem. Ezen kívül a nagymamám – aki egyébként talán a legnagyobb rajongóm – egyszer mondott nekem valamit: „Nem az veszít, akit legyőznek, hanem az, aki feladja!” Ez az idézet lett a mottóm, ami későbbi utamon nagyon sokszor segítségemre volt.

Üzensz valamit azoknak, akik nem sportolnak?

Azt üzenném nekik, hogy ha én újrakezdhetném az életemet, akkor is biztos, hogy a sportolói pályát választanám, minden nehézség és lemondás ellenére is.

Én csak irigyelni tudom Pankát, hogy össze tudta egyeztetni a sportolást, a tanulást, a pihenést, a szabadidőt és a barátságok fenntartását, és így boldog és teljes fiatalkort tud élni.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)

fotók: Titz Liza és © Marie-Lan Nguyen / Wikimedia Commons

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szívmelengető projekt

Történt egyszer a szeretet ünnepének környékén, hogy három tinilány kitalálta, hogy kipróbálnak valami újat. Most ne botrányos sztorikra számítsatok, meg bulikra, hanem valami sokkal személyesebbre. Ilyenkor, amikor mindenkiben túlteng a segíthetnék és a szerethetnék, talán pont ilyenkor van az embereknek leginkább szüksége egymásra.

Egy nap tehát összejöttünk, és felkészültünk az „akcióra”. Két nappal később kimentünk a Hősök terére, és reménykedtünk. Hogy miben? Abban, hogy megölelnek. Ugyanis két barátnőmmel csatlakoztunk egy ausztrál férfi, Juan Mann kampányához, a Free Hugs mozgalomhoz.

A projekt lényege, hogy valamilyen közterületen, egyedül vagy akár a barátaiddal, mindenkit megöleltek, akinek egy ölelésre van szüksége. Ha belegondolsz, ez egy nagyon jó „játék” tud lenni. Ha el mered kezdeni, tényleg tök izgalmas dolgokat tapasztalhatsz. És most bele is vágok, és elmesélem nektek az én tapasztalataimat.

1. Soha nem lehetsz eléggé előítélet-mentes, hidd el, mindenkinek szüksége van a szeretetre. Egy ölelés mindig sokkal többet számít, mint gondolnád.

2. Ha belevágsz sokkal jobban be leszel tojva, mint ahogy azt előtte gondoltad volna.

Velünk is ez volt. Kimentünk, elővettük a táblákat, és rájöttünk: Úristen, most mi lesz? Mi van, ha megölelnek minket? Mi van, ha nem ölelnek meg minket? Mi történik, ha külföldiekkel találkozunk?

De az első (meg a második és a harmadik) szívroham után már inkább izgatottak voltunk, és amikor odajött hozzánk az első „kuncsaft”, már bátran öleltem meg, és minden félelmem azonnal elszállt. Úgy látszik, nekem is szükségem volt egy kis ölelésre és bátorításra. Innentől kezdve sokkal nagyobb lett az önbizalmunk, és elkezdtük szétosztani, amit hoztunk. A szeretetet.

3. Nem csak adsz, de kapsz is. Tudom, hogy elcsépelt duma, de így van. Oké, hogy az önkénteskedésnél is mindig ezt mondják, meg hogy mennyi szellemi értékkel leszel gazdagabb, de most tényleg kapsz. Mert egy ölelés két emberen múlik, és mindenki boldogabb lesz tőle.

4. Legyél magabiztos! Hiszen ha azt látják rajtad az emberek, hogy te most tényleg hiszel abban, amit csinálsz, és meg mered ölelni őket, akkor ők is jobban meg mernek nyílni. De azért érdemes nem átesni a ló túlsó oldalára, mert ha azt látják, hogy egy tinédzser pszichopata mosollyal közelít feléjük, hogy megölelje őket, akkor inkább elfutnak, és értesítik a rendőrséget.

5. Mindig legyél kedves és jó fej. Ha az emberek észreveszik, hogy nem vagy velük bunkó, de nem is vagy mufurc, akkor az előítéleteik is enyhülnek, és jobban bízni fognak benned. Fontos, hogy legyél nyílt, mert akkor mindenki más sokkal barátságosabb. A merészség is fontos, mert neked is kezdeményezned kell.

6. Legyél elővigyázatos! Mert bár oké, hogy bizalom, kedvesség meg minden, de vannak olyan emberek, akik már nem hisznek az ilyenekben, és visszaélnek ezzel.

Sajnos a szeretet ünnepén sem alszanak a zsebesek, és ha megölelnek, akkor könnyen kilopják a zsebedből a tárcádat és az igazolványaidat – ahogy az egyik barátnőmmel is tették. Hasznos, ha minden értékedet a kabátodon belül, egy biztos helyen tárolod, ha nem akarsz csalódni. Ez sajnos benne van a pakliban.

7. Nincs két egyforma ember. Van olyan, aki rögtön odajön hozzád, és mielőtt megszólalhatnál, szorosan megölel. Van, aki némán odaáll eléd, és csak bámul, szorongva mosolyog rád. Hozzá neked kell odamenni. Egy kis szeretet neki is kell, és arról, hogy visszahúzódó, nem ő tehet. Meglátod, ő is meg fog ölelni. Lesznek majd idősek és fiatalok is. Hozzám például egy nagymama jött, aki elmesélte, hogy idén karácsonykor nem látja az unokáit, és emiatt ideiglenesen mi léptünk az unokái helyébe. De találkoztunk nagyon kicsikkel is, például egy 2-3 éves kislánnyal, aki lenénizett minket.

8. A szeretet mindenkié, és ezt tényleg megtapasztalhatod. Ugyanis, ha bármikor egy kicsit elveszettnek, magányosnak vagy szomorúnak érzed magad (ami, valljuk be, a mi korunkban nem ritka), elég egy ölelés, hogy kisüssön a nap, felragyogjon a szivárvány és boldogabb legyél.

Tudom, hogy nagyon szentimentális lett ez az összegzés, de ha túlélted az ömlengésemet, akkor remélem megértetted, és valamikor te is kipróbálod majd az ingyen ölelkezést. Mert csak jó lehet a vége, minden szempontból.

Rónai Sára (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Deadpool az osztállyal

A Deadpoolról már olvashattatok kritikákat, amik vagy kiábrándítottak a Marvel filmeket kiparodizáló anti-hős kalandjaiból, vagy arra sarkalltak, hogy adj egy esélyt a történetnek. De azt én most megmondhatom nektek: soha ne nézzétek meg ezt a filmet az osztályotokkal!

Fogalmam sincs, hogyan sikerült véghezvinnünk azt, hogy rávettük a patrónusunkat arra, hogy egy olyan filmet nézzünk meg közösen, aminek már a traileréből is látszik az, hogy nem a mi korosztályunknak való, másrészt pedig az, hogy hihetetlenül kínos lesz majd mindannyiunknak, amikor végignézzük az igencsak visszataszító képsorokat.

Amikor felmerült a közös mozizás ötlete, akkor én rögtön azt a filmet kezdtem reklámozni, ami akkor éppen a legfelkapottabb volt. Nagyon kíváncsi voltam a Marvel univerzumot szégyenbe hozó, a képsorokból kibeszélő, karddal hadonászó pókemberre, hiszen mindenki kíváncsi volt, hogy is fogja röhögőgörcsbe taszítani nézők százezreit. Mind tudjuk, hogy a Marvel kreált már karaktereket minden kategóriában. Akkor mi szükség van még egy poénkodó (szuper)seggfejre a többi mellé? A képregényekben Deadpool mindig is egy kívülállóként volt számon tartva, egy olyan személyként, aki arra hivatott, hogy kissé „túlviccelje” az önmagukat túl komolyan vevő szuperhősöket. Mikor unalmassá válik a sztori, Deadpool kibeszél a képregényekből, hogy már neki is elege van az egészből. Tehát az emberek újat várnak, és meg is kapják egy perverz, pszichopata gyilkosban, aki ettől eltekintve egy nagyon is szerethető karakter.

Sejthető, hogy mindez pontosan addig jó, amíg túl nem lépjük a kitűzött célt, vagyis a röhögőgörcsöt, és a történet nem kezd elhajlani a dilettantizmus, a túlzott alvilági hangulat és a perverzió felé – ez ugyanis nem igazán illik bele egy szuperhősös filmbe.

Hogy túllépte-e vagy sem, azt nem tudom, én a moziban csak a félelmet éreztem. Félelmet attól a pillanattól, amikor én – aki javasolta a filmet – odaállok a patrónusom elé, lefekszem a vágóhídra, és összeroskadok a borotvaéles tekintete alatt.

Valójában, ha elvonatkoztatsz Deadpool „egyedi” humorától, és inkább hátradőlsz a moziban, akkor egész jókat tudsz majd nevetgélni. Viszont a döntőrészben lányokból álló osztályom még annyira sem tartotta a filmet, mint én – összeroskadtam, ahogy rám zúdították haragjukat.

Deadpool valószínűleg egy vitatható karakter. Valakinél kicsapja a biztosítékot, valaki pedig (lehet, hogy túlzok) személyes kedvencének fogadja. De egy dolog biztos: nagyrészt a társaságodtól és a környezetedtől függ, hogy az adott film hülye, perverz humorral teli és másokból gúnyt űző alkotásként, vagy egy hülyéskedős, mai humorral teli és másokat frappánsan kiparodizáló alapműként marad meg benned.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

 Deadpool (2016, 106’)
Rendezte: Tim Miller
Szereplők: Ryan Reynolds, Morena Baccarin, Andre Tricoteux

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Újrahasznosítás

A címbeli tevékenység manapság egyre népszerűbb a művészek körében is. Újságpapírból ruhát készítenek, gyümölcsös ládából bútorokat. De nemcsak a papírt vagy a műanyagot lehet többször felhasználni. A filmes „maradékokat” is. Miért ne készíthetnénk régi jelmezekből, díszletekből és ötletekből filmet? Ehhez hasonló gondolatok keringhettek az Egyiptom istenei című mozi megalkotóinak fejében. Mert arról az egyvelegről, amit összehoztak, csak ez jut eszembe: újrahasznosítás.

Fogjunk egy kis egyiptomi mitológiát, adjunk hozzá egy csipet Star Warst, gyúrjuk össze Harry Potterrel, majd fűszerezzük egy kis Vasemberrel. Ha mindent a fenti recept szerint csináltunk, megkapjuk az Egyiptom isteneit. Most veszek egy nagy levegőt, és megpróbálom egybeszőni azt a rengeteg cselekményszálat, ami az egész alkotást behálózza.

Történetünk az Ókori Egyiptomban játszódik. Az istenek az emberek közt élnek, és ők uralkodnak fölöttük. Minden szép és jó, ameddig be nem toppan Széth (a sivatag ura), és magához nem ragadja Egyiptom trónját. Unokaöccsét, Hóruszt megvakítja, és szemeit elrejti. Bek, az ifjú tolvaj szövetkezik a megalázott fáraóval (Hórusz), és együtt harcolnak Egyiptom szabadságáért.

Most lehet, hogy értetlenül nézed a cikkem, és nem érted, hogy mi bajom van. Ez így, pár mondatban egy teljesen korrekt fantasynak tűnik. És valóban, a film alapötlete egyáltalán nem rossz. Ugyanolyan, mint a filmiparban létező körülbelül ötmillió kalandfilm. De ki kell hogy ábrándítsalak, mert ennek a filmnek a hülyesége nagyrészt nem a történetben, hanem az apró részletekben rejlik. Így hát itt van egy lista azokról a dolgokról, amik a legjobban szúrták a szemem:

  • Az egyiptomi lakosok javarészt fehérbőrűek
  • Az épületek olyanok, mintha a Naboo-ról csórták volna a terveiket
  • Az istenek, mikor felveszik állati alakjukat, leginkább egy nagyon csúnya vasemberre hasonlítanak
  • A halhatatlan istenek meg tudnak halni
  • A Napisten egy űrhajón harcol nap mint nap. Egy hatalmas űrféreggel küzd, aki egy démon is egyben
  • Egyiptomban minden aranyból van, legyen az ékszer, épület vagy vér

Összefoglalva, csak annyit mondanék, hogy ez a film nagyobb pusztítást végez az agysejtjeink között, mint az emberek a Földön ezer év alatt. Szóval, ha valakinek túl nagy az IQ-ja, csak nézze végig a filmet, és a pontszám máris a felére csökken.

Nagy Domonkos (AKG, 7. évf.)

 Egyiptom istenei (Gods of Egypt, 2016, 127’)
Rendezte: Alex Proyas
Szereplők: Gerard Butler, Brenton Thwaites, Nikolaj Coster-Waldau

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nem lesz hétköznapi kollekciója – Benes Anita a Daalarna divatbemutatón

Gyönyörű ruhák, amikben csak magamat látom – a saját esküvőmön. Egy kissé fárasztó pénteki úszás után nekem is lehetőségem volt részt venni a Millenáris parkban a Daalarna 2016-os tavasz-nyári esküvői ruha kollekciójának bemutatásán. Nagyon sietnünk kellett, de pont odaértünk, mire az előadás kezdetét vette. Szerintem a bemutatónak lehetett valami megnyitása, ahol üdvözölték a divatrajongó nézőket, de hát arról pont lemaradtunk. Ennek ellenére a bemutatott ruhák mindegyikét maradéktalanul láthattuk.

Ezelőtt nem ismertem a Daalarna ruhákat, csak annyit tudtam róluk, hogy ezek főleg esküvői ruhák. A bemutató, a ruhák és a helyszín berendezése is mind-mind gyönyörű volt. Azt vettem észre, hogy ahogy a felsorakozó ruhák arculata változott, úgy a show aláfestő zenéje is átvette a ruhák stílusát. Ez a kombináció nekem elnyerte a tetszésem. Főleg azért, mert a nézőtéren remekül lehetett érezni az összhangot. Amikor odaértünk, felálltam a fotóállványra a profi fotósok mellé, hogy én is mindent dokumentálni tudjak. A háttér rózsaszínben pompázott, a helyszín pedig pasztell színű rózsákkal volt díszítve. A bemutató a tavasz hangulatával töltötte meg a termet.

A ruhák megjelenítése eltért egymástól, hiszen a Daalarna ruhák közül bárki stílusához lehet megfelelőt találni. Voltak egyszerű, hagyományos selyemből készült ruhák, akadtak báli ruhák, szív alakú dekoltázzsal, de emellett láthattunk nem megszokott, különleges ruhákat is. Arra is volt példa, amikor egy ruha több anyagból volt összeállítva, mégis passzoltak egymáshoz az anyagok. Néhány egyszerűbb szabású ruha sem ragadt meg az egyszerűségnél hanem csempésztek bele egy kis apróságot, ami bizonyos varázslatot idézett a ruhába.

Főleg a show elején felvonultatott ruháknál játszott nagy szerepet a csipke. Nemcsak a ruhák díszítésében, hanem a ruhák anyagához felhasználva is, nagyon sokszor tűnt fel ez az anyag. Emellett jelen volt a V alakban kivágott hátrész, V alakú dekoltázzsal párosítva. Majdnem minden ruha mellett szerepelt egy csinos fejdísz is. A fejdíszek általában gyöngyökkel voltak kirakva, és önmagukban nagyon jól mutattak, de szerintem a csipke anyag vagy a kidolgozottabb ruhák mellett már kicsit soknak tűntek, tehát nem tudták ugyanazt a hatást elérni, mint az egyszerűbb ruháknál.

A modellek mesébe illő sminket viseltek. A szemükre különböző tavaszias árnyalatú, általában rózsaszín szemhéjpúder került. Ezt a szemhéj tövében pár elegáns gyöngy díszítette. A modellek sminkkel együtt remekül illettek a ruhákhoz, a helyszín hangulatához és az esemény stílusához.

Sajnáltam, hogy a modellek nagyon egyformák voltak, és így számomra hiányzott a menyasszony egyénisége és egyedisége. Köztük akadtak páran, akik szerintem már túl vékonyak voltak, és tényleg nem mutatott rajtuk olyan jól a ruha, mint a normális testalkathoz közelebb lévő lányokon.

Amikor a divatbemutató véget ért (kicsit túl hamar), akkor először is kihasználtuk a lehetőséget, hogy korlátlanul fogyaszthattunk Lindt csokoládégolyókat. Majd megpillantottam a Daalarna vezető tervezőjét, Benes Anitát, nagy erőt vettem magamon, és készítettem vele egy interjút. Nagyon izgultam, és kínosnak éreztem már csak megszólítani is, hisz furcsa lehet, ha az ember egy híres tervező, és egy 13 éves kislány szeretne vele interjút készíteni. De amikor már ott álltam, minden félelmem elszállt, és örültem, hogy beszélhetek vele.

Mi inspirált az esküvői ruhák készítéséhez?

Benes Anita: Most, 2016 tavaszán a virágos kertek. Pontosabban Monet impresszionista festményei, amiket saját kertjében, Givernyben festett. A festményekből származó színek, érzések hozták a hangulatot. A kollekció címe is az, hogy virág.

Hogyan lettél divattervező?

Körülbelül tizenhat éve foglalkozom ruhákkal. Művészeti középiskolába jártam, majd az Iparművészeti Egyetemen tanultam tovább. Két szakot választhatott minden hallgató. Nekem a textil, tehát az alapanyag-tervezés volt a főszakom, a ruha szak pedig a kiegészítő. Még nem vonzott annyira a divattervezés, de elindultam iskolai pályázatokon, volt, ahol egész jó eredményeket értem el, és végül elnyertem egy ösztöndíjat Párizsba.

Melyik ruha volt a személyes kedvenced?

Az utolsó ruhát nagyon szeretem, a virágos aljút. A kollekciót két részletben készítettük el, az egyik fele már októberben debütált New Yorkban, és a másik felével együtt mutattuk be az egészet most Budapesten. Tehát mivel az egy régebbi ruha, már nem az a kedvencem, hanem az utolsó előtti, ami egy nagyon egyszerű selyem, kicsit rövidebb, és hátul van egy nagyon szép arany cipzár. Ez a ruha már újabb modell.

A modelleket a ruhákhoz választottátok?

Igen, ez egy nagyon hosszú folyamat. Egy nagyon hosszú kaszting után döntöm el, hogy kik szerepelnek majd a showban. Most 20 lányt választottunk ki. Amikor már megvan, hogy kikkel dolgozom együtt, akkor választjuk ki, hogy kin melyik ruha lesz.

Hogy készül egy Daalarna esküvői ruha?

Először mindig az alapanyagokat választom ki. Például pont a múlt héten, Párizsban választottam ki a jövő évi kollekció anyagait. Ekkor volt a 2017 tavasz-nyárnak az alapanyag kiállítása, ilyenkor előre dolgozunk. Kiválasztom az összes anyagot, amik a jövő évi kollekcióban benne lesznek. Ezek szépen, sorban, 1-2 hónap alatt megérkeznek, és amikor itt az anyag, akkor találom ki pontosan a ruhákat. Számomra ilyenkor már megvan az a kép, ami a színpadon lesz, amilyen a hangulat lesz, amilyenek a színek lesznek, és utána kezdek el foglalkozni az anyaggal. Körülbelül egy egész éves folyamat, mire ide kerülnek, és itt láthatjátok a kollekciót.

Melyik anyaggal szeretsz legjobban dolgozni?

A csipkéket szeretem a legjobban, és a tiszta selymeket, ezzel a kettővel dolgozok a legszívesebben.

Hogyan szeretsz a legjobban kinézni az utcán, amikor sajnos el kell tekinteni az esküvői ruháktól?

Én a hétköznapokban nagyon szeretem a minimál divatot, a sportos, az uniszex viseletet.

A hétköznapi divat mennyire érdekel?

Nemcsak az esküvői divat hoz lázba, bár nem hinném, hogy hétköznapi kollekcióm is lesz.

Ezt követően készítettünk egy közös képet, és megköszöntem az interjút.

Magunkról is készítettünk pár fotót a rózsás fal előtt, és mielőtt még hazaindultunk volna, beszélgettem az egyik modellel is, Vass Viviennel, aki 22 éves, és az ELTE pszichológia szakán tanul a modellkedés mellet. Elmesélte, hogy milyen hosszú kaszting választotta el őt a bemutatóig. Kérdeztem tőle pár dolgot, és kiderült, hogy rengeteg külföldi cégnél modellkedik, és hogy szerepelt már a Marie Claire címlapján, és a Chanelnek is dolgozott. Nagyon élveztem a beszélgetéseket, és a hazafele úton már nemcsak esküvői ruhák körül forogtak a gondolataim, hanem akörül is, hogy két érdekes emberrel is beszélhettem a bemutató után. Ez az esemény nagyszerű volt számomra, és már várom 2017-est is, csakúgy, mint Benes Anita.

Baranyai Laura (AKG, 7. évf.)

a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Brüsszeli merényletek – én meg a suliban

Az Európai Unióról szóló témahetünkön Szent-Iványi István tartott előadást, Országok közötti kapcsolatok, feszültségek, migráció címmel. Az előadást az egyik tanárunk úgy vezette be, hogy a következő beszélgetés egy nagyon aktuális témát fog körüljárni, de a ma történt brüsszeli merényletek miatt jó alkalom a megemlékezésre is. Talán ekkor éreztem először azt a fojtogató, fagyos érzést, ami elöntött belülről, és amit néha jobban, néha kevésbé éreztem az előadás során. Feszülten vártam, mikor kerülnek végre szóba a ma történtek, ugyanis én akkor hallottam a merényletekről először.

Két robbanás volt a brüsszeli Zaventem repülőtéren, majd még egy, az uniós negyedben található Maelbeek metróállomáson. 34 halott, több mint 130 sebesült. Két magyar is megsérült. A terrortámadást az Iszlám Állam vállalta magára. Belgiumban négyes fokozatú terrorkészültséget vezettek be. A most hallott információk vérfagyasztóak, de pár perccel az előadás után mintha már el is felejtődtek volna. Az iskolai folyosóra visszatér a kiabálás, a röhögés. Én legelőször anyukámnak írok SMS-t, mert több ismerősünk él Brüsszelben. Megkérdezem, tud-e róluk valamit. Valakiről tudja, hogy jól van, valakiről nem. De nyilván, mindenki sokkolt. Ha belegondolok, hogy még arról is volt szó, hogy elutazzunk a témahét keretében Brüsszelbe egy napra, csak végül elvetették a magas jegyárak miatt, arra gondolok bárcsak mindenki így gondolkodott volna, és lehetett ez akár egy égi jel is. Haha. Csak nem vicces. Azt is megírom anyukámnak, hogy semmiképp nem utazhat el Brüsszelbe két hét múlva, ahogy a munkája megkívánná, mert nem engedem. Megnyugtat, hogy nem is fog.

Julie Hoyas

Félek, pedig mindenhonnan azt hallom, hogy nem engedhetjük meg, hogy féljünk. Már csak azok miatt se, akik meghaltak a terrortámadások során. Ekkor kicsit megemberelem magam, de belül fojtogat az érzés. Hazafelé menet süt a nap, nagy tömegek az utcán. (Ehhez képest Brüsszel szinte üres.) A metró bejáratánál álló fegyveres őrök látványától összeszorul a gyomrom. Milyen érzés lehetett a brüsszelieknek, mikor a metró bejáratából csak óriási füstöt láttak kiszállni, ember nem jött ki? És volt olyan gyerek ott, aki metróval ment éppen az iskolába, mint ahogy a barátnőm is teszi minden reggel?

Március 22. - A belga viccek nélküli világnap
http://vidberg.blog.lemonde.fr/

Senki nem felejtette még el a párizsi terrortámadást, és most, hogy a mai naptól a brüsszeli történtek is hozzáadódnak ehhez az európai méretű traumához, az emberek kezdhetik úgy érezni, hogy az EU vezetése nem tudja ellenőrzése alatt tartani a kontinenst fenyegető terrorveszélyt. Nem szabad elbizonytalanodnunk és félnünk. Szerintem már az is nagyon fontos, hogy ebből az egészből ne egy menekültellenes és idegengyűlölő közvélemény alakuljon ki. A terrorizmus egy generációs probléma, és nem mindegyik menekült terrorista. Igazából, azt lehet mondani, hogy néhány terrorista kihasználta a mostani nagymértékű bevándorlást arra, hogy bejusson észrevétlenül Európába. De az is ezt az elméletet támasztja alá, hogy a terroristák esetében sokszor francia és belga állampolgársággal rendelkező személyekről beszélhetünk.

Szerintem fontos, hogy beszéljünk róla, fontos, hogy mindenki magának érezze ezt a problémát, európai állampolgárként. Szerintem nem kell és nem is szabad belesüppedni a sajnálkozásba és a depibe, nem erről van szó, de össze kell fogni, és támogatni kell egymást. Ha egy ilyenfajta értékrend lesz minden fiatalban, akkor már a jövőbe nézve is jobbak az esélyeink a terrorizmus ellen. Semmilyen terrortámadásban nem lehet jó dolgot találni, de ha mást nem, mindenképp megéri elgondolkodni a történteken és a fent említetteken.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Te mennyit fizetnél 1-esekért és 0-ákért?

A legtöbb online videojátékban a pénzesebb játékosok sok előnyhöz juthatnak, ugyanis ezekért az előnyökért hajlandóak egy nagyobb összeget is kifizetni. Olyan játék is van, ahol csak az avatar (a játékos játékbeli megszemélyesítője) vagy valamilyen tárgy kinézete változik meg, de még ezekért sem sajnálják a pénzt a játékosok.

Bevallom, én is költöttem már videojátékokra (nem is olyan keveset, mind gondolnátok), de az általam költött összeg csak sok év leforgása alatt jött össze. Ezek a tárgyak, amiket most nektek bemutatok, egy összegben lettek eladva. Sohasem gondoltam volna, hogy van olyan ember, aki ennyit képes fizetni egy-egy virtuális dologért.

Mivel sehol sem található egy egységes lista, ezért összegyűjtöttem ide a 7 legdrágább virtuális terméket, ár szerint emelkedő sorrendben.

7. Pet Flaming Pink Puppy: 38 ezer dollár = 10,6 millió forint

A mostanában egyre hanyatló DOTA 2 játékban található az ötödik legdrágább virtuális dolog a világon, 2013-ban vásárolta meg egy névtelen kínai rajongó. Ez a termék egy ritka harci kutya, amit kincsekért lehet küldeni, amíg a gazdája a frontvonalon harcol. Az állat ritkaságát a pink színe és a mancsai körül látható lángok együttese adja.

6. Amsterdam: 50 ezer dollár = 14 millió forint

A Second Life nevezetű játék pontosan az, amit a neve leír. Egy második életed lehet, és ott az lehetsz, ami akarsz.

Ebben a játékban vásárolta meg valaki Amsterdamot, benne a híres piros lámpás negyedet is, 2007-ben. Hogy miért? Aki tudja, hogy mit jelent a „piros lámpás negyed” kifejezés, az sejtheti. A városnak napi 50 ezer látogatója volt, tehát ez nem volt egy rossz befektetés.

5. Entropia Universe Egg: 70 ezer dollár = 19,5 millió forint

Megérkeztünk az Entropia Universe világába. Mind az öt dobogósunk innen kerül ki. Hogy miért? Az Entropia Universe játékban át tudod váltani a játékbeli pénzt igazi pénzre, és természetesen fordítva is. A nagyon drága tárgy egy tojás, amiről az a hír járta, hogy majd egy igencsak jelentős dolog fog kikelni belőle. Aztán 3 évvel a 2010-es vásárlás után, az akkor már 6 éve szunnyadó tojásból végül ki is kelt egy nagyon csúnya dínó.

4. Az Entropia univerzum holdja (Monria): 150 ezer dollár = 42 millió forint

Ezt egy befektetői csoport vásárolta meg, és ez a terület azóta tulajdonképpen egy önálló játékká vált a játékban.

3. Crystal Palace Space Station: 330 ezer dollár = 92 millió forint

2009-ben vásárolta meg ezt az űrállomást befektetési céllal egy magánszemély, ugyancsak az Entropia játékban.

2. Club Neverdie: 635 ezer dollár = 177 millió forint

És ismét az Entropia játékban járunk ahol valaki egy szórakozóhelyet vett meg 177 millió forintért. Gondoljatok bele: egy ember 177 millió forintért vett meg pixeleket. Ez nagyon durva!

1. Planet Calyspo: 6 millió dollár = 1,7 milliárd forint

A dobogósunkért egy cég fizetett több mint másfél milliárd forinttal megegyező dollárt az Entropiában. Ez egy játékbeli bolygó, és az az ember, aki képes volt ennyit rááldozni, az egy nagy király volt. Miért? A kis világának már majdnem 1 millió regisztrált felhasználója van.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Marmaduke – egy nagy mafla kutya és kedves sztorija

Egyik kedvenc filmemmel szeretnék vidám kikapcsolódást ajánlani – persze, csak ha szereted az állatokat, akár gyerek vagy, akár az élet gondjaitól megszabadulni kívánó felnőtt.

Én többször is végignéztem a Kansasben élő Winslow család életéről szóló történetet, melyet fenekestül felforgatott a brutálisan nagyra nőtt, ámde igencsak játékos, bájos és kajla dán dog. Marmaduke-kal igazi élmény a fürdés, a sétáltatás és a hétköznapok valamennyi monoton pillanata.

Amikor az apa, Phil Winslow, távol otthonuktól új állást kap, a család Kaliforniába költözik, meghódítani a teljesen újat és idegent. Itt rengeteg kaland és nehézség várja a kissé szétszórt, de jókedvű csapatot. Phil „falkavezért” játszik, amivel az egész családja sorsát megnehezíti. Azon kívül, hogy ő sem találja meg a közös hangot új főnökével, Donnal, gyermekeinek is gondot jelent a beilleszkedés, amire még rátesz egy lapáttal a családon belüli „nem figyelünk egymásra kellően” életérzés.

Marmaduke – macska társával karöltve – az új világban is rengeteg kalamajkát okoz. Kínos, izgalmas és vicces pillanatokat élhetünk át vele. Monumentális négylábú barátunk küzd a hierarchiában elfoglalt helyéért, családtagjai szeretetéért, na és persze küzd az örök szerelemért, amit Jezebell, a gyönyörű skót juhász hölgy testesít meg számára. Ebben a küzdelemben átmenetileg szinte teljesen figyelmen kívül hagyja az igaz barátságot, aminek kapcsán te is elgondolkodhatsz a fontos emberi értékekről.

Néhány konkrétum, amiért érdemes 107 percet szentelned a Tom Dey által rendezett sztorira. Először is, ha kisgyerekek és nagy kutyák együtt szerepelnek egy történetben, az a siker tuti receptje. Ez ebben az estben is igaz. Olykor naiv és valószerűtlen dolgok is történnek a filmben, meseszerű effektek is vannak benne, de ez megengedhető a kedves poénok miatt.

Szemben az átlagos filmvígjátékok gyagyaságaival, ezt a 2010-ben rendezett filmet olyan dolgok teszik igazán naggyá, mint a szeretet mérhetetlen ereje, a barátságért való lemondás, a természetes bátorság, az önfeláldozás, az elfogadás vagy a család összetartása, és nem azok a hülye, elcsépelt, semmitmondó, viccesnek nevezett dolgok. Az még egy plusz pont, hogy az állatok beszélnek, így Marmaduke is megállás nélkül szövegel, és végignarrálja a filmet.

Ezt a kedves családi vígjátékot szívből ajánlom azoknak, akiknek gyerekük vagy kutyájuk (vagy mindkettő) van, mivel a kalandos film a családi hétköznapokat és a családi élet vitáit, nehézségeit is bemutatja. Kedvenc idézetem a filmből: „Az otthon ott van, ahol mi vagyunk.”

Titz Liza (AKG, 7. évf.)

Marmaduke – A kutyakomédia (Marmaduke, 2010, 107’)
Rendezte: Tom Dey
Szereplők: William H. Macy, Judy Greer, Lee Pace

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Élet-képek

Nemrég volt szerencsém a világhírű fotós, Steve McCurry kiállításán és pódiumbeszélgetésén részt venni. Lehet, hogy sokaknak ez a név először nem ugrik be, de ha a National Geographic legsikeresebb címlapjáról, mély zöld szemekkel néző afgán lány portréját említem, azonnal megjelenik a kép az emlékezetünkben.

Szinte már mindenkivel előfordult, hogy egy utazási iroda színes plakátját megpillantva csak arra tudott gondolni, ide szeretnék utazni. Koktélokat szürcsölgetni, sütkérezni a tengerparton vagy egy letűnt kultúra maradványait megcsodálni. Steve McCurry képeit nézegetve az embernek nem mindig az jut először eszébe, hogy vegye a hátizsákját, és repüljön el az első géppel, pedig ugyanazt az országot látja, mint az idilli plakátokon.

India. Számomra ez az ország eddig egy elképzelt mesevilág volt. Színes szárik, illatos fűszerek és a Tádzs Mahal. A kiállításon bemutatott fotók ugyan színesek voltak, de nem voltak boldogak. Minden képnek története van és megérinti a lelket. Ez talán azért is van, mert a képek nincsenek beállítva, megkomponálva, hanem egy-egy pillanat utánozhatatlan töredékei. A bennem legmélyebb nyomot hagyó rádzsasztáni női csoport képe is így készült – Steve McCurry elmondása szerint. A fotón a porvihartól az arcukat eltakaró nőket láthatunk. A száraz és élettelen táj tökéletes kontrasztja az égővörös szárik lobogásának a szélben. Utánaolvasva megtudtam, hogy ezen a területen még ma is erősen él a kasztrendszer hagyománya. A nők kiszolgáltatottak, és nagy részük boldogtalan. A kép olyan, mintha nemcsak a porvihart, hanem az egész világot akarták volna kizárni.

Steve McCurry számomra nagyon szimpatikus volt, minden szempontból. A pódiumbeszélgetés alatt egy jó humorú és igazán kreatív embert ismertem meg. A beszélgetést azzal indították a szervezők, hogy tapsoljuk meg Steve-et, mert az internet szerint tegnap ünnepelte 66. születésnapját. A tömeg elismerő tapsviharban tört ki, amit a fotós hangos nevetése szakított félbe. Kiderült, hogy Steve McCurry valójában áprilisban született. Ezzel a hamis hírrel azt szerették volna bizonyítani, hogy mennyi hamis információ kering róla az interneten, amit ebben a beszélgetésben egyszer és mindenkorra tisztázni fognak. A fotós elmondta, hogy több mint 80-szor járt Indiában, és itt szeret a legjobban fényképezni. Arra a kérdésre pedig, hogy mi a képeinek a titka, azt válaszolta, hogy a fotózás lényege az, hogy más szemszögből lásd a világot, mint a többi ember.

Az egyébként nagyon kicsi méretű kiállításon minden kép elgondolkodtató, szabadjára engedi az ember fantáziáját. Sajnos a kedvenc fotómat, amelyet már korábban is említettem, nem állították ki, csak kivetítették a pódiumbeszélgetés során. A kiállítást csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szeretne ízelítőt kapni távoli kultúrák igazi arcaiból.

Remélem, valamikor én is megcsodálhatom Indiát, és elkaphatok néhány röpke pillanatot, úgy, mint Steve McCurry.

Nagy Domonkos (AKG, 7. évf.)

Steve McCurry – Egy nap / egy kép / egy gondolat
Műcsarnok, 2016. február 25. – április 3.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az esztergomi járat

A nyári szünet utolsó napjaiban végre átadták a Budapesttől Esztergomig közlekedő felújított vasútvonalat, amin már nagyon régóta dolgoztak. Sokan úgy döntöttek, hogy nem fognak dugókban álló buszokon nyomorogni, inkább utaznak vonattal, hiszen ez a leggyorsabb tömegközlekedési jármű – és a legkényelmesebb is. Én is így gondolkodtam.

Az első tanítási napon nagyon meglepődtem, mikor a vonat behajtott a peron elé. Egyetlen egy kocsival rendelkezett. Ebből az következett, hogy senkinek se volt esélye felszállni, hiszen tömve volt az egész. Ez az elkövetkező pár hónapban megtörtént párszor ugyanígy.

Mikor a kocsik mennyiségétől már nem kellett félni, minden rendben volt. De a járat kezdett egyre népszerűbb lenni, ami azt jelentette, hogy jelentősen megnőtt az utasok száma. Így az amúgy is levegőtlen kocsikban még nagyobb lett a hőség. Történt egy ájulás is, melynek én is szemtanúja lehettem, és gondolom nem ez volt az egyetlen.

Aztán ez a korszak is véget ért, mivel egyik reggeltől kezdve nem jöttek a szép piros vonatok, helyettük ismét a régiek érkeztek. Ezt eleinte nem találtam túl jónak, mert persze csak a piros, reggeli járat kapott gyönyörű és csendes kocsikat. De aztán rájöttem, hogy ez így sem is olyan rossz, hiszen nem volt már többé tömegnyomor, és ha volt erőm a szerelvény hátuljába vonszolni magam, még ülőhely is jutott nekem. Ezenkívül mindennap pontosan érkezett.

Sajnos nem tudtam sokáig örülni a pontos vonatnak, ugyanis pár hét múlva már alig volt olyan nap, mikor ne késett volna. Ennek oka részben az volt, hogy leesett pár centi hó, ami miatt a szokásos járatom előtt érkező vonat kilencven percet késett. Szerencsére az enyém csak tízet. A késések a „nagy” hó után is folytatódtak.

Kicsit egy idegesítő, hogy a vasútállomás váróterme és jegypénztára csak kora délutánig van nyitva, ami nagyban megnehezíti a jegy és bérlet vásárlását, mivel máshol nem nagyon lehet vásárolni. Ráadásul, ha zuhog az eső vagy mínusz fokok vannak, nem lehet bemenni a gyönyörűen felújított épületbe, amit pedig tudtommal erre a célra hoztak létre.

Nem tudom, hogy mit kezdenék a vonat nélkül, hiszen, mint azt már a cikk elején említettem, ez a legkényelmesebb és a leggyorsabb tömegközlekedési eszköz. De a folyamatos késések nem a legszerencsésebbek, ha időben szeretnék eljutni az egyik helyről a másikra.

Kovács Emma (7. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Csak egyszer kellett engem összevarrni – interjú a Szertár szertárosával

Késve érkeztem az Örs vezér téri metrómegállóba, ahol Robi már fagyoskodva várt rám. Bementünk az Árkádba, ott pedig beültünk egy kávézóba, és meg lettem hívva egy forró csokira. Nagyon kedvesen és nyitottan válaszolgatott a kérdéseimre.

Zsiros László Róberttel találkoztam és beszélgettem, aki 2008 óta csinál népszerű tudományos videókat a Szertár nevezetű YouTube csatornára.


Hogy jött a Szertár neve?

Amikor elkezdtem kis filmeket csinálni, nem nagyon volt még ilyen videócsatorna. Egy olyan nevet szerettem volna hozzá, ami kapcsolódik a természettudományos ismeretekhez és az oktatáshoz.

Milyen visszajelzéseket kaptál?

Nyilván vannak időnként negatívak, de összességében pozitív a fogadtatás.

Mit dolgozol a szertár mellet?

Csináltam és csinálok most is sok mindent. Amikor elindult a Szertár, akkor a Csodák Palotájában dolgoztam jó ideg. Portugáliában is dolgoztam egy oktatási ügynökségnél, most pedig egy olyan helyen vagyok, ahol tudományos ismeretekkel kapcsolatosan tudunk mindenféle izgalmas foglalkozásokat, rendezvényeket csinálni.

Egy hobbinak tekinted a Szertár csatornát?

Azért ez most már kicsit több mint egy hobbi. Az elején tényleg hobbinak indult, de most már elég szorosan átszövi az életemet. Nehéz elkülöníteni, honnan kezdődnek a hobbik, de én nagyon oda vagyok az ilyesmikért, ahol tenni is lehet valamit – barkácsolni, hackelgetni.

Milyen iskolát végeztél, hogy ennyire otthon vagy a kémia és a fizika világában?

Szerintem ez annyira nem az iskolán múlik, ez inkább saját érdeklődés. A Corvinusra jártam kertészmérnök képzésre, utána pedig a biológia felé mentem el.

Hogyan jönnek az ötletek a videókhoz?

Azokat a jelenségeket, amiket bemutatok, nyilván nem én találtam ki. Viszont az, hogy milyen környezetbe teszem, hogyan mutatom be ezeket, az javarészt saját kútfőből származik. Az pedig, hogy mi ihlet meg, az nagyon változó.

Milyen csapattal dolgozol együtt?

Van egy kollegám, Hauptricht Tamás, akivel együtt dolgozom kereskedelmi dolgokon, de mivel ő is egy megszállott, ezért együtt csináljuk a Szertár videókat és a podcast adásokat. Nem a tesóm, de jó barátok vagyunk.

Volt egy nagyobb kihagyás a csatorna életében. Ez miért volt?

Nagyon sokat dolgoztam, a videókészítéshez pedig sok energia kell, nem is beszélve egyéb tényezőkről, például technikai feltételekről. Ez ma már annyira nem nehéz. Mindenkinek ott van a telefonja, amivel már egy elég jó minőségű felvételt lehet készíteni. Ezek csak néhány éve érhetőek el széles körben. 4-5 éve sokkal jobb volt, ha az embernek volt egy kézi kamerája. A felvételt ugye utána meg kell vágni, de még előtte előkészületeket kell tenni. Ezt napi 12-13 óra munka mellet nem tudtam akkor csinálni.

Előfordult már, hogy felismertek az utcán?

(Mosolyogva) Elő szokott fordulni.

Ilyenkor aláírást is kérnek, vagy csak odaköszönnek?

Olyan is volt már, és azzal nagyon zavarba lehet hozni.

Otthon forgatod a videóidat?

Többnyire otthon, az a legkényelmesebb. Csak otthon van rá a legkevesebb helyszínem. Nyilván van egy magánszférám, amit nem szeretnék a nyilvánosság elé tárni. Jobban örülnék, ha lenne egy semleges helyszínem. De nemsokára költözni fogok, ott pedig úgy tervezem, hogy be lesz rendezve egy olyan rész, ami nyugodtan szerepelhet háttérként.

Nemrég lett meg a 11 ezer facebook követőd. Számítottál erre?

Nem ez járt a fejemben. De most se nagyon ez jár a fejemben. Meg akkor, amikor elkezdtem, még a Facebook is csak bontogatta a szárnyait.

Egy-egy régi részről mi a véleményed? Szörnyülködve nézed vissza és azt nézed, hogy milyen hibáid voltak, vagy pedig mosolyogsz az akkori magadon?

(Nevet) Nyilván szörnyülködök és mosolygok is egyszerre. Azt se tudtam akkoriban, hogy hol kell bekapcsolni a kamerát. Szerencsére nagyon sok TV-s ismerősöm volt, akitől megkaptam a szükséges fejmosást. Nyilván ég és föld az akkori és a mostani hozzáállásom. Igyekszem minél jobb tartalmat gyártani.

Volt már olyan kísérleted, ami rosszul sült el?

Kísérletek közben semmi komoly, de egyszer az előkészületeknél sérültem meg úgy, hogy össze kellett varrni. Ott hibáztam, tanultam belőle. Persze próbálok figyelni arra, hogy mindig elmondjam a biztonsági tennivalókat is.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

szertar.com * youtube.com/szertar

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Öt francia vígjáték, ha már unjuk az amcsi humort

A cím magáért beszél, vágjunk is bele rögtön a közepébe.

1. Így jártam a mostohámmal (Lolo, 2015)

A mozikban január 21-étől vetített filmet Julie Delpy rendezte, és ő játssza benne az egyik főszereplőt is. Témája nem különösebben extra, és a kritikusok is többnyire lehúzták, de mondok pár okot, amiért azért mégis érdemes lehet megnézni. Először is, Julie Delpynek egyedi humora van, amit már megcsillogtatott előző rendezéseiben is, a mostaninál talán jobban is, de akinek tetszik ez a stílus, annak ez a filmje is tetszeni fog.

Kattints a TETSZIK gombra, hogy értesülj azonnal az újabb filmajánlóinkról!

A történt arról szól, hogy egy negyvenes éveiben járó nő, aki mellesleg egyedül neveli az ő ici-pici, édes és tehetséges művész fiát, talál magának (végre!) egy társat, akivel minden jól működik. De csak addig, ameddig a zsarnokoskodó fia el nem kezdi piszkálni a pasit. Nincsenek a filmben világmegváltó gondolatok, de legalább olyan borzasztóan ócska klisék sem. Olyan vicces kis film.

2. Apu vagy anyu? (Papa ou maman, 2015)

A válás nehéz dolog, pláne gyerekkel. És pláne, ha egyik szülő sem akarja a gyerekeit. Sajnos nekem nem derült ki a filmből, hogy miért is olyan borzasztóan galád az a három, 21. századi csemete. Ettől eltekintve, a „csesszünk ki a gyerekekkel, meg egymással” vonal nekem egészen tetszett, humoros volt, de nem próbált minden kis jelenetben hahotaáradatot zúdítani a nézőre. Abszurd humor, de nem az a filozofálgatós, hanem a családi verzió.

3. Válás francia módra (L'ex de ma vie, 2014)

Még egy válásos-vicces történet, nem lövöm le a poént, de mily meglepő, mindkét történet hasonló befejezéssel dicsekedhet...

Csakhogy itt nincsenek gyerekek, itt egy újdonsült menyasszony és egy még mindig hű férj indul útnak Olaszországból Párizsba, a szerelem városába, azért, hogy szuper gyorsan elrendezzék a válásukat. Jellemkomikumból itt sem szenvedünk hiányt, viszont kapunk egy kicsit több lelkizést, avagy miért romlott el a házasság… Egyszóval, itt a történetnek nagyobb helyet is adtak. Mindez megspékelve azzal a tipikus turista-Párizs fílinggel, ugyanis szereplőink a válással az el nem töltött párizsi nászutat is kipipálhatják. És egymás szívatása itt sem marad el, ne aggódjunk!

4. Micsoda nők! (Sous les jupes des filles, 2014)

A több szálon futó történetek egy-egy nő életét jelenítik meg. Az egyik nő egy leszbikus kalandba keveredő anyuka, a másik egy megcsalt feleség, a harmadik, akivel a férje csalja az előző nőt, és így tovább. A szálak lassan összeérnek, és a végén egy szuper buliba csap át az egész. Szigorúan tizenhat karika, mert obszcén poénokból itt nincs hiány. Ez az eddigi abszolút győztesem a francia filmek közül, mert teljesen egyedi humorú alkotás. Szuper! Hogy a férfiakat leköti-e, nos, az egy jó kérdés...

5. Egy kis kiruccanás (La grande vadrouille, 1966)

Vagy mondhatnám bármelyik Louis de Funès filmet…

Elmondhatom, hogy ezeken a filmeken nőttem fel, és tény, hogy kis koromban jobban is tetszettek, de van, ami örök. A gyerekeknek azért tetszik, mert Funès mindenkinek túljár az eszén, legtöbbször  önmagáén is, és olyan egyszerű, de mégis jól felépített történeteket láthatunk, amik mostanában nem nagyon teremnek a vígjáték piacon. A második világháború alatt játszódó történetben van minden, ami egy vígjátékhoz kell. Tízpercnyi apácás jelenet, mellékszálon szerelem, és egy hóbortos, de jószívű alak, aki végül megcsinálja a happy endet. A film egy percig sem unalmas, ráadásul időutazunk is vele.

Sajnálom, ha kihagytam volna a francia vígjátékok kiemelkedő darabjait, de sajnos csak ezeket a filmeket láttam – illetve láttam még olyan borzasztóakat, mint a Divat a szerelem (Chic!, 2015), ami olyan gyenge volt, mint a A pláza ásza Vegasban, csak kifelejtették belőle a humort is. A korábban felsorolt filmekből viszont nem maradt ki, de nem is lett túl amerikai pités, tényleg, egyik sem! Nos, ha kedvet kaptak hozzá, akkor Julie Delpy filmjét még gyorsan nézzék meg a moziban, amíg még játsszák.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Buli a Tüskecsarnokban – képek a Zaz koncertről

Zaz (valódi nevén Isabelle Geffroy) a francia könnyűzene egyik elismert alakja, aki szépen lassan meghódítja az egész világot. A budapesti koncert már idestova három éve volt szerveződőben, és most végre megvalósult.

A koncert kis csúszással, kb. fél kilenckor kezdődött a beígért nyolc óra helyett. A csarnok tömve volt emberekkel. A koncertre való bejutást az online vásárolt jegyek nehézkes leolvasása és a szervezési hibák nehezítették ugyan egy kicsit, de ide senki sem morogni jött.

Az előadás – a látványvilág, a vetítések és az egész performansz – valami fantasztikus volt. A történet, amit elmesélt egy párizsi napról, a házakról, az utcákról, szerintem mindenkinek megragadta a képzeletét. A hangosítás is elég jó volt, a speciális és a hagyományos hangszerek is klasszul szóltak. De ami a legfontosabb, hogy maga a koncert is izgalmas volt. Ami nekem azonnal lejött, hogy ebben a nőben mekkora energia van. Képes volt olyan bulit csinálni, hogy a kb. 5000 emberből kevesebb mint 1000 maradt a helyén, mindenki a székek közt táncolt és a színpad előtt ugrált, figyelmen kívül hagyva azt a koncepciót, hogy ez egy ülő koncert.

Mivel az énekesnő anyanyelve francia, emiatt minden dal is ezen a nyelven íródott, de ez nem okozott olyan nagy gondot, amikor megénekeltette a közönséget. Bár voltak kisebb fennakadások, de az On ira refrénjét mindenki tudta halandzsázni, ahogy a Je veux ismétlődő részeit is. És bár a közönség egy százada ha tudott franciául, ez nem zavarta az énekesnőt abban, hogy két szám között néha lenyomjon egy-két monológot franciául – mert mindenki lelkesen bólogatott hozzá.

Szóval nekem úgy en block nagyon bejött ez a koncert, meg ez az egész ZAZ-jelenség. Remélem, még máskor is jön majd koncertezni Budapestre, mert lenne közönsége.

Rónai Sára (AKG, 9. évf.)

Rónai Gergely képeivel - további képek a cikk után

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Vissza a jövőbe! – kicsit másképp

Ha elérkezik az AKG szülinapja, a diákok nagy része örül. Hogy miért? Szerintem főleg azért, mert ilyenkor egész nap nincs tanítás. A másik oka ennek az, hogy mindig nagyon sok szórakoztató és izgalmas programon veszünk részt, illetve az, hogy ilyenkor mindig együtt ünnepel az iskola, és csodálatos az egésznek a hangulata.

Valóban, most sem kellett csalódnunk. A szervezők (vagyis a 11.-esek), mint általában mindig, most is kitettek magukért, és élvezetessé varázsolták számunkra ezt a napot. A szülinap január 29-én zajlott, mint ahogy megszokhattuk, reggeltől kora délutánig. Idén is csapatokat alkottunk, és csapatokban kellett az összes feladatot megoldanunk. A nyolcadik évfolyamon kívül mindenhol ugyanúgy zajlott a csapatok kialakítása: választanunk kellett egy párt a saját évfolyamunkról, és ezután kerültünk össze más párokkal egy csapatba. Ez azért volt jó, mert mininum egy embert már ismertünk, és így nem éreztük egyedül magunkat.

A szülinap idén is egy kerettörténetre épült. Az igazgató, Horn tanár úr megbütykölte az időgépet, mert szerette volna látni az AKG jövőjét. Ez nem volt túl jó ötlet, ugyanis a múltba került, és ott ragadt. Emiatt nekünk, együtt kellett kiszabadítanunk őt. Fontos volt az összefogás, az erő, és persze az, hogy sikeresen megoldjuk a feladatokat. Ezek a legkülönbözőbbek voltak. Akadtak kevésbé különlegesek is, de akadt jó pár extra is köztük. Ezek közé tartozott például, amikor a telefonszámunk számjegyeinek megfelelő alapanyag összetevőkkel kellett összeállítanunk egy szendvicset, majd azt megenni, de az is izgalmas volt, mikor a diákteraszról kellett egy kötélpályán lecsúsznunk az aulába.

Én mindegyik kihívást élveztem, bár az a kellemes harapnivaló reggeli gyanánt nem lesz a kedvencem (főleg, mert én ettem meg az egészet). A feladatok során az állomásfőnökök többször is figyelmeztettek minket, hogy ha tudunk, hozzunk élő relikviákat az avatásra, mert egyébként a relikviáknak fontos szerepük volt a tervünkben. Lehetett ez bármi, epochafüzet, törikönyv, diáknaptár, vagy akár tesipóló is, mindegy volt. Minél régebbi, annál jobb, az élő relikvia pedig még jobb.

A programok után aztán egy rövid szünetet követően jöhetett is az avatás. Ez előtt mutatkoztak be az élő relikviák, vagyis azok a diákok, akik már végeztek az AKG-ban. Jó volt, mert egész sokan el tudtak jönni. Az avatás ezután a megszokott menetben zajlott. Az új diákok (főleg a hetedikesek és a kilencedikesek) elmondták a szinte minden évben ugyanolyan pontokat tartalmazó esküt, aztán megkapták a pólójukat, majd jöhetett is a tortaevés. Mi, a régen avatottak addig a pontig kicsit talán unatkoztunk (hiszen ez mindig egy lassú folyamat), de állíthatom, a sok torta láttán mindenkinek felcsillant a szeme. Most is széles volt a választék, így mindenki megtalálta a kedvére valót.

És hogy végül sikerült-e kiszabadítani Horn tanár urat? Szerencsére igen. Mit ne mondjak, elég szomorú nap lett volna az ellenkező esetben. De szerencsére sikerült, ez a szülinap is sikerrel zárult, és egy jó élményt nyújtott – szerintem mindenkinek. Jövőre még lelkesebben fogok hozzáállni ehhez az alkalomhoz, hiszen akkor már mi leszünk a szervezők.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)

 fotók: Buzamanisz Dominika, Laskovits Koppány

0 Tovább

Ne nézd meg: Az Éhezők Viadala vége

A méltán híres Éhezők viadala könyvsorozat megfilmesítését is végül befejezték. Mint Hollywoodban mindent, itt is kettészedték az utolsó részt, ezzel nagyobb kasszasikert várva, ami, valljuk be, a torrent és az online kalózfilmek világában már kissé nehézkes. A könyv rajongóinak idáig a sorozat összes filmje nem kis csalódást okozott, és ebből nem maradt ki az utolsó rész se. Bár Jennifer Lawrence Kattniss szerepében nem a legrosszabb, de inkább mégis más filmjeiben tudta kibontakoztatni tehetségét.

Az utolsó rész tartalmilag nem egy nagy durranás, jobb lett volna, ha nem szedik ketté ezt a részt. A történet – ahogy már sejthettük – a lázadók végső háborújával fejeződik be, leigázzák a Kapitóliumot és létrehoznak egy köztársaságot. Mi ebből vajmi keveset fogunk fel, miközben Kattniss lelki szenvedéseit nézzük (a vezetőkkel és a fiúkkal kapcsolatban). Bár a film és a könyv is egyaránt megmutatja, hogy Kattniss egy erős lány, aki tud harcolni, a film még inkább kihozza a Twilight fílinget, és elnyomja azt az értékrendet, amire a film közönségének szüksége lenne.

Mindemellett a film meglepően röhejesen ábrázolja Snow elnök törekvéseit, ami azért is furcsa, mert szerintem Donald Sutherland egy zseniális színész. Mindent összeadva a film azért nem olyan rossz, mint amit vártam, de nem is jó. Leginkább csak le akarták zárni ezt a témát, és ezért készült el, ami valljuk be, kissé szomorú. Bár a sorozatnak nagyon sok rajongója van, és eléggé fel lett hype-olva ez a rész, mégis úgy érzem, hogy se az írónő, se a nézők elvárásait nem tudta rendesen teljesíteni. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez egy vacak film, csak inkább olvassátok el a könyvet, mert jobban megéri, és nem lesz akkora csalódás.

Azt mondom mindenkinek, aki olvassa ezt a cikket, hogy ne menjetek el megnézni a moziba ezt a filmet. Egyrészt azért, mert nem éri meg, másrészt mert már nem is nagyon játsszák a mozikban (gyorsan lecsengett).

Rónai Sára (9. évf.)

 Az Éhezők Viadala - A kiválasztott befejező rész (The Hunger Games: Mockingjay - Part 2, 2015, 136’)
Rendezte: Francis Lawrence
Szereplők: Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Liam Hemsworth, Woody Harrelson

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az AKG szülinap és az avatás

Amint az az AKG-ban tanuló diákok családi és baráti körében közismert, minden évben, az AKG szülinapon (idén ezt január 29-én ünnepeltük) van egy nagy esemény, amit avatásnak hívnak. Az avatással a diákok végre igazi, beavatott AKG-sokká válnak. Minden évben a hetedikeseket, a kilencedikeseket, illetve az év közben vagy a tavalyi év végén becsatlakozottakat avatják. Így hát az én avatásomra is ebben az évben került sor.

Az avatáshoz először is kell egy idősebb avató, aki felavat. Sokan a nyitótáboros szervezőket vagy patrónusaikat kérték fel eme nemes feladat elvégzésére, én egy kedves újságíró-társamat.

A szülinapot, ebből kifolyólag, mi, hetedikesek nagyon vártuk. A nap kerettörténete pedig – hisz’ mit ér a nagy csinnadratta, ha nincs egy zseniális sztori mellé? – az volt, hogy Horn György tanár úr a barátaival együtt feltalálta az időgépet, és előre akart menni, hogy megnézze, milyen lesz az AKG jövője, de sajnos valamit elbaltázott, így sajnos a múltba került, és nekünk kell őt visszahozni, méghozzá relikviák és a koordináták megszerzésének segítségével. A videót, amelyből ez a történet kiderült, a hét elején vetítették le nekünk egyik nyitáson, amivel sikerült elérniük, hogy mindenki tűkön ülve várja a pénteket.

Persze, bármilyen messzinek tűnik is, egyszer minden elérkezik, így az AKG szülinap is eljött. A nap során kb. húszfős csoportokban dolgoztunk, és különböző feladatokat oldottunk meg. Én nagyon élveztem, a kedvencem a szabadulószoba volt. Miután az összes állomáson végigmentünk, lemehettünk az aulába, ahol összegyűlt az egész iskola, az igazgató visszahozásához feltétlenül szükséges relikviákat pedig szépen, időrendben felaggatták madzagokra az egész helyiségben, körbe.

Miután mindenki megérkezett, az egyik tanár elmondta, hogy ez a nap most elsősorban az avatásról fog szólni, de előtte persze még visszahozzuk Gyuri bácsit. Ehhez először is előálltak az élő relikviák, azaz a régebben érettségizett diákok, és együtt próbáltunk ráhangolódni „az Erőre”. Minden avatónak és avatandónak meg kellett fognia egy színes papírlapot, és be kellett állnia az aula közepén felállított, ragasztószalagból készült négyzetrács egy-egy négyzetébe, amelybe olyan színű ragasztószalag volt ragasztva, amilyen színű a papírja volt. Ezután a fejünk fölé kellett tartani a papírt, s rögtön látszott, hogy az embertömegből egy hatalmas „AKG” felirat kerekedett. Végül el kellett kiáltanunk magunkat, jó hangosan, hogy „hajrá, AKG!”, és Horn György már meg is érkezett – méghozzá azon az ideiglenesen felállított drótkötél pályán, ami az aulába vezetett a diákteraszról. Ezen a ponton intéztem egy rövid, de tartalmas fohászt az égiekhez, hogy valaki videózza le a nagy megérkezést. Miután az igazgató egy tizenéves gyerek lazaságával lecsusszant, tartott egy beszédet, amin – szokás szerint – halálra röhögtük magunkat. Ezután végre következhetett az avatás.

Először, kisebb-nagyobb nehézségek árán, de beálltunk egy nagy körbe, az avatónk pedig mögénk állt. Ezután minden avató beszerzett egy kitűzővel ellátott AKG-s pólót. Az S-es méret elég hamar elfogyott, de „nem baj, majd ebben fogsz aludni” nyugtatott meg az avatóm. Következő programpontként az egyik nyitótábor-szervező felolvasta az esküt, amit mindenkinek utána kellett mondania. A szövegen, őszintén szólva, eléggé meglátszott, hogy kik írták (pl. „a táborszervezőimnek mindig köszönök”, „a nyitótábor-szervezőimet mindig magam elé engedem a büfében”), és volt rajta egy-két igencsak meghökkentő pont is („a pónizás szentségét örökké tisztelni fogom”, „Monti bácsiról csak jó dolgokat mondok, mert igazából hallj.”, és a kedvencem: „nem paráználkodom az iskola területén”).

Miután elmondtuk, és megesküdtünk, az avatók hátulról ránk húzták a pólót, és attól a pillanattól kezdve igazi, vérbeli AKG-sok lettünk. Remek érzés volt. Végre nemcsak kívülálló, kezdő kis hetedikesek vagyunk, hanem igazi, tapasztalt diákok, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium tanulói! Persze, attól még mindig hetedikesek maradtunk, és a többiek valószínűleg még mindig kicsiként tekintenek ránk.

Miután az avatási ceremónia megtörtént, immár egy százszázalékosan AKG-s tömeg vetette rá magát a hatalmas kocsikon betolt tortaszeletekre. Jómagam félrevonultam egy többé-kevésbé csendes sarokba, megünnepelni, hogy teljesen és tökéletesen AKG-s vagyok, és felfedezni azt a tényt, miszerint elfogyasztani a tortát és megőrizni emberi méltóságomat, két, egymástól teljesen független dolog.

A pólót egészen estig nem vettem le, bár kétségkívül furcsán nézhettem ki egy lila kardigánra rávett fekete pólóban, de nem érdekes. Összességében nagyon élveztem az AKG szülinapot, főleg az avatás részét, és kár, hogy nem élhetem át ezt az élményt többet.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A visszatérő – avagy DiCaprio kúszik a hóban, és becserkészi az Oscart

A 88. Oscar gálára készülve néztem meg ezt a filmet, mert esélyes volt a legjobb film kategória díjára. Ám, ami igazán érdekelt, az Leonardo DiCaprio alakítása.

A világ minden táján erről beszéltek, hogy ha valamikor, hát most már tényleg látni szerették volna, ahogy Leonardo DiCapriót hívják ki a színpadra. Minden korábbi alkalommal volt egy másik film, ami vagy jobban illett az Oscarhoz, vagy nagyobbat markolt, mind DiCaprio filmjei. Szibériában igencsak komolyan vették a dolgot. Az Oscar for Leo kampányban saját arany ékszereiket gyűjtötték össze beolvasztásra, hogy egyedi díjat adhassanak kedvenc színészüknek. Nem vicc.

Hogy megérdemelte-e a legjobb férfi főszereplő díját, az nem kérdés. Páratlan karrier áll mögötte, ám az Oscar-díj elnyeréséhez egy olyan filmmel kellet előrukkolni, ami direkt nekik készült. Ez volt A visszatérő.

A film a prémvadászok kőkemény életébe enged bepillantást, ahol minden és mindenki azért van, hogy őket eltegye láb alól. DiCaprio, Hugh Glass szerepében, fiával keresi meg azt a pénzt, amit még nem vesztett el, vagy nem lopták el tőle a hidegvérű indiánok. Ám egyszer rátámad egy medve, és csak hajszálnyin múlott, hogy túlélte. Lábait nem tudja használni, nem beszél, csak nyögdécsel, egyértelmű, hogy nagy teher lesz a csapatnak. Meg is állapodik a Tom Hardy által játszott Mr. Fitzegarddal, hogy ő megszünteti a szenvedését. Ám Glass fia ezt nem nézi jó szemmel, így Fitzegard mindkettőjüket megpróbálja megölni. Mikor Glass felébred, a fia holttestét látva bosszút esküszik Fitzegard ellen.

Na, itt kezdődik a film egyik kulcsfontosságú eleme: a mászás. Ennek a filmnek a fele arról szól, hogy Glass a sérülései miatt kúszva kényszerül megkeresni azt, aki mindent elvett tőle. Rengetegszer próbál felállni, és rengetegszer esik el, és feltűnően sokszor ébred fel különféle helyeken. Néha kissé unalmasnak érezzük ezt, és esetenként röhejesnek is, ám meg kell említenem, hogy ha megnéznél egy felvételt arról, ahogy én mászok és ébredek fel különböző helyeken, majd azt, ahogy Leonardo DiCaprio műveli ugyanezt, nagyon is érezhető lenne a különbség. Rengeteg tapasztalat és színészi munka áll azok mögött a jól megfontolt nyögések mögött. De tény, hogy lefaraghattak volna kb. 40 percnyi kúszást a filmből, és akkor nem lett volna (úristen!) 2 óra 31 perces a mozielőadás.

A történet egy másik szálon is fut, ez pedig Fitzegard és egy berezelt fiú bandukolása. Az öreg Fitz karaktere szerintem ezerszer érdekesebb, mint Glass. Alapvetően ő egy bunkó, aki bárkit hidegvérrel lelőne, egy magányos harcos, aki sodródik az árral (hasonlóan Tom Hardy Mad Maxben játszott szerepéhez). Érződik rajta, hogy átélt bizonyos dolgokat, amikből rájött, hogy mindig a saját bőrét kell megmentenie, és nem akar belekeveredni semmi veszélybe. Nagyon érdekes jellem, néha azt éreztem, hogy igazából ő a főszereplő. Szerintem nagyon is megérdemelte volna a legjobb mellékszereplő Oscarját, a Kémek hídjában szereplő Mark Rylance azonban elhappolta ezt előle. A filmben azt is felfogjuk, hogy ő csupán egy harcos, aki túl akarja élni az élet nehézségeit. Ezért is lepett meg a film vége, én más sorsot szántam volna Tomnak.

Amit még érdemes kiemelni, az az, hogy semmilyen National Geographic vagy Attenborough természetfilm nem mutatja be olyan szépen a havas hegyeket, mint a Visszatérő. A természetet minden vadságával, kegyetlenségével és nyugalmával, szinte megszemélyesítve mutatja be.

A film nekem a „megölte a szeretteimet, én pedig vándorlok, próbákat állok ki, és végül egy végső párviadalban mérjük össze erőnket” féle Gladiátor koncepcióra hajaz. A téma és a környezet nem igazán, de maga a történet nagy hasonlóságot mutat vele. A film egyébként nyitva ér véget, rengeteg új karakter, konfliktus és mászás ígéretével kecsegtet. Hogy mi lesz belőle, azt megtudjuk majd a Visszatérő 2: Mászni vagy maradni című filmben.

A 29-e éjjelén leadott Oscar-gálán szívből drukkoltam DiCapriónak. Szerintem az Akadémia felismerte, hogy ez a film egy célzás, egy felszólítás, hogy nyomjanak már Leonardo kezébe egy tetves szobrot. Ám engem, az ő helyében, olyan szinten nem érdekelt volna díj, hogy el sem mentem volna a kiosztóra. DiCaprio tudja, hogy ő a világ egyik legismertebb színésze, és nem kellenek neki díjak, hogy biztos legyen ebben.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

A visszatérő (The Revenant, 2015, 151’)
Rendezte: Alejandro González Inárritu
Szereplők: Tom Hardy, Leonardo DiCaprio, Domhnall Gleeson

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nehezen adta át a halott gyermeket – beszélgetés Röhrig Gézával

Március 4-én, pénteken az AKG-ba látogatott Röhrig Géza, a Saul fia című Oscar-díjas film főszereplője, hogy meséljen nekünk a filmről – meg persze önmagáról is.

Rónai Sára

A színházterem 14 órára dugig megtelt diákokkal, tanárokkal és további érdeklődőkkel. Bár a közönség nagy része látta a filmet, voltak, akik még nem, és inkább azért jöttek, hogy megismerjék ezt a – valljuk be – elég különös fickót. És úgy gondolom, ez sikerült is, mert elég sok mindent megtudtunk róla, olyan dolgokat is, amikre nem számítottunk. Röhrig Géza őszintén mesélt nekünk a nézeteiről, az élményeiről, meg minden másról is, amiről kérdeztük.

Rónai Sára

Megtudtuk, hogy amíg a filmet forgatták, megpróbálta elérni, hogy teljesen belekerüljön egy sonderkommandós bőrébe, és az egész forgatás alatt egy másmilyen állapotba került. Nem igazán érzett, nem igazán gondolkozott, csak tette, amit kell. Azt is kifejtette, hogy mennyit nyomozott és olvasott ebben a témában, hogy meg kellett látnia a holokausztot egy másik oldalról, egy nem túlságosan ismert szemszögből.

Rónai Sára

Röhrig Géza elmondta nekünk, hogy ő hogyan értelmezi a film bizonyos részleteit. Például, hogy amikor a főhős látja, hogy egy fiú túléli a gázkamrát, az valójában mekkora lázadás a rendszer ellen, és amikor ezek ketten egymás szemébe néznek, az hogy ébreszti fel egy kicsit Saulban az emberséget. Azt is megtudtuk, hogy számára a legnehezebben eljátszható jelenet az volt, amikor át kellett adnia a már halott gyereket – négygyerekes apaként ez számára lelkileg megterhelő volt.

Rónai Sára

Rónai Sára

Megtudtuk azt is, hogy Cannes-ban látta először a filmet, és akkor számára is annyira új volt az, amennyire nekünk lehetett. Elmesélte nekünk, hogy már gyerekkorától vele van a holokauszt gondolata, és nagyon is foglalkozik a világ más oldalán lévő hasonló történetekkel. Azt is megtudtuk, hogy nem Saul szerepére szánták először, valamint, hogy verseket ír szabadidejében.

Rónai Sára

Szóval összességében ez a beszélgetés nagyon érdekes volt. Számomra semmiben nem változott meg az, amit korábban gondoltam Röhrig Gézáról, talán csak egy kicsit jobban megismertem őt.

Rónai Sára (AKG, 9. évf.)

Fotók: Széles Gábor és Tüske Csilla (10. évf.)
További képek a beszélgetésről: akg.hu/rohrig

 

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

AKG sítábor, 2016

Síelés, nevetés, kártyázás, hülyéskedés. Így tudnám röviden jellemezni a 2016-os AKG sítábort.

Reggel 8-kor indult a buszunk a suli elől, tehát kb. 7:30-ra ott kellett lenni, hogy bepakolhassunk. Fogjuk rá, hogy ez könnyen ment. Amikor beszálltunk a buszba, én már éreztem, hogy hosszú lesz ez a 8 óra utazás. Ameddig Magyarországon voltunk, mindenki netezett vagy zenét hallgatott. Amikor már határon kívül voltunk, mindenki elővette a filmjeit. Mi, ha jól emlékszem, két filmet néztünk meg, és utána közösségi életet éltünk. Az úton a szervezők még elmondták a szabályokat, és hogy mire figyeljünk oda.

Megérkezéskor elfoglaltuk a szobánkat, mindenki berendezkedett, majd leültünk síugrást nézni. Amikor semmi dolgunk nem volt, ez volt az elfoglaltságunk. Mivel a síelés „veszélyes üzem”, ezért 10-kor már mindenki a szobájában volt, 11-kor pedig már mindenki – elvileg – aludt. Ezt próbáltuk betartani, de nem mindig sikerült.

Másnap 8:15-kor már sícuccban ültünk a reggelink mellet. 9-kor indult a busz, ami elvitt minket a pályához. Első pár csúszást még tanárral tettük meg, de utána mehettünk egyedül síelni. Délben beültünk egy hüttébe, aztán még több síelés és 4-kor visszaindulás a szállásra. A szállóban mindig volt egy kis időnk vacsiig, ezalatt általában kártyáztunk vagy szokásos módon a síugrást néztünk. Vacsora utána pedig megint szabad programunk volt. És ez így ment mindegyik napon.

Harmadnap a szabadidőben átmentem a lányokhoz beszélgetni. Ebből a beszélgetésből 3 perc alatt egy felelsz vagy mersz parti lett, amit mi csak „tett vagy igazságnak” hívtunk. Amíg arra vártunk, hogy valaki kinyögjön egy értelmes kérdést, addig egy évfolyamtársam letiltotta a telefonom, ezért egy októberi állapotot kellett rá visszatennem. Az alkalmazásaimon kívül nagyjából minden meglett.

Az egyik síelés alkalmával láttunk egy boszorkánynak öltözött síelőt, aki integetett nekünk a botjával. Ez később fontos lesz. Pont ebéd előtt az egyik snowboardos barátom eltörte egy évfolyamtársam síbotját. Azt kérte ugyanis: „hadd próbáljam már meg, milyen bottal snowboardozni!” Megpróbálta, nem jött össze. A nap végén, fent a hegyen akkora szél volt, hogy semmit se láttam, és ráléptem a botomra a lécemmel, így az 90°-ba állt be. Ezzel még lementem a hegyről, de a hegy alján letörtem. Lefelé, a felvonóban vettük észre, hogy az egyik barátomnak is meg van hajolva a botja. Így arra tudtunk csak következtetni, hogy a BOTszorkány elátkozott minket, amikor visszaintegetett a botjával.

Az ötödik napon nagyon rosszak voltak a pályák. Mindenhol szűz hó vagy jég volt. Ez egy dolog miatt volt jó: tele volt a pálya jó ugratókkal, amit mindenki ki is használt, így mindenki sokat esett.

Utolsó nap egy fél napot tudtunk volna síelni, de én ezt egy pár barátommal kihagytam. Tehát beültünk egy hüttébe, ahol kártyáztunk, és 3 óra múlva otthagytunk 27 ezer forintnak megfelelő eurót. Ezután következett megint egy 8 órás buszút. Nekem nagyon tetszett a tábor, ajánlom mindenkinek.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

Kövi Zsombor és Czakó Tímea képei

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Fogd meg a Holdat!

Idén először rendezték meg a Gateway to Space űrkiállítást a Millenárisban, melynek célja, hogy elmesélje az űrkutatás történetét, részletesen, modellezve mindent, egy elég kicsi helyen. A csillagászat mindig is egy olyan téma volt, mely minden korosztálynak érdekes lehet, mind a hozzáértő profiknak, mind a tudásvágyó amatőröknek.

NASA által megrendezett kiállításra egy felettébb látványos dolgot hoztak össze, itt, Magyarországon. Rengeteg lelkes csillagász és kisebbfajta gyerekek egész sora várta a megnyitót. Hiszen ez a kiállítás programot nyújt felnőttnek és gyereknek egyaránt, bár azért nem árt, ha az 5 éves gyerek magával hozza a szüleit is.

Az AKG csillagászat szakköre is ellátogatott a kiállításra, közöttük én is. A Millenáris épülete belülről meglehetős hasonlóságot mutat egy raktárépülettel. Ennek talán az lehet az oka, hogy ez egy raktárépület. A beléptetőrendszer elegáns, igazi űrállomás-hangulatot kölcsönöz, majd egy sejtelmes kék fénnyel kivilágított úton juthatunk be a tárlatra. A cél a látványosság, és ezt itt meg is kaptuk. A hely hemzsegett a rakéta, űrruha és számos más, a témával kapcsolatos eszköz modelljétől. Fekete képernyőkön nézhettünk dokumentumfilmeket, amik az űrkutatás nagy pillanatait jelenítették meg. Már az elején feltűnt, hogy a hely elég zsúfolt, és nincs meg az a meghatározott ösvény a látnivalók mentén, amit én a kiállításokban szeretek. Ez pedig nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy elhaladjunk néhány fontos tárgy mellett, anélkül, hogy megtekintenénk őket.

Ez nem egy múzeum, vagyis nem dúskál a csillagászati relikviákban. Alig néhány olyan tárgyat találhatunk, mely nagy múlttal rendelkezik. Ezek közé tartozik a holdi kő, melyet egy apró résen keresztül lehetett megérinteni az ujjunkkal, de már látható is volt az a masszív zsírréteg, amit érdeklődő gyerekek tömege hagyott maga után, hiszen ki ne szaladna oda tátott szájjal a plakáthoz, melyen az áll, hogy „Fogd meg a Holdat”? Én megfogtam. Nem okozott különösebb élményt. Ennyi erővel egy vascsövet is felemelhetnénk, és azt mondhatnánk, hogy ez egykor egy csillag magja volt, hogy aztán mindenki körülállja a szent tárgyat, és azért versengene, hogy megérinthesse. Bár tudom, hogy ez egyeseknek igenis sokat számít.

A rengeteg érdekes kiállított tárgytól eltekintve nekem, lelkes Star Wars-rajongónak a legértékesebb mind közül az életnagyságú Darth Vader ruha volt, melynek talapzatára vésve ez volt olvasható: gyűjtői darab, a kiállításnak adományozva. Esküszöm, tényleg úgy nézett ki, mintha a következő pillanatban levágná a karom, és mindenféle családi kötelékekről kezdene el hadoválni nekem.

Valószínűleg a már említett zsúfoltság miatt az utolsó teremnél azt éreztem, hogy vagy a kiállítás maga, vagy az űrhajózás története jócskán rövidebb, mint képzeltem. Talán a hely volt kicsi, esetleg a pénz, vagy csak a fránya magyaroknak ilyen magasak az elvárásaik. Ebben a teremben interaktív játékok voltak fellelhetők, közülük pedig kiemelkedett az asztronauta kiképzésben használatos masina, egy minden irányba forgó gömb, benne egy emberrel. A gömb azt kívánta tesztelni, hogy az alany mennyire bírja a magasabb nyomást, ide viszont puszta szórakoztatási célból került. Sóvárogva néztem egy ideig, de mikor megláttam, hogy félpercnyi hánytatásért kell 500 forintot kicsengetni, bele sem nyúltam a zsebembe.

A jegy egyébként 2000-től kezdődik. A rövidség és a plusz szolgáltatások drágasága ellenére is megéri azt a pénzt, ez egy jó program, hangulatos, érdekes, és mindenekfelett látványos. Ajánlom nektek, még ha annyira sem értetek a csillagászathoz, mint én.

 

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)
Fotók: Gateway to Space

Gateway to Space kiállítás, Millenáris – 2016. március 15-ig.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A budai fonódó

A budai fonódó villamoshálózatot egy budapesti lakosnak sem kell bemutatnom. Igen, ez volt az a „majd valamikor kész lesz”-típusú mítosz, amiről mindenki tudta, hogy meg fogják csinálni, és ha megcsinálják, akkor meg lesz csinálva. Addig pedig legjobb, ha helikoptert bérelünk, ugyanis az egész város fel van túrva. Lefogadom, hogy szinte mindenki fejből tud legalább egy olyan tömegközlekedési járművön bejátszott szöveget, ami így kezdődött: „Tisztelt utasaink! A budai fonódó villamoshálózat építése miatt…” Csak egy példa: a 4-es-6-os villamos útvonalának felén pótló busz közlekedett, amit tisztességesen be is mondtak szinte minden buszon, ami érintkezett a villamos útvonalával. Az ember nem tudott úgy autóval eljutni A pontból B pontba, hogy ne ütközött volna bele legalább egy terelésbe vagy útlezárásba. Járhatatlan volt az egész város, és mindenki imádkozott, hogy készüljön már el a budai fonódó.

Hát, most elkészült. Elkészítették, megépítették, megcsinálták, átadták. Mindent átadtak. Vagyis mégsem, mert a Moszkva tér felavatása még várat magára (ahogy az is, hogy Széll Kálmán térként emlegessem. A leggusztustalanabb és legrondább hely Budán, legalább a nevét ne vegyék el tőle! Ha már 60 évig Moszkva volt, hadd maradjon az!)

Széll Kálmán tér átépítés 1.JPG
By Fáklyásmenet - saját, CC BY-SA 3.0, https://hu.wikipedia.org/w/index.php?curid=1265819

A befejezés pedig, ahogy megígérték, gyökeres változásokat hozott. Hogy ez most kinek jó és kinek nem, az csak alapos vizsgálat és hosszas elmélkedés után fog kiderülni. Lássuk a medvét!

Kezdeném az iskolánkban legismertebb változással: megszűnt a 86-os busz, aminek köszönhetően vannak, akik nem tudnak ezentúl átszállás nélkül iskolába járni. Azt, hogy ez nekik mennyire jó, azt nem kell vitatni. Nyilván senki nem örülne, ha az életében szereplő legfontosabb buszjáratot megszüntetnék. A Facebookon kezdeményezés indult arra, hogy tartsák meg a 86-ost, de ez annyit ért, mint halottnak a csók. Szegény nyolcvanhatost megszüntették, és persze tisztesen el is siratták.

Ismét útjára indították az 56-os villamost, ami 2008 előtt futott ezzel a számozással. A járat a Hűvösvölgyből a Budafok, Városház térre megy, és csak hétköznap közlekedik (hétvégén az 56A). Ezt persze láttuk már más járműveknél is, például a 111-es busz sincs hétvégén, csak csúcsidőben. Ez valószínűleg nem okoz sok kárt, mert végül is nem valamelyik másik járműnek a rovására hozták létre.

A 19-es és 41-es villamosok meghosszabbított útvonalon közlekednek. Ez szintén pozitív dolog, én pedig különösen örülök a 19-es villamosnak, mert az a kedvenc villamosom. Amikor olyan két-hároméves lehettem, mindennap ezzel utaztam, így eléggé a szívemhez nőtt.

A 18-as villamost, csakúgy, mint a 86-os buszt, példátlan kegyetlenséggel eltörölték a föld színéről. Persze ez nem azt jelenti, hogy aki eddig tizennyolcassal utazott, az ezentúl nem fog tudni közlekedni, hanem azt, hogy csúcsidőn kívül csak átszállással tud a végállomások között utazni. Ami viszont azért elég nagy kényelmetlenség, senki nem örül neki.


RIP 18-as

A 111-es busz vonalát meghosszabbították, aminek következtében én ezentúl átszállás nélkül tudok iskolába járni. Úgyhogy ez abszolút az, amiért hálaimákat rebegek a budai fonódónak.

Új busz indult, 109-es jelzéssel, pontosan azzal a két végállomással, amikkel a 111-es is közlekedik, csak más útvonalon.


Fonódás a Margit híd alatt

Nos, talán ennyi a leglényegesebb változások listája. De a dolog lényegéről még nem beszéltünk: arról, hogy pontosan mitől is fonódik a budai fonódó. Az elnevezés a Margit híd alatti összefonódásra utal, itt kapcsolódik össze az észak- és dél-budai villamosjárat. Itt egyébként csak egy sínpár van, ha egyszerre két, egymással ellentétes irányú villamos jön, akkor az egyiknek meg kell várnia a másikat. Szerencsére a jelzőberendezésnek köszönhetően az ütközés veszélye egyáltalán nem áll fenn.

Persze a villamosok is megújulnak, ugyanis új járművek kerülnek forgalomba. Szépek, alacsonypadlósak, sárgák, egyszóval: villamoshoz illőek. Ez azért jó.

Összegezve: azért a budai fonódó inkább jó, mint rossz. A 86-ost igazán meghagyhatták volna, de ezen kívül minden rendben, és jó, hogy végre-valahára megcsinálták. Majdnem az egészet. Tényleg majdnem!

 Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

A részletes közlekedési tájékoztató

Fotók: MTI Fotó – Mohai Balázs, BKK

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Lehangoló és borzalmas – cikk egy nagyon jó filmről

Ha az ember Magyarországon filmet készít, nem számíthat túl sok jóra. Persze, lehet, hogy sok ember nézi meg, sőt, valami magyar filmes díjat össze is szedhet, ha tényleg jó, arra azonban, hogy esetleg külföldön is ismertté válik, meglehetősen kevés esélye van. Szinte nulla. Így hát tökéletesen érthető, hogy a Saul fia című tavalyi filmet miért kezdték el újra reklámozni és vetíteni a moziban, amikor az elnyerte az Oscar-díj előszobájának számító Golden Globe-ot, azaz az Arany Glóbuszt. És közben Oscarra is jelölték, ami egyszerűen hatalmas eredmény.

Épp ezért kezdtem el nemrégen úgy érezni, hogy ezt a filmet mindenképpen meg kell nézni. A korhatár-besorolás is kedvező volt, ugyanis a film csak tizenkettes, bár egyáltalán nem értem, miért, én egész biztos tizennyolcasra tettem volna. De lényeg: anyukám többszörös lebeszélési kísérletei ellenére, végül egy szép vasárnap délelőtt elzarándokoltunk a moziba.

A kritikusok az első vetítéskor állítólag úgy jöttek ki a teremből, hogy megszólalni sem tudtak, de ennek ellenére mi nagy bátorsággal megvettük a jegyeket meg némi tortillachipset, és beültünk.

A film főszereplője Saul (Röhrig Géza), aki az auschwitzi koncentrációs táborban dolgozik sonderkommandósként – ami azt jelenti, hogy a foglyok gázkamrába terelése és a hullák elégetése a feladata. A film elején megjelenik egy felirat, egy gyakorlatilag szótári definíció, ami elmagyarázza a szó jelentését, és azt is, hogy ezek az emberek többnyire pár hónapig dolgoztak, amíg ki nem végezték őket. Nos, ezt az információt önmagában… végül is megemészti az ember, de addigra már vége van a filmnek. A film elején Saul talál egy gyereket a hullák között, akiben felismeri a fiát. A gyermek túléli a gázkamrát, az orvos jön, meghallgatja a szívét, aztán annak rendje és módja szerint megfojtja – legalábbis én így láttam, de lehet, hogy másképpen öli meg. A lényeg, hogy megöli. Aztán elviszi, hogy felboncolja, de Saul ezt nem akarja, tisztesen akarja eltemetni a fiát. Így hát ellopja a hullát a doktortól, és próbál keresni egy rabbit a temetéshez. Közben folyik a sonderkommandók szökésére való készülődése, amiben persze Saul is benne van, de csak félig, mert közben az esze végig azon jár, hogy eltemesse a fiát. Végig viszi magával a fiú holttestét, egy pillanatra sem hajlandó megválni tőle, még akkor sem, amikor az élete múlik rajta.

Amikor véget ért a film, és elkezdték kiírni a rendezőt, a színészeket meg mindent, a közönség (majdnem tele volt a terem) egyáltalán nem a megszokott módon viselkedett. Nem állt fel mindenki és kezdett el szivárogni az ajtó felé. Páran, köztünk én és anyukám is, feltápászkodtak, de a többi ember csak ült és nézett maga elé vagy a vászonra mereven. Gondolom, próbáltak erőt gyűjteni ahhoz, hogy felkeljenek, valamint talán ahhoz is, hogy eljussanak hazáig, és csak otthon vágják fel az ereiket, ne pedig a helyszínen, egyből. Mert tény, ez a film… Még úgy azért az eleje felé volt egy jelenet, ahol a meztelen, véres hullákat vonszolták ki a gázkamrából, én pedig lenéztem az ölemben tartott nachosra, és… eléggé elment az étvágyam. Később azért kicsit visszajött, de alapjában véve egyáltalán nem az a fajta film, ami alatt az ember popcornozik egy jót. Lehangoló, depresszív, borzalmas, iszonyatos és szörnyű. Mindeközben persze nagyon is jó film, és abszolút megérdemli az Oscart, de tényleg nem értem a tizenkettes karikát. Persze nem erőszakos (leszámítva a háttérben félig látszó véres hullákat, a lövöldözést, meg azt az alaphangulatot egyértelműen meghatározó tényt, hogy a film egy koncentrációs táborban játszódik, ahol emberek ezreit gyilkolták meg), de olyan mély nyomot hagy az emberben, hogy az hihetetlen. Miután kijöttem a teremből, egy ideig tényleg nem bírtam megszólalni. És mindezt úgy, hogy a film igazából nem is mutatott be semmiféle borzalmat direktben. A kamera ugyanis mindig csak Saul arcát követte, minden halál, hullaégetés és egyéb borzalom a háttérben történt, de így is eleget láttam belőlük ahhoz, hogy konkrétan elforduljak a filmvászontól. Saul arca, a háttérben folyó szisztematikus emberirtással együtt beleég az ember retinájába, azzal együtt, hogy mindez megtörtént, és hogy ide vezethet a fajgyűlölet. Persze, ez utóbbi inkább az agyába ég bele.

És hogy hogyan érzek a filmmel kapcsolatban?

Először is, természetesen depisen. A filmben semmi mosolyra fakasztó nincs, egyetlenegy nem a végtelenségig lehangoló pillanatot nem tudok felhozni, és a vége meg aztán egyáltalán nem az a megszokott happy end. Persze, nem is ezt vártuk, de mégis, az utolsó percekben én azt gondoltam, hogy mégis az lesz. Hogy minden rendben lesz, mindenki megmenekül, valahogy elhelyezkednek, mondjuk egy városban, esetleg elrejtőznek, és nevetve élik túl a háborút, megöregszenek, és nyolcvan évesen általános iskolákba járnak a holokausztról mesélni, és bestsellerekben írják meg iszonyatos élményeiket. De nem, nem ilyen lett a vég. Sajnos.

Másodszor is, nagyon-nagyon büszke vagyok a filmre, és tényleg jónak tartom. Megérdemli az Oscart, és a Golden Globe-ot is teljes joggal ítélték oda neki. Nagyon fogok szorítani érte, hogy megkapja a díjat. Zseniálisan van megcsinálva. Gyenge idegzetűeknek nem ajánlom, de mindenki másnak igen. Nagyon jó film, de hogy én soha, de soha többé az életben nem bírom még egyszer végignézni, az hétszentség. Viszont, azt hiszem, legalább egyszer mindenkinek végig kéne szenvednie, pusztán amiatt, hogy ezzel is elejét vegyük annak, hogy az ebben a filmben (is) bemutatott dolgok ne történjenek meg még egyszer. Mert arra, hogy ilyenre is képesek vagyunk, mint emberek, bizonyíték az, hogy egyszer már megcsináltuk. Amit néha még mindig nem tudok elhinni. A film nézése közben is volt egy ilyen pillanat. Gondolkodtam, és bár nagyon jól tudom, hogy a holokauszt létezett, ahogy belegondoltam, olyan emberfelettien borzalmasnak tűnt, hogy nem akartam elhinni, hogy tényleg megtörtént. Mindenképpen tanulságos.

Már csak egy pár hét van hátra az Oscar-gáláig, addig is drukkoljunk együtt a filmnek, hogy megkapja a szobrocskát. Már csak azért is, mert a film egyetlen női szereplője egy volt AKG-s iskolatársunk, a Szubjektív Magazin korábbi (díjnyertes) munkatársa, Jakab Juli.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

Saul fia (2015, 107’)
Rendezte: Nemes Jeles László
Szereplők: Röhrig Géza, Molnár Levente, Urs Rechn

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Buszbúcsú

Január 16-tól nem közlekedik a 86-os autóbusz. Ez a hír, ahogy az AKG-s diákok nagy részét, engem is elszomorított. Sokat gondolkoztam azon, hogy mit írjak ebben a helyzetben, aztán arra jutottam, a legjobb az lesz, ha megfogalmazok egy képzeletbeli levelet a busznak. Nem akartam ezt a kérdést túl komolyan venni, és úgy gondolom, ebből a levélből kiderül a lényeg. Íme:

Kedves 86-os!

Nem tudom, hogyan is kezdhetném. Pont ma gondolkoztam azon, hogy összesen három és fél évig utaztam veled. Hetedik kezdetétől egészen mostanáig, az AKG-s életem feléig. Először 13 éves voltam, most 17. Nagyon sok mindenért tartozom neked köszönettel. Először is köszönöm, hogy bármikor bárhová elszállítottál – persze csak oda, ahová lehetett. Mindegy, hogy milyen volt a közlekedés, te kitartó voltál, akár esett az eső, a hó vagy tombolt a kánikula.

Búcsújárat, nosztalgiabuszos szelfivel (Rózsa Barnabás)

Sok emlékezetes utam volt veled, például az, amikor először mentem iskolába. Mivel többnyire háztól házig szállítottál, a napom egy jelentős részét együtt töltöttük. Ennek következtében mindig lehetőségem volt arra, hogy megírjam utazás közben a házimat, reggelizzek, pihenjek vagy éppen készüljek a dolgozatokra. Az is nagy előny volt, hogy így sokkal többet tudtam aludni. Ezen kívül, mivel nagyon sokan a suliból veled utaztak az AKG-ba, a közösségi életem is általad alakult, ebben is sokat segítettél. Együtt átkoztuk a nagy forgalmi dugókat, valamint az út alatt a fontosabb eseményeket is meg tudtuk beszélni, így közösen.


Nem mondom, volt, mikor elegem volt belőled, és sokszor voltak problémáim is. Például akkor, mikor alig lehetett felszállni rád a hatalmas tömegtől, vagy mikor július közepén, a negyven fokban fűtöttek, és úgy éreztem magam, mintha egy kazánházban lennék. De ezek mellett sokkal több pozitív élményem van veled kapcsolatban, mint negatív, hiszen például – hogy mást ne mondjak – nagyon kényelmes volt veled utazni, átszállás nélkül. Le kell szögeznem, attól függetlenül, hogy az útrövidítést elfogadom és megértem, nem értek egyet a 86-os szám lecserélésével. Hiszen az egy csodálatos szám! Azt hiszem, ennyi elég is volt, köszönök mindent, és ne feledd: újraélnék minden pillanatot, azért, hogy megtarthassalak, és azt se feledd, hogy nekem mindig is te leszel a kedvencem.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)
fotók: a szező, valamint Rózsa Barnabás és Steinbach Eszter

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Pitonnal nőttem fel

Gondolom, sokan tudták meg ma délután, hogy elhunyt Alan Rickman, neves brit színész. Halála mindenkit megdöbbentett. Ezzel a cikkel most az iránta érzett tiszteletemet és a szomorúságomat szeretném kifejezni.

Ami engem illet, én egészen délutánig az áldott tudatlanságban éltem. Épp órán voltam, és mikor kimentem valamiért, csak akkor tudtam meg a szörnyű hírt. Mondanom sem kell, hogy hatalmas sokkért ért, mert nem tudtam, hogy nagyon beteg volt.

Tóth-Stella Zita

Alan Rickman, Golden Globe- és BAFTA-díjas angol színész 1946-ban született Londonban. Már egészen kicsi korától kezdve érdekelte a színészet, gyakran fellépett iskolai színdarabokban. Érettségi után úgy gondolta, inkább grafikusként akar elhelyezkedni, de aztán mégis a színészi pályát választotta, és huszonhat évesen elnyerte a Royal Academy of Dramatic Art ösztöndíját. És milyen jól választott!

Igazán akkor vált ismertté, mikor a Drágán add az életedben szerepelt. Akkor egész Hollywood megismerte az arcát, és ez meg is alapozta a későbbi pályafutását. Mivel imádom a Harry Pottert, nyilvánvaló, hogy nekem a legemlékezetesebb szerepe az ott alakított Perselus Piton, vagyis Piton professzor volt. Remekül játszotta azt a karaktert, akiről mindenki egész idő alatt azt gondolta, hogy gonosz, de aztán fény derült az igazi énjére, és kiderült az, hogy milyen jó ember is valójában. Ezeken kívül is több nagyobb karaktert formázott meg. Játszott többek között a Robin Hood, a tolvajok fejedelme, az Értelem és érzelem, a Michael Collins, a Dogma, az Igazából szerelem és a Parfüm című filmekben.

Tóth-Stella Zita

Mivel Rickman szerepelt a Harry Potterben, vele (is) nőttem fel, mindig is nagyon fontos része lesz a gyermekkoromnak, és mindig is nagyon hiányozni fog. Remélem, úgy hagyta itt ezt a világot, hogy mindenkiben hagyott valamilyen maradandó nyomot, és sokan emlékezni fognak rá. Én is ezt teszem, és mindig nagyon becsülni fogom azokért a dolgokért, amiket végigcsinált, és amiken keresztülment, valamint nagyon hálás leszek neki.

Alan egyébként londoni házában, családja körében halt meg, miután több évig küzdött a rákkal. Nyugodjon békében!

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Star Wars őrület – az Erő sötét oldala

A december szóról tavaly sok embernek a „karácsony”, a „Télapó”, az „advent” szavak helyett inkább a „Star Wars”, illetve az „ébredő Erő” kifejezések jutottak eszébe. És mindezzel természetesen nincs is semmi baj. Viszont azzal talán már van, hogy egy idő után az ember szinte semmit nem tudott csinálni anélkül, hogy bele ne ütközött volna valami Star Warsszal kapcsolatos dologba.

A hírportálok és a közösségi oldalak teljesen rákattantak a témára. A Facebook megint bedobott egy profilkép-megváltoztatási lehetőséget, ahol tetszés szerint kék vagy vörös színű lézerkardot tehettünk a profilképünk elé (szerencsére a Star Wars-témájúra változtatott profilképekre nem érkeztek gyűlölködő kommentek). A Star Warsszal kapcsolatos képek, mémek száma jelentősen megnövekedett. A hírportálokon pedig egyértelműen top téma volt a Star Wars VII, meg úgy általában az egész sorozat. Olvashattunk filmek szerinti rangsorolást (a legjobbtól a legrosszabb Star Wars-filmig), érdekességeket és spoilermentes kritikákat. Ez utóbbi jelző azonban sajnos a Facebookra nem annyira volt igaz. (Nagy sajnálatomra én is véletlenül belefutottam egy hatalmas spoilerbe, még mielőtt megnéztem volna a filmet, de az azért így is élvezhető volt.)

Ha valaki esetleg még nem látta volna, a boltokban már a tejre is Csubakkát meg Kylo Rent nyomtattak. A Duracell elemek csomagolásán a nyuszi kezébe fénykardot tettek, az Auchan megtelt Star Wars plüssfigurákkal. Az interneten pedig még annál is több dolog van: Darth Vaderes zuhanyfej, Csubakkás szőrmepapucs, Halálcsillagos gofrisütő, Darth Vader alakú asztali lámpa, Star Wars sátor. Mindenféle teljesen hétköznapi, megszokott használati tárgy Star Wars logóval ellátva, valamint LEGO minifigurák, 6000 forintért. Hatezerért!

És mindez nekünk miért is jó? Persze, először nagyon menőnek hangzik, de aztán – jobban belegondolva – már teljességgel értelmetlen ez a dolog. Mert a tej, attól, hogy egy Wookiee van rányomtatva, nem lesz finomabb. Az elem nem fog tovább tartani attól, hogy a nyuszi kezében ott egy fénykard, a gofri nem lesz finomabb attól, hogy Halálcsillag alakú (esetleg ha még megkenjük egy kis Han Solós Nutellával…), a sátorban pedig nem fogunk kevésbé rettegni éjszaka egyedül a sötét erdőben attól, hogy Darth Vader képe van rányomtatva.

Egy idő után már kifejezetten idegesítő, hogy az égvilágon mindent a Star Warsszal akarnak eladni. Az ember lehet bármekkora rajongó, egy idő után akkor is ráun. Főleg, ha tényleg a csapból is ez folyik. A nagyobb cégek és áruházláncok a legalapvetőbb, leghétköznapibb dolgokat is az ikonikus logóval ellátva akarnak eladni, és olyasmi dolgokat hoznak forgalomba, amiknek láttán az ember két dolgon gondolkozik el igazán komolyan: egyrészt, hogy ezen termékek kitalálója pontosan mit és mégis mennyit fogyasztott, mielőtt az ötlet felmerült benne, valamint hogy mégis, ki a frász ad ki ezért egyáltalán bármennyi pénzt.

A probléma pedig pont itt van. Ugyanis van egy csomó ember, aki mindezekért a termékekért hajlandó pénzt fizetni. És sajnos, amíg lesznek, akik megveszik, addig árulni is fogják ezeket a termékeket, a normál átlagember pedig továbbra sem fog tudni szabadulni a témától.

Az viszont kétségtelen, hogy semmi más film vagy filmsorozat körül nincs ekkora őrület és kultusz, mint a Star Wars körül – az idézetektől kezdve a kulcstartókon át a tejesdobozokig. De ez persze nem azt jelenti, hogy mindent meg kell venni, ami Star Warsos.

De persze, azért van még egy probléma, amit muszáj megemlítenem: az a Yodás plüssfigura olyan veszedelmesen cuki, hogy nem lehet otthagyni szegényt az Auchan mocskos polcain sínylődni (nekem sajnos még nincsen, de jól jönne), R2D2-ról már nem is beszélve, és akkor BB8-et még meg sem említettem. És hát mégis ki NEM akar egy Millennium Falconos kulcstartót vagy egy Darth Vaderes zuhanyfejet? Legalább el lehet vele dicsekedni.

A gofri elfogyasztása közben pedig részletes leírást adhatunk arról, hogy pusztítjuk el részenként a Halálcsillagot. Nem ám úgy, mint azok a béna filmbeli pilóták – hát azok az egészet, úgy, ahogy van, felrobbantották. Tessék, nem tudnak ezek semmit. A Halálcsillagot, azt szépen, aprólékosan, részekre bontva kell megsemmisíteni. És már le is pipáltuk (az asztal mellől, még csak föl se kellett hozzá kelni!) egy ültő helyünkben Luke Skywalkert. És lehet, hogy a gofri nem volt finomabb, mint egyébként, de a gofri önmagában, úgy, ahogy van, finom. Úgyhogy ez sem okoz problémát. És mindenki akar egy lézerkardot – senki ne is próbálja tagadni!

Jövőre jön a következő Star Wars-film, aminek apropóján biztos, hogy még több totál elszállt, de végül is kreatív és mégis-ki-nem-akar-ilyet-mert-én-tuti-igen típusú termékek kerülnek majd a boltok és webshopok valódi vagy virtuális polcaira. Addig is lehet találgatni.

Ja, és persze az Erő legyen veletek!

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Vámpír vagy zombi szívesen lenne – interjú Döbrösi Laurával

Az AKG-s Adventi vásáron a diákvállalkozások megszemlélése, a büfé csekkolása és a szülők körbevezetése mellett volt még egy programom. Döbrösi Laurával volt találkozóm az egyik 4. emeleti kupacteremben. Bár sietnünk kellett, és egy otthagyott telefon többször is éneklésbe kezdett, sikerült elmerülnünk a filmezés, az Aranyélet, a fantasy, meg úgy amúgy az ő világában – hogy milyen is az élete Magyarországon egy fiatal színésznőnek. Aki mellesleg most tanulgatja, hogy milyen az, ha valaki ismert. Laura az HBO-n jelenleg futó népszerű Aranyélet című sorozat egyik főszereplője, egyébként pedig az AKG volt diákja, aki jelenleg az ELTE nemzetközi tanulmányok szakán tanul.

Szubjektív: Hogyan tudod összeegyeztetni a tanulást a forgatásokkal?

Ez egy nehéz kérdés. Nyilván előre kell gondolkozni hozzá, be kell kalkulálni, hogy mi hogyan lesz. Hogy ne az utolsó pillanatban jusson eszembe, hogy ja, holnap vizsgám lesz, és ma hajnalig forgatunk. A másik fontos dolog, hogy mindig igyekszem úgy dolgozni, hogy amit addig csináltam, abba ne lehessen belekötni. Szóval, ha összesűrűsödnek a dolgok, akkor tudjak haladékot kérni, mert tudják, hogy nem azért teszem, mert lusta vagyok vagy ilyesmi… Illetve sok kávé kell, mert sokszor van olyan, hogy a nap egyik felében dolgozunk, a másik felében meg tanulni kell. Egyszóval macerás.

Szubjektív: Okozott-e valaha nehézséget, hogy nincsen színészi végzettséged, mint a többieknek?

Egyelőre nem. Mert még nem hozták meg azt a rendeletet, amivel régóta fenyegetőznek, hogy színházban csak diplomás színészt alkalmazhatnak társulati tagként.

Viszont annak érzem a hiányát, hogy egy csomó skillt, technikát, amit a színműn megtanítanak – főleg a színpadi színjátszáshoz kapcsolódóan –, azokat nem tudom. Viszont mindenki azt mondja, hogy emiatt ne aggódjak, mert a gyakorlatban meg lehet tanulni két perc alatt.

Sándor Csenge

Szubjektív: Milyen nehézségekkel jár egy karakter megformázása?

Ez attól függ, hogy milyen nehéz egy karakter. Mindig az az elsődleges cél, hogy te megértsd annak a karakternek a belső igazságát és a működését. Akkor tudsz egy reakciót hitelesen megcsinálni, hogyha az ő „fejéből” reagálsz, és nem a sajátodból. Szóval kicsit analizálni kell, meg az összes motivációját megkeresni. És persze van olyan karakter, akinél épp az a feladat, hogy minél civilebben, természetesebben játssz, az viszonylag könnyű. Én sajnos még nem kaptam olyan igazi, ízes szerepet, mint például egy gonosz boszorka, úgyhogy azt még nem tudom.

Szubjektív: Melyiket szereted jobban, a színházat vagy a filmezést?

Nem merném azt mondani, hogy jobban szeretem, de a filmezés közelebb áll hozzám, mert sokkal többet csináltam. Színházban csak a Vígszínházban szerepeltem egy darabban, amit nagyon szerettem, és még a Földessy Margit drámastúdiós rendezéseiben, szóval ebből kevesebb tapasztalatom van. A filmezésben viszont sokkal több. Nagyon szeretem benne, hogy nincs két egyforma nap, mindig máshova megyünk. Nekem ez nagyon tetszik.

Szubjektív: Van-e álomszereped?

Konkrét szerep nincs, mert nem szoktam magamnak bevizionálni valamit, hogy azt akarom, mert abból valószínűleg csalódás lesz. Viszont a nagy álmom a fantasy, mert azért odavagyok. Mindegy, hogy vámpíros, sárkányos, tündéres, zombis, azt imádnám.

Szubjektív: Mi lenne az a választóvonal, amikor azt mondanád, hogy abbahagyod a színészkedést?

Az nagyon fájna. De abszolút van egy határ. Ha elkezdeném azt érezni, hogy nincs olyan munka, amire büszke lennék. Vagyis ha azt érezném, hogy színvonalban alá kéne mennem az én belső mércémnek – ami nem biztos, hogy összecseng másokéval. Akkor azt mondanám, hogy ezt inkább nem. Szerencsére van B tervem, szóval nem esnék pánikba, csak egy kicsit rossz lenne.

Szubjektív: Szerepeltél az Egynyári kalandban. Mire gondoltál, amikor felkértek arra, hogy játssz egy tinisorozatban?

A sorozatot Dyga Zsombor rendezte, és ha neki színésznő kell, akkor általában szól. Még mielőtt a casting megkezdődött, ő hívott fel, hogy érdekel-e. De Zsombortól függetlenül ugyanúgy castingoltak, meg kellett csinálnom a két kört. A szerepen egyébként külön nem is gondolkoztam el, mert tudtam, hogyha ő csinálja, biztos jó lesz. A stáb is, meg a sorozat is. Akkor is, ha a mondanivalója nem valami mélyenszántó, de minőségben ott lesz.

Szubjektív: És hogyan kerültél be az Aranyélet című sorozatba?

Ez úgy megy, hogy bent van az arcom egy csomó casting ügynökség adatbázisában, és ha megfelelő szerep van, akkor felhívnak, hogy ha van kedvem, menjek. Én meg persze nagyon örültem, mert tudtam, hogy az HBO az egy minőségi garanciát jelent. Elmondták, hogy nagyjából mi a téma – ebben pedig megvan a mélyebb mondanivaló, és én szeretem is az ilyeneket. Nagyon reméltem, hogy ebből lesz valami – és lett is.

Szubjektív: Szerinted melyik korosztálynak készült az Aranyélet?

Vegyes, ez volt a koncepció is. Eggyel tágabb célközönséget lőttek be, mint az előző itthon gyártott HBO-s sorozatoknál. De eleve 16 pluszos, mert van benne meztelen nő, meg gyilkosság, sőt, az utolsó egy-két rész már 18-as, mert ott lesz egy-két durvább leszámolás is. De akit nem hoz zavarba az ilyesmi, az nézheti, mert közben nagyon sok rétege van. Aki meg akar maradni a naiv burokban, az ne nézze meg, mert eléggé megmutatja a dolgoknak a ronda oldalát, ami néha nem esik jól.

Szubjektív: Az AKG-ban miért a díszlet és jelmez szakot választottad?

Amikor én kilencedikes voltam, akkor indult a művészeti szak. Szóval nem célzottan azért jöttem ide, ez csak egy véletlen egybeesés volt, aminek tökre örültem. És a fotó volt a másik lehetőség. A színház már akkor kapcsolódott hozzám, meg megtudtam, hogy lesz egy csomó rajz meg művtörti óra, és ennek nagyon örültem, mert szeretek rajzolni. Szóval itt egy nagyon erős művészeti alapkiképzést kaptam.

Szubjektív: Tudod valamiben hasznosítani az itt szerzett tudásodat?

Amit valaha tanultál, azt biztos tudod valamiben hasznosítani. Én nagyon örülök, hogy egy stábban vagy egy társulatban átlátom másoknak a munkáját is. Mert az, hogy belelátok abba, hogy mibe telik azt a jelmezt rám igazítani, az nekem nagyon fontos. Én a forgatásokon a műszaki stábbal is állandóan jóba leszek, és kérdezgetek, hogy „ez milyen kamera?” meg „ez hogy működik?”. Szerintem ettől tud az ember jobban csapatba dolgozni. Meg a vizuális képességeimet is jól fejlesztette.

Sándor Csenge

Szubjektív: Ha valamit üzenhetnél a mostani AKG-s diákoknak, akkor mi lenne az?

Azt üzenném, hogy nagyon jó helyen vannak ahhoz, hogy kiderítsék, hogy mi érdekli őket. Próbáljanak ki minél több irányt, hogy merre szeretnének menni – ez a lehető legjobb hely erre. És legyenek nagyon szorgalmasak, mert most a legfrissebb az agyuk, még most tanuljanak meg nyelveket, mert már húsz évesen is sokkal nehezebb lesz például szavakat megjegyezni. Szóval most kell nyomni az agyatokat, mert még nagyon szupermenek vagytok! Ezt én nagyon is tudom, mert régebben öt óra alvásokkal nyomtam végig három heteket, és úgy néztem ki, mint a címlapon, most meg három napig nem alszom, és már mint egy zombi. Szóval használjátok ki a szuper-képességeiteket, mert hamar kinövitek!

Szubjektív: Tartod a kapcsolatod az osztálytársaiddal, patrónusoddal?

Igen, nagyon szuper osztályom volt, szerettem mindenkit. A patrónusom Ozorai Judit volt, vele abszolút tartjuk a kapcsolatot. Nem gyakran, de össze szoktunk hozni kisebb-nagyobb találkozókat. Osztálytalálkozóink is vannak, minden évben minimum egyszer, karácsonykor, de erre nem mindenki tud eljönni, mert van, aki például külföldön van. De mindenkiről tudom, hogy mi van vele. És persze vannak olyanok, akikkel legjobb barátságba nvagyok, és rendszeresen találkozunk. De ha véletlenül összefutok valakivel, akkor nagy öröm van.

Szubjektív: Szerinted mennyire vagy ismert?

Hát, ez borzasztó, mert szerintem egyre jobban. Most már nagyon látom az utcán is, hogy megismernek az emberek. Oda nem jönnek szerencsére, de az még rosszabb, ha csak sugdolóznak, mert akkor nem tudom, hogy azért súgtak-e össze, mert valami fura van a fejemen, vagy mert felismertek. Úgyhogy várom azt az időt, amikor már nem veszem majd észre, mert mindenki azt mondja, hogy egy idő után nem érdekel, és nem veszed észre. Nem azért, mert ez egy negatív dolog, csak nekem egy kicsit természetellenes. De nem panaszkodom! Durva volt az a felismerés, hogy a szakmámban mindenki tudta, hogy ki vagyok. Hogy olyan emberek köszönnek rám, akikről én tudom, hogy ki, mert egy híres színész vagy rendező. És mennék oda, bemutatkozni, és tudja, hogy ki vagyok. Akkor nagyon meg szoktam lepődni, mert jó érzés, csak fura.

Szubjektív: Volt már olyan, hogy felismertek az utcán, és odamentek?

Igen, párszor. Most például Indiában voltam egy filmfesztiválon, a Félvilággal. Ott egy kicsit máshogy van kezelve az egész, tehát a színészek és rendezők azok ilyen félisten szinten vannak. Ott húsz méteren belül negyvenöt emberrel kellett szelfizni, meg autogramot adni, úgy, hogy azt se tudták, ki vagyok, csak véletlenül meghallották, hogy „actress”, vagy megnézték a filmet… Szóval az nagyon durva volt. Ha itthon ez lenne, akkor biztosan elköltöznék a dzsungelbe.

Laura a Társas játékban

Szubjektív: Vissza szoktad nézni magad a sorozatokban?

Igen, bár szerintem ez rettenetesen természetellenes dolog. Mert a tükörben meg tudod nézni magad, meg egy képen is, de az összes rezdülésedet – például, hogy így nézel ki, ha meglepődsz – azt alapból nem látod. A hangom az nagyon idegesít, de ezzel állítólag mindenki így van. Nem szoktam ötvenszer végignézni és kielemezni mindent, de az szerintem fontos, hogy egyszer visszanézd a munkád, mert abból nagyon sokat lehet tanulni.

Szubjektív: Szóval van olyan, hogy leülsz vasárnap este, és megnézed az Aranyéletet?

Az, hogy időben leüljek valahova, akkor, amikor kezdődik, olyan nálam ritkán jön össze. Általában csúszik az idő, én pedig síelek rajta, és próbálok nem elesni.

Szubjektív: Min dolgozol éppen?

Most éppen nincs konkrét forgatás, viszont a szakdolgozatomon dolgozom, meg a diplomán. Illetve van nagyon sok promós feladat, meg most lesznek a premierek. Ez nagyon sok időt elvesz, legalább hetente két olyan nap van, amikor vagy interjú van, vagy werkfilm forgatása, vagy valami ruha kiválasztása egy premierre. És még Grecsó Krisztiánnal és Grecsó Zoltánnal dolgozunk egy esten, amiben énekelek. Az Orlai produkcióval járjuk az országot. És van még a Willany Leó, ami egy improvizációs és kortárs táncműhely, minden szerda este, a G3 Spicc klubban – ott szoktam énekelni, és mindenféle ritmushangszereken improvizálni, az állandó. Tavasztól pedig Aranyélet kettő...

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

Döbrösi Laura fontosabb filmszerepei:
Mi, szemüvegesek (2004), Klipperek (2006), Netkori (2007), A régi házban (2013) , Couch Surf (2014), Egynyári kaland (2015), Félvilág (2015), Aranyélet (2015)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Thank You, David Cameron!

Mint mindenki tudhatja, ma, ezen a csodálatos csütörtöki napon, David Cameron (brit miniszterelnök) ellátogatott a mi csodálatos fővárosunkba, Budapestre.

A miniszterelnök jövetele alkalmából lezárták fél Budapestet, ebbe beleértve a belvárosban járó tömegközlekedést is (6 troli, 6 busz és a 2-es villamos nem járt, valamint több járat másik útvonalon ment), ezzel sok embernek okozva problémákat. Nekem is volt egy kis dolgom, ami elég sok utazással járt (volna). Sok-sok ide-oda rohangálás és telefonálás után sikerült kieszelnem egy olyan útvonalat, amin viszonylag egyszerűen el tudtam jutni az úti célomhoz. Valahogy sikerült elkavarodnom az oly nagyon keresett villamoshoz. Már a felszállásnál volt egy kis probléma: alig tudta felnyomni magát az ember a járműre. De ha ez sikerült is, következett a kettes számú probléma: a tömegben az emberek nagyon-nagyon nyomták egymást, és ez különlegesen nagy stresszt váltott ki az utasokból. Páran verekedni kezdtek (keményen!), mások meg üvöltöztek egymással a jármű két végéből.

Most jött a harmadik dolog. A villamos tömött volt, az ajtókra felnyomták az utazók nagy részét. Amikor kinyíltak az ajtók, mindig egy kicsit kijjebb ömlött a tömeg, a felszállni akaróknak még jobban megnehezítve a dolgát. És amikor a visszaszállni kívánók nem fértek be az utastérbe, nem mindenki fogadta ezt el, így volt olyan megálló, ahol 5 percet vártunk, mivel egy fiatalember nem volt hajlandó megvárni a következő villamost, ehelyett az ajtó sugarában állt, és „várta a messiást” – egészen addig, amíg valaki kedélyesen ki nem lökte teljesen.

Horváth Emma

Illusztráció

Nekem az egész út alatt volt egy kedves útitársam (egy 60 körüli nő, akit abban a kavarodásban ismertem meg), aki kedélyesen beszélgetett velem, míg ezek a bonyodalmak lementek. Mindketten ugyanabban a megállóban szálltunk le és értünk ki a friss levegőre. Amikor már biztosan álltunk a lábunkon, automatikusan a cuccainkat kezdtük el ellenőrizni. És hát ki gondolta volna… a nő egész végig kezében szorongatott táskájából és az én táskámból is kilopták a pénztárcát. Habár a tolvaj nem ment túl sokra az én irataimmal (mert más nem volt abban a tárcában), nekem már előre megszervezte a következő utam is: okmányirodába diákigazolványt és személyit csináltatni.

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hazug csajok társasága

A Hazug csajok társasága öt és fél éve megy Amerikában, másfél éve nálunk. A sorozat dráma és krimi keveréke, tiniknek szól, bár ismerek felnőtteket is, akik nézik.

A történetekben öt lány szerepel, Aria, Hanna, Spencer, Alison és Emily. A nyár utolsó napján egy bulit rendeznek Spencer házában, de a barátnőjük, Alison eltűnik. A lányok a következő évben teljesen eltávolodnak egymásól, de minden megváltozik, amikor egy rejtélyes ’A’-tól üzeneteket kapnak. Feltételezik, hogy a régi barátjuk, Alison visszatért, de nem sokkal később megtalálják Alison holttestét a régi DiLaurentis házban, Alison régi otthonában. Ez a bizonyos ’A’ tudja a lányok összes titkát, azokat is, amiket csak Alison tudott. A harmadik évadban kiderül, hogy ki küldte az üzeneteket, de pár hónappal később újrakezdődik a játék, csak most sokkal komolyabban, mint előtte. Az ijesztgetésekből életveszély lesz, és a lányok nem is álmodhatnak már egy normális életről, csak ha megtalálják ’A’-t.

A sorozat szerintem nagyon jó, tele van váratlan eseményekkel. Amit mindenki tudni akart, hogy ki az ’A’, csak nyár elején derült ki, hat évaddal a sorozat kezdete után. Sokaknak nem tetszett a vége, de szerintem tökéletes volt. A sorozat eleje óta rejtettek el nyomokat, de közben mi teljesen másra gyanakodtunk. A lányok személyiségét lehetetlen megunni, mint például a vicces, de rettentően okos Spencert, vagy a sportos és kedves Emilyt.

Magyarul az RTL-en még csak a harmadik évad fut, de angolul már a hatodiknak a második fele fog elkezdődni, ami öt évvel ’A’ felfedése után fog játszódni. Nekem nagyon megérte megnéznem a sorozatot, de kár, hogy csak januárban lesz új rész.

Bérces Eszter (AKG, 7. évf.)

Hazug csajok társasága sorozat (Pretty Little Liars, 2010-, 60')
Rendező: Ron Lagomarsino, Norman Buckley
Shay Mitchell, Troian Bellisario, Ashley Benson, Lucy Hale, Laura Leighton

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Palacsinta és BL-meccsek – egy beszélgetés Varró Danival

A Sashalmi Waldorf Iskolába az adventi bazár keretében hívták meg Varró Dánielt. A nyílt beszélgetés során szó esett az AKG-ról, egy mindent elindító autóbalesetről, érettségiről, csúnya szavakról, sziporkázó hitelességről, apaságról, még a BL meccsek is szóba jöttek.

A Sashalmi Waldorf iskolába egy évig volt szerencsém járni, de azóta is lelkes látogatója vagyok a minden évben megrendezett adventi bazárjuknak, ahol olyan élményekben lehet része az embernek, mint öt elfalatozott palacsinta után meghallgatni a Varró Danival történő beszélgetést – az apukaságtól a BL-meccsekig. A tornaterembe beülve, az érdeklődőt egy kis felfordulás fogadta (a színpadon készültek már az ír sztepptánc előadásra és furulyaszó is hallatszott), de ha valaki jól figyelt, megpillanthatta a kispadon várakozó, tömegnek háttal ülő költőt is.

A beszélgetés elején kiderült, hogy az ötödikes osztály nagy rajongója Varró Daninak, így furulyaszóval köszöntötték és zárták is a beszélgetést. Mint kiderült, Varró Dániel most elsősorban apuka, és úgy általában a „játszó” jelző illik rá a legjobban, ami nemcsak az apukaságban egy jó dolog, de a rímekkel, szavakkal való játszadozásra is ráillik. Szóba került az az ötödikes tankönyvekbe került költeménye, amely közel egy éve nagy felháborodást váltott ki sok emberből. Pár szülő szerint rossz dolgokat tanít a gyerekeknek a Hat jó játék kisbabáknak című verse („…Jó játék a konektor, én jöttem rá magamtól. Beledugom, hol egy toll? Jó játék a konektor…”).

A kérdésre, hogy hogyan viseli az ilyen arctalan megnyilvánulásokat a neten, a költő azt felelte, hogy ezeket a kommenteket már megszokta, és már történt vele ilyen, a korábbihoz hasonló történet. Egyszer vidéken ellopták a laptopját, és a felesége kiírta egy közösségi oldalra, hogy ha valaki tud a laptopról, akkor jelezzen nekik, mert több vers is volt rajta. Erre a kis bejegyzésre több mint ötven komment érkezett, amiből negyvennyolc a költőt szidalmazta, amiért nem vigyáz a laptopjára, és miért nem menti le a verseit máshová is. Itt visszaemlékezett egy AKG-s emlékére. Volt egy klubtermük, aminek volt egy klubnaplója, amibe bárki bármit beírhatott, és ezt nagyon szerették. Azonban egyszer csak elkezdett fütyikkel tele lenni a napló és ezért nagyon elszomorodtak. Nem értették, miért rajzoltak fütyiket a naplóba diáktársaik – amire Horn György, a pedagógiai vezető azt felelte, hogy ez a bunkósági állandó, amivel minden helyzetben számolni kell.

Varró Dani tizenkét éves korában kezdett el verseket írni, az elmondása szerint három dolog összejátszásának eredményéül. Az egyik az, hogy a nővére már kisgyerek kora óta sok verset írt, és ez, a kistestvéri féltékenység is benne volt. 12 évesen elütötte egy autó, így három hétig a kórházban feküdnie, ami egy idő után kezdett roppant unalmassá válni – így jött a versírás ötlete. És az agyrázkódásnak is nyilván szerepe volt benne, tette hozzá viccesen a kötő. A harmadik dolog pedig az a meghatározó iskolai tapasztalat volt, amikor ötödikben megtanulta Petőfiről, hogy „ő egy fiatal magyar költő volt, aki írt egy elbeszélő költeményt, a János Vitézt, amitől egy csapásra országosan híres lett”, majd hatodikban Arany Jánosról azt, hogy „ő egy fiatal magyar költő volt, aki írt egy elbeszélő költeményt, a Toldit, amitől egy csapásra országosan híres lett.” Majd ezt összerakta a fejében a 12 éves Varró Dani, és arra jutott, hogy írnia kell egy elbeszélő költeményt, és akkor egy csapásra országosan híres lesz. Így vágott bele a Nyuszika című elbeszélő költeményébe, még ott, a kórházban. Majd megírta a Nyuszika szerelmét és a Nyuszika estéje című költeményt is. Ezzel az eposz trilógiával kezdődött pályafutása.

Aztán jött a kamaszkorszak, és jöttek a nagy világfájdalmas költemények. „Barátaim, ha vannak ilyenek, szóljatok egyszer, ha láttok” – kezdődött egyik ilyen verse, ami bekerült az iskolaújságba is, és amire a barátai nagyon megsértődtek. Szóba jött egy nagyon jó és igen szigorú irodalomtanár is az AKG-ból, akinek két tanácsa azóta is élénken él Dani emlékében: az egyik, hogy olvassa el Gáldi Lászlótól az Ismerjük meg a versformákat című könyvet, a másik, hogy mindig reménytelenül legyen szerelmes.

Szóba került az, hogy Varró Dániel szokott lenni érettségi tétel is. Ez sok levéllel jár, sok kéréssel jár: segítsen kidolgozni a róla szóló házi feladatot. Ez alapján biztosan elmondhatja, hogy nem tudna leérettségizni ötösre magából. Így került egyszer a kezébe Szösz néne című versének elemzése, ami arról szólt, hogy a vers egy olyan társadalmi problémáról szól, ami a kilencvenes évektől jellemző itt, Magyarországon. Hogy a kisnyugdíjasok hagyják, hogy ellepje őket a szösz, ami ellen nem tesznek semmit – nyilván átvitt értelemben. Itt, biztosított mindenkit arról, hogy szó sincs semmi ilyesmiről, csupán tényleg minden szöszös.

Hallhattuk ezután A vakond és az évszakok mesekönyvből a Tavaszt, Varró Dani fordításában – amivel kapcsolatban megjegyezte, hogy nagyon büszke arra, hogy a Kisvakond „magyar hangja” lehetett. Ebben szerepel az a részlet, hogy „Elolvadt a hó, a helyén kis katicák néznek hülyén”. Itt pár, békésen esti mesét olvasó anyukának felszaladhat a szemöldöke, de ahogy a költő is fogalmazott, mindenkinek mást jelent a csúnya szó, másként ítéli meg azt, és ő itt tényleg úgy érezte, hogy a katicák furcsán, egyenes hülyén néznek. Bár alapvetően nem híve a csúnya szavaknak, a „hülyén” nála még tökre belefér, sőt, sok verse szól kakilásról és pisilésről is (itt egy elborzadó tekintet utánzott), bár mentségére legyen mondva, kiskorú és kisbaba gyermekei miatt náluk ez központi téma, így költészetébe is bekerült.

Varró Dani olyan nyelven szereti írni a verseit, ahogy a mindennapokban beszél, mert ekkor érzi természetesnek, hitelesnek a saját költői hangját. Tehát Dani hétköznap is mindig sziporkázóan szellemesen kér vacsorát, játszik a gyermekeivel? Mint kiderült, nem. Ugyanis ha „így folyna belőle a költészet”, akkor nem tudná azt elképzelni, mint foglalkozást, kell a kihívás bele, ami azt is jelenti, hogy nem olyan jó „előszóban”. És lehet, hogy a feleségéből bármelyik velük történt eseményre folyik a dal, de neki sokat kell a verseken gondolkodni, így általában mindig végiggondolja ezeket, majd leírja, és a kész szövegeket használja a mindennapokban.


Varró Dani kisgyermekével, a beszélgetés végén

Ehhez kapcsolódik az is, miért kezdett kis gyerekeknek szóló verseket írni. Mikor legnagyobb fia, Misi megszületett, az alig egyperces, síró újszülöttet a kezébe nyomták, és mivel tényleg nagyon sírt, tapasztalatlan apukaként kínjában az jutott az eszébe, hogy mond neki egy verset, hiszen ő úgyis a verseket szereti. Az első vers, ami eszébe jutott, Ady Endre Párizsban járt az ősz című költeménye volt, amitől a kis Misi rögtön elhallgatott, és nagy szemekkel, kíváncsian hallgatta, mit csinált az ősz, miután beszökött Párizsba. A versek ilyen gyakorlati haszna annyira lenyűgözte a fiatal költő apukát, hogy első dolga volt kisbabáknak szóló verseket keresni. Azonban rájött, hogy ebből csak a jól bevált népi mondókák léteznek, amik számára kicsit idegenek voltak a „hátamon a zsákom, zsákomban a mákom”-szerű szövegekkel, mivel neki még sose volt a zsákja, mákkal tele a hátán. Ezért lett célja, hogy olyan verseket írjon, amiket urbánus apukák is tudnak mondogatni gyerekeiknek. És valóban beválnak a versek ­– mondja büszkén. Az általa írt altatóra is (pár felolvasás után) elalszanak a gyerekei, és az Öltöztető című verse is fékezte a lábak gyors kalimpálását, ezáltal is könnyítve a nadrágszárba betalálást. És miután meghallgattuk az első apuka-élményéhez kapcsolódó „Altató apukáknak” című költeményét (amit egyre kétségbeesettebben kell mondogatni), nem is kérdés, hogy milyen praktikus tud lenni néha egy ilyen vers.

Általában minden költőnek van egy múzsája. Így került szóba, hogy mennyire múzsa a költő felesége. „Mindenképpen nagyon sokat segít. Van egy kis rosszallás, jogos elvárás a részéről, mivel nagyon sok szerelmes verset írtam, mikor reménytelenül voltam szerelmes, és a gyerekekről is sok versem van, de hozzá szóló viszonylag kevés, így van egy nyomás, hogy hitvesi versekből többet írjak. Sokáig csak egy ilyen versem volt, de azóta már dolgoztam ezen, így kezd alakulni egy hitvesi verskoszorú.” – mondta a költő. Az az egy vers, pedig a következő:

„Negyvenes férfi szerelmi szózata szíve hölgyéhez:
Gyere babám, dédelgess, nincs ma este BL-meccs.”

Valentin-nap alkalmából:NEGYVENES FÉRFI SZERELMI SZÓZATA SZÍVE HÖLGYÉHEZGyere babám, dédelgess,nincs ma este BL-meccs.

Szerző: Varró Dani2015. február 14.
 
 

Ha szerencsénk van, ez még igaz is, és pár darab palacsinta mellett tudtuk elolvasni ezt a cikket Varró Daniról, semmilyen meccsről se lemaradva.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

Korábbi interjúnk a költővel: Dani az úr (Szubjektív, 1999. június)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az igazi Ironman

Fekete Csabának, mondhatjuk így is, két élete van. Az egyikben családapa és grafikus, a másikban pedig elképesztő távokat lefutó Ironman. Ez nem egy film, valami szuperhőssel, hanem a valóság. Bár nem hinném, hogy Tony Stark, a filmbeli Vasember valaha is lefutna 200 kilométert – ehhez képest pedig mi a szupererő?

Szubjektív: Mi az, hogy Ironman – vagy inkább ki?

Az Ironman verseny a hosszútávú triatlon verseny népszerű neve. Úszással kezdődik (3,8 km), kerékpározással folytatódik (180 km), majd futással fejeződik be (42 km). A leghíresebbet Hawaiion rendezik meg évről-évre, ahol a világ legjobb triatlon sportolói mérik össze erejüket.

Szubjektív: Itthon mi történik az Ironman világban? És a magyarok külföldön jelen vannak?

A magyarok a világ élvonalába tartoznak, leghíresebb és legeredményesebb versenyzőnk eddig Kropkó Péter volt. Magyarországon is egyre népszerűbb, minden évben több százan állnak rajthoz, hogy kipróbálják magukat. Itthon Nagyatád ennek a fellegvára, ahol a múlt évben már közel 700 versenyző szaladt be egyszerre a vízbe, mikor eldördült a verseny kezdetét jelző ágyú.

Szubjektív: Kik az Ironmanek? Sportolók?

Ezt elsősorban nem hivatásos sportolók űzik, hanem olyan sportszerető civil foglalkozású emberek, akik számára a sport a hétköznapi életük szerves része. A szlogen, „az út maga a cél”, jól tükrözi ennek a sportnak az igazi jelentőségét. Nem az a legfontosabb, hogy a versenyen hogyan szerepelsz, hanem az, hogy napról-napra, hétről-hétre miként készülsz, hogyan éled a hétköznapjaid.

Sándor Csenge

Szubjektív: Mikor kezdted el ezt csinálni? És hogyan?

2010-ben kezdtem el, több maraton teljesítését követően, keresve az újabb kihívást. Az első versenyem egy középtávú volt (1,9 km úszás, 90 km kerékpár és 21 km futás). Azonnal beleszerettem, és 2012-ben elindultam az első Ironman versenyen. Nagyon nehéz volt (most is az). 12 óra és 40 perc alatt sikerült célba érnem, a 177. helyen. 2014-ben már 11 óra 4 perc alatt teljesítettem, és a 73. helyen végeztem.

Szubjektív: Hogy néz ki egy heti edzésed?

Egy héten általában 6 napon edzek, és összességében kb. 20 órát. A különböző versenyszámokra évszakonként kissé más arányban készülök, de nagy vonalakban 50-60 km futás, 200-250 km kerékpár és 6-8 km úszás a heti edzésmennyiségem, és ez még kiegészül pár óra egyéb sporttal.

Szubjektív: Milyen versenyek vannak?

A versenyek tavasszal kezdődnek és ősszel érnek véget, én 3-5 versenyre megyek egy szezonban. A szezont olimpiai távval kezdem (1500 m, 40 km, 10 km), középpel folytatom (1-2 verseny), július végén van a „nagy” verseny (2014-ben kettőt csináltam, egyet még szeptemberben is), végül augusztusban ismét olimpiai távval zárom.

Szubjektív: A versenyekre beválogatnak vagy nevezni kell?

Az itthoni versenyekre nevezni kell, a nevezési díj 25 és 70 ezer forint közötti. Amennyiben befizeted és egészségügyileg alkalmas vagy, akkor indulhatsz. Hawaiira viszont kvalifikálni kell magad, ezen csak egy bizonyos szint után vehetsz részt.

Szubjektív: Nehéz összeegyeztetni az edzést és a versenyeket a családdal?

Igen. Nagy türelmet kíván a családtagoktól is, de mivel dolgozom is, így még nehezebb összeegyeztetni a dolgokat.

Szubjektív: Mi a kapcsolat a munkád és aközött, hogy Ironman vagy? Vagy ez a kettő tulajdonképpen teljesen elkülönül?

Azt gondolom, hogy az a fajta kitartás, ami egy ilyen verseny teljesítéséhez kell, az élet minden területén igen fontos, tehát meggyőződésem, hogy a munkára is jó hatással van.

Szubjektív: Egy kívülállónak hogyan kell elképzelnie az Ironman csapatot? Ismeritek egymást, jóba vagytok?

Az Ironmanek egy nagy család – ami egyre bővül. Sokan vagyunk, akik rendszeresen járunk edzésre, és ismerősként, néha már barátként üdvözöljük egymást. Az élversenyzők kivételével nem egymás ellen versenyzünk, hanem mindenki a maga által kitűzött célt szeretné elérni. Mindenki örül a másik sikerének, és elismerően gratulálunk egymásnak.

Sándor Csenge

Szubjektív: Figyelned kell arra, hogy mit és mennyit eszel?

Az evésre nem kell különösebben odafigyelnem, az évek alatt ez elég jól kialakult. Kicsit több szénhidrátot viszek be, mint egy átlagember, naponta 1500-2000 kalóriát el is égetek a mozgással.

Szubjektív: Mi volt az eddigi legnehezebb versenyed?

Az UB (Ultrabalaton), 222 km futás egyben. Abból csak 165 kilométert sikerült teljesítenem, de májusban, még jobban felkészülve, újra megpróbálom.

Szubjektív: Meddig szeretnéd csinálni ezt?

Sokáig szeretném még csinálni, de már gondolkodom azon, hogy kicsit visszaveszek a tempóból. Elértem mindkét célt, amit magamnak kitűztem az eredményesség szempontjából: 12 órán belül teljesítettem és bekerültem a legjobb 100 közé.

Szubjektív: Kinek ajánlod ezt a sportot?

Mindenkinek!

Sándor Csenge (9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nyelvválasztás témahét

Minden AKG-s diák életében egyszer eljön az a pillanat, amikor közelítve az iskolai életének feléhez, rájön arra, hogy a következő tanévben nyelvi éve lesz. Nagyjából február végéig nyilatkoznia kell arról, hogy milyen nyelvet is szeretne tanulni. És akkor – pont jó időben – érkezik ez a decemberi témahét.

Mint már mondtam, a legutóbbi témahét központjában a nyelvválasztás állt, jövőre ugyanis a három választható idegen nyelv közül (spanyol, francia, német) kell majd kiválasztanunk egyet. Ez, azt hiszem, nagyon nehéz feladat, ezért az volt az egésznek a célja, hogy megkönnyítse számunkra a döntést, és hogy jobban és közelebbről is megismerjük az adott nyelvet és az országok kultúráját és népét.

Az öt napból az első hármat 20 fős csapatokban töltöttük. A patrónusok a szokásukhoz híven oldották meg az évfolyam szétválasztását – névsor alapján (ugye milyen kreatív?). Miután megszülettek a csoportok, mindenki külön terembe vonult, és el is kezdődtek a programok. Mivel három nyelv volt, minden csoport egy nap csak egy nyelvvel foglalkozott. A napok menete a következőképpen alakult: délelőtt először minden csoporthoz érkezett három 11. évfolyamos diák, olyanok, akik azt az adott nyelvet tanulták a nyelvi évben. Ők már végigcsinálták ezt az egészet, és ez nagyon hasznos volt számunkra. Meséltek az adott nyelv tanulásának előnyeiről valamint hátrányairól, felsoroltak pro és kontra érveket, és természetesen minden kérdésünkre is választ adtak. Érdekesek voltak ezek a beszélgetések, sok mindent megtudtunk belőlük, és valóban segített abban, hogy megismerjük például a spanyol nyelv tanulási folyamatát, akár az AKG-ban, akár külföldön – mivel olyanok is meséltek, akik kiutaztak tanulni. Szó esett az órákról, a tanárokról, a cserediák- és egyéb programokról is.

Ezután, egy tízperces szünetet követően, elkezdődött a délelőtt második programja. Minden csoport megnézett egy spanyol, francia vagy német nyelvű filmet, magyar felirattal. Ez azért volt fontos, mert így hallottuk azt is, hogy hogyan hangzik a beszéd, ezzel is ismerkedhettünk. Nekem a három filmből kettő nagyon tetszett, így ezt is élveztem.

A filmek után, délután egy 10 kérdésből álló Kahootot (netes kvízjátékot) kellett összeállítanunk, azzal a nyelvvel kapcsolatban, amelyikkel aznap foglalkoztunk. Ebben az volt a jó, hogy nem volt se túl hosszú, se túl nehéz, de azért figyelni kellett, hogy tényleg a nyelvhez kötődő kérdéseket tegyünk fel. A negyedik nap, csütörtökön reggel csoportonként oldottunk meg egy harminc kérdésből álló összefoglaló Kahootot, amit a patrónusaink állítottak össze, miután minden általunk írt kérdést nagyon precízen és nagy pontossággal elemeztek. Miután ennek vége lett, véletlenszerűen kialakított csoportokban kellett dolgoznunk. Mindenki húzott egy olyan országot, ahol e három nyelv valamelyikét beszélik, és azok, akik ugyanazt húzták, ők kerültek egy csoportba.

Egy világkiállítást kellett létrehoznunk, másfél nap alatt. Olyan dolgokat kellett bemutatnunk, amiket mi fontosnak tartottunk. Kultúra, gasztronómia, történelem, bármi, ránk volt bízva. Ez nagyon sok munkát igényelt. Be kellett osztanunk, hogy ki mit csinál, kivel és mikor – aztán tényleg nagyon sokat kellett dolgoznunk. Otthon is volt tennivaló, mivel szinte mindenki bemutatta a gasztronómiát, ezért este sütöttünk és főztünk. Én a svájci csapat tagja voltam, és mi a sajtfondütől kezdve a Milka csokin át a sílécen keresztül mindent behoztunk a pénteki bemutatóra.

Aznap még délutánig kaptunk időt, de aztán az egész évfolyam felkerekedett, és sorban végigjártuk az egyes országok standjait, megnéztük a bemutatókat, megkóstoltuk az ételkülönlegességeket. Nagyon érdekes volt ez a „túra”, minden kiállítás más volt, de mindegyikben voltak nagyon kreatív és egyedi ötletek is. Ezután nem volt más hátra, mint hogy a patrónusok értékeljék az egész hetet, és pontozzák a kiállításokat. Összességében nekem vegyes érzéseim vannak és voltak, ugyanis tényleg hasznos volt ez a pár nap, de amúgy meg volt már sokkal eseménydúsabb és izgalmasabb témahetünk is. Száz szónak is egy a vége, azért jó volt, hogy ezután elkezdődött a téli szünet, és tudtunk pihenni egy kicsit.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)
Tüske Csilla képei
További képek

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy kicsit más karácsony az Operában

Karácsonyi hangulat árad a folyosókon, és a sok beáramló turista még a bejutást is izgalmassá teszi. A Magyar Állami Operaház karácsonykor a legvarázslatosabb. Ha hiszünk a mesékben (márpedig éppen egy mesebalettre igyekszünk), akár Baptisttal, az önjelölt nyomozóval is összefuthatunk.

Ötéves korom óta minden karácsonykor láttam A diótörőt a Magyar Állami Operaházban, így már nyolcszor élhettem át Marika karácsonyát és álmát, ami tényleg csak az utóbbi években kezdett kicsit monotonná válni. Igaz, minden évben ugyanazt az előadást láttam, de ez inkább megnyugtató volt, mintsem unalmas. Az előadás és annak utánozhatatlan hangulata pedig a karácsony kihagyhatatlan részévé vált. Most lehet, úgy gondolják, hogy egy fanatikus diótörő fannal van dolguk, de megnyugtatom magukat, szó sincs ilyesmiről. Majd esetleg jövőre!

A legnagyobb meglepetés azonban mégis az ez évi látogatáskor ért, mikor is kiderült, hogy ezúttal egy új feldolgozásban láthatjuk az előadást. A klasszikus zenei anyagra a nemzetközi hírnévnek örvendő Wayne Eagling és a társulatot igazgató Solymosi Tamás koreografált új mesebalettet, megtartva a klasszikus balett hagyományait valamint a hosszú éveken át repertoáron levő korábbi változat meghatározó vonásait.

Somos Emma

A darabot kicsit lerövidítették, pár helyen kiegészítették vagy más lett a díszlet. Kicsit változott az alapkoncepció, sok helyen nagyon mást táncolnak a szereplők. Lehet, hogy a hátam mögötti hét régi változatú előadás miatt van, de én határozottan konzervatív vagyok ebből a szempontból. Sajnálattal közlöm, hogy nekem az új koreográfiából az jött le, hogy „a 21. század táncművészeti és látványvilágbeli elvárása” (amivel az előadást jellemzik az Opera honlapján) nem más, mint hogy a táncosok egymást húzzák a földön. De tényleg. Ettől függetlenül, ez nem zárja ki azt, hogy mindez csúcsszuperül nézzen ki.

A karácsonyi hangulat a tetőfokára hág, mikor az ember az Opera gyönyörű épületében a Diótörő előadását hallgatja.

Somos Emma

A környezet gyönyörű (feltéve, ha a néző nincs éppen betojva az óriási csillártól, ami a félelemtől eltébolyult elméjében bármelyik pillanatban a nézőtérre zuhanhat), a színpadi látvány lélegzetelállító és a zene fantasztikus (egy zenesznob most biztos röhögve fogja a fejét, és nem érti, hogy egy Csajkovszkij Diótörőjének esetében egyáltalán milyen más lehetőség adódna).

De tényleg. Ha már csak a kedvenc jelenetemet, a hópelyhek táncát vesszük, a nézőt (legalábbis engem) itt éri el a tánc és a zene gyönyörű harmóniája, amit, ha az ember átérez, megérti az egész darab lényegét. A lélegzetelállító látvány a gyönyörű díszletnek, a ruháknak, a táncnak és a zenének köszönhetően valóban elveszi az ember lélegzetét. De mindenki megnyugodhat, csak egy-két percről van szó, sose hallottam még előadás alatti fulladásos esetről.

Így aztán, mikor elérkezik a szünet (amiből régen kettő volt az előadás során, de most már csak egy van, a sütik és a büfé kárára), nem csoda, ha az ember egy kicsit magát is egy 19. századi gazdag polgár család tagjának érzi, aki éppen egy mesebeli karácsonyi bált tart, tele csodákkal. Mi úgy éreztük, a büfében is egy kisebb csoda történt, ami most karácsonyra az elegáns nevű és kinézetű Opera Café Bárként nyitott újra. A Zsidai Gasztronómiai Csoport felel az átalakításért, valamint ezentúl az Opera és az Erkel teljes gasztronómiai kínálatáért.

Somos Emma

Nagy változást nem hozott ez az átalakítás, de a kiszolgálás sokkal gyorsabb lett, ami hatalmas pozitívum, mert így WC-re menni és a büfébe benézni is van idő a szünetben. A perec még mindig number one, főleg a gyerekeknél. Nekem a camembert-es sajtos szendvics egy kicsit csalódás volt, ugyanis leejtettem róla a diót, valamint olyan volt, mintha a kenyér eggyé vált volna a penészes sajttal.

Somos Emma

Tehát furi volt, de alapvetően nem olyan rossz ízű. A sütik közül megmaradt a jó öreg isler, ami viszont sokat romlott a régebbihez képest (sok keksz, de lekvár egy szál se), viszont ezt kompenzálta a csupa csoki süti, ami tömör és nagyon gejl mennyország, valamint a somlói, amit nagyon elegánsan kis pohárkákban adnak. Ez persze inkább a gyerek szempont, szóval a vizsgálatom a pezsgőre és az italokra nem tud kiterjedni.

Somos Emma

Isler

Somos Emma

Csupa csoki süti

Somos Emma

Somlói

Nyolc éven keresztül egy hírességgel se találkoztam a Diótörő előadások során, azonban valószínűleg a mostani előadás szünete próbált meg kárpótolni celeb pillanatokban. Feltűnt Geszti Péter a családjával, valamint Karinthy Mártont és családját is kiszúrtuk páholyunk takarásában.

Somos Emma

Többévnyi tapasztalattal a hátam mögött, biztosíthatok mindenkit, hogy a páholyok a legjobb ülőhelyek. Főleg a földszinti elhelyezkedésűekről lehet a legjobban látni, innen a táncosok arcának rezdüléseit, ruháik gyűrődésit is könnyen kiszúrja az ember. Valamint nem kell tartani a nagy csillártól, és attól se, hogy az ember mellett vagy mögött ülők hangosan végigszuszogják az előadást.

Somos Emma

A második felvonás számomra csalódás volt, ez egyértelműen jobban tetszett a régebbi változatban. Mikor a szerelmespár, Marika – már Mária hercegnőként – Diótörő herceggel hajóba száll, hogy elinduljanak a csoda birodalmába, velük tart Drosselmeier is (Marika nagybácsikája, tőle kapta a diótörő-bábut), és végig, az előadás végéig nem hagyta kettesben a szegény szerelmespárt. Komolyan. A végére már elég idegesítő volt az állandó harmadik. Ez számomra maga volt a megérthetetlenség. Az egyetlen ésszerű magyarázat a jelenlétére az, hogy a nehéz emeléseket és egymás húzását csak hármas felállásban tudták megoldani, és így került képbe a nagybácsi.

Somos Emma

Finálé

A finálé helyszíne, a Hókristálypalota látványa akár már komoly lélegzet kimaradást is okozhat. Itt kezdetét vette a táncsorozat, mely során a birodalom „lakói” mutatkoztak be. Spanyol hármas, keleties kígyóbűvölő tánc, kínai táncosok, orosz tánc… majd végül ezt zárja a Rózsakeringő, mint csúcspont. A keleties kígyóbűvölő táncnál azért meg kell állnunk. Eddig ezt öt nő táncolta, és semmi kivetnivalót nem találtam benne. Most a négy félmeztelen férfi táncos tekergőzése az egy női táncos körül nálam kicsit kiverte a biztosítékot. Szerintem túlment ez a karácsonyi pompa határán, és a modern táncmozdulatok se segítettek rajta.

Somos Emma

Kígyóbűvölő tánc

Az egyik legjobb élményem az volt ezen a nyolcadik előadáson, hogy a helyünknek köszönhetően nagyon jól ráláttam a zenekarra, és imádtam, hogy bepillantást nyerhettem egy kicsit a „zenekari életbe” is. Amikor a hegedűsök összesúgnak a kottáik felett, vagy éppen egymásba böknek, majd összenevetnek.

Somos Emma

Néha még izgalmasabb is volt számomra, mint a gyönyörű balett. Mikor pedig látványfokozóként füst tekergett a táncosok lába körül, és az továbbfolyt a zenekarra, szemtanúja lehettem egy kis „actionnek” is, a „sikertelen füstlegyezős, menekülős” kísérletnek.

Somos Emma

Igazából végtelenül hálás vagyok ezeknek a gyönyörű előadásoknak, minden évben, mert ami ilyenkor a Operaházban történik, az utánozhatatlan látványvilágban és hangulatban. És hogy egy igencsak nyálas mondattal zárjam ezt a cikket: kívánom, hogy minden gyerek egy gyönyörű karácsonyi ajándékként tapasztalhassa meg ezt a varázslatos csodát, ami ilyenkor itt történik.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)
a szerző képeivel

Wayne Eagling–Solymosi Tamás–Pjotr Iljics Csajkovszkij: A diótörő (a Magyar Nemzeti Balett előadása a Magyar Állami Operaházban)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Portugál csodacsatár a filmvásznon

Hétvégén lehetőségem nyílt arra, hogy megnézzem a Ronaldo című filmet. A film Cristiano Ronaldo, a világhírű futballista életét mutatja be, időrendi sorendbe haladva a jelen felé, kiemelve a fontosabb eseményeket az életéből. Ilyenek például, mikor a Manchester Unitedbe igazolt, vagy később Real Madridba, ahol jelenleg is focizik.

A 2014-es világbajnokság különleges szerepet kap a filmben, mert ez tekinthető karrierje legmélyebb pontjának. Az akkoriban sérülésekkel küszködő játékos és nemzeti válogatottja, Portugália rendesen leszerepelt, és már a csoportkörben kiesett. A film utolsó eseménye végül is vidám, mert mint tudjuk, 2015 januárjában megnyerte a hűen áhított harmadik aranylabdáját (ez az előző év legjobb futballistájának járó díj).

Miközben a film bemutatja ezeket a korábban említett eseményeket, megismerhetjük Ronaldo családját, rivalizálását Messivel és sok minden mást is – hozzá kell tennem, én sosem kedveltem Ronaldót, mint játékost, mindig inkább a riválisát favorizáltam. Nekem azok a részek tetszettek a legjobban, amikben nem mesélőként szerepel, hanem csak egy jelenetet mutatnak be az életéből – például mikor a fiával éppen tanul, rajzol vagy mint legtöbbször, közösen edzenek. Ronaldo egyedül neveli kisfiát, aki hihetetlenül aranyos (ez jelentősen színesebbé tette a filmet).

Érdekesek voltak azok a jelenetek, mikor a játékos édesanyja, ügynöke vagy éppen testvére beszélt egy-egy mérkőzéséről vagy éppen a teljesítményéről. Nagyon jól megmutatja a film, milyen érzés, ha a gyereked, barátod, testvéred a világ egyik legjobb sportolója. És ez az érzés nem mindig jó. Idősebb testvérként, képzelhetitek, milyen nehéz lehet. Ronaldo azt sajnálja a legjobban, hogy apja nem láthatja, milyen futballistává érett – vagy éppen milyen emberré. Az apja 2009-ben túlzott alkoholfogyasztásba halt bele – a filmben erről nem esik túl sok szó. Én ezt egy nagyon jó filmek tartom, de nem ajánlom mindenkinek. Akit nem érdekel túlzottan a foci, vagy inkább egy akciódús filmre vágyik, az ne ezt nézze meg. A filmet sajnos (még) nem játsszák magyar mozikban.

Takács Bálint (AKG, 8. évf.)

Ronaldo (brit dokumentumfilm, 2015, 102’)
Rendezte: Anthony Wonke

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy (hosszú) színházi előadás egy hosszú nap után – A testőr

Szombat! Mi az első szó, ami a szombatról eszetekbe jut? Ugye, hogy nem az iskola, a tanulás vagy a dolgozatírás? Nekem se. Sajnos azon a bizonyos hétvégi napon ezek a dolgok vártak rám. Szerencsére nem keseredtem el. Várt rám egy jó hosszú, beszélgetős séta egy számomra nagyon kedves emberrel, azután pedig ez a bizonyos előadás. Na, lássuk.

Végigszenvedtem a szombati iskolai napot, és elindultam a Vörösmarty térre. Szerencsére nem voltam egyedül. Ott volt mellettem az egyik évfolyamtársam, akivel beültünk egy kávézóba, és hosszan beszélgettünk. Majd ezt befejezve elkezdtünk sétálgatni a karácsonyi vásárban. Ezt nagyon hamar meguntuk, ezért jött egy másik kávézó, ahol körülbelül 2 órát töltöttünk. Ezután mindketten mentünk a magunk dolgára – én a Pesti színház környékére. Ott találkoztam a családommal, majd velük is végigjártam a vásárt. Pont az előadás kezdetére étünk oda. A szereposztás jónak tűnt, a főszerepet Stohl András játszotta, de játszott még Eszenyi Enikő és Kern András is. Ők voltak az ismertebbek (bevallom, utóbbiról még soha nem hallottam).

A történet szerint a híres színész (Stohl) és a szintén színész felesége (Eszenyi) egy nagyon rossz házaspár. Folyamatosan veszekednek, szidják egymást. Velük él még egy kritikus (Kern), aki a színésznő szeretője. Az nem derült ki a történetből, hogy pontosan ki is ő, de ott lakik náluk. Ott van még egy kamu anyuka, akit a házaspár fizet azért, hogy játssza el az anyuka szerepét. Na meg a cseléd. Ez a szereplő olyan szinten felesleges volt a darabban, hogy azt le se lehet írni. Volt 10 sora, amit el kellett mondania. És volt egy nagyon érdekes jellegzetessége, amire felfigyeltem: csak ő volt kihangosítva. Talán mert nem tudott hangosan beszélni (ez a színészeknél alap, nem?), vagy meg volt fázva. Nem tudom. De elég zavaró volt, hogy hangosabb, mint a többiek.

A színész arról panaszkodik a kritikus barátjának, hogy a felesége neki ecseteli a férfiideálját. Ezért az a zseniális ötlete támad, hogy eljátssza egy testőr szerepét, és megpróbálja elcsábítani önmagától. Ez elég furán hangzik, de így volt.

A történet nagyon jó, a színészek jól játszottak, a díszlet mind a három felvonásban zseniális volt. Azt kiemelném, hogy tényleg azt hittem, hogy egy másik ember lép a színpadra, amikor megjelent a testőr. A megjelenése, a beszéde, a járása… egyszerűen csodálatos volt. Nem nagyon ismertem Stohl András színészi oldalát, de hihetetlen volt. A harmadik felvonás elején volt egy rész, ahol az ágyon szenvedett. Itt majdnem a fejére esett egy súly, amivel valamit tartottak. Ezt a kis színházi bakit is kitűnően oldotta meg, beleszőtte a történetbe: Kritikus: Na de akkor most mi van a testőrrel? Színész: Hát, nem is tudom, de olyan, mintha egy terrortámadás áldozata lettem volna. Itt mind a két színész elmosolyodott.

A poénok nagyon jók voltak, és még csavar is volt a darabban. Ajánlom ezt a művet mindenkinek, akinek van egy szabad estéje.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)
fotók: vigszinhaz.hu

Molnár Ferenc: A testőr (Pesti Színház)
Rendező: Valló Péter
Szereplők: Stohl András, Eszenyi Enikő, Kern András

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek