Csütörtök délutánra színházjegyem volt a Jurányi Inkubátorház egyik új darabjára, a Mi és ők című előadásra. Őszinte leszek, nagy elvárásokkal álltam ehhez az egészhez. Először is, szerettem volna egy olyan darabot látni, amire azt mondom, megérte eljönnöm. És pont ezért vettem a Jurányiba jegyet, mert tudtam, hogy itt kicsit különlegesebb, a megszokott színházi kereteket feszegető és azokat átlépő darabokat lehet látni. És szerencsére, az „elvárásaimnak” nemcsak hogy megfelelt a színdarab, hanem mérföldekkel túl is teljesítette azt.
Az előadás előtt a Jurányi épületében kellett gyülekeznünk, a jegyünkre rá volt írva, hogy érkezési sorrendben tudjuk majd elfoglalni a helyünket. Úgyhogy én, gondolván, hogy majd nagy tolakodás lesz, hamar oda akartam érni, ami ennek ellenére nem jött össze. Úgyhogy beálltunk a folyosó végére és vártunk. Ekkor megérkezett egy hölgy, aki elvezetett minket egy másik épületbe, ahonnan kijött egy fiú. Ő volt Vilmányi Benett, az egyik főszereplő (a kettő közül). Ott álltunk mi, a nézők, egy épület lépcsőházában, és jóformán kezdetét vette az előadás. Csak kapkodtam a fejemet, hogy mennyire modern darab lesz itt, és igen, úgy is volt. Na de, miről is szólt?
2004-ben Oroszországban történt egy terrortámadás (a beszlani túszdráma). Az iskola tanévnyitóján terroristák törtek be az épületbe, túszul ejtve a gyerekeket, anyákat és nagymamákat, meggyilkolva az apukákat. A támadás majdnem 400 ember halálát okozta. A túszokat három napig tartottak fogva egy teremben, legtöbbjük tanuló volt. Az 1148 túszul ejtett gyerekből és szülőkből többen eltűntek, sérüléseket szenvedtek, egy életre sérültekké váltak, vagy csak” lelkileg vagy fizikailag is. Ezt a történetet Carli Wijs 2014-ben drámában dolgozta fel, a magyar darabot Fehér Balázs Benő rendezte, aki színészként is tevékenykedik.
A darab két kisgyerek szemszögéből mutatja be az eseményeket. Az ő leírásuk alapján tudjuk elképzelni a helyszínt, az akkori helyzetet és a tragédiát.
A színpad és a nézőtér egy tornaterem volt, padokon és székeken ültünk két oldalt, és a szereplők a szinte üres teret járták be először, majd a darab során rendezték azt be. Így teremtettek meg egy olyan atmoszférát, amit velejéig áthatottak a szavaik és mozdulataik, minden, ami ott és abban a hatvan percben történt. Mivel nem volt sok díszletelem, ezért sok dolgot nekünk kellett elképzelni, és kicsit talán úgy tudnám leírni az egész darabot, mintha egy barátunk mesélne el egy történetet, és mi azt hallgatnánk. Hiszen nyilván nem jelenítettek meg terroristákat meg túszokat, és erre egyáltalán nem is volt szükség. Az pedig, hogy a darab két kisgyermek szemszögéből engedi láttatni a történteket, nagyon különlegessé teszi az egészet. Hiszen így végig bennünk is megvan a remény, hogy nem, nem is fog megtörténni az a szörnyűség. És aztán bejelentik, hogy megtörtént.
Ennek a darabnak a sikere nagyon is múlott azon, hogy ez a két színész jól játssza a gyerekeket. És sikerült nekik. Amikor egy neveletlen hölgynek megszólalt a telefonja (annak ellenére, hogy háromszor is megkértek minket, hogy kapcsoljuk ki), nem estek ki a szerepből, hanem ugyanazon a kisgyermeki ártatlan hangon szólaltak meg, hogy „semmi baj, tessék csak felvenni, megvárjuk.” És néha zavarba jöttek, elszégyellték magukat, és éreztük közöttük a nemek közötti különbségeket, az érdeklődést és szégyenlősködést egyaránt. Olyan ártatlanok voltak... és sebezhetőek. Talán pont ezért, mert gyerekek, azért fájt annyira az egész történet.
De volt egy másik, nagyon fontos rész is. Hogy tulajdonképpen mi is a színpad részei voltunk. Nem tudtunk elbújni a tizenkettedik sor lágy félhomályába, hogy ne kelljen a szemébe néznünk a szereplőknek. Hogy ne kelljen odanéznünk, amikor valami olyan történik, ami „durva” lenne, vagy félelmetes. Nem volt olyan, hogy elkalandozik a figyelmünk. Nekem egész végig egy kellemetlen érzésem volt, mert az arcomban volt a darab. Ott előttem fél méterrel történt minden, és én feszült figyelemmel kísértem végig. Egy konstans diszkomfort érzetem volt, mert féltem, mert én is ott éltem a darabban. Mert láttam magam előtt a negyvenöt fokban levegőt alig kapó gyerekeket. A maguk alá pisilő kislányokat és a síró nagymamákat. Láttam, ahogy szenved az a sok-sok ember, úgy, hogy nem volt ott semmi, csak két ember és led világítás. És ha valami, akkor szerintem művészet és sikeres előadás.
Nem akarom a darab történetét tovább taglalni, mert nem szeretném előre elmondani azt se, hogy mi történik, és azt se, hogy milyen elemekkel gazdagítja a történetet a szín-tér és a szereplők jelmeze.
Ez egy dráma volt. Egy nagyon jó dráma volt. A vége tragikus volt, és sajnos, bár megtette volna, nem oldozta fel a feszültséget a lezárás. Ott kellett ülnöm úgy, hogy rám zúdították, az arcomba csapták ezt az egészet, és nem kaptam feloldozást, nem kaptam megnyugtatást. Úgy kellett kimennem, hogy basszus. Ez van. Ilyen az élet.
Kegyetlen, rideg, iszonyatos, véres, és szembe kell vele néznünk. Igen, katartikus élmény volt. Életemben nem voltam még ilyen darabon. Amikor kimentem a friss levegőre, még mindig szorító érzés volt a torkomban, egyedül szerettem volna lenni, hogy végiggondoljam, mit éltem át az elmúlt órában. Mert – mint irodalomórán tanultam – a színház a nézőről szól. És akkor jó, ha a nézővel történt valami, amíg megnézte az előadást. És velem történt. Úgyhogy nem mondhatok mást, csak azt, hogy amit az alkotók létrehoztak, az új, egyedi és feszültséggel teli. Egy olyan színdarab, amit ajánlok mindenkinek. Mert terrortámadás ide vagy oda, akkor is alapértékekről és érzelmekről szól a darab, amik örökérvényűségét a gyerekek áldozatával mutatja be. Nem ömlengek tovább, nézze meg, aki csak teheti!
Sándor Csenge (AKG, 11. évf.)
Carly Wijs: Mi és ők (Orlai Produkciós Iroda, Jurányi Ház)
Rendező: Fehér Balázs Benő
Szereplők: László Lili, Vilmányi Benett
LIKE - értesülj az új cikkekről!
Utolsó kommentek