Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Túszdráma

Csütörtök délutánra színházjegyem volt a Jurányi Inkubátorház egyik új darabjára, a Mi és ők című előadásra. Őszinte leszek, nagy elvárásokkal álltam ehhez az egészhez. Először is, szerettem volna egy olyan darabot látni, amire azt mondom, megérte eljönnöm. És pont ezért vettem a Jurányiba jegyet, mert tudtam, hogy itt kicsit különlegesebb, a megszokott színházi kereteket feszegető és azokat átlépő darabokat lehet látni. És szerencsére, az „elvárásaimnak” nemcsak hogy megfelelt a színdarab, hanem mérföldekkel túl is teljesítette azt.

Az előadás előtt a Jurányi épületében kellett gyülekeznünk, a jegyünkre rá volt írva, hogy érkezési sorrendben tudjuk majd elfoglalni a helyünket. Úgyhogy én, gondolván, hogy majd nagy tolakodás lesz, hamar oda akartam érni, ami ennek ellenére nem jött össze. Úgyhogy beálltunk a folyosó végére és vártunk. Ekkor megérkezett egy hölgy, aki elvezetett minket egy másik épületbe, ahonnan kijött egy fiú. Ő volt Vilmányi Benett, az egyik főszereplő (a kettő közül). Ott álltunk mi, a nézők, egy épület lépcsőházában, és jóformán kezdetét vette az előadás. Csak kapkodtam a fejemet, hogy mennyire modern darab lesz itt, és igen, úgy is volt. Na de, miről is szólt?

2004-ben Oroszországban történt egy terrortámadás (a beszlani túszdráma). Az iskola tanévnyitóján terroristák törtek be az épületbe, túszul ejtve a gyerekeket, anyákat és nagymamákat, meggyilkolva az apukákat. A támadás majdnem 400 ember halálát okozta. A túszokat három napig tartottak fogva egy teremben, legtöbbjük tanuló volt. Az 1148 túszul ejtett gyerekből és szülőkből többen eltűntek, sérüléseket szenvedtek, egy életre sérültekké váltak, vagy csak” lelkileg vagy fizikailag is. Ezt a történetet Carli Wijs 2014-ben drámában dolgozta fel, a magyar darabot Fehér Balázs Benő rendezte, aki színészként is tevékenykedik.

A darab két kisgyerek szemszögéből mutatja be az eseményeket. Az ő leírásuk alapján tudjuk elképzelni a helyszínt, az akkori helyzetet és a tragédiát.

A színpad és a nézőtér egy tornaterem volt, padokon és székeken ültünk két oldalt, és a szereplők a szinte üres teret járták be először, majd a darab során rendezték azt be. Így teremtettek meg egy olyan atmoszférát, amit velejéig áthatottak a szavaik és mozdulataik, minden, ami ott és abban a hatvan percben történt. Mivel nem volt sok díszletelem, ezért sok dolgot nekünk kellett elképzelni, és kicsit talán úgy tudnám leírni az egész darabot, mintha egy barátunk mesélne el egy történetet, és mi azt hallgatnánk. Hiszen nyilván nem jelenítettek meg terroristákat meg túszokat, és erre egyáltalán nem is volt szükség. Az pedig, hogy a darab két kisgyermek szemszögéből engedi láttatni a történteket, nagyon különlegessé teszi az egészet. Hiszen így végig bennünk is megvan a remény, hogy nem, nem is fog megtörténni az a szörnyűség. És aztán bejelentik, hogy megtörtént.

Ennek a darabnak a sikere nagyon is múlott azon, hogy ez a két színész jól játssza a gyerekeket. És sikerült nekik. Amikor egy neveletlen hölgynek megszólalt a telefonja (annak ellenére, hogy háromszor is megkértek minket, hogy kapcsoljuk ki), nem estek ki a szerepből, hanem ugyanazon a kisgyermeki ártatlan hangon szólaltak meg, hogy „semmi baj, tessék csak felvenni, megvárjuk.” És néha zavarba jöttek, elszégyellték magukat, és éreztük közöttük a nemek közötti különbségeket, az érdeklődést és szégyenlősködést egyaránt. Olyan ártatlanok voltak... és sebezhetőek. Talán pont ezért, mert gyerekek, azért fájt annyira az egész történet.

De volt egy másik, nagyon fontos rész is. Hogy tulajdonképpen mi is a színpad részei voltunk. Nem tudtunk elbújni a tizenkettedik sor lágy félhomályába, hogy ne kelljen a szemébe néznünk a szereplőknek. Hogy ne kelljen odanéznünk, amikor valami olyan történik, ami „durva” lenne, vagy félelmetes. Nem volt olyan, hogy elkalandozik a figyelmünk. Nekem egész végig egy kellemetlen érzésem volt, mert az arcomban volt a darab. Ott előttem fél méterrel történt minden, és én feszült figyelemmel kísértem végig. Egy konstans diszkomfort érzetem volt, mert féltem, mert én is ott éltem a darabban. Mert láttam magam előtt a negyvenöt fokban levegőt alig kapó gyerekeket. A maguk alá pisilő kislányokat és a síró nagymamákat. Láttam, ahogy szenved az a sok-sok ember, úgy, hogy nem volt ott semmi, csak két ember és led világítás. És ha valami, akkor szerintem művészet és sikeres előadás.

Nem akarom a darab történetét tovább taglalni, mert nem szeretném előre elmondani azt se, hogy mi történik, és azt se, hogy milyen elemekkel gazdagítja a történetet a szín-tér és a szereplők jelmeze.

Ez egy dráma volt. Egy nagyon jó dráma volt. A vége tragikus volt, és sajnos, bár megtette volna, nem oldozta fel a feszültséget a lezárás. Ott kellett ülnöm úgy, hogy rám zúdították, az arcomba csapták ezt az egészet, és nem kaptam feloldozást, nem kaptam megnyugtatást. Úgy kellett kimennem, hogy basszus. Ez van. Ilyen az élet.

Kegyetlen, rideg, iszonyatos, véres, és szembe kell vele néznünk. Igen, katartikus élmény volt. Életemben nem voltam még ilyen darabon. Amikor kimentem a friss levegőre, még mindig szorító érzés volt a torkomban, egyedül szerettem volna lenni, hogy végiggondoljam, mit éltem át az elmúlt órában. Mert – mint irodalomórán tanultam – a színház a nézőről szól. És akkor jó, ha a nézővel történt valami, amíg megnézte az előadást. És velem történt. Úgyhogy nem mondhatok mást, csak azt, hogy amit az alkotók létrehoztak, az új, egyedi és feszültséggel teli. Egy olyan színdarab, amit ajánlok mindenkinek. Mert terrortámadás ide vagy oda, akkor is alapértékekről és érzelmekről szól a darab, amik örökérvényűségét a gyerekek áldozatával mutatja be. Nem ömlengek tovább, nézze meg, aki csak teheti!

Sándor Csenge (AKG, 11. évf.)

Carly Wijs: Mi és ők (Orlai Produkciós Iroda, Jurányi Ház)
Rendező: Fehér Balázs Benő
Szereplők: László Lili, Vilmányi Benett

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Az empátia közbeszól

Sokan kerülhettünk már olyan helyzetbe, hogy amikor döntést kellett hoznunk, és bár alapból már meghoztuk volna, a gyakran empátiának csúfolt együttérzés közbeszólt.

Olyankor történik ilyesmi, amikor egy hátrányosabb helyzetű dolgot hasonlítunk egy szokványoshoz. Ez megtörténhet például különböző versenyek alkalmával is. Pont egy ilyen esetbe futottam bele miközben a híreket olvastam. Egy fiatal olasz hölgyről, Chiara Bordiról olvastam, aki egy motorbalesetben elvesztette az egyik lábát, ezért protézissel indult a Miss Italia nevű szépségversenyen. Akár meglepő, akár nem, harmadik helyezést ért el ezen a rangos eseményen. A megmérettetés után a közösségi oldalán sok gratuláló komment mellett persze érkezett pár rosszindulatú is. Az hajtogatták, hogy ronda, hogy nem érdemelte meg és még sorolhatnám. Azonban volt pár komment, ami nem róla, hanem inkább a bírókról szólt, miszerint csak empátiából, azaz együttérzésből szavaztak rá, amiért lábprotézise volt. Igaz ugyan, hogy ez csak egy újabb gonoszkodó komment, de ha jobban belegondol az ember, lehet alapja a kérdésnek: Valóban az empátia alapozta meg a megszületett döntést? Vagy bármely hasonló helyzetben született döntést?

Ez, a véleményem szerint egyike azon sok kérdéseknek, amikre nincs konkrét válasz. Ez teljesen helyzet és emberfüggő. A tudomány is foglalkozik az empátia kérdésével. Vannak emberek, akiket egyáltalán nem jellemez az együttérzés, ők a pszichopaták, és vannak olyan nemeslelkű emberek, akiket egy átlagemberhez képest sokkal jobban, ők az extrém altruisták. Az ő agyuknak egy bizonyos része másképpen működik, amiből kifolyólag hajlamosak akár magukat is feláldozni mások jólétéért. Persze nem kell extrém altruistának lenni ahhoz, hogy az empátia mindig ott legyen velünk, és beférkőzzön a döntéshozatalunk menetébe. De vajon milyen esetekben dominál tényleg a mélyről, belülről fakadó empátia?

Sok kísérletet végeztek, melyek segítségével bebizonyították, hogy sokszor befolyásolja az empátia a döntéseinket. Egy vlogger  például pénzt adott gyerekeknek, és elvitette őket egy fagylaltoskocsihoz, ami mellé egy (látszólag) rászoruló embert ültetett. A gyerekeknek pedig dönteniük kellett a saját jólétük és boldogságuk, illetve a rászorulóé között. Minden gyerek, elismerésre méltóan, a rászorulónak segített. Remélhetőleg, ha felnőttekkel játszanánk el ugyanezt a próbát, akkor ugyanezeket az eredményeket kapnánk. Tehát, röviden összefoglalva, az empátia ott él mindannyiunkban, és mint egy kis parazita, rámászik minden döntésünkre.

De akármilyen pozitívan is hangzik ez, olykor részben igazságtalan döntéseket is eredményezhet. Például, tegyük fel, hogy döntened kell két rajz között, hogy melyik szebb. Az egyik nagyon szép, és egy makkegészséges kisgyerek rajzolta, a másik kicsit kevésbé szép, de egy fogyatékkal élő kisgyerek rajzolta. Ha engem kérdeznétek, biztos, hogy sajnos vagy sem, de az empátia felülkerekedne, és a fogyatékkal élő kisgyerekére szavaznék. Ez egyike a temérdek tudatos alkalomnak, amikor felszólal az empátia, és még hány olyan alkalom van, amikor nem is tudjuk, hogy ott van a döntésünkben. De vajon ezzel igazságtalan dolgot tennék? Vajon akármilyen kedves és együttérző is akartam lenni, mégis sikerült megbántanom valakit? Tehát a túlzott empátia a döntéshozatalkor nem mindig olyan pozitív tulajdonság. Az embernek meg kell tanulnia, hogy milyen helyzetekben kell lényegileg kikapcsolnia az empátiát, hogy reális és helyes döntést hozzon. Ez egy nehéz folyamat, mert utána bűntudat kísérthet minket. De ha az együttérzéstől táplált döntés hozzuk meg, akkor az igazságtalanság érzése fog zavarni. Vagyis az empátia egyszerre csodálatos dolog és átok is.

Mondhatunk bármit, az empátia végigkísér az életünkön és a döntéseinken, és erről nem tehetünk, mert hozzátartozik az emberi lélek csodáihoz. Véleményem szerint ezt a dolgot az emberiség a világ végezetéig nem fogja teljesen megérteni.

Carra Chiara Lisa (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)

Hétvégén a tesómmal megnéztük a moziban a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) című filmet. Bár a szüleink ajánlották, és váltig állították, hogy érdekes témát dolgoz fel, mindketten elég szkeptikusan álltunk hozzá. A film az interneten történő szexuális zaklatásról szól, és azt szerintem remekül be is mutatja. Schwechtje Mihály, aki a filmet rendezte, egy olyan történeten keresztül tárja fel a témát, amit szerintem 13-14 éves kor felett bárki tud értékelni.

A főszereplő, Eszter (Herr Szilvia) egy középiskolás lány, aki szerelmes az angoltanárába. Látható azonban az is, hogy Csaba bá' (Polgár Csaba) több figyelmet fordít Eszterre, mint bárki másra az osztályból. Egy napon azonban a tanár bejelenti, hogy otthagyja az iskolát. A váratlan hírtől Eszter padlót fog, és barátnőjével (aki szintén szerelmes Csaba bába) elkezdik szervezni a búcsúbulit. A bulin felpörögnek az események, és elindul a chatelés tanár és tanítványa között. Legalábbis Eszter szerint.

Amikor beültünk a terembe és elkezdődött a film, teljesen le voltam döbbenve. Egyáltalán nem úgy képzeltem el a helyszínt és a szereplőket, ahogyan akkor ott jelentek meg előttem. Mivel az alaptörténetet ismertem, volt egy elképzelésem szinte mindenről. Emiatt gondoltam úgy, hogy nem tudok majd azonosulni a szereplőkkel és emiatt voltam szkeptikus is. De amikor megláttam a szereplőket, teljesen bele tudtam magam képzelni a világukba. A szereplők ugyanis teljesen átlagosak, és a helyszín is teljesen átlagos: egy eléggé lerobbant középiskola. Az egyetlen, akinek a karaktere kicsit eltért a megszokottól, az a főszereplő volt. Eszter ugyanis teljesen az animék rabja volt. Ez meglátszott az öltözködésén, a szobájában lévő rajzokon, festményeken, szobrokon is, és azokokon a sorozatokon, amelyeket a film során többször is nézett. Szerintem nincs azzal semmi baj, hogyha valaki odavan valamiért, de Eszter karakterének ez oldala el volt túlozva. Nem igazán tudom elképzelni, hogy egy 17-18 éves lány ennyire odavan az animékért. Lehet, hogy csak azért gondolom így, mert eddig sosem találkoztam ilyen emberrel. Eszter karaktere nem volt olyan, mint akiről azt gondolhatnám, hogy „lehet, hogy holnap a suliban szembejön velem egy ilyen lány”. Mindezek ellenére Herr Szilvia nagyon jól játszott: teljesen azonosulni tudott karakterével, és egy ilyen történetben ez nagyon fontos.

A film közben egyszer sem unatkoztam, a történetben sok volt a fordulat. Még izgalmasabbá tette az egészet, hogy a cselekményt két ember szemszögéből mutatta be. Volt olyan információ, amit csak úgy tudtunk kihámozni a történetből, ha mindkét fél változatát megnézzük, a film két része tehát kiegészítette egymást.

Schwechtje Mihály, akinek egyébként ez volt az első nagyjátékfilmje, nagyon aktuális témát választott, és ehhez remek történetet is írt. Azonban ezt sokkal jobban meg lehetett volna valósítani egy jobb minőségű filmben. Úgy tudom, nagyon alacsony költségvetésből kellett alkotnia a rendezőnek, és sajnos ez a filmen is meglátszott. A képminőséget, a hangminőséget és a vágást is lehetett volna javítani. Nem olyan zavaróak ezek a hibák, viszont egy olyan alkotástól, amely ilyen fontos témát dolgoz fel, minőségileg is többet vártam volna.

A film olyan módon dolgozza fel a szexuális zaklatás témáját, hogy több korosztályt is megszólít. Megszólítja a 10 és 20 év közötti fiatalokat, akik a legérintettebbek ebben a témában, és akik a legjobban átérzik Eszter és a többi szereplő tetteinek súlyosságát és azok következményeit. Megszólítja a szüleiket, hogy mi az, amire vigyázniuk kell, és mi az, amiről fel kell világosítaniuk a gyerekeiket, ha nem akarják, hogy áldozatokká váljanak. És megszólítja a leendő szülőket is, hogy tudják, hogy ez a probléma valóban létezik, és e szerint alapozzák meg leendő gyermekeikre vonatkozó döntéseiket, szabályaikat.

Miután kijöttünk a teremből, még mindketten a film hatása alatt álltunk. Kellett hozzá egy kis idő, mire az ember fel tudta dolgozni, hogy mi is történt. De miután ezen a fázison átestünk, elkezdtük megbeszélni, és hazafelé (ami egy félórás út volt) végig erről tárgyaltunk. Otthon a szüleinkkel is beszéltünk, és mivel ők már látták a filmet, kíváncsian várták a beszámolónkat. Ez a film tipikusan olyan volt, amit jó, ha az ember meg tud beszélni valakivel. Nézőpontokat egyeztetni, beszélgetni a témáról vagy a filmről.

Egy nagyon jó és tanulságos filmélményben volt részem, amit bárkinek bátran tudok ajánlani.

Nej Nóra (AKG, 8. évf.)

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (2018, 96’)
Írta és rendezte: Schwechtje Mihály

Szereplők: Herr Szilvia, Vajda Kristóf, Polgár Csaba, Mácsai Pál

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Amikor az egész országot egyszerre érdekli a tudomány

A Kutatók éjszakája programsorozat keretében az AKG minden évben szervez rengeteg kisebb-nagyobb bemutatót, mindenféle (legtöbbször) vicces dologról. Például tavaly a robotikások gyurmából és világító ledekből csináltak gyurmaszörnyeket, ami nagyon tetszett kicsiknek és felnőtteknek egyaránt.

Én is tavaly kezdtem a robotikát, és a két legjobb barátom, Ádám és Simi is. Amíg tavaly a többieknek gyurmaszörnyeket kellett csinálniuk a kisebbekkel, nekünk egy sokkal jobb feladatunk volt. Nekünk egy zongorát kellett operálnunk.

Igen, tudom, ez elég furán hangzik. Mit jelent az, hogy egy zongorát operálunk? Mindjárt elmondom, hogy ez miért nem hülyeség, és hogy miért is volt ennek nagyon sok értelme.

Kaptunk egy eszközt, aminek Makey Makey volt a neve, és megmondták nekünk, hogy kezdjünk vele valamit. Nekem volt egy ötletem, amit Ádámmal finomra csiszoltunk. A végleges ötlet már olyan messze elment, hogy ahogy sétálnak az emberek le és fel egy lépcsőn, különböző hangok játszódnak le egy hangszórón.

Keszei Péter

Tavaly időre befejeztük a projektet, nagyon jól sikerült. Mivel idén is össze akartuk rakni, cselekednünk kellett, méghozzá gyorsan. Tavaly két hétig tartott az összekészülődés, idén viszont aznap háromkor kezdtünk el készülődni, úgy, hogy nekem még a húgomért is el kellett mennem. De a végén minden jól sült el.

Pont időben lettünk kész a Kutatók éjszakájára. Gyorsan összeraktuk a szerkezetet, körülbelül 4 órakor lettünk kész. Akkor már nagyon sokan jöttek, és mindenki ki akarta próbálni. Egy idő után elég unalmas lett.

Keszei Péter

Nem olyan jó beismerni, de voltak olyan alkalmak, amikor csak odahívtuk Ádám öccsét vagy egy nyolcadikost, és elmondtuk nekik a 3 szabályt:

  • Nem szabad rálépni cipővel,
  • fogni kell a korlátot, hogy működjön,
  • és csak akkor működik jól, ha egyszerre csak egy ember van rajta.

Keszei Péter

13889-et léptek a zongorán a Kutatók Éjszakáján

Nagyon örültünk, hogy ennyi ember élvezte a Kutatók éjszakáját, lehet, hogy emiatt a zongora miatt is. De sajnos ezután rájöttünk, hogy van még egy fontos dolgunk: azt szét is kellett szedni.

A Kutatók éjszakája egy nagyon élvezetes esemény, és mindenkinek ajánlom, hogy ha van ideje, látogasson meg egy helyet, ahol megtartják ezt az eseményt, és élvezze ki e nap adta lehetőségeket.

Keszei Péter (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek