Szubjektív

A New York-i Metropolitan Opera (Met) a világ egyik legjobb operaháza, majdnem minden operaénekes arról álmodik, hogy egyszer ő is énekelhessen a színpadán. Az operakedvelők nagy örömére egy gazdag amerikai család támogatásának köszönhetően világszerte rengeteg országban nézhetik emberek milliói a Met előadásainak élő közvetítését.

Én már több előadást is láttam ennek a sorozatnak a keretén belül, most Giuseppe Verdi Nabuccójáról írok. A zenemű Nabuccoról, Babilónia királyáról szól, aki háborút indít a zsidók ellen. Végül megvilágosodik, és visszaadja azok szabadságát.

A Metropolitan opera zenekarát James Levine vezényelte. A szimfonikus zenekar mellett többször is megszólalt egy fúvós zenekar, de miután ők már nem fértek be a zenekari árokba, ők egy másik helyiségben játszottak, és az ő karmesterüket monitoron keresztül irányította James Levine. Az élő közvetítés azért is szuper, mert a nyitány alatt, amikor az operában még csak az üres színpadot látni, mi egész közelről láthattuk a zenészeket és a tolószékéből is nagyon kifejezően vezénylő karmestert.

A rendező két helyszínre rendezte a darabot, egy zsidó templomba és Babilónia királyának tróntermébe. Nagyon impozáns volt mindkét díszlet, a trónhoz egy hosszú és meredek lépcső vezetett fel, amelyen sok jelenet is játszódott.

Minden énekesnek csodálatosan erős hangja volt, de itt kiemelném a világhírű, 75 éves Plácido Domingót, a címszereplőt, aki elképesztő intenzitással énekelte áriáit, még akkor is, amikor szerepe szerint lelkileg összeomolva feküdt a földön.

Az élő közvetítésnek köszönhetően jól látszik, milyen sok fizikai erő kell ahhoz, hogy ilyen intenzitással tudjon valaki énekelni, és ez az idősödő Plácido Domingónak nem jelent nagy feladatot.

Nyitrai Hanna (AKG, 9ny. évf.)

Giuseppe Verdi: Nabucco (MET operaközvetítés)
Rendező: Elijah Moshinsky
Karmester: James Levine
Szereplők: Placido Domingo, Ljudmilla Monasztirszkaja, Jamie Barton, Russel Thomas, Dmitrij Beloszelszkij

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Ma anyukám megkérdezte, hogy milyen 16 évesnek lenni – könnyen válaszoltam azt: szar!

A tizenhat éves kor minden szempontból szívás. A szüleink azt gondolják, hogy milyen aranyos tini gyerekek vagyunk, mi viszont úgy látjuk magunkat, mint egy felelősségtudatos, döntésképes felnőtt, akinek minden joga megvan ahhoz, hogy eldöntse, hogy mit akar tenni, és hogy mivel szeretné tölteni a szabadidejét.

És itt jönnek be a képbe a szüleinkkel folytatott háborúk. Ha nem értünk valamiben egyet, a szüleink meg nem hagyják ránk a döntést, mondván, hogy mi még nem vagyunk döntésképesek.

Most egy olyan problémához próbálok nektek, kortársaimnak segítséget nyújtani, ami arról szól, hogy mi van akkor, ha az ember nem mehet el valahova.

Először is, fontos, hogy minden szituációban őrizd meg a nyugalmad, és ne kezdj el ordítani te is, mert annak sosincs jó vége, ha mindenki ordít. Ráadásul így támadhatóvá válsz, mondván, hogy te is kiabáltál és csúnyán beszéltél, szóval ajánlom, hogy próbáld meg elkerülni ezeket. Tudom, nagyon nehéz, de hidd el, használ.

Másodszor pedig próbálj meg mindig értelmesen érvelni, és jogos dolgokkal alátámasztani a kéréseidet, különben a szüleid nem fogják érteni, hogy miért szeretnél ennyire valamit. Ami pedig a legfontosabb, hogy mindig próbáljátok megérteni egymást, te is őt, mert ha ez véletlenül megtörténik, talán van rá egy kis remény, hogy belátod, hogy igazuk van. Ám ha ez nem történik meg (és ebben rám hasonlítasz), ne ess pánikba, próbáld megértetni a szüleiddel, hogy miért olyan életbevágó elmenni bulizni azokkal az osztálytársaiddal például, akikkel kevesebb mint 12 óra múlva úgyis találkoztok a suliban.

De ha még ez sem elég, jó lesz, ha az utolsó lehetőséghez fordulsz: elkezded kérlelni őket, és megmondod, hogy cserébe másnap kitakarítod akár az egész lakást, és még fel is hívod őket éjfélkor, hogy a gyanúja se merüljön fel a fejükben annak, hogy elvesztél egy kihalt sikátorban az éjszaka közepén. És ha tényleg ennyire szeretnél valamit, akkor meg fogja érni kitakarítani mindent ezért az estéért.

Utolsó tanácsom pedig az, hogy úgy tudsz több esélyt adni magadnak ezekhez az akciókhoz, ha már a legelején eldöntöd, hogy nagyon kedvesen, tisztelettel fogsz a szüleidhez szólni.

Nyitrai Hanna (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A drámát Bernard Marie-Koltès írta 1988-ban, két évvel később mutatták be először Párizsban. Az előadást 2016-ban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea negyedéves hallgatói állították színpadra, Kovács Tamással a főszerepben.

A dráma egy 19 éves férfiról szól, aki ok nélkül megölte a szüleit. Ezután a férfi pszichiátriai intézetbe került, de teljesen normálisnak bizonyult, ezért kiengedték onnan. 26 éves korában történt vele valami, és újra gyilkolni kezdett.

Az előadás minden szempontból gyönyörű, olyan élénkség van jelen a színpadon, amit nem sok helyen látni. Az osztály, amelyik előadja, nem egy táncos osztály, mégis hatalmas szerepe van a mozgásnak a darabban. Vannak jelenetek, amelyek beszéd nélkül mesélik el a történetnek bizonyos részeit, itt a színészek játsszák el a testükkel a mondanivalójukat. Nincs sok díszlet a darabban, van egy elkerítő kordon, két falap, egy hűtő és jó pár doboz sör. Általában a díszletek a színpad szélén vannak, így a színészeknek van helyük játszani.

Látszik a színészeken, hogy mennyire élvezik ezt csinálni, és ha a dráma cselekménye nem ragadja magával az embert, akkor ez biztosan. Én belefeledkezve néztem a darabot, elképedve láttam, hogy egyes jelenetekben, ahol a mozgáson van a hangsúly, mennyire összhangban lehet két színész. Egyszerre lélegeznek, és már nem azon gondolkoznak, hogy hogy van a koreográfia, hanem ösztönből mozognak, ösztönből játsszák el a darabot.

A második sorban ültem, olyan közel, hogy láthattam a színészek mimikáját – ezzel egészítették ki azt, ahogy az egész testük-lelkük együtt játszik.

Már egy ideje színész szeretnék lenni, és amikor kisétáltam az Ódry színpadról, éreztem, hogy nekem muszáj ezt csinálnom. Én ugyanúgy szeretnék egy ilyen csodát létrehozni, mint amit ők csináltak a színpadon.

Elég sokat járok színházba, sok darabot nézek meg, számomra a Roberto Zucco mégis kiemelkedően sokat jelentett, mert megmozgatott bennem olyan dolgokat, amikről eddig azt sem tudtam, hogy léteznek.

Nyitrai Hanna (AKG, 9ny. évf.)

Bernard-Marie Koltes: Roberto Zucco
Rendező: Horváth Csaba
Szereplők: Ballér Bianka Gréta, Kovács Tamás

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A naplóírás egy olyan tevékenység, ami nincs nemhez kötve, nem csak lányok vagy csak fiúk csinálhatják. Mégis valamilyen szinten lányos dologgá vált, és ezzel én nem értek egyet – nem hiszem, hogy naplót csak lányok írhatnak. Mindenkinek ugyanolyan jó visszaolvasni a vele történt, az életét meghatározó eseményeket vagy csak az átlagos napjait.

Ha összeveszel valakivel, például a szüleiddel, és nem találsz senkit, aki a te oldaladon állna, egyben biztos lehetsz: a naplód azon fog. A naplód biztos megért mindig, akkor is, ha előre köszönsz, de a plátói szerelmed nem köszön vissza a folyosón, annak ellenére, hogy a korkülönbség még nem olyan nagy, hogy ez várható legyen.

A naplóírás segít feldolgozni a nehéz dolgokat, és segít nem elfelejteni az elképesztő pillanatokat, ezt tapasztalatból mondom.

Ha leírod, az sosem vész el, viszont ha csak a fejedben van, elképzelhető, hogy elfelejted.

Én a tízéves születésnapomra kaptam az első naplómat anyukámtól, ő csinálta, és a borítóján egy családi fotó van. Már majdnem tele van, mert minden fontosabb jó és rossz dolgot egyaránt beleírok, amikor meg a kedvem úgy tartja, vissza is olvasom őket. Van, amelyik bejegyzésen sírok, és van, amelyiken nevetek.

Ha este előveszem a naplóm, anyukám azonnal tudja, hogy ma valami meghatározó dolog történt velem. Ilyenkor rám mosolyog, és azt kérdezi: Majd azért elmeséled? Én erre általában azt válaszolom, hogy lehet, és ennyiben is maradunk. Én írom tovább a naplóm, ő meg kimegy a szobámból.

Ha te is úgy gondolod, hogy szeretnéd megőrizni és visszaolvasni életed nagy pillanatait, írd le őket, nem kell nagyon hosszan. Ha nincs hozzá türelmed, elég, ha csak röviden leírod, mi történt veled, és hidd el, már egy hét után is öröm lesz visszaolvasni az írásaidat.

Nyitrai Hanna (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A Naszin Nadil, és az ehhez hasonló összes fantáziatábor arra épül, hogy az embernek ott nincsenek korlátai, az lehetsz, aki lenni szeretnél. Amikor ebben a táborban játszunk – három héten keresztül, folyamatosan –, nem igazán van arra lehetőségünk, hogy kizökkenjünk a szerepünkből. A karakteredet te választod meg magadnak, te találod ki, hogy ki vagy, és hogy milyen képességeid vannak.

Amikor azt mondom, játszunk, nem arra céloztam, hogy babázunk vagy matchboxozunk. Játék alatt én színészkedést, szerepjátszást értek.

A táborban, ahova a karaktereink a nyár közepén megérkeznek, létezik egy királyság, fel van építve egy ország. Azt, hogy ki lesz a király, királyválasztással dönti el az ország népe (próbákat kell teljesítenie a jelöltnek). Mindennapos dolog, hogy „országlást” tartunk. Ekkor összegyűlik a nép, és a király (vagy ha például kalifátus van az országban, akkor a kalifa) vezetésével megvitatjuk a napirendre kerülő kérdéseket. Az ország biztonságára a harcosok és a lovagok vigyáznak. Majdnem minden éjszaka van őrség a városban, ezt a lovagmester és a király jelöli ki még aznap délután. Az őrségnek nem az a feladata, hogy ha megtámadják az országot, akkor leküzdjék az ellenséges behatolót, hanem az, hogy időben értesítsék a többi harcost arról, hogy dolguk van. A nép egészségére a felcserek, orvosok vigyáznak. Ha valaki beteg vagy megsérült, és az orvosok segítségére szorul, ellátogathat hozzájuk az ispotályba, de ha szépen kérik, még házhoz is mennek.

A legizgalmasabb része az ottani életnek a harcolás, részt venni egy csatában. Ne azt képzeljétek el, hogy éles fegyverekkel mászkálunk, a valóságban fa fegyverekkel, kardokkal, baltákkal, buzogányokkal harcolunk. És nem fizikailag győzzük le egymást, hanem egy gyűrűharcnak nevezett, gyors taktikai játékban csapunk össze. Az én egyik legjobb élményem is egy csatához kötődik. Tavaly a választott karakterem egy buzogánnyal harcoló harcos nő volt, a neve Kathrin. Nagyon sok csatában vett részt, ezeket mind túl is élte, majd egyszer egy titkos rajtaütés alkalmával (én és a társaim voltunk a rajtaütők) sajnálatos módon megöltek. A dolog nagyon megrázott, nagyon sokat sírtam aznap, mert eddig ő volt a kedvenc karakterem. A szigorú szabály szerint, miután meghaltál, 24 órán keresztül nem beszélhetsz. Én kedvezményt kaptam, mivel a játék lezárása előtt egy nappal haltam meg. Annak ellenére, hogy beszélhettem volna, nem nagyon tudtam, mivel dühös voltam a társaimra, akiknek lett volna esélyük megmenteni engem, csak sajnos ez nem sikerült nekik.

Aznap este lett volna az év legizgalmasabb összecsapása, és úgy volt, hogy nem vehetek rajta részt, mert a karakterem halott. Ám szerencsére kaptunk a halott társaimmal együtt lehetőséget arra, hogy ellenségként, beugróként, egy nem állandó karakterben, csak a csata ideje alatt lehettem „valaki”, aki az ellensége Naszin Nadil népének. Nagyon élveztem ezt a szerepet, mert láthattam a társaim nagy részét összeszedetten harcolni – csodálatos volt ez a rendezett sereg, ahogy visszaverte a támadóit.

Ilyen tehát az a hely, ahova az év háromszáznegyvennégy napjában visszavágyik több száz, a fantáziavilágot kedvelő és benne élni vágyó tinédzser.

Nyitrai Hanna Rebeka (AKG, 9ny. évf.)
fotók: Radics Panka

LIKE - értesülj az új cikkekről!