Az őszi szünetben öt napot Madridban töltöttem a családommal. Ha egy szóban kellene meghatároznom Madrid lényegét, az a szó az életvidámság lehetne. Hajnalig pörög az élet, sül a churros, szeletelik a sonkát. Nehéz röviden összefoglalni Madridot, ezért csak néhány emlékezetes pillanatot osztok meg veletek.
Botin
Ez a háromemeletes étterem a Guinness Book szerint a világ legrégebbi működő vendéglője. Ha belépünk az épületbe, olyan, mintha évszázadokat mentünk volna vissza az időben. Emeletenként változó, más és más csempék, festmények, plakátok díszítik a falakat. Minden este telt ház van, ami nem meglepő, mivel a Botin nevezetessége a szopós, párhetes malac, amit kemencében sütnek, és amit felvágva tálalnak a vendégeknek. A húsa omlós, a bőre ropogós, az íze pedig ellenállhatatlanul finom. A Botinban minden este tömegeket szolgálnak ki, teszik mindezt kifogástalanul, gördülékenyen, óramű pontossággal.
Toledo
Ez a város olyan Madridnak, mint Budapestnek Szentendre. Az Atocha pályaudvarról indulva – ami önmagában gyönyörű: beltéri pálmaházat építettek a vágányok közé – körülbelül fél óra alatt jutunk el Spanyolország kardjairól és marcipánjairól híres régi fővárosába. Toledónak már a pályaudvara is sokkoló, más városok hasonló épületei az útikönyvek címlapján kapnak helyet. A városban sétálva több helyen találkozunk don Quijote nyomaival, mór kapukkal, középkori kerengőkkel és a több évszázados zsidó kultúra emlékeivel.
Toledo
Bernabéu stadion
Egészen mostanáig nem szerettem a focit, de lehet, hogy a Real Madrid meccseit mostantól nézni fogom. A stadion még akkor is elképesztően lenyűgöző, amikor nincs tele szurkolókkal. Belépve a nézőtérre, láthatjuk a pályát – aminek fűtik azt a részét, amit nem ér a nap –, a V.I.P. részleget és körben a több ezer ülőhelyet.
Santiago Bernabéu stadion
Ha ez nem lett volna elég, még megnézhetünk egy kiállítást a csapat múltjáról és jelenéről. Itt természetesen emléket állítanak a Real Madridban 8 évet játszó Puskás Ferencnek is. Innen kiérve végigsétálhatunk egy kijelölt útvonalon, ami elvisz minket a kispadoktól kezdve, az öltözőkön át, egészen a sajtószobáig.
Szabó Borbála (AKG, 9. évf.)
a szerző fényképeivel
Atocha pályaudvar
LIKE, ha tetszett!
Szeretném leszögezni, hogy én nagyon vártam ezt a filmet. Nem azért, mert szeretem vagy ilyesmi, hanem azért, mert kíváncsi voltam, hogy mit csináltak az utolsó könyvből. Amikor elkezdődött a film, már tudtam, hogy az nem lesz a kedvencem. Csak a stáblista ment, de már az is giccses és béna volt. Aztán, ahogy teltek a percek, egyre jobban meggyőződtem arról, hogy jogosak voltak a félelmeim. Ami nálam kiverte a biztosítékot, az az volt, hogy nem bírtak betenni a filmbe egy élő kisbabát. Tényleg nem értem, hogy miért nem lehetett szerezni egy gyermeket, más filmekben ez nem okoz problémát – nem vették észre, hogy egy animált baba nem illik egy ilyen filmbe? Ezek után azon borultam ki, hogy mennyire nem tudnak színészkedni a szereplők. Eddig se láthattunk Kristen Stewarttól nagy színészi alakítást, de ez a film biztosított arról, hogy ennek a nőnek nincs arcmimikája. Ettől a két dologtól a film röhejessé válik, amire meg rátesz egy lapáttal az is, hogy a végén egy jövőbeli képen látjuk, ahogy Bella lánya, Renesmee és Jacob boldogan sétálnak a tengerparton. Végezetül pedig annyit, hogy mindenki nézze meg, csak hogy röhögjön egy jót!
A koncert kezdetén úgy éreztem, hogy a sokak által bírált Unsustainable című számot a trió csakis azért írhatta, hogy a fellépéseiken a drámai belépő alá tökéletes legyen a zenei aláfestés. A dalválasztásokba nem lehet belekötni, az új lemez pont elég szerepet kapott az est folyamán, a régebbi számok közül pedig az együttes legsikeresebb dalai szóltak. Remek volt hallani az első lemezről a Sunburnt, de a közönség a többi elhangzott számot is óriási ovációval fogadta.
– Alaptartás! Billentyűzetek az asztal szélére! – ha ezt hallod, biztosra veheted, hogy éppen a földszinti gépteremben próbálnak meg megismertetni a tízujjas gépelés alapvető fortélyaival. Az évfolyam közvéleménye azonnal két álláspontra osztódott, amint megjelent ez az eddig nálunk nem létező tanóra: az évfolyam egyik fele igyekszik megtanulni, mert értelmesnek tartja, a másik fele azonban ellenáll. Ha engem kérdeznétek, én az évfolyam első felébe tartozom. A miértre adott válaszom pedig a következő lenne: „ha belegondolsz, hányféle munkahelyen lehet még szükséged a gyors adatbevitelre vagy levélírásra, meg fogod még hálálni, hogy ezzel töltötted az időd.” Szerencsére akad egy segítőnk is: a tanárnőnk, Rácz Hajni (aki egyébként a gépírástankönyvünket is írta) néha szigorúan, de alapvetően kedvesen próbálja megmutatni, hol hibáztunk és min kell még javítanunk. Szóval az alsóbb évfolyamosoknak üzenem, hogy ne féljenek a gépírástól, mert gyorsan túl fognak esni a nehezén!
Szerda délután csibe helyett lementünk a színházterembe megnézni az erdélyi vendégdiákok színdarabját. A címe az, hogy A dzsungel könyve – énekelnek és táncolnak benne. A patrónusok mondták, hogy viselkedjünk jól, ezért beültünk a piros székekbe, és néztük a színpadon felállított díszletet, ami úgy nézett ki, mint egy igazi dzsungel. Látszott rajta, hogy valaki sokat dolgozott rajta. Az előadás nagyon jó volt, a színészek igazi profiként táncoltak és énekeltek, a dalokat a nézőtéren ülők közül egy csomóan ismerték kiskorukból, ennek nagyon örültek, és énekelték ők is a szöveget. Az elején az egyik farkas nekiment egy fának, szerintem nem direkt, leesett szegénynek a feje, de alatta ugye volt egy igazi emberfej, szóval nem volt olyan gáz. Az előadás nagyon hosszú volt, a fele zene, amire az összes dzsungellakó együtt táncolt. Ezekről az indiai dzsungelállatokról azt kell tudni, hogy olyanok, mintha emberek lennének, tudnak beszélni, meg két lábon járni, meg minden. A főszereplő egy ember, de ő meg olyan, mint egy farkas.
Komolyan mondom, nem értem ezt az egészet... Mint egy igazi színházban, jelmezeket hordtak, sőt, nagyon sok jelmezt, majdnem minden jelenthez másikat. Voltak színes anyagokból varrt ruhák az indiai kislányoknak, csillogó kezeslábasa a kígyónak (aki végig sziszegett). A legszomorúbb rész az volt, amikor Balu, az öreg medve meghalt, de persze mielőtt eltávozott, még énekelt egy kicsit. Az élet ment tovább, és még szerencsére vidám dolgok is történtek. A patrónusaink biztosan örültek, hogy rendesen viselkedtünk, bár a nézők száma az utolsó negyedórában valamelyest csökkent (ez biztosan csak azért történt, mert rosszul érintette a közönséget a maci halála, ezért kellett levegőzniük egyet). A következő két napon néha hallottam, hogy valaki dúdolja valamelyik dalocskát, és újra eszembe jutottak a dzsungel törvényei. Az utána következő napokban lehet, hogy néha valaki dúdolta a dallamokat, de ez nem biztos, mert hétvége volt, és akkor semmit sem lehet biztosan tudni.
Sok mindent tudok mondani a filmről, csak azt nem, hogy rossz. Inkább azt mondom, hogy remek, izgalmas, humoros, de legfőképpen: magával ragad.
És azzal a rengeteg angol tanárral, akik így fölöslegessé válnak, mi lesz? Honnan szereznek egy egész országra elegendő német tanárt? Ha a fölöslegessé vált nyelvtanárokat gyorsan átképzik, mivel jó részük még nem tud németül, majd úgy fognak tanítani, hogy csak pár leckével lesznek előrébb az anyagban, mint az osztály. (Ilyet hallottam már valahol…)
Ha valaki volt mostanában moziban, és esetleg látta A holló című filmet, annak lehet fogalma arról, kicsoda is Edgar Allen Poe. A többség a krimi atyjaként tartja számon – mint aki pompás és izgalmakban gazdag novellákat vetett papírra –, pedig a romantikus irodalom is sokat köszönhet neki.
Bizonyára mindenki hallott arról, hogy bezárják vagy átköltöztetik a vidámparkot jelenlegi helyéről. Miért? A válasz erre elég egyszerű: túl drága fenntartani, kevés a látogató, régiek vagy felújításra szorulnak a játékok, és még sorolhatnám a megannyi problémát, ami a vesztét előidézte.
Utolsó kommentek