Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Megismerni a hajléktalanokat

Idei harmadik iskolai témahetünk központi témája a jótékonykodás, mások megsegítése volt. Három-négyfős csoportoknak kellett egy-egy civil szervezettel karöltve dolgozniuk egy, a társadalmat, környezetet érintő kérdésen. A mi csoportunk a hajléktalansággal, az utcán élőkkel és a mellettük mindennap elhaladó járókelők hozzájuk való viszonyával foglalkozott, s élettörténeteket kutatott.

Pontos tervünk nem volt arra, hogy kivel fogunk beszélni, hiszen időpontot velük nem tudunk megbeszélni, s ha odamegyünk hozzájuk az utcán, nem tudjuk, hogy mi lesz a reakciójuk a közeledésünkre. Számítottunk arra, hogy lesz olyan, aki el fog minket küldeni, s hogy lesz olyan is, aki viszont szívesen mesél mindennapjairól. Az elutasításoktól félve kissé bátortalanul kérdezgettük első interjúalanyunkat, Molnár Sándort, aki a Ferenciek tere melletti aluljáró bejáratánál árusította a Fedél nélkül című újságot. Sándor lelkesen mesélt nekünk a Fedél nélkülről, hogy tíz darabot minimum el kell hoznia ahhoz, hogy árulhasson, s ezek darabját harminc forintért neki kell megvennie. Azoknak, akik legálisan árulhatják ezt a lapot, személyivel és iratokkal kell rendelkezniük, amiket tőle nemrég elloptak, de már kapott újat. Azt mondta, hogy szégyen, hogy még a hajléktalanoktól is lopnak manapság az emberek, s mesélte, hogy pont itt, a Ferenciek terén nemrég megkéseltek egy hajléktalant százharminc forintért. Ezután elmondta, hogy az újságot annyiért adja el, amennyit a járókelők adnak érte. Régen kéregetett, de most már ezt a lapot árulja nap mint nap. Próbáltuk az életére terelni a szót, de szívesebben mesélt a munkájáról. Annyit elmondott nekünk, hogy a szülei gyermekkorában meghaltak, ezért intézetbe került. Nyolc osztályt végzett és kertészeti tanulmányokat is folytatott, melyeket sajnos nem tudott hasznosítani, így került az utcára, ahol a napjai telnek. Néha el szokott menni a Dankó utcai hajléktalanszállóba is – az iratait ott lopták el. Többet nem osztott meg velünk a mindennapjairól, de nagyon kedvesen válaszolt a kérdéseinkre.

Az interjú ideje alatt ketten elmentünk ételt venni a CBA mellett a hidegben kolduló, remegő férfinak, akinek a táblájára az volt írva, hogy ételt és bármi más segítséget szívesen elfogad, ám mire kiértünk, eltűnt, és nem találtuk sehol. Utunkat az aluljáróban folytattuk, ahol ismét szóba elegyedtünk egy kolduló idős bácsival. Ő közvetlenül az aluljáró bejáratában állt, így minden arra járó ember elhaladt mellette. Ő nem szívesen válaszolt a kérdéseinkre, azt mondta, hogy épp most jön a sok ember a metróból, viszont a túrós buktát elfogadta tőlünk, így továbbmentünk.

Nem is kellett sokat sétálnunk, az aluljáró túloldalán, az árkádok alatt pakolt egy fiatal nő párnákat és takarókat egy zacskóba. Vele beszéltünk a legtöbbet, hihetetlenül kedvesen válaszolt, és néha könnybe lábadt a szeme mesélés közben. Az ő utcára kerülését egy családi probléma okozta. Már a második télen küzdötte magát túl, tehát két éve lakik az utcán. Soha nem fordult meg a fejében, hogy egyik napról a másikra az utcára kerülhet, de mégis ilyen helyzetbe került. Azt mondta, sok utcán élő ember magasabban képzett, mégis ilyen sorsra jutottak. Az a férfi, akivel lenni szokott, ő is mesterember volt, villanyszerelő, most ötvenéves és az utcán él. A nő középiskolát végzett, három nyelven beszél, albánul is többek között. Folyamatos munkakeresésben van, de nem talál semmit. Egy utcáról jött embernek nem ajánlanak munkát. Nyáron szokott néha találni alkalmi munkát, turistabuszokra száll fel, és ott fordít albánul. A napja úgy kezdődik, hogy reggel hatkor a rendőrök keltik, s ugyanez történik, ha egy szállón alszik – annyi különbséggel, hogy a szállók tele vannak bogarakkal, így szerinte az utcán aludni még jobb is. A szállón meleg víz sincsen, és mindenféleképpen fel kell kelnie hat órakor, mert elküldik onnan. Nappali melegedőbe szokott néha benézni. Ő is a Dankó utcai szállóban tölti néha az éjszakáit, de azt mondta, hogy hihetetlenül rosszak ott a körülmények. Sokszor említette, hogy a mellette elhaladó emberek átnéznek rajta, és ez ellen sajnos nem tud mit tenni. Akik segítenek neki, akár csak egy kis apróval is, azok mindig a szegényebbek, hiszen ők jobban átérzik az utcán élők sorsát, mint a gazdagok, akik csak átnéznek rajtuk, és elmennek mellettük. A múltjáról nem szeretett volna nekünk beszélni, látszott, hogy mélyen érintette őt ez a kérdés. Csak annyit árult el, hogy családi problémák miatt lett hajléktalan.

Mialatt vele beszélgettünk, odajött hozzánk egy nő és egy férfi, kezükben egy-egy Fedél nélküllel. Ezek gyűröttek voltak, nem volt azonosítójuk sem, így rögtön tudtuk, hogy ők illegálisan, a talált újságokat árulják. Első kérdésük az volt, hogy iskola? Majd aprót kértek tőlünk. Mindannyian, amit találtunk, odaadtuk nekik, de csak csóválták a fejüket, hogy ez nem elég nekik, várták még a pénzt. Miután nem tudtunk nekik többet adni, megkérdezték, hogy van-e valami ételünk. Még volt nálunk egy tábla csoki és egy narancs, amit a CBA mellett ülő férfinak vettünk, odaadtuk azt nekik. Egyre erőszakosabbak lettek, azt szajkózták, hogy gyerekeik vannak, ezért nem jó nekik a pénz, csoki és a narancs, azzal nem tudnak mit kezdeni. Vegyünk valamit, amit megfőzhetnek. Mondtuk nekik, hogy sajnos nem tudunk mást adni nekik, de ők egyre csak hajtogatták, hogy menjünk át a CBA-ba, vegyünk főznivalót, és hozzuk vissza nekik. Azt mondták, hogy biztos van nálunk annyi pénz, amennyiből egy fél kiló darált húst legalább tudunk venni. Itt már nagyon erőszakosak voltak, ezért minél finomabban próbáltunk elköszönni tőlük, és továbbmentünk. Mindannyiunk érzése az volt, hogy teljesen megértjük, hogy kell nekik a pénz vagy az étel, s a kétségbeesés vitte őket arra, hogy így viselkedjenek, ám mégsem kellett volna erőszakoskodniuk. A fiatal nő, akivel előtte beszéltünk, egész idő alatt bánatosan és bocsánatkérően csóválta a fejét felénk, mert ő is érezte, hogy túlmentek a határon.

Utolsó interjúalanyunk olyan hajléktalan volt, akihez nem mi mentünk oda, hanem ő jött hozzánk. Pénzt kért tőlünk, s ezzel párhuzamosan belekezdett a történetébe. Nemrég került az utcára, a felesége miatt, aki a válóper során elvett tőle mindent, a házát és a kisfiát is. Munkáját elveszítette, mert mély depresszióba esett és elkezdett inni – egyre kevesebbet járt be a munkahelyére, ahonnan végül kirúgták. Nincstelen lett, a felesége eltiltotta őt a fiától, akit már hónapok óta nem látott. Napjait az utcán tölti, és próbál újra talpra állni. Kitartóan keres munkát, tőlünk is megkérdezte, hogy nem tudunk-e valakiről, aki felvenné őt dolgozni. Megmutatta a kisfia fényképét is, s aztán elbúcsúzott tőlünk.

Történeteinkből látszik, hogy hajléktalan bárki lehet, még ha azt gondolja is, hogy ő bizony sosem lesz. Egy váratlan történés mindent megváltoztathat, s a sikeres emberből egy szempillantás alatt hajléktalan válhat. Nem tudhatjuk, hogy aki egy kis aprót kér tőlünk, éppen mi miatt került az utcára. Ha tehetjük, akkor mindig adjunk egy kis aprót vagy ételt a rászorulóknak!

 

Varga Dóra (AKG, 12. évf.)

A csoport további tagjai: Fodor Fanni, Pataki Dina, Tari Dóra
Képek: Fodor Fanni

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Fran Palermo

Kétféle gondolat viaskodott bennem a cikk megírásának szükségességével kapcsolatban. Egyik részem azt súgta, hogy mindenképpen meg kell írnom, mert az embereknek tudniuk kell a Fran Palermoról. A másik felem pedig azt suttogta, hogy inkább hagyjam az egészet, azzal jobban is járok, hiszen kevesebb ember fog így az együttesről hallani. Tudjátok, mikor egy olyan zenét szeret az ember, amit mondjuk, „csak” háromezren ismernek, akkor még különlegesnek és kiváltságosnak érezhetem magam, hogy ez a zene csak az enyém, mert még nem jutott el a nagyobb tömegekhez. Ilyenkor egy értékes titok tudójának mondhatom magam, amit ördögi módon legszívesebben nem árulnék el senkinek.

Na, de! Itt az ideje, hogy megosszam veletek is a Fran Palermo által adott örömöket. A sors is úgy akarta, hogy találkozzam a zenéjükkel, így az első koncertjükre tudat alatt jutottam el, ugyanis a fő attrakció az Irie Maffia és a Red Chickens volt számomra. Mint jó kislányok, a főzenekar előtti együtteseket is meg szoktuk nézni, és mindig időben érkezünk, így történt ez most is. Az Akváriumban keveregtünk, ugráltunk egyet a LochNesz nevű együttes zenéjére, közben megragadta a figyelmünket egy fiú háta. Meg szerettem volna nézni az arcát is, de sajnos eltűnt a tömegben. Utána bementünk a nagyszínpadhoz, hogy megnézzük a Red Chickenst. A koncertjük végére a tánctér hirtelen megtelt emberekkel, megkezdődött az átállás, és mindenki nagyon izgatottnak tűnt. Nem értettem, hogy miért, azt se tudtam, hogy milyen előadók következnek, de elkezdődött a koncert, és meglepődve láttam, hogy a fiú, akinek korábban csak a hátát láttam, fent állt a színpadon. Mikor elkezdtek játszani, megértettem végre, hogy mire fel volt a nagy izgalom. A legütősebb koncertélményeim közé került ezt is. A zene és a hangulat elsöprő erővel hatott rám, körülöttem mindenki eufórikus hangulatban ugrált, énekelte a dalokat és tapsolt, az énekes és az egyik gitáros pedig hanyagul néha-néha beszúrt egy-egy „kösz”-t a dalok közé. Különösen tetszett, hogy annyian álltak a színpadon egyszerre, mint egy focicsapat, kicsit kaotikus volt az egész, úgy tűnt, mintha senki nem figyelne senkire, csak a fúvósok követték az énekes minden mozdulatát.

Mikor meghallottam a zenéjüket, olyan volt, mintha csak rájuk vártam volna eddig, hogy valami mást is hallhassak végre. Nemrég jött rám az, hogy valami újat is szeretnék hallani, nem csak a régi, megszokott zenéket. Más stílusokat keresek, nem elégszem meg a könnyen elérhető zenékkel. Ahogy Flea, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa mondta: „Gyerekek, nektek kell a zenét keresnetek. Ne érjétek be azzal, amit az MTV a kezetekbe ad, keresnetek kell, és meg kell találnotok azt, amit hallani szeretnétek.”

Az én esetemben a zene talált rám.

Az Irie Maffia után megtudtam az együttes nevét, és attól a koncerttől kezdve jól belevéstem a nevet a fejembe, olyannyira, hogy későbbi koncertjeikre is elmentünk. Hol többen, hol kevesebben voltak, a hangulat mindig fergeteges volt, bár azt kell, hogy mondjam, hogy a legemlékezetesebb koncertjük az első és a most legutóbb látott volt. A legutóbbi koncertjükön, az A38-on végre rendesen kommunikáltak a közönséggel (amit eddig nagyon hiányoltam), s végre-valahára a fuvolás Csipkerózsika is felébredt mély álmából, és aktívan vett részt a buliban. És az ezt megelőző A38-as koncertjükön ott lévő, hihetetlenül idegesítő, pofátlan „rajongók” sem rontották a hangulatot. Egyszóval tökéletes volt.

Aki kedveli a vagabond rock ’n’ roll / raincoat rock stílusú zenét (zenéjüket így titulálják), vagy csak egy őrületes hangulatú koncerten szeretne részt venni, ajánlom, hogy jöjjön el a Fran Palermo legközelebbi koncertjére!

Varga Dóra (AKG, 12. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Mindenki depressziós - Dépression et des potes

Habkönnyű francia komédia, azaz hogyan kapcsolódj ki egy unalmas, monoton nap után.

Franck Mauríciuszon nyaral gyönyörű barátnőjével, de nem telnek felhőtlenül a napjai. Minden ok nélkül bedurcázik, megsérti brazil táncosnőként dolgozó barátnőjét, így már repülnek is haza Franciaországba, ahol útjaik különválnak. Hosszú idő után találkozik újra három barátjával, az egyikőjük gyermekének születése alkalmából a kórházban. Már ahogy egyesével beesnek, abból le tudjuk vonni a következtetéseket, hogy milyen életet élnek, és hogy milyen figurára számíthatunk végig a film során. Franck, a szerencsétlen, újdonsült szingli pasi, William, az érzékeny, aki sohasem káromkodik, Benoit, a családalapítás miatt karrierjének búcsút mondott férfi és Romain, a zsidó optikus családból származó fiatalember (a színész Ary Abittan, a francia „George Clooney”), aki még felnőtt fejjel is szülei nyomása alatt áll. A felállás kicsit emlékeztet a Másnaposok férfibandájára, de ebben a filmben valahogy nem tűnnek olyan erőltetettnek a poénok. Franck hazatérte után depressziót diagnosztizál nála az orvosa. A címben szereplő depresszió szó alapján arra is következtethetnénk, hogy ez valami szomorú művészfilm lesz, pedig az egyik legjobb vígjáték, amit eddig láttam.

Francknak a „potes”-jai (haverjai) segítenek kilábalni a depresszióból. William annyira aggódik haverjáért, hogy éjjel-nappal őrizni akarja, nehogy valami ostobaságot kövessen el. Minden nap másik haverja „vigyáz” rá, szerveznek számára különféle programokat. Mindeközben a haveroknak is megvan a maguk baja. William összeveszett a feleségével, Benoit-nak hiányzik a zenélés, amit, mint kétszeres apuka, hanyagolnia kell, Romain pedig a nőkkel van gondban.

Nem szeretném lelőni a poénokat, így csak annyit mondok, hogy a film során mindenki mélypontra kerül, a három haver rájön, hogy ők is depresszióban szenvednek (legalábbis ezt hozzák fel, mint kifogást a barátnőik/feleségeik előtt), s mindent, amit csak lehet, elbaltáznak.

Az elején három-segít-az-egynek felállás felcserélődik, és végül az egy-segít-a-háromnak felállás lesz belőle. S hogy mi lesz a film végén? Happy end mindenek felett!

Rendeljétek meg DVD-n (neadjisten keressétek meg az interneten), mert Magyarországon nem játsszák ezt a filmet, valószínűleg nem is fogják. Az elejétől a végéig vinnyogva nevettem a filmen. Aki franciául tanul, annak különösen ajánlom, mert egyszerű a nyelvezte és jól érthetően beszélnek benne a szereplők.

Jó mozizást!

Varga Dóra (AKG, 11. évf.)

Dépression et des potes (2012, 95’)
Rendezte: Arnaud Lemort
Szereplők: Fred Testot, Jonathan Lambert, Ary Abittan

0 Tovább

Apró titkok - szubjektív divatjelentés Franciahonból

Nagy élvezettel tanulmányozom nap mint nap a francia fiatalok és idősebbek öltözködését, érthető módon leginkább a lányokét. Annyira izgat, hogy megfejtsem azt a kis titkot, amitől mindenki tökéletesnek néz ki, izgalmasnak és ellenállhatatlannak.

Ha úgy szeretnék felöltözni, mint egy francia, ahhoz nem kell túl sok dolog. Kihagyhatatlan kellék minden korosztályban a zakó. Mindegy, hogy milyen szabás, milyen anyag vagy szín, a lényeg, hogy legyen egy zakónk. A legtöbb embernek fekete színű van praktikusan, hisz az illik mindenhez. A zakó ujját mindenki feltűri, legalább egy picit.

A második legnépszerűbb része az öltözéküknek az óra. Kivétel nélkül mindenkinek van egy vékony, leginkább arany pántú órája, ami inkább hasonlít egy karkötőre, mint órára. Ez mindig kicsit lazábban van a csuklójukon, sohasem tapad hozzá teljesen. Az óra mellett egy-két vékonyabb karkötőjük szokott lenni, de sosem viszik túlzásba. Egy-két vékonyabb lánc az egyik karon, és kész, ezzel a bizsuknak vége. Nyakláncot és gyűrűt kevesebben hordanak, de ezek is vékonyak. A gyűrűk divatja itt pont fordítva van, mint otthon. Magyarországon most a nagy, megaméretű, extrém formájú gyűrűk hódítanak, míg itt a kisméretű, visszafogott stílusú gyűrűket részesítik előnyben. Póló, pulcsi mindegy milyen, ha a fent említett dolgok már megvannak. A franciák imádják kombinálni a farmert a farmerral. Farmerdzseki, nadrág, akár cipő egy csíkos pólóval és kész is egy szuper szett.

Jaj, és igen… A cipő. A francia lányok úgy tizenhárom éves koruktól fogva, ha nem is húszcentisben, de magas sarkú cipőben topognak az iskolába. Nemcsak buliba, hanem bizony az iskolába is. De senki nem szól rájuk, hiszen úgy tűnik, ez itt megszokott, ettől olyan sikkesek és olyan franciák a franciák. Ezekenkívül elmaradhatatlan kiegészítő egy vékony selyemsál vagy egy vastag, kötött sál. A selyemsál lazán lóg a nyakukban, az ing gallérja alá tűrve vagy a bőrkabát felett szállva. Ami még hiányzik az egy ízléses bőrtáska, mindegy, hogy hátizsák, vagy pedig vállra vethető táska, a lényeg, hogy jól nézzen ki.

A francia lányok és nők mindig úgy néznek ki, mintha az első dolgot felkapták volna, ami a kezük ügyébe került. De biztos vagyok benne, hogy mindig nagy gonddal válogatják ki az aznapi szettjüket. A hajuk mindig gyönyörű, csillogó és ápolt, itt nagyon ritka a festett haj. A franciák imádják a frufrut és a kócos, hullámos hajat. Mindenki természetesnek néz ki (messziről legalábbis, mert közelről néha nagyon is látszik a tíz kiló sminkréteg), a szemüket tussal és spirállal hangsúlyozzák, rúzst vagy pirosítót nem használnak.

Azonban az, hogy ezek a ruhák, kiegészítők mind megvannak neked, még nem jelenti azt, hogy úgy is nézel ki, mint egy francia. Felöltözni nem nehéz, de a ruhákat tudni kell viselni. Ráadásul a francia emberekből állandóan valami megfoghatatlan varázs sugárzik, amitől olyan tökéletesen néznek ki. Nem tudom megfogalmazni igazából, de bárhol járok, akár a villamoson ülök, akár az utcán sétálok, akár az iskolában vagyok, valami mindig van a levegőben, amitől mindenki olyan szépnek, gondtalannak és magabiztosnak tűnik.

Szeretnék egyszer én is olyan lenni, mint itt a francia nők.

Varga Dóra (AKG, 11. évf.) – Nancy, Fr.

0 Tovább

Hétköznapok egy francia kisvárosban

Divat, macaron, Louis Vuitton, csiga, Chanel, sajt, Eiffel-torony, baguette, még több divat és még több finomság. Csak pár szó, ami eszünkbe jut, ha a franciákról van szó.

Egy hónapja élek Nancyban, cserediákként, s ez alatt az idő alatt kiderült, hogy nem minden francia szereti a macaront, nem minden francia öltözködik divatosan, és hogy az ő életük nem is különbözik olyan sokban a miénktől, mint ahogy gondolnánk.

A villamos modern, hasonló, mint otthon a kombinó, ám ennek vannak kerekei is, mert vannak olyan keskeny hidak és utak, ahol csak egy sín van, és olyankor a villamos a kerekein megy. Minden megállóban lehet jegyet venni, a jegyek itt mágnesesek, így érvényesítés után az ellenőrök egy kis masinával tudják ellenőrizni, hogy jó-e a jegyed. Az ellenőrök nagyon rendesek, mindenkinek köszönnek, mosolyognak, ha valakinek nincs érvényes jegye vagy bérlete, csendben intézik az ügyet, és nem úgy, hogy az egész világ a bliccelőt nézi. A bérlet itt nem egy papírfecni, hanem egy kártya, amit szintén minden felszállásnál érvényesíteni kell a kis automatánál. A villamoson van külön ajtó mozgássérültek részére, ami megkönnyíti a mozgássérültek dolgát, de egyébként minden fel és leszállásnál, ha egy kerekesszékest látnak az emberek, rögtön a segítségére sietnek. Azon lepődtem még meg, hogy nagyon sok valamilyen fogyatékkal élő embert látok a városban nap mint nap. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert többen vannak, mint Magyarországon, vagy azért, mert itt jobb a közlekedés, és bármerre tudnak menni, ha szeretnének – mindenesetre különös.

Minden nap az iskolába menet azon csodálkozom, hogy hogyan lehetséges az, hogy kivétel nélkül, az összes francia kezében vadonatúj telefon csillog-villog mindenféle tokokban. A fiatalok körében a legnépszerűbb a BlackBerry, a többieknél iPhone-t lehet látni. Az utcán, a villamoson, az iskolában, mindenhol a kezükhöz van ragadva, imádnak SMS-ezni. Tanórákon mindenkinek le van némítva és el van téve a táskájába, csak a bátrabbak próbálnak meg a telefonnal játszani, ugyanis a padok alá teljesen be lehet látni, nincs hová tenni a füzeteket, könyveket, ami eltakarná a telefont.

A legszembetűnőbb és számomra legirritálóbb dolog, hogy bármerre nézel, mindenki dohányzik. Tizenhárom, tizennégy éves kortól megállás nélkül végigfüstölik az életüket a franciák. Komolyan azon izgulok, hogy tüdőrák nélkül ússzam meg ezt a hat hónapot, ugyanis minden szünetben kimennek a többiek dohányozni az iskola elé. Rögtön az iskola kapuja előtt megállnak, és soha senki nem szól rájuk, hogy ne dohányozzanak, mert egészségtelen. Egy teljes órán keresztül megállás nélkül szívják egyik cigit a másik után, még akkor is, ha kint -10 fok van, és rajtuk csak egy pulcsi van. Dohányzás közben hatalmasakat szoktak köpni, legnagyobb meglepetésemre leginkább a lányok.

Itt most elképesztően hideg van, rajtam két pulcsi, két nadrág, jó vastag kabát, sapka szokott lenni, ők pedig egy pulcsiban és egy nyitott dzsekiben ácsorognak az utcán, és sírnak, hogy hideg van, de arra nem veszik a fáradtságot, hogy legalább a kabátjuk cipzárját összehúzzák. Furcsa népség.

Az emberek puszival köszöntik egymást. Még akkor is, ha az illető ismeretlen. Egy puszi ide, egy puszi oda. Ez az egyik olyan szokásuk, amit sohasem fogok megszokni és szeretni sem.

Hatalmas meglepetés és pozitívum volt számomra, hogy a franciák egyáltalán nem hideg, elutasító emberek. Az iskolában mindenki nagyon rendes velem, befogadóak és segítőkészek. Akiket ismerek, szinte mindenki tud legalább egy picit angolul, sőt, vannak, akik nagyon jól tudnak angolul és más nyelveken is. A kiejtésük érthetetlen, de a szókincsük hatalmas.

Általában nem sok mindent tudnak Magyarországról, Budapestet itt is összekeverik Bukaresttel, sokan azt sem tudják, hogy merre van Magyarország, de ha mondom, hogy magyar vagyok, mindig nagy „ááááááá igen?”-eket kapok. Ismerik a Rubik-kockát, sőt, a fogadótestvérem, Margot folyamatosan ezzel játszik.

A családom nagyon egészségesen étkezik, sok itteni specialitást kóstoltam már meg. Furcsa számomra, hogy a köretet csak a húsok elfogyasztása után eszik meg. Az iskolában az ebédnél lehet választani salátát előételként, utána a főételt választhatom ki, utána sajtot és desszertet vehetek és végül egy pici baguette-et. Nagy adagokat kapunk, és nagyon finom minden. A sajtot és a baguette-et soha, semmilyen körülmények között nem hagyják ki az étkezésekből, ezeket fogyasztják reggelire, ebédre és vacsorára is.

Az első benyomásaim kellemesek a francia emberekről, nem csalódtam velük kapcsolatban. És fellélegezhettem, ugyanis a családom nem szereti a csigát, szóval azt nem kell ennem!

Varga Dóra (AKG, 11. évf.)

2 Tovább

Corsica rulez!

Nyáron teljesült egyik legnagyobb vágyam: elutazhattam Korzikára, ahol Napóleon született.

Nem sokat tudtam a szigetről, Napóleon miatt vágyódtam ide, a nyaralás alatt derült ki számtalan érdekes és izgalmas dolog a számomra.

A 18. századig a genovaiak uralták Korzika szigetét, s ebből az időszakból számos építmény maradt fenn. Így az egész szigetet körbevevő, egymástól látótávolságban lévő erődítmények is. Ezek azt a célt szolgálták, hogy ha ellenség közeledett, jelezni tudtak a sziget legtávolabbi részén lakóknak is, tüzet gyújtottak, így pár óra alatt a sziget összes őrtornyában tűz égett, figyelmeztetve őket a közeledő veszélyre.

Mi is ellátogattunk az egyik ilyen őrtoronyhoz, Iles Sanguinairesbe. Elképesztő látvány fogadott minket. Egy vékony kis földnyelven kellett átmennünk, ahol finom vízpermetet fújt a szél az arcunkba, két oldalról a tenger vett minket körbe. Egy domb tetején állt az őrtorony, a torony másik oldalán pedig mintha egy másik világba kerültünk volna. A tenger vadul tombolt, akkora hullámokat én még életemben nem láttam. Az első kép, ami eszembe villant, a Harry Potter filmből az a rész, amikor a Dursley család elmenekül a levelek elől a lakatlan szigetre, ahol hatalmas vihar dúl. Ugyanilyen látványban volt nekem is részem. A sziklákat ötméteres hullámok nyaldosták, a víz habzott, a szél szinte letépte a hajunkat, és az arcunkba szitáló vízpermettől alig kaptunk levegőt. Elképesztő, szinte hihetetlen látvány és érzés volt. Az őrtorony már omladozott, de nagyon hangulatos volt az őt körbevevő macchiával. A macchia egy örökzöld bozótos, mely a legendák szerint sok bandita életét mentette meg, mikor azoknak rejtőzködniük kellett. Az útleírások szerint a torony mellett lévő sziklák a naplemente fényében úgy néznek ki, mintha véreznének. Ezért egyik nap visszamentünk, hogy megnézzük mi is. Bár nagyon szép látvány volt, igaziból csak egy pár nappal később láttunk „vérző” sziklákat, egy kicsivel távolabbi úton.

Hazafelé az útjelző táblákat figyelve többen láthattunk lyukakat vagy graffitivel ráfestett feliratokat. Ez a másik, amit tudni kell Korzikáról. A sziget őslakosainak a jelszava: „A terra corsa a i corsi”, azaz „Korzika legyen a korzikaiaké”. A korzikaiak szívből gyűlölik a franciákat. A táblákon lévő lyukakat fegyvergolyó ütötte, a helységek francia nevei lefújva, helyette a korzikai változat, még a sziklákon is ellenállásra buzdító szavakat olvashattunk. Korzikán még él a vendetta, azaz a vérbosszú. Minden évben hallani lehet egy-két erőszakos cselekményről, mely a franciák ellen irányul, a turistákat állítólag kímélik…

A Solenzara folyó partvidéke is közkedvelt hely, itt megmerítkeztünk a folyóban. A víz gyönyörű tiszta volt, a kiálló sziklákról lehetett ugrálni, és a parton, a hatalmas, meleg köveken pedig süttethettük a hasunkat. Aki nagyon kalandvágyó, itt is, és még számtalan helyen választhat canyoning túrákat, ahol a fákon ugrálástól a hegyi folyók természetes csúszdáin való csúszdázásig kaphat életre szóló élményeket.

A sziget legnagyobb vízesése a Piscia di Gallo. Ahhoz, hogy megpillanthassuk, szűk és nagyon meredek utakon kellett átverekednünk magunkat. A hosszú, fárasztó túra nem is igazán érte meg, mert a vízesést magát nem tudtam igazából megnézni, mert oda még egy kb. öt méteres út vezetett lefelé, de olyan meredek és csúszós volt, hogy úgy gondoltam, bölcsebb fennmaradnom.

A legjobban az tetszett Korzikában, hogy a természet szinte teljesen érintetlen maradt. A hegyek, dombok, hegyi folyók, sziklás részek lenyűgözően változatosak. Az egyik kedvenc helyem Les Calanches. Szűk, nagyon keskeny kanyargós út vezetett a sziklaképződményekhez. Az úton vörös sziklák tornyosulnak az ember fölé, melyek úgy tűnnek, mintha bármelyik másodpercben ráomolhatnának. A színek és a formák elkápráztattak. Az úton lehetetlen félrehúzódni vagy megfordulni, olyan szűk, így csak a szerencsésebbek parkolhatnak le a szív alakot formázó szikla előtt. A szűk, kanyargós utak korzikai sajátosságok, nemigen lehet a sziget legtöbb útján nagyobb sebességgel autózni.

Bonifacióban is jártunk, egy függőleges sziklafal tetején fekvő városban. A kilátás csodaszép volt, ám számomra a legizgalmasabb dolog a hatalmas luxushajók kikötése volt. Lent álltunk, amikor láttuk, hogy egy halom kis ütött-kopott csónak indult el a partról. Pár perc múlva egy nagy hajó jött utánuk. A kis csónakokban lévő piros egyenpólóban lévő fiatal fiúk ügyesen segítettek behajózni az igen szűk helyre. Igazi csapatmunkát láthattak a bámészkodó turisták, akik a kikötést végignézték. A „kikötői segéddé” válás láthatóan népszerű foglalkozás az ott élő fiatal fiúknál.

Ellátogattunk Cupulattába is, egy teknősparkba. Meg kell mondanom őszintén, elég unalmasak voltak ezek a teknősök. Nagyon hasonlóan néztek ki, és semmit nem csináltak az ég egy adta világon. Némelyik fajtából nem is láttunk semmit, úgy elbújtak. A legizgalmasabb a parkban a kis teknősök kikelése volt. Icipici tojásokból bújtak elő, nagyon-nagyon lassan. Mulatságos volt utána látni, hogy azokból a pici teknősökből milyen hatalmas példányok lesznek. Láttunk kettő akkora teknőst, mint egy-egy kisebb elefántbébi.

A Vizzavona hágónál található Cascade Anglais vízeséshez véletlenül a hírhedt GR20-as túraútvonalon indultunk el, de rövid idő után feladtuk, és a hagyományos turistaútra váltottunk. Itt kanyargott a hangulatos hegyi vasút, aminek az indulásáról sajnos lekéstünk, így csak az autóból láthattuk, ahogy feltűnik és eltűnik az égbe nyúló sziklák között.

Második héten Ajaccióban laktunk. Ajaccio Korzika fővárosa, s egyben Napóleon Bonaparte szülővárosa. A városban minden Napóleonról szólt. A lakásunkból a kikötőre láttunk, ahonnan minden este hangos sirályraj szállt fel. A kikötőben az egyik hatalmas komp dudája a Disney egyik dalát zengte nekünk minden nap. Ajaccio nem egy különösebben szép hely, ott inkább a múzeumokat jártuk, például elmentünk a Fesch múzeumba. Joseph Fesch szintén Ajaccióban született bíboros volt, Napóleon idején.

Meglátogattuk Napóleon szülőházát, ami meglepően nagy volt, ahhoz képest, hogy a történetírók szerint bár nemesek, de szegények voltak a szülei. Számos levél, fegyver, bútor volt kiállítva. Nem messze a házunktól, a Place d’Austerlitz felé volt a hatalmas Napóleon emlékmű is, nekem ez tetszett a legjobban az összes közül, amit láttam. Egy óriási téren állt, Napóleon magányosan, alatta pedig a hadjáratai voltak feltüntetve a lépcsőzetes piramis formájú talapzaton. Két sas fogta közre az emlékművet, s a közelében meg lehetett nézni a barlangot, melyben Napóleon játszott kiskorában.

Korzika szépsége és nyugalma magával ragadja az embert. Emlékezetes számomra a Prunelli-szorosban töltött esténk. A magas hegyekkel, fenyvesekkel körülölelt Tolla tóhoz egy olyan úton jutottunk le, amiről azt hittük, hogy már a madár se jár rajta. Meglepetésünkre az út végén nem turistákba, hanem a helybéli lakosokba botlottunk. Az idősek a fiatalokkal pétanque-ot játszottak, odébb egy kis tákolt kocsmában hangosan beszélgettek, nevettek az emberek, jégből hóembert készítettek, kisgyerekek simogatták a helyi kiskutyát. A tavon már csak az üres csónakok és vízibiciklik ringatóztak.

Cortéból, az egyetemi városból utaztunk tovább a Restonica völgybe, ahol egy kisebb túrát tettünk, s végül finom helyi specialitással ajándékoztuk meg magunkat. Ezen az úton, ha szembejött egy másik autó, sokszor félkerékkel a szakadék felett lógtunk, olyan keskenyek voltak az utak. Ilyenkor többnyire csukott szemmel vagy sikítozva próbáltuk túlélni apa nagy örömére a két autó helycseréjét.

A Col de Bavella hágót is megjártuk, s visszafelé menet vaddisznókkal fényképezkedtünk. A szelíd helyi állatok, melyek húsa igen finom s fűszeres sokak véleménye szerint, halálos nyugalommal sétálgattak az autóút kellős közepén, s szemtelen röfögésekkel lassan mentek odébb, mikor az arra jövő autók rájuk dudáltak. Ha úgy gondolták, ennivalóra számíthatnak, akkor egy pillanat alatt körbevettek bennünket.

Utolsó nap Bastiában néztünk körül, Korzika legnagyobb városában. Ott is található egy Napóleon szobor, s este kivilágítva gyönyörű a hely. Ha felmászunk a hegyre, tiszta időben akár Elba szigetét is láthatjuk. Innen indultunk haza komppal.

A kompút valami hihetetlen volt. Az emberek, amint beparkoltak az autóikkal, rögtön fogták magukat és a túlélőcsomagjukat (hálózsák, hűtőtáska, na meg a gyerek) és a többiekkel versengve indultak helyet találni maguknak a kompon. Nyolc órás volt az út, így az éjszakát ott töltöttük. Mi rutintalanságunk ellenére időben találtunk magunknak helyet asztallal, így az asztal alá pakoltunk be, s ott aludtuk végig az utat a földön, egy szál pokróccal takarózva. Volt, akinek már csak a lépcső előtt maradt hely. Mikor felébredtem, körülöttem mindenhol földön fekvő, alvó embereket láttam. Nagyon vicces látvány volt, mint egy menekülttáborban.

Korzika egy olyan hely, amelynek szépsége az elejétől kezdve megfogja az embert. Az előítéletekkel ellentétben a korzikaiak nagyon barátságosak, szívesen segítenek, ha kell. Mindenkinek ajánlanám ezt a gyönyörű szigetet, de elsősorban azoknak, akik szeretik a természetet, mert túrázós utakból, természeti látnivalókból bizony nincs hiány!

Varga Dóra (AKG, 11. évf.)

0 Tovább

Szent Johanna Gimi

Egy éve jelent meg Leiner Laura nagysikerű könyvsorozatának első része: A Szent Johanna Gimi. Nem fűztem hozzá túl sok reményt, de olvasás közben rádöbbentem, hogy ez a könyv egy az egyben rólunk, mai fiatalokról szól.

A könyv első lapjain rögtön a mai fiatalság egyik kedvenc internetes oldalán, az iWiW-en találjuk magunkat. Az osztály tagjainak adatai, érdeklődési körei, kedvenc együttesei, hobbija látható itt. A könyvsorozat egy lány gimnazista éveiről szól, eddig négy kötet jelent meg, mindegyik egy iskolai félévet mutat be.

Reni, a könyv főszereplője most kezdi el a gimnázium első osztályát, azaz kilencedikes lesz. Költözés után vannak, s az állandóan kamaszkezelő kézikönyveket bújó szülei a budai Szent Johanna Gimnáziumot nézték ki számára. Reni rögtön összebarátkozik az osztálytársaival, legjobb barátnője a különc, emós lány, Virág lesz, legjobb fiúbarátja pedig Arnold, a Beatles-mániás okostojás. Osztályában vannak kockák, akik miatt nap mint nap kell bővíteni a házirendet, ugyanis mindig találnak egy módszert, hogy egy konzolt a TV-hez kössenek, vagy hogy hangosan zenét hallgassanak. Megismerünk rockereket, strébereket, deszkásokat, zenészlelkeket, francia származású fiút s sok olyan embert, aki a szívünkhöz nő a könyv olvasása során.

Reninek eddigi két gimnáziumi éve során meg kellett küzdenie a barátságért, szerelemért, a jó jegyekért rajzból vagy épp azért, hogy elmehessen egy buliba. Ezt a könyvet leginkább 10-14 éveseknek írta Leiner Laura, legalábbis ez a korosztály olvassa legszívesebben, de bevallom, nekem is nagyon tetszett a Szent Johanna Gimi.

A legjobb benne, hogy végre nem az amerikai fiatalságról olvasunk, hanem magyarokról, egy magyar írónőtől. A szereplőkkel szinte ugyanazok a dolgok történnek meg, mint velünk szoktak. Mi is hajtunk a jó jegyekért, azért, hogy a barátainkkal jól érezzük magunkat, néha összeveszünk, aztán kibékülünk, eljárunk bulizni, lógunk a Facebookon, rosszalkodunk, szívatjuk a másikat, szerelembe esünk, de a fiút mi nem érdekeljük, aztán úgy gondoljuk, hogy van esélyünk, de rájövünk, hogy mégsem, s így tovább. A mi szüleink sem bírnak velünk, bár a könyvben Reni épp egy könnyebb eset, minden jegye kitűnő, kivéve a rajzot, ami miatt egy kissé szerencsétlen is. Az embereken és a velük történő dolgokon kívül a gimnáziummal is tudok párhuzamot vonni, ez is egy alapítványi gimnázium Az iskolában van iskolarádió, bár ott egész nap, megállás nélkül szól a zene, amit nálunk is el tudnék képzelni – kár, hogy mindenkinek máskor van szünete. A Szent Johannában is van újságíró szakkör, ahová csak a legjobbak kerülnek be, nagy kiváltság ott lenni, van rajzszakkör, színjátszó, minden, mi szem-szájnak ingere.

Ami külön tetszett a könyvben, hogy a fő karakter által sok új könyvről, filmről és zenéről olvastam, mivel a SzJG-s iskolaújságban az ő rovata volt a könyv, film és zeneajánló. A Godot-ra várvát például ezért kezdtem el olvasni. Első gondolatom volt a könyv olvasásakor, hogy az írónő talán az AKG-ba járhatott, utánanéztem, de nem.

A könyvet azoknak ajánlanám, akik arra kíváncsiak, hogy milyen lehet egy mai magyar középiskolás élete.

Varga Dóra (AKG, 11. évf.)

Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi 1. – Kezdet (Ciceró Könyvstúdió Kft., 2010, 386 o.)

0 Tovább

Egy AKG-s diákcég a világversenyen

Életem egyik legizgalmasabb versenyén vehettem részt Oslóban, augusztus elején. Szerintem nemcsak én, de a 34 résztvevő ország összes diákja és tanára is így volt vele.

A verseny már a tanév elején megindult azzal, hogy megalapították a Cheer Me Up! céget. Én félévkor csatlakoztam hozzájuk, s az első dolog, amit megtapasztaltam, az volt, hogy a csapat érdeklődő, megvan bennük a versenyszellem, összetartóak, színesek, határozott céljaik vannak. Nagyon boldog voltam, hogy hozzájuk kerülhettem, láttam, hogy komolyan vették a feladatukat, még ha a határidőket nem is mindig sikerült betartani.

A cégnek először a filozófiája lett kitalálva. Mindenképpen a boldogság terjesztésével szerettünk volna foglalkozni, az emberek hétköznapjait szerettük volna színesebbé varázsolni. Ehhez a gondolathoz kapcsolódtak a termékeink, amelyeket később találtunk ki Nagyon nehéz volt olyan terméket alkotni, amely az emberek többségének tetszik, és elérhető számukra, a mi részünkről pedig kivitelezhető. Sok jó ötletünk volt, amit nehéz lett volna megvalósítani, így döntöttünk végül a humoros üzeneteket hordozó pólók mellett. A pólókra általunk tervezett képek voltak nyomtatva. Három mintánk volt és számtalan színű és méretű pólónk. Mikor a szegedi, országos versenyre készültünk, szóba került az is, hogy kreatívabb terméket kellene készíteni, mert ezzel nem láttuk még biztosítottnak, hogy jó eredményt fogunk elérni, ám a cég filozófiáját nem szerettük volna megváltoztatni. A vásár előtt találtuk ki a naptárat, másik fő termékünket, melyben minden hétre feladatok voltak megadva, melyet a naptár tulajdonosa kedve szerint teljesíthetett. Ilyen feladat volt például, hogy segítsen a hajléktalanokon, köszönjön a vele szembe jövőknek, ha egy kutya ráugat, ugasson rá vissza… stb.

Azt gondoltuk, hogy mivel sokan voltunk a csoportban, akik fotózással is foglalkozunk szabadidőnkben, és ezt az iskolában is tanultuk, ezért ajánlhatnánk egy szolgáltatást is. A fotószolgáltatásunk úgy működött, hogy a vevőt, ha kért képet, lefotóztuk, és Photoshop segítségével kiemeltük a színes alakját egy fekete háttérből, ezzel utalva a boldogságra, a tömegből való kitűnésre. A képeket helyben kinyomtattuk, és rögtön a vásárló kezébe is tudtuk adni. Ez a szolgáltatás egyébként meglepően sikeres volt, erre az iskolai vásáron, de a szegedi vásáron is nagy kereslet volt.

A cég filozófiájának terjesztésére rendeztünk év közben, április elsején egy flashmobot is a Deák téren, mely nagy médiafigyelmet kapott.

Az AKG decemberi versenyén nyertük el első díjunkat, mely a Legjobb vállalatnak járt. Ez után nem sokkal a Diákvállalkozások Karácsonyi Vásárán a Legjobb eladónak járó díjat zsebeltük be. Ezek a díjak jelezték többek között, hogy van értelme annak, amit csinálunk.

De nem elégedtünk meg ennyivel. Jelentkeztünk a szegedi vásárra, mely addigi legnagyobb megmérettetésünk volt, ez jelenthette a továbbjutást a diákvállalkozások nemzetközi versenyére. Több hónap felkészülés után, legnagyobb megdöbbenésünkre és örömünkre, minket tartottak a legrátermettebb cégnek, s minket ért a megtiszteltetés, hogy országunkat képviselhessük.

Innentől kezdve nem volt kérdés, hogy nem lehet lazsálni, a munka elkezdődött. Egy új termék gondolatával is kacérkodtunk a póló helyett, amit végül nem sikerült megvalósítanunk, s ez szerintem szerepet játszott abban, hogy nem nyertünk. De ne szaladjunk ennyire előre. A felkészülés ideje alatt számos teendőnk volt. A legnehezebb feladat a szponzorok meggyőzése volt, s ez volt egyben a legfontosabb, hisz miattuk tudtunk csak részt venni a nemzetközi versenyen. Az ő támogatásuk szintén azt jelentette, hogy bíznak bennünk, hogy van esélyünk nyerni a versenyen. Így mikor már nem kellett emiatt aggódni, nekiláthattunk teendőink sokaságának. Megterveztük a standot, megírtuk a prezentáció szövegét, elkészítettük a ppt-t hozzá. Simon Attila segített nekünk egy rap zenéjének és szövegének megírásával és a prezentáció kivitelezésében. Mindezeket próbáltuk tökélyre fejleszteni, s annyiszor változtattunk a dolgokon, hogy még jobb legyen, ahányszor csak tudtunk.

Így leírva olyan kevésnek tűnik mindaz, amit majdnem egy egész nyáron csináltunk, olyan egyszerűnek tűnnek ezek a feladatok. Pedig nem voltak azok. Sok vita volt, míg valami megszületett, nem mindig értettünk egyet, nem mindenki ért rá, hogy egyeztessünk dolgokat. Így ezek a tényezők is megnehezítették a haladást, de úgy érzem, hogy összességében sikerült kihozni magunkból a maximumot.

Így augusztus negyedikén, kisebb-nagyobb félelmekkel indultunk útnak Norvégiába, a verseny helyszínére. Voltak, akik nemcsak a verseny miatt izgultak, hanem a repülőúttól is féltek, mert még sosem repültek, s az Utoya szigetén történtek miatt is volt némi ijedség bennünk. De utunk hamar véget ért, s mi a Radisson Hotelban találtuk magunkat, több mint 300 európai fiatallal. Kaptunk a nyakunkba egy kis táblát a nevünkkel meg a programokkal. Mivel késésben voltunk a megnyitóról, siettünk az Oslo City Hallba, ahol a Nobel-díjat is át szokták adni. Meleg fogadtatásban volt részünk, beszéltek nekünk a versenyről, az elkövetkező napokról, s megemlékeztünk a tömeggyilkosság velünk közel egykorú áldozatairól is. Egyébként az egész városban mindenfelé voltak kisebb-nagyobb helyek, melyek tele voltak képekkel, virágokkal és megemlékező emberekkel.

Ezután elindultunk a kikötő felé, a számunkra rendezett hajótúrára. A hajón egy helyi rockbanda adott hangulatos koncertet. Mindenki jól érezte magát, beszélgettek, nevettek, nézelődtek, fényképeztek, ismerkedtek a fiatalok és a felnőttek egyaránt. Este mindenki fáradtan indult a szobájába, ki a huszadik, ki a harmincadik emeletre. A kilátás este nagyon szép volt, az egész város ki volt világítva, ragyogott a fényekben.

Másnap már korán reggel lementünk reggelizni s megnézni a standunkat, melyet előző nap állítottak fel azok, akik korábban érkeztek cégünktől. Sok javítani- és építenivalónk volt, így mindenki megtalálta a feladatát a stand körül. Szerintem a mi standunk nagyon jóra sikeredett, az angolok és a franciák között kaptunk helyet, teljesen kitűntünk a narancssárga színeinkkel. Aki arra jött, annak biztos, hogy szembetűnt a standunk. Úgy gondolom, hogy ha a standokat kellett volna pontozni, a miénk az első tízben biztos benne lett volna. Már a standokon meglátszott, hogy kik azok, akiknek nagyon jól működik a cége. Voltak a miénknél sokkal profibban összeállított standok is, de sok volt abból is, mely elég hevenyészetten volt kivitelezve.

A standok véglegesítése után megnyitották a vásárt. Csapatunk tagjai szétváltak, s ki-ki végezte a saját dolgát. Néhányan a standnál segítették a nézelődőket, volt, aki a céget népszerűsítette, a többiek egy játékba próbálták az arra járókat bevonni, mely összehozta az embereket. A játék nagyon ötletes volt, s nagy sikere is volt. Az embereknek a kezébe adtunk egy papírból készült kulcsot, melyen a cégről volt pár információ, meg egy rajz egy macskáról. Minden kulcson más és más rajz volt, a cél a macska párjának megtalálása volt. Volt hős macska, vidám macska, Harry Potter macska, gonosz macska… stb.

Ez után a nyitóceremónián vettünk részt a hotelben, s megkezdődtek a prezentációk. A színpad gyönyörűen volt felépítve, hatalmas kivetítők, színes fények. Akkora hangulat kerekedett a nyitás után, hogy mindenki hihetetlen izgalommal várta más cégek prezentációit. Miután végignéztünk pár előre kiválasztott prezentációt, köztük a későbbi nyertes britekét, át kellett mindenkinek mennie arra a helyre, ahová irányították. Mire mi sorra kerültünk, már láthattuk, hogy kiknél leszünk jobbak, s kik azok, akiket túl kell szárnyalnunk. Az ötfős prezentáló csapatunk elképesztően jó előadást nyújtott. Mind a zsűri, mind a nézők nevettek, a rapnek hatalmas sikere volt. Mikor ismerkedtünk a többiekkel, s megkérdezték, hogy honnan jöttünk, s mondtuk, hogy Magyarországról, az első dolog, amit mondtak, hogy „ja, ti vagytok a rapperek, nagyon jó volt az előadásotok!”. Ahhoz képest, hogy milyen gyér tapsot kaptunk, amikor először megjelentünk a színpadon, a végén tényleg mindenki szívből tapsolt, s éljenzett! Még egy Norvégiában élő magyar néni is eljött nekünk szurkolni! A csapat többi tagja nagyon büszke volt rájuk, hogy egy ilyen kis teremben, egy ilyen kis színpadon ilyen hangulatot tudtak teremteni.

Az első nagyobb megmérettetés után elmentünk ebédelni, s pihenni egy kicsit, utána pedig rögtön kezdődött a vásár második felvonása. Egyre jobban belejöttünk abba, hogy hogyan is szólítsuk meg az embereket, s marasztaljuk őket a standunknál. Játszottunk zenét, fényképeket készítettünk más cégek kabalaállataival, hívtuk őket táncolni. A zene egy kicsit feldobta a versenyzőket, így mindenki vidámabban folytathatta a standnál a kiszolgálást.

A vásár után megint összegyűltünk a nagyteremben, s hat prezentációt hallgattunk még meg, hat olyan cégtől, melyek szociális dolgokkal foglalkoznak. A legjobban két cég tetszett, az egyik idős emberek segítésével foglalkozik, a másik pedig drogtermesztő földek he­lyé­re kávét ültet. Ez után még egy rövid vásár volt, s lebontottuk a standokat.

Este egy erődítménybe mentünk vacsorázni. Az eső esett, így csak bent tudtunk enni, ahol nem volt egy árva szék meg asztal sem, mindenki a földön ült. Jó hangulatban telt a vacsora. Utána elmentünk egy helyre, ahol koncerteket szoktak tartani. A színpad egy szikla falában volt, nagyon jól nézett ki. Sátrak alatt ültünk, kaptunk pokrócot is. Egy nagyon jó együttes játszott, akiket, miután hazaértünk, mindenki belájkolt Facebookon. A koncert alatt elállt az eső is, így az összes versenyző kiment táncolni, ugrálni. Nekem aznap volt a születésnapom, s a barátaim, csapattársaim megleptek azzal, hogy megkérték az együttest, hogy énekeljék el a Happy Birthdayt. 34 ország több mint 300 diákjának szájából hangzott fel a dal egyszerre. Felejthetetlen szülinapban volt részem ott Oslóban, az már biztos! Ezek után hazamentünk, s míg a liftben vártunk, sokan kérdezték, hogy mikor csapunk egy bulit szülinapom alkalmából, s sokan gra­tuláltak. Mindenki olyan kedves volt és közvetlen!

Másnap reggel megint a nagyteremben gyűltünk össze, ahol a JazzCode adott nekünk elő. Nagyon furcsa és egyben élvezetes előadás volt. Az üzlet, a vállalkozások létrehozása, menete, leírása össze volt fűzve a zenével. Mindent úgy magyaráztak el, hogy párhuzamokat vontak a jazz és az üzlet között. Nekem nagyon tetszett. Ezután következett a panelinterjú, az utolsó megmérettetés, hisz már a standinterjún is túl voltunk, amin nem kaptunk túl jó visszajelzést a zsűritől, úgy éreztük, nem fordítottak ránk kellő figyelmet.

A panelinterjú hamar véget ért, ezt a benne résztvevők sikeresnek érezték, s a csapat megkönnyebbülten indult ünnepelni. Ezután a városban csináltak nekünk programot. A vállalkozások minden tagját különválasztották, így minden csapatban több országból voltak a fiatalok. Én egy török és egy francia fiúval meg egy norvég lánnyal voltam. Minden csapat kapott egy feladatot: egy építményt kellett készítenünk tésztából, úgy, hogy minél magasabb legyen, de ne törjön el a tészta, és a tetejére egy pillecukrot kellett tenni. Volt egy elképzelésünk, de nem tudtuk megvalósítani rendesen, így nem a miénk lett a legmagasabb építmény. Az építés után a városba mentünk, fotókat kellett csinálnunk, ami valahogy kapcsolódott a JA-YE-hez. Plankingoltunk is, élő feliratot készítettünk, mi alkottuk a JA-YE-t. Nagyon jól telt a délután. Mikor visszaértünk, kezdhettünk is készülni az esti gálavacsorára és eredményhirdetésre. Mindenkinek szép ruhában kellett mennie, így koktélruhába és öltönybe öltöztünk.

Szépen berendezték a termet asztalokkal. Azt hittük, hogy gyorsan lezajlik az eredményhirdetés, de tévedtünk. Minden fogás után jelentettek be nyerteseket, ezek különféle kisebb díjak voltak. Örültünk volna, ha mi is kapunk ezek közül, mert tisztában voltunk azzal, hogy a fődíjra nem sok esélyünk van. Sajnos semmit nem nyertünk ezek közül sem, pedig voltak erősségeink. A standunk, az eladási módszereink, a prezentációnk, a nyitottságunk, a vidámságunk – de úgy tűnik, mindez nem volt elég.

A vacsora nagyon finom volt, a pincérek összevissza repkedtek az asztalok között a tálcákkal, tányérokkal. A desszert után végül kihirdették a nyerteseket. A harmadik helyezett a szlovák ACE cég lett. Ők különleges, fogkrémadagolós fogkeféket gyártottak, ezzel szerették volna a gyermekeket rábírni a rendszeres fogmosásra. A második helyezést a newQReation I/S nyerte el Dániából, akik okos­telefonokhoz készítettek egy programot, amivel könnyebbé teszik a vásárlást. A fődíjat pedig az angolok nyerték meg, akik parfümtollat készítettek.

Az ő standjuk állt a miénk mellett, nagyon nyitott társaság voltak, sokat beszélgettünk velük. Ők voltak azok, akik a mi cégünket is esélyesnek említették. Nem volt valami eget rengetően különleges a termékük, de jól tudták eladni, professzionális volt körítés, erős a marketing. A honlapjuk nagyon igényes, szép volt, hihetetlenül jó reklámvideót is készítettek. Nagyon magabiztosak voltak, s rengeteg támogatójuk volt. Egyedül a standjuk nem tetszett nekem, azt gyengének tartottam.

A cégek közül nekem a lett csapat tetszett a legjobban, ők bicikliket újítottak fel és készítettek hozzá kiegészítőket. Nagy esélyesnek még a portugál céget tartottam, akik újrahasznosítható és többször is használható, üveget helyettesítő víztárolót árultak, benne csapvízzel. Ennek a két csapatnak a termékei mellett tetszett a spanyolok terméke, akik egy órát árultak, amely mérte, hogy mennyi vizet fogyaszt az ember egy fürdés alatt, és hogy ez mennyi pénzbe is kerül neki, s hogy mennyi időt töltött a zuhany alatt. A legjobb stand az izraelieké volt szerintem, nagyon szépen összeállították, ízléses és mégis figyelemfelkeltő volt. Két cégnek volt kabalaállata, ami jó ötlet volt, bár mi kabalaállat nélkül is tudtuk népszerűsíteni a cégünket, s megállítani az embereket a standunknál.

Szerintem összességében nagyon jól helytálltunk egy ilyen nagy jelentőségű versenyen, más országokhoz képest is. Amit utólag másképp csinálnék, az a termék újragondolása, új termék kitalálása lenne. A versenyen minden cég valami újat mutatott be. Igaz, ötletesek voltak a pólóink, de ezekkel versenyre sem tudtunk kelni a parafadugó-pendrive, az étrend­kiegészítő vitaminos rágó, a parfümtoll vagy a bizsergős szappan mellett. Itt nagy figyelmet fordítottak az innovációra, a pénzügyekre, marketingre. Szerintem, ha a termékünk más lett volna, az első háromban benne lettünk volna, hisz cégünk üzenete megragadta az embereket, csak nem a megfelelő eszközzel próbáltuk azt terjeszteni. Bár még így is néhány felnőtt és sok fiatal megjegyzett minket, nyomot hagytunk az emberekben.

Köszönjük szépen azoknak a cégeknek a támogatását, amelyek ezt az utazást, egy kiemelkedő nemzetközi versenyen való megmérettetést lehetővé tették számunkra!

A boldogság nagyon fontos. S mi boldogok voltunk, hogy kint lehettünk, hogy részt vehettünk ezen a megmérettetésen, s sikeresen megálltuk a helyünket. Rengeteg új tapasztalattal, tudással gazdagodtunk, amit szeretnénk is felhasználni mind a tanulásban, mind a majdani munkánkban.

Varga Dóra (AKG, 11. évf.)

képek a versenyről: www.akg.hu/foto/2011oslo

0 Tovább

Diákdráma: Punk Rock a Pesti Színházban

„Egy vérző világ az otthonom
Ilyen világban kell talpon maradnom”

Hogy mire gondoltam, mikor meghallottam a darab címét? Természetesen a zenére. A pörgős, szókimondó, szabad punk rockra. Arra, hogy a darabban központi szerepet fog játszani a punk rock. Így is történt, csak kicsit máshogy, mint ahogy elképzeltem.

punkrockAnglia, Stockport, egy fizetős iskola a helyszín. Olyan fiatalok tanulnak ott, akik nem gazdagok, de szüleik meg tudják fizetni nekik ezt az iskolát. Tizenhét évesek, érettségi előtt állnak. Hat diák, hat különböző egyéniség.

Hetedikként egy új lány érkezik, Lilly Cahill személyében. Lilly hamar beilleszkedik az osztályba, megismeri társait, akik olyan karakterek, mint akikkel a mindennapi életünk során gyakran találkozunk.

Mindegyikőjük tulajdonságaiból felfedeztem egy kicsit a saját környezetemben élő emberekben. Hiszen mindenhol vannak olyanok, akik jól tanulnak, azért, mert szeretnek tanulni, vagy mert félnek, mert a szüleik leszidják őket, ha rossz jegyeket hoznak. Ismerünk olyanokat, akik élsportolók s emellett jó tanulók, akik okosak és visszahúzódóak, s vannak olyanok is, akiket számos atrocitás ér. Vannak, akik ott rúgnak bele a másikba, ahol tudnak, jólesik nekik bántani a másikat. Ijesztő volt látni Bennett dühkitöréseit, ahogy Chadwicket gúnyolta, s testileg is bántalmazta, megalázta. Feszülten várta az ember, hogy valaki a segítségére siessen, szinte késztetést éreztem arra, hogy odakiabáljak, hogy amit tesz, nem helyes. S bár vannak, akik próbálnak a gyengébb mellett kiállni, mint Tanya is, ez nem mindig elég.

Rossz volt látni, ahogy a többség végignézte Bennett tetteit. Egy szó nélkül tűrték, és nem is tették neki szóvá később sem cselekedeteit, nem próbálták megszüntetni a lassan folyamatossá váló szekálását.

A darab tehát a szereplők iskolai hétköznapjait mutatja be, kapcsolataikat, kötődésüket egymáshoz, a világhoz. Ezek a kapcsolatok nagyon felületesek, látszott a szereplőkön, hogy nem is szerették volna a másikat jobban megismerni. Megelégedtek azzal, hogy eltöltötték egymás mellett az időt.

Felmerült bennem a kérdés, hogy miért nem szeretnének többet? Miért elég nekik ennyi kapcsolat a másikkal? Miért nem mertek kiállni a gyengébb mellett?

A darab tragédiával zárul, mint ahogy azt végig sejthetjük. Az ajánlóban utalást tesznek a norvégiai tömeggyilkosságokra, így ki lehet találni, hogy miként végződik a történet. Ennek ellenére tartogat meglepetést a nézők számára.

A színészek elég gyengén játszották szerepüket, számomra több szereplőnél nem volt hihető, hogy ők érettségi előtt álló diákok. Az öltözködésük, beszédstílusuk nem illett össze. Néha olyan mondatokat mondtak, amit szóban nem szoktak mondani az emberek. Sokat káromkodtak, ezzel nem volt baj, ez próbálta hitelessé tenni őket, hiszen mostanában sajnos nagyon sok fiatal kötőszava valamilyen csúnya szó.

A díszlet tetszett, nagyon hasonlított a mi iskolánk tereihez. Az egész színpad dobogókból, székekből, egy üdítős automatából és egy pingpongasztalból állt.

A két óra túl hosszú volt számomra, néha nem tudta teljesen lekötni a figyelmemet. Számomra az sem vált nyilvánvalóvá, hogy miért követte el ez a diák ezt a tettét, de talán erre nincsenek is válaszok. A darab vége pedig… nem is tudom, olyan befejezetlennek tűnt. Vártam a katarzist, de úgy éreztem, elmaradt.

Pedig a történet jól ki van találva, nagyon sok kérdést vetett fel még így is bennem az előadás.
A darab után egy beszélgetésen vehettünk részt a dramaturggal, Kovács Krisztinával és a rendezővel, Eszenyi Enikővel.

A teljesen értelmetlen kérdések, témák mellett előkerültek érdekes dolgok is. Eszenyi Enikő elmesélte, hogy pszichológusokat, szakértőket, fiatalokat kértek fel, hogy segítsenek nekik élethűvé tenni a darabot. Hogy megérthessék, hogy mi forgott az elkövető fejében, mi motiválhatta tettét. Erre a kérdésre nem találtak választ, mert erre a kérdésre maga a tettes sem tud általában választ adni, annyi minden szerepet játszik a tettében. Érdekes volt hallgatni a felnőttek okfejtéseit, hogy miképp tudnák kiszűrni és megakadályozni az ilyen dolgokat.

A pécsi mészárlás egyik túlélője, Ákos, és barátnője is segített nekik. Élményeit megosztotta a színészekkel, a rendezővel. Eszenyi azt mesélte, hogy furcsa módon Ákosnak nem esett nehezére elmondani a történteket, látszott, hogy nagyon szeretne segíteni nekik, és a történtek felidézése neki is segít a feldolgozásban. Ami nagyon érdekes volt, hogy a fiú elbeszélése alapján a lövöldözés tizenegy másodperc alatt zajlott le, de ez a számára egy örökkévalóságnak tűnt, miután rádöbbent a helyzet komolyságára.

Nem tudom elképzelni, hogy hogyan érezném magam egy ilyen eset után. A norvégiai tömeggyilkosság után egy héttel voltam kint Oslóban. Volt bennem egy kis félelem, akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy az elkövetőt elfogták. Innen távolról is rémisztő volt hallani, hogy mi történt. Mikor kint voltam, azt láthattam, hogy az emberek minden alkalmat megragadnak az emlékezésre. Nagy figyelmet fordítottak arra, hogy összefogjanak, s vigasztalják, segítsék egymást.

A dramaturg elmesélte még nekünk, hogy Simon Stephens tanárként dolgozott, mielőtt drámaíró lett, s főként a mai fiatalokat érintő problémákról ír modern felfogású, kegyetlenül őszinte darabokat.

Minden rész előtt-után, lejátszottak az előadásban egy dalt, ezeket a dalokat az író ajánlotta a darabhoz, ő válogatta ki. Minden dal szövegének köze volt az eseményekhez, de sajnos ezt csak az fedezhette fel, aki figyelt a dal szövegére is.

A számomra némi hiányérzetet hagyó előadás ellenére mégis ajánlanám ezt a darabot, mert érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyi de mennyi hasonlóságot fedezünk fel az angliai kamaszok és a saját ismerőseink vagy épp magunk között. Elkerülhető-e az elkerülhetetlen, ha tudatosabbak vagyunk, ha figyelünk a környezetünkre, a másikra, az apró jelekre, amikor még tudunk talán segíteni.

Varga Dóra (AKG, 11. évf.)

Simon Stephens: Punk Rock, Pesti Színház
Rendező: Eszenyi Enikő
Szereplők: Varju Kálmán, Réti Adrienn, Lengyel Tamás, Bata Éva

0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek