Szubjektív

A Káosz karácsonyra című film egy tipikus ünnepi vígjáték, de ez még nem lenne baj. De mivel ez a film túlságosan is érzelgősre sikerült, kínszenvedés volt végignézni.

A mozi egész jól indult. A mesélő, aki a történet elejétől a végéig jelen volt, bemutatta a család minden tagját. Mindenkinek volt egy-egy saját, nem egészen hétköznapi története. Egytől egyig az ünnepi vacsorára igyekeztek, és közben kisebb-nagyobb problémákba ütköztek. És amikor végre mindenki egy helyen volt, a történet egy újabb fordulatot vett, amit persze most nem lövök le.

Az egészen jó kezdet után jött az a rész, amikor néha a fejemet fogva gondolkoztam azon, hogy pillanatokon belül elhagyom a termet. Ezt persze nem tettem meg, mert kíváncsi voltam a végére, és úgy döntöttem, adok még egy, majd még egy újabb, majd még egy utolsó esélyt a filmnek. Aztán következett pár jelenet, amitől rögtön meghatódtam, de ez nem tartott sokáig. És végül a nyálas befejezésre is sor került.

Az egész filmet egy szóval le lehet írni: káosz. És mielőtt valaki elszánná magát, hogy megnézi a családjával együtt, lenne egy utolsó megjegyzésem: nem véletlenül korhatáros.

Kovács Emma (AKG, 7. évf.)

 Káosz karácsonyra (Love the Coopers, 2015, 105')
Rendezte: Jessie Nelson
Szereplők: Olivia Wilde, Diane Keaton, John Goodman, Ed Helm

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Öt éve alakította meg az Ivan & The Parazol nevű rockegyüttest pár zeneiskolás fiatal, és elég hamar a közönség és a szakma érdeklődésének előterébe kerültek. Megnyerték a magyar Hard Rock Rising tehetségkutató versenyt, amerikai és angol fesztiválokra, koncertekre invitálták őket, idén pedig harmadik nagylemezüket jelentették meg, The All Right Nows címmel. Sikerült leülnöm az Ivan & The Parazol énekesével, Vitáris Ivánnal, és ő válaszolt is egy pár kérdésemre.

Szubjektív: Már kiskorodban is zenész szerettél volna lenni?

Vannak azok az emberek, akiket ha megkérdezel kiskorukban, hogy mik lesznek, ha nagyok lesznek, megadják a választ, és később azok is lesznek. Én soha nem tartoztam ezek közé. Őszintén szólva, még ma se tudom, hogy mi leszek, hisz én mindig azzal szeretek foglalkozni, amivel éppen foglalkozom.

Szubjektív: Van valami célotok, amit el szeretnétek érni, vagy esetleg valaki, akivel fel szeretnétek közösen lépni?

Nemrégiben volt már egy ilyenfajta valóra vált álmunk, felléphettünk a Deep Purple előtt. Számomra két olyan hely létezik, amit biztos meg szeretnék látogatni a zenekarral: Dél-Amerika és Japán. Ezek a helyek azok, ahol nagy a nyitottság, nagy a zenéhez való kötődés és a rajongás.

Szubjektív: Miért vannak angolul a számaitok?

Az ember arra törekszik, hogy a világ minden táján megértsék a zenéjét, és a zenének van egy univerzális nyelve, az angol. De nem ez az egyetlen oka. Sokat játszottunk külföldön, és ez nagyban inspirált minket. Azt gondolom, hogy a magyar szövegek is ugyanannyira fontosak, mint az angolok, de ha a mostani lemezünk főleg angolul született, ott nem lenne érdemes megtörni a koherenciát magyar szövegekkel. Magyar daloknak külön, egy magyar anyagon kell majd megjelenniük.

Szubjektív: Honnan jön az ihlet ahhoz a sok dalhoz, amit ebben az új albumban bemutattok?

A legtöbb ihletet a közös élményekből, a minket körülvevő világból lehet szerezni. A zenész egy „antenna”. Mindenfaja hatásokat befogad, és megpróbálja ezeket megfogalmazni, egy szórakoztató, de mégis lélekbe markoló dologba, a zenébe önteni.

Szubjektív: És a kinézet mennyire fontos nálatok?

Nagyon! Ha az ember kimegy egy nagy közönség elé a színpadra, azt meg kell tisztelni, és úgy kell odaállni, ahogy sehova máshova. Meg persze az előadó egyfajta divatot teremt, sugároz a közönség felé. Ezért is fontos, hogy mindig olyan ruhában kell lenni, ami jelent valamit – vagy csak fontos neki valamiért.

Szubjektív: Milyen érzés, amikor felismernek az utcán?

Ez persze általában nagyon jó, de azért ott vannak azok a pillanatok is, amikor pont a félóránként járó busz utáni futásom közben kapnak el, és esedeznek egy közös képért. És ugye arra csak nem mondhatok nemet egy lelkes rajongónak.

Szubjektív: Az új album borítóján egy lány látható. Ki ez a lány?

Ez egy érdekes sztori. Ő egy nagy rajongónk, aki már nagyon régóta követ és szeret minket meg a zenénket. Úgy gondoltunk, hogy meglepjük ezzel a kis ajándékkal, így is megköszönve a sok ideje tartó támogatását. A lemezborító a koncepció szerint egy a rajongót mutat be a szobájában, ahogy az új lemezünket kézhez kapja, és ebbe a koncepcióba is jól illett a hölgy.

Úgyhogy, ha bárki kételkedik abban, hogy megéri-e oly sok éven át kitartani egy olyan banda mellett, akiket szeret, egy percig se gondolkodjon tovább. Bármikor kaphat egy üzenetet, hogy rajta lesz a következő albumon (amit később valószínűleg rongyosra fog hallgatni).

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A Szüfrazsett című filmet igazából már szeptember óta vártam, amikor pedig megjelent a plakátja a moziban, még jobban. Most biztos meg fognak kövezni, hiszen már decemberben járunk, és én mégis veszem a bátorságot, hogy ne csak a Star Wars VII megnézését várjam tűkön ülve, hanem valami vackot, egy filmet az úgynevezett szüfrazsettekről, akikről az emberek jó része azt se tudja, kik voltak vagy mit csináltak. Most viszont hadd ne magyarázkodjak, tessék utánanézni, és aztán olvassátok tovább. Aki viszont kapásból rávágta Emmeline Pankhurst vagy esetleg valamelyik másik híres szüfrazsett nevét, annak nagy pacsi, és mindjárt rá is térek a filmre.

Tehát – mint az a filmcímből is kitalálható – ez a mozi a szüfrazsettekről szól. A főszereplő bizonyos Maud Watts, aki először nem igazán szimpatizál a szüfrazsettekkel, de aztán egyre jobban meggyőzik, és egyre aktívabban vesz részt a mozgalomban. Maud egyébként mosónő, aki nem keres valami sokat, és természetesen, miután belép a szüfrazsettekhez, ki is rúgják. Ami viszont még szörnyűbb, az az, hogy a férje se támogatja, és kirakja a lakásból. A nőnek bérelt szobában kell meghúznia magát, aztán a templomban. Közben mindvégig vadászik rá (és persze minden társára) a rendőrség. Többször börtönbe is kerül, ahol egyszer az éhségsztrájkkal is megpróbálkozik, aminek az eredménye kényszertáplálás lesz. Ezt a folyamatot sajnos elég pontosan ábrázolták a filmben – én ennél a jelenetnél nyögve elfordultam a filmvászontól, és magamban könyörögtem, hogy fordítsák már el a kamerát.

A börtönben találkozik Emilyvel, aki már sokadszorra van ott, és persze éhségsztrájkol. Ezzel a szereplővel kapcsolatban úgy a film felénél beugrott nekem Emily Wilding Davison neve, aztán, amikor a végén elkezdték emlegetni az epsomi derbit, már teljesen biztos voltam benne, hogy ő az az Emily, akire gondolok, és aki tényleg létezett. Aki esetleg nem ismeri a történetét, olvassa el a Wikipédián, hogy pontosan mit művelt ez a nő 1913-ban, a világhírű sporteseményen. És igen, benne van a filmben is.

Az egész film egyáltalán nem csupa móka és kacagás. Anyukám nagyjából az egészet végigszipogta (neki egyébiránt minden filmhez szüksége van egy csomag zsebkendőre, ha jól emlékszem, a legújabb Bond-filmen is elbőgte magát), de én is majdnem sírtam az egyik jelenetnél. Egészen pontosan ott, ahol egy 12 éves kislányt erőszakoltak meg éppen. Később belegondoltam, hogy az simán én is lehettem volna. Vagy valamelyik évfolyamtársam. Bele se akarok gondolni.

De persze tetszett a film. Az elején és a végén volt kiírt, magyarázó jellegű szöveg, de ez nem volt szájbarágós, és a történet alatt sem dumált közbe semmiféle narrátor. A film nagyon jó lett. Van benne három nagyon jó színész: Carey Mulligan, a főszereplő, Helena Bonham Carter, aki a talán leglelkesebb aktivistát játssza, és Meryl Streep, akinek mindössze egy jelenete van a szüfrazsettek vezetője, Emmeline Pankhurst szerepében, de azért nagyon jól játszik.

Az is nagyon tetszett, hogy a rendőrfelügyelő (aki többször is letartóztatta és kihallgatta Maudot) karakterét egyáltalán nem fekete-fehérre színezték. Kisebb-nagyobb monológjaiból az derül ki, hogy meglehetősen csodálja a nőket, az erejüket és a kitartásukat. Mindemellett sajnálja is őket. Egy alkalommal például, amikor Maudot és társait le akarják tartóztatni, azt mondja a rendőröknek, nem kell. Csak vigyék őket haza, és rakják oda a férjük ajtaja elé. Persze ennek meg is lesz a gyümölcse, Maudot meglehetősen leszidja a férje. Aztán, amikor másodszor jön haza a börtönből, egyszerűen kipaterolja, és nem engedi neki, hogy találkozzon a fiával. Ez egyébként egy másik fő probléma volt akkoriban, a nőknek konkrétan nem volt joguk a gyerekükhöz. Nem láthatták a gyereket, mert a törvény szerint az apa vigyázott rá. Így történhetett meg az, ami a filmben is megtörtént, hogy az anyuka elvesztette a gyermekét.

A film végén kiírtak néhány országot az évszámmal együtt, amikor a nők választójogot kaptak. Magyarország pont nem volt közöttük, de az például kiderült, hogy Svájcban 1971 óta szavazhatnak a nők. Ez pedig egyáltalán nem volt régen. Úgyhogy döbbenten néztünk, aztán elolvastuk az utolsó évszámot és a feliratot: a szaúd-arábiai nőknek 2015-re választójogot ígértek. És nem kaptak, hanem ígértek nekik.

Szóval igen, hiába kezdtek el kampányolni a 19. század közepén (ugyanis 1912-ben, amikor aktívan harcolni kezdtek, már 50 éve folyt a kampány, csak addig ez békés eszközökkel zajlott), még MA is vannak olyan országok, ahol a nők nem kaptak szavazójogot, és akkor az autóvezetéshez(!) való jogot, az egyenlő béreket vagy a házból való kilépés jogát a férjük előzetes engedélye nélkül nem is említettük.

Persze mindez messze van, és Európában ennél sokkal, de sokkal jobb a nők helyzete. Nekünk már jogunk mindenhez van, amikhez a férfiaknak is, az európai nőknek ma sokkal inkább a patriarchális közfelfogással gyűlik meg a baja.

A filmet összességében nagyon jónak tartom, és melegen ajánlom mindenkinek. Azoknak is, akik pontosan tudják, kik voltak a szüfrazsettek, kívülről fújják a nevüket, és a mában is lelkesen küzdenek egy olyan világért, ahol senki semmiben nem szenved hátrányt, csak azért, mert nő. És azoknak is, akik nem tudják, kik voltak ők, akik nem háborodnak fel a szépségversenyek láttán, de azért szerintük is jó lenne egy ilyen világ. Szóval tényleg, mindenkinek. Jó, azért akik szerint a férfiak fényévekkel a nők fölött állnak, mind intelligenciában, mind testi erőben, és Isten arra teremtette őket, hogy uralkodjanak a nőkön, azoknak nem feltétlenül kell megnézniük. Bár én töretlenül bízom benne, hogy ilyen emberek nem léteznek. Igaz, ha nem léteznének, akkor talán Szaúd-Arábiában is vezethetnének autót a nők, és még szavazhatnának is...

Nem hittem volna, hogy 2015-ben, a teljes civilizáció korában még mindig le kell írni ezt a mondatot: Votes for women!

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

A szüfrazsett (Suffragette, 2014, 106')
Rendezte: Sarah Gavron
Szereplők: Carey Mulligan, Helena Bonham Carter, Meryl Streep

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A tavalyi show nagy sikere ösztönzött engem arra, hogy újra jegyet váltsak a PlayIT videojátékos kiállításra. Szerencsére idén sem kellett csalódnom.

A minden évben általában kétszer megrendezett PlayIT Show mára már Magyarország legnagyobb játékos kiállításává nőtte ki magát. Idén a Hungexpón (ahova csak az első napon több mint 23 ezer ember látogatott el), 3 csarnokban, több mint 150 programhelyszínnel, 270 előadással és rengeteg játszási lehetőséggel várta a látogatókat. A rendezvényen nemcsak videojátékok voltak, hanem körülbelül minden, ami egy kicsit is kapcsolódik a számítógépekhez. Így például akciókamerák, gépházak, telefonok, virtuális-valóság szemüvegek és még sorolhatnám.

Nekem „deluxe” jegyem volt, amivel 1 órával hamarabb mehettem be a rendezvényre, és még sok-sok kedvezményt és ajándékot is kaptam. Szóval 8:40-kor már ott dekkoltam a viszonylag hosszú sor végén, várva a 9 órás beengedést. Addig megkaptuk az instrukciókat, hogy hova álljunk a jegyünkkel, és hogy ne tapossuk el egymást. Fél óra után sikerült bejutnom, és egy utcaszerű helyen találtam magam, ahonnan nem tudtam merre menjek, mert annyi ajtó volt nyitva. A Tankcsapda egyik slágerét alapul véve bementem balra a második ajtón, és egyből a főcsarnokban találtam magam. Itt volt a nagyszínpad, az e-sport versenyek színpada, egy másik színpad, ahol mindig két játékos küzdött kettő ellen, és még sok más. Itt időztem egy kicsit, feltérképezve a terepet. Ezt követően átmentem a mellékcsarnokba – itt volt a legtöbb nem gamer dolog. Volt itt sakk, Lego, flipper, falmászás, de még dodzsem is.

Eddig minden szép és jó volt, de eljött a 10 óra. Ekkor elkezdték beengedni a sima jeggyel rendelkezőket, és megtelt szépen minden. A várakozási sorok (amik eddig sem voltak kicsik) a többszörösére nőttek. Akkora tömeg nem volt, mint amekkorára számítottam, de azért voltunk egy páran. Ekkor érkezett meg a barátom, akivel végig együtt maradtunk. Vele nagyon sok új játékot próbáltunk ki, de ami igazán lekötött minket, az a Super Mario tenisz volt, amit egy tévére kötött kézi konzolon játszottunk. A két nap alatt minimum 10 meccset nyomtunk le, és nem untuk meg.

Ezek után már csak mászkálás és a versenyek nézése jött. A profi színpadon délkelet-Európa legjobb csapatai versenyeztek a kupáért. Ettől nem messze 8 gép volt egymással szemben felállítva, és itt is zajlottak az 1-1 elleni bajnokságok – itt a nyeremény egy profi játékos-monitor volt. Ezt nagyon élveztük, mi voltunk a főszurkolók. A nagy meglepetés az volt, hogy amikor vége lett a bajnokságnak, beengedték a „civileket” is játszani, hogy nyugodtan próbáljuk ki. Persze egy percig sem haboztunk, futottunk kipróbálni a becslésem szerint több mint 600 ezer forintos gépeket és konfigurációkat. Ezzel vége is lett az első napnak, amit iszonyatosan élveztem.

Miközben járkáltam a programok között, nagyon sok érdekes dologgal is találkoztam, például harci robottal vagy videojátékok szereplőinek beöltözött emberekkel. Ez is egy pluszpont a rendezvénynek és a közösségnek.

Másnap csak 9 órára mentem, mert tudtam, hogy nem lesz az a macera, mint előző nap. Csak felmutattam a két napra szóló karszalagomat, és már bent is voltam. Célzottan indultam el az egyik mellékcsarnok felé, ahol a virtuális-valóság szemüveget akartam kipróbálni, még a nagy sor előtt. Kijelenthetem, hogy iszonyatosan jó, és tényleg olyan, mintha benne lennél abban a világban. Ezt követően futottam át a színpad mellé, hogy egy profi e-sport játékossal mérhessem össze a tudásomat. Sajnos nem én lehettem az első, aki megveri, de a 15-ből sikerült 5-öt megnyernem a laza 500 gyakorlott órámmal abban a játékban. Szerencsére a póló így is járt, szóval egy plusz ajándékkal mehettem haza. Egyébként nagyon sok ajándékot osztottak ki, csak úgy „kidobálom a színpadról, és aki kapja marja” módszerrel. Ekkor nekem sosem sikerül semmit sem szereznem, de majd egyszer, biztos. Ezután a szokásos tenisz, és megint a kóborlás.

Ez egy nagyon jó rendezvény, ajánlom mindenkinek!

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

PlayIT Show, Hungexpo, 2015. november 28-29.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

December 18-hoz mindenkinek más és más reménye fűződött. Vannak, akik egy új kor kezdeteként gondoltak a napra, mások egy klisékkel telerakott elszomorító film bemutatójára számítottak, mely örökre letöri a Star Wars rajongók lelkesedését. De ami biztos, hogy három generáció várta feszülten a pillanatot, mikor felébred az erő.

A világon mindenhol Star Wars őrület folyik, rengeteg csatornán adtak le Star Wars filmeket, hogy ráhangolják a nézőket az eljövendő eseményre. A mozijegy-eladások világcsúcsokat döntöttek meg, hiszen ha valami, akkor a Star Wars az, amit minden gyerek és felnőtt egyaránt ismer. Ám a már említett pesszimista előérzetek sajnos nem voltak alaptalanok. Egy évvel ezelőtt ugyanis a Disney megvette a jogot a Lucasfilmtől, hogy ők készíthessék el a még csak tervezett hetedik epizódot. Mindenki tudja, hogy a Disney tud filmet készíteni, de erről a cégről akaratlanul is a Miki egér, valamint rengeteg mese és animációs film jut az eszünkbe, amiket nem szívesen párosítanánk Darth Vaderrel, Luke-kal, avagy az egész Star Wars világgal, mert az eredmény határozottan katasztrofálisnak tűnik. Egyeseknek némi reményt adhatott, hogy a Disney J. J. Ambramset ültette a rendezői székbe (Star Trek, Mission Impossible 3, Lost, Alias…), de ez így is kevés volt ahhoz, hogy enyhítse félelmeinket.

Nagy szerencsével a premierre kaptam jegyet, és meghívtam apámat, aki szintén nagy Star Wars rajongó. Az Eurocenter mozijában szokatlanul nagy sorok álltak, egy olyan helyen, ahol általában ritka a telt ház – egészen mostanáig. A film a szokásos „réges régen, egy messzi-messzi galaxisban” szöveggel indult, mire mindenki tapsolni kezdett.

És most a filmről. Az elejétől kezdve úgy éreztem, hogy ez a negyedik rész felújított változata, új szereplőkkel és új helyszínnel, hiszen itt is egy hologramot kellet megszerezni, ami megmentheti a galaxist a Darth Vaderre túlságosan is hasonlító sith lovagtól. Ám egy új szál is belekeveredik a történetbe. Akik eddig azt hitték, hogy Leia az egyetlen nő a galaxisban, most tudják meg, hogy egy nő a főszereplő! Valószínűleg azért, mert a Disney úgy gondolta, hogy eddig túlságosan is nőmentesek voltak a Star Wars részek.

A film stílusa is gyökeresen megváltozott. Sajnálattal közlöm, hogy a film nem adta vissza azt a tipikus Star Wars hangulatot, ám ez nem feltétlenül gond. Gondoljunk csak bele: az első három rész is nagyban tér el a második háromtól. Például az első három részben sokkal nagyobb szerepet kapott a politika, és rengeteg jelenet játszódott a politika központjában, a Corusan bolygón, míg (az élesebb szeműek észrevehették) a második háromban mindössze két másodpercig mutatják a várost, amely ellepi az egész bolygót. Mindez jelentheti azt, hogy ez egy új stílus eljövetele, ami újabb három részen át fog kísérni minket.

Nem lehet nem észrevenni, hogy még Star Wars-mércével mérve is rengeteg lövöldözős rész szabdalta szét a filmet, ennek ellenére csak egy lézerkardpárbaj játszódott le a két és fél óra alatt. Ez pedig felháborító! Ráadásul az az egy sem volt valami heves ütközet.

A filmben rengeteg vicces mondat szerepelt – hogy kicsit visszahozzák a régi Han Solo vidám személyiségét, aki mostanra már talán nyugdíjas is lehet.

Kissé furcsa érzés volt, amikor egy-két jelenetnél hirtelen középkori lovagregénybe csöppentünk bele, majd buddhista templomokat tekintettünk meg, aztán heves csatába kezdtünk a rohamosztagosokkal.

A negyedik résszel való hasonlóság szinte a végéig kitartott, ám volt benne egy fordulat, ami talán még Anakin Skywalker sötét oldalra való átállásánál is fájdalmasabban fogja érinteni a régi rajongókat.

Összességében: hiányzott a jó öreg Star Wars stílus, az új hangulatot pedig csupán egy szóval tudnám leírni: Disney. De ez nem feltétlenül probléma. Mint mondtam: a filmeknek változatosaknak kell lenniük, és alkalmazkodniuk kell az adott korhoz. Vagyis talán ez tényleg nem a vég, hanem egy új kezdet.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

Star Wars: Az ébredő Erő (Star Wars: Episode VII - The Force Awakens, 2015, 136')
Rendezte: J. J. Abrams
Szereplők: Daisy Ridley, John Boyega, Harrison Ford, Mark Hamill, Carrie Fisher

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Ha eljön a december, az egyben azt is jelenti, hogy hamarosan újra sor kerül az AKG nyílt napjára és adventi vásárára. Ez az esemény számomra minden évben nagy élmény, de most még inkább élveztem, mint általában.

December 5-én rengetegen látogattak el az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba. Ilyenkor mindig hatalmas az érdeklődés, ugyanis a nyílt napon minden iskolaváltás előtt álló gyereknek és szüleinek lehetősége van arra, hogy közelebbről is megismerkedhessenek az iskolával. Emellett pedig minden évben megrendezésre kerül az adventi vásár is, a vásáron árusító diákvállalkozások pedig egyben egy versenyen is részt vesznek.

Most, hogy tizedikes lettem, lehetőségem volt részt venni egy diákcég alapításában. Csapatommal már a tanév eleje óta erre az alkalomra készültünk, ugyanis ez volt az első hivatalos megjelenésünk, így a vásár nem kis kihívást jelentett. Az elmúlt időben különösen sokat dolgoztunk azért, hogy termékünk majd sikeres legyen, szóval nagyon vártuk már, és persze eléggé izgultunk is. Szombaton már jóval a vásár kezdete előtt ott voltunk a suliban, azért, hogy mindenre legyen időnk, és hogy felállítsuk a standunkat. Én ugyan sikeresen elaludtam, de nem volt belőle nagy probléma.

Mikor mindennel kész voltunk, izgatottan és elég feszülten vártuk az első vásárlókat. Az elején megijedtünk, mert alig jöttek oda hozzánk, ennek persze sok oka lehetett. Számos más program is volt a nap folyamán: elsősegély-bemutató, felvételi tájékoztató a szülőknek, iskolatúra, játszóház, Mikulás és kézműves foglalkozás. Szerencsére utána már jöttek a vevők, mi meg alig bírtuk őket kiszolgálni. Volt olyan időszak, amikor kígyózó sorokban várták azt az emberek, hogy sorra kerüljenek, és vethessenek egy pillantást a termékünkre. Ez persze nagyon jó érzés volt, de eleinte nem volt könnyű kezelni. Teljesen váratlanul és gyorsan történtek a dolgok. Nem voltak meghatározva a szerepek, nem volt beosztva, hogy ki, mit és mikor csinál. Sokszor szervezetlenek voltunk, de valahogy muszáj volt megoldani a nehéz helyzeteket. Egyszer még a pár perces szünetemet töltöttem, utána rögtön be kellett állnom a stand mögé, és foglalkoznom kellett a vásárlókkal, a következő pillanatban pedig már a boltba rohantam pénzt felváltani, mert elfogyott az aprónk, és nem tudtunk visszaadni. Végül is mindent meg tudtunk oldani, és az is jó volt, hogy legalább így mindenki minden területen kipróbálhatta magát.

Én a legtöbb időt a stand előtt állva töltöttem és magyaráztam. Hogy kinek? Mindenkinek. A még sorra nem került vásárlóknak, a zsűri tagjainak vagy éppen egy csapattársamnak, hogy mi a probléma, vagy mit kéne csinálnom/csinálnunk. Nagyon fárasztó volt helyt állni, de amint volt egy szusszanásnyi időm körülnézni, láthattam, hogy a többi cégnek sem volt egyszerű dolga. Egyébként szerintem mindenki kitett magáért, és mindenki, aki a vásáron bármivel megjelent, sokat dolgozott.

A hetedikesek a büfét üzemeltették rendületlenül, a nyolcadikosok a játszóházat és a ruhatárat üzemeltették és a kilencedikesekkel az iskolatúrákat vezették, az elsősegélyesek bemutatókat tartottak, és a 9-10.-es diákcégek, köztük mi is, árusítottunk.

A nap vége felé már mindenkin látszott a fáradság és az idegesség, azonban nem lehetett lelassulni, ugyanis a vásár számunkra legfontosabb része, az eredményhirdetés még hátra volt. A zsűritagok a vásár közben minden diákcéghez odamentek és pontoztak. Ahogy egyre közeledett a vége, mindenki egyre feszültebb lett. Aztán elérkezett a várva várt pillanat.

A zsűri tagjai először gratuláltak minden cégnek, majd bemutatkoztak, végül áttértek az eredmények ismertetésére. A legjobb marketinges cég a Doogo lett, akiknek célja a világ színesebbé tétele. A Wanderlust Zrt-é lett a legjobb termék, a mi cégünk, a Wanna Be pedig a Legjobb kereskedő díjat kapta. A Legjobb diákcég elismerést, azaz a fődíjat a Next Step cég kapta, amelyik a MigRunner társasjátékot készítette – a játék egy bevándorló viszontagságaival ismerteti meg játékosokat. És végül a Közgazdasági Politechnikum Space-on cégét nevezte meg a zsűri, mint a Legzöldebb diákvállalkozás. Szerintem mindenki megérdemli a gratulációt, egytől egyig mindenki mögött rengeteg munka áll, és bárki megérdemelte volna a díjakat.

Összességében én nagyon élveztem ezt a napot, eseménydús volt, fárasztó is, de sokat tanultunk belőle, és azt hiszem, ez a legfontosabb.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)
fotók: Tüske Csilla

LIKE - értesülj az új cikkekről!