Szubjektív

Eddig 82 érmet osztottak ki labdarúgásban az olimpiákon (1896 óta), afrikai csapat viszont ebből csak 4-et tudott megszerezni. Holnapután játszik az elődöntőben Nigéria Németország ellen, így érdemes egy kicsit áttekinteni, mit is tudhatunk egyáltalán az afrikai fociról.

Afrikában nagyon érdekes úton terjedt el a foci. Miután a FIFA szilárd rendszert épített ki Európában, elkezdett terjeszkedni, hogy a világ legkedveltebb sportját egy jól szervezett rendszerbe helyezze.

Afrikába nagyon sok támogatás érkezett, gyerekcsapatokat hoztak létre, cipőket és labdákat szállítottak. Ennek meg is lett az eredménye, sok tehetség jutott el a csúcsig – igaz, az év legjobb játékosának járó díját csak egyszer nyerte el afrikai játékos, mégpedig a libériai George Weah, 1995-ben. Ő a sikerét egyébként arra használta fel, hogy népszerű politikus legyen, még az államelnökségre is pályázott tíz évvel később.

Sok más és hasonló történet létezik még, amikor a nehéz sorsú gyerekek a fociban találják meg magukat, és lesznek a világ legjobbjai. Sok nagyon jó afrikai játékos van, és a válogatottak is érnek el sikereket. Nigéria utánpótlás válogatottjai évek óta a világelsők között vannak, szóval a jövő is biztosítva van. Mivel az olimpiákon csak amatőr játékosok játszhatnak, nem is csoda, hogy a nigériai U17-es, U20-as bajnokok itt is sikereket érnek el – csoportelsőként jutottak el a mostani olimpiai elődöntőig.

Klubszinten viszont még sehol sincs az afrikai foci. Nincsenek jó csapatok, olyanok, amelyek megközelítenék az európai focicsaptok szintjét. Ennek az a magyarázata, hogy nálunk sokkal több pénzt áldoznak a csapatokra, ott erre nincs lehetőség. Említettem, hogy nagyon sok a fiatal tehetség, de ezek a játékosok többnyire bekerülnek az európai csapatok akadémiáiba. Ha szerencsések, külföldi felderítők fedezik fel bennük a lehetőséget, ezért nem otthon válnak profikká. Az biztos, hogy a foci sok ifjúnak nyújt reményt Afrikában, de amíg a kontinens ilyen helyzetben van, a helyi focija se lesz jobb.

Takács Bálint (AKG, 8. évf.)

Nigéria-Németország, olimpiai labdarúgó elődöntő - 2016. augusztus 17, 21 óra

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Packeltem egy Legendary Jaraxust és becraftoltam egy epické… Értettétek? Nem csodálom, ha nem. Én se tudom pontosan, mit jelent, de nap mint nap hallok ilyen, számomra érthetetlen mondatokat. Szerintem nem egyedi a mi évfolyamunk abban, hogy egy kisebb vagy nagyobb csoport a szüneteinek nagy részét azzal tölti, hogy valamilyen játékot játszik a telefonján vagy tabletjén, esetleg laptopján. (Mondanám, hogy reggel, mikor beérkezem a közös térbe, látom, ahogy ülnek és játszanak, de általában a nyitás közepére rontok be, és akkor csak figyelő arcokat látok természetesen.)

Megfigyeléseim alapján, 7. osztály óta már több korszaka is volt a kockulásnak. Volt, mikor a Clash of Clans-szal játszott mindenki, később az Injustice-szal, és most tartunk a Hearthstone-nál. Az elején említett mondat is azzal kapcsolatos, a Hearthstone tulajdonképpen egy virtuális kártyajáték. A játék az ebédszünetben kap legnagyobb teret, mikor mindenki egy helyben ül, játszik, beszélnek róla, nézik a másikat vagy éppen videókat néznek a játékról. Olykor még az ebédjüket is elfelejtik a nagy játék hevében. Engem néha nagyon tud zavarni, hogy folyamatosan ez a téma. Persze azért van pozitív oldala is a dolognak. Legalább együtt csinálják, és olyan embereket is össze tud hozni, akik a játék nélkül sosem beszélnének egymással.

Épp a közelmúltban hallottam egy történetet, hogy valaki folyamatosan 44 napot töltött egy játékkal. Végül is én meg tudom érteni azt is, aki játszik, és azt is, aki elenne van (főleg a tanárok). Tudni kell, hol van a határ, és mikor lesz a kellemes időtöltésből függőség.

Takács Bálint (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Hétvégén lehetőségem nyílt arra, hogy megnézzem a Ronaldo című filmet. A film Cristiano Ronaldo, a világhírű futballista életét mutatja be, időrendi sorendbe haladva a jelen felé, kiemelve a fontosabb eseményeket az életéből. Ilyenek például, mikor a Manchester Unitedbe igazolt, vagy később Real Madridba, ahol jelenleg is focizik.

A 2014-es világbajnokság különleges szerepet kap a filmben, mert ez tekinthető karrierje legmélyebb pontjának. Az akkoriban sérülésekkel küszködő játékos és nemzeti válogatottja, Portugália rendesen leszerepelt, és már a csoportkörben kiesett. A film utolsó eseménye végül is vidám, mert mint tudjuk, 2015 januárjában megnyerte a hűen áhított harmadik aranylabdáját (ez az előző év legjobb futballistájának járó díj).

Miközben a film bemutatja ezeket a korábban említett eseményeket, megismerhetjük Ronaldo családját, rivalizálását Messivel és sok minden mást is – hozzá kell tennem, én sosem kedveltem Ronaldót, mint játékost, mindig inkább a riválisát favorizáltam. Nekem azok a részek tetszettek a legjobban, amikben nem mesélőként szerepel, hanem csak egy jelenetet mutatnak be az életéből – például mikor a fiával éppen tanul, rajzol vagy mint legtöbbször, közösen edzenek. Ronaldo egyedül neveli kisfiát, aki hihetetlenül aranyos (ez jelentősen színesebbé tette a filmet).

 

Cristiano Ronaldo (@cristiano) által közzétett fénykép, 2015. Nov 6., 08:50 PST

 

Érdekesek voltak azok a jelenetek, mikor a játékos édesanyja, ügynöke vagy éppen testvére beszélt egy-egy mérkőzéséről vagy éppen a teljesítményéről. Nagyon jól megmutatja a film, milyen érzés, ha a gyereked, barátod, testvéred a világ egyik legjobb sportolója. És ez az érzés nem mindig jó. Idősebb testvérként, képzelhetitek, milyen nehéz lehet. Ronaldo azt sajnálja a legjobban, hogy apja nem láthatja, milyen futballistává érett – vagy éppen milyen emberré. Az apja 2009-ben túlzott alkoholfogyasztásba halt bele – a filmben erről nem esik túl sok szó. Én ezt egy nagyon jó filmek tartom, de nem ajánlom mindenkinek. Akit nem érdekel túlzottan a foci, vagy inkább egy akciódús filmre vágyik, az ne ezt nézze meg. A filmet sajnos (még) nem játsszák magyar mozikban.

Takács Bálint (AKG, 8. évf.)

Ronaldo (brit dokumentumfilm, 2015, 102’)
Rendezte: Anthony Wonke

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A nyáron hatalmas kalandban volt részem. Egy nemzetközi szervezettel egy háromhetes táborban vettem részt Portugáliában, a fővárostól, Lisszabontól nem mesze. Ennek a szervezetnek a neve CISV, és a célja az, hogy a gyerekek nyitottak legyenek más kultúrákra, törekedjenek a békére, toleránsakká váljanak, a programjaikat pedig politikától és vallástól függetlenítve szervezik. Minden nyáron (és néha télen is) különböző országokban szerveznek táborokat, eltérő életkorú gyerekeknek. A tábor csupa jókedv és vidámság.

Na, röviden ennyi, de ettől igazából semmivel nem leszel okosabb. Amíg el nem mentem a táborba, számomra is körülbelül ez volt minden információ, amit tudtam. Az idei táborba még kilenc másik országból érkeztek gyerekek. Minden országból általában négyen (két fiú és két lány), és egy vezető. Az ilyen „egységeket” hívták delegációnak. A tábor három hétig tartott, és ezen idő alatt mindenkitől elvették a telefonokat, nem kommunikálhattunk a szüleinkkel sem. Ez az elején nem tűnt vonzónak, de őszintén, én még a harmadik hét végén se vágytam nagyon haza. Minden napnak megvolt a beosztása, egy napirend a programokkal. Felkelés, takarítás, reggeli… stb. Ezeken kívül mindennap volt idő arra, hogy a csoportjainkkal játékos programokat tervezzünk a többieknek. Na, és itt jön a nehéz része ennek a cikknek, legalábbis nekem, írónak, mert ezekről a programokról (vagy ahogy ott hívtuk, activitykről) egyszerűen nem lehet írni anélkül, hogy átélnéd. Mint említettem, különböző korúaknak vannak táborok, és amiben én voltam, az a 13-15 éveseknek szólt. A lényeg az volt, hogy magunknak csináltunk mindent. Szóval miután nem nagyon tudnék róla írni, nem is fogok.

Ezen kívül volt egy-egy olyan nap is, amikor mindenki kicsit jobban bemutatta az országát. Mi, magyarok, uzsonnára szalámit meg kolbászt szolgáltunk fel, mutattunk nekik magyar zenéket, készítettünk kvízjátékot az országról. Érdekes, hogy a világ másik végén szinte semmit nem tudtak Magyarországról, sőt még sok európai országból jött gyerek is azt hitte, hogy valahol Törökország közelében helyezkedik el. Nagyon nagy kaland volt a tábor, és mindenkinek ajánlom, hogy olvasson utána, mert egy életre szóló élményt nyújt. És ha tagja leszel a közösségnek, úgy érzed majd, ők a második családod.

Takács Bálint (AKG, 8. évf.)

fotók: Joaquin Paz y Miño

LIKE - értesülj az új cikkekről!