8 éves koromban anyukám állást kapott külföldön, így 2009 nyár végén családunk (szüleim, a húgom és én) kiköltöztünk Luxemburgba. Új iskola, új munkahely és új környezet: egy új élet várt ránk külföldön.
Az első évben a nagyi is kint volt velünk, aki sokat segített anyunak. Apukám minden hétvégén kiutazott hozzánk, majd vasárnap este vagy hétfő hajnalban visszautazott Budapestre. Nagyi igazi túlélőművész. Semmi nyelvtudással vígan elboldogult. Két héttel a kiköltözés után már tudta, hogy mi a prézli franciául, és hogy hogyan kell egy levélnyi fiambre-ot kérni, ami a legkedveltebb portugál gépsonka (persze ő dekában kérte vagy mutatta, de valahogy tényleg megértették).
Húgom, Paula, egy évet még egy francia napköziben töltött, majd négyévesen az ottani európai iskola óvodájába kezdett járni, a magyar szekcióba. Szegényke nagyon pösze volt még 3 évesen, nem is csodálkoztunk, amikor hallottuk, hogy neki a „bonjour” az inkább „bonjujjj”, Joelle óvó néni pedig, „Jojejj” néni volt és maradt, bár már nincs beszédhibája.
Én a harmadikat az európai iskolában kezdtem, ott is volt magyar szekció. Két magyar osztály volt, mindkettő összevont. Egy tanára volt az első-másodiknak és egy a harmadik-negyedik-ötödiknek. Én, harmadikos korúként az utóbbiba jártam. Nándi bácsi volt a tanárunk, aki nagyon jól tudta tanítani a három osztályt. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy miközben egy osztálynak magyarázott, a többieknek csoport- vagy írásbeli munkát adott. Ha valaki úgy gondolná, hogy miközben egy teljesen más anyagot magyaráz valaki egy másik osztálynak, nehéz lehet koncentrálni a te feladatodra, annak van némi igazsága, de erre voltak kitalálva a jól szigetelő fülhallgatók, amit az összes korosztály örömmel használt egy-egy bonyolult feladatsor megoldása közben.
A mi osztályunkban összesen kb. 12-13-an voltunk. Ötödikes koromban mi ötödikesek összesen hárman voltunk (mind lányok), a negyedikesek szintúgy, a harmadikosok pedig öten. Ez így 11 gyerek, így alkottunk mi 2011-12-ben egy osztályt. Az európai iskolába nagyon sok különböző nemzetiségű gyerek járt, ezekkel mi „összekeveredve” jártunk európai- és nyelvórákra. Mindennap találkoztunk angolon dánokkal, németekkel, franciákkal, olaszokkal. Európai órán pedig ugyanilyen „színesen”, angolul kommunikáltunk a különböző gyerekekkel, és projekteket, művészi dolgokat készítettünk. Én nagyon szerettem ebbe az iskolába járni, örök emlékek maradnak a különleges órák és a színes közösség, nem beszélve arról, hogy szünetben, az udvaron, ha bármit mondtunk egymás között magyarok, azt elég kevesen értették meg.
Anyukám az Európai Parlamentnél kapott állást, és ott dolgozott három évig, 50 magyar munkatársa között. Az épület egy nagy torony, amúgy a széles Kennedy sugárút két oldalán, a vörös híd lábainál helyezkedik el. Ezek a Kirchberg negyed kapui, amit EU negyednek is hívnak. A negyed egy fennsíkon terül el. Sok modern irodaház, az Európai Bíróság (igazi Rodin szoborral a menzája előtt), az Európai Befektetési Bank, a Bizottság és a Számvevőszék áll még itt, meg pár lakópark, az Auchan, a mozi és a kedvenc pékségünk (az eladót is Paulának hívták, és nagyon finom volt a sonkás-sajtos croissant-juk).
Az ország pici, 3 hivatalos nyelve van (luxemburgi, francia és német), és összesen 500 ezres a lakossága. Ez azonban mindennap másfél millióra duzzad az ingázókkal, akik ide járnak dolgozni. Luxemburg egyébként nagyhercegség, jelenleg Henri uralkodik, 5 gyereke van, nemrég nősült meg a trónörökös. A város központjában áll a Nagyhercegi palota, a két főtér (a Place d’Armes és a Place Guillaume II.) szomszédságában. Nekem persze inkább a forrócsokizó jut eszembe a palotával szemben, ahová gyakran beültünk. Ott aztán a legegyszerűbbtől a legluxusabbig terjed a forrócsoki kínálat (pl. felnőtteknek alkoholosat, likőröst is lehet kapni, de van vagy 50 féle…).
Nehéz ezt a 3 évet elmesélni, az őszi Schueberfouer-t (egy hatalmas vidámpark a város közepén, minden szeptemberben csak 4 hétig működik, 2 millió látogatóval), a biopiacokat kéthetente a város legszebb terén vagy a bíró szomszédunkat, aki az egyik volt miniszterelnökünkkel járt vadászni. Sokszor mentünk át Németországba, a közeli, legrégebbi német városba, Trierbe – a csodás dómjával, a nyüzsgő sétáló- és vásárlóutcájával, ahol az ember az összes pénzét el tudná költeni 5 perc alatt, a gyönyörű Porta Nigrával (Fekete Kapu), ami még az ókori Rómából maradt meg, és a sétálóutca egyik szélén áll.
Luxemburg városa tele van parkokkal, játszóterekkel, amelyek közül kiemelkedik a hajós játszótér, ahol egy hatalmas fahajó a mászóka, és ahol van vizes zsiliprendszer, melyben a helyi gyerekek már áprilisban, fürdőruhában strandolnak; a Merl park, a Coque, amelynek sportcsarnoka egy óriási kagylót formáz, és nem is beszéltem még a kétszintes hegyes-völgyes óvárosról, ahol lifttel is le lehet jutni a lenti részre.
Hiányzik a két régi otthonom, mindkettő ugyanott volt, Kirchbergben. Az első 5 percre volt a sulitól és anyu, majd apu munkahelyétől. Ez volt a Gomez ház, amit berendezve béreltünk ki, és első éjjel büdös matracokon aludtunk mindannyian a nappaliban – olyan állapotban hagyták ott spanyol tulajdonosai, akik már nem bírták újra megszokni a hazájuk meleg éghajlatát. Ezért másfél év múlva visszaköltöztek, mi pedig átköltöztünk álmaink lakásába, a 4. emeleti, parkra, fennsíkra néző klassz, nagy, modern lakásunkba.
Jó volt ott élni, Európa közepén, egy ugrásra Párizstól, Brüsszeltől, Frankfurttól, és jó volt mindig hazajönni, két napon át, Passauban megaludva… De ez most egyelőre a múlté. Äddi Lëtzebuerg!, Viszlát Luxembourg!
Somos Emma (AKG, 7. évf.)
Utolsó kommentek