– Két nutellás palacsintát kérek! – szólt egy félénk női hang a pult elől.
– Máris hozzuk! – nyugtatta meg Julcsi a türelmetlen vendéget.
Már robogott is a konyharészlegre, hogy tolmácsolja nekünk a rendelést. A teremben mindenki gőzerővel használta fel a legvégső tartaléknak szánt alapanyagokat. A korábban szervezett sorokba pakolt ételek helyett most már csak felfordulás és a rendetlenség uralkodott mindenütt. Julcsi áttrappolt a lefedett szőnyegpadlón, és az önkéntesek közé kiáltott:
– Két nutellás palacsintát kérnek!
– NINCSEN TÖBB NUTELLÁS! – ordítottunk rá kórusban szegény Julcsira.
– Akkor adjunk nekik kakaósat! – próbálkozott tovább.
– DE MÁR AZ IS ELFOGYOTT! – tájékoztattuk.
Kétségbeesetten rohant vissza a szerencsétlen nőhöz, hogy melegszendvicset vagy más, még meglevő péksüteményt ajánljon fel neki kárpótlás gyanánt.
Kutatók éjszakája az AKG-ban
Amikor elmész egy nagyszabású rendezvényre a város távoli sarkába, és órákon át nézelődsz a tömegben, vagy hallgatod a zenét, biztosan megéhezel az este végére. Éppen ezért a tánc és az érdekességek mellett egy vendéglátó részleget is elő kell teremteni a semmiből, különben a látogatók nagy részének egy idő után hirtelen elveszik az érdeklődése a rendezvény iránt. Ám nagy tömeg esetén ez igencsak nehéz feladat. Önkéntesekre is szükség lehet…
Szeptember 25-én, pénteken zajlott le a Kutatók éjszakája az AKG-ban és az ország számos más pontján. Az este számos tudományos programot kínált, az ásványhatározástól a teleszkópozáson át a szabaduló szobáig. Az AKG-s gyerekek szülein és családtagjain kívül néhány nagyobb diákcsoport, és természetesen leendő gimnazisták százai özönlöttek be a kapukon, kíváncsian és elszántan.
Az egészből mi csak rengeteg éhes szájat és telhetetlen gyermekek tömegét vettük észre, akik kedélyesen mászkálnak az épületben, tudomást sem véve a fáradt dolgozók ténykedéseiről a büfé rejtekében.
Pár héttel ezelőtt a tizedikes Szűcs csibe megnyerte a jogot, hogy büfét szervezzenek az eseményre. A vendéglátóegység, mint mindig, most is a földszinten kapott helyet, az újonnan jött hetedikesek kisiskolájában. Amikor megkaptuk a hírt, hogy az a megtiszteltetés ér majd minket, hogy egy csomó ember fogja teleszemetelni a felújított és csillogó-villogó új részlegünket, elállt a lélegzetünk. De hát bele kellett törődni. És ha már a mi helyünkön lesz, miért ne kérhetnének fel néhány önkéntest, akik segítenek elvégezni ezt a nehéz feladatot? Mert a tizedikes csoport egyedül aligha képes kétezer palacsintát megkenni, ötven kiló gyümölcsöt átmosni, majd felszeletelni, illetve megszámlálhatatlanul sok szendvicset hatosával megsütni éjszakába nyúlóan. Ehhez tanári, és az alsóbb és felsőbb évfolyamokból érkező segítségre van szükségük, különben a vendégek fele sajtos melegszendvicset fog kapni csokis muffin helyett.
Jómagam is jelentkeztem önkéntes munkára, ami hatórás ottlétet igénylő feladatnak számított. Első feladat: gyümölcsmosás. Vicces kedvű évfolyamtársaimmal dalolva mostunk almát és szőlőt, zöldet és vöröset. Negyvenliteres lavórokban kellett odahordanunk a temérdek gyümölcssalátának valót. Meg kell jegyeznem, hogy ami banánt a salátátokban találtatok, azt mind jómagam szeleteltem, villámgyorsasággal.
De az igazi feladat a palacsinta megkenése volt. A kenés-tekerés folyamathoz mindenkinek megvolt a saját elképzelése. Volt, aki öntötte, volt, aki csíkban kente, volt, aki bőven rakott bele, és voltak takarékosak is. Andrea nénivel egy meglepően hatékony módszert fejlesztettünk ki, mellyel fele idő alatt kenhetünk meg egy adag tésztát.
Az előre megvásárolt Nutella, kakaó és lekvár nevetségesen kevésnek bizonyult. A fittebb tizedikes fiúkat négyszer kellett elküldeni a boltba kenőanyagért, de mire visszaértek, már diktáltuk is a következő rendelést. De ott lebegett előttünk a tudat, hogy a bolt is be fog zárni egyszer, és ez erősen nyomasztott bennünket. Mikor Balázsék érkezésükkor bejelentették, hogy a kirakat utolsó nutellás bödönjét tartják a kezükben, mindenki spórolósabbra vette a figurát. Ha nem volt már Nutella, kentünk lekvárral, ha az is elfogyott, akkor kakaóra váltottunk. Ha a pultnál hiány volt az egyik fajtából, abbahagytuk eddigi ténykedéseinket, és sürgősen nekiláttunk, újra és újra.
Rengetegszer hangzottak el a Hol vannak a nutellásak? Elküldtétek már a fiúkat? Mikor érnek már vissza? Mit adjunk nekik, ha már semmink sincs? – mondatok.
Az este különleges eseménye volt, mikor egy rejtélyes megrendelő lekváros-kakaós-nutellás-duplatésztás XXL palacsintát kért. Kérését harmadik próbálkozásra sikerült csak teljesítenünk, de mindig a vendég akarata a fő.
Este volt már, mikor az utolsó zacskó palacsintatésztát bontogattuk. Kakaó maradt már csak, egy szomorú sárga zacskóban. Lassú, balladisztikus ritmusban kentünk, és egy-két könnycsepp is került a szottyadt tészta közé.
Késő este a pulthoz ültem, hogy míg a nagyok távol vannak, felvegyem a rendeléseket. A palacsinták „rejtélyes eltűnése” után a melegszendvicsek eladására fókuszáltunk. Egy percre nem figyelek oda, és kórusban kiáltják ki az ablakon: MINDEN FÉLÁRON! Figyelmeztetem őket, hogy ez nem jó ötlet, ám ők kitartanak az új üzletpolitika mellett. Aztán meg csak csodálkoztak, mért nem jött be elegendő profit. Végképp felháborodtam, mikor ötven forintért adtak el egy eredetileg kétszáz forintos szendvicset, de rám se hederítettek.
Fél óra szabadságot kértem, hogy azért mégis körülnézzek a számtalan különleges programlehetőség között, és bejárjam a terepet. Volt ott robotika, társasjátékkör, és lejátszottam egy végzetes sakkjátszmát egy kilencéves fiúval, aki mind mentálisan, mind fizikailag a földbe tiport. Ám mindezek ellenére a sok izgalmas program – érdekes módon – közel sem volt annyira intenzív és magával ragadó, mint baráti társaságban sürögni-forogni a konyhában.
Jó volt tudni, hogy nagy részt vállalok a munkában, és az idő leteltével sokat látott és nagyra becsült dolgozóként távoztam az iskolából. Mindenkit biztatok arra, hogy legközelebb jelentkezzen, mert ez az élmény örökre beleivódik az emlékezetbe.
Rafai Benedek (7. évf.)
A Kutatók éjszakájának fotóalbumai
Utolsó kommentek