Szubjektív

Az AKG-s Adventi vásáron a diákvállalkozások megszemlélése, a büfé csekkolása és a szülők körbevezetése mellett volt még egy programom. Döbrösi Laurával volt találkozóm az egyik 4. emeleti kupacteremben. Bár sietnünk kellett, és egy otthagyott telefon többször is éneklésbe kezdett, sikerült elmerülnünk a filmezés, az Aranyélet, a fantasy, meg úgy amúgy az ő világában – hogy milyen is az élete Magyarországon egy fiatal színésznőnek. Aki mellesleg most tanulgatja, hogy milyen az, ha valaki ismert. Laura az HBO-n jelenleg futó népszerű Aranyélet című sorozat egyik főszereplője, egyébként pedig az AKG volt diákja, aki jelenleg az ELTE nemzetközi tanulmányok szakán tanul.

Szubjektív: Hogyan tudod összeegyeztetni a tanulást a forgatásokkal?

Ez egy nehéz kérdés. Nyilván előre kell gondolkozni hozzá, be kell kalkulálni, hogy mi hogyan lesz. Hogy ne az utolsó pillanatban jusson eszembe, hogy ja, holnap vizsgám lesz, és ma hajnalig forgatunk. A másik fontos dolog, hogy mindig igyekszem úgy dolgozni, hogy amit addig csináltam, abba ne lehessen belekötni. Szóval, ha összesűrűsödnek a dolgok, akkor tudjak haladékot kérni, mert tudják, hogy nem azért teszem, mert lusta vagyok vagy ilyesmi… Illetve sok kávé kell, mert sokszor van olyan, hogy a nap egyik felében dolgozunk, a másik felében meg tanulni kell. Egyszóval macerás.

Szubjektív: Okozott-e valaha nehézséget, hogy nincsen színészi végzettséged, mint a többieknek?

Egyelőre nem. Mert még nem hozták meg azt a rendeletet, amivel régóta fenyegetőznek, hogy színházban csak diplomás színészt alkalmazhatnak társulati tagként.

Viszont annak érzem a hiányát, hogy egy csomó skillt, technikát, amit a színműn megtanítanak – főleg a színpadi színjátszáshoz kapcsolódóan –, azokat nem tudom. Viszont mindenki azt mondja, hogy emiatt ne aggódjak, mert a gyakorlatban meg lehet tanulni két perc alatt.

Szubjektív: Milyen nehézségekkel jár egy karakter megformázása?

Ez attól függ, hogy milyen nehéz egy karakter. Mindig az az elsődleges cél, hogy te megértsd annak a karakternek a belső igazságát és a működését. Akkor tudsz egy reakciót hitelesen megcsinálni, hogyha az ő „fejéből” reagálsz, és nem a sajátodból. Szóval kicsit analizálni kell, meg az összes motivációját megkeresni. És persze van olyan karakter, akinél épp az a feladat, hogy minél civilebben, természetesebben játssz, az viszonylag könnyű. Én sajnos még nem kaptam olyan igazi, ízes szerepet, mint például egy gonosz boszorka, úgyhogy azt még nem tudom.

Szubjektív: Melyiket szereted jobban, a színházat vagy a filmezést?

Nem merném azt mondani, hogy jobban szeretem, de a filmezés közelebb áll hozzám, mert sokkal többet csináltam. Színházban csak a Vígszínházban szerepeltem egy darabban, amit nagyon szerettem, és még a Földessy Margit drámastúdiós rendezéseiben, szóval ebből kevesebb tapasztalatom van. A filmezésben viszont sokkal több. Nagyon szeretem benne, hogy nincs két egyforma nap, mindig máshova megyünk. Nekem ez nagyon tetszik.

Szubjektív: Van-e álomszereped?

Konkrét szerep nincs, mert nem szoktam magamnak bevizionálni valamit, hogy azt akarom, mert abból valószínűleg csalódás lesz. Viszont a nagy álmom a fantasy, mert azért odavagyok. Mindegy, hogy vámpíros, sárkányos, tündéres, zombis, azt imádnám.

Szubjektív: Mi lenne az a választóvonal, amikor azt mondanád, hogy abbahagyod a színészkedést?

Az nagyon fájna. De abszolút van egy határ. Ha elkezdeném azt érezni, hogy nincs olyan munka, amire büszke lennék. Vagyis ha azt érezném, hogy színvonalban alá kéne mennem az én belső mércémnek – ami nem biztos, hogy összecseng másokéval. Akkor azt mondanám, hogy ezt inkább nem. Szerencsére van B tervem, szóval nem esnék pánikba, csak egy kicsit rossz lenne.

Szubjektív: Szerepeltél az Egynyári kalandban. Mire gondoltál, amikor felkértek arra, hogy játssz egy tinisorozatban?

A sorozatot Dyga Zsombor rendezte, és ha neki színésznő kell, akkor általában szól. Még mielőtt a casting megkezdődött, ő hívott fel, hogy érdekel-e. De Zsombortól függetlenül ugyanúgy castingoltak, meg kellett csinálnom a két kört. A szerepen egyébként külön nem is gondolkoztam el, mert tudtam, hogyha ő csinálja, biztos jó lesz. A stáb is, meg a sorozat is. Akkor is, ha a mondanivalója nem valami mélyenszántó, de minőségben ott lesz.

Szubjektív: És hogyan kerültél be az Aranyélet című sorozatba?

Ez úgy megy, hogy bent van az arcom egy csomó casting ügynökség adatbázisában, és ha megfelelő szerep van, akkor felhívnak, hogy ha van kedvem, menjek. Én meg persze nagyon örültem, mert tudtam, hogy az HBO az egy minőségi garanciát jelent. Elmondták, hogy nagyjából mi a téma – ebben pedig megvan a mélyebb mondanivaló, és én szeretem is az ilyeneket. Nagyon reméltem, hogy ebből lesz valami – és lett is.

Szubjektív: Szerinted melyik korosztálynak készült az Aranyélet?

Vegyes, ez volt a koncepció is. Eggyel tágabb célközönséget lőttek be, mint az előző itthon gyártott HBO-s sorozatoknál. De eleve 16 pluszos, mert van benne meztelen nő, meg gyilkosság, sőt, az utolsó egy-két rész már 18-as, mert ott lesz egy-két durvább leszámolás is. De akit nem hoz zavarba az ilyesmi, az nézheti, mert közben nagyon sok rétege van. Aki meg akar maradni a naiv burokban, az ne nézze meg, mert eléggé megmutatja a dolgoknak a ronda oldalát, ami néha nem esik jól.

Szubjektív: Az AKG-ban miért a díszlet és jelmez szakot választottad?

Amikor én kilencedikes voltam, akkor indult a művészeti szak. Szóval nem célzottan azért jöttem ide, ez csak egy véletlen egybeesés volt, aminek tökre örültem. És a fotó volt a másik lehetőség. A színház már akkor kapcsolódott hozzám, meg megtudtam, hogy lesz egy csomó rajz meg művtörti óra, és ennek nagyon örültem, mert szeretek rajzolni. Szóval itt egy nagyon erős művészeti alapkiképzést kaptam.

Szubjektív: Tudod valamiben hasznosítani az itt szerzett tudásodat?

Amit valaha tanultál, azt biztos tudod valamiben hasznosítani. Én nagyon örülök, hogy egy stábban vagy egy társulatban átlátom másoknak a munkáját is. Mert az, hogy belelátok abba, hogy mibe telik azt a jelmezt rám igazítani, az nekem nagyon fontos. Én a forgatásokon a műszaki stábbal is állandóan jóba leszek, és kérdezgetek, hogy „ez milyen kamera?” meg „ez hogy működik?”. Szerintem ettől tud az ember jobban csapatba dolgozni. Meg a vizuális képességeimet is jól fejlesztette.

Szubjektív: Ha valamit üzenhetnél a mostani AKG-s diákoknak, akkor mi lenne az?

Azt üzenném, hogy nagyon jó helyen vannak ahhoz, hogy kiderítsék, hogy mi érdekli őket. Próbáljanak ki minél több irányt, hogy merre szeretnének menni – ez a lehető legjobb hely erre. És legyenek nagyon szorgalmasak, mert most a legfrissebb az agyuk, még most tanuljanak meg nyelveket, mert már húsz évesen is sokkal nehezebb lesz például szavakat megjegyezni. Szóval most kell nyomni az agyatokat, mert még nagyon szupermenek vagytok! Ezt én nagyon is tudom, mert régebben öt óra alvásokkal nyomtam végig három heteket, és úgy néztem ki, mint a címlapon, most meg három napig nem alszom, és már mint egy zombi. Szóval használjátok ki a szuper-képességeiteket, mert hamar kinövitek!

Szubjektív: Tartod a kapcsolatod az osztálytársaiddal, patrónusoddal?

Igen, nagyon szuper osztályom volt, szerettem mindenkit. A patrónusom Ozorai Judit volt, vele abszolút tartjuk a kapcsolatot. Nem gyakran, de össze szoktunk hozni kisebb-nagyobb találkozókat. Osztálytalálkozóink is vannak, minden évben minimum egyszer, karácsonykor, de erre nem mindenki tud eljönni, mert van, aki például külföldön van. De mindenkiről tudom, hogy mi van vele. És persze vannak olyanok, akikkel legjobb barátságba nvagyok, és rendszeresen találkozunk. De ha véletlenül összefutok valakivel, akkor nagy öröm van.

Szubjektív: Szerinted mennyire vagy ismert?

Hát, ez borzasztó, mert szerintem egyre jobban. Most már nagyon látom az utcán is, hogy megismernek az emberek. Oda nem jönnek szerencsére, de az még rosszabb, ha csak sugdolóznak, mert akkor nem tudom, hogy azért súgtak-e össze, mert valami fura van a fejemen, vagy mert felismertek. Úgyhogy várom azt az időt, amikor már nem veszem majd észre, mert mindenki azt mondja, hogy egy idő után nem érdekel, és nem veszed észre. Nem azért, mert ez egy negatív dolog, csak nekem egy kicsit természetellenes. De nem panaszkodom! Durva volt az a felismerés, hogy a szakmámban mindenki tudta, hogy ki vagyok. Hogy olyan emberek köszönnek rám, akikről én tudom, hogy ki, mert egy híres színész vagy rendező. És mennék oda, bemutatkozni, és tudja, hogy ki vagyok. Akkor nagyon meg szoktam lepődni, mert jó érzés, csak fura.

Szubjektív: Volt már olyan, hogy felismertek az utcán, és odamentek?

Igen, párszor. Most például Indiában voltam egy filmfesztiválon, a Félvilággal. Ott egy kicsit máshogy van kezelve az egész, tehát a színészek és rendezők azok ilyen félisten szinten vannak. Ott húsz méteren belül negyvenöt emberrel kellett szelfizni, meg autogramot adni, úgy, hogy azt se tudták, ki vagyok, csak véletlenül meghallották, hogy „actress”, vagy megnézték a filmet… Szóval az nagyon durva volt. Ha itthon ez lenne, akkor biztosan elköltöznék a dzsungelbe.

Laura a Társas játékban

Szubjektív: Vissza szoktad nézni magad a sorozatokban?

Igen, bár szerintem ez rettenetesen természetellenes dolog. Mert a tükörben meg tudod nézni magad, meg egy képen is, de az összes rezdülésedet – például, hogy így nézel ki, ha meglepődsz – azt alapból nem látod. A hangom az nagyon idegesít, de ezzel állítólag mindenki így van. Nem szoktam ötvenszer végignézni és kielemezni mindent, de az szerintem fontos, hogy egyszer visszanézd a munkád, mert abból nagyon sokat lehet tanulni.

Szubjektív: Szóval van olyan, hogy leülsz vasárnap este, és megnézed az Aranyéletet?

Az, hogy időben leüljek valahova, akkor, amikor kezdődik, olyan nálam ritkán jön össze. Általában csúszik az idő, én pedig síelek rajta, és próbálok nem elesni.

Szubjektív: Min dolgozol éppen?

Most éppen nincs konkrét forgatás, viszont a szakdolgozatomon dolgozom, meg a diplomán. Illetve van nagyon sok promós feladat, meg most lesznek a premierek. Ez nagyon sok időt elvesz, legalább hetente két olyan nap van, amikor vagy interjú van, vagy werkfilm forgatása, vagy valami ruha kiválasztása egy premierre. És még Grecsó Krisztiánnal és Grecsó Zoltánnal dolgozunk egy esten, amiben énekelek. Az Orlai produkcióval járjuk az országot. És van még a Willany Leó, ami egy improvizációs és kortárs táncműhely, minden szerda este, a G3 Spicc klubban – ott szoktam énekelni, és mindenféle ritmushangszereken improvizálni, az állandó. Tavasztól pedig Aranyélet kettő...

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

Döbrösi Laura fontosabb filmszerepei:
Mi, szemüvegesek (2004), Klipperek (2006), Netkori (2007), A régi házban (2013) , Couch Surf (2014), Egynyári kaland (2015), Félvilág (2015), Aranyélet (2015)

LIKE - értesülj az új cikkekről!