Iskolánk szokásához híven idén is megszervezte a hetedikesek részére a természettudományos terepgyakorlatot, aminek keretében Magyarország valamely természeti pontjára utaztunk el egy hétre, és ültünk be napi 5 termtud. órára. Idén Sopronba mentünk.

Év elején, amikor beléptünk a kisiskolánkba, egy jó nagy parafatáblával találtuk szembe magunkat, amin szinte kiszúrta a szemünket a sok jókívánság között az az üzenet, hogy: „Ne féljetek a termtud. témahéttől, csak egy kicsit fogtok belehalni!”

Végül is, van valamennyi igazság a dologban, hiszen a „természettudományos terepgyakorlat” során nemigen volt időnk lazsálásra. Többször jutott eszembe az öt nap alatt, hogy egy komplett reality sorozatot kellene forgatni róla „Éjjel-nappal termtud. tábor” vagy „Bogarak között” címen. Fel is sorolok egy pár dolgot, amik így utólag elég szórakoztatónak hangzanak, de a témahét alatt inkább pusztítónak tűntek.

Az első napokban rögtön bevetettek minket a mély vízbe… vagyis csak egy sekély patakba, de mire a bokrokon átvágva eljutottunk a vízig, szerintem már fürtökben lógtak rólunk a kullancsok.

Az volt a feladat, hogy különféle csúszó-mászó, trutyis cuccot halásszunk ki a patakból, miközben ügyelünk arra is, hogy ne vágódjunk bele. Ez utóbbi többnyire sikerült is, bár a rózsaszínű melegítőm öt perc után totál fekete lett, és csak háromszori mosás után nyerte vissza eredeti színét.

Másnap Nádori tanár úr közhírré tétette, hogy a csibe felének kilátót kell építenie. Ez eddig még könnyűnek hangzik, de volt még egy-két kikötés: a kilátó csak és kizárólag olyan gallyakból épülhet, aminek átmérője kisebb 2cm-nél. Hogy fog ez elbírni minket? – gondoltuk ijedten.

Persze az elkészült építménynek „csupán” egy színültig töltött 2 literes vizes palackot kellett elbírnia, aminek minimum 150 cm magasan kellett lennie. Ja, és kizárólag természetes dologból álhatott. „Csak” ennyi feltétel volt. Amikor a tanár urak megnézték a többórás munkánkat, csak annyit mondtak, hogy: „nagyon szép, nagyon ügyesek vagytok.” Semmi ötös, 100% vagy plusz pont?

A kép a korábbi 7.-es témahéten készült

Amikor azt hittük, hogy elértük a feladatok nehézségi csúcspontját, a tanárok még mindig tovább tudták fokozni a dolgokat. A munka hasonló volt az előzőhöz, de voltak még benne extra feltételek: először is, kilátó helyett hidat kellett építeni, a tákolmánynak nem 2 litert, hanem egy egész embert kellett elbírnia, valamint két pillér között minimum 80 cm-nek kellett lennie. A többi feltétel (pl. az ágak átmérőjére vonatkozó) megmaradt. A hídépítés egy külön novellát érdemelne, de igyekszem pár mondatban összefoglalni. Amikor Nádori tanár úr kimondta az utolsó szavakat a feladatról, az egyes csibék gyorsabb tagjai őrült sprintbe kezdtek, hogy elfoglalják a patak azon részeit, amik lassabban folynak. Tudván, hogy csak egy óra áll a rendelkezésünkre, rögtön belefogtunk a munkába. Egyes agyalágyultak levették a cipőjüket, és úgy mászkáltak az egy-két fokos patakban és annak partján lévő csalán-erdőben. Amikor megkérdeztem az egyik csalánjáró gyereket, hogy nem fáj-e a lába, azt mondta, hogy nem, mert már nem is érzi.

Mások bakancsostul és nadrágostul placcsogtak a vízben, és néhányan még bele is ültek. Már kezdtük remélni, hogy készen leszünk, de hirtelen a nyakunkba szakadt egy jó nagy adag eső (mintha nem lett volna elég a patak vize!). A zápor még talán oké, de ami ez után következett, az már felejthetetlen élmény: egyszer csak dörögni és villámlani kezdett az ég. Na, mit csinál ilyenkor egy életvidám tizenéves? A patak mellett járkál, és azt mondogatja, hogy: „Na, gyerekek, együtt fogunk meghalni!”

A patrónusok meg persze kapucniban és forró teával a kezükben néztek minket, és mondták mosolyogva: „Hát, ti gyerekek vagytok, mi meg tanárok...” Ismét köszi szépen!

Amikor végül észhez kaptak, hogy nem szívesen visznek minket kórházba tüdőgyuszival, betereltek minket a házakba, hogy öltözzünk át száraz ruhába, és fürödjünk meg meleg vízben. Csakhogy elfogyott a meleg víz, így még a pataknál is hidegebb vízben kellett lezuhanyoznunk. Amikor este, vacsi után eredményhirdetés lett volna, és lementünk a hidakhoz, a patak megáradt vize már elmosta azokat. Az egyórás kemény munkáinkat!

Amikor bepakoltam a témahétre, 8 pár zoknit raktam be, amit eléggé soknak találtam, de később rájöttem, hogy 18-at kellett volna betenni. Mivel nem volt fűtés (csak a tanárok házában, ami később megkapta a „melegház” nevet), minden nap 4 pár zoknit préseltünk magunkra. Ezzel csak az volt a baj, hogy a patakjárások során, ha belecsúsztál a vízbe és beázott a cipőd, az összes zokni mehetett a szennyesbe.

Egy átlagos napon ezt vesszük fel: zokni, nadrág, trikó, póló, pulcsi.

Egy természettudományos témahét alatti öltözék: zokni, zokni, zokni, zokni, nadrág, nadrág, nadrág, póló, póló, póló, póló, pulcsi, pulcsi, kabát.

A kép a korábbi 7.-es témahéten készült

Amúgy az sem volt kellemes, hogy télikabátban kellett beülnünk a jéghideg előadóterembe, ahol a két legfontosabb dolog az volt, hogy: a vizsga 75%-ára az lesz a megfelelő válasz, hogy „alpi hatás” és hogy Sopron Magyarország leghidegebb és legcsapadékosabb pontja.

Az utolsó napokban volt egy olyan program, hogy a csibe egyik tagjára hány különböző ruhaarabot tudunk ráapplikálni. Vicces volt nézni, ahogy a rikító-rózsaszínű szemüveges fiúra a nyolcadik kabátot erőszakoljuk rá.

A következő nagyobb program a túrázás volt, amit jobb, ha nem elemzek, mert még holnap este is itt ülnénk. A lényeg az, hogy 6 kilométert tettünk meg, állomásonként egy-egy kis zacskó gumicukorért. Az egyetlen baj csak az volt, hogy nem lehetett mindenhova ki-, be- illetve felmászni, különben beért volna minket a többi csibe.

Végül a mindent eldöntő vizsga. Az utolsó este, a túra után Vica bejött, és közölte, hogy nem feltétlenül csütörtökön, a hazaindulásunk előtti pillanatokban kell vizsgáznunk, hanem van lehetőségünk arra, hogy szerda este essünk túl rajta. Ismét egy szuperszonikus sebességű sprint az étterem ajtaján elhelyezett jelentkezési lapig, ami két perc alatt megtelt a lelkes vizsgázó hetedikes diákok neveivel.

Hármasával mentünk be vizsgázni, de még így is ijesztő látványt nyújtott a két rettegett termtud. tanár, Nádori és Marsi tanár úr. A meghökkentő első benyomás ellenére voltak igen egyszerű kérdések is, például: „Fejezd be a Póni történetét!”

Ez egy póni története, kicsi póni története…

Vagy: „Mi volt tegnap este a vacsora?”

Van egy konkrét példa, ami szerintem annyira jellemző az AKG-s oktatására:

– Mikor volt a nagy európai piknik? – kérdezte lelkesen Nádori tanár úr.

A diák csak néz, nem tudja a választ. Marsi tanár úr egyszer csak megszólal:

– Hé, szerintem nem tudja.

– Lehet. Várjatok csak, átfogalmazom: mikor volt a páneurópai piknik?

A diák meg persze sikeresen átment a vizsgán.

A tábor végén, amikor Nádori tanár úr elköszönt, és lezárta a hetet, ez volt a hozzánk intézett utolsó mondata: „Tudom, hogy hallottátok a nagyobbaktól, hogy milyen szörnyű ez a témahét, és arra szeretnélek kérni titeket…” – ilyenkor az ember azt várná, hogy azt mondja, hogy ezt a hírt legalább mi ne terjesszük, de ehelyett ezt hallottuk: „hogy adjátok tovább a leendő hetedikeseknek!” Ez persze nagy sikert aratott köreinkben.

Röviden talán ennyi az első természettudományos terepgyakorlat leírása. Bár még az utolsó percekben is majdnem belevágódtam fejjel a patakba, ez az öt nap nagyon szép emlékként marad meg bennem.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)
fotók: Titz Liza, Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!