Magyarországon nagyjából egymillió nyelvtannáci él. Ez azt jelenti, hogy a lakosság csaknem tíz százaléka komoly problémákkal küzd: nem tudják kontrollálni magukat. Amint észrevesznek akár csak egy apró kis hibát mások beszédében vagy írásában, egyből felébred bennük a késztetés, hogy kijavítsák azt. Azt talán nem is kell mondanom, hogy ez egy nagyon súlyos szenvedélybetegség, létfontosságú, hogy időben felismerjük. De mit tehet egy nyelvtannáci, ha felfedezte magában a betegséget, és tenni is szeretne ellene? Például csatlakozhat a Névtelen Nyelvtannácikhoz, a nyelvtannácik fő segítő szervezetéhez. Viki, egy friss NN-tag első gyűlésen elmondott beszéde következik.

Sziasztok, Viki vagyok, nyelvtannáci.

Az egész dolog valamikor az általános iskola első osztályában kezdődött. A legtöbb ember ekkor találkozik először a magyar nyelvtan roppant fontos kérdéseivel. Amikor a tanár először beszélt az ly és a j közötti különbségről, a másképpen ejtjük-másképpen írjuk szavakról és a többi ilyesmiről, még semmit sem sejtettem. Az első konkrét eset, amire vissza tudok emlékezni, első osztályos koromban, január környékén történt. A padtársam a napköziben unalmában színes szavakat írogatott, én pedig észrevettem, hogy a jó szót ly-nal írta. És rászóltam. Nem kellett volna. De akkor még nem történt semmi, csak annyi, hogy a padtársam a homlokára csapott, azt mondta, igazam van, és kijavította.

A dolog, mint már említettem, ekkor kezdődött, de természetesen korántsem itt ért véget. Ámbátor még néhány évig – sőt, elég sok évig – semmi jele nem volt annak, hogy komoly problémám lenne a dologgal. Sőt! A tanárok még meg is dicsértek, amikor kijavítottam az osztálytársaimat. Gyakorlatilag példaképként állítottak engem a többiek elé. Mindig azt mondták: Ha a Viki ilyen helyesen tud írni és beszélni, akkor ti miért nem tudtok? Én meg mindig kijavítottam őket, hogy a tulajdonnév elé nem kell névelő, nem „a Viki” vagyok, hanem simán csak Viki.

Természetesen minden nyelvtandolgozatom százszázalékos lett. Nem is vártam mást. Tudtam, hogy nyelvtanból tökéletes vagyok, és hogy ez így is fog maradni. Mindig is én leszek a legjobb nyelvtanból, én leszek a példakép azok számára, akik képtelenek leírni egy mondatot helyesen.

Ötödik osztályos voltam talán, amikor először hívtak nyelvtannácinak. Az egyik rokonom volt az. Egy családi ebédnél, beszélgetés közben kijavítottam, mert rosszul ragozott egy ikes igét. Ekkor közölte, hogy nyelvtannáci vagyok. Akkor szinte még nem is tudtam, mit jelent ez a szó, ahogy azt sem, hogy milyen szörnyű problémákat fog nekem okozni majd később.

Felső tagozatban már minden egyes nap kijavítottam legalább egy nyelvtani vagy helyesírási hibát. Már nem csupán a nagy szarvashibákat, hanem az egészen kicsi, nüánsznyi hibákat is, amelyeket sok esetben csak én vettem észre. Amikor elkezdtem a Facebookon és az összes többi közösségi felületen rendszeresen üzeneteket váltani a többiekkel, természetesen iszonyatosan irritáltak a helyesírási hibáik. Még akkor is, ha csak egy sima elgépelésről volt szó, mindig kijavítottam őket. Ha írtak egy kérdést, először kijavítottam a helyesírást, csak aztán válaszoltam a kérdésre. Ez természetesen nagyon idegesítette őket. Többen töröltek is az ismerőseik közül, de ez engem nem nagyon rázott meg. Végül is, ki akarna rossz helyesírású ismerősöket? A való életben is egyre több barátom fordult el tőlem. De nem érdekelt. Először tanuljanak meg alapszinten beszélni az ANYANYELVÜKÖN, aztán majd talán újra hajlandó leszek hozzájuk szólni – gondoltam.

Természetesen nyelvtanból még mindig én voltam a legjobb, dicséretet is kaptam mindig a tanév végén. A tanárom nagyon büszke volt rám, és továbbra is én voltam a példakép a nyelvtanórákon. Ez nyugtatott meg, amikor valaki rám förmedt, mert kijavítottam. Ezzel a dicsérettel és a jó tanulmányi eredményemmel védekeztem, amikor anyukám egy este, vacsora közben szóvá tette, hogy piros tollal aláhúztam a reggeli napilapban a helyesírási hibákat, és ez őt nagyon zavarta olvasás közben. És ebben speciel igaza volt, tényleg aláhúztam. De hát mit tehet az ember, amikor ott van egy óriási szarvashiba? Egyébként meg lehet, hogy zavarták őt a piros vonalak, de engem meg a brutális helyesírási hibák zavartak.

Ekkor még nem tudtam, hogy baj van, de valamiféle sejtésem azért volt róla, hogy nincs minden teljesen rendben velem. Körülbelül fél év telt el az említett eset után, amikor már minden reggel nyelvtani hibák kijavításával keltem. Amint kinyitottam a szemem, egyből nyúltam a telefonom után, és addig nem keltem fel az ágyból, amíg nem találtam legalább egy helyesírási hibát az internet valamilyen felületén, amit aztán vagy kommentben javítottam ki, vagy csak magamban nyugtáztam, hogy rajtam kívül senki sem tud igazán helyesen írni. Egyszerűen igényeltem a nyelvtani hibákat, de főleg a kijavításukat. Ha találtam pár nyelvtani hibát, és ki is javítottam ezeket, akkor jól indult a napom.

Kilencedikes voltam, amikor először éreztem azt magamban, tisztán és élesen, hogy baj van, méghozzá nagy. Úgy történt, hogy anyukám leküldött a boltba, mosószerért. A boltban csak egyfajta mosószer volt, ami anyukámnak tökéletes lett volna. Be is tettem a kosárba. A kasszánál nagy sor volt, unalmamban elkezdtem olvasgatni a doboz hátulján lévő információkat. És akkor megtörtént. Találtam egy helyesírási hibát. Igaz, csak egy egészen kicsit. Egy egészen icipicit, talán más észre sem vette volna, én azonban észrevettem. És úgy éreztem, nem vagyok képes ilyen mosószert vásárolni. Nem fogok fizetni egy olyan cuccért, aminek a készítői nem tudnak helyesen írni! Egyből rohantam is vissza a polchoz, visszatettem a mosószert, és üres kézzel rohantam haza. Anyukám megharagudott, és egész este faggatott, hogy miért nem vettem meg a mosószert, de én nem voltam hajlandó elmondani. Egy szót sem szóltam, csak akkor, amikor kijavítottam a nyelvtani hibáit, amelyeket heves monológja közben vétett. De ezek már nem is számítottak hibajavításnak. Rutinnak számítottak, bevett szokásnak.

Aznap este a Facebookon az összes létező ismerősömnek átböngésztem az adatlapját és a posztjait, és akinél találtam egy helyesírási hibát, azt kitöröltem. Aztán megcsináltam ugyanezt mindenhol máshol: Instagramon, SnapChaten stb. Hajnali fél háromkor feküdtem le, tizenhárom darab virtuális baráttal. És még kevesebb valóságossal.

A gimnázium utolsó három éve kínszenvedés volt. Minden barátom elfordult tőlem, a pasim is otthagyott (az új partnere a világ legrosszabb helyesírású lánya lett – egyébként sok boldogságot kívánok nekik!), a tanáraim is egyre jobban aggódtak értem. És én magam is egyre jobban aggódtam magamért. Nem éltem társasági életet, iskola után és a hétvégéken a szobámban ültem és internetes helyesírási hibákat kerestem, hogy kijavítsam őket. Egyhangú volt és unalmas, de nem tudtam abbahagyni.

Tizenkettedikben eldöntöttem, hogy jogi egyetemre megyek, bár igazából mindegy volt. Akkor már szinte minden mindegy volt, csak helyesen legyen leírva az egyetem neve, és ne legyen egyetlenegy helyesírási hiba sem a tankönyvekben. Valamint hogy ne vétsenek nyelvtani hibákat a professzorok.

El is kezdtem az egyetemet, de egy év után otthagytam. Nem mintha elfogyott volna a motivációm, csak találtam egy szarvashibát az egyik tankönyvben, és ezt nem bírtam elviselni. Ráadásul az évfolyamtársaim közül egyik sem tudott helyesen írni. Ez pedig borzalmas dolog.

Miután otthagytam az egyetemet, a szüleim természetesen nagyon megharagudtak rám. Szereztek nekem egy olcsó bérlakást a belvárosban, aztán többet nem álltak szóba velem. Azóta különböző éttermekben dolgozom, hogy eltartsam magam. Ha valamelyik étteremben helyesírási hibát találok az étlapon vagy valamilyen kiírásban, elmegyek, és keresek egy másik éttermet. Jelenleg épp tíz otthagyott étteremnél tartok, a mostani munkahelyem a tizenegyedik.

Mindent összegezve… Senkim sincsen. Csak én és a hibajavítási addikcióm. Ha ez így marad, valószínűleg öngyilkos leszek. Szeretnék változtatni. Szeretnék leszokni. Szeretnék kigyógyulni. Elismertem, hogy a nyelvtani és helyesírási hibák kijavításának kényszere átvette fölöttem az uralmat, és én elvesztettem a kontrollt. De szeretném újra átvenni az irányítást saját magam felett. Hiszem, hogy ez ennek a csoportnak a segítségével megtörténhet. Bízom a Névtelen Nyelvtannácikban, és megpróbálok majd erőfeszítéseket tenni a gyógyulásom érdekében. Szeretnék tiszta lenni. Köszönöm, hogy beszélhettem.

a beszédet le jegyezte Mörk márta (AKG, 8 évf.)

illusztrációk: Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!