Ha az ember Magyarországon filmet készít, nem számíthat túl sok jóra. Persze, lehet, hogy sok ember nézi meg, sőt, valami magyar filmes díjat össze is szedhet, ha tényleg jó, arra azonban, hogy esetleg külföldön is ismertté válik, meglehetősen kevés esélye van. Szinte nulla. Így hát tökéletesen érthető, hogy a Saul fia című tavalyi filmet miért kezdték el újra reklámozni és vetíteni a moziban, amikor az elnyerte az Oscar-díj előszobájának számító Golden Globe-ot, azaz az Arany Glóbuszt. És közben Oscarra is jelölték, ami egyszerűen hatalmas eredmény.

Épp ezért kezdtem el nemrégen úgy érezni, hogy ezt a filmet mindenképpen meg kell nézni. A korhatár-besorolás is kedvező volt, ugyanis a film csak tizenkettes, bár egyáltalán nem értem, miért, én egész biztos tizennyolcasra tettem volna. De lényeg: anyukám többszörös lebeszélési kísérletei ellenére, végül egy szép vasárnap délelőtt elzarándokoltunk a moziba.

A kritikusok az első vetítéskor állítólag úgy jöttek ki a teremből, hogy megszólalni sem tudtak, de ennek ellenére mi nagy bátorsággal megvettük a jegyeket meg némi tortillachipset, és beültünk.

A film főszereplője Saul (Röhrig Géza), aki az auschwitzi koncentrációs táborban dolgozik sonderkommandósként – ami azt jelenti, hogy a foglyok gázkamrába terelése és a hullák elégetése a feladata. A film elején megjelenik egy felirat, egy gyakorlatilag szótári definíció, ami elmagyarázza a szó jelentését, és azt is, hogy ezek az emberek többnyire pár hónapig dolgoztak, amíg ki nem végezték őket. Nos, ezt az információt önmagában… végül is megemészti az ember, de addigra már vége van a filmnek. A film elején Saul talál egy gyereket a hullák között, akiben felismeri a fiát. A gyermek túléli a gázkamrát, az orvos jön, meghallgatja a szívét, aztán annak rendje és módja szerint megfojtja – legalábbis én így láttam, de lehet, hogy másképpen öli meg. A lényeg, hogy megöli. Aztán elviszi, hogy felboncolja, de Saul ezt nem akarja, tisztesen akarja eltemetni a fiát. Így hát ellopja a hullát a doktortól, és próbál keresni egy rabbit a temetéshez. Közben folyik a sonderkommandók szökésére való készülődése, amiben persze Saul is benne van, de csak félig, mert közben az esze végig azon jár, hogy eltemesse a fiát. Végig viszi magával a fiú holttestét, egy pillanatra sem hajlandó megválni tőle, még akkor sem, amikor az élete múlik rajta.

Amikor véget ért a film, és elkezdték kiírni a rendezőt, a színészeket meg mindent, a közönség (majdnem tele volt a terem) egyáltalán nem a megszokott módon viselkedett. Nem állt fel mindenki és kezdett el szivárogni az ajtó felé. Páran, köztünk én és anyukám is, feltápászkodtak, de a többi ember csak ült és nézett maga elé vagy a vászonra mereven. Gondolom, próbáltak erőt gyűjteni ahhoz, hogy felkeljenek, valamint talán ahhoz is, hogy eljussanak hazáig, és csak otthon vágják fel az ereiket, ne pedig a helyszínen, egyből. Mert tény, ez a film… Még úgy azért az eleje felé volt egy jelenet, ahol a meztelen, véres hullákat vonszolták ki a gázkamrából, én pedig lenéztem az ölemben tartott nachosra, és… eléggé elment az étvágyam. Később azért kicsit visszajött, de alapjában véve egyáltalán nem az a fajta film, ami alatt az ember popcornozik egy jót. Lehangoló, depresszív, borzalmas, iszonyatos és szörnyű. Mindeközben persze nagyon is jó film, és abszolút megérdemli az Oscart, de tényleg nem értem a tizenkettes karikát. Persze nem erőszakos (leszámítva a háttérben félig látszó véres hullákat, a lövöldözést, meg azt az alaphangulatot egyértelműen meghatározó tényt, hogy a film egy koncentrációs táborban játszódik, ahol emberek ezreit gyilkolták meg), de olyan mély nyomot hagy az emberben, hogy az hihetetlen. Miután kijöttem a teremből, egy ideig tényleg nem bírtam megszólalni. És mindezt úgy, hogy a film igazából nem is mutatott be semmiféle borzalmat direktben. A kamera ugyanis mindig csak Saul arcát követte, minden halál, hullaégetés és egyéb borzalom a háttérben történt, de így is eleget láttam belőlük ahhoz, hogy konkrétan elforduljak a filmvászontól. Saul arca, a háttérben folyó szisztematikus emberirtással együtt beleég az ember retinájába, azzal együtt, hogy mindez megtörtént, és hogy ide vezethet a fajgyűlölet. Persze, ez utóbbi inkább az agyába ég bele.

És hogy hogyan érzek a filmmel kapcsolatban?

Először is, természetesen depisen. A filmben semmi mosolyra fakasztó nincs, egyetlenegy nem a végtelenségig lehangoló pillanatot nem tudok felhozni, és a vége meg aztán egyáltalán nem az a megszokott happy end. Persze, nem is ezt vártuk, de mégis, az utolsó percekben én azt gondoltam, hogy mégis az lesz. Hogy minden rendben lesz, mindenki megmenekül, valahogy elhelyezkednek, mondjuk egy városban, esetleg elrejtőznek, és nevetve élik túl a háborút, megöregszenek, és nyolcvan évesen általános iskolákba járnak a holokausztról mesélni, és bestsellerekben írják meg iszonyatos élményeiket. De nem, nem ilyen lett a vég. Sajnos.

Másodszor is, nagyon-nagyon büszke vagyok a filmre, és tényleg jónak tartom. Megérdemli az Oscart, és a Golden Globe-ot is teljes joggal ítélték oda neki. Nagyon fogok szorítani érte, hogy megkapja a díjat. Zseniálisan van megcsinálva. Gyenge idegzetűeknek nem ajánlom, de mindenki másnak igen. Nagyon jó film, de hogy én soha, de soha többé az életben nem bírom még egyszer végignézni, az hétszentség. Viszont, azt hiszem, legalább egyszer mindenkinek végig kéne szenvednie, pusztán amiatt, hogy ezzel is elejét vegyük annak, hogy az ebben a filmben (is) bemutatott dolgok ne történjenek meg még egyszer. Mert arra, hogy ilyenre is képesek vagyunk, mint emberek, bizonyíték az, hogy egyszer már megcsináltuk. Amit néha még mindig nem tudok elhinni. A film nézése közben is volt egy ilyen pillanat. Gondolkodtam, és bár nagyon jól tudom, hogy a holokauszt létezett, ahogy belegondoltam, olyan emberfelettien borzalmasnak tűnt, hogy nem akartam elhinni, hogy tényleg megtörtént. Mindenképpen tanulságos.

Már csak egy pár hét van hátra az Oscar-gáláig, addig is drukkoljunk együtt a filmnek, hogy megkapja a szobrocskát. Már csak azért is, mert a film egyetlen női szereplője egy volt AKG-s iskolatársunk, a Szubjektív Magazin korábbi (díjnyertes) munkatársa, Jakab Juli.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

Saul fia (2015, 107’)
Rendezte: Nemes Jeles László
Szereplők: Röhrig Géza, Molnár Levente, Urs Rechn

LIKE - értesülj az új cikkekről!