Szubjektív

Habár nem nyertük meg a csapatommal a 7.-es nyitótábor-szervezési pályázatot, és egy ismerősöm sem jön a következő évfolyamokra, úgy éreztem, ha már ennyit belefektettem a jövendő AKG-sokba (egy évig dolgoztunk a nyitótábor pályázatán), nem hagyhatom veszni az egészet. Aztán eszembe jutott ez az ötlet, íme!

Amikor hetedikesként az első tanítási napon (nem számítva a szintfelmérőt és a különleges nulladik napunkat) becsöppentem ide, úgy éreztem magamat, mint Alice Csodaországban. Nem voltak ismerőseim a suliban, és tulajdonképpen csak egy szerencsés véletlen folytán kerültem ide. Úgyhogy én tényleg semmit nem tudtam. Semmit.

AKG-s emlékek gyűjteménye - Paskuj Panna kollekciója

Az első izgalmas pont nem más volt, mint az epocha. Nos, erre két 45 perces óra után sor is került. És a lelkem is megnyugodhatott, hogy 80 perc nem is olyan sok (na jó, attól függ), de a lényeg, hogy az irodalom órák különösen játékosnak és izgalmasnak bizonyultak. Viszont, mindannyiunk nagy bánatára, az érettségi nem projektmunkákból áll, ezért jobb, ha a 7.-évet mintegy óriási ajándéknak tekintitek, mert 8.-tól belevágtok a lecsóba, és sokkal húzósabb lesz folyton epochazárót írni.

A következő meglepetést, ami még szintén az első napra esett, a termtud. óra jelentette. Amikor elkezdünk tudósokról és mindenféle lepkekönnyű és egészen izgalmas dolgokról tanulni, egészen fellelkesültem, hogy milyen könnyű ez a suli. Aztán ennek a lelkesedésemnek komoly árat kellett fizetni – az első és egyben addigi életem során leggyengébb jegyemmel, egy gyenge 64%-kal, ami azóta elég keményen stagnált, pláne a fizikánál.

Ami még külön hetedikes kiváltság, az az alkotóház, amit a további években az alkotókör „vált ki”. Nos, itt mindenki „megtanul” varrni, nemezelni, és csupa kézműves extrémséget, ami nekem akkoriban inkább óriási púpot jelentett a hátamon. Visszagondolva, az a nagy semmittevés, akarom mondani a kézműveskedés, nem is volt olyan rossz, pláne, hogy kiürült az agyunk közben. Egy hátrány, hogy mindenki húzna haza a nap végén, de nem, mert ALKOTÓHÁZ!

És jöjjön a mindenki által áhított csibefoglalkozás. Nos, erről aztán pláne tippem sem volt, hogy mi, és hogy hogyan fog zajlani, sőt, még a csibetársaimat is csak nagyjából max. arcról ismertem. De erről inkább nem is mondok semmit. Úgyis minden csibe más és más, szóval a lényeg, hogy megéri az a nagy izgalom, mert sokszor nagyon jó, néha viszont kicsit unalmasabb, de hát nem lehet fenékig tejfel az élet.

És jöjjön a szintén csak a 7. és 8. évfolyamosok privilégiuma, az úszás. Persze ehhez hozzátartozik a dupla tesi is, de az sokkal szórakoztatóbb és lazább, mint egy tesióra. Pláne, hogy a fele utazással telik. Igaz, az úszásnak is… De decemberben belecsobbanni a medencébe, korántsem olyan kellemes. Nekem legalábbis nem. Ennek ellenére én 7.-ben mindkét félévet a medencében töltöttem, lényegtelen komplikációk és a lusta énem miatt. Viszont, ha valami, akkor az úszás a leghasznosabb a tesiórák közül. De ha valaki nagyon ellenálló, akkor talán 9.-ben sem fog tudni még rendesen gyorsúszni. Egyedül az zavaró, hogy mindenki megmutatja – már az ismerkedős-beilleszkedős résznél – a legrosszabbik önmagát, gondolok itt az úszósapi-szemüveg-fürdőruci kombóra, ami valljuk be, nagyot tud ütni.

És ha ezeket túléltük, akkor jön a dolgok izgalmasabbik része, a mindenféle ünnepek és események. Az első a kutatók éjszakája, ahol palacsintáért vagy termtud. pluszpontért kell feladatokat csinálni, vagy az adventi vásár, ami tényleg nagy szenzáció. Már csak azért is, mert én ekkor tudtam meg, hogy 10.-ben lehetőség van diákcéget alapítani. És abban az évben nem is akármilyen diákcégek mutatkoztak be, szóval nekem leesett az állam. Ja, és mindig a 7. évfolyam működteti ilyenkor a büfét, szóval ez mindenképpen nagy nap.

Aztán jön a karácsony, amikor szintén a 7.-esek készülnek előadással, és valami menő cuccal lep meg minket az iskola (például tolltartó, toll, amivel telefonra is tudunk írni vagy termosz). Persze mind ellátva AKG-s emblémával, hogy kellően menőnek érezhessük magunkat. És annak is érezzük.

Utolsó előttiként pedig jöjjön az AKG szülinap. Ennek a napnak mindig a legfontosabb eseménye az avatás – helyett, a tortaevés. Ugyanis az avatás nem érint mindenkit, de a nagy torták igen. És szó szerint „érintenek”, mert nekem az eddigi három évemben nem sikerült megennem anélkül a tortaszeletemet, hogy ne úszott volna mindenem eper-, vagy csokihabban, mikor mi volt épp kedvemre. Szóval igen.

Ami még szintén fontos, azok a témahetek, de erről inkább nem mesélek, mert túl hosszú és unalmas lenne a cikkem. Jöjjön hát a termtud. tábor, amitől mindenki retteg, és amit mindenki vár, mert a kínzások ellenére együtt lehetünk egy hetet a barátainkkal, többnyire valami lepukkant helyen, ahol együtt szidhatjuk a szállást, a mosdót és a kaját. És persze a kirándulást. Most mondom, hogy kalkuláljunk mindig az előre számított kilométer két-háromszorosával, mert ha egyszer is igazat mondanának kedves tanáraink, biztosan eltévedünk.

Az évfolyamunkon még ma is nagy anekdota, hogy melyik csibe, hogyan élte túl a túrát, hogyan értek be elsőnek, hogyan vesztek el, hogyan vesztek össze, hogyan fuvarozta vissza őket a kocsi a szállásra, és végül, hogyan állítottuk be magunkat mind minimum háborús túlélőknek, ha nem éppen kiválasztottaknak, akiknek száz meg száz megpróbáltatás árán, de sikerült visszajutniuk a táborhelyre. Viszont minden rosszban van valami jó. Hetedikben felmentést kaptunk a felelésből, aminek majdnem annyira örültünk, mint a hazavonatozásnak.

Vizsga. Ez az öt betű minden AKG-s diák retteget öt betűje. Hetedikben persze még gyalog-galopp, hiszen a vizsgatárgy választható, de nyolcadikban a vizsgahúzás olykor felér egy halálos ítélettel.

És amikor a patrónusunk kihúzza, hogy hatodikak leszünk a tantárgyak kihúzásában, akkor ki tudnánk szaladni a világból. Kivéve, ha a termtudot, a matekot, a törit és az irodalmat kihúzza az előző négy csibe, mert akkor igazán édes mindegy, hogy mi vár ránk, már megmenekültünk. A tanulság, hogy tanuljatok év közben is, mert egy hét alatt bepótolni az elmúlt öt epocha anyagát, nemcsak hogy lehetetlenség, de felér egy öngyilkossággal.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!