Sztereotípiák

Mindenki érezte már úgy, hogy egy bizonyos idegent jobb elkerülni, egy másiknak viszont azonnal bizalmat szavazunk meg. Miért van ez? A sztereotípiák miatt. Mind hallottunk már ilyeneket: a szemüvegesek okosak, az amerikaiak dagadtak és ostobák vagy minden könyvtáros öreg, szemüveges, szigorú és vékony.

Gondolhatjuk azt, hogy nekünk nincsenek sztereotípiáink, de szerencsére vannak. Mindenkinek vannak. Ennek az az oka, hogy a közhiedelemmel ellentétben a sztereotípia nem előítélet, hanem egy séma, ami a gyors és hatékony információfeldolgozást hivatott elősegíteni. Ha már belénk van kódolva, örüljünk, hogy ez egy jó dolog. De, mint a legtöbb jó dolognak, ennek is van árnyoldala. A negatív sztereotípiák. Az agyunk csoportokat alkot, és ha valaki nem illik a csoportba, arra is igazak lesznek a csoport tulajdonságai, ha pedig ezt felismerjük, akkor egy külön csoporttal tiszteljük meg. Szóval, ha egy olasz családot látunk vendégül, akkor az még nem jelenti azt, hogy hangosak lesznek, tésztát akarnak majd enni vagy divatosan ruhákban érkeznek.

Abban az esetben, ha nem teljesülnek elvárásaink, akkor kapnak egy külön csoportot, ahova a hozzájuk hasonló családokat fogjuk pakolni. A sztereotípiáknak szilárd alapjuk van, és minél többször erősíti meg a környezet hitünket, annál biztosabbak leszünk benne. Tehát, ha vendégeink nem okoznak az elvárások téren meglepetést, akkor olyannyira felerősödhet ez a sztereotípiánk, hogy legközelebb előbbre fogjuk sorolni, mint a valódi tényeket.

Akkor lesz igazán kellemetlen ez a dolog, ha mi magunk válunk egy sztereotípia tárgyává. A legtöbb ember csak ekkor fogja fel, hogy vigyázni kell ezzel, mert rosszul is elsülhet, és alaptalanul bántunk meg valakit. Ha valaki egy fokkal értelmesebb, akkor a probléma gondolatától is elkezd mérlegelni.

Szóval, hogyan tudjuk elkerülni, hogy negatív sztereotípiákat aggassunk másokra? Egyszerű, gondolkozzunk. Ha nincsen tény, amire alapozhatnánk, és annak a csoportnak a tulajdonságaival ruháznánk fel őt, amibe az agyunk rakta, akkor alaposan meg kell gondolnunk, hogy engedünk-e megérzéseinknek. Ösztöneink nem téveszthetetlenek, ahogy mi sem. Bár, ha egy sikátorban egy kapucnis alak közelít feléd zsebre dugott kezekkel, én nem javasolnék semmilyen diskurzust, kezdeményező viselkedést, sokkal inkább tanácsolnám a futást.

Itt még nincs vége a sztereotípiákkal kapcsolatos dolgoknak. Például, ha egy kiöltözött, ápolt férfi egy csomagot bízna rád azzal, hogy nagyon értékes, mindjárt visszajön érte, mert el kell mennie az autójáért, akkor bizonyára kapna segítséget. Elkönyveltük becsületesnek és rendesnek, mert az úriember kategóriából nem esett ki a rövid beszélgetés alatt, és semmilyen ellenérzést nem váltott ki. Pedig, ha értenénk a testbeszédhez, akkor felfedezhettük volna a féloldalas mosolyát és a szarkaláb hiányát, ami a hazugság egyik intő jele – de erről majd máskor. Lehet, hogy egy csöppet későn kezdünk el gyanakodni, amikor elkezd füstölni a csomag. Hibás képünk volt erről az emberről a pozitív sztereotípiáink miatt, és ő vissza is élt vele.

Nem mindig ilyen radikálisan használják ki az emberek ilyen téren való gyengeségét, de ahhoz, hogy ne legyünk áldozatok, meg kell értenünk, hogy hogyan működnek ezek a sztereotípiák, és mikor hallgassunk az ezekből eredő előítéleteinkre. Fel kell ismernünk ezeket a szituációkat, hogy racionális döntést tudjunk hozni.

Ennek a tudásnak a birtokában képesek lehetünk minél pontosabbra faragni sztereotípiáinkat, ezzel nem lassítva le osztályozó mechanizmusunkat. Néhány sztereotípiától pedig meg fogunk szabadulni. Kevesebbszer követünk majd el ebből következő hibákat, és ami a legfontosabb, egy egyenruha vagy egy mosoly nem lesz elég ahhoz, hogy meggyőzzön minket arról, amit a másik fél el akarhat hitetni. Egy lépéssel közelebb leszünk az igazsághoz.

Bodnár Balázs (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nem csak csihi-puhi – Egy kalózsorozatról

Egy éve, nyáron, amikor elkezdtem nézni a Fekete vitorlákat, nem sejtettem, hogy ez válik majd a kedvenc sorozatommá az utolsó évad végére (ami egy hatalmas Trónok harca fantól nem kis szó). Na de miért is lett az? Lássuk!

A sorozat 2014-ben debütált a Starz műsorán. Ha jobban megnézzük a stáblistát, láthatjuk, hogy az oly sokak által kedvelt Michael Bay (a Transformers filmek rendezője) a sorozat producere. Igen, egy-két hajó darabjaira robban benne, de ez mellékes.

A sorozatban megismerjük a kalózkodás fénykorában fontos helyszínt jelentő Nassaut, ami a Karib-tengeren található meg. Ebben a zsiványparadicsomban mutatnak be több, valóban létező vagy Stevenson Kincses sziget című könyve által híressé vált kalózt. A sorozat nagyon sok karakterrel operál, és ezt jól is teszi. A második évad végéig annyi történt, hogy Flint kapitány megpróbálta megszerezni egy spanyol hajó kincsét, hogy azt a város fejlesztésére fordítsa. A harmadik évad elejétől kezdődik az igazi bonyodalom, ugyanis a britek elindítanak egy flottát, hogy visszafoglalják és újra „civilizált” hellyé tegyék Nassaut. Nekem ez a két évad tetszett legjobban.

És mitől lett ez a kedvenc sorozatom?

A karakterek: Elsőként Flint kapitányt emelném ki, ő egyszerűen a legérdekesebb. Nagyon eltökélt, és mindent latba vet, hogy elérje a célját. Sosem lehet tudni, mit fog tenni a következő pillanatban. Mindenki, aki egy kicsit is jóban lett vele, nagyon rosszul járt. De akkor jött Long John Silver – térjünk is át rá. Ő a kedvencem az egész sorozatban. A semmiből kezdte, majd Flint társa és egyetlen barátja lett. Zseniálisan lett megkreálva ez a karakter, és nagyon jól van megformázva is. Igazából minden karaktert fel lehetne sorolni, mert egytől egyig kiválóan vannak megírva.

Párbeszédek: A jól megírt párbeszédek a tévében is élőnek tűnnek.

Akció: Nagyon látványosak, lélegzetelállítóak. De nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy amikor egy-egy nagy ütközetnek lehetünk tanúi, szó szerint szurkolhatunk az egyik félnek. Én is így tettem, és ettől valahogy több lett ez egy sorozatnál. Olyan volt, akárcsak egy focimeccs.

Dráma: Ezt emelném ki leginkább. Amellett, hogy néha azért elég naturalista a sorozat, a drámaiságra is odafigyelnek. Például a hollywoodi produkciókban a homoszexuális kapcsolatok nekem úgy tűntek, hogy csak töltelékként és a korrektség kedvéért vannak benne, ezért nem is nagyon érintettek meg. Tudjátok, van egy csaj, aki tetszik a főhősnek, de ennek a hölgynek van egy nagyon jó férfi barátja, akivel mindig együtt van, galiba, de végül kiderül, hogy ő meleg, és nem kell attól félni, hogy lecsapja a főpasi kezéről a nőt. De a Fekete vitorlákban volt egy meleg szál – nem mondom el, kik között, mert igen nagy spoiler –, ami egyszerűen annyira tragikus volt, hogy többször sírtam rajta. Ez elmondható a sorozatzáró epizódról is, amit szó szerint végigsírtam.

Károlyi Ábel (AKG, 9ny. évf.)

Fekete vitorlák (Black Sails, 4 évad)
Szereplők: Toby Stephens, Hannah New, Luke Arnold


LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hajléktalanok a színpadon

Tudtad? A hajléktalanok 60%-a nem szakállas, 48%-a dolgozik és 80%-uk nem alkoholista. Nem élelem után kutatnak a kukákban, hanem eladható tárgyakat keresnek. Ugyanolyan kellemetlenül érzik magukat kukázás közben, mint ahogy bármelyikünk érezné magát hasonló helyzetben.

 

Azért laknak inkább erdőkben, sátrakban, kunyhókban, mert ott saját életteret tudnak kialakítani, és mert a szállók túlzsúfoltak, tele vannak csótánnyal és sok a lopás. Összesen két önkormányzat van Budapesten, amelyik évente néhány lakást átenged a hajléktalanok részére, pedig százával állnak üresen önkormányzati lakások. A talpra állásukat segítő befogadó otthonokban csupán két évig tartózkodhatnak, és közben kötelező havonta félretenniük keresetükből egy meghatározott összeget. A gond az, hogy ez az összeg is kevés ahhoz, hogy utána lakást tudjanak bérelni hosszú távra. A hajléktalanokkal foglalkozó szociális munkások egy része nem tekinti szívügyének a problémák megoldását, mert ez a munka csak ugródeszka számukra, amit muszáj elvégezni. A hatóságok és hivatalok sem működnek hatékonyan, de szerencsére vannak egyesületek, alapítványok, amelyek emberfeletti munkával segítik a hajléktalanok jogainak védelmét, igyekeznek megkönnyíteni mindennapjaikat. Csupán két párt van az országban, amelyiknek programjában szerepel a hajléktalanok problémájának megoldása, pedig ez több mint harminc ezer embert érint.

Ha bármi olyat olvastál, amit eddig nem tudtál, akkor feltétlenül nézd meg Szalay Kriszta Maradjunk annyiban című előadását, amely Egy hajléktalan nő show-ja alcímen fut a Centrál Színházban. A színésznő önszántából több napig élte az utcán egy hajléktalan nő életét, annak minden nehézségével. Formabontó előadást láthatunk. A díszletet a nézők állítják össze, és a színpadot is ők rendezik be, főként azokból a tárgyakból, melyeket otthonról hoztak. A színésznő ezután belebújik egy 26 éve az utcán élő nő bőrébe, és elmeséli eddigi életét. Beszél a nevelőszüleiről, az édesanyjáról, aki letagadta a munkahelyén, hogy lánya van, a párkapcsolatairól, a börtönéveiről, az alkoholizmusáról és depressziójáról, valamint arról, hogy milyen kiutat választott szörnyű helyzetéből. A nézőtéren döbbent csend van. Szerintem mindenki fejében az jár, hogy irtó szerencsés, és hálát ad a sorsnak, hogy mindezt soha nem kellett átélnie. Az előadás utolsó fél órája tulajdonképpen egy interaktív beszélgetés, kérdéseket lehet feltenni a valódi főszereplőnek, akinek az életét Szalay Kriszta színpadra vitte. A hölgy őszintén és nyíltan beszél a hajléktalan létről, nem próbálja elhitetni, hogy a hajléktalanok mind jó emberek, és elismerésre méltó az a munka, amit ő maga végez annak érdekében, hogy az állami gondozásból kikerülő fiatalok ne az utcán kezdjék felnőtt életüket.

Rengeteg dolgot megtudhatunk a témával kapcsolatban. Többek között arra is választ kapunk, hogy szabad-e egy hajléktalannak pénzt adni, és kell-e foglalkoznunk azzal, hogy mire költi. Kiderül az is, hogy azzal tehetünk a legtöbbet, ha „mentorálunk” egyetlen hajléktalant, és annak az egy embernek a sorsát próbáljuk meg egyengetni. Megpróbáljuk munkához, szálláshoz juttatni, és figyeljük sorsa alakulását.

Ha mindenki jegyet váltana az előadásra, talán másképp néznénk az utcán a hajléktalanokra. Nem azzal foglalkoznánk, hogy milyen koszos a ruhájuk, hogy nem jó a szaguk, hogy nincs foguk, hanem hogy vajon milyen sors jutott nekik.

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kedvenc kommentelőim

Ma már természetes, hogy ha látunk egy adott tartalmat az interneten, akkor azt szinte 99 százalékos valószínűséggel lehet kommentelni. És általában szokott is lenni egy-két hozzászólás, ha a tartalom népszerű, akkor több is. Mint gyakorlott kommentolvasó, miután rengeteg (legvadabb becsléseim szerint több ezer) kommentet végigolvastam, elkezdtem csoportokba sorolni a kommentelőket. Tudom, tudom, nyilván mindenkinek vannak ilyen csoportjai, mindenki ismeri a leggyakoribb kommentelőtípusokat, én sem mondom, hogy én találtam fel a spanyolviaszt, de azért most mégis leírom az öt kedvenc kommentelőfajtámat.

A „kedvenc” jelző persze erősen ironikus. Valójában egyáltalán nem a kedvenceim ezek a kommentelők, sőt, inkább a legrosszabb típusúak. Sorrendet nem akartam köztük felállítani, úgyhogy csak olyan sorrendben fogom leírni és röviden jellemezni őket, ahogyan épp eszembe jut. És akkor lássuk, melyik kommentelőtípusok váltották ki legjobban az én nemtetszésemet vagy értetlenkedésemet.

1. A nyálcsorgatók

Az internetre egészen nyilvánvalóan a számtalan szöveges tartalom mellett rengeteg kép is felkerül, amelyek közül nyilván nagyon sok képen láthatunk embereket. A képeken lévő emberek között pedig óhatatlanul is felbukkan időnként egy-egy kellemes külsejű férfi vagy nő. Namármost az, hogy mi valakiről az interneten egy kép alapján megállapítjuk, hogy hű, de jól néz ki, azzal alapból nincsen semmi baj. Ha elmélázunk azon, hogy egy esetleges találkozás során milyen interakcióba lépnénk vele, azzal sincsen. Azonban, ha ezen elmélázgatásainkat egy nyilvános és mindenki számára olvasható hozzászólásban örökítjük meg, nos, az már szerintem egy eléggé kifogásolható dolog. Először is, kit érdekel? Másodszor is, egy épp gyanútlanul odatévedt kommentolvasó számára meglehetősen zavarba ejtő lehet azt olvasgatni, ahogy egy számára ismeretlen ember meglehetős részletességgel ecseteli, hogy pontosan mit és hogyan csinálna az adott vonzó külsejű személlyel. Harmadszor. Ezek az emberek tényleg nem gondolnak bele, hogy amit írnak, az NYILVÁNOS? Hogy azt tényleg bárki, de bárki elolvashatja? És most nem a szomszéd Marcsi nénire gondolok, hanem közeli ismerősökre, barátokra, munkatársakra… stb. Nem biztos, hogy jó fényt vet rá egy-egy ilyen hozzászólás. Én például biztosan nem örülnék, ha azt látnám, hogy egyik tanárom épp egy két héttel ezelőtti kommentemet olvasgatja, amelyben a legapróbb részletekbe menően ecsetelem, hogy s miként bonyolítanám le légyottomat a Nicaraguai Vízibicikliző Izompacsirták Szövetségének felettébb előnyös külsejű elnökével. És nem azért, mert a tanáraimat ez annyira érdekelné, hanem mert kínosnak érezném egy ilyen információ megosztását. Hogy én kiről mit gondolok, az csak rám tartozik, és elég nagy hülyeség lenne bárkivel is megosztanom ezt. Főleg mindenkivel.

2. Az írni nem tudók

Bár én bevallottan notórius nyelvtannáci vagyok, azért nem hiszem, hogy van olyan ember, akit nem idegesít, ha valaki se fogalmazni, se helyesen írni nem tud. Persze nem arról beszélek, amikor valaki elgépel egy szót, ilyen mindenkivel megtörténik. Hanem arról, amikor valaki a legalapvetőbb helyesírási ismeretekkel sincs tisztában, a királyt pontos j-vel írja, az uborkát meg hosszú ú-val. Valamint arra, amikor valaki egyáltalán nem olvassa át, amit írt, ilyen módon sokszor értelmezhetetlen mondatok sorait zúdítja rá a gyanútlan olvasóra ilyen módon (jó, ez most vicc volt, de értitek, miről beszélek). Persze, tudom, hogy nem lehet mindenki olyan fogalmazózseni, mint mondjuk én (és olyan nagyképű sem), de szerintem egy darab értelmes, helyesírási hibáktól mentes mondatot mindenkitől el lehet várni. Vagy ha valaki mégsem képes rá, akkor ne szóljon hozzá. Nem kötelező. És ráadásul, ha valakinek egyetlen félmondatát sem lehet kibogozni, az sajnos olvashatatlanná és értelmezhetetlenné teszi a kommentet, még akkor is, ha az eredetileg jó szándékú, támogató lett volna.

3. A vicceskedők

Vannak azok a viccek, amiket mindenki ismer. És nemcsak hogy ismeri őket, de már hallotta és olvasta is legalább 600-szor. Így hát az újszülötteken kívül senki sem szorul rá, hogy ezeket a szakállas vicceket még egyszer elsüssük egy internetes kommentben, ha az adott tartalomról épp ez a poén jutott eszünkbe (újszülöttek pedig a legritkább esetekben szoktak csak internetes kommenteket olvasni). Így tehát a halálosan unalmas poénok sütögetése teljesen felesleges tevékenység. Főleg akkor felesleges, ha az adott viccet valaki már ugyanabban a kommentszekcióban elsütötte előttünk, esetleg többen is elsütötték már. Ugyanabban a kommentszekcióban. Azért hangsúlyozom ki, mert sokan úgy gondolnák, hogy ilyen nem létezik, pedig igenis létezik, én ugyanis láttam már ilyet. Volt egy komolyzenei témájú videó, ami alá legalább négy-öt ember bekommentálta, hogy „Tetszik ennek a Mozart gyereknek a zenéje, alig várom már, hogy kiadja a következő albumát.” Amikor legelőször olvastam, akkor valóban elmosolyodtam, de amikor hatszázhuszonhetedszerre jelent meg a hozzászólások között ugyanaz a vicc, már a hajamat téptem. És gondolom, pontosan ez volt az összes többi embernek is a reakciója.

4. A megalázók

Az emberek általában szeretnek elsőre ítélni. Szeretik, ha minden fekete-fehér, ha nem kell sokat gondolkozni azon, hogy most akkor kiről mit gondoljunk, hanem egyből le lehet osztani a kártyákat, hogy ő a rossz, ő a jó, ő a farkas, ő a bárány, ez az ő hibája, az az övé, a politikusok meg korruptak és kész. Ezzel az azonnal ítéléssel önmagában nincs semmi baj, végül is gondoljon az ember, amit akar. Azonban, ha valaki egy másik emberről vagy emberekről alkotott negatív véleményének internetes hozzászólásban akar mindenképpen hangot adni, az nem kifejezetten udvarias gesztus. Nem azért, mert nem lehet véleményed, hanem azért, mert helytelen és szűk látókörű dolog mások cselekedetei, viselkedése felett azonnal ítélkezni. Lehet, hogy az ügynek nincs is minden részlete leírva ott, ahol kommentelsz. Lehet, hogy nem tudsz mindent arról, hogy az a valaki, aki felett pálcát törsz, miért tette azt, amit tett, miért viselkedett úgy, ahogy. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak rosszul ítéled meg a dolgokat. Meg úgy egyáltalán: mi jogod van neked megalázni, megszégyeníteni, megbélyegezni egy olyan embert, akit nem is ismersz, egy olyan tettért, aminek nem voltál szem- vagy fültanúja?

5. A kekeckedők

Vannak azok a kommentelők, akik, ha bárhol, bármilyen cikkben vagy videóban meglátnak vagy meghallanak egy apró kis pontatlanságot, egyből lecsapnak rá, és kommentben fellengzősen, kioktató hangsúllyal kijavítják a tartalom gyártóját, hogy „De az nem is 1868-ban történt, hanem 1869-ben!”, és hasonlók.

Igen, ide tartoznak a nyelvtannácik is, akiknek csoportjába, mint azt az imént töredelmesen bevallottam, én is beletartozom. Csakhogy én nem javítom ki mindenkinek a helyesírási hibáit kommentben. Csak néha... De hát senki se tökéletes. És ez attól még nem helyes viselkedés. Mert ezek a hibák, pontatlanságok általában csak icipici, nüánsznyi dolgok, amiktől a cikk vagy videó teljességgel élvezhető és értelmes marad. Ha csak egy-egy számot vagy évszámot téveszt el valaki, félregépeli valakinek a nevét vagy elír egy idegen országban található helységnevet, neadjisten rosszul ejt ki egy idegen szót, akkor azt javaslom, hunyjunk szemet felette, és olvassuk tovább a cikket vagy nézzük tovább a videót.

Ezek voltak tehát az én „kedvenc” kommentelőim az interneten. Persze vannak még más kommentelőtípusok, hasonlóan szörnyűek, mint a cikkben említettek, és vannak persze jobbak is, akik tényleg támogató, kedves hozzászólásokkal tarkítják az internet vadvirágos mezejét. Azt pedig, hogy kinek melyik a kedvenc és legkevésbé kedvenc kommentelőfajtája, illetve, hogy ki melyik csoportba sorolja önmagát, azt már mindenki maga döntse el.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



3 Tovább

Fishing on Orfű

Tizenhat éves vagyok, és idén voltam először fesztiválon. Talán furcsa, hogy ilyen későn… De úgy őszintén, szerintem ez éppen a megfelelő kor, vagy még ennél is később kéne. És mivel ritkán van olyan, hogy valaki töviről hegyire elmeséli, mi történt vele élete első fesztiválján – na jó, inkább, hogy emlékszik is rá –, ezért úgy gondoltam, fesztiválszüzek, elmondom, milyen volt.

Én az a személy vagyok, aki hosszú időtávlatú programokba azonnal képes vagyok fejest ugrani. Így történt tehát, hogy még télen kitaláltuk az unokatestvéremmel, Orsival, hogy elmegyünk a Fishing on Orfű (FOO) fesztiválra. Jó, ez igazából nem nagy durranás. Anyukám és barátai nagyon szeretik a fesztivált, minden évben kőbe vésett programjuk, hogy részt vegyenek rajta. Úgyhogy közösen mentünk, nyilván. Míg ők apartmanban laktak, hatan egy szobában (igazi tábor feeling), mi a kertben vertünk sátrat. Tisztálkodni meg enni-inni bementünk a szobába.

Miután legyűrtem első kétségbeesésemet, amit a Pacal nevű szomszéd váltott ki belőlem (negyvenes facér faszi ismerkedős próbálkozásai...), elindultunk, hogy megnézzük magát a fesztivált. Karunkra került a karszalag, ettünk, aztán amikor elkezdődött a Csík-zenekar koncertje, Orsival mély egyetértésben úgy döntöttünk, hogy ami sok az sok, úgyhogy gyorsan el is húztuk a csíkot (haha). Amíg hazafele sétáltunk, szemügyre vettük a helyet. A tó és környéke gyönyörű, a táj szerintem az eddigi legszebb, amit én kis hazánkban valaha láttam.

A fesztivál területére egy lépcsősor vezetett fel egy kis domboldalon. Onnan egyébként mi jó tíz perc sétára laktunk, ami pont jó volt. Áthallatszott a zene, de nem volt zavaró. Még aznap volt Lovasi ötvenedik szülinapi koncertje, körülbelül a legnagyobb esemény az idei FOO-n. Mi persze elkéstünk egy röpke fél, háromnegyed órával, ezért csak a harmadik harmadban tudtunk helyet préselni magunknak. Körülöttünk ittas öregekkel (minden relatív), akik hihetetlenül szánalmasak voltak, ahogy pofáztak az egész koncert alatt, majd a végén megállapították, mennyire szar volt. Nem értettem egyet. Nekem tetszett, annak ellenére, hogy csak egy-két dalnak tudtam a szövegét, a felét még csak nem is ismertem, pedig ezen nőttem fel. A koncert után ettünk egy szelet pizzát, és még körbenéztünk. Aztán úgy gondoltuk, nem kell már az első napon féktelen duhajkodásba kezdeni, inkább menjünk aludni. Mikor már mindketten kényelmesen begubóztunk a hálózsákjainkba, hallottuk meg a party-sátor Tesco Disco zenéit. Kedvenc számaink mentek... Szomorúan és bosszúsan aludtunk el, mondván: na, majd holnap!

Aztán eljött a holnap, és az egész csapat kiruccant Pécsre. Háromszoros töriverseny résztvevőként kifejezetten jól ismerem a belvárost, sőt, szép emlékeim vannak a vonathoz rohanásról is. Sajnos ez senkit nem érdekelt, és csak alig két órát töltöttünk el a civilizációban. Aztán vissza a hardcore nomád életbe. Fájt, igen. A második nap estéjét össze-vissza lézengéssel töltöttük, várva a Fran Palermo zenekar koncertjét, melynek Orsi nagy kedvelője volt. Már kezdés előtt tíz perccel elfoglaltuk helyünket az első sorban (én már akkor tudtam, hogy ez egy végzetes hiba lesz). Hát, mit is mondjak. Megcsillogtattam színészi tehetségemet, játszva, hogy mennyire élvezem a koncertet. Az összes szám ugyanolyan volt, és a szöveget nemcsak érteni, de hallani se lehetett. Miután a frontember levette a pólóját, és rajongó tinilányok százainak dobbant meg szíve a kidolgozott test láttán, végképp elvadult a buli… Talán ezt kéne írnom, mivel biztos, hogy az ittas frontember ezt gondolhatta, de sajnos nem ez volt a helyzet. Levette a pólóját. De könyörgöm, miért? Ha kockás hasam lenne, valószínűleg én is egész álló nap azt mutogatnám, na de ha olyan a testem, mint egy ötéves kiskrapeknak a zöld csoportból, akkor miért érzem kihagyhatatlannak a csupasz felsőtesttel pózolást a kamerának – én ezt már nem értem. De a lényeg, hogy ő elfogadja és szereti magát olyannak, amilyen. Engem nem fogott meg. Miután véget ért a koncert, még bolyongtunk egy kicsit. Azt hiszem, akkor néztünk körbe az egész fesztivál területén. De az az igazság, hogy nekem este kilencre van beállva a biológiai órám, után az agyam elmegy aludni, úgyhogy nem igazán emlékszem. A sétálgatás után, 1-kor kezdődött a Tudósok zenekar koncertje. Ajánlom mindenkinek, aki valami teljesen új zenei élményre vágyik. Odafele menet megláttam egy fiút, aki nagyon hasonlított az egyik évfolyamtársamra. Mondtam is Orsinak, hogy ez már szinte félelmetes, menjünk vissza mert mintha az ikertestvére lenne… Nyugi, nem vagyunk furák, nem mentünk vissza. Ő jött oda, nem hozzánk, hanem a koncertre. Ekkor már rájöttem, hogy ő maga az. A koncert... hát nem úgy sikerült, ahogy akarták. A hangosítás eleinte nem jött össze, ezért a sokfejű-picsaszörnyről hallgattunk sztorikat a frontembertől. Aztán mondtuk, hogy jó, azért ehhez már késő van, és leültünk csak úgy hallgatni. Nagy bulit csaptak.

A harmadik nap reggelén már éreztük a fesztivált. Míg előző nap vízparti jógával és csobbanással indítottunk, aznap csak alvás közben izzadtunk meg. A nap ugyanis reggel tízre úgy felmelegítette a sátrat, hogy mivel előző éjszaka nem zuhanyoztunk, izzadtan feküdtünk le, és reggel még egyszer megizzadtunk a forróságban. Fúj, nem volt valami jó, húztuk is reggel a belünket a fürdőszobába, zuhanyozni. Aztán nap közben én a szundit és az olvasást váltogattam a szobában. Igen, besunnyogtunk a házba, mert időközben anyukám hazament, tehát felszabadult az ágya. Nos, ketten, egy párnát középre téve kucorodtunk oda. Kényelmetlen volt, de legalább hideg. Aznap végre leszerveztük, hogy találkozunk Sárával, el is mentünk sellős zsákot csinálni. A képen láthatjátok, milyen jól sikerült Orsié.

Aznap volt Anna and the Barbies koncert. Sára végigbulizta, utána ütköztünk a sellőalkotásra. Aztán beszélgettünk, és én sunyi módon mindig újabb témákat vetettem be, így sajnos lemaradtunk a Halottpénzről. Utána rétest ettünk, és leültünk a Kistehén koncertjén, amit el is felejtettem másnapra, és mondtam a lányoknak, hogy milyen kár, hogy kihagytuk. Most már nehezen, de sikerül felidéznem – nagyon jó volt. Utána jött a Sör és fű zenekar. Bár Orsinak tetszett, ez nem jelent semmit, mert nekem meg például nem. Úgyhogy ott is hagytuk, inkább megnéztük a Sohavégetnemérős című filmet. Oké volt, de nem esett le az állam. Kicsit a tipikus magyar filmekre emlékeztetett...

De most jön az este izgalmas része, amikor találkoztam egy afro-amerikai francia szörfössel. Elhittétek? Hát, hogy az istenbe került volna oda? Most komolyan… Nem találkoztam senkivel, és ez még azért is kínosabb, mert apukám azt mondta, biztos bepróbálkozik majd egy-két hapsi, akit majd elűzök. Azt hiszem, azt mondta, hogy a nézésemmel, de igazából vagy már alapból annyira csúnyán néztem, hogy addig el se jutottak, hogy odajöjjenek, vagy egyszerűen csak egy fiatal anyukának néztek a kis tatyómmal meg a mamás rövidnacimban. Mindegy, nem érdekel. Nem lesz kint a fél seggem, csak azért, hogy tizenhatnak nézzek ki.

Aznap úgy döntöttünk, megvárjuk a napfelkeltét. Lementünk a tó partjára, és saját mólót kerestünk magunknak. Ez így nem tűnik egy nagy cuccnak, de amikor a vak sötétben be kell menni a mólóra, csekkolni, hogy van-e ott egy szerelmeskedő pár vagy sem… hát bocsi, ha megzavartunk valakit. Végül találtunk egy üres mólót, amin egy kis kupac hányáson kívül nem volt más.

Le is csüccsentünk, és hamarosan hallottuk, ahogy egy rakás részeg fiatal értelmes dolgokról diskurál. Én eléggé meg is ijedtem, mert ötödikben annyira hatásos figyelmeztetést kaptunk, hogy még mindig félek, ha elmegy mellettem egy ablak nélküli teherautó (nehogy elraboljanak), a barátom pedig paprikasprével mert csak egyedül közlekedni. Neki elmúlt, én viszont azóta is rettegek, mikor kap el valami perverz alak. Szóval már kerestem a lehetséges menekülőutakat – nem voltak. Ekkor megjelent két tizenéves fiú. Benyomtak valami víziposzátás dumát, a többiek nevettek. Biztos velem van a baj, de egyrészt szar poén volt, másrészt én ugye stresszben voltam, hogy mi lesz. Na, ez most lehet, hogy izgi lenne, de lerövidítem. Az egyik bedobott egy műanyag széket a tóba, a másik megkérdezte, csattanok-e vele egy eperfagyira. Végül sok könyörgés árán elhagyták a mólónkat. Mi pedig megvártuk a napfelkeltét. Ami amúgy a következő nap volt.

Aznap az Akkezdet Phiai koncerten futottam össze ismét azzal az évfolyamtársammal, akivel amúgy négy év alatt még egy szót sem váltottam, és előbb említettem, hogy láttam a Tudósok koncerten. Amúgy még most se mondhatjuk, hogy szót váltottunk, mert én csak feltartottam a hüvelykujjamat, mutatva, hogy mekkora laza vagyok, hogy ezt a menő rap zenét hallgatom a negyedik sorban, úgy, hogy nem is értem, mit mondanak, meg nem is tetszik.

De jöjjön az utolsó nap, mert most már kezd hosszúra nyúlni a beszámolóm. A 30Y koncertjén, a harmadik sorban, amikor befurakodott elém egy kövér nő, akitől nem láttam semmit, és a haja a számba lógott, kezdtem azt érezni, hogy ez így nem fog menni. Amikor pedig megláttam, hogy egy férfi távozik, megcsillant a remény halovány szikrája, és közöltem a lányokkal, hogy ezt a bulit most kihagyom. Könnyeimmel küszködve (nem értem miért, de ki akartak jönni) kifurakodtam a tömegből, ami nem volt kis teljesítmény. Beszéltem anyukámmal, apukámmal, a barátnőmmel is beszéltem volna, de nem vette fel. Igazából azért telefonáltam ilyen vadul, mert féltem, hogy odajön valaki, és megkérdezi, hogy mi a baj, akkor pedig elszakad a cérna.

De a koncertnek is vége lett, utána jött a Quimby. Jó volt, kár, hogy egy héttel később egy az egyben ugyanezt a repertoárt nyomták le egy másik fesztiválon is... És Kis Tibi sem olyan jó fej, annak ellenére, hogy milyen alter imidzset épített ki magának.

És legvégül eljött a Kiscsillag, ami alatt citromkarikákkal dobáltuk a domboldalon alattunk ülő fáradt/részeg üldögélőket. Egy férfi ráesett a másik fekvő férfi fejére, annyira részeg volt ugyanis, hogy nem tudott feljönni a domboldalon. Mellettünk egy fiatal szétdrogozott csaj ült, aki megkarmolta Orsit, amikor jött a kedvenc száma, és aztán azt akarta, hogy vegye fel a tömeg. De mégis, miért tették volna? Amit lehet a Péterfy Borinak, azt nem lehet a kis drogosnak…

Az utolsó reggelen összepakoltuk a sátrat, búcsút intettünk a fesztiválnak, és a hazafele utat csendes szunyókálással töltöttük. Nem vagyok nagy fesztiválállat, mint most kiderült – amúgy ezen szerintem senki nem lepődött meg. Viszont akkor, amikor vége lett, úgy fogalmaztam, hogy jól éreztem magamat. Hogy jövőre megyek-e? Nem hinném, de talán majd az után. Ki kell heverni. Amúgy ki tudja. Lehet, hogy decemberben már másként fogom gondolni, addigra ugye megszépülnek majd az emlékek.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Limonádé stand – Mi kell egy ilyen minivállalkozáshoz?

Amerikában nagyon elterjedtek a kisebb étkezési vállalkozások, köztük a limonádé standok, food truckok és fagyizók. A limonádé stand főleg a gyerekek körében elterjedt, mert ez egy remek lehetőség egy kis zsebpénzt keresni. A limonádé stand előkészítéséhez nagyon kevés alaptőke szükséges és minimális tapasztalat. Bár mindez szép és jó, vajon megéri egy limonádé stand fenntartása? Mennyit lehet vele keresni?

Az első és legfontosabb dolog a limonádérecept elkészítése. Több emberrel is kóstoltasd meg, vagy készíts több variációt. Az utóbbit jobban ajánlom, mivel ha három limonádévariációból (nagyon édes, normál, savanyú) választhat, akkor a vevő úgy fogja érezni, hogy az egyik neki tökéletes. Célszerű kóstolókat adni, hogy a vevő azt a fajtát választhassa, ami tényleg ízlik neki. A marketing egyik alapelve, hogy nem egy terméket forgalmazunk, hanem egy élményt. Ebbe beletartozik az eladás, hogy hogy néz ki a termék, valamint az, hogy milyen ízű. Itt muszáj a tökéletesre törekedni.

Ha van egy műanyag kerti asztalod, egy abroszod és egy kancsód, akkor már készen is állsz életed első limonádé stand vállalkozásának elindításához. Készíts egy nagy táblát, határozz meg egy árat (kb. 100 Ft/deciliter) és keress egy ideális helyet. Érdemes ügyelni arra, hogy hol lehet árusítani és hol nem – ajánlanám a biopiacokat, ahol minimális helybérért legálisan árusíthatsz. Bár azt hiszem, hogy egy gyereket nem tartóztatnak le azért, mert limonádét árul, mégis kerülném az ilyen próbálkozásokat.

Eljött az idő, hogy megtudd, mennyit is lehet keresni. A számolásomat így végeztem el: citrom ára: 400 ft/kg, cukor ára 300 ft/kg, 1 liter limonádé/1 citrom. A végeredmény az, hogy 1 liter limonádé eladásával akár 950 forint profitot is szerezhetünk. Egy biopiacon rengeteg ember fordul meg, és hogyha a nagy melegben árusítasz, akkor akár 20 liter limonádét is eladhatsz. Ez 19 ezer forintot jelent.

A limonádé stand egy nagyon jó lehetőség zsebpénzt keresni a nyáron, és mindenkinek ajánlanám a kipróbálását. Ha gyűjtesz valamire, egy kis szerencsével egy-két nap alatt összejöhet. Tuti tippek: ne felejtsd el, hogy a jégre is költeni kell egy kicsit. Nézzen ki jól a limonádé, mentalevelekkel díszítsd vagy szörppel ízesítsd.

Titkos recept: A cukrot és a citromot egy serpenyőbe helyezd, amíg sűrű, szirup állagú folyadék lesz belőle. Ezt addig melegítsd, amíg teljesen sima szirup nem lesz belőle. Ezt keverjük a vízzel.

Grubits Milán (AKG, 7. évf.)

Egy kis segítség, hogy ne büntessenek meg:
Így árusítson az utcán
Mozgóboltot nyitna? Így fogjon hozzá

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A Terminátor

Az első dolog, ami beugrik Arnold Schwarzeneggerről, az a színészi karrierje vagy a testépítő múltja. Ezek alapján nagy eséllyel azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Arnold nem egy lángelme. Pedig ami még széles körben ismert lehet, hogy ő volt Kalifornia kormányzója 2003 és 2011 között. Ezt a három információt birtokoltam róla egy darabig, és a fejemben meg is alkottam róla a képet. Viszont mostanában olvastam egy könyvet (Tools of Titans), amiben Schwarzenegger is kapott pár oldalt. Néhány elég érdekes dolgot tudtam meg belőle, aminek köszönhetően teljesen átformáltam a róla alkotott képemet.

Kezdjük az elején, a testépítő karrierjével. Gyerekkorában sok sportba belekóstolt, és az akkori focicsapatával beszabadult egy edzőterembe. Beleszeretett, és azt választotta. A testépítő világbajnokságon, ha csak az arcokat nézzük, az övé volt messze a legmagabiztosabb, olyan, mintha már meg is nyerte volna. Annak ellenére, hogy csak 19 éves volt. Saját elmondása szerint nem azért ment oda, hogy versenyezzen, hanem hogy nyerjen. Volt egy tiszta víziója, hogy ott fog állni a dobogó tetején, és ennek érdekében minden nap öt órát szenvedett. Így lehetett a mindenkori legfiatalabb versenyző, aki megnyerte a Mr. Universe címet.

1971-ben Amerikába ment egy barátjával, Franco Columbuval (aki súlyemelő, bokszoló és testépítő bajnok), és belekezdtek egy építkezési vállalkozásba. Akkoriban igazi kuriózumnak számítottak, mint európai kőművesek.

Centit használtak hüvelyk helyett, és sok minden másra kaptak még fura pillantásokat a megbízóiktól. Amikor fizetésről volt szó, mindig valamilyen hajmeresztő összeget állapítottak meg, mondjuk 5000 dollárt egy impozáns kéményért. A vevő persze kétségbeesetten sokallotta az összeget, hiszen a reális összeg 2 és 3 ezer dollár között mozgott volna. Erre az volt a protokoll, hogy Arnold játszotta a jófiút, Franco pedig a rosszat. Arnold odament a vevőhöz, és előadta neki, hogy megpróbálja lejjebb vinni az árat, csak meg kell beszélnie a társával. Ezután kint elkezdtek egymással üvöltözni németül és olaszul, majd a jófiú visszatért, és azt mondta, hogy sikerült lealkudnia 3800-ra. A vevő persze rettenetesen hálás volt ezért.

Arnold a filmiparban szerette volna folytatni a karrierjét, de látva, hogy más testépítők kiszolgáltatottá váltak amiatt, hogy el kellett fogadniuk minden ajánlatot (hiszen a megélhetésük múlott rajta), ő úgy döntött, hogy pénzügyileg stabil lábakon kell hogy álljon. Befektette a megszerzett pénzét ingatlanokba, és az infláció miatt 300%-os hozammal operálhatott. Így még a filmes karrierje előtt dollármilliomos lett.

Hogyha belegondolunk, Schwarzenegger számos területen kiemelkedő teljesítményt tudott nyújtani, ami miatt felmerülhet bennünk a kérdés: Mégis, hogyan? A válasz egyszerű: tudta, mit szeretne, és minden erejével azon volt, hogy valóra váltsa. Azonban neki is volt egy olyan időszaka, amikor túl volt terhelve. Záporoztak a felkérések, sikeres befektető volt, a filmes karrierje elején volt, és túl sok volt ez egyszerre. Életében először depressziós lett.

A tengerparton belefutott egy barátjába, aki transzcendentális meditációt tanított, és mivel vesztenivalója nem volt, ezért kipróbálta. Minden nap reggel és este húsz percig egy helyben ült, mélyeket lélegzett és a mantráját ismételgette. Három hét után képes volt teljesen kikapcsolni az elméjét, és elmúlt a depressziója. Egy éven át folytatta a dolgot, a meditáció alapjaiban változtatta meg, hogy hogyan néz a világra.

Hogyha valamit csinál, nem hagyja, hogy bármi megossza a figyelmét. Csakis egy dolog létezik ha forgatókönyvet ír, ha edz, ha sakkozik, ha színészkedik.

Bodnár Balázs (AKG, 9ny. évf.)

források: Tim Ferris: Tools of Titans (2016)
Arnold Schwarzenegger says a year of practicing Transcendental Meditation in the '70s changed his life

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Praktikák 16 éveseknek

Ma anyukám megkérdezte, hogy milyen 16 évesnek lenni – könnyen válaszoltam azt: szar!

A tizenhat éves kor minden szempontból szívás. A szüleink azt gondolják, hogy milyen aranyos tini gyerekek vagyunk, mi viszont úgy látjuk magunkat, mint egy felelősségtudatos, döntésképes felnőtt, akinek minden joga megvan ahhoz, hogy eldöntse, hogy mit akar tenni, és hogy mivel szeretné tölteni a szabadidejét.

És itt jönnek be a képbe a szüleinkkel folytatott háborúk. Ha nem értünk valamiben egyet, a szüleink meg nem hagyják ránk a döntést, mondván, hogy mi még nem vagyunk döntésképesek.

Most egy olyan problémához próbálok nektek, kortársaimnak segítséget nyújtani, ami arról szól, hogy mi van akkor, ha az ember nem mehet el valahova.

Először is, fontos, hogy minden szituációban őrizd meg a nyugalmad, és ne kezdj el ordítani te is, mert annak sosincs jó vége, ha mindenki ordít. Ráadásul így támadhatóvá válsz, mondván, hogy te is kiabáltál és csúnyán beszéltél, szóval ajánlom, hogy próbáld meg elkerülni ezeket. Tudom, nagyon nehéz, de hidd el, használ.

Másodszor pedig próbálj meg mindig értelmesen érvelni, és jogos dolgokkal alátámasztani a kéréseidet, különben a szüleid nem fogják érteni, hogy miért szeretnél ennyire valamit. Ami pedig a legfontosabb, hogy mindig próbáljátok megérteni egymást, te is őt, mert ha ez véletlenül megtörténik, talán van rá egy kis remény, hogy belátod, hogy igazuk van. Ám ha ez nem történik meg (és ebben rám hasonlítasz), ne ess pánikba, próbáld megértetni a szüleiddel, hogy miért olyan életbevágó elmenni bulizni azokkal az osztálytársaiddal például, akikkel kevesebb mint 12 óra múlva úgyis találkoztok a suliban.

De ha még ez sem elég, jó lesz, ha az utolsó lehetőséghez fordulsz: elkezded kérlelni őket, és megmondod, hogy cserébe másnap kitakarítod akár az egész lakást, és még fel is hívod őket éjfélkor, hogy a gyanúja se merüljön fel a fejükben annak, hogy elvesztél egy kihalt sikátorban az éjszaka közepén. És ha tényleg ennyire szeretnél valamit, akkor meg fogja érni kitakarítani mindent ezért az estéért.

Utolsó tanácsom pedig az, hogy úgy tudsz több esélyt adni magadnak ezekhez az akciókhoz, ha már a legelején eldöntöd, hogy nagyon kedvesen, tisztelettel fogsz a szüleidhez szólni.

Nyitrai Hanna (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Azt az izét hogyan használhatjuk még?

Nem tudunk úgy szörfözni a neten, hogy ne ütköznénk menet közben néhány fidget spinnerbe. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy a kezünk ügyébe kerülő kis bigyó mire lehet jó. Igazából semmire. Az ég adta világon semmi értelmes dologra.

Viszont 2017-et írunk, és az értelmes dolgok senkit sem érdekelnek. Az céltalanság a menő. Itt van ez a csapágy-központú valami, amit lehet pörgetni. Zseniális. Micsoda találmány. Az egész emberiséget mentettük meg vele. Tegyük fel, hogy meguntuk csak pörgetni. Mi mást csinálhatnánk vele?

Játszhatunk vele orosz rulettet. Bizony, orosz rulettet. Hogy hogyan? Először is, pörgessük meg, majd a tetszőlegesen kiválasztott ujjunkkal pöcköljünk át a forgó veszedelem szélén. Ha ügyesek voltunk, nem történt semmi. Ellenkező esetben teljes erőből belepöccintettük drága ujjacskánkat valami nagyon-nagyon keménybe. Au. Jól hangzik, nem? Ezt a játékot lehet egyedül játszani és barátokkal is. Nincs is annál nagyobb thug life, amikor neked háromszor sikerül egymás után, a barátod meg elsőre nekivágja. Felbecsülhetetlen.

Következő alternatívánk egy fokkal lejjebb szerepel a kockázati skálán. Kinek pörög tovább? Elsőre könnyűnek hangozhat, és az is. Minden erőnkkel üssük meg az egyik szárny szélét, majd tartsuk a közepét mozdulatlanul. Nem nagy varázslat.

Ha hatalmas küzdőszellemmel rendelkezünk, akkor harcba is bocsájthatjuk pörgettyűnket. Szokás szerint megpörgetjük, majd a földön találkozásra kényszerítjük őt testvéreivel. A győztes az, aki utoljára ál le.

Nagyságrendileg ezzel össze is foglaltam ennek a fenomenálisan szofisztikált játéknak a felhasználási lehetőségeit. Ha valakit megtalálna az ihlet, és egy új használati móddal állna elő, nyugodtan leírhatja kommentbe – ezzel is szolgálva a tudásközpontú társadalmat.

A cikkben megjelent ötletekből származó balesetekért, sérülésekért felelőséget nem vállalok. A saját hülyeséged határát kérlek reálisan húzd meg, és ne sodorj veszélybe másokat. Jó szórakozást!

Bodnár Balázs (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Ez tűnt fel Londonban

Londonban töltöttem néhány napot, és felfedeztem pár különbséget a londoni és a budapesti életforma között.

Az utcákon, az üzletekben, a közlekedési eszközökön különböző nyelvek szófoszlányai jutottak el a fülemig, és a ruházat alapján különféle népek és vallások képviselőit lehetett a tömegben felfedezni. A londoniaknak szemmel láthatóan természetes, hogy soknemzetiségű városban élnek. A sokszínűséget és toleranciát jelzi az is, hogy egyik reggel egy pizsamás lány sétáltatta kutyáját az utcán, de senki nem bámulta meg és nem tettek a ruházatára megjegyzést. Úgy érzem, nálunk többen nem állnák meg szó nélkül, ha ezt a szituációt látnák.

Egyébként a londoniak öltözködése számomra meghökkentő volt. A nappali kb. tíz fokos hőmérséklet ellenére a nők kilencven százaléka harisnya nélkül, spagettipántos pólóban, vékony szövetkabátban mászkált, de hogy azért enyhítsék a dolgot, lábukra prémes, téli csizmát húztak. A másik véglet a nyári strandpapuccsal párosított téli dzseki volt. Egyébként nagyítóval kellett keresni a harisnyát viselő nőket. Úgyhogy, ha valaki Londonban szeretne harisnyaboltot nyitni, verje ki a fejéből, mert csak csődre számíthat. A hivatalokba igyekvő öltönyös férfiak előszeretettel járnak dolgozni hátizsákkal – mit sem törődve azzal, hogy az öltözékükhöz nem éppen illő táskát választottak. Úgy tűnik, számukra a praktikum előbbre való az eleganciánál.

Naponta metróval közlekedtem, ahol hatalmas a tömeg, de ennek ellenére flottul zajlik minden. Elkerülhetetlen, hogy az ember lábára lépjenek, vagy egy kicsit meglökjék. Meg kell említeni azonban, hogy mindig elnézést kértek, sőt, volt olyan is, hogy észre sem vettem, hogy hozzám ért egy úriember, csak azért gondoltam, hogy ez történt, mert bocsánatot kért.

Nem ajánlom azonban a taxival való közlekedést, bármilyen jól is néznek ki a fekete kis autók, mert egy turistának az inge-gatyája is rámegy egy rövidebb útra is. Elsőre megmosolyogtató látvány a gyalogátkelőhelyeknél az aszfaltra festett „jobbra nézz”, majd „balra nézz” figyelmeztetés. De hamar rájön az ember, hogy a jobboldali közlekedéshez szokott turisták kapásból előbb balra néznek, és csak azután jobbra, ami Londonban végzetes hiba lehet. Hamar rájövünk, hogy ami elsőre megmosolyogtató, az valójában a gondosság jele.

Mikor az utcákat róttam, szembeötlött, hogy milyen sokan futnak. Nemcsak parkokban, hanem forgalmas utcákon és tereken is, a nap bármely szakában, akár esőben is. Úgy látszik, sokaknak fontos a testmozgás.

A futókon kívül több utcai előadóval is találkoztam. Zenészekkel, zsonglőrökkel és mutatványosokkal. Így ismertem meg a Techtonics együttest. A fiatal fiúkból álló banda a híres Imperial College akapella kórusa. Érdemes őket megnézni a Facebookon, jól zenélnek és viccesek is. A londoniak értékelik ezeket az előadásokat, lelkesen tapsolnak, éljeneznek és dobnak egy kis pénzt is a perselyekbe.

Jó hír, hogy rengeteg múzeumba ingyenes a belépő (pl. Natural History Museum, National Maritime Museum, National Gallery, Victoria and Albert Museum, British Museum), míg nálunk a múzeumok fizetősek.

Ottjártamkor feltűnően sokan viseltek kabátjukon pipacsos kitűzőt (Poppy Lapel Pin). Kiderült, hogy a kitűző megvásárlásával járulnak hozzá a háborúkban sérült veteránok életkörülményeinek javításához.

Úgy tűnik, Londonban a mindennapokhoz két dologra van szükséged: az okostelefonodra és a bankkártyádra. Még egy gombóc fagyit is bankkártyával fizetnek ki. A bérleteket, a menetjegyeket, a belépőket is le tudod tölteni a telefonodra, és ezzel engednek be mindenhova.

A nyüzsgő nagyvárosban sok helyen lehet magyar beszédet hallani, de egyetlen magyarnak az arcán sem láttam felcsillanni az örömöt, hogy: „Jaj de jó, itt egy magyar!” Szomorú, hogy honfitársaink közönyösen viselkednek egymással, még külföldön is. Vagy olyan sok magyar él Londonban, hogy természetes a magyar szó?

 

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A Top 3 Leonardo DiCaprio film

Nagyon szeretem Leonardo DiCapriót, mint színészt, ezért is döntöttem úgy, hogy megnézem a régebbi filmjeit is. Arra kellett rájönnöm, hogy ezek még jobban is tetszettek, mint az elmúlt 15 évben készült filmjei. Ezek közül a filmek közül válogattam ki a személyes kedvenceimet.

Egy kosaras naplója

Ez az 1995-ben készült film az egyik kedvencem a színész filmjei közül. Jimnek, egy ígéretes kosaras pályafutás előtt álló fiúnak mutatja be a fiatalkorát. A film Jim Caroll, a híres író életrajzi regénye alapján készült. A fiatal fiú hamar kipróbálja a kábítószert, és ez egy megállíthatatlannak tűnő lejtőn indítja el az életét és a pályafutását. Iskolai balhék, piti lopások és ilyesmik hatására elveszít mindent, ami addig az életét jelentette.

A film nagyon nyomasztó, de közben életszerűen és megrendítően meséli el egy jó képességű ember teljes lezüllését. Olyanoknak, akik valami könnyed és szórakoztató filmet szeretnének megnézni, semmiképp sem ajánlom. Viszont az, aki veszi a fáradságot, és elég erőt merít ahhoz, hogy megnézze, egy nagyon jó filmet láthat (és nemcsak a fiatal DiCaprio látványa miatt).

Egy kosaras naplója (The Basketball Diaries, 1995, 102')
Rendezte: Scott Kalvert

Ez a fiúk sorsa

Ez a film az 1950-es években játszódik. Az előzőhöz hasonlóan ez is egy életrajzi ihletésű regény alapján készült 1993-ban. A tizenhárom éves Tobias Wolf (Leonardi DiCaprio) az anyjával él, aki azonban azt gondolja, hogy a fiúnak szüksége van egy apára. Meg is találja a szerinte megfelelő jelöltet Dwight (Robert de Niro) személyében, akiről azonban hamar kiderül, hogy erőszakos a természete, és nem viselik el egymást túl könnyen az ifjú Tobias-szal.

Dwight a saját otthonában úgy érzi magát, mint valami király, és a mostohafia ez ellen a hatalom ellen lázadozik, legtöbbször jogosan. Elkezdi ütni a fiút, Caroline, az anyja pedig tűri ezt a helyzetet. A kisváros szellemisége sem pont a legjobb egy bántalmazott család megvédésére. Tobias végül megoldást talál, egy bentlakásos iskolába költözik, ahol végre megszabadulhat a mostohaapjától.

Ez a fiúk sorsa (This Boy's Life, 1993, 110')
Rendezte: Michael Caton-Jones

Rómeó és Júlia

Shakespeare már mindenki által jól ismert drámájának feldolgozása a film. A helyszín az 1950-60-as évek Verona Beach-e, ahol a Capulatek és a Montague-k feltűnő kocsikban és csillogó fegyverekkel vívják évszázados harcukat. Azonban meglepő módon Rómeó (Leonardo DiCaprio) és Júlia (Claire Danes) egymásba szeret, és rövid időn belül össze is házasodnak.

Szerintem ez nem egy olyan történet, ahol nagyon lehetne spoilerezni, minden a várható módon történik, csak a film végén van eltérés az eredeti műtől. Júlia felébred már akkor, amikor Rómeó a mérget issza, a szomorú végkifejletet azonban nem tudja elkerülni. Paris meggyilkolása is kimarad a filmből. Érdekes még, hogy nagyjából az eredeti szöveget mondják benne, persze azért átírták, hogy igazodjon a történethez.

Rómeó és Júlia (Romeo + Juliet, 1996, 120')
Rendezte: Baz Luhrmann

Fodor Júlia (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A modern technológia problémái

Nyár elején omlott össze a British Airways informatikai rendszere, ennek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy milyen hátrányai is vannak az életünk részévé vált technológiának.

Manapság mindent elintézhetünk pár kattintással. A technológia legnagyobb előnye az, hogy a rohanó világban rengeteg mindent intézhetünk el meglehetősen rövid idő alatt. Azonban elég lehet egy hiba a rendszerben, és az egész összeomlik. Már több film is foglalkozott azzal, hogy mi lenne, ha a gépek világuralomra törnének, de én közel sem gondolok ilyen abszurd dolgokra. Nemrég okozott nagy problémát egy zsarolóvírus, és habár nagyrészt megoldották a problémát, előfordulhat majd talán a nem is olyan távoli jövőben, hogy egy új vírus hatalmas károkat okoz világszerte. A kérdés az, hogy ha ez bekövetkezne, mi lenne a következménye.

Előfordulhat például, hogy egy nagyobb banknak feltörik a rendszerét. De nem is kell feltétlenül csak a nagyobb cégek feltöréséről beszélni, ha információk lopásáról vagy károsításról van szó. Hiszen az internetnek ez az egyik hátránya: viszonylag könnyen férhetsz hozzá mások esetleg fontos adataihoz. Tényleg olyan fontos minden fontos információt az interneten tárolni? Ja, hogy onnan nehezebb ellopni? Nem feltétlenül. Onnan nem tűnik el? Elég egy hacker, aki feltöri a biztonsági rendszert. Mi minden személyes adatot tettél fel az internetre? De nem is kell feltétlenül az internetre feltenned, ha nem vagy védve a vírusok ellen, hiszen amennyiben egy komoly vírus megfertőz, nem csak kárt okozhat a gépeden, de rengeteg számodra fontos dolgot törölhet vagy lophat el. Azt hiszed, mindentől megvéd a jelszavad, holott egy igazán jó hacker különösebb gond nélkül töri fel. A leggyakoribb jelszó az 123456, és nem tudom, mi a nagyobb baj, az, hogy nem lep meg, vagy az, hogy azt hiszik, semmi gond sem lehet belőle. Érdemes hosszú jelszavakat megadni, amiben, ha lehet, minél több speciális karakter legyen (ugyanis ezeket nehezebb megfejteni). De nem is csak a fiókok feltöréséről beszélek. Az emberek nagy része mindent megoszt vagy felrak a netre, amiket bárki elérhet nagyobb erőfeszítés nélkül, és ezeket nemigen gondolják át. Feleslegesnek tartom hosszan leírni azt, hogy amit felteszel, az ott marad, mert ezt, ha több milliószor nem mondták el, akkor egyszer sem, viszont azt érdemes átgondolni, hogy tényleg olyan fontos-e mindent feltölteni gondolkodás nélkül. Az ilyen feltöltések többsége ártalmatlan és érdektelen dolog, viszont előfordul pár igen kényes információ is, amit nem igazán kéne feltenni a netre.

Meghibásodás és adatkárosodás nem csak külső betörés miatt történhet. Bármikor bármi elromolhat anélkül, hogy sejtésünk lenne arról, hogy mi okozta. A legnagyobb baj az informatikai rendszerek meghibásodásával, károsodásával, hogy már minden olyan bonyolultan van megcsinálva, hogy akár napokba is telhet megoldani egy-egy ilyen problémát. Ez nem csak számítógépes rendszereknél van így, hanem már szinte minden bonyolultabb eszköznél, de még a járműveknél is. Csak hogy egy példát említsek: az autónkkal valami gond volt, rengetegszer volt szervizben. Szinte minden alkatrészt kicseréltek rajta, és bár megoldották a problémát, fogalmuk sem volt, hogy mi okozta. Mivel minden egyre bonyolultabb lesz, egy meghibásodás esetén egyre nehezebb lesz megállapítani, hogy mi a baj okozója, és ezért megoldani is nehezebb lesz a helyzetet. Márpedig, ha valami fontos rendszer elromlik, akkor az hatalmas gondokat okozhat. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy muszáj-e mindent gépekre és programokra cserélni. Ha a hackereket el is felejtjük, akkor is ott vannak olyan eshetőségek, amiknek komoly következményei lehetnek.

Nem ellenzem az informatika jelenlétét a mindennapokban, de gyakran elgondolkodtatnak az olyan események, ahol kisebb apróságok miatt egész rendszerek válnak működésképtelenné.

Szóráth Csaba (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hala Madrid!

Már a szezon eleje óta lázban égek, hogy mi fog kisülni a Real Madrid aktuális idényéből. Tudniillik a királyi gárdának 5 éve nem sikerül megnyernie hazája legrangosabb tornáját, a La Ligát. 2012-ben több mint 100 ponttal sikerült a csúcsra jutnia a csapatnak, ami nem kis szó. Viszont, ami már nem sok örömre adhat okot, az az, hogy az azóta eltelt 4 szezonból hármat a legnagyobb rivális, a Barcelona, egyet pedig a város másik felén preferált, a Real fanok által nagyon utált Atletico Madrid nyert meg.

Az idei szezon nagyon jól indult a Blancóknak, és a Barca botlásait kihasználva az idény nagy részét a tabella élén töltötte. Március környékén egy-két rosszabb eredmény becsúszott, de ami igazán megfordította az erőviszonyokat, az a 3:2-es vereség volt a Barcelonától. Március óta fogamat összeszorítva és a bajnokság állását naponta csekkolva vártam május 21-ét. Miért is? Mivel aznap volt az utolsó meccs az idényben, és még véletlenül se dőlt el, ki nyeri idén a bajnokságot.

Mióta focit nézek, a Realért dobog a szívem. Amikor már igazán megértettem, hogy hogyan is van ez az egész VB, BL, La Liga rendszer, ahogyan a többi realos, annak szurkoltam, hogy szeretett klubunk megszerezze a hőn áhított 10. BL serleget. Azért a bajnokságot is követtem, de csak fél szemmel. Minden figyelmem a nemzetközi tornán volt. 2014-ben, a szezon kezdetekor már sokan érezték, hogy ez valahogy más lesz. Szurkoltam, hogy meglegyen a bajnoki cím, de sajnos ez nem jött össze. Viszont a BL döntő akkor még várt a királyi gárdára. A drámai finálé után – amit hosszabbításban a Real 4:1-re megnyert az Atletico ellen –, úgy éreztem, hogy a világ legjobb klubjának szurkolok, és semmi sem állíthat meg bennünket. Viszont miután már lecsengett az egész, kicsit bökte a csőrömet, hogy a bajnokságot valamiért nem tudják megnyerni. Azóta 2 szezon telt el, és semmi (jó ez nem teljesen igaz, mert 2016-ban újra BL-t nyert a Real).

A meccs előtt

Most jött el a Real ideje! Az este a Malagával csapnak össze, és ha nem veszítenek, vagy ha mégis, de a Barca kikap, amire nagyon kicsi az esély, megnyerik 33. bajnoki címüket. Nem lesz könnyű feladat, mivel a Malaga április elején a Barcelonát 2:0-ra verte el – de szerintem megoldható.

A meccs után

Hát igen, sikerült! A Real Madrid 5 év után újra bajnok. Nem lehet leírni azt az érzést, amit most érzek. Egyszerűen olyan boldogság járt át a lefújást követően, hogy a YouTube segítségével még a csapat indulóját is fennhangon énekeltem. Már a 2. percben vezetést szerzett a Real Ronaldo góljával, és után meg is tartotta előnyét, majd még eggyel növelte, így lett 2:0.

Ezekben a pillanatoknál mutatkozik meg az, miért is jó rajongani valamiért. Az érzés, amikor a csapatod nyer, vagy csak a kedvenc sorozatodban a főszereplő sok szenvedés után célba ér, na ilyenkor jár át az az elmondhatatlan öröm, ami engem is átjárt a hétvégén. Aki tapasztalta már, tudja miről beszélek. Ezért jó valamit ennyire szeretni, mert ilyen önfeledt boldogságot tud okozni. Kicsit ki tud szakítani a szürke hétköznapokból és mosolyt tud csalni az arcunkra. Ha egy ember nem is lel túl sok örömöt az életben, sorra jönnek a kudarcok, ezeknél a helyzeteknél akkor is boldog tud lenni. Úgyhogy mielőtt valakit paraszt focistának bélyegzel, mert folyton mezekben jár, vagy mert minden cucca az adott csapat logójával van ellátva, gondold végig: lehet, hogy benne mindig az játszódik le, mint ami minden magyar fiatalnak, öregnek, kicsinek, felnőttnek, amikor a magyarok az EB-n játszottak. És ha ez megvolt, gondolkozz el azon, hogy ez nem lenne-e esetleg neked is jó.

 

Károlyi Ábel (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Roberto Zucco

A drámát Bernard Marie-Koltès írta 1988-ban, két évvel később mutatták be először Párizsban. Az előadást 2016-ban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea negyedéves hallgatói állították színpadra, Kovács Tamással a főszerepben.

A dráma egy 19 éves férfiról szól, aki ok nélkül megölte a szüleit. Ezután a férfi pszichiátriai intézetbe került, de teljesen normálisnak bizonyult, ezért kiengedték onnan. 26 éves korában történt vele valami, és újra gyilkolni kezdett.

Az előadás minden szempontból gyönyörű, olyan élénkség van jelen a színpadon, amit nem sok helyen látni. Az osztály, amelyik előadja, nem egy táncos osztály, mégis hatalmas szerepe van a mozgásnak a darabban. Vannak jelenetek, amelyek beszéd nélkül mesélik el a történetnek bizonyos részeit, itt a színészek játsszák el a testükkel a mondanivalójukat. Nincs sok díszlet a darabban, van egy elkerítő kordon, két falap, egy hűtő és jó pár doboz sör. Általában a díszletek a színpad szélén vannak, így a színészeknek van helyük játszani.

Látszik a színészeken, hogy mennyire élvezik ezt csinálni, és ha a dráma cselekménye nem ragadja magával az embert, akkor ez biztosan. Én belefeledkezve néztem a darabot, elképedve láttam, hogy egyes jelenetekben, ahol a mozgáson van a hangsúly, mennyire összhangban lehet két színész. Egyszerre lélegeznek, és már nem azon gondolkoznak, hogy hogy van a koreográfia, hanem ösztönből mozognak, ösztönből játsszák el a darabot.

A második sorban ültem, olyan közel, hogy láthattam a színészek mimikáját – ezzel egészítették ki azt, ahogy az egész testük-lelkük együtt játszik.

Már egy ideje színész szeretnék lenni, és amikor kisétáltam az Ódry színpadról, éreztem, hogy nekem muszáj ezt csinálnom. Én ugyanúgy szeretnék egy ilyen csodát létrehozni, mint amit ők csináltak a színpadon.

Elég sokat járok színházba, sok darabot nézek meg, számomra a Roberto Zucco mégis kiemelkedően sokat jelentett, mert megmozgatott bennem olyan dolgokat, amikről eddig azt sem tudtam, hogy léteznek.

Nyitrai Hanna (AKG, 9ny. évf.)

Bernard-Marie Koltes: Roberto Zucco
Rendező: Horváth Csaba
Szereplők: Ballér Bianka Gréta, Kovács Tamás

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Jönnek a vegánok, vége a világnak

Valószínűleg mindenki találkozott már legalább egy vegetáriánus vagy vegán emberrel életében. Vagy ha nem, akkor is tud róluk. Igen, ők azok az elvetemült barmok, akik rá akarják venni a becsületes, húsevő magyar embereket, hogy húsevés helyett térjenek át a fűzabálásra. Erőszakosak, arrogánsak, beképzeltek, és meg vannak győződve arról, hogy az étrendjük megváltoztatásával a létező legjobbat teszik mind az emberiségnek, mind az állatoknak, és azt akarják, hogy a világon mindenki legyen vegetáriánus/vegán, ahogy ők. Mindent összegezve: halálosan idegesítőek, nincs igazuk és teljesen elment az eszük. Vagy nem.

Az utóbbi időben nagyon sok olyan véleményt olvastam, amiben arról írtak, hogy a vegánok meg a vegák milyen erőszakosak, arrogánsak, stb.. Ez szerintem a való életben nincs így. Biztos vannak ilyen idióta, erőszakos, radikális vegánok is, persze hogy vannak, de ez nem azt jelenti, hogy az összes többi vegán ember is radikális barom.

Először is, nem árt egy kis fogalomtisztázás, mert szerintem sokan még mindig nincsenek tisztában a veganizmus és a vegetarianizmus közötti különbségekkel. A vegetáriánus ember nem eszik húst. Se marhát, se csirkét, se bárányt, semmit. Zöldségeket, tejtermékeket, gabonaféléket viszont fogyaszt. A vegán pedig az, aki semmilyen állati eredetű táplálékot nem vesz magához, azaz nem eszik húst, tojást, sajtot, tejfölt, vajat – semmilyen tejterméket (tejet, kakaót se iszik). Ezen kívül nem eszik olyan süteményt, aminek a tésztájában vaj vagy tej van, nem eszik rántott dolgokat sem a rántásban lévő tojás miatt, egyszóval semmit nem fogyaszt, aminek valaha a legkisebb mértékben is köze volt a tejhez vagy a tojáshoz (vagy a húshoz, természetesen).

Ez alapján – én legalábbis – úgy ítélem meg, hogy kicsikét nehéz lehet egy vegán ember szakácsának lenni. Persze, ha ebédet vagy vacsorát akarunk csinálni, nem nagyon bonyolult készíteni mondjuk egy kis salátát vagy sült zöldséget, főtt krumplit, reggelire meg lehet mondjuk kenyér, csak nem vajjal. De vegán sütit például kicsit nehezebb lehet csinálni, mint sima vegetáriánusat – ez utóbbinál elég, ha egyszerűen csak piskótát rakunk a tortába egy fél disznó helyett, előbbinél azonban nagyon meg kell gondolni, hogy mit és hogyan rakunk a tésztába, a krémbe, a díszítésbe. Persze nyilván nem lehetetlen megcsinálni, és végül is, ha valaki ezt az életet választotta, akkor élje.

És ez utóbbi az, ami szerintem nagyon fontos. Rengeteg olyan írással találkoztam, ahol olyanokat írtak, hogy mostanában jaj, de hogy mennyire elterjedt ez a veganizmus meg a vegetarianizmus, és hogy lassan már kötelező lesz vegánnak lenni, és ha valakit meglátnak, amint egy szelet húst majszol, egyből lelövik. Pedig a valóság nem ez. Lehet, hogy egyes emberek úgy érzik, hogy más emberek vegetarianizmusa vagy veganizmusa személyes támadás az ő húsevésükkel szemben, de ez egyáltalán nem így van. Attól még, hogy mostanában egyre több a vegán és a vegetáriánus, nem fog összedőlni a világ, nem fogják betiltani a körömpörköltet, sem a párizsit, sőt, a kolbászt sem. És attól még, hogy az elmúlt húsz évben beépült a köztudatba, és többé-kevésbé elfogadottá vált a veganizmus meg a vegetarianizmus, attól még nem lesz kötelező is az elkövetkezendő húsz évben.

A legtöbb húsevő normális, tisztességes ember, nem érdekli, hogy a másik mit eszik és mit nem. Viszont az erőszakos húsevők gyakrabban hallatják a hangjukat a neten, és ez engem eléggé idegesít.

A vegánok és a vegetáriánusok nagyon nagy része is olyan ember, akit nem érdekel, hogy más emberek húst esznek. Igen, ők nem esznek húst, a húsevők meg esznek, és ez ki a frászt érdekel. Mindenki egyen azt, amit akar, és ne egyen azt, amit nem akar, és mindenki, aki ezért őt kritizálni akarja, az fogja be a száját. Senki ne bántson senki mást az étkezési szokásai miatt.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Félelemben

Milyen lehet folyamatosan félni? Tudni, hogy azért, aki vagy, bármikor bánthatnak? Érezni, hogy másokat zavar a létezésed, mert más vagy?

A legtöbb embernek ezeket a kérdéseket nem kell átgondolnia. Nem foglalkoznak ilyenekkel, mert nincs közük hozzá. Pedig kéne hogy legyen.

Ma van a homofóbia és transzfóbia ellenes világnap. Egy nap, amikor (ha máskor nem) el kéne gondolkodnunk ezeken a dolgokon.

Számomra ez a nap – ahogy a többi, hasonló tematikájú nap is – igazán fontos. Ezeken a napokon úgy érzem, hogy talán egy kicsit több ember figyel oda. Talán egy kicsivel többen gondolnak bele, hogy milyen nekünk. Mi, akik az LMBTQ+ embercsoport tagjai vagyunk, ezeken a napokon egy kicsit jobban reménykedünk. Reméljük, hogy lesznek emberek, akik észreveszik, hogy számunkra mennyire más lehet lenni.

A világ társadalmának a becslések szerint jelenleg nagyjából 10-11%-a queer, ami azt jelenti, hogy nem heteroszexuális vagy nem ciszgender (azaz olyan, aki a veleszületett neméhez képest más módon él vagy érez). Ez hihetetlen sok ember, aki mind fél. Félnek attól, hogy mi történhet velük, ha mások rájönnek a valós személyiségükre. Mert bármennyire is szeretnénk, ez manapság nem egy elfogadó világ. Nagyon sokan gondolják, hogy nem normális, ha a saját nemedet szereted, esetleg mindkettőt vagy egyiket se. Az emberek, mivel nem ismerik őket, képesek félni azoktól, akik nem tudnak azonosulni a társadalom által rájuk szabott nemmel. És ez nagyon szomorú.

Ezért fontosak az ilyen napok, amikor fel tudjuk hívni a figyelmet arra, hogy nemcsak egyfajta emberek léteznek. Mert igenis sokfélék vagyunk. Többek közt ezért is szokták az LMBTQ+ emberek a szivárvánnyal azonosítani magukat (még ha a szivárvány zászlónak alapvetően nemcsak ez a jelentése).

És én is ezért írom most ezt, mert szeretném, ha most még egy kicsivel többen gondolnák át ezt az egész dolgot, minden apróságával együtt. Azokra az apróságokra gondolok, hogy megverhetnek, mert meg mered fogni a párod kezét. Hogy kirúghatnak az állásodból, ha fel mered vállalni magad. Hogy nem házasodhatsz össze azzal, akit szeretsz. Hogy akár egy szimpla pisilés megpróbáltatássá válik, mert nem azonosulsz a nemekkel, vagy mindkét mosdóban félnél.

Mert nem jó érzés, ha magányos vagy, ha nem érzed magad biztonságban, ha folyton óvakodnod kell a saját otthonodban / hazádban.

Lomb Tiku

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mi van a női öltözőben?

Nő vagyok. Vagy mégsem? 16 évesen mondhatom azt, hogy nő vagyok? Kicsoda, micsoda egy nő? Egy majdnem-nő majdnem-érett gondolatai a nőiességről.

Körülbelül 2 évvel ezelőtt egy „lányos” beszélgetésen egy tanárnő megkérdezte tőlem, hogy miért jó nőnek lenni. Úgy éreztem akkor, hogy volt a hangjában egy remény, hogy na, az Emma majd megmondja, érett gondolatai vannak, és átérzi már ezt a dolgot. Ehhez képest csúfos kudarc volt a válaszom, valami olyasmit makogtam, hogy nyilván szeretek lány lenni, számomra ez izé, természetes érzés. Aztán sokáig nem gondoltam erre a párbeszédre.

Aztán októberben elkezdtem járni úszni (ez kb. azt jelenti, hogy heti egyszer eljutok az uszodába, ami igazából egy edzőterem, amiben van egy medence). És attól függetlenül, hogy bokasérülés miatt egész évben fel vagyok mentve tesiből, újra az életem részévé vált ezzel a női öltöző. Mindenki ismeri a középiskolai (lány) öltözők hangulatát, ahol nem marad rejtve egy-egy bőrhiba vagy nem szőrtelenített testfelület. De az uszodában ez nem egy lány öltöző, ahova a tizenéveseken kívül max. néha egy tanár vagy takarító néz be. Ez a nagy betűs NŐI ÖLTÖZŐ. Számomra először kicsit sokkoló volt a sok testiség, a sok nő. Félre ne értsenek, nincs bajom a meztelenkedéssel (főleg egy öltözőben), és főként, semmi bajom nincs a nőkkel (hiszen én is az vagyok, vagy mi a szösz).

De én akkor ébredtem rá igazán, amikor együtt láttam öltözni egy 65 éves nőt egy 25 és egy 6 évessel, arra, hogy én most egy nagyon köztes, bizonytalan állapotban vagyok. Ami nem baj, mert nyilván nincs még egy ugyanolyan nő, és egy olyan világban élünk, ahol „genderforradalom” van (bár sajnos ez az infó egy budapesti uszoda öltözőjébe nem mindig jut el), így tényleg nem kéne ennyire beszűkült keretek között vizsgálni a nemiséget… De azért nehéz lenne eldönteni, ha lenne külön lány és női öltöző, hogy akkor én most melyiken nyissak be.

Pont abban az átmeneti állapotban lenni, amikor lányból éppen nővé válasz, nem új dolog. A kamaszokról szóló könyvek fele ezzel van tele, a pubertás kor rejtelmeit boncolgatják, és tanácsokat adnak ezek kibogozására és kezelésére. Amit viszont én hiányolok ebben a globális felfogásban, az az, hogy ez az „átmeneti állapot” mindenhol átmeneti. Egy kellemetlen megálló, amin mindenkinek át kell haladnia, hogy aztán megérkezzen a külön ünnepnappal jelölt nő kategóriába, és egyenrangú (bár ez az egyenlőség inkább csak elméletben létezik) tagjává váljon a társadalomnak. Senki se ünnepli a pattanásokat, a változó hangulatot, az önkeresést, a változó testet és testképet. Persze, mert ezek mind negatív dolgok. De miért? Miért nincs ez elfogadva és ünnepelve? Miért kell vagy kislánynak vagy nőnek lenni? Miért ciki kamasznak lenni? Miért sürget mindenki, hogy már magassarkúban járjak és piros rúzst kenjek a számra? (Semmi bajom ezzel a két dologgal, és szerintem bárki, akár egy ötéves is nyugodtan megengedheti magának a piros rúzst és a magassarkút...)

Kicsit az az érzésem ilyenkor, hogy mindenki siettet minket. Ha azt mondjuk egy tininek, hogy gondolkodjon éretten, vagy leszóljuk jóhiszeműsége, gyerekes viselkedése miatt, akkor az is sürgetés. Az egész kamaszkor egy felkészülés az életre, arra, hogy nő legyél. Arra, hogy már jól álljon a vörös rúzs és ne folyjék el a szempilla spirál. És számomra néha a legrosszabb azt látni, hogy a velem egykorú lányok teljes erőfeszítésükkel ennek akarnak eleget tenni és megfelelni. Nem gondolom azt, hogy nem lehet kísérletezni és nem jó kipróbálni új dolgokat. Sőt, a kamaszkor erről szól, pont ez a lényege. De sehol, semmilyen körülmények között nem tartom jónak az erőltetett, megfeszített megfelelést. És a lányokat nem arra kéne bíztatni, hogy nők legyenek, és teljes erőfeszítéssel nőiességüket hangsúlyozzák, hanem arra, hogy legyenek önmaguk. És szeressék azt, akik ők. Mert egy nő nem attól erős, érzékeny, empatikus, sokszínű, nyitott, szép, kedves, okos és segítőkész, hogy jó az alakja és nem esik el a magassarkúban. Egy nő attól nő, mert szereti és megbecsüli mindazt, ami ő maga. És igen, bocsi, hogy így a végére egy ilyen elcsépelt üzenet jött ki ebből a cikkből, de néha jól jön egy női öltöző, ami emlékeztet a nők sokszínűségre, és segít megfejteni kamaszként a nőség erejét és fogalmát.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



7 Tovább

Paula Hawkins: A lány a vonaton

Érezted már valaha azt, hogy ugyan még egy szót sem váltottál egy illetővel, mégis ismered? Nem beszéltél vele, de tudod, milyen a személyisége? Csak azért, mert sokat figyeled, és akaratlanul is kialakítasz magadban egy képet róla. És még ha téves is az a kép, biztos vagy benne, hogy nem alakulhat máshogy – ő csak olyan lehet, amilyennek te elképzelted őt? Ha veled nem is, másokkal már előfordulhatott ez a dolog.

Rachel ingázó. És ingázó is volt már nagyon régóta, történetünk kezdete előtt már egy évvel is, mikor részben alkoholproblémái miatt a férje otthagyta őt, és egy másik nővel együtt beköltözött abba a házba, ahol azelőtt ők ketten éltek. Ráadásul az új feleség még egy kisbabát is szült Rachel volt férjének, Tomnak. A könyvből kiderül, hogy az anyaság volt Rachel legnagyobb vágya, ami soha nem teljesült, ezért ez a téma mindig is nagyon is mélyen érintette őt.

Már ebből a rövid ismertetőből is kiderül, hogy Rachelt rengeteg megpróbáltatás érte, ebből adódóan pedig nagyon nehezen bízik meg bárkiben is. Magába forduló, zárkózott, a saját világában él.

Visszatérve arra a dologra, amit az elején kifejtettem, neki is volt egy ilyen élménye. Mivel egy napja abból állt, hogy leitta magát, és ide-oda utazott London és az otthona között, sokat nézelődött és gondolkozott. Senki más nem tudta rajta kívül, hogy kirúgták a munkahelyéről, és ő csak vonatozik. Mindig ugyanazzal a vonattal járt, és az mindennap megállt egy helyen, ahonnan jó rálátás nyílt a vasút melletti házakra, többek között arra is, amiben egykor még ő élt. Pár házzal arrébb aztán meglátott egy férfit és a nőt, és onnantól kezdve úgy érzi, ismeri őket. Számára a tökéletes szerelmet jelentik, ezért egy álomvilágot épített fel magának, amiben kigondolta a munkájukat, elképzelte személyiségüket.

Egy nap aztán lát valamit, ami teljesen megváltoztatja az életét. Felgyorsulnak az események, és ez a pár közelebb kerül hozzá, mint azt előtte akár csak gondolni is merte volna. A regény fő kérdése az, hogy vajon sikerül-e leküzdenie az iszákos, gyenge, félénk és mentálisan labilis énjét, vajon képes-e a sarkára állni akkor, amikor már senki sem hisz benne.

Faltam minden sorát a könyvnek. Az első mondattól kezdve beszippantott, nem tudtam letenni. Néha sokkolt, néha nyomasztott, de nagy hatással volt rám. Az tetszett benne különösen, hogy elképesztően összetett karakterek bukkannak fel benne. A cselekményszál vezetése is elismerésre méltó, az fogott meg benne igazán, hogy ez a könyv soha nem akarta hamis illúziókba ringatni az olvasót. Nem sugallta azt, hogy a végén minden rendbe jön, hanem épp ellenkezőleg. Nem akart semmit szépíteni, kertelés nélkül kiderült csomó minden, az is, hogy senki sem olyan, mint amilyennek látszik, minden szereplőnek van egy (vagy több) súlyos hibája.

A filmet is láttam, és azt kell mondjam, nehéz eldönteni, hogy melyik a jobb. Nyilván a könyv sokkal részletesebb, de számomra a film is tökéletesen átadta a történet lényegét, és tudta nyújtani a folyamatos feszültséget.

Tényleg mindenkinek ajánlom, bár lehet, hogy nem fog mindenkinek tetszeni. De mindenképp megéri elmenni és megnézni, amíg még játsszák, mert sokat tanulhatunk belőle az emberi értékekről, a becsületességről és a bátorságról.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11ny. évf.)

Paula Hawkins: A lány a vonaton (21. Század Kiadó, 2015, 320 o.)

A lány a vonaton (The Girl on the Train, 2016, 112’)
Rendezte: Tate Taylor
Szereplők: Emily Blunt, Justin Theroux, Haley Bennett

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Spinning, avagy kalandom a szobabiciklivel

A barátnőm családja már kb. 3 éve jár spinningelni. Tavaly pedig a barátnőm, Viki is nekikezdett. Nyáron, amikor hallottam, hogy milyen menő, hogy csinálja, megy és teker, én is kedvet kaptam hozzá. Úgyhogy egy napsütéses délutánon betoppantam a fitneszterembe.

Kb. 10 percig vártunk a terem előtt, hogy végezzen az előző csoport, és jó helyet szerezzünk. Sikerült. A teremben kb. 50 bicikli volt elhelyezve, sűrűn egymás mellett, sorokban. Oldalt, az ajtó mellett viszont volt két bicikli, egészen külön a többiektől, ezt mi le is stoppoltuk magunknak. Az edző biciklije egy kis emelvényen volt, szemben a többivel, oldalt pedig nagy tükrök voltak elhelyezve, hogy lássa magát az ember. Felkínlódtam magamat a biciklire, majd az edző elmagyarázta, hogyan működik a bicikli. A kormányrúdon van egy piros gomb, amit ha lenyomunk, megáll a bicikli. Jobbra csavarva nehezebb a tekerés, balra könnyebb.

A kormány pedig három részre tagolódik, az egyes, a kettes és a hármas fogásra. Nos, ennyiből még nekem sem volt világos, hogy tulajdonképpen mi a spinning titka. Aztán elkezdődött az óra – értsd, lekapcsolódott a villany és felgyulladt a színes, világító lámpa, és elindult a zene, aminek a ritmusára érdemes tekerni.

A bemelegítés után pedig kb. 50 percen keresztül váltogattuk a hegy és sík tekerést. Ha sík volt, kettes fogásban tekertünk állva, le-leülve inni, törülközni. Ha hegy, akkor kiállva, hármas fogásban, volt, hogy negyedóráig, és persze egyre nehezebbre és nehezebbre állítva a tekeréd mértékét. Ezen az órán még vegyes érzelmekkel viaskodtam magamban. Óra végén például, amellett, hogy halálosan elfáradtam, olyan izzadt voltam, mintha egy medencéből szálltam volna ki. Még azon a héten elmentem még egy edzésre. Ekkor már az egész órán csak az járt az eszemben, hogy vége. Itt és most leszállok a bicikliről, és itt hagyom ezt a szart. Meg hogy csak hisztizni akarok. Meg hogy hogy van az, hogy a hatvanéves bácsi, a duci nő és az összes ember százszor jobban teker nálam. Aztán nem mentem többet a nyáron, olyan kifogásokra hivatkozva, hogy most vacsoráznom kell a családdal, fáj a fejem, rossz az idő vagy éppen túl jó.

Szeptemberben viszont, amit a diákok újévének is nevezhetünk, eldöntöttem, hogy elmegyek spinnigelni. Piszkált, hogy gyengén feladtam, hogy nem tudtam bizonyítani magamnak. Úgyhogy hirtelen felindulásból át is mentem, és megvettem a 10 alkalmas bérletet. Életem hibája volt. Muszáj volt hát elmenni. Úgyhogy egy hétfőn el is mentem az első edzésre, ami katasztrofálisan sikerült. A zene idegesített, utáltam, hogy szenvedek egy szobabiciklin, 100 emberrel mellettem. Aztán pénteken is lementem, ami sokkal jobban sikerült. Az egész teremben max 15-en lehettünk, és az edző is tekert, mert jutott neki bringa. A zene és a kedvem is jó volt, meg lelkes is voltam. És elégedetten távoztam.

Megállapítottam, ha kedvvel megyek neki az órának, jobban is fog menni. És persze a zene is nagyon fontos. Ha egy 10 perces mixet kell végighallgatni egy amúgy 3 perces számból, az halál. Meg az is, ha magyar rock megy. Ilyen szerencsére csak egyszer volt. De ha Coldplay meg First Aid Kit adja a ritmust, amit egyébként úgysem tartok, mert úgy tekerek, ahogy tudok, akkor alapból elviselhetőbb a tekerés. Mert az, hogy a teremben még nagyon sokáig én leszek a leggyengébb, az nem igazán zavar. És sose leszek én az, aki úgy megy a fitneszbe, mint a Mennyországba. De menni fogok, ameddig úgy érzem, hogy lelkes vagyok, vagy valami hasonló. Mert egy dolog miatt érdemes elmennem. Minden tekerés után, mikor nyújtunk, majd felkapcsolódik a villany, elönt a boldogság, az újjászületés érzése. Szóval, aki kedvet kapott ehhez az izzasztó, de tényleg nagyon-nagyon izzasztó és fárasztó, izmokat nem kímélő sporthoz, annak hajrá. Ami pedig nekem még nagyon jó volt, hogy semmi tétje nincsen, és semmi nem kötelező. Leginkább magunkat kell leküzdenünk. Oké, ha kiállás van, ki kell állni, de ha nem, az edző nem fogja rád kényszeríteni. Mindenki önszántából jön ide, és azért, hogy egy jót tekerjen. És ezt mindenki tiszteletben tartja.

Óra végén taps és köszönjük. Mindenki letakarítja az izzadságától csatakos biciklit, és megszemléli magát az öltözőben. Én úgy szoktam kinézni, mintha a napon felejtettek volna úgy száz órán át. A család pedig lelkesen sajnál, mikor hazaérek, hogy hogy le vagyok fáradva, meg minden. Én pedig büszkén viselem az arcomat borító pírt, na jó, kivörösödést, mert megcsináltam.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

My Fair Lady – avagy Pygmalion

Néhány évvel ezelőtt láttam a Radnóti Színházban G. B. Shaw: Pygmalion című darabját, ami nagyon tetszett, úgyhogy alig vártam, hogy a Centrál Színházban ebben az évadban műsorra tűzött My Fair Lady musicalt is megnézhessem, hiszen az is a Pygmalionra épít.

Hónapokon keresztül próbáltunk jegyet szerezni rá, de nem jártunk sikerrel. Aztán úgy hozta a sors, hogy rokonaink betegsége miatt jutottunk hozzá a jegyekhez. Természetesen telt ház volt, a közönség tapsviharral jutalmazta a színészeket az előadás végén. Egyébként a tavaszi előadásokra már január elején elfogyott az összes jegy. Úgy tűnik, Shaw olyan témát választott, ami még több mint száz évvel a dráma megírása után is népszerű. De elég a jó témaválasztás a sikerhez?

Kicsit utánanéztem, hogy mit is takar Shaw drámájának címe. Pygmalion a görög mitológiában Kypros királya volt. Egy nap elefántcsontból egy gyönyörű női szobrot faragott ki, ami olyan jól sikerült, hogy az alkotója beleszeretett. Ölelgette, csókolgatta, beszélt hozzá, felöltöztette. Imádkozott azért, hogy a szobor megelevenedjen. Aphrodité istennő teljesítette Pygmalion kérését, és életre keltette a szobrot. A király pedig feleségül vette a csodálatos nőt. Az írónak ez a történet adta az ihletet dráma megírásához.

Shaw művében, mely 1912-ben jelent meg, az öntelt nyelvész, Higgins, a fonetika professzora London utcáit járja és jegyzeteket készít, figyeli az emberek beszédét. Mikor meghallja az ápolatlan virágáruslány, Eliza csúnya kiejtését, megjegyzi, hogy meg tudná tanítani őt szépen beszélni.

A lány felkeresi a professzort, és megkéri, hogy tanítsa őt. A beszélgetésnél jelen van Pickering ezredes is, aki vállalja a tanítás költségeit, és fogadást köt a nyelvésszel, hogy fél éven belül Elizát megtanítja úri hölgyhöz méltóan társalogni. A nehéz tanulási folyamat során Higgins sértő megjegyzéseket tesz Elizára, fukarkodik a dicséretekkel, a lány megalázva érzi magát. A professzor megnyeri a fogadást, Eliza hibátlanul beszél és illemtudóan viselkedik az előkelő társaságban, a vizsgának számító estélyen. A professzor ezt is csupán saját sikerének könyveli el, Elizával mit sem törődik, ezért a lány elmenekül. Higgins is megkedveli a lányt, de nem tudja érzéseit kimutatni, így a happy end elmarad.

A Radnótiban látott darabot Nádasdy Ádám fordította, és modern, mai nyelvezete valamint a főszereplők (Petrik Andrea, Szervét Tibor) színészi játéka miatt tetszett. Sajnos ma már nincs műsoron ez az előadás. A Centrál musicalje sokat megőrzött Shaw történetéből, de a végén Eliza visszamegy a professzorhoz – szóval happy end. A tudós professzor a maga módján beleszeret a tanítványába, de a mitológiai történet Pygmalionjának lelkesedéséből és érzelmeiből semmi nem érződik. Lenézően, pökhendien viselkedik. A fülbemászó dallamok, a színészek (Alföldi Róbert, Tompos Kátya) nagyszerű alakítása, a szép díszlet és jelmez garantálják a musical sikerét.

A darab musical változatát először 1956-ban mutatták be New Yorkban, és állítólag a jegyekért sorba kellett állni, még a járdán is aludtak sokan, hogy megszerezzék a „kincset”. Remélhetőleg azért minden érdeklődő előbb-utóbb eljut majd a Centrál előadására anélkül, hogy az utcán kelljen éjszakáznia a jegyekért.

 

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)
fotók: centralszinhaz.hu

My Fair Lady (Centrál Színház)
Rendezte: Puskás Tamás
Szereplők: Alföldi Róbert, Tompos Kátya, Cserna Antal

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Tizenhárom okom volt

A minap az egyik ismerősöm posztolt egy videót Facebookon, ami egy lányról szólt, akit az iskolában bántalmaznak. Igazából nem volt rá semmi okuk, pusztán azért bántották, mert az ő értékrendjük szerint népszerűtlen volt. Több olyan jelenetet láthattunk, ahol a lányt piszkálják, majd azt, hogy otthon lepörgeti az eseményeket a fejében újra és újra. Végül pedig nem bírja tovább, és az öngyilkosságot választja. Fontos dolognak tartom, hogy az emberek beszéljenek az öngyilkosságról. Azt vettem észre, ha előkerül ez a téma a fiatalok körében, általában egy olyan emberről van szó, aki a saját közösségében kitaszított, nem elfogadott. Pedig nemcsak azok az emberek lehetnek öngyilkosok, akiket tudatosan bántanak. Nagyon sok esetben úgy lesz egy ember öngyilkos, hogy nem is számítunk rá, mert észre sem vesszük, hogy a környezete mennyi fájdalmat okoz neki. És erről valahogy mindig kevesebb szó esik.

Már sokan hallhattak a Tizenhárom okom voltról azaz a 13 resons why című sorozatról, ami Amerikában pillanatok alatt sikersorozat lett. Én már azóta vártam ezt a sorozatot, amióta az első szóbeszédek szárnyra kaptak arról, hogy Jay Asher 2007-es könyvéből forgatnának egy adaptációt. Mikor elolvastam a könyvet, arra gondoltam, hogy ennek több emberhez is el kéne jutnia.

A Tizenhárom okom volt egy Hannah Baker nevű lányról szól, pontosabban arról, hogy miért lett öngyilkos. Hannah-nak vannak barátai, vannak, akik nem kedvelik, egy teljesen átlagos lány, átlagos problémákkal. Látszólag nincs semmi oka arra, hogy öngyilkos legyen. Csakhogy mégis van, összesen 13. A 13 okhoz pedig tartozik 13 ember, akik valamit tettek ellene. Valószínűleg a legtöbb tett nem szándékos volt, nem akartak neki igazán ártani, mégis bántották. Hannah elmeséli ezt a 13 történetet egy-egy kazettára, és elküldi ennek a bizonyos 13 embernek, hogy megértsék, mit tettek vele, akár szánt szándékkal, akár akaraton kívül.

Ami igazán lényeges, az az, hogy a történetek talán önmagukban nem késztették volna Hannah-t öngyilkosságra. Az öngyilkosságának a valódi oka nem egy súlyos sérelem, hanem több rossz érzés felgyülemlése volt. Egy idő után már nem bírta tovább a sok apró fájdalmat, amit el kellett viselnie. Csak gyűlt és gyűlt benne a rengeteg negatív érzés, és egyszer csak, mikor már nem bírta tovább, mikor már túl sok fájdalom gyülemlett fel benne, úgy döntött, hogy véget vet ennek az egésznek.

Miért tartom fontosnak, hogy az emberek halljanak erről a történetről? Mert pontosan azt mutatja be, miért lesz egy ember öngyilkos. Nem egy valami miatt, hanem rengeteg kisebb-nagyobb rossz dolog miatt. És arra is felhívja a figyelmünket, hogy minden tettünknek súlya van, még ha nem is hinnénk. Mert hiába nem gondolnánk, de mégis számít, hogy hogyan viselkedünk egymással, számít, hogy kit bántunk – akár szándékosan, akár nem. Számít minden egyes szavunk, amit egymásnak mondunk. Hiába nem tudjuk, de valahol számít. Számomra a Tizenhárom okom volt arra mutat rá, hogy figyelnünk kell egymásra, mert elsősorban mi vagyunk az oka, hogy a környezetünkben valaki boldog vagy szomorú.

Azt hiszem, több ilyen sorozatra, filmre, könyvre lenne szüksége a világnak, ami ilyen egyszerűen és értelmesen mutat rá dolgokra. Az ehhez hasonló dolgokról nem elég csak beszélni. Ha csak beszélünk róla, nem lesz valóságos. Viszont egy sorozatban, ahol átérezzük a szereplők problémáit, sokkal közelebb kerül hozzánk a téma. Sokkal jobban meg tudjuk érteni, hogy mi zajlik le abban az emberben, aki az öngyilkosságot választja. És talán könnyebben észrevennénk, ha valaki öngyilkosságon gondolkodna, és lehet, hogy képesek lennénk segíteni rajta.

Bujtor Zsófia (AKG, 9. évf.)

13 Reasons Why (Netflix sorozat, 2017, 60 perc)
Szereplők: Dylan Minnette, Katherine Langford, Christian Navarro

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Reptéri csendélet

Sokan, ha a repülésre gondolnak, félelmet, idegességet és frusztrációt éreznek, főleg, ha az első repülésük előtt állnak. Mielőtt az utazás ezen formáját választjuk, érdemes megismerkedni a körülményekkel is. A legkevesebb időt a gépen töltött idő teszi ki, előtte viszont még órák hosszat várakoznunk kell a felszállásra, csomagokkal megpakolva, és muszáj valahogy lefoglalni magunkat valamivel az indulásig, ott helyben. Nemrég volt egy ilyen élményem, gondoltam, leírom a tapasztalataimat.

Nemrég az anyukámmal repültem Amszterdamba egy barátunkhoz. Nem sűrűn repülök (nyáron is kocsival szoktunk utazni), de mindig rádöbbenek, mennyire hosszú ez az egész procedúra, és arra, mennyire ideges leszek ettől. Ez pedig se nekem, se a környezetemnek nem jó. Őszintén, talán azért is, mert kicsit félek tőle, de hatszor átgondolom, biztos fel akarok-e szállni, nem lenne-e jobb inkább megfordulni és egyszerűen elsétálni, megóvva magam a macerától és a rohanástól.

Kezdjük azzal, ha reggeli járatra szól a jegyed, korán kell felkelned. Nagyon korán, mivel az indulás előtt nagyjából már másfél-két órával kint kell lenni a reptéren, már ha nem akarod lekésni a gépedet, és szeretnél mindenre időt hagyni. Ez történt velem is. Háromkor keltem, ami azt hiszem, nem tett jót az influenzámnak. Ezután minden rendben ment, megérkeztünk. Elsőként át kell esned egy biztonsági ellenőrzésen, itt vizsgálják a csomagok tartalmát, a ruházatot, és nagy gonddal figyelnek arra, hogy ne kerüljön fel a gépre semmilyen olyan dolog, ami veszélyes lehet. Már ez a rész sem egyszerű, itt is nagyon hosszú a sor, és nem tudhatod, mennyit kell várni arra, hogy sorra kerülj. Ám a neheze még csak most következik. Miután leellenőrizték a beszállókártyádat, az indulóváróba kell menned több száz másik utassal együtt. Itt számos étterem, bolt és rengeteg pad található.

Itt aztán rengeteg különféle embert látunk, és számos észrevétellel gazdagodhatunk. Láthatunk turistákat, öregeket, fiatalokat, gyerekeket, családokat, magányos utazókat, furcsa szerzeteket és átlagos figurákat is. Nekem például mindig is jó szórakozás volt az, ha megfigyelhettem az embereket, a személyiségüket, és azt, hogy mit csinálnak.

Ez egy tipikusan ilyen szituáció volt, még reggel ötkor is. Vettem magamnak egy forró csokit, és az egyik műanyag asztalnál ülve álmosan figyeltem az embereket. Voltak, akik hozzám hasonlóan étkezéssel ütötték el az időt, és nem törődve a korai időponttal, már hajnalban gyorséttermi hamburgerrel tömték magukat. Voltak, akik nem ettek, csak fel-alá sétáltak, hátha úgy gyorsabban telik az idő. Mások kihasználva minden lehetőséget, távoli rokonukkal, barátjukkal telefonáltak, és telefonjuk képernyőjén keresztül próbálták szemléltetni a reptéri élet minden kis mozzanatát.

Ennek ellenére nem mindenki viselte jól a hosszú várakozást. Volt, aki egyedül, zárkózottan ült órákig, kisgyerekek sírtak, valakik pedig éppen arra panaszkodtak, hogy nem tudnak koncentrálni vagy aludni a nagy zajban. Én, ha mások zavarnak, általában olvasok vagy zenét hallgatok, és igen, ezt teszi a legtöbb ember is – így ki tudják zárni valamennyire a körülöttük lévőket.

Ahány ember, annyi szokás, de egy biztos: senki sem szereti a várakozást. És, mint láthatjuk a fenti példákból, ilyenkor muszáj valamit kezdenünk magunkkal. Mindegy, hogy odafelé vagy visszafelé, az idő nem telik gyorsabban. Két választásunk van. A reptéri dolgozókat, a kormányt és a különböző légitársaságokat átkozva magunkban mérgelődve várakozunk, vagy megpróbálunk valami értelmeset csinálni.

Erre számtalan lehetőségünk van a csarnokon belül is. Rengeteg az újságos, az élelmiszerbolt, és ha ajándékokat szeretnénk venni, akkor azt is megtehetjük.  Ha éppen ahhoz van kedvünk, hallgathatjuk a bemondót is, aki több idegen nyelven is ismerteti a járatokkal kapcsolatos tudnivalókat.

Ha viszont eljutunk addig, és felszállunk a gépre, kevés az esélye annak, hogy azon fogunk izgulni, mi fog történni. Pontosan azért, mert már a repülés előtt álltunk, és várakoztunk több órát, sok idegen emberrel körülvéve. Ez pedig, lássuk be, nem hangzik túl jól, a legtöbb embert megviseli. Én mindig nagyon örültem, mikor leülhettem a helyemre, és nem volt más dolgom, mint várni azt, hogy felszálljunk. Semmi rohanás, pakolászás, kényelmetlen padokon ülés, tolakodás a mosdónál és a sorban, csak hallgatni az utasok beszélgetését abban a reményben, hogy talán most már elindulunk, és sikeresen meg is érkezünk majd az úti célunkhoz. Mert higgyétek el, mindazonáltal, hogy a repülés ilyen bonyolult, ezek miatt lesz sokkal biztonságosabb ez az utazási mód, mint bármelyik másik. Szerintem megéri ezt választani.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mit ad nekem az iskola?

Nem szeretek iskolába járni. Ugye milyen fura? Mert igen, tényleg, néha nagyon kivagyok, és elegem van egész tanulásból, bejárásból, attól, hogy folyamatosan fejlődjek, tanuljak, meg persze leckét írjak. De mi történne velem, ha egyik napról a másikra megszűnne az iskola? Hát, azt már nem igazán tudom.

Be kell hogy valljam, egy kicsit szégyellem magam amiatt, hogy nyilván eddig is tudtam, hogy jó dolog a suli, de ez nem tudatosult bennem, és nem értékeltem a szerencsés helyzetemet napról napra. Ahhoz, hogy ez a beismerés bekövetkezzen, el kellett merülnöm az UNICEF és az EU közös #EmergencyLessons kampányában, amire amúgy a suli által lett lehetőségem.

Hogy mi ez a kampány? A célja az, hogy ráébressze az európaiakat arra, mennyire alapvető fontosságú az oktatás azoknak a gyerekeknek, akiket valamilyen vészhelyzet súlyt. És azáltal, hogy megismerjük az ilyen gyerekek történeteit, mi is megtanuljuk értékelni mindazt, amit az iskola ad nekünk a tananyag elsajátításán kívül. Valamint, hogy tudatosítsuk az oktatáshoz való jog egyetemességét.

Mi az, hogy krízishelyzet? Rendkívüli helyzet lehet bármilyen krízis, mely hatással van az érintettek életére. Rájöttem arra, hogy itt bőven többről van szó, mint amilyeneket én élek meg (hogy csak párat említsek: elfogyott a menzán a rántott sajt, nincs időm tanulni, reggel békávéznom kellett, mert nem tudtak elvinni kocsival…). Szóval igen, itt inkább olyanokra kell gondolni, mint polgárháborús vagy nemzetközi konfliktusok, háborúk vagy természeti katasztrófák (földrengések, árvizek) és egészségügyi vészhelyzetek (járványok). Ezeknek a kríziseknek mind hosszú távú hatása lehet az érintettek életére. És gondolhatjuk azt, hogy a harcok vagy a földrengések közben az a legkisebb gond, hogy bezár a suli, de ez nemcsak azt jelenti, hogy de jó, most már nem kell tanulni. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek sokkal kiszolgáltatottabbak, remény- és jövőképfosztottak lesznek. Eltűnik az életükből a mindennapi rutin, ami biztonságot jelent. Az iskola megszűnése megfosztja őket a barátaiktól, akikkel megtanulták kölcsönösen elfogadni és tisztelni egymást. Olyan országokban, ahol krízishelyzet van, gyakran a szülők se tudnak biztosítani a gyerek számára olyan szeretetteljes, biztonságos légkört, amire a legnagyobb szükség lenne az egészséges fejlődéshez, ami lehetővé teszi a teljes és boldog jövőt, életet a gyerek számára. Csak az iskola.

Mert mit ad az iskola nekünk? Barátságokat, biztonságot, értékeket, támogatást, rutint, fejlődést, önismeretet, tiszteletet, véleményt és jövőképet. Krízishelyzetben pedig ennél is többet: az életben maradás lehetőségét (nem túlzok).

A kampány céljaként az UNICEF és az EU közösen összefogott, hogy pozitív irányba változtassa meg a rendkívüli helyzetbe került gyerekek életét. Az európai fiatalok és a közösségi média segítségével megismertetik a világot olyan gyerekek történeteivel, akiknek nagyon sokat kell megtenniük azért, hogy iskolába járhassanak, vagy ez lehetőség nem is áll a rendelkezésükre. A kampány bemutatja azokat a sikereket, elért eredményeket, amik az EU és a UNICEF összefogásával jöhettek létre.

A kampány során ismeretem meg Ványa, egy nyolcéves Ukrajnában élő kisfiú történetét, aki szemtanúja volt bombázásoknak, és annak, ahogy emberek megsérültek. A lakásuk erkélyén volt épp, mikor a katonai gépek megszállták városukat, Szlovjanszkot. Még mindig emlékszik a bombák hangjára és az utcákon fejvesztve rohanó emberek sikolyaira. Látott egyenruhás férfiakat, akiktől azóta is annyira fél, hogy nem hajlandó katonai játékokkal játszani. A történtek után Ványán szülei sosem tapasztalt agresszivitást érzékeltek (valamint tikkelést az arcán, melyet nem tudott kontrollálni, és a keze is remegett). Ványa most iskolapszichológushoz jár, aki segít feldolgozni neki a történteket, amiket látott.

Szinte hihetetlen, hogy egy nyolc éves kisgyerekről beszélünk, aki már is olyan dolgokon ment keresztül és olyanokat tapasztalt, amiket egy felnőtt ember is nehezen tud feldolgozni. Ványa szülei is tanácstalanok voltak, ezért fordultak segítségért. Az a konstans félelem és bizalmatlanság, ami egy ilyen tapasztalat során beleivódik egy gyerekbe, az egész életére kihatással lesz. Elfelejteni nem fogja tudni, de feldolgozni igen, ha ehhez kellő segítséget kap. Ami rögtön eszembe jutott Ványa történetéről, az az, mikor a barátnőimmel a terrortámadások hatására arról beszélgettünk, mennyire félünk a háborútól. Mi csak félünk. De Ványa meg is élte azt.

Mindegyik országból különböző létszámú delegációkat hívtak meg a kampány lezáró eseményére, az Európai Parlamentbe. Én a magyar küldöttség tagja lehettem. A mi szerepünk (és nem akarok nagyképű lenni) azért nagyon fontos, mert mi tesszük hitelessé a kampány üzenetét, és mi vagyunk azok, akiknek igazán címezve van ez az egész. Mivel a kampány a gyerekekről szól, mi tudunk igazán arról beszélni, mesélni, milyen gyereknek lenni. A kampány fő üzenetei között van az is, hogy a gyerekek nagyon fontosak, hiszen ők a világ jövője. Ezért minket kértek meg, hogy gondolkodjunk el az iskola szerepén a saját és olyan gyerekek nézőpontjából, akik krízis sújtotta országokban élnek. Így fogalmazhattunk meg egy olyan üzenetet, amit a záróeseményen, az Európai Parlamentben, az EU-s képviselők előtt prezentálhattunk, megfogalmazva benne mindazt, amit megértettünk a kampányból, amit kérünk tőlük, és arról is beszélhettünk, mi milyen megoldásait látjuk a helyzetnek.

Az UNICEF és az EU közös kampányában azokat a problémákat és elért sikereket mutatja be, hozza közelebb, amik távoli országokban történtek. A kampány célja nem az, hogy ezekben a távoli országokban érjen el változást, hanem pont az, hogy itt, Európában. Hogy az itt élők megismerjék ezeket a helyzeteket, a problémákat, a sikereket. A cél, hogy itt, Európában érjünk el változást. És ezáltal a világ többi országában is.

Számomra ennek a kampánynak a megismerése nagyon sokat adott. Legfőképpen egy olyan nemzetközi, nyitott nézőpontot, amiben nemcsak a saját érdekeimet veszem figyelembe, hanem mindenkiét. Megismertem sok más gyereket a világ különböző pontjairól, akik hasonló dolgokat élnek át, mint én, de más országokban élnek, eltérő körülmények között. Ezáltal részese lettem egy közösségnek. A kampány felhívta a figyelmemet arra, mennyire fontos a tisztelet, az elfogadás. Közelebb hozta az eddig nyomasztó és megfoghatatlan problémákat, és megtanított arra, hogyan tudok segíteni. És arra is, ami talán még fontosabb, hogy tudok segíteni. A kampány pozitív változást eredményezett bennem. Most már csak azt remélem, hogy ezt tovább tudom adni még több fiatalnak, gyereknek, felnőttnek.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
fotók: UNICEF Magyarország

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hogyan lesz valakiből tömeggyilkos?

Ma 2017. április 20-a van, és bár első ránézésre ez is csak egy nap a sok közül, azért mégiscsak megemlítem, hogy ez – legalábbis számomra – egy kicsit különleges dátum. Nem, nem arról beszélek, hogy ma van a marihuána világnapja (mert 4-20), és nem is arról, hogy esik az áprilisi hó. Hanem arról, hogy ma van a 18. évfordulója egy szörnyű és megrázó eseménynek, ami a fél világot lesokkolta, és rengeteg kérdést vetett fel az amerikai és a világ többi részén élő emberekben egyaránt.

Igen, a Columbine iskolai mészárlásról beszélek, ami pont 18 éve, 1999. április 20-án történt. Aki esetleg nem tudná, annak röviden összefoglalom.

Két, valószínűleg súlyos mentális problémákkal küzdő diák, Eric Harris és Dylan Klebold merényletet követett el az iskolájuk, a Columbine High School ellen. Eredetileg azt tervezték, hogy néhány bombát is felrobbantanak, ezeknek a nagy része azonban nem működött. Így elővették fegyvereiket, és a robbantgatás helyett inkább lövöldözni kezdtek az iskolában tartózkodó tanárokra és diákokra. Összesen 12 diákot és 1 tanárt sikerült meggyilkolniuk, több mint húsz másikat pedig megsebesíteniük. A mészárlás után maguk ellen fordították a fegyvereiket, és öngyilkosok lettek.

Az eset természetesen borzasztóan lesokkolta a világot. Ilyenkor általában az egyik első kérdés, ami felmerül az emberekben, az az, hogy mégis miért. Mi késztethetett két 17-18 éves diákot arra, hogy brutális módon meggyilkolják ártatlan iskolatársaikat, szervezetten és előre eltervezetten?

Nos, a rendőrség a fiúk házainak, szobáinak és személyes tárgyaiknak alapos átnézése, valamint barátaik és szüleik kihallgatása után több ilyen okot is talált. Először is, mindketten erős érdeklődést mutattak a nácizmus iránt, ami ugye nem éppen egy egymás szeretetére és elfogadására épülő eszmerendszer. Ezen kívül egyesek az erőszakos videojátékokat is hibáztatták a borzalmas tragédiáért.

Annyi biztos, hogy Harrist és Kleboldot nagyon-nagyon sokat gúnyolták az iskolában. És ez az a dolog, ami engem igazából nagyon mélyen elgondolkodtatott. Az iskolai zaklatás egy mindenki számára ismerős szituáció. Amikor ezt a kifejezést halljuk, legtöbbször mi jut az eszünkbe? Egy lúzer gyerek, akinek nincsenek barátai, és akit a többiek kitaszítanak maguk közül. Szóban és fizikailag bántalmazzák, például gúnyneveken szólítják, csúfolják, megverik, elveszik az ebédjét stb. Most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ami a fejünkben megjelenik, az többnyire egy fekete és egy fehér kép. A fekete a rossz: a zaklatók, a bántalmazók, a kitaszítók, a közösség, ami nem képes befogadni egy különc gyereket. És a fehér, a jó, a sajnálnivaló, a szegény kis bántalmazott gyerek, aki nem tehet semmiről és nem érdemelte meg a zaklatást.

Nem mondom azt, hogy ez nincs így az esetek legnagyobb részében. Igen, az iskolai (vagy bármilyen más) zaklatás kifejezetten helytelen és gonosz dolog, és soha, semmilyen esetben sem az áldozat hibája, hiszen nem ő kérte, hogy zaklassák. És bár vannak okok, amelyek miatt valaki zaklatás, csúfolódás áldozata lesz, például a különcség, a különbözőség vagy a gyengeség, ez még mindig nem jelenti azt, hogy az áldozat a hibás. Nem, a közösség a hibás, amelyik nem bírja elviselni, ha valaki csak egy kicsit is különbözik a többiektől, ha valaki nem tud megfelelni az elvárásoknak. És igen, elsősorban a zaklató a gonosz, mert soha, semmilyen körülmények között nem szabad szándékosan bántani senkit, akármennyire is különbözik tőlünk és a barátainktól.

Azonban vannak olyan esetek ­– mint ahogy ezt a Columbine iskolai mészárlásnál is láthattuk –, amikor az igazi gonosz nem a zaklató, hanem az áldozat. Azt senki sem vitatja, hogy Harris és Klebold borzalmas tettet hajtottak végre, és az után, amit műveltek, meg is érdemelték, hogy meghaljanak. És az, hogy korábban zaklatás áldozatai voltak, nem menti fel őket a borzalmas, emberi ésszel szinte felfoghatatlan mészárlás bűne alól. De ugyanúgy nem menti fel a zaklatókat sem. Attól, hogy a fiúk, mint azt utólag tudjuk, gonosz pszichopaták voltak, attól még nem volt helyes, hogy durván csúfolták, gúnyolták és kiközösítették őket. Senki nem érdemli meg a zaklatást, még egy pszichopata sem. Vagy mégis? Ha azt megérdemelték volna, hogy meghaljanak a mészárlás előtt, akkor ennyi erővel azt is megérdemelték, hogy zaklassák őket a mészárlás előtt? Vagy ha nem zaklatják őket, akkor nem is történik meg az egész? Talán ha nincs a csúfolás, gúnyolódás, nem ébred fel bennük a féktelen bosszúvágy az iskola és a diákok ellen, és nem készteti őket arra, hogy az arra járkáló diákokra véletlenszerűen tüzeljenek?

Áldozatok

Az én válaszom az, hogy valószínűleg de. Megvolt bennük az erőszakra való hajlam, és ha nem a csúfolódásért hajtják végre a merényletet, akkor azért, mert kék az ég, vagy azért, mert 2+2 az 4. De ezt valószínűleg mindenki máshogy gondolja, ez csak az én véleményem.

Tehát a merényletet így is, úgy is végrehajtották volna, akkor ezek szerint megérdemelték a csúfolást, gúnyolást, megaláztatást? Az iskolai mészárlásnak az elkövetői, a zaklatásnak azonban az elszenvedői voltak. Tudjuk, hogy kegyetlen pszichopaták voltak, akkor tehát megérdemelték a zaklatást? Legtöbbször, mint ahogy azt az előbb is leírtam, szegény, szerencsétlen, sajnálnivaló gyerekekként képzeljük el az iskolai zaklatás áldozatait. Harris és Klebold azonban egyáltalán nem voltak szegények, szerencsétlenek és sajnálnivalók. Ezek szerint mégsem lehet az iskolai zaklatás minden esetében azonnal ítéletet mondani, és az elkövetőkre a „gonosz”, az elszenvedőkre pedig a „szegény gyerek” jelzőt aggatni? Egyes áldozatok mégiscsak megérdemlik, hogy csúfolják és megalázzák őket? De ki érdemli meg és ki nem? És ezt ki dönti el? Egy tragédia után két pszichopata bűnöző felett könnyű ítélkezni. De tudnánk-e ugyanígy ítélkezni egy sima zaklatási esetben is? Valószínűleg nem.

Az viszont biztos, hogy bár az iskolai zaklatás tényleg gonosz dolog, erőszakkal és főként ártatlan emberek meggyilkolásával semmit nem oldunk meg. Akármennyire is felháborít minket a csúfolódás, a gúnyolódás, a kirekesztés, a kegyetlenkedés, még ha a közvetlen elszenvedői is vagyunk, a még több erőszak nagyon könnyen hatalmas tragédiába fulladhat, ahogy ez a Columbine iskolában is történt.

Arra nem tudtam még választ találni, hogy maguk a zaklatók, Harris és Klebold terrorizálói hogy érezhették magukat a történtek után. Te hogy éreznéd magad egy ilyen helyzetben, ha te is zaklattad volna annak idején a két lövöldözőt? Megbánnád? Megbánnád az évekig tartó kiközösítést, csúfolást, szégyellnéd magad, és arra gondolnál, hogy ezek a srácok részben miattad, temiattad lettek ilyen erőszakos, őrült pszichopaták? Te is felelősnek éreznéd magad a tucatnyi ember haláláért? Vagy örülnél? Örülnél annak, hogy zaklattad, csúfoltad őket, hogy pokollá tetted ennek a két kegyetlen rohadéknak az életét, és megnyugodnál abban a tudatban, hogy totálisan megérdemelték, amit tettél velük? Vagy megijednél? Megrémülnél attól a ténytől, hogy mivel te is zaklattad őket, neked is címezték a támadásokat? Arra gondolnál, hogy lehet, hogy pont téged akartak megölni, az egyik töltényt külön csak azért rakták bele a fegyverükbe, hogy aztán az majd a te fejedben landoljon, csak te éppen máshol voltál, így az ominózus töltényt inkább valaki másnak a fejébe eresztették? Vagy egyszerűen csak szerencsésnek éreznéd magad, amiért nem te haltál meg, amiért jó helyen voltál, és szerencséd volt, hogy nem estél áldozatául a brutális, kegyetlen mészárlásnak?

Erre a sok kérdésre nehéz választ találni, van, amelyikre nincs is. És még amelyikre van is, arra is mindenkinek más a válasza, így hát csak remélni tudom, hogy mindenki, aki olvassa ezt, elgondolkozik egy kicsikét ezeken a dolgokon, és a gondolkodás után elkezdi majd kicsikét kevésbé csak feketében és fehérben látni a világot és benne a zaklatás és az iskolai zaklatás ügyét.

Végezetül pedig azok számára, akik túlságosan hosszúnak találták a cikket, gyorsan összefoglalom három pontban írásom legfőbb tanulságait:

1. A világon semmi sem fekete vagy fehér.

2. Ha egy számodra unszimpatikus diák jár az iskoládba, ne csúfold, ne gúnyold, ne verd és ne alázd meg, mert a zaklatás szemétség, rossz és gonosz dolog.

3. Ha téged csúfol, gúnyol, ver és aláz meg valaki az iskolában, arra semmiképpen sem az a jó megoldás, hogy veszel egy gépfegyvert, és dühödben elkezdesz random diákokat lelövöldözni. Még képletesen sem.

És persze nyugodjon békében az összes iskolai mészárlás áldozata az Egyesült Államokban és a világ összes más országában, kis hazánkban, Magyarországon is. Még akkor is, ha itthon olyan mértékű iskolai mészárlás sosem volt, mint az Egyesült Államokban. Talán csak azért nem, mert itt egy szempillájuk azért talán megrebben az embereknek, ha azt mondod, hogy „Na szia, Marcsi, megyek bevásárolni. Hozok tejet, kenyeret, zsebkendőt, fél kiló krumplit, hat almát meg egy AK-47-est, félórán belül itt vagyok.” De ez már egy teljesen másik téma.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)
fotó: Newsweek

LIKE - értesülj az új cikkekről!



5 Tovább

Én és a szolfézs

Öt éven át minden héten két nap rendületlenül rávettem magam, hogy leballagjak a zeneiskolába, hatvan perc tömény verbuváló nótára, dögunalmas zeneelméletre vagy jó esetben zenetörténetre. Öt éven át vártam a pillanatra, amikor végre nagy lángon égethetem el a szolfézsbizonyítványomat, a hamvait pedig a mélyen tisztelt tanárnő lába elé szórhatom.

Eddig csak és kizárólag olyan gyerekkel találkoztam, akitől, ha megkérdeztem, mi a véleménye, még csak nem is azt mondta, hogy nem szereti, hanem hogy egyenesen gyűlöli ezt a végtelenül kifacsart és erőltetett tantárgyat

Egy hangszeren való játszás és annak elsajátítása önmagában egy élvezetes és végtelenül hasznos dolog lenne. Jó maga az érzés is, ahogy tudatosan nyomod le a billentyűket, pendíted a húrokat vagy ütöd a dobokat, és felemelő érzés tud lenni az is, mikor például a barátokkal mentek valahova, észreveszed, hogy ott egy zongora, és mindenki örömére játszani kezdesz rajta. Éppen ezért pofátlanság és a lehető legnagyobb kitolás egy önmagában jó és örömet okozó dolog mellé egy olyan kötelező (és ez a legrosszabb benne) tárgyat rendelni, ami nemhogy unalmas, hanem egyenesen arra sarkall, hogy a szeretett hangszeredet az előtted ülő, szintén szenvedő gyerek fején törd ketté.

Most pedig térjünk vissza az alapokhoz. A szolfézs tantárgyat eredetileg azért találták ki, hogy a hangszeren tanulóknak könnyebb dolga legyen például a kotta leolvasásában, egy zenei jel felismerésében vagy az egész zenei mű átlátásában. Alapból az ilyenfajta órák valamilyen éneklésből és elméletből szoktak állni. És ezen a ponton az ember elgondolkozik azon, hogy ha mindezeket figyelembe veszi, akkor a szolfézs a hangszeren játszáshoz hasonló élményeket nyújtó dolog lenne. Mert, hogy a szolfézstanáromat idézzem: „a torkod is egy hangszer”. És még ha ez egy végtelenül leegyszerűsített kijelentés is, valamint egy hatalmas közhely, alapjában véve igaza van. Énekelni a legtöbb ember szeret. Nem mindenki tud is, de ez egy másik dolog. Mindennap meghallgatunk dalokat, gyakran még a szövegüket is megtanuljuk, hogy mi magunk is énekelhessük őket. Szóval, akkor végül is mi az, ami az ilyen órákat kínszenvedéssé teszi az ártatlan gyerekek számára?

Kezdjük ott, hogy a „valami éneklés” kifejezés kicsit pontatlan. Amit ugyanis az ártatlan gyerekek énekelnek, azok általában a hajdúböszörményi verbuválásról vagy a Kovács Pista babájáról szólnak. Gyakori téma még a huszárok élete és a kerek erdő közepiben lévő kis kuckó is. Én aláírom, hogy a fiataloknak kell egy kicsit tanulniuk ősapáik életéről, de ennél kevésbé kevés dolog tudja felkelteni az érdeklődésüket. És, mikor a tanárok még csodálkoznak, hogy a csoport háromnegyede nem tanulta meg a dalt egy hét alatt se, talán fel kéne ismerniük azt a tényt, hogy a dal fele olyan szavakból áll, amikről a gyerekek a legtöbb esetben valami bonyolult matematikai szakkifejezésekre asszociálnak, és remélik, hogy soha többet nem találkoznak velük. Melyik ötéves gyerek tudná egyből, hogy pontosan hogy kell egy erdő mellett estvéledni? De az igazi probléma az, hogy nem is akarják tudni, az igazság pedig az, hogy soha a büdös életben nem lesz szükségük rá.

Sokan azt mondják, hogy a nagy utálat a legtöbb zeneiskolában alkalmazott Kodály-módszer hatásának tudható be. Pedig valójában ez a módszer – számos egyéb elvével egyetemben – leginkább azt hirdeti, hogy a zene mindenkié és hogy zenélni jó. A valóság viszont az, hogy Kodály az akkoriban összegyűjtött népdalait adta meg alapként a zenetanuláshoz, azért, mert akkoriban ezeket a dalokat napi rendszerességgel énekelték a gyerekek. SAJÁT AKARATUKBÓL! Miért? Mert akkoriban a népdalok foglalták el azoknak a daloknak a helyét, amiket mi ma szabadidőnkben hallgatunk. Ennek értelmében az akkori gyerekek valószínűleg egy ma elképzelhetetlen dolgot csináltak: szerették a szolfézst. De valószínűleg még magának Kodálynak sem volt szándéka az, hogy hosszú éveken keresztül a gyerekek csakis az ő dalait énekelhessék. Valószínűleg még ő is szerette volna, hogy a gyerekek a szolfézst egy élvezetes dolognak tartsák. Viszont a zeneiskoláknak ezt száz év alatt sem sikerült megérteniük, és még ma is a kiskőrösi csipkebokrokat elemezzük hatvan percen át.


http://www.szpai.hu/images/erasmus/Szolfezs_ora/Image00008.jpg

De a dolognak van egy másik oldala is. Ugyanis az imént említett rendszert a népdalokkal és azoknak elemzésével, meg a többi, alapból gyűlölt dologgal néhányan tudják élvezetesen is tanítani (tapasztalatból tudom). Ez általában akkor szokott így lenni, ha a tanárnő/úr nem veszi halál komolyan a csángó dalok tartalmát, és egy kicsit elvicceli az egészet. Sőt, vannak, akik játékkal teszik elviselhetőbbé az órákat (és itt most nem a „bumm” játék dúr-moll-szűkített-bővített változatára gondolok).

Akkor pontosan mi a probléma? A tanár alkalmatlansága és a gyerekek iránti mélységes utálata. Tehetnének ez ellen, de inkább nem változtatnak semmin, hiszen nekik teljesen mindegy. De mégsem az! Magyarországon egyre kevesebb gyerek kezd el zenét tanulni, ez részben a „modernizálódás” miatt van, de oka még a szolfézs óra elborzasztó gondolata, amitől még a szülők is távol tartják a gyerekeiket.

Én pedig elhatároztam, hogy ha nem javul a helyzet még pár évig, elindítjuk a Lehet Más a Szolfézs mozgalmat. Programunkban továbbképezzük a magyar szolfézstanárokat, és megváltjuk a magyar zeneoktatást. Embereink mindenhol jelen lesznek országszerte, és figyelik, ki hagyja abba a zenetanulást a szolfézs miatt. Szóval, aki a jövőben zenetanulásra adná a fejét, járjon magántanárhoz, vagy csatlakozzon az LMSZ mozgalomhoz, a szebb, jobb zeneoktatás érdekében.

Rafai Benedek (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



7 Tovább

Segítek elkezdeni a naplód

A naplóírás egy olyan tevékenység, ami nincs nemhez kötve, nem csak lányok vagy csak fiúk csinálhatják. Mégis valamilyen szinten lányos dologgá vált, és ezzel én nem értek egyet – nem hiszem, hogy naplót csak lányok írhatnak. Mindenkinek ugyanolyan jó visszaolvasni a vele történt, az életét meghatározó eseményeket vagy csak az átlagos napjait.

 

Ha összeveszel valakivel, például a szüleiddel, és nem találsz senkit, aki a te oldaladon állna, egyben biztos lehetsz: a naplód azon fog. A naplód biztos megért mindig, akkor is, ha előre köszönsz, de a plátói szerelmed nem köszön vissza a folyosón, annak ellenére, hogy a korkülönbség még nem olyan nagy, hogy ez várható legyen.

A naplóírás segít feldolgozni a nehéz dolgokat, és segít nem elfelejteni az elképesztő pillanatokat, ezt tapasztalatból mondom.

Ha leírod, az sosem vész el, viszont ha csak a fejedben van, elképzelhető, hogy elfelejted.

Én a tízéves születésnapomra kaptam az első naplómat anyukámtól, ő csinálta, és a borítóján egy családi fotó van. Már majdnem tele van, mert minden fontosabb jó és rossz dolgot egyaránt beleírok, amikor meg a kedvem úgy tartja, vissza is olvasom őket. Van, amelyik bejegyzésen sírok, és van, amelyiken nevetek.

Ha este előveszem a naplóm, anyukám azonnal tudja, hogy ma valami meghatározó dolog történt velem. Ilyenkor rám mosolyog, és azt kérdezi: Majd azért elmeséled? Én erre általában azt válaszolom, hogy lehet, és ennyiben is maradunk. Én írom tovább a naplóm, ő meg kimegy a szobámból.

Ha te is úgy gondolod, hogy szeretnéd megőrizni és visszaolvasni életed nagy pillanatait, írd le őket, nem kell nagyon hosszan. Ha nincs hozzá türelmed, elég, ha csak röviden leírod, mi történt veled, és hidd el, már egy hét után is öröm lesz visszaolvasni az írásaidat.

Nyitrai Hanna (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Ha elmondani nem tudom, akkor leírom

Te szoktad magadnak mondani, hogyha attól félsz, hogy valami rossz fog veled történni, hogy „nyugalom, veled ilyen nem történhet meg”? Pedig mégis. Megtörténhet, hiába hiszed, hogy nem. Én is ezt mondogattam mindig magamnak. Például akkor, amikor biztosan tudtam egy horrorfilm megnézése után, hogy egy tömeggyilkos áll a szoba végében, akkor is, ha eléggé hasonlít az ott található lámpára.

Ezt történt velem, amikor jóval éjfél után az a briliáns ötletünk támadt a barátnőmmel, hogy ez a megfelelő időpont arra, hogy kicsit mozogjunk az ipari mennyiségű elfogyasztott ennivaló után. Ilyenkor normális ember nem indul el sétálni, ez tény, ezt én is tudom. Szóval elindultunk. Ha lett volna egy kis eszünk, ha már neki is vágunk az éjszakának, legalább csak elmegyünk az utca végéig, és nem a maratont akarjuk lesétálni. Mivel a szellemi képességeimről (vagy azoknak hiányáról) már sokat beszéltem, ezt nem is cifrázom tovább.

Egyre messzebbre mentünk, jó idő volt a télhez képest, és a kihalt utcák akkor még inkább szépnek tűntek, mint ijesztőnek. Az akkort most inkább nem emelem ki vastag betűvel és nem húzom alá duplán. Amikor már jó háromnegyedórányira voltunk a házunktól, megszületett ez első jó döntése az éjszakának, visszafordultunk. Mentünk, beszélgettünk, és egyszer csak fütyülést hallottunk a hátunk mögül. A barátnőm rögtön elkezdett ijedezni. Azt mondta, hogy biztosan követnek, és pánikba esett. Én féltem, de ez egyáltalán nem meglepő, hiszen rajtunk kívül senki se volt a környéken. Csak annyit mondtam hangosan, hogy „nyugi, biztos, hogy nem. Ilyen csak a filmekben van”.

De a titokzatos ember a hátunk mögül – akire nem mertünk ránézni – ezt nem értette meg. Lehet, hogy hangosabban kellett volna mondanom, és akkor megérti, hogy bizony, a való életben nem követünk mást és nem ijesztjük halálra, mert ilyen csak a filmekben fordul elő. Egyre közelebbről halottuk a füttyszót, és a gyéren megvilágított utca baljóslatú hangulata is fokozta a hatást. Amikor már nagyon közel hallottuk a lépteit, gyorsan befutottunk az első mellékutcába. Akkor történt meg valami, ami miatt már éreztem, hogy itt nem lesz semmi se rendben. Ő is futott utánunk. Szeretném leírni azt, amit akkor éreztem, de nem tudom. Mégis, hogy mondhatnám el? Ez az a fajta félelem, ami miatt, ha végig kell sétálnom egy utcán éjszaka, csak arra az egy dologra tudok gondolni, hogy futni akarok, menekülni. Emiatt nézek egyfolytában hátra, hogy nem követnek-e. Ha eszembe jut, összeszorul a mellkasom, és még sorolhatnám a végtelenségig ezeket, talán akkor se értené senki se. De ott nem gondoltam erre, találnom kellett valami megoldást.

Akkor megpillantottunk egy embert, aki éppen havat lapátolt (alapvetően azért ez is elég hátborzongató volt). Megálltunk mellette, hiszen arra gondolunk, hogy ha a követő valami rosszat akarna velünk csinálni, nem tenné meg valaki más jelenlétében. Ekkor pillantottam meg, amint elfutott mellettünk. A mínuszok ellenére rövidujjúban volt, és a meredek emelkedőn való futás ellenére egyáltalán nem tűnt fáradtnak. A legrosszabb ezután történt, amikor belenéztem a szemébe. Ezek után nem egyszerűen féltem, hanem rettegtem. Tébolyt, őrültséget olvastam ki a szempárból. Egy megkönnyebbülést hozó rövid pillanatig azt hittem, hogy továbbmegy, de visszafordult, és elindult felénk. A fejét furcsán oldalra billentve közeledett. Ekkor megpróbáltam segítséget kérni a mellettünk álló embertől. Annyit mondott, hogy hívjuk a rendőrséget, és ne vele szórakozzunk. Ezután beszállt a kocsijába és becsapta az ajtót. Erre én kinyitottam a kocsi ajtaját, és még kétségbeesettebben kértem a segítségét. Rám csapta. Még háromszor. Azután végre azt mondta, hogy menjünk be a háza udvarába. Az ember közben mellénk ért, és annyit mondott, hogy ő csak befejezi a műveletet, és elkezdte rugdosni a mellettünk parkoló autót. Végül a havat lapátoló ember (a sok és nyomatékos kérésünkre) elkergette. Mi viszont akkor se mertünk még sokáig hazamenni. Máig se értem, hogyan voltam képes ennyire erőteljesen ráerőszakolni valakire azt, hogy segítsen. De akkor nem láttam más lehetőséget. Mert nem is volt.

Ezt már több embernek próbáltam elmesélni. Az én hibám, valószínűleg, de egyszerűen nem értik. Hiszen végül is nem történt semmi sem. Én meg ilyenkor nem tudom, hogy mit mondjak. Azt, hogy a tekintete… Persze, hogy nem értik. Fordítva én se érteném. Azt mondják, ha az ember beszél róla, akkor megkönnyebbül. Na, hát az nem jött össze. Hátha az írás segít.

Fruska (10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Itthon, biztonságban

Felnyitom a laptopot, hogy zuhanyzás előtt még gyorsan csekkoljam, nem kaptam-e üzenetet. Aztán majd megyek, megnézem a sorozat végét és alszok. Fáradt vagyok.

Akkor pillantom meg az egyik videót. Egy ismerősöm könnyező emojival reagált rá. A videó magától elindul, néma, a laptop le van halkítva. Meglátok egy gyereket, a víz mossa az arcát, a tengerparton fekszik, furcsa benne valami. Lejjebb görgetek gyorsan, aztán erőt veszek magamon. Muszáj megnéznem. Felhangosítom, kinagyítom. Olvasom az angol magyarázatot, nézem a videót. Vegyifegyveres-támadás történt Észak-Szíriában... aztán már nem olvasom. A mellkasom összezsugorodik, a torkom elszorul. Csak nézem, mert nem tudom lekapcsolni. Nem akarok odanézni, de nem engedek, muszáj, meg kell néznem. Ilyet még sose láttam. Sokk. Ülök a laptop előtt, remegek. Újra megnézem. Megrázó. Sose láttam még ennél borzasztóbb dolgot. Emberek mindenféle sérülés nélkül. Önmagukat elveszítve fetrengenek, kicsavarodott testhelyzetben, semmibe meredő szemekkel a földön. Vízzel locsolják őket. Azért tették a tengerbe a fiút is, jut eszembe. Le kell mosni róluk az anyagot, amiről nem tudják, mi lehetett. Van ennél embertelenebb támadás?

Olyan sunyi módon gyilkolni, hogy nyomot sem hagy? Csak nyomort. Nincsenek szavak. És ezek a mondatok, amiket nehezen összekaparok is semmitmondóak. Mert erre tényleg nincsenek szavak. Nem lehet megölni gyerekeket! Nem lehet megölni ártatlan embereket! Sőt, semmilyen embert nem lehet megölni! Vagyis nem szabadna, hogy lehessen… Tudom, nem ez az első támadás. Pff, első! Hülyeség, ami írok. Az elmúlt egy évben hány terrorcselekmény történt? Lassan számon se tudjuk tartani. De nekem azért olyan megrázó ez, azért olyan szíven szúrós, késforgatós, mert látom. Láttam, milyen az, amikor az emberek kétségbeesettek, de nem veszíthetik el a fejüket. Mindenki erőn felül emelgeti, lélegezteti, megpróbálja megmenteni az embertársát. Akit egy másik embertársa taszított élet-halál közé. Kicsi gyerektesteket pakolnak a csomagtartóba. Nem akarom tudni, élnek-e vagy már nem. Én miért ülhetek itt, miért lehetek biztonságban? Nekik miért nem ez jutott? Ők most arra koncentrálnak, hogy kiderítsék, milyen anyag, milyen ember, emberek, milyen szervezet, milyen megfontolásból követte el ezt. Felmerül bennem a banális kérdés: az elkövetők nem gondolnak bele, mit tesznek? Gyűlölöm, hogy ilyen történik körülöttem.

A filmekben a szomorú részeknél legalább esik az eső, az égbolt szürke. A valóság pofátlan. A nap gyönyörűen süt, az égbolt tiszta és kék, néhány puha felhőcsík, semmi más. A parton halott gyerekek és szüleik, sérültek, jövőbeli árvák, túlélők, nyomorultak.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Hagyományok

A közelmúltban elrettentő dolgok történtek Mohácson. Ezen dolgokat elég közelről tapasztalhatta meg egy odalátogató apuka és annak fiatal lánya. Ugyanis, mikor a lány elvegyült a tömegben az ünnepség alatt, egy csapat busóruhás férfi zárta őt közre és tapogatta meg. Mikor az apuka odaért, és érdeklődött róla, hogy mégis, mi történt itt, a busóruhás férfiak és a tömeg nagy része is megszokottnak és teljesen elfogadottnak tartotta a történteket, mi több, hagyománynak. Az újságok is kikérdezték a lakókat, akik szintén nem értették a felháborodást.

Ezek után érdemes elgondolkodni a történtek jelentőségén, és azon, hogy bizonyos hagyományok miért váltak már-már károssá az évek során. Kezdjük ott, hogy a hagyományőrzés valójában egy fontos dolog. Hiszen, ha belegondolunk, a hagyományok őrzik legjobban a történelmünket, az ünnepnapok, a speciális ünnepségek származnak valahonnan, és szomorú lenne elfelejteni azt, hogy honnan is valójában. És persze ott vannak a népi ételek, amik közül nagyon sok nélkül nehezen tudnánk élni. Viszont a másik oldalon ott vannak a begyöpösödött ostobaságok, amiket a társadalom egy része még mindig próbál életben tartani, sőt, erőltetni. Én tökéletesen megértem, ha ezeknek az embereknek fontos, hogy a nagyanyjukkal csárdást járjanak a kukoricamezőn, mikor tizenkettőt üt a harang, és ez így teljesen rendben is lenne. De mikor az iskolákban, mondjuk az igazgató (például az én régi iskolám igazgatója) szeretné megismertetni a kötögetés fortélyait, akkor szembesülnie kell azzal, hogy ezek a gyerekek tudnak programot installálni, de palóc gatyamadzagot kötni már nem. És a nagy igazság az, hogy semmi szükségük nincs is rá. A „hon és népismeret” tantárgyat például nálunk úgy kezdték el promózni, hogy talán az érettségiben (igen ott) feltehetnek egy ezekre a hagyományokra vonatkozó kérdést. Hogy ez a szöveg milyen mértékben átlátszó, azt inkább ne firtassuk, de gondoljunk bele, hol tartanánk, ha az érettségi dolgozatokban ilyen dolgokról tennének fel kérdéseket. Nem, le kell szögezni, hogy ezekre az ismeretekre a mai világban semmi szükség. Még azt is el tudom képzelni, hogy a tanárok gyerekkorában még volt valami nyoma ezeknek, de a mai napon már sajnos csak a néprajzi múzeumokban találkozhatunk velük. Ha pedig a néptáncról beszélünk, alapból azzal se lenne semmi baj, dinamikus, néha még élvezetes is tud lenni, de ugyanezek a dolgok igazak a modern táncfajtákra is. Minden ilyen dologra az vonatkozik, hogy csak annak való, aki szereti. Mindenki tudja, hogy ezt az elvet nem szabad minden tantárgynál alkalmazni, de a kevésbé hasznos dolgokat, mint például a nádtetőkészítést, opcionális foglalkozásokká kellene változtatni, és semmi kétség, hogy néhányan biztos foglalkoznának ezzel is.

Visszatérve a busójárásra és az egyéb hagyományokra. Ezekre is igaz az, hogy egykor még teljesen normális és hétköznapi dolgoknak számítottak. A lány közrefogása régebben a szépségét akarta kifejezni, azt, hogy a férfiak kedvelik őt, és ezt valószínűleg száz éve még a lány is élvezte. De akik ma csinálnak ilyet, azoknak rá kellene már döbbenniük, hogy sok idő telt el azóta, és hogy ezalatt nekik is sokat kellett volna változniuk.

Tehát azt látjuk, hogy néhány hagyományunkat már gyakorlatilag csak kényszerből tartjuk meg, senki sem élvezi vagy tartja igazán fontosnak őket. Furcsává és unalmassá váltak, főleg az ezek eredetéből teljességgel kimaradó fiatalabb generáció szemében. Ezért véleményem szerint agresszív újításokat kellene eszközölnünk az ünnepélyek terén.

1: Ételek. Rendkívül örülnék, ha a naptárban minden piros betűs ünnep helyére egy bizonyos hagyományos ételünk saját napját helyeznénk. A paprikás krumpli napon például mindenki együtt főzne egy hatalmas bográcsban, a végeredményt pedig közösen fogyasztanánk el. Ugyanezt könnyen el tudnám képzelni a Gundel-palacsintával is.

2: A Csata-nap. A magyar történelem legérdekesebb eseményei a csatáink voltak, és természetesen mindet töviről-hegyire meg kell tanulnunk az iskolában, de nagy élmény lenne a gyerekek számára, hogyha ezeket a csatákat újra átélhetnénk, mintha csak egy film szereplői lennénk.

3: Nemzeti tortadobáló és kéksajtérlelő verseny. A legfontosabb dolog a teljes mértékben új és modern hagyományok megteremtése lenne. Ezeknek az ünnepségeknek a célja az őrültség lenne. Megváltozna a jelentése a hagyomány kifejezésnek, valamint a véleményünk is a témában. Hiszen gondoljunk bele, milyen boldogok lennénk, ha nemcsak egy kokárdával az ingünkön, hanem egy tortával az arcunkon is hagyománytisztelőknek nevezhetnénk magunkat!

Rafai Benedek (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Döntések

Októberben, hosszas tortúra után a szüleim áldásukat adták, és vegetáriánus lettem. Már az év tavaszától nem nagyon ettem hús, vagyis nem faltam minden nap, aztán nyáron egyre kevesebbet és kevesebbet. Aztán észrevettem, hogy alig van erőm, már ébredés után hulla fáradt vagyok... és ez valószínűleg azért volt, mert nem nagyon ettem sokat. Elmentünk vérvételre, és kiderült, hogy vashiányom van. Elkezdtem szedni a vastablettákat, három hónapig zajlott a tortúra. Októberben ért véget.

Nem hiányzott a hús, tulajdonképpen csak az íze, de tudtam élni nélküle. Mert én etikai okokból lettem vega. Nem bírtam elviselni, hogy eszem egy állatot. Aztán lassan és feltűnésmentesen kezdtem elhagyni a tojást, a tejet, minden állati eredetű terméket. Ez már kiverte kedves családomnál a biztosítékot. Mondták, hogy nem lehet ilyen szélsőségesen étkezni, csaknem erőszakkal tuszkoltak belém sajtot, meg minden tejterméket, amit csak lehetett. Én meg kezdtem megint gyengének érezni magamat. Aztán körülbelül egy hónapja történt, hogy elmentünk egy dietetikushoz. Elmondta, hogy a vegán étrend nagyon nagy odafigyelést igényel, szükséges, hogy minden fontos tápanyagot bevigyünk, amire szüksége van a szervezetünknek, ezért ő nem javasolja. Mivel akkor én is éreztem, hogy ez most komoly (tényleg pocsékul érzem magamat), azt mondtam, hogy akkor rendben, legyen vegetáriánus étrend. Nagyon jót tett az egyeztetés, végre tudtam mikor mit kell ennem, és mennyit, hogy bírjam energiával. Kiderült ugyanis, hogy kevés kalóriát vittem be naponta, vagyis a minimálisat, ami már nem fedezte az egész napos pszichikai és fizikai munkát.

Aztán ettől függetlenül elmentünk vérvételre is, mert még mindig fennállt a gyengeség és a fáradékonyság nálam. Fontos elmondanom, hogy a nyári rosszulléteim is visszatértek.  Olyan hányinger, hasfájás, ami körülbelül tizenöt percig kínzott, aztán véget ért. Ez pedig a vashiány egyik tünete.

Nyáron egyszer elájultam. A fürdőszobapadlón ébredtem, felpattantam. A sokk, a pánik még mindig nagyon rossz emlék. És a kellemetlen érzés... Féltem, hogy esetleg a metrón leszek rosszul, az pedig veszélyes. Ki tudja, meddig feküdhettem a fürdőszobában.

Aztán megjött a vérvétel eredménye. A vasam a normális érték fele, vagyis nagyon alacsony volt. Mivel már tényleg nem tudtuk, mit csináljunk (talán belső vérzés okozza, stb.), elmentünk a gyerekorvosomhoz. Mostanában már ritkán megyünk hozzá, mert messze van, de kis koromtól kezdve ismerem. Nagyon aranyos, hangosan nevető doktornő, olyan, aki tényleg szereti a gyerekeket, az a mindig vidám típus… Bementünk apával, elmondtam a helyzetet, hogy kevés a vasam, mitől lehet. Hirtelen komoly lett az arca. Azt mondta, hogy ez nagyon komoly dolog, borzasztóan alacsony ez a szint. Mondtam, hogy igen, rosszul is vagyok. Elmondtam, hogy vega vagyok, és mondta, hogy ez így nincs rendben. Elmondta, hogy mivel nő vagyok, felelősséggel tartozom a testemnek, és a születendő gyerekemnek is annyival, hogy nem kínzom a testemet. Ez fájt. Nem tudom, hogy meddig, de sokáig magyarázott. És lassan beláttam. Nem élhetek fél életet. Nem érzem jól magam a bőrömben, nem tudok koncentrálni, nem tudok sportolni, nem tudok fent maradni, elolvasni egy jó könyvet éjszaka, helyette fáradt vagyok és gyenge... Mondta, hogy gondoljam meg. De ő ezt nagyon nem javasolja, mert ez így nincs rendben. Aztán eszembe jutott még egy utolsó kis reménykérdés. Olyan sok vega és vegán ember él egészséges és teljes életet, velük mi van? Azt mondta, az én szervezetem egyszerűen nem bírja olyan jól, mint másoké. Nekem ez nem jó, nekik igen. Ennyi. Csengének nem jött össze.

Teljesen összetörtem. Megölelt búcsúzóul, nekem könny szökött a szemembe. Olyan jól esett az az ölelés. De legbelül nagyon kiakadtam. Beszálltunk a kocsiba, és hamarosan elsírtam magamat. Most kaptam meg először azt, hogy én vagyok veszélyben magam miatt. Hogy ez nem mehet így tovább, változtatnom kell, mert baj van. És tudtam, hogy tényleg baj van. És ez így nem mehet tovább. Este beszéltem a barátnőmmel, és végre kiönthettem a szívemet, ő pedig teljesen értette, miről beszélek. Rosszul esett, hogy száznyolcvan fokos fordulatot kell vennem, ellent kell mondanom mindannak, amit eddig állítottam, de talán még jobban fájt az, hogy ennek meg kell történnie, és tudtam száz százalékosan, hogy megteszem. Mert az egészségem mégiscsak a legfontosabb. Úgyhogy elkezdtem húst enni. Nem gondolok bele, hogy mi az, egyszerűen csak megeszem. Finom.

Én megpróbáltam, tisztelem és támogatom azokat, akik ezt csinálják, de nekem nem ment. Nem érzem azt, hogy most mindent meg kell tagadnom, amit eddig állítottam. Egészségügyi okokból, igen, eszem a húst. De nem fogok bőrcipőt venni vagy bőrkabátot. Azt feleslegesnek tartom. Ne haljon meg egy szaros kabátért egy állat!

Megírtam mindezt, mert fontosnak tartom, hogy mindkét oldal ismerje meg ezt a helyzetet. Ha valaki vegetáriánus akar lenni, javaslom, figyeljen oda, jó-e ez a szervezetének. Lehet, hogy százezreknek jó, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek az… Dietetikussal tervezze meg az étrendjét, ha erre lehetősége van, de mindenképp nézzen utána, milyen zöldségeket kell kombinálnia, hogy felszívódjon a vas (a spenót ugyanis nem szívódik fel úgy, ahogy hisszük).

Aki pedig nem érti meg a vegetáriánusokat, gondoljon bele, hogy egy állatot eszik. És nem mondom, hogy ne egye meg, csak legyen hálás. Tudom, idiótán hangzik, de olyan természetes, hogy állatot eszünk, és ez a legtaszítóbb ebben az egészben. De hiába, a szervezetünk erre van berendezkedve, így tudunk legegyszerűbben mindent bevinni, amire szükségünk van.

Szívesen olvasok véleményeket, ha valakinek van hozzáfűznivalója, de ez egy történet, ami nem jó vagy rossz. Ez egy helyzet volt, és döntenem kellet. És én magam mellett döntöttem.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



11 Tovább

Doctor Strange

Ki ne szeretne elmenni egy jó filmet megnézni? – gondoltam, és elhatároztam, hogy megnézem a Doctor Strange-et. A film a Marvel-univerzum tagja, tehát megemelte az elvárásaimat.

A legérdekesebb dolog ebben a Marvel-univerzumban, hogy mindenre van magyarázat. Olyan aprólékosan fel van építve, mint egy kártyavár. És pont olyan törékeny is. Egyetlen oda nem illő részlet is romba döntheti. Minden egyes ide tartozó film egy kártya ebben a várban. A Doctor Strange pedig egy olyan kártya, ami ugyan hasonlít a többihez, de nem illik igazán közéjük. Miért is különbözik ez annyira? Mert van benne varázslat. Megpróbálták belerakni a racionális alapokon működő világba a hókusz-pókuszt. És valami csoda vagy varázslat folytán sikerült is. Kezdjük ott, hogy a főszereplőnk szkeptikusabb, mint bárki a moziban. Természetesen mindenre van magyarázat, de sajnos nem lehet mindig mindent visszafejteni igazi tényekre. A legtöbb karakter friss és ritkán látott, viszont a főszereplőnk ugyanaz a Tony Stark, Bruce Wayne vagy esetleg Dr. House, akit már ismerünk, csak más köpenyben.

Nem árulok el azzal sokat, ha elmondom, hogy most megint a világot kell megmenteni a gonosztól. Szinte nem is ismerné fel az ember, hogy milyen világban van. Viszont az apró utalások és a világos kapcsolódási pontok a tájékozottabbak számára mégis csak hozzáragasztják a filmet a kártyavárhoz.

Ami engem iszonyatosan zavart, és negatívumként tüntetném fel a filmben, az a gonoszok sminkje. Nem arra a sminkre gondolok, ami szinte minden egyes film minden szereplőjén megtalálható, hanem arra, ami a szemük körül van. Én egy űrmonokliról beszélek. Bár ez önmagában még elfogadható lenne, de az, hogy észreveszem miatta a vágásokat, az igenis irritál. A másik érdekes eleme a filmnek, az a valóság meghajlítása, vagy hogy érthetőbb legyek, a gravitáció irányának változtatása (kameramozgással). Nem fér a fejembe, hogy ez hogyan lehetséges. A valóság meghajlításához még az is hozzátartozik, hogy kaleidoszkóppá változik a csatatér. Kaleidoszkóppá! Keveseltem továbbá a varázslatok sokszínűségét, mert ha már vannak, akkor legyen sok, nem igaz? A poénok meglepően rendben voltak, még annak ellenére is, hogy magyar szinkronnal néztem a filmet. Jól el voltak találva, időben és erősségben is. Komolyan vette magát a film, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy el tudja velünk hitetni, amit mutat. Voltak benne igazi csavarok, leleményes megoldások és egy jó filmhez elengedhetetlen dolog, az üzenet.

A sok klisé alap ellenére a film eredeti volt, mindenképp tudom ajánlani, még annak is, aki nem szereti a fantasy műfajt vagy a szuperhősös filmeket. Akit érdekel ez a világ, annak kihagyhatatlan, de akit nem, az sem fog csalódni.

Bodnár Balázs (9ny. évf.)

Doctor Strange (115’, 2016)
Rendezte: Scott Derrickson
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Tilda Swinton, Mads Mikkelsen

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Nőként ezért nem értek egyet a nőnappal

Március 8-án van a nemzetközi nőnap, és bár nem olyan erőszakosan, mint régebben, de azért a csapból is ez folyik. Pont ezért nem bírtam megállni, hogy én, mint egy szókimondó nő, ne közöljem, hogy szerintem ez miért szexista.

Én nem szeretem a nőnapot. Nem tartom jogosnak, hogy külön ki van emelve egy nap az évben, amikor velünk kell foglalkozni. És félreértés ne essék, nem az nem tetszik, hogy (elméletileg) ezzel a nappal ünnepelni akarnak bennünket, hanem az, hogy az év többi 364 napján szarnak a fejünkre.

Nem gondolom, hogy a nőnap ünneplése jogos, amíg minden másik nap „férfinap” van. Nem gondolom, hogy egy ünneppel elfeledtethető az az esélykülönbség a két nem között, ami már évezredek óta fennáll. Nem hiszem, hogy amíg a feminizmus szitokszónak számít, addig bármit is kéne globálisan ünnepelni a nőkkel kapcsolatban (mondjuk az Anyák napja egy fontos ünnep, és azt lényegesnek is tartom). Nem hiszem, hogy amíg a világ vezető országaiban férfiak döntenek a nők testéről, addig a nőnapnak különlegesnek kéne lennie.

Manapság a Föld legtöbb országában a nők szinte minden területen hátrányban vannak férfi kortársaikkal szemben. Ezek a hátrányok, különbségek megfigyelhetőek mind a munkaerőpiacon, mind az iskolákban, mind a fizetésekben, mind a kormányzásban. Úgy gondolom, hogy amíg elfogadott az, hogy egy kislány automatikusan hátrányban érzi magát, mert ő lány, és amíg a „rape culture” uralja a világot, addig nagyon nem oké úgy tenni, mintha egy napig a nők fontosak lennének. Mert ez így egy nagyon kifacsart dolog. Egy nőt az év mind a 365 napján meg kéne becsülni, és nem azért, mert ő a lányod, az anyád, a feleséged, hanem azért, mert egy ember. A média 80-90%-a azt sugallja, hogy a férfiak jobbak a nőknél. A világon nincsen olyan ország, ahol többségben lennének a nők a kormányban, még az 50-50% körüli arány is elenyésző.

A lányainknak azt tanítjuk, hogy ne öltözzenek túl kihívóan, ahelyett, hogy a fiainkat tanítanánk arra, hogy nem tehetnek meg mindent egy lánnyal, amikor csak úgy gondolják. Hagyjuk, hogy a lányok nadrágot hordhassanak, de a fiúk nem hordhatnak szoknyát, mert degradáló lánynak lenni. A nők az év minden napján keményen dolgoznak az élet minden területén, hogy megállják a helyüket, és hogy kapjanak némi elismerést, miközben a férfiak többségének ennek a töredéke is elég a minimális megbecsüléshez. A mai napig az élet legtöbb részén kettős mércével mérünk, és a nőknek mindig bizonyítaniuk kell. Normálisnak tartjuk, hogy a fiatalok a nemi erőszakkal viccelődnek, és feminácit vagy feministát mondanak egy lányra, ha az fel mer szólalni, mert úgy gondoljuk, hogy a feminista rosszat jelent.

De elárulok egy titkot. A feminista és a feminizmus szavak nagyon fontosak. Nemcsak nők lehetnek feministák, hanem férfiak is, és nem lenne szabad ezt a fogalmat összekeverni a férfi-gyűlölettel.

Nőnek és feministának lenni jó érzés, de erősnek is kell lenned, mert akár nő vagy, akár csak feminista, a társadalom haragjával és elnyomásával kell megküzdened. Bármilyen régen is kezdtük el, mi, nők, soha nem állhatunk le, amíg egyenlőek nem leszünk ­– mert most nem vagyunk azok. És most kedves férfiak, jól figyeljetek ide, mert hozzátok szólok: nem leigázni akarunk titeket, nem gondoljuk jobbnak magunkat nálatok, nem akarjuk eltörölni a férfiakat a Földről, csak egyenlőséget és egy kis megbecsülést akarunk.

De vannak még apróságok, amiket szeretnénk. Szeretnénk nem félni egy utcán sétálva, este. Szeretnénk olyan meséket olvasni a gyerekeknek, amikben van olyan normális női karakter, aki megszólal, és nem a megmentésére vár. Szeretnénk nem megkapni a kérdést állásinterjún, hogy tervezünk-e gyereket. Szeretnénk nem részei lenni a mindennapi szexizmusnak, akár pozitív, akár negatív irányban. Szeretnénk, hogy elismerjenek minket. Szeretnénk, ha nem az lenne a szerepünk, hogy a férfiaknak megfeleljünk. Szeretnénk tényleges védelem alatt állni. Szeretnénk normálisan élni.

És mi, nők, szeretnénk, ha nem lennénk félreértve. Szeretnénk végre mi is pozitívan a középpontba kerülni. Szeretnénk, ha ratifikálnák az Isztambuli egyezményt. Szeretnénk, ha pozicióban lévő férfiak nem tartanák a kormány elveivel ellentmondásosnak az olyan tantárgyakat, amik többek közt a nem közti különbségekkel foglalkoznak (gender studies). Szeretnénk mi dönteni arról, hogy akarunk-e gyereket vagy sem, és amúgy is, szeretnénk a testünkről MI dönteni.

Ezért lényeges az, hogy ne a nőnapot ünnepeljük különböző lealacsonyító apróságokkal, hanem ténylegesen tegyünk valamit azért, hogy a nők is meg legyenek becsülve (vagyis hallgatni kéne ránk). Mert amíg ez nincs így, addig a nőnap az egy szexista szarság, amit nagyrészt azért találtak ki, hogy befogják a szánkat.

Rónai Sára (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



12 Tovább

Egyedül Amerikában

Az életem egyik legérdekesebb, legfantasztikusabb, legmeglepőbb és legfélelmetesebb kalandja volt az, amikor egyedül csöppentem egy másik városba/országba/kontinensre, amit egyedül kellett egy kicsit megismerni. Tudom, hogy korántsem sikerült megtudnom mindent Los Angelesről, erről a roppant érdekes városról, de annyit épp mutatott magából, hogy örökre magával ragadjon.

A repülőtéren szinte magamon kívül voltam. Csak álltam és néztem. Lassan bőröndökre tekeredő zöld fólia, hosszú sorok, mindenféle reklám, légitársaságok irodái, biztonsági őrök, feliratok, kapuk... Csak néztem, de nem tudtam, vagyis inkább nem mertem semmire se gondolni.

Egyedül repültem, ezért mielőtt bementem, gyors ölelés, elköszönés a szüleimtől, aztán már bent is voltam. Lassan sétáltam el a boltok mellett… nem volt idő ilyesmire. A repülőbe vezető folyosón kicsit lelassítottam, és elég ráérősen sétáltam. Miután leültem, kezdtem felfogni, hogy indulunk.

Nem féltem semmitől, csak egy dologtól, de attól nagyon. Attól, hogy nem fogom érteni őket. Az nem érdekelt, ha ők nem értenek, az se tört volna össze, ha nem találnak szimpatikusnak, de az se, ha rosszul érzem magam. De ettől nagyon féltem. Szerencsére úgy döntöttem, hogy nem érdekel, lesz, ami lesz. Belevettettem magam. És milyen jól tettem! Ha visszaemlékszem, ezen görcsöltem már az utazás előtt egy hónappal, de jobban belegondolva, ennek semmi értelme nem volt. A végén pedig már teljesen elvoltam. Még a gondolataim is átálltak angolra.

Azt hiszem, Los Angelesben több dolog történt velem, mint máskor egy év alatt. De ez nem is csoda.

Természetesen az alap dolgok nem maradhattak ki. Azt hiszem, ezek közül a legikonikusabb a Walk of Fame (Hírességek sétánya) volt. Ez hatalmas csalódás volt számomra. Végeláthatatlan utca, rengeteg lepukkant bolt, hatalmas tömeg.

Egyébként nem láttam sok hajléktalant a városban, de itt sok volt. Ha a Walk of Fame-től eltekintek, akkor összeségében azok, amiket láttam, nagyon tetszettek. Természetesen megvolt Disneyland és a Universal Studio is, amikben én egy napnál sokkal többet is el tudtam volna tölteni. Az óceánpart meseszép, a hegyekből a kilátás csodálatos.

A legszebb mégis a belváros volt. Első estémen egy baráti összejövetelen voltam a downtownban, egy tetőn. Kivilágított város, medencék a tetőkön, rengeteg kocsi. Nagyon összepasszoltak a dolgok, és egy külön hangulata volt ennek a városrésznek.

Amik nagyon megfogtak, azok a különleges múzeumok. A két kedvencem a Museum of Broken Relationships (A tönkrement párkapcsolatok múzeuma) és a Museum of Equality (Az egyenlőség múzeuma).

Ez életem legfantasztikusabb utazása volt, bármikor visszamennék. Számomra hazajönni nehezebb volt. És amikor hazaértem, nem találtam a helyem. De szerencsére most már fejben is megérkeztem, és életem legjobb kalandjaként gondolok vissza erre az utazásra.

Boross Eszter (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Folytatások

Manapság már elég kevés olyan embert találunk, aki sohasem volt még moziban. Olyan bevásárlóközpont is elég kevés van, amelyikben ne lenne legalább egy hatalmas mozi, bársonyszékekkel, büfével és minden földi jóval. Nyugodtan kijelenthetjük tehát: ez a környezet mindenkinek ismerős. Ha pedig nem egyszer, hanem sokszor járunk moziba, az ott tapasztaltakból okosan levonhatunk pár következtetést. Például azt, hogy rettenetesen drága a jegy, rettenetesen drága a popcorn, rettenetesen drága a nachos, rettenetesen drága a kóla, rettenetesen drága minden, és ha ezt így folytatjuk, anyagi csődbe kerülünk, éhen halunk, és a sírunkra csak ennyi kerül: „túl sokat járt moziba.” Vagy azt a következtetést, hogy a forgatókönyvírók és a rendezők kezdenek kifogyni az ötletekből. Egyre több ugyanis az olyan film, ami nem önálló történetet mesél el, hanem egy már meglévő film történetének a folytatása vagy újrafeldolgozása.

A folytatásoknak általában két oka van: a történet és a pénz. A történet miatt készülő folytatásokat azért csinálják, mert az előző film végén a történet nem zárult le. Ebben az esetben persze érthető a folytatás, hiszen a film rajongói általában tudni akarják, mi történik az utolsó képkocka után. A történetfolytató folytatások tehát abszolút indokoltak, és általában várják is őket az adott film rajongói. De természetesen ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül jó filmek lesznek. Az én tapasztalom az, hogy ezek a folytatások általában akkor működnek jól, ha már előre betervezték őket. Ha az alkotók fejében már az első film elkészítése előtt megvolt a sztori, a második, harmadik, negyedik rész története, és nem azért csinálták az egészet, hogy kielégítsék a rajongók igényeit, és eleget tegyenek követeléseiknek. Erre jó példák a Harry Potter (HP) filmek, amiknek volt ugyebár egy összefogó történetük (a könyvek alapján), amit meg kellett csinálni, és meg is csinálták. Sikeres is lett. A rossz példa pedig a Legendás állatok és megfigyelésük című film, ami ugyan szintén a HP-univerzum része, de szerintem nem azért csinálták, mert benne volt a sztoriban. Azért csinálták, hogy örömet okozzanak a rajongóknak, akik öt évvel az utolsó Potter-film kijövetele után, mikor már az összes kitűzőt, sapkát, sálat és talárt megvásárolták, az összes HP-kaját megkóstolták, és az összes konteót, elemzést és fanfictiont elolvasták, kezdtek kicsit türelmetlenkedni.

Ennek ellenére a Legendás állatok és megfigyelésük jó film lett, nekem tetszett, bár szerintem inkább önálló alkotásként állta meg a helyét, mintsem a Potter-univerzum részeként.

A pénz miatti folytatások motivációjáról, azt hiszem, nem kell sokat beszélnem. A pénzszerzési vágynak egy enyhébb fajtája az, amikor csak és kizárólag a pénz érdekében folytatást avagy remake-et csinálnak. Ez persze érthető, hiszen valahol a lelke mélyén igazából mindenki szeretne gazdag lenni, és ha ezt filmek készítésével lehet elérni, akkor legyen. Viszont a pénz miatt készült folytatások általában nem túlságosan jók, de legalábbis az előzmény filmnek biztosan nem érnek a nyomába.

Ilyen például a Macskafogó 2, ami szerintem egyértelműen a pénz miatt készült. Ott volt ez a baromi sikeres és zseniális rajzfilm a nyolcvanas években, hát húzzunk le róla még egy bőrt húsz évvel később, kaszáljunk még egy kis lét – gondolták az alkotók, és kiadták a Macskafogó 2-t.

Ami amúgy nem kimondottan rossz film, de az elődjének a nyomába sem ér. És ráadásul teljesen felesleges volt, mivel az első rész végén a történet kapott egy lezárást, nem kellett volna azt tovább húzni. Ha pedig mégis tovább húzzák egy egyébként lezárt történetű film sztoriját, az nem végződik valami jól. És ez sajnos nagyon sok pénzes folytatásnál így van.

Vannak szerencsére kivételek, mint például a Verdák 2, ami szintén totál fölösleges volt, de ennek ellenére egy nagyon jó rajzfilm, még azt is megkockáztatom, hogy jobb, mint az első rész.

Ez a két leggyakoribb oka tehát a folytatásoknak, de van még ezeken kívül is egy: ez pedig az új ötletek hiánya. Mert legyen akármilyen kreatív is az ember, egy idő után akkor is óhatatlanul kifogy az ötletekből. Ha pedig van olyan szerencsés, hogy ekkorra már előrukkolt pár jó filmmel, akkor elkezdheti a régieket folytatni. Ezek a típusú folytatások voltaképpen valamennyire besorolhatóak az előzőleg tárgyalt kategóriába, hiszen nyilván, ha az embernek nincs már több ötlete, akkor általában nem a sztori miatt gyárt filmeket, hanem a pénz miatt, vagy egyszerűen csak fenn akarja tartani a hírnevét meg a presztízsét azzal, hogy új filmeket csinál.

Ez történt (amint látom) az utóbbi időkben a Pixar stúdióval. 1995-től kezdve gyakorlatilag évente adták ki a jobbnál jobb rajzfilmeket, aztán hirtelen elfogyott az ötletük. Az utolsó eredeti rajzfilm az Agymanók volt, azóta már csak folytatásokat gyártanak, azaz fognak gyártani. Eddig még csak a Szenilla nyomában jött ki ezek közül a folytatások közül (ami kb. olyan, mint a Macskafogó 2: nem rossz, de nem ér az elődje, a Némó nyomában nyomába). De nemsokára érkezik a Verdák 3, A hihetetlen család 2 meg a Toy Story 4 is, és csak remélni tudom, hogy ezek mind hozni fogják az elődjeik színvonalát. És azért az is jó lenne, ha a folytatások folytatásainak folytatása helyett a Pixar előrukkolna valami újjal is az elkövetkezendő öt-hat évben.

Az utolsó folytatási motivációnk mára a politikai korrektség. Igen, gondolom, most mindenkinek beugrott a nyár egyik legmegosztóbb filmje, az új Szellemirtók, ami igazából nem is folytatás, hanem remake. Őszintén bevallom, nem láttam a filmet, mivel általában szoktam adni a kritikusok és a tömeg véleményére (IMDB: 5,4/10; Port.hu 3,4/10), és erről a Szellemirtókról a (némileg) radikális feministákon kívül senki nem mondott túlságosan jókat. Azt tehát így is fel tudom mérni, hogy nem aratott valami nagy sikert. Ha valaki esetleg nem tudná, a klasszikus szellemirtó-csapatot, ami férfiakból állt, ebben a filmben most felcserélték egy pusztán nőkből álló szellemirtó-csapatra. Gyakorlatilag tehát az egész valószínűleg csak azért készült, hogy legyenek női akcióhősök is.

Önmagában a női akcióhősök gondolata természetesen egyáltalán nem az ördögtől való, sőt! De az, hogy egy filmet csak és kizárólag a női szereplők miatt csináljanak meg… Persze nem látunk bele az alkotók fejébe, valójában senki sem tudja, hogy tényleg csak a minden szempontból korrekt, nőket is felvonultató filmművészet érdekében csinálták az egészet, vagy amúgy is terveztek-e egy Szellemirtók-remake-et, de mindenesetre sikeres nem lett, azt biztos. És természetesen nem kell minden egyes, ma készülő filmbe beleerőltetni egy női, fekete vagy LMBTQ karaktert. Persze, ha van, az sem baj, egyáltalán nem baj, de ha túlságosan is korrektek akarunk lenni, az egy idő után erőltetetté válik, és az erőltetett dolgokat senki sem szereti.

Mindent összegezve, a folytatások nem minden esetben rosszak, vannak közöttük kiemelkedően jó és kiemelkedően rosszak is, de összességében azért szerintem a közönség kicsit jobban örülne néhány új sztori és karakter bemutatásának, mint a régi, jól ismert történetek folytatásának vagy politikailag korrekt verziójának.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Rólunk szól a film?

Csupán egy évet kellett várni, és megint lett egy újabb Oscar-díjas magyar film, aminek örülhetünk. A Mindenki című film barátságról, összetartásról, tekintélyvesztésről is szól.

Azt olvastam, hogy hazánkban már több iskolában levetítették erkölcstanórákon (nálunk is), hogy beszélgethessenek róla. Ezt jó és bátor ötletnek tartom, mert ennek az iskolában játszódó történetnek az egyetlen negatív szereplője egy énektanárnő. Nem lehet hálás feladat egy erkölcstant oktató tanárnak épp egy tanár helytelen viselkedését elemezni. Kíváncsi lennék, hogy az énektanárok nem gondolják-e úgy, hogy rossz fényben tünteti fel őket a film.

Ugyanis korábbi tapasztalataimból tudom, hogy nem egy kisdiák átélte már azt a szituációt, hogy az énektanár megkérte, hogy a koncerten inkább csak halkan énekeljen, vagy esetleg suttogjon. Nem is biztos, hogy fájt neki a kérés, vagy elgondolkodott rajta, hogy akkor minek is van ő a kórusban. Az is lehet, hogy egyetértett a tanárával, mert ő maga is úgy gondolta, hogy nem túl jó a hangja. Szerintem egy ilyen helyzet fájdalmas, de a valóságban kevés gyerek veszi ezt úgy a szívére, mint a filmbeli Zsófi, és nem is jut eszébe a tanárt megleckéztetni.

Ebben a filmben azonban Zsófi sérelmét komolyan vették. Nagyon fontos, hogy Zsófi találkozott egy olyan kislánnyal, akinek hatalmas igazságérzete volt, aki átérezte fájdalmát, és együtt képesek voltak mozgósítani sok gyereket.

Úgy gondolom, hogy Zsófi szerencsés volt, mert egy remek közösségre talált. A gyerekek annyira együtt érzőek voltak, hogy még a külföldi utazás lehetőségéről is lemondtak. Kevés olyan közösség van, amelynek minden egyes tagja egy emberként belemegy egy ilyen kínos helyzetbe. Mindig vannak, akik félnek a botránytól, a következményektől, vagy egyszerűen nem kedvelik a hangadó, kezdeményező gyerekeket. Azt hiszem, azért csatlakozott a kórustagok mindegyike Zsófihoz és Lizához, mert a két lány pozitív hangadó volt, jó ügyet képviseltek. Hány olyan közösség van, ahol a hangadók nem nevezhetők pozitívnak, csupán nagyszájúnak, rosszindulatúnak és önteltnek. A többség mégis követi őket félelemből, nehogy a hangadók céltáblájává váljon. Az ilyen közösségek pedig képtelenek a filmben látható összetartásra.

Azért felvetődött bennem, hogy bármennyire is vizsgázott jelesre ez az összetartó közösség, nem volt-e túl kegyetlen a bosszú. Gondolom, ennek a megvitatása lehet az erkölcstanórák témája, ahol remélhetőleg a közösségek alakulásáról is szó van, nemcsak a gonosz tanárnőről. A film persze pont azért jó, mert merész és meghökkentő a gyerekek reagálása az őket ért sérelemre.

Szilágyi Luca (8. évf.)

Mindenki (2015, 25’)
Rendezte: Deák Kristóf
Szereplők: Szamosi Zsófia, Gáspárfalvi Dorka, Hais Dorottya

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Gasztroguruk a WMN színpadán

Pár nappal ezelőtt még a Teremben, Budapest legújabb, ezer főt befogadni képes rendezvényközpontjában (ami a Hlatky-Schlichter gasztrobirodalom legújabb része a Március 15. téren) ültem, és kb. 15 sorral és 400 emberrel előttem D. Tóth Kriszta beszélgetett egy gyakran főző háziemberrel, Habzsival és Dőzsivel, Főzelékes Ferivel, a gasztroblogok istennőjével és a már említett gasztrobirodalom fejével.

Nekem, mint egy 15 éves kamasznak elsősorban azért volt érdekes az est, mert (azon kívül, hogy a barátnőimmel akár egy WMN rajongói klubbot is alakíthatnánk…) a színpadon hét olyan embert láthattam, akik szenvedélyesen szeretik azt, amit csinálnak. És nem mellesleg sikeresek is benne.

A beszélgetés témája pedig ez volt: az vagy, amit megeszel… avagy az étel és az élet kapcsolata. Hát kell ennél több? A téma sikerességét bizonyítja, hogy megbújva a leghátsó sor takarásában elfeleztünk egy kis almát, és gyorsan betoltuk a barátnőmmel, mint a hörcsögök.

Kicsit féltem, hogyan fog a WMN személyes stílusa átjönni a Terem szigorú fényei és designolt falai között, de miután elkezdődött a beszélgetés, csak a piros fotelekben ülőkre tudtam figyelni. Így azt állíthatom: átjött.

Be kell vallanom, volt egy személyes kedvencem az est során. Dragomán György volt az, alias „gyakran főző háziember, erős geek beütéssel”. Dragomán György főző énje egyszerre egyesíti és testesíti meg a kedvencbiológia tanárt a gimiből, a csodás emlékezettel rendelkező nagypapát és a bölcs, zseniális író személyét. Tudniillik ő a főzésben geek, de a könyveiben van szíve (hát milyen mondat talál szíven, ha nem az ilyen?). Főzni azért szeret, mert az egy játék, és azért csinálja, mert addig nem kell írni. És ne feledjünk egy jelentős előnyt: ha a konyhában elrontod az ételt, azt más eszi meg, de az írás esetében az a saját kosztod. Csak te eszed (vagy éppen megiszod a levét?). Na ugye.

Volt szó az életmódváltásról is, hiszen ott volt ennek személyes guruja is a színpadon, Szentesi Éva. Elmondta, hogy azért vannak kivételes helyzetek, amikor nincs menekvés. Például ha Péterfy-Novák Éva vendége. Mert akkor nincs helye annak a dumának, hogy én most életmódot váltok. Meg kell enni a cukormentes süteményt is (amibe csak egy kicsi fehércukor került, de nyugi nem sok). Ekkor fedeztem fel egy szép párhuzamot Péterfy-Novák Éva és a nagymamám között: mindketten szeretnek 64-szer rákérdezni, hogy ízlik-e az adott fogás, és lelkesen kommentálják is, mit csinálhattak volna jobban. (Ez persze, mint tudjuk, fizikai lehetetlenség, de azért… nem, nagyi, szerintem nem lehetne ennél gyöngyözőbb az az aranyszínű húsleves…)

És itt szóba is kerül az önmegtartóztatás, ami, mint tudjuk NAGYON nehéz dolog. Főleg akkor, ha valaki a gasztroiparban dolgozik. De azért egész más helyzet az, amikor Dragomán Györgyöt arról kérdezte D. Tóth Kriszta, hogy mire tanította a diktatúra. Arra, hogy megtanuljon nemet mondani, és minél hamarabb teszi ezt, annál jobb. De a hiánygazdaság meg arra tanította, hogy nem kell olyan szigorúan venni ezt az elvet egy különleges fűszer vagy ínycsiklandó csokitorta esetében.

Aztán eljött a pillanat, amikor megtudtam: egy nap a WMN szerkesztőségében semmiben sem különbözik attól, mint ami a suliban velünk történik. Fiala Borcsa elmondta, én pedig bebizonyítom. Délelőtt Szentesi sajtófigyelés címszóval szörföl a neten – pont úgy, ahogy mi, csak nálunk kutatómunka a fedőnév. Aztán, ahogy közeledik az ebédidő, tehát elmúlik délelőtt 10 óra, már minden az ebédről szól. Ez a nap csúcspontja és a választóvonal. Ekkor mutatkozik meg mindenkinek az igazi arca. És ekkor válik mindenki nagyon érzékennyé. Türelmetlenné. Éhessé. Aztán jön a csönd. A megnyugtató, kielégítő csönd, mikor mindenki eszik. Nincsenek irigykutya oldalpillantások, mert mindenki előtt ott van az, amire vágyott. És akkor délután, ha elmúlt négy, akkor elkezdünk dolgozni... vagyis elhatározzuk, hogy figyelünk az órán, és minden házi kész lesz holnapra. De először is irány haza, majd otthon befejezzük a cikket – megírjuk a házit. Hazaérünk. Cikk, lecke? Legelőször kell az energia, és a hűtő fele vesszük az irányt…

Ezek után kicsit kiképeztek még a kovász mikrobiológiájából, ugyanis Dragomán Györgynek van egy 8 éves (még kisiskolás korú) kovásza (a 7 éves madagaszkári vanília esszenciát nem is említettem), amit nemrég küldött el egy San Francisco-i kovászversenyre. Nem vagyok biztos benne, hogy mindent helyesen írtam le, de annyi biztos: ha azt hitted eddig, hogy a részecskehasadás érdekes téma, még nem találkoztál a kovásszal (vagy Dragomán Györggyel, aki szerint nem nagy dolog egy 8 éves kovász apukájának lenni, és gyáva vagy, ha kidobsz egy „romlott” kovászt, mert az örök életű. 2 cm-es penészréteg alatt mindig megmenthetőek!).

Még egy dolgot muszáj megemlítenem: apa istenien tudja csinálni a tojásrántottát, így el is mehetne chef-nek (Hlatky-Schlichter Hubert is megmondta, hogy aki egy jó tojásételt tud csinálni, az mindent tud). De akkor már rábeszélem, hogy vegyen pár órát Mautner Zsófitól (aki híres a multikulti konyhájáról), mert a kedvencem a sushi. És ki tudja, a végén még tényleg csinál nekem egy isteni sashimi válogatást, hiszen tudjuk: a gasztroforradalom csodái nem ismernek határokat.

Szeretném megköszönni a WMN magazinnak ezt az utánozhatatlanul egyedi és szórakoztató estet, amibe egy perc alatt szerelmes lettem, és már csak azért is megérte elmenni (amellett, hogy ingyenes volt), mert az inspirálódás azon fokát értem el, hogy eldöntöttem, ha felnövök gasztroblogger / WMN újságíró leszek. Csak szólok.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
fotók: WMN Facebook

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Biztonságban, bizonytalanságban

A közelmúltban hatalmas élményben lehetett részem. Az iskolám révén lehetőségem nyílt szerepelni az UNICEF EmergencyLesson nevű kampányvideójában. De miért is volt ez olyan nagy élmény, azon túl, hogy egy ilyen fontos szervezetnek a kampányában vehettem részt? A kampány lényege az volt, hogy felhívja a figyelmünket arra, mennyire szerencsések is vagyunk mi itt, Európában, mivel nincsenek folytonos háborúk, van otthonunk és iskolába is járhatunk. Ezek a dolgok, mielőtt komolyan elgondolkodtam volna rajtuk, számomra nem bírtak igazi jelentéssel, nagyából csak szavak voltak. Viszont a forgatás után átértékeltem magamban a jelentőségüket.

Mikor reggel nyolc óra körül megláttam az Észak-Pesti Kórház területén lévő romos épületeket, már akkor furcsa érzés fogott el. A falakról már rég lekopott a festék, az ablaküvegek töröttek voltak, nehezen lehetett elképzelni, hogy itt egykor gyerekek tanultak, kórházi dolgozók szaladgáltak, hogy családok élték a minden napjaikat. Én nagyon szeretem a régi épületeket, szerintem gyakran sokkal szebbek, mint egy-két modern felhőkarcoló. Hiába kopottak, megviseltek, mégis valamiféle erőt sugároznak, és az elmúlt időkről mesélnek nekünk. Ezek az épületek is ilyenek voltak: régiek, roskatagok, de így is őrizték az idő emlékét.

Először egy kórházba mentünk be, ami talán a legkevésbé érintett meg engem. Valamennyire hasonlított egy mai kórházra, szinte csak abban különbözött, hogy ez a kórház már használhatatlan volt. Az egykori kórtermek kongtak az ürességtől, és furcsa volt belegondolni, hogy itt régen betegek feküdtek az ágyakban. A legérdekesebb az volt, hogy mindenhol orosz feliratok voltak, nem magyarok. Miután a többi helyszínen is jártunk, már biztos voltam benne, hogy ezek az épületek még a szovjet időkből maradtak itt. Valaha itt egy egész lakópark lehetett, mert nemcsak kórház és lakások voltak ezen a területen, hanem egy iskola is.

A kórház után az iskolába mentünk át. Az iskola nekem egy picit egy régi birtokon lévő kúriára emlékeztetett a nagy ablakaival, a termeivel. Mostanra már az iskola is üressé vált, nyoma sem maradt annak, hogy itt egykor gyerekek szaladgálták, tanultak, élték az életüket. Leginkább egy olyan iskolához tudnám hasonlítani, amit éppen most építenek, de még nincs berendezve, és valamiért nagyon poros az egész. Azzal a különbséggel, hogy ez az iskola nem várja már a gyerekeket, már minden gyerek elhagyta az épületét.

A harmadik helyszín egy ház volt, ahol körülbelül ugyanolyan felépítésű lakások voltak. Szerintem ez volt a legkülönlegesebb helyszín. A legtöbb lakás üres volt, csakúgy, mint az iskola és a kórház, de volt olyan, amiben még megvolt a fürdőben a tükör, a konyhában vagy az előszobában a beépített szekrény. A legérdekesebbek a falak voltak: minden szobában színes mintákkal teli tapétamaradványok voltak a falakon, rózsaszín, kék, sárga és piros virágmintával vagy csigavonalakkal. Itt lehetett a legjobban elképzelni, hogy valaha itt emberek élték az életüket napról-napra. Reggel felkeltek, talán együtt reggeliztek, talán nem, és mindenki egyedül indult dolgozni vagy iskolába. Miután elvégezték a dolgukat, hazamentek, és elmesélték egymásnak, mi történt velük aznap. Közben esetleg vacsoráztak vagy a nappaliban ücsörögtek, utána pedig mindenki elvégezte még az otthoni feladatát, végül pedig mind nyugovóra tértek.

De miért volt rám ekkora hatással ez az egész? Miért vélekedek utána másképp olyan dolgokról, mint hogy én járhatok iskolába? Miközben ezekben a kihalt épületekben bolyongtunk, felidéztünk olyan emlékeket, amiket az otthonhoz, az iskolához vagy a kórházhoz tudtunk kapcsolni. Mialatt ezeket az emlékeket meséltük el egymásnak, tudatosult bennem, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek nincsenek ilyen emlékei. Mert nem járnak iskolába, nincs rendes otthonuk, másképp élnek, mint mi. Vagy ha vannak is, másmilyenek, mint a mi emlékeink… Mindenki emlékszik, hogy milyen oltást kapni a suliban, ugye? Mikor órán az osztály felsétál a védőnőhöz, és várják, hogy sorra kerüljenek. Ilyenkor van, aki nem örül az oltásnak, mert fáj, de van, aki inkább boldog, mert így elmarad valamennyi az órából. Én például borzasztóan utáltam, hogy egy tűvel szurkálnak, és az sem vigasztalt, hogy így nem tartanak meg egy órát. A forgatás után elgondolkodtam, hogy mit is jelent egy oltás Afrikában egy kisgyereknek. Azt hiszem, egészen mást, mint nekem és a többi gyereknek itt, Európában. Lehet, hogy fél, mikor meglátja a tűt, de valahogy sokkal inkább tudatában van annak, hogy mennyire, de mennyire szüksége van erre az oltásra. Mert neki nemcsak mese a betegség, amitől meghalhat. Neki a betegség az élete része: lehet, hogy betegek a szomszédjai vagy akár a szülei is.

És többek között ezért is fontos az iskola. Sok gyerek itt kap betegellátást, sok gyerek itt kap rendesen enni. De, ami az egészben a legfontosabb, hogy itt biztonságban érezheti magát. Ez egy második otthon, ahol, ha az első otthonukban túl sok probléma van, megpihenhetnek. Ezért fontos ezeknek a gyerekeknek, hogy iskolába járhassanak. Ezért gyalogolnak naponta akár három órát is az iskoláig. Mert ők az iskolában nemcsak tanulnak, hanem biztonságban is vannak.

Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Úristen! Felnőtt lettem!

Ha igazán őszinte szeretnék lenni, akkor ez a cikk véletlenül íródott. Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen témában és miről írjak, de igazából nem jutottam sokra. Az jutott az eszembe, hogy írhatnék könyvekről, filmekről vagy a szokásos, szerintem nem túl egyedi és unalmas témáim valamelyikéről, ahogy azt általában tenni szoktam.

De aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is írnék arról, mikor egyrészt semmi aktuális műről nem tudok írni, másrészt pedig rájöttem arra, hogy most valami különlegesről és személyesről is tudnék beszélni.

18 éves lettem. Ha erre a számra gondolunk, szerintem mindenkinek az ugrik be először, hogy nagykorúság. Nagykorúság, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Hajlamosak vagyunk először mindig a pozitív részére koncentrálni ennek az életkornak, és tapasztalataim szerint a legtöbben várják ezt a számot, és azt hiszik, hogy onnantól minden megváltozik. A személyiségük, a szemléletük, a gondolkodásuk, és úgy általánosságban, mindent máshogy fognak látni, mint azelőtt. Szerintem ez nem így van. A változást talán csak azért érezzük nagynak, mert folyamatosan ezt halljuk mindenütt. Mindenhol szembesülünk azokkal az elvárásokkal és társadalmi normákkal, amit majd akkor kapunk meg a vállunkra egy óriási teherként, HA...

Sok embert ismerek, aki várja ezt, olyanokat is, akik szorongnak tőle, és olyanokat is, akik előtte, bízva a csodában, reménykednek naphosszat, hogy talán nem is jön el az a nap, és nem kell felnőniük. Ami engem illet, most, hogy már betöltöttem, nem érzek nagy változást se magamon, se a környezetemen. Persze valaki szinte mindig cukkol a „nagyságommal” és a felelősséggel, valamint zaklat a kérdéssel, hogy mikor veszek neki alkoholt, de azt kell mondjam, nem éltem meg nagy sokként, utólag visszagondolva egy átlagos szülinapnak tűnik.

Nem azt mondom, tényleg különleges, de szerintem attól függ, hogy döntünk, és hogy fogjuk fel ezt az egészet. Én egy egész évig szorongtam ettől, és mindig ideges lettem, mikor a téma szóba került. Főleg azért, mert mivel éretlen embernek tartom magam, még számomra is szokatlan és furcsa a tény, nem hoztam még hozzá.

És igen, belátom, hogy teljesen más érzés kimondani, hogy én már felnőtt vagyok, de nem kell felfújni a dolgot a kelleténél jobban. Ami engem illet, nem lettem egyik napról a másikra sem bölcsebb, sem okosabb. Nem költöztem el, nem kezdtem el rögtön dolgozni, nem változott semmi. Folytattam a sokszor stresszes, de alapvetően átlagos gimnáziumi életemet. Mikor aznap felébredtem, nem az volt bennem, hogy „jézusom, én felnőttem, és muszáj valami nagy dolgot véghezvinnem”, hanem arra gondoltam, hogy milyen jó lesz elmenni a barátaimmal valahová, és megünnepelni a szülinapomat velük együtt, mint egy átlagos napon. Tegyük hozzá, természetesen én is belegondoltam a komolyabb részébe, hogy mostantól én felelek magamért, döntéseket kell hoznom a saját jövőmet illetően, és többé nem tudok elbújni a felelősség elől. Ez mind igaz, de én sosem szeretnék teljesen felnőni, és ezek a dolgok nem gátoltak meg abban, hogy hülyén viselkedjek, vagy hogy ne vegyek mindent annyira komolyan.

Az én jó tanácsom tehát az, hogy ne stresszeljetek rá. Ha akarjuk, ha nem, egyszer eljön ez a kihívás, és szembe kell néznünk vele. Ne próbáljatok meg másoknak megfelelni, ne gondoljatok arra, hogy most mit kéne csinálnotok, mert szerintem a változás fejben dől el, és nem egy nap alatt alakul ki. Nekem is sok olyan dolgom van, amit 18 évesen véghez szeretnék vinni, de igazából szerintem hülyeség ilyen célokat kitűzni. Ha valamit igazán meg akarunk valósítani, nincs szükségünk dátumokra! Ha akarjátok, viselkedhettek „normálisan” is, és lehettek felelősségteljesek is, mert ezek nagyon jó dolgok. Csak annyit mondok, ez az életkor igazából arra kötelez minket, amire mi akarjuk.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hollywoodi álom

Velem meglehetősen kevésszer történik olyan, hogy eldöntöm, megnézek egy filmet, anélkül, hogy tudnám, miről szól. Nos, a Kaliforniai álom esetében pontosan ez történt. Nem tudtam sokat a filmről, csak annyit, hogy musical, nagyon-nagyon Oscar-esélyes, mindenki az egekbe dicséri és a plakátján egy fehér inges pasas és egy sárga ruhás csajszi kalimpál egy lámpaoszlop előtt. Ennek ellenére mégis meg akartam nézni a filmet, mert láttam, hogy rövid idő alatt nagy hírnévre tett szert, és úgy gondoltam, egy ilyen nagy sikerű filmről nem maradhatok le.

Ezért egy szép január végi napon be is ültem anyukámmal együtt a moziba, és meg is néztem az olyan sokat hirdetett és dicsért filmet. Amikor beültem a székbe, őszintén szólva egy könnyed, táncikálós és dalolászós filmre számítottam. Ezen számításaim végül nem váltak be, de ez nem is baj.

Van egy fiatal nő, Mia (Emma Stone), aki egy hollywoodi kávéházban dolgozik, és az a nagy álma, hogy híres színésznő lesz. Aztán összetalálkozik egy fickóval, Sebastiannal (Ryan Gosling), akinek viszont az az álma, hogy híres zenész lesz. Aztán egymásba szeretnek, összejönnek, összevesznek, és a végét meg nem mondom el.

Oké, szóval ennyi a történet nagyjából. Hozzátartozik viszont a dologhoz, hogy a műfaji meghatározás szerint ez egy musical, azaz a nagy részében táncolni és énekelni kéne. Nos, ez igazság szerint egyáltalán nem így van. A filmben sokkal több a beszéd, mint az énekelgetés, de szerintem jó ez így. Igen, tényleg énekelnek benne, meg zenélnek is, de közben az egész film szól is valamiről, nemcsak arról, hogy a szereplők ötperecenként csoportos tánc-, ének-, és ugrabugra-görcsöt kapnak. Nekem ez tetszett.

Ennek ellenére viszont a történet olyan iszonyatosan kiszámítható, hogy már meg sem lepődtem, amikor úgy a film háromnegyedénél kedves szerelmespárunk összeveszett egymással. Tényleg, annyira, de annyira megjósolható volt ez az esemény, hogy szerintem a hároméves gyerekeken kívül senki nem lepődött meg rajta. A végjáték már annyira nem volt megjósolható, azon egy picikét meg is lepődtem. De alapvetően a történet – a legvégét leszámítva – annyira kiszámítható, hogy gyakorlatilag akárki, aki nem is látta a filmet, el tudja mondani az egésznek a szinopszisát, pusztán az alapelemekre támaszkodva. Egy nő és egy férfi főszereplő, nagy álmokkal, Hollywoodban, akik puszta véletlenségből körülbelül háromszor futnak egymásba, aztán elkezdenek beszélgetni... na, vajon mi történik?

Aztán ott van még az is, hogy a film elméletileg a reális, fizikai, általunk megszokott valóságban játszódik, méghozzá mostanában, tehát a mai, modern világban van elhelyezve. Van viszont a filmben két momentum, amikre egyszerűen nem találtam magyarázatot. Az egyik eléggé a végén van, azt nem mondom el, a lényeg, hogy semmi értelme, a másik viszont nem akkora spoiler, szóval azt elmondom: a főhőseink egyik randevújukon ellátogatnak egy gyönyörű obszervatóriumba, ahol megszemlélik a csillagokat, megnézik a különböző tudományos kiállításokat és keringőznek. Nos, eddig rendben is lenne az egész (kivéve azt az egy dolgot, hogy mégis ki az, aki egy obszervatóriumban akar keringőzni), de aztán hirtelen jön valami furcsa, égi jel, és Mia és Sebastian váratlanul a csillagok között találják magukat. Az űrben. Ahol mégis mit csináljanak, hát persze, hogy keringőznek, majd miután kitáncolták magukat, visszatérnek a Földre. Na, erre a motívumra próbáltam magyarázatot találni nagyjából a film végéig.

Egyik lehetséges magyarázatom az volt, hogy ezt az egészet valamelyikük képzeli. De melyikük? A film egyetlen aprócska jelet sem tartalmaz arra vonatkozóan, hogy most ez Mia vagy Sebastian képzeletében játszódott volna le. A másik lehetséges magyarázat az volt, hogy ezt az egészet egyszerűen mind a ketten képzelték. Nos, én értem a „lelki társak” fogalmat, és nem nagyon vagyok ellenére a (néhol kicsit eltúlzottan) romantikus dolgoknak a filmekben, de hogy két embernek az agyhullámai olyan szinten egymásra hangolódjanak egyetlen este alatt, hogy mind a ketten ugyanarra a dologra gondoljanak, és ráadásul pontosan ugyanabban a pillanatban, hát ez azért szerintem kicsikét már túlzás. A harmadik magyarázatom a társas hallucináció volt, de mivel főhőseink se a randevún, se azt megelőzően nem fogyasztottak semmiféle tudatmódosító szert, ezért kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy bizonyára a Foucault-inga bocsátott ki valamiféle hallucinogén szert, esetleg a Tesla-tekercs által előállított áram rázta meg véletlenül hőseinket annyira, hogy elkezdtek hallucinálni.

Jó, oké, lehet, hogy kicsit túllihegem ezt a dolgot, de engem akkor is eléggé zavart egy alapvetően a való világban játszódó filmben egy ilyen motívum (illetve kettő, de a második, ugye, az spoiler lenne).

Van viszont a filmnek (ellentétben sok más musicallel) néhány elég erős üzenete. Az egyik ilyen üzenet az, hogy ha elég sokszor próbálkozol, és soha nem adod fel, akkor egy idő után megvalósíthatod az álmodat, de csak ha tényleg keményen dolgozol, és egy lehetőséget sem hagysz ki. Ez egy remek és fontos üzenet, ráadásul inspiráló is, még ha a való életben nem is mindig van így. A másik üzenet az, hogy igenis van olyan, hogy a munkádért, a karrieredért, az álmodért, a szabadságért fel kell áldoznod a szerelmedet (még akkor is, ha a szerelmedért meg az életet áldoznád föl). Hogy nem lehet mindig minden tökéletes, van olyan, hogy választanod kell két jó dolog között, és nem mehet a kettő egyszerre. Ez is szerintem egy fontos üzenet, ami kicsit talán lelombozó, de ugyanakkor nagyon is valódi és igaz.

A film kivitelezése pedig összességében jó. Jók a dalok, a történet jól van elmesélve, a vége tényleg kicsit meglepő, a látványvilág remek, jók a színészi alakítások, és maga a környezet is hangulatos.

A Kaliforniai álom egy jó film, annak ajánlom, akinek van kedve egy romantikus, zenélős, táncolós, ugyanakkor mondanivalóval és üzenettel rendelkező filmhez. Szerintem mondjuk nem igazán érdemli meg azt a sok száz kategória-jelölést, amit kapott idén az Oscar-bizottságtól. Komolyan mondom, nem lepődnék meg, hogyha hirtelen kiderülne, hogy idén a legjobb idegen nyelvű film, a legjobb animációs film, a legjobb rövidfilm és a legjobb dokumentumfilm is a Kaliforniai álom lesz. De hát Hollywood szereti Hollywoodot: ha egy film Hollywoodban készült, és ott is játszódik, akkor valószínűleg nagy sikert fog aratni a hollywoodi emberek körében.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

Kaliforniai álom (La La Land, 2016, 126’)
Rendezte: Damien Chazelle
Szereplők: Ryan Gosling, Emma Stone, J.K. Simmons

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Az anyai aggodalom

Úgy gondolom, az embernek minden nap kell tanulnia valamit. Nem kell, hogy ez a valami fontos legyen, elég, ha csak egy picit többet értünk meg a világból. Ez a valami lehet egy tett, egy gondolat, egy történés, akármi. Azt hiszem, ez a dolog sokszor jó, de az is megesik, hogy semmi jó nincs benne.

Szombaton a barátnőmmel töltöttem a napot, és egy picit később értem haza, mint amit anyával megbeszéltem. Anya emiatt neheztelt rám, amit nem teljesen értettem. Nem beszéltük meg, hogy pontosan mikor jövök, én pedig nem szóltam, hogy az eredetileg megadott idő után leszek csak otthon, mert nem tudtam, hogy meddig maradok még pontosan. A kis vita után bementem a szobámba, és megnéztem pár hírportált, hogy mi történt ma. Először csak pár címet olvastam, amik nem közöltek semmi különöset, azután viszont megláttam a cikkeket a veronai tragédiáról. Először csak elolvastam a cikket, és arra gondoltam, hogy ez mennyire szomorú. Hogy érezheti most magát az a család, amelyiknek a gyereke azon a buszon utazott. Aztán belegondoltam, hogy ez akár velem vagy egy barátommal is megtörténhetett volna. Mi is ülhettünk volna azon a buszon. Lassan tudatosult bennem, hogy ez nemcsak egy olyan történet, ami távol van tőlem, mert ilyen senki olyannal nem történhet, akit ismerek, és nyugodt lehetek, mert ez engem sehogy nem érinthet. Mert ez nem egy messzi hely tragédiája, ez nem egy másik kontinens története, ez nem egy háborúban álló országban zajlott esemény, ami itthon sohasem eshetne meg. Ez akárkivel megtörténhet. Akárkivel, olyannal is, akit ismerek, akit szeretek. Én is lehettem volna azon a buszon.

Nehéz felfogni, hogy ez egy olyan esemény, ami itt van körülöttem. Ha én nem is ismerek senkit a buszon utazók közül, szinte biztos, hogy van olyan ismerősöm, aki igen. Aki most otthon ül, és azon gondolkodik, vajon történt-e valami a barátjával, a rokonával.

Azután eszembe jutott, hogy anya neheztelt rám, mert nem hívtam föl, hogy picit tovább maradok. Ugyan nem történt velem semmi, de történhetett volna. Lehetett volna az a busz, amivel a tragédia történt az is, amivel én jöttem haza.

Azt hiszem, hogy anyának nem az volt a fontos, hogy nem hívtam föl, hanem hogy aggódott értem, mert nem tudta, hogy mi van velem. Ugyan nem történt velem semmi, de történhetett volna. Ezek után valahogy más érzés arra gondolni, hogy mit jelent egy anyukának egy telefonhívás a gyerekétől: nem az a legfontosabb üzenete, hogy hol van a gyereke, hogy mikor jön haza, hanem az, hogy jól van.

Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy magyar diák a buszról

Szombat reggel Strasbourgban éppen városnézésre készülődtünk, mikor az egyik lány elsírta magát. Egy osztálykiránduláson voltunk, mely során az Euroscola napon vettünk részt az Európai Parlamentben. Eközben a Szinyei Merse Pál gimnázium diákjai (ugyancsak) Franciaországból busszal mentek hazafelé, és súlyos balesetet szenvedtek. 16-an meghaltak. Először nem tudtam, miért sírt a lány, de aztán meghallottam: busztragédia. A régi osztálytársai is a buszon utaztak.

Ilyenkor az emberben sok minden kezd áramlani. Döbbenet, sokk, félelem. Kérdések – amiket Szilágyi Luca már olyan jól leírt, hogy most nem ismételném meg őket. De el kell mondanom, hogy szombat reggel a csoportunk előtt állt egy 14 órás út, Strasbourgtól Budapestre, az éjszaka.

A helyzet egyszerre volt abszurd, szörnyű és kellemetlen. Az ember ilyenkor kicsit átkapcsol, egy filmbéli jelenetbe képzeli magát, hogy valahogy feldolgozza az őt ért hihetetlen információkat, és az agyában mély gondolatok veszik át a hatalmat. Miért ők, miért nem mi? Velünk mi lesz?

Ekkor érti meg az ember, milyen nehéz szülőnek lenni. Fontos megemlítenem, hogy az anyukám nagyon-nagyon izgult az utazás miatt, mivel január, téli időjárás, csúszós utak, több órás buszút… Nyilván az olvasók is kitalálhatják, hogy én most az otthon biztonságában, a sárga fotelemben írom ezeket a sorokat, és a szüleim nyugodtan aludhattak a szombat hajnali érkezésem után. De ez lehetett volna másképp is. Több diákkal meg is történt a legrosszabb. Egy ilyen tragédiát nemcsak egy egész ország, de több nemzet is átérez. A mi kis csapatunk Strasbourgban nagyon tudott azonosulni a történtekkel, és nem tudtunk szabadulni a mellkasunkat szorító érzéstől, mindaddig, amíg hajnalban meg nem érkeztünk. Vagyis azután se. Legalábbis én nem. Mert az a kimondhatatlan gondolat örökre ott marad: miért mi vagyunk a szerencsésebbek?

Amikor a buszon ültünk – a tanárok szigorú utasítására bekapcsolt övekkel –, hallottam, ahogy a többiek arról beszélnek, hogy most nekünk statisztikailag kevesebb az esélyünk balesetet szenvedni. Élénken fel tudtam idézni a lángoló busz képkockáit, amiket a barátom mutatott a telefonján az indulásunk előtt. A buszunk pedig szépen, egyenletesen haladt az éjszakai autópályán, ugyanolyan középiskolás diákokkal, mint azok, akik egy éjszakával azelőtt az életük legszörnyűbb balesetét szenvedték el.

Nem tudom, mit lehet mondani ilyenkor, hogy lehet szépen kifejezni az együttérzésem, a részvétem. Nem tudom, hogy lehet ilyen történteket feldolgozni, és nem akarok gondolni a mi lett volna, ha… kérdésekre. Egyet tudok tenni, mint az élethez és a szeretteihez görcsösen ragaszkodó emberek egyike: értékelem ezeket, ameddig az enyémek lehetnek.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
A szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kérdések egy tragédia után

Péntek éjjel az olaszországi Verona mellett súlyos balesetet szenvedett egy síelésből hazatartó buszon utazó sok-sok kisdiák és tanár – 16-an haltak meg. Azt hiszem, erre mondjuk, hogy nincsenek szavak. Szavak tényleg nincsenek, csak rengeteg kérdés:

Szilágyi Luca

Miért hallunk egymásnak ellentmondó híreket a tragédiáról? Kiderül-e, hogy mi történt valójában a busszal? Történt-e egyáltalán emberi mulasztás, vagy csak véletlen szerencsétlenségek sorozata a tragikus baleset? Mi volt az utasok első gondolata, amikor felriadtak álmukból? Milyen gyorsan tudtak cselekedni az első sokk után? Hogyan zajlott a menekülés? Hol találtak kalapácsot az ablakok kitöréséhez? Hány emberen lett úrrá a cselekvést lebénító pánik? Hányan tudtak egyből cselekedni és lélekjelenlétet tanúsítani? Tudták-e egymást nyugtatni és bátorítani? Mikor érkezett az első segítség? Mindenki megállt az autópályán segíteni? Mikor kezdték egymást keresni a gyerekek? Felfogták-e egyből, hogy mi történt? Tudtak-e a túlélők aludni éjszaka vagy másnap? Mikor fognak tudni sírás nélkül beszélni a történtekről? Kinek nyílnak meg a sokkot kapott gyerekek és felnőttek először? A pszichológusoknak? A szülőknek vagy barátoknak? Egymásnak? Mikor épülnek fel, és mikor gyógyulnak be a sebeik? Együtt akarnak majd lenni az elkövetkezendő napokban, vagy otthon, egyedül? Megváltozik-e az életről alkotott elképzelésük? Más emberek lesznek-e? Mikor mernek legközelebb járműre szállni?

Hányan érzik szerencsésnek magukat, mert jó helyen ültek a buszban? Érez-e bárki bármiért lelkiismeret-furdalást? Ugye nem kell meghalni ahhoz, hogy valaki hős legyen? Tud-e majd valamikor mosolyogni az, aki elveszítette szinte az egész családját? Hány olyan ember nem tud aludni éjszaka, aki közvetlenül nem érintett a balesetben, csak együttérez mindenkivel, aki igen? Gondolta-e bárki, hogy ennyire összefog az ország, és ennyi jó szándékú ember és szervezet ajánlja fel a segítségét? Eljön-e az a nap, amikor már egyszer sem gondolnak a túlélők a történtekre? Be tudnak-e menni a gyerekek és a tanárok az iskolába tanulni illetve tanítani? A baleset után hány szülő gondolja majd úgy, hogy a jövőben nem engedi sítáborba a gyerekét? Mennyi időnek kell eltelnie, hogy a Szinyei Merse Pál Gimnázium neve ne csak a balesethez kapcsolódjon?

Ki tud válaszolni rájuk?

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

A felvételi őrület

Az öcsém idén felvételizik. Ő és a barátnője lázasan készülnek. Vagyis rá vannak kényszerítve a készülődésre. Mert hatodikban KELL felvételizni. Tizenkét, tizenhárom éves gyerekek készülnek úgy erre a holnapi felvételire, mintha az egész jövőjük ezen múlna. Talán múlik is, nem tudom... De amikor nekem jut eszembe az az időszak, görcsbe rándul a gyomrom. És már most félek, hogy mi lesz, ha az öcsémnek is meg kell élnie azokat a traumákat, amiket nekem kellett. Pedig én a végén jól jöttem ki belőle.

Negyedikben, csak olyan próba-szerencse módra megírtam a felvételit. Egy nagyon aranyos matektanárnővel készültem rá, akinek sikerült olyan légkört teremtenie, hogy élveztem a matekozást. És meg is lett az eredménye. Nyolcvanhat pontot írtam, ha jól emlékszem. Kinek sok, kinek kevés... Mindenesetre behívtak szóbelire a Radnótiba. Abba persze belebuktam, mert arra nem készültem fél évet, de nem volt baj, úgyis csak hatodikban terveztem elmenni a suliból.

Úgyhogy ötödikben elkezdtem járni szombatonként nyolctól(!) matekra. Hát, annál rosszabb időpont eleve nincs, de ha a tanár is gyenge, az egyenlő a kidobott idővel és pénzzel. Nekem pedig nagyon gyenge tanár jutott. Egy fiatal, bizonyára nagyon okos, de fura gyerek, akivel hosszú perceken át merengtünk a semmibe, mivel nekem semmi nem volt a fejemben, ő meg arra várt, hogy megszülessen a megoldás. Nos, sok kínos hatvan percet éltünk meg együtt, tök feleslegesen. Úgyhogy hatodikra egy másik fickóhoz kerültem. Vele is ugyanez volt a helyzet. Nyilván nem képzett tanárok voltak, csak egyetem mellett dolgozó fiatalok. De ha nem szeretnek tanítani, akkor miért csinálják?

Hatodikban jártam még emelt matekra is a suliban. Nem emlékszem sokra, csak a barátnőmmel folytatott hosszas levelezgetésekre a füzetben, meg arra, hogy volt két órája mindenkinek, amit „kivehetett” vagyis engedélyezetten el lehetett lógni két alkalmat. Nem tudom, hogyan, de szerintem mi többször is elcsakliztunk az órákat. A felvételi után ugyanis tényleg szartunk bele az egészbe...

Jártam még két barátommal a Trefort felkészítőjére is. Matekra kedden, magyarra csütörtökön, ha jól emlékszem. Talán ezek a legszebb emlékeim abból az évből. A matek ugyanúgy gyenge volt, de a magyar nagyon kemény és hasznos. A metrón folyton a trefortos álmainkat dédelgettük, mert oda akartunk bejutni, nem adtuk át a helyünket egy idős néninek, aki leordította a fejünket, és néztük az egyik étterem kirakatában a plazmatévén vetített menüt. Aztán annyira bejött nekünk ez az egész, hogy a második félévben beiratkoztunk egy „beszoktató” – vagy nem is tudom milyen – tanfolyamra. A trefortos tanárok tartották, mindenféle izgi dolgot csináltunk... csak nem nagyon emlékszem. Viszont Bencére mindig rászálltak a legfuribb ottani fiúk. Rátapadtak, és jöttek velünk a metrón, mesélve az unalmas bűvészkedésükről meg ilyenek. Egyszer elbújtunk az egyik gyerek elől. Egy másik alkalommal pedig lelógtuk az óra felét, és azt mondtuk, hogy kalandparkban voltunk az iskolával. Elég vagányok voltunk, mi tagadás…

De az a helyzet, hogy én tényleg nagyon féltem. Minden este imádkoztam, hogy bejussak a Trefortba. Nem valami „istenem add, hogy...” béna dumával. Hanem egy általam precízen megszerkesztett imával, ámennel a végén. Ezt a szokásomat aztán elhagytam, mert ateista vagyok, és mert nem teljesült a kívánságom.

A felvételi emléke élénken él bennem. Hogy beülök a terembe és írom. Hogy mosolygok a mellettem ülő lányra, mert nagyon hasonlított a barátnőmre. Hogy matekból semmit nem tudok. Hogy este megnézem anyával az Alkonyatot és a feltöltött felvételi feladatokat. Aztán az izgalommal töltött hetek. És amikor megkapom az eredményt: 24 a matek, 45 a magyar. És amikor a barátaimmal egymásra nézünk. Ők is huszonpontokat értek el matekból... És este, amikor a Trefort feltölti a ponthatárokat. És nem férek bele. Akkor este szembesültem először azzal, hogy nem. Nem vagyok elég jó, okos, ügyes, nem tudom. Hogy elcsesztem valamit, aminek következményei lesznek. Hogy belőlem nem lesz semmi, ha az általános suliban maradok. Hogy ennyi, vége, ez egy nagy szar. A barátnőmnek sírtam a telefonba, ő is ki volt akadva. Aztán minden helyrejött. Felvettek az AKG-ba, pedig az egész suliról nem tudtam semmit. Nem is jött szóba, csak akkor, amikor kiderült, csak ide hívnak be szóbelizni. A lényeg, hogy jól jártam. De alakulhatott volna sokkal rosszabbul is.

És most, amikor azt hallgatom, hogy anya meg a barátnője osztják, hogy mi legyen, megijedek. Ez egy idióta rendszer. A gyerekeket megnyomorítja a stressz, amit a vállukra tesznek. Ők maguk és a szüleik. Mert a felvételi egyrészt baromi nehéz, másrészt nagyon nem fair. Ha nem ismered az egyenleteket, akkor alapból hátrányból indulsz. Ha nem tereped a logika, neki se fogj. A magántanár alap, vagy pedig zseni a gyerek, ez a két lehetőség van. Csak a magántanár, a házik, nagyon sok idő. És még sportolni is járj, tanulj a suliba, de maradj gyerek. Köszi! Valaki magyarázza meg, hogy legyen az ember felhőtlenül boldog, őszinte és gondtalan, ha januárban piros betűkkel hirdeti a naptár, hogy a jövődet eldöntő megmérettetés következik? Elit gimnáziumba bekerülni nagyon nehéz. És az elitgimik nagyon szemetek. Meghúznak egy ponthatárt, oszt viszlát. Ha egy ponttal kevesebbet írtál, magadra vess. Persze, azért elit, mert okos gyerekek járnak oda. De én elég jót írtam magyarból, csak a matekom lett rossz. Márpedig ha humán beállítottságú az ember, és abból zseni, máris bukná az elitsulit? Elég furcsa dolog ez. A szóbelin nem beszélnek arról, hogy vagy, mit szeretsz csinálni, mi érdekel. Csak oldjad a feladatot, olvass, aztán meglátjuk. Gépeket vagy gyerekeket szóbeliztetünk, ha szabad kérdeznem?

És kedves szülők. Miért kell ezt? Ti talán az Oxfordon végeztetek? És mégis. Én se tudom azt mondani, hogy ne elitsuliba menjen az öcsém. Ott nagyobbak az esélyek, jobbak a tanárok, értelmesebb az átlag. De sok suli túlzásokba esik. Múltkor hallottam, hogy egy vízilabdázó fiúnak azt tanácsolták, hogy hagyja abba a sportot, mert lett egy négyese. Szegény, nem is csodálom. Tanuljon, sportoljon, stb. Lehetetlen.

Olyan sokat próbálnak megadni a szülők, olyan sok dolgot kell csinálni, ha már megvan a lehetőség, hogy ki se látszunk a programok alól. Tanulj angolt, nyelvvizsgázz! Ez nagyon fontos, tényleg, az első számú. Sportolj, hoppá! Máris igazolt sportoló vagy, heti ötven edzéssel, pedig te csak szerettél volna kicsit kikapcsolódni. Könyörgöm! A sportban nem pont az a jó, hogy szórakozz? Így eléggé elveszíti az élvezeti értékét...

Rohanunk, hogy minél többek legyünk, és ez szar. Nincs ötletem, tippem, hogy lehetne jobb a felvételizés. Csak azt próbálom mondani, hogy ez így túl sok a gyerekeknek. Kicsit inkább lehessenek még gyerekek. Mert az milyen hülyeség, hogy kis érettségit csinálunk hatodikban, de az még titok, hogy hogy lesz a kisbaba. Pff.

Szóval, kedves szülők, akik túlhajszoljátok a gyerekeiteket! Elmondok valamit. Józsika nem lesz attól boldogabb, hogy heti plusz két matek órára íratjátok be. De annak biztosan örülne, ha egyszer leülnétek, és megkérdeznétek, hogy ő tulajdonképpen mit szeretne. És ha azt szeretné, hogy maradjon a sulijában, akkor engedjetek meg neki, vagy próbáljátok racionális érvekkel meggyőzni, hogy azért jó lenne megpróbálni. Válasszatok vele, ne pedig neki iskolát. Mert lehet, hogy egy adott suli nincs benne a top harmincban, de valamiért pont Józsikának megfelelő. És mondjátok el a gyerekeiteknek, hogy bíztok bennük, hogy menni fog. És ha nem úgy sikerül, ahogy azt vártátok, akkor sem dől össze a világ. Mert hány hibát fognak még elkövetni, hányszor kell majd csalódniuk. Legyetek ott velük, mert öregkorukra rég elfelejtik, hogy hány pontot írtak, és hogy sikerült ez meg az. De gondolom ti is örülnétek, ha rátok azért emlékeznének... Mert a gyerek valószínűleg többet nézi a tankönyvet és a telefonját, mint titeket.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)
fotók: AKG

LIKE - értesülj az új cikkekről!



4 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám