Hagyományok

A közelmúltban elrettentő dolgok történtek Mohácson. Ezen dolgokat elég közelről tapasztalhatta meg egy odalátogató apuka és annak fiatal lánya. Ugyanis, mikor a lány elvegyült a tömegben az ünnepség alatt, egy csapat busóruhás férfi zárta őt közre és tapogatta meg. Mikor az apuka odaért, és érdeklődött róla, hogy mégis, mi történt itt, a busóruhás férfiak és a tömeg nagy része is megszokottnak és teljesen elfogadottnak tartotta a történteket, mi több, hagyománynak. Az újságok is kikérdezték a lakókat, akik szintén nem értették a felháborodást.

Ezek után érdemes elgondolkodni a történtek jelentőségén, és azon, hogy bizonyos hagyományok miért váltak már-már károssá az évek során. Kezdjük ott, hogy a hagyományőrzés valójában egy fontos dolog. Hiszen, ha belegondolunk, a hagyományok őrzik legjobban a történelmünket, az ünnepnapok, a speciális ünnepségek származnak valahonnan, és szomorú lenne elfelejteni azt, hogy honnan is valójában. És persze ott vannak a népi ételek, amik közül nagyon sok nélkül nehezen tudnánk élni. Viszont a másik oldalon ott vannak a begyöpösödött ostobaságok, amiket a társadalom egy része még mindig próbál életben tartani, sőt, erőltetni. Én tökéletesen megértem, ha ezeknek az embereknek fontos, hogy a nagyanyjukkal csárdást járjanak a kukoricamezőn, mikor tizenkettőt üt a harang, és ez így teljesen rendben is lenne. De mikor az iskolákban, mondjuk az igazgató (például az én régi iskolám igazgatója) szeretné megismertetni a kötögetés fortélyait, akkor szembesülnie kell azzal, hogy ezek a gyerekek tudnak programot installálni, de palóc gatyamadzagot kötni már nem. És a nagy igazság az, hogy semmi szükségük nincs is rá. A „hon és népismeret” tantárgyat például nálunk úgy kezdték el promózni, hogy talán az érettségiben (igen ott) feltehetnek egy ezekre a hagyományokra vonatkozó kérdést. Hogy ez a szöveg milyen mértékben átlátszó, azt inkább ne firtassuk, de gondoljunk bele, hol tartanánk, ha az érettségi dolgozatokban ilyen dolgokról tennének fel kérdéseket. Nem, le kell szögezni, hogy ezekre az ismeretekre a mai világban semmi szükség. Még azt is el tudom képzelni, hogy a tanárok gyerekkorában még volt valami nyoma ezeknek, de a mai napon már sajnos csak a néprajzi múzeumokban találkozhatunk velük. Ha pedig a néptáncról beszélünk, alapból azzal se lenne semmi baj, dinamikus, néha még élvezetes is tud lenni, de ugyanezek a dolgok igazak a modern táncfajtákra is. Minden ilyen dologra az vonatkozik, hogy csak annak való, aki szereti. Mindenki tudja, hogy ezt az elvet nem szabad minden tantárgynál alkalmazni, de a kevésbé hasznos dolgokat, mint például a nádtetőkészítést, opcionális foglalkozásokká kellene változtatni, és semmi kétség, hogy néhányan biztos foglalkoznának ezzel is.

Visszatérve a busójárásra és az egyéb hagyományokra. Ezekre is igaz az, hogy egykor még teljesen normális és hétköznapi dolgoknak számítottak. A lány közrefogása régebben a szépségét akarta kifejezni, azt, hogy a férfiak kedvelik őt, és ezt valószínűleg száz éve még a lány is élvezte. De akik ma csinálnak ilyet, azoknak rá kellene már döbbenniük, hogy sok idő telt el azóta, és hogy ezalatt nekik is sokat kellett volna változniuk.

Tehát azt látjuk, hogy néhány hagyományunkat már gyakorlatilag csak kényszerből tartjuk meg, senki sem élvezi vagy tartja igazán fontosnak őket. Furcsává és unalmassá váltak, főleg az ezek eredetéből teljességgel kimaradó fiatalabb generáció szemében. Ezért véleményem szerint agresszív újításokat kellene eszközölnünk az ünnepélyek terén.

1: Ételek. Rendkívül örülnék, ha a naptárban minden piros betűs ünnep helyére egy bizonyos hagyományos ételünk saját napját helyeznénk. A paprikás krumpli napon például mindenki együtt főzne egy hatalmas bográcsban, a végeredményt pedig közösen fogyasztanánk el. Ugyanezt könnyen el tudnám képzelni a Gundel-palacsintával is.

2: A Csata-nap. A magyar történelem legérdekesebb eseményei a csatáink voltak, és természetesen mindet töviről-hegyire meg kell tanulnunk az iskolában, de nagy élmény lenne a gyerekek számára, hogyha ezeket a csatákat újra átélhetnénk, mintha csak egy film szereplői lennénk.

3: Nemzeti tortadobáló és kéksajtérlelő verseny. A legfontosabb dolog a teljes mértékben új és modern hagyományok megteremtése lenne. Ezeknek az ünnepségeknek a célja az őrültség lenne. Megváltozna a jelentése a hagyomány kifejezésnek, valamint a véleményünk is a témában. Hiszen gondoljunk bele, milyen boldogok lennénk, ha nemcsak egy kokárdával az ingünkön, hanem egy tortával az arcunkon is hagyománytisztelőknek nevezhetnénk magunkat!

Rafai Benedek (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Döntések

Októberben, hosszas tortúra után a szüleim áldásukat adták, és vegetáriánus lettem. Már az év tavaszától nem nagyon ettem hús, vagyis nem faltam minden nap, aztán nyáron egyre kevesebbet és kevesebbet. Aztán észrevettem, hogy alig van erőm, már ébredés után hulla fáradt vagyok... és ez valószínűleg azért volt, mert nem nagyon ettem sokat. Elmentünk vérvételre, és kiderült, hogy vashiányom van. Elkezdtem szedni a vastablettákat, három hónapig zajlott a tortúra. Októberben ért véget.

Nem hiányzott a hús, tulajdonképpen csak az íze, de tudtam élni nélküle. Mert én etikai okokból lettem vega. Nem bírtam elviselni, hogy eszem egy állatot. Aztán lassan és feltűnésmentesen kezdtem elhagyni a tojást, a tejet, minden állati eredetű terméket. Ez már kiverte kedves családomnál a biztosítékot. Mondták, hogy nem lehet ilyen szélsőségesen étkezni, csaknem erőszakkal tuszkoltak belém sajtot, meg minden tejterméket, amit csak lehetett. Én meg kezdtem megint gyengének érezni magamat. Aztán körülbelül egy hónapja történt, hogy elmentünk egy dietetikushoz. Elmondta, hogy a vegán étrend nagyon nagy odafigyelést igényel, szükséges, hogy minden fontos tápanyagot bevigyünk, amire szüksége van a szervezetünknek, ezért ő nem javasolja. Mivel akkor én is éreztem, hogy ez most komoly (tényleg pocsékul érzem magamat), azt mondtam, hogy akkor rendben, legyen vegetáriánus étrend. Nagyon jót tett az egyeztetés, végre tudtam mikor mit kell ennem, és mennyit, hogy bírjam energiával. Kiderült ugyanis, hogy kevés kalóriát vittem be naponta, vagyis a minimálisat, ami már nem fedezte az egész napos pszichikai és fizikai munkát.

Aztán ettől függetlenül elmentünk vérvételre is, mert még mindig fennállt a gyengeség és a fáradékonyság nálam. Fontos elmondanom, hogy a nyári rosszulléteim is visszatértek.  Olyan hányinger, hasfájás, ami körülbelül tizenöt percig kínzott, aztán véget ért. Ez pedig a vashiány egyik tünete.

Nyáron egyszer elájultam. A fürdőszobapadlón ébredtem, felpattantam. A sokk, a pánik még mindig nagyon rossz emlék. És a kellemetlen érzés... Féltem, hogy esetleg a metrón leszek rosszul, az pedig veszélyes. Ki tudja, meddig feküdhettem a fürdőszobában.

Aztán megjött a vérvétel eredménye. A vasam a normális érték fele, vagyis nagyon alacsony volt. Mivel már tényleg nem tudtuk, mit csináljunk (talán belső vérzés okozza, stb.), elmentünk a gyerekorvosomhoz. Mostanában már ritkán megyünk hozzá, mert messze van, de kis koromtól kezdve ismerem. Nagyon aranyos, hangosan nevető doktornő, olyan, aki tényleg szereti a gyerekeket, az a mindig vidám típus… Bementünk apával, elmondtam a helyzetet, hogy kevés a vasam, mitől lehet. Hirtelen komoly lett az arca. Azt mondta, hogy ez nagyon komoly dolog, borzasztóan alacsony ez a szint. Mondtam, hogy igen, rosszul is vagyok. Elmondtam, hogy vega vagyok, és mondta, hogy ez így nincs rendben. Elmondta, hogy mivel nő vagyok, felelősséggel tartozom a testemnek, és a születendő gyerekemnek is annyival, hogy nem kínzom a testemet. Ez fájt. Nem tudom, hogy meddig, de sokáig magyarázott. És lassan beláttam. Nem élhetek fél életet. Nem érzem jól magam a bőrömben, nem tudok koncentrálni, nem tudok sportolni, nem tudok fent maradni, elolvasni egy jó könyvet éjszaka, helyette fáradt vagyok és gyenge... Mondta, hogy gondoljam meg. De ő ezt nagyon nem javasolja, mert ez így nincs rendben. Aztán eszembe jutott még egy utolsó kis reménykérdés. Olyan sok vega és vegán ember él egészséges és teljes életet, velük mi van? Azt mondta, az én szervezetem egyszerűen nem bírja olyan jól, mint másoké. Nekem ez nem jó, nekik igen. Ennyi. Csengének nem jött össze.

Teljesen összetörtem. Megölelt búcsúzóul, nekem könny szökött a szemembe. Olyan jól esett az az ölelés. De legbelül nagyon kiakadtam. Beszálltunk a kocsiba, és hamarosan elsírtam magamat. Most kaptam meg először azt, hogy én vagyok veszélyben magam miatt. Hogy ez nem mehet így tovább, változtatnom kell, mert baj van. És tudtam, hogy tényleg baj van. És ez így nem mehet tovább. Este beszéltem a barátnőmmel, és végre kiönthettem a szívemet, ő pedig teljesen értette, miről beszélek. Rosszul esett, hogy száznyolcvan fokos fordulatot kell vennem, ellent kell mondanom mindannak, amit eddig állítottam, de talán még jobban fájt az, hogy ennek meg kell történnie, és tudtam száz százalékosan, hogy megteszem. Mert az egészségem mégiscsak a legfontosabb. Úgyhogy elkezdtem húst enni. Nem gondolok bele, hogy mi az, egyszerűen csak megeszem. Finom.

Én megpróbáltam, tisztelem és támogatom azokat, akik ezt csinálják, de nekem nem ment. Nem érzem azt, hogy most mindent meg kell tagadnom, amit eddig állítottam. Egészségügyi okokból, igen, eszem a húst. De nem fogok bőrcipőt venni vagy bőrkabátot. Azt feleslegesnek tartom. Ne haljon meg egy szaros kabátért egy állat!

Megírtam mindezt, mert fontosnak tartom, hogy mindkét oldal ismerje meg ezt a helyzetet. Ha valaki vegetáriánus akar lenni, javaslom, figyeljen oda, jó-e ez a szervezetének. Lehet, hogy százezreknek jó, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek az… Dietetikussal tervezze meg az étrendjét, ha erre lehetősége van, de mindenképp nézzen utána, milyen zöldségeket kell kombinálnia, hogy felszívódjon a vas (a spenót ugyanis nem szívódik fel úgy, ahogy hisszük).

Aki pedig nem érti meg a vegetáriánusokat, gondoljon bele, hogy egy állatot eszik. És nem mondom, hogy ne egye meg, csak legyen hálás. Tudom, idiótán hangzik, de olyan természetes, hogy állatot eszünk, és ez a legtaszítóbb ebben az egészben. De hiába, a szervezetünk erre van berendezkedve, így tudunk legegyszerűbben mindent bevinni, amire szükségünk van.

Szívesen olvasok véleményeket, ha valakinek van hozzáfűznivalója, de ez egy történet, ami nem jó vagy rossz. Ez egy helyzet volt, és döntenem kellet. És én magam mellett döntöttem.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



11 Tovább

Doctor Strange

Ki ne szeretne elmenni egy jó filmet megnézni? – gondoltam, és elhatároztam, hogy megnézem a Doctor Strange-et. A film a Marvel-univerzum tagja, tehát megemelte az elvárásaimat.

A legérdekesebb dolog ebben a Marvel-univerzumban, hogy mindenre van magyarázat. Olyan aprólékosan fel van építve, mint egy kártyavár. És pont olyan törékeny is. Egyetlen oda nem illő részlet is romba döntheti. Minden egyes ide tartozó film egy kártya ebben a várban. A Doctor Strange pedig egy olyan kártya, ami ugyan hasonlít a többihez, de nem illik igazán közéjük. Miért is különbözik ez annyira? Mert van benne varázslat. Megpróbálták belerakni a racionális alapokon működő világba a hókusz-pókuszt. És valami csoda vagy varázslat folytán sikerült is. Kezdjük ott, hogy a főszereplőnk szkeptikusabb, mint bárki a moziban. Természetesen mindenre van magyarázat, de sajnos nem lehet mindig mindent visszafejteni igazi tényekre. A legtöbb karakter friss és ritkán látott, viszont a főszereplőnk ugyanaz a Tony Stark, Bruce Wayne vagy esetleg Dr. House, akit már ismerünk, csak más köpenyben.

Nem árulok el azzal sokat, ha elmondom, hogy most megint a világot kell megmenteni a gonosztól. Szinte nem is ismerné fel az ember, hogy milyen világban van. Viszont az apró utalások és a világos kapcsolódási pontok a tájékozottabbak számára mégis csak hozzáragasztják a filmet a kártyavárhoz.

Ami engem iszonyatosan zavart, és negatívumként tüntetném fel a filmben, az a gonoszok sminkje. Nem arra a sminkre gondolok, ami szinte minden egyes film minden szereplőjén megtalálható, hanem arra, ami a szemük körül van. Én egy űrmonokliról beszélek. Bár ez önmagában még elfogadható lenne, de az, hogy észreveszem miatta a vágásokat, az igenis irritál. A másik érdekes eleme a filmnek, az a valóság meghajlítása, vagy hogy érthetőbb legyek, a gravitáció irányának változtatása (kameramozgással). Nem fér a fejembe, hogy ez hogyan lehetséges. A valóság meghajlításához még az is hozzátartozik, hogy kaleidoszkóppá változik a csatatér. Kaleidoszkóppá! Keveseltem továbbá a varázslatok sokszínűségét, mert ha már vannak, akkor legyen sok, nem igaz? A poénok meglepően rendben voltak, még annak ellenére is, hogy magyar szinkronnal néztem a filmet. Jól el voltak találva, időben és erősségben is. Komolyan vette magát a film, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy el tudja velünk hitetni, amit mutat. Voltak benne igazi csavarok, leleményes megoldások és egy jó filmhez elengedhetetlen dolog, az üzenet.

A sok klisé alap ellenére a film eredeti volt, mindenképp tudom ajánlani, még annak is, aki nem szereti a fantasy műfajt vagy a szuperhősös filmeket. Akit érdekel ez a világ, annak kihagyhatatlan, de akit nem, az sem fog csalódni.

Bodnár Balázs (9ny. évf.)

Doctor Strange (115’, 2016)
Rendezte: Scott Derrickson
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Tilda Swinton, Mads Mikkelsen

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Nőként ezért nem értek egyet a nőnappal

Március 8-án van a nemzetközi nőnap, és bár nem olyan erőszakosan, mint régebben, de azért a csapból is ez folyik. Pont ezért nem bírtam megállni, hogy én, mint egy szókimondó nő, ne közöljem, hogy szerintem ez miért szexista.

Én nem szeretem a nőnapot. Nem tartom jogosnak, hogy külön ki van emelve egy nap az évben, amikor velünk kell foglalkozni. És félreértés ne essék, nem az nem tetszik, hogy (elméletileg) ezzel a nappal ünnepelni akarnak bennünket, hanem az, hogy az év többi 364 napján szarnak a fejünkre.

Nem gondolom, hogy a nőnap ünneplése jogos, amíg minden másik nap „férfinap” van. Nem gondolom, hogy egy ünneppel elfeledtethető az az esélykülönbség a két nem között, ami már évezredek óta fennáll. Nem hiszem, hogy amíg a feminizmus szitokszónak számít, addig bármit is kéne globálisan ünnepelni a nőkkel kapcsolatban (mondjuk az Anyák napja egy fontos ünnep, és azt lényegesnek is tartom). Nem hiszem, hogy amíg a világ vezető országaiban férfiak döntenek a nők testéről, addig a nőnapnak különlegesnek kéne lennie.

Manapság a Föld legtöbb országában a nők szinte minden területen hátrányban vannak férfi kortársaikkal szemben. Ezek a hátrányok, különbségek megfigyelhetőek mind a munkaerőpiacon, mind az iskolákban, mind a fizetésekben, mind a kormányzásban. Úgy gondolom, hogy amíg elfogadott az, hogy egy kislány automatikusan hátrányban érzi magát, mert ő lány, és amíg a „rape culture” uralja a világot, addig nagyon nem oké úgy tenni, mintha egy napig a nők fontosak lennének. Mert ez így egy nagyon kifacsart dolog. Egy nőt az év mind a 365 napján meg kéne becsülni, és nem azért, mert ő a lányod, az anyád, a feleséged, hanem azért, mert egy ember. A média 80-90%-a azt sugallja, hogy a férfiak jobbak a nőknél. A világon nincsen olyan ország, ahol többségben lennének a nők a kormányban, még az 50-50% körüli arány is elenyésző.

A lányainknak azt tanítjuk, hogy ne öltözzenek túl kihívóan, ahelyett, hogy a fiainkat tanítanánk arra, hogy nem tehetnek meg mindent egy lánnyal, amikor csak úgy gondolják. Hagyjuk, hogy a lányok nadrágot hordhassanak, de a fiúk nem hordhatnak szoknyát, mert degradáló lánynak lenni. A nők az év minden napján keményen dolgoznak az élet minden területén, hogy megállják a helyüket, és hogy kapjanak némi elismerést, miközben a férfiak többségének ennek a töredéke is elég a minimális megbecsüléshez. A mai napig az élet legtöbb részén kettős mércével mérünk, és a nőknek mindig bizonyítaniuk kell. Normálisnak tartjuk, hogy a fiatalok a nemi erőszakkal viccelődnek, és feminácit vagy feministát mondanak egy lányra, ha az fel mer szólalni, mert úgy gondoljuk, hogy a feminista rosszat jelent.

De elárulok egy titkot. A feminista és a feminizmus szavak nagyon fontosak. Nemcsak nők lehetnek feministák, hanem férfiak is, és nem lenne szabad ezt a fogalmat összekeverni a férfi-gyűlölettel.

Nőnek és feministának lenni jó érzés, de erősnek is kell lenned, mert akár nő vagy, akár csak feminista, a társadalom haragjával és elnyomásával kell megküzdened. Bármilyen régen is kezdtük el, mi, nők, soha nem állhatunk le, amíg egyenlőek nem leszünk ­– mert most nem vagyunk azok. És most kedves férfiak, jól figyeljetek ide, mert hozzátok szólok: nem leigázni akarunk titeket, nem gondoljuk jobbnak magunkat nálatok, nem akarjuk eltörölni a férfiakat a Földről, csak egyenlőséget és egy kis megbecsülést akarunk.

De vannak még apróságok, amiket szeretnénk. Szeretnénk nem félni egy utcán sétálva, este. Szeretnénk olyan meséket olvasni a gyerekeknek, amikben van olyan normális női karakter, aki megszólal, és nem a megmentésére vár. Szeretnénk nem megkapni a kérdést állásinterjún, hogy tervezünk-e gyereket. Szeretnénk nem részei lenni a mindennapi szexizmusnak, akár pozitív, akár negatív irányban. Szeretnénk, hogy elismerjenek minket. Szeretnénk, ha nem az lenne a szerepünk, hogy a férfiaknak megfeleljünk. Szeretnénk tényleges védelem alatt állni. Szeretnénk normálisan élni.

És mi, nők, szeretnénk, ha nem lennénk félreértve. Szeretnénk végre mi is pozitívan a középpontba kerülni. Szeretnénk, ha ratifikálnák az Isztambuli egyezményt. Szeretnénk, ha pozicióban lévő férfiak nem tartanák a kormány elveivel ellentmondásosnak az olyan tantárgyakat, amik többek közt a nem közti különbségekkel foglalkoznak (gender studies). Szeretnénk mi dönteni arról, hogy akarunk-e gyereket vagy sem, és amúgy is, szeretnénk a testünkről MI dönteni.

Ezért lényeges az, hogy ne a nőnapot ünnepeljük különböző lealacsonyító apróságokkal, hanem ténylegesen tegyünk valamit azért, hogy a nők is meg legyenek becsülve (vagyis hallgatni kéne ránk). Mert amíg ez nincs így, addig a nőnap az egy szexista szarság, amit nagyrészt azért találtak ki, hogy befogják a szánkat.

Rónai Sára (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



12 Tovább

Egyedül Amerikában

Az életem egyik legérdekesebb, legfantasztikusabb, legmeglepőbb és legfélelmetesebb kalandja volt az, amikor egyedül csöppentem egy másik városba/országba/kontinensre, amit egyedül kellett egy kicsit megismerni. Tudom, hogy korántsem sikerült megtudnom mindent Los Angelesről, erről a roppant érdekes városról, de annyit épp mutatott magából, hogy örökre magával ragadjon.

A repülőtéren szinte magamon kívül voltam. Csak álltam és néztem. Lassan bőröndökre tekeredő zöld fólia, hosszú sorok, mindenféle reklám, légitársaságok irodái, biztonsági őrök, feliratok, kapuk... Csak néztem, de nem tudtam, vagyis inkább nem mertem semmire se gondolni.

Egyedül repültem, ezért mielőtt bementem, gyors ölelés, elköszönés a szüleimtől, aztán már bent is voltam. Lassan sétáltam el a boltok mellett… nem volt idő ilyesmire. A repülőbe vezető folyosón kicsit lelassítottam, és elég ráérősen sétáltam. Miután leültem, kezdtem felfogni, hogy indulunk.

Nem féltem semmitől, csak egy dologtól, de attól nagyon. Attól, hogy nem fogom érteni őket. Az nem érdekelt, ha ők nem értenek, az se tört volna össze, ha nem találnak szimpatikusnak, de az se, ha rosszul érzem magam. De ettől nagyon féltem. Szerencsére úgy döntöttem, hogy nem érdekel, lesz, ami lesz. Belevettettem magam. És milyen jól tettem! Ha visszaemlékszem, ezen görcsöltem már az utazás előtt egy hónappal, de jobban belegondolva, ennek semmi értelme nem volt. A végén pedig már teljesen elvoltam. Még a gondolataim is átálltak angolra.

Azt hiszem, Los Angelesben több dolog történt velem, mint máskor egy év alatt. De ez nem is csoda.

Természetesen az alap dolgok nem maradhattak ki. Azt hiszem, ezek közül a legikonikusabb a Walk of Fame (Hírességek sétánya) volt. Ez hatalmas csalódás volt számomra. Végeláthatatlan utca, rengeteg lepukkant bolt, hatalmas tömeg.

Egyébként nem láttam sok hajléktalant a városban, de itt sok volt. Ha a Walk of Fame-től eltekintek, akkor összeségében azok, amiket láttam, nagyon tetszettek. Természetesen megvolt Disneyland és a Universal Studio is, amikben én egy napnál sokkal többet is el tudtam volna tölteni. Az óceánpart meseszép, a hegyekből a kilátás csodálatos.

A legszebb mégis a belváros volt. Első estémen egy baráti összejövetelen voltam a downtownban, egy tetőn. Kivilágított város, medencék a tetőkön, rengeteg kocsi. Nagyon összepasszoltak a dolgok, és egy külön hangulata volt ennek a városrésznek.

Amik nagyon megfogtak, azok a különleges múzeumok. A két kedvencem a Museum of Broken Relationships (A tönkrement párkapcsolatok múzeuma) és a Museum of Equality (Az egyenlőség múzeuma).

Ez életem legfantasztikusabb utazása volt, bármikor visszamennék. Számomra hazajönni nehezebb volt. És amikor hazaértem, nem találtam a helyem. De szerencsére most már fejben is megérkeztem, és életem legjobb kalandjaként gondolok vissza erre az utazásra.

Boross Eszter (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Folytatások

Manapság már elég kevés olyan embert találunk, aki sohasem volt még moziban. Olyan bevásárlóközpont is elég kevés van, amelyikben ne lenne legalább egy hatalmas mozi, bársonyszékekkel, büfével és minden földi jóval. Nyugodtan kijelenthetjük tehát: ez a környezet mindenkinek ismerős. Ha pedig nem egyszer, hanem sokszor járunk moziba, az ott tapasztaltakból okosan levonhatunk pár következtetést. Például azt, hogy rettenetesen drága a jegy, rettenetesen drága a popcorn, rettenetesen drága a nachos, rettenetesen drága a kóla, rettenetesen drága minden, és ha ezt így folytatjuk, anyagi csődbe kerülünk, éhen halunk, és a sírunkra csak ennyi kerül: „túl sokat járt moziba.” Vagy azt a következtetést, hogy a forgatókönyvírók és a rendezők kezdenek kifogyni az ötletekből. Egyre több ugyanis az olyan film, ami nem önálló történetet mesél el, hanem egy már meglévő film történetének a folytatása vagy újrafeldolgozása.

A folytatásoknak általában két oka van: a történet és a pénz. A történet miatt készülő folytatásokat azért csinálják, mert az előző film végén a történet nem zárult le. Ebben az esetben persze érthető a folytatás, hiszen a film rajongói általában tudni akarják, mi történik az utolsó képkocka után. A történetfolytató folytatások tehát abszolút indokoltak, és általában várják is őket az adott film rajongói. De természetesen ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül jó filmek lesznek. Az én tapasztalom az, hogy ezek a folytatások általában akkor működnek jól, ha már előre betervezték őket. Ha az alkotók fejében már az első film elkészítése előtt megvolt a sztori, a második, harmadik, negyedik rész története, és nem azért csinálták az egészet, hogy kielégítsék a rajongók igényeit, és eleget tegyenek követeléseiknek. Erre jó példák a Harry Potter (HP) filmek, amiknek volt ugyebár egy összefogó történetük (a könyvek alapján), amit meg kellett csinálni, és meg is csinálták. Sikeres is lett. A rossz példa pedig a Legendás állatok és megfigyelésük című film, ami ugyan szintén a HP-univerzum része, de szerintem nem azért csinálták, mert benne volt a sztoriban. Azért csinálták, hogy örömet okozzanak a rajongóknak, akik öt évvel az utolsó Potter-film kijövetele után, mikor már az összes kitűzőt, sapkát, sálat és talárt megvásárolták, az összes HP-kaját megkóstolták, és az összes konteót, elemzést és fanfictiont elolvasták, kezdtek kicsit türelmetlenkedni.

Ennek ellenére a Legendás állatok és megfigyelésük jó film lett, nekem tetszett, bár szerintem inkább önálló alkotásként állta meg a helyét, mintsem a Potter-univerzum részeként.

A pénz miatti folytatások motivációjáról, azt hiszem, nem kell sokat beszélnem. A pénzszerzési vágynak egy enyhébb fajtája az, amikor csak és kizárólag a pénz érdekében folytatást avagy remake-et csinálnak. Ez persze érthető, hiszen valahol a lelke mélyén igazából mindenki szeretne gazdag lenni, és ha ezt filmek készítésével lehet elérni, akkor legyen. Viszont a pénz miatt készült folytatások általában nem túlságosan jók, de legalábbis az előzmény filmnek biztosan nem érnek a nyomába.

Ilyen például a Macskafogó 2, ami szerintem egyértelműen a pénz miatt készült. Ott volt ez a baromi sikeres és zseniális rajzfilm a nyolcvanas években, hát húzzunk le róla még egy bőrt húsz évvel később, kaszáljunk még egy kis lét – gondolták az alkotók, és kiadták a Macskafogó 2-t.

Ami amúgy nem kimondottan rossz film, de az elődjének a nyomába sem ér. És ráadásul teljesen felesleges volt, mivel az első rész végén a történet kapott egy lezárást, nem kellett volna azt tovább húzni. Ha pedig mégis tovább húzzák egy egyébként lezárt történetű film sztoriját, az nem végződik valami jól. És ez sajnos nagyon sok pénzes folytatásnál így van.

Vannak szerencsére kivételek, mint például a Verdák 2, ami szintén totál fölösleges volt, de ennek ellenére egy nagyon jó rajzfilm, még azt is megkockáztatom, hogy jobb, mint az első rész.

Ez a két leggyakoribb oka tehát a folytatásoknak, de van még ezeken kívül is egy: ez pedig az új ötletek hiánya. Mert legyen akármilyen kreatív is az ember, egy idő után akkor is óhatatlanul kifogy az ötletekből. Ha pedig van olyan szerencsés, hogy ekkorra már előrukkolt pár jó filmmel, akkor elkezdheti a régieket folytatni. Ezek a típusú folytatások voltaképpen valamennyire besorolhatóak az előzőleg tárgyalt kategóriába, hiszen nyilván, ha az embernek nincs már több ötlete, akkor általában nem a sztori miatt gyárt filmeket, hanem a pénz miatt, vagy egyszerűen csak fenn akarja tartani a hírnevét meg a presztízsét azzal, hogy új filmeket csinál.

Ez történt (amint látom) az utóbbi időkben a Pixar stúdióval. 1995-től kezdve gyakorlatilag évente adták ki a jobbnál jobb rajzfilmeket, aztán hirtelen elfogyott az ötletük. Az utolsó eredeti rajzfilm az Agymanók volt, azóta már csak folytatásokat gyártanak, azaz fognak gyártani. Eddig még csak a Szenilla nyomában jött ki ezek közül a folytatások közül (ami kb. olyan, mint a Macskafogó 2: nem rossz, de nem ér az elődje, a Némó nyomában nyomába). De nemsokára érkezik a Verdák 3, A hihetetlen család 2 meg a Toy Story 4 is, és csak remélni tudom, hogy ezek mind hozni fogják az elődjeik színvonalát. És azért az is jó lenne, ha a folytatások folytatásainak folytatása helyett a Pixar előrukkolna valami újjal is az elkövetkezendő öt-hat évben.

Az utolsó folytatási motivációnk mára a politikai korrektség. Igen, gondolom, most mindenkinek beugrott a nyár egyik legmegosztóbb filmje, az új Szellemirtók, ami igazából nem is folytatás, hanem remake. Őszintén bevallom, nem láttam a filmet, mivel általában szoktam adni a kritikusok és a tömeg véleményére (IMDB: 5,4/10; Port.hu 3,4/10), és erről a Szellemirtókról a (némileg) radikális feministákon kívül senki nem mondott túlságosan jókat. Azt tehát így is fel tudom mérni, hogy nem aratott valami nagy sikert. Ha valaki esetleg nem tudná, a klasszikus szellemirtó-csapatot, ami férfiakból állt, ebben a filmben most felcserélték egy pusztán nőkből álló szellemirtó-csapatra. Gyakorlatilag tehát az egész valószínűleg csak azért készült, hogy legyenek női akcióhősök is.

Önmagában a női akcióhősök gondolata természetesen egyáltalán nem az ördögtől való, sőt! De az, hogy egy filmet csak és kizárólag a női szereplők miatt csináljanak meg… Persze nem látunk bele az alkotók fejébe, valójában senki sem tudja, hogy tényleg csak a minden szempontból korrekt, nőket is felvonultató filmművészet érdekében csinálták az egészet, vagy amúgy is terveztek-e egy Szellemirtók-remake-et, de mindenesetre sikeres nem lett, azt biztos. És természetesen nem kell minden egyes, ma készülő filmbe beleerőltetni egy női, fekete vagy LMBTQ karaktert. Persze, ha van, az sem baj, egyáltalán nem baj, de ha túlságosan is korrektek akarunk lenni, az egy idő után erőltetetté válik, és az erőltetett dolgokat senki sem szereti.

Mindent összegezve, a folytatások nem minden esetben rosszak, vannak közöttük kiemelkedően jó és kiemelkedően rosszak is, de összességében azért szerintem a közönség kicsit jobban örülne néhány új sztori és karakter bemutatásának, mint a régi, jól ismert történetek folytatásának vagy politikailag korrekt verziójának.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Rólunk szól a film?

Csupán egy évet kellett várni, és megint lett egy újabb Oscar-díjas magyar film, aminek örülhetünk. A Mindenki című film barátságról, összetartásról, tekintélyvesztésről is szól.

Azt olvastam, hogy hazánkban már több iskolában levetítették erkölcstanórákon (nálunk is), hogy beszélgethessenek róla. Ezt jó és bátor ötletnek tartom, mert ennek az iskolában játszódó történetnek az egyetlen negatív szereplője egy énektanárnő. Nem lehet hálás feladat egy erkölcstant oktató tanárnak épp egy tanár helytelen viselkedését elemezni. Kíváncsi lennék, hogy az énektanárok nem gondolják-e úgy, hogy rossz fényben tünteti fel őket a film.

Ugyanis korábbi tapasztalataimból tudom, hogy nem egy kisdiák átélte már azt a szituációt, hogy az énektanár megkérte, hogy a koncerten inkább csak halkan énekeljen, vagy esetleg suttogjon. Nem is biztos, hogy fájt neki a kérés, vagy elgondolkodott rajta, hogy akkor minek is van ő a kórusban. Az is lehet, hogy egyetértett a tanárával, mert ő maga is úgy gondolta, hogy nem túl jó a hangja. Szerintem egy ilyen helyzet fájdalmas, de a valóságban kevés gyerek veszi ezt úgy a szívére, mint a filmbeli Zsófi, és nem is jut eszébe a tanárt megleckéztetni.

Ebben a filmben azonban Zsófi sérelmét komolyan vették. Nagyon fontos, hogy Zsófi találkozott egy olyan kislánnyal, akinek hatalmas igazságérzete volt, aki átérezte fájdalmát, és együtt képesek voltak mozgósítani sok gyereket.

Úgy gondolom, hogy Zsófi szerencsés volt, mert egy remek közösségre talált. A gyerekek annyira együtt érzőek voltak, hogy még a külföldi utazás lehetőségéről is lemondtak. Kevés olyan közösség van, amelynek minden egyes tagja egy emberként belemegy egy ilyen kínos helyzetbe. Mindig vannak, akik félnek a botránytól, a következményektől, vagy egyszerűen nem kedvelik a hangadó, kezdeményező gyerekeket. Azt hiszem, azért csatlakozott a kórustagok mindegyike Zsófihoz és Lizához, mert a két lány pozitív hangadó volt, jó ügyet képviseltek. Hány olyan közösség van, ahol a hangadók nem nevezhetők pozitívnak, csupán nagyszájúnak, rosszindulatúnak és önteltnek. A többség mégis követi őket félelemből, nehogy a hangadók céltáblájává váljon. Az ilyen közösségek pedig képtelenek a filmben látható összetartásra.

Azért felvetődött bennem, hogy bármennyire is vizsgázott jelesre ez az összetartó közösség, nem volt-e túl kegyetlen a bosszú. Gondolom, ennek a megvitatása lehet az erkölcstanórák témája, ahol remélhetőleg a közösségek alakulásáról is szó van, nemcsak a gonosz tanárnőről. A film persze pont azért jó, mert merész és meghökkentő a gyerekek reagálása az őket ért sérelemre.

Szilágyi Luca (8. évf.)

Mindenki (2015, 25’)
Rendezte: Deák Kristóf
Szereplők: Szamosi Zsófia, Gáspárfalvi Dorka, Hais Dorottya

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának válogatott cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

Utolsó kommentek

Látogatószám