Reptéri csendélet

Sokan, ha a repülésre gondolnak, félelmet, idegességet és frusztrációt éreznek, főleg, ha az első repülésük előtt állnak. Mielőtt az utazás ezen formáját választjuk, érdemes megismerkedni a körülményekkel is. A legkevesebb időt a gépen töltött idő teszi ki, előtte viszont még órák hosszat várakoznunk kell a felszállásra, csomagokkal megpakolva, és muszáj valahogy lefoglalni magunkat valamivel az indulásig, ott helyben. Nemrég volt egy ilyen élményem, gondoltam, leírom a tapasztalataimat.

Nemrég az anyukámmal repültem Amszterdamba egy barátunkhoz. Nem sűrűn repülök (nyáron is kocsival szoktunk utazni), de mindig rádöbbenek, mennyire hosszú ez az egész procedúra, és arra, mennyire ideges leszek ettől. Ez pedig se nekem, se a környezetemnek nem jó. Őszintén, talán azért is, mert kicsit félek tőle, de hatszor átgondolom, biztos fel akarok-e szállni, nem lenne-e jobb inkább megfordulni és egyszerűen elsétálni, megóvva magam a macerától és a rohanástól.

Kezdjük azzal, ha reggeli járatra szól a jegyed, korán kell felkelned. Nagyon korán, mivel az indulás előtt nagyjából már másfél-két órával kint kell lenni a reptéren, már ha nem akarod lekésni a gépedet, és szeretnél mindenre időt hagyni. Ez történt velem is. Háromkor keltem, ami azt hiszem, nem tett jót az influenzámnak. Ezután minden rendben ment, megérkeztünk. Elsőként át kell esned egy biztonsági ellenőrzésen, itt vizsgálják a csomagok tartalmát, a ruházatot, és nagy gonddal figyelnek arra, hogy ne kerüljön fel a gépre semmilyen olyan dolog, ami veszélyes lehet. Már ez a rész sem egyszerű, itt is nagyon hosszú a sor, és nem tudhatod, mennyit kell várni arra, hogy sorra kerülj. Ám a neheze még csak most következik. Miután leellenőrizték a beszállókártyádat, az indulóváróba kell menned több száz másik utassal együtt. Itt számos étterem, bolt és rengeteg pad található.

Itt aztán rengeteg különféle embert látunk, és számos észrevétellel gazdagodhatunk. Láthatunk turistákat, öregeket, fiatalokat, gyerekeket, családokat, magányos utazókat, furcsa szerzeteket és átlagos figurákat is. Nekem például mindig is jó szórakozás volt az, ha megfigyelhettem az embereket, a személyiségüket, és azt, hogy mit csinálnak.

Ez egy tipikusan ilyen szituáció volt, még reggel ötkor is. Vettem magamnak egy forró csokit, és az egyik műanyag asztalnál ülve álmosan figyeltem az embereket. Voltak, akik hozzám hasonlóan étkezéssel ütötték el az időt, és nem törődve a korai időponttal, már hajnalban gyorséttermi hamburgerrel tömték magukat. Voltak, akik nem ettek, csak fel-alá sétáltak, hátha úgy gyorsabban telik az idő. Mások kihasználva minden lehetőséget, távoli rokonukkal, barátjukkal telefonáltak, és telefonjuk képernyőjén keresztül próbálták szemléltetni a reptéri élet minden kis mozzanatát.

Ennek ellenére nem mindenki viselte jól a hosszú várakozást. Volt, aki egyedül, zárkózottan ült órákig, kisgyerekek sírtak, valakik pedig éppen arra panaszkodtak, hogy nem tudnak koncentrálni vagy aludni a nagy zajban. Én, ha mások zavarnak, általában olvasok vagy zenét hallgatok, és igen, ezt teszi a legtöbb ember is – így ki tudják zárni valamennyire a körülöttük lévőket.

Ahány ember, annyi szokás, de egy biztos: senki sem szereti a várakozást. És, mint láthatjuk a fenti példákból, ilyenkor muszáj valamit kezdenünk magunkkal. Mindegy, hogy odafelé vagy visszafelé, az idő nem telik gyorsabban. Két választásunk van. A reptéri dolgozókat, a kormányt és a különböző légitársaságokat átkozva magunkban mérgelődve várakozunk, vagy megpróbálunk valami értelmeset csinálni.

Erre számtalan lehetőségünk van a csarnokon belül is. Rengeteg az újságos, az élelmiszerbolt, és ha ajándékokat szeretnénk venni, akkor azt is megtehetjük.  Ha éppen ahhoz van kedvünk, hallgathatjuk a bemondót is, aki több idegen nyelven is ismerteti a járatokkal kapcsolatos tudnivalókat.

Ha viszont eljutunk addig, és felszállunk a gépre, kevés az esélye annak, hogy azon fogunk izgulni, mi fog történni. Pontosan azért, mert már a repülés előtt álltunk, és várakoztunk több órát, sok idegen emberrel körülvéve. Ez pedig, lássuk be, nem hangzik túl jól, a legtöbb embert megviseli. Én mindig nagyon örültem, mikor leülhettem a helyemre, és nem volt más dolgom, mint várni azt, hogy felszálljunk. Semmi rohanás, pakolászás, kényelmetlen padokon ülés, tolakodás a mosdónál és a sorban, csak hallgatni az utasok beszélgetését abban a reményben, hogy talán most már elindulunk, és sikeresen meg is érkezünk majd az úti célunkhoz. Mert higgyétek el, mindazonáltal, hogy a repülés ilyen bonyolult, ezek miatt lesz sokkal biztonságosabb ez az utazási mód, mint bármelyik másik. Szerintem megéri ezt választani.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mit ad nekem az iskola?

Szeretek iskolába járni. Ugye milyen fura? Mert igen, tényleg, néha nagyon kivagyok, és elegem van egész tanulásból, bejárásból, attól, hogy folyamatosan fejlődjek, tanuljak, meg persze leckét írjak. De mi történne velem, ha egyik napról a másikra megszűnne az iskola? Hát, azt már nem igazán tudom.

Be kell hogy valljam, egy kicsit szégyellem magam amiatt, hogy nyilván eddig is tudtam, hogy jó dolog a suli, de ez nem tudatosult bennem, és nem értékeltem a szerencsés helyzetemet napról napra. Ahhoz, hogy ez a beismerés bekövetkezzen, el kellett merülnöm az UNICEF és az EU közös #EmergencyLessons kampányában, amire amúgy a suli által lett lehetőségem.

Hogy mi ez a kampány? A célja az, hogy ráébressze az európaiakat arra, mennyire alapvető fontosságú az oktatás azoknak a gyerekeknek, akiket valamilyen vészhelyzet súlyt. És azáltal, hogy megismerjük az ilyen gyerekek történeteit, mi is megtanuljuk értékelni mindazt, amit az iskola ad nekünk a tananyag elsajátításán kívül. Valamint, hogy tudatosítsuk az oktatáshoz való jog egyetemességét.

Mi az, hogy krízishelyzet? Rendkívüli helyzet lehet bármilyen krízis, mely hatással van az érintettek életére. Rájöttem arra, hogy itt bőven többről van szó, mint amilyeneket én élek meg (hogy csak párat említsek: elfogyott a menzán a rántott sajt, nincs időm tanulni, reggel békávéznom kellett, mert nem tudtak elvinni kocsival…). Szóval igen, itt inkább olyanokra kell gondolni, mint polgárháborús vagy nemzetközi konfliktusok, háborúk vagy természeti katasztrófák (földrengések, árvizek) és egészségügyi vészhelyzetek (járványok). Ezeknek a kríziseknek mind hosszú távú hatása lehet az érintettek életére. És gondolhatjuk azt, hogy a harcok vagy a földrengések közben az a legkisebb gond, hogy bezár a suli, de ez nemcsak azt jelenti, hogy de jó, most már nem kell tanulni. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek sokkal kiszolgáltatottabbak, remény- és jövőképfosztottak lesznek. Eltűnik az életükből a mindennapi rutin, ami biztonságot jelent. Az iskola megszűnése megfosztja őket a barátaiktól, akikkel megtanulták kölcsönösen elfogadni és tisztelni egymást. Olyan országokban, ahol krízishelyzet van, gyakran a szülők se tudnak biztosítani a gyerek számára olyan szeretetteljes, biztonságos légkört, amire a legnagyobb szükség lenne az egészséges fejlődéshez, ami lehetővé teszi a teljes és boldog jövőt, életet a gyerek számára. Csak az iskola.

Mert mit ad az iskola nekünk? Barátságokat, biztonságot, értékeket, támogatást, rutint, fejlődést, önismeretet, tiszteletet, véleményt és jövőképet. Krízishelyzetben pedig ennél is többet: az életben maradás lehetőségét (nem túlzok).

A kampány céljaként az UNICEF és az EU közösen összefogott, hogy pozitív irányba változtassa meg a rendkívüli helyzetbe került gyerekek életét. Az európai fiatalok és a közösségi média segítségével megismertetik a világot olyan gyerekek történeteivel, akiknek nagyon sokat kell megtenniük azért, hogy iskolába járhassanak, vagy ez lehetőség nem is áll a rendelkezésükre. A kampány bemutatja azokat a sikereket, elért eredményeket, amik az EU és a UNICEF összefogásával jöhettek létre.

A kampány során ismeretem meg Ványa, egy nyolcéves Ukrajnában élő kisfiú történetét, aki szemtanúja volt bombázásoknak, és annak, ahogy emberek megsérültek. A lakásuk erkélyén volt épp, mikor a katonai gépek megszállták városukat, Szlovjanszkot. Még mindig emlékszik a bombák hangjára és az utcákon fejvesztve rohanó emberek sikolyaira. Látott egyenruhás férfiakat, akiktől azóta is annyira fél, hogy nem hajlandó katonai játékokkal játszani. A történtek után Ványán szülei sosem tapasztalt agresszivitást érzékeltek (valamint tikkelést az arcán, melyet nem tudott kontrollálni, és a keze is remegett). Ványa most iskolapszichológushoz jár, aki segít feldolgozni neki a történteket, amiket látott.

Szinte hihetetlen, hogy egy nyolcéves kisgyerekről beszélünk, aki már is olyan dolgokon ment keresztül és olyanokat tapasztalt, amiket egy felnőtt ember is nehezen tud feldolgozni. Ványa szülei is tanácstalanok voltak, ezért fordultak segítségért. Az a konstans félelem és bizalmatlanság, ami egy ilyen tapasztalat során beleivódik egy gyerekbe, az egész életére kihatással lesz. Elfelejteni nem fogja tudni, de feldolgozni igen, ha ehhez kellő segítséget kap. Ami rögtön eszembe jutott Ványa történetéről, az az, mikor a barátnőimmel a terrortámadások hatására arról beszélgettünk, mennyire félünk a háborútól. Mi csak félünk. De Ványa meg is élte azt.

Mindegyik országból különböző létszámú delegációkat hívtak meg a kampány lezáró eseményére, az Európai Parlamentbe. Én a magyar küldöttség tagja lehettem. A mi szerepünk (és nem akarok nagyképű lenni) azért nagyon fontos, mert mi tesszük hitelessé a kampány üzenetét, és mi vagyunk azok, akiknek igazán címezve van ez az egész. Mivel a kampány a gyerekekről szól, mi tudunk igazán arról beszélni, mesélni, milyen gyereknek lenni. A kampány fő üzenetei között van az is, hogy a gyerekek nagyon fontosak, hiszen ők a világ jövője. Ezért minket kértek meg, hogy gondolkodjunk el az iskola szerepén a saját és olyan gyerekek nézőpontjából, akik krízis sújtotta országokban élnek. Így fogalmazhattunk meg egy olyan üzenetet, amit a záróeseményen, az Európai Parlamentben, az EU-s képviselők előtt prezentálhattunk, megfogalmazva benne mindazt, amit megértettünk a kampányból, amit kérünk tőlük, és arról is beszélhettünk, mi milyen megoldásait látjuk a helyzetnek.

Az UNICEF és az EU közös kampányában azokat a problémákat és elért sikereket mutatja be, hozza közelebb, amik távoli országokban történtek. A kampány célja nem az, hogy ezekben a távoli országokban érjen el változást, hanem pont az, hogy itt, Európában. Hogy az itt élők megismerjék ezeket a helyzeteket, a problémákat, a sikereket. A cél, hogy itt, Európában érjünk el változást. És ezáltal a világ többi országában is.

Számomra ennek a kampánynak a megismerése nagyon sokat adott. Legfőképpen egy olyan nemzetközi, nyitott nézőpontot, amiben nemcsak a saját érdekeimet veszem figyelembe, hanem mindenkiét. Megismertem sok más gyereket a világ különböző pontjairól, akik hasonló dolgokat élnek át, mint én, de más országokban élnek, eltérő körülmények között. Ezáltal részese lettem egy közösségnek. A kampány felhívta a figyelmemet arra, mennyire fontos a tisztelet, az elfogadás. Közelebb hozta az eddig nyomasztó és megfoghatatlan problémákat, és megtanított arra, hogyan tudok segíteni. És arra is, ami talán még fontosabb, hogy tudok segíteni. A kampány pozitív változást eredményezett bennem. Most már csak azt remélem, hogy ezt tovább tudom adni még több fiatalnak, gyereknek, felnőttnek.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
fotók: UNICEF Magyarország

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hogyan lesz valakiből tömeggyilkos?

Ma 2017. április 20-a van, és bár első ránézésre ez is csak egy nap a sok közül, azért mégiscsak megemlítem, hogy ez – legalábbis számomra – egy kicsit különleges dátum. Nem, nem arról beszélek, hogy ma van a marihuána világnapja (mert 4-20), és nem is arról, hogy esik az áprilisi hó. Hanem arról, hogy ma van a 18. évfordulója egy szörnyű és megrázó eseménynek, ami a fél világot lesokkolta, és rengeteg kérdést vetett fel az amerikai és a világ többi részén élő emberekben egyaránt.

Igen, a Columbine iskolai mészárlásról beszélek, ami pont 18 éve, 1999. április 20-án történt. Aki esetleg nem tudná, annak röviden összefoglalom.

Két, valószínűleg súlyos mentális problémákkal küzdő diák, Eric Harris és Dylan Klebold merényletet követett el az iskolájuk, a Columbine High School ellen. Eredetileg azt tervezték, hogy néhány bombát is felrobbantanak, ezeknek a nagy része azonban nem működött. Így elővették fegyvereiket, és a robbantgatás helyett inkább lövöldözni kezdtek az iskolában tartózkodó tanárokra és diákokra. Összesen 12 diákot és 1 tanárt sikerült meggyilkolniuk, több mint húsz másikat pedig megsebesíteniük. A mészárlás után maguk ellen fordították a fegyvereiket, és öngyilkosok lettek.

Az eset természetesen borzasztóan lesokkolta a világot. Ilyenkor általában az egyik első kérdés, ami felmerül az emberekben, az az, hogy mégis miért. Mi késztethetett két 17-18 éves diákot arra, hogy brutális módon meggyilkolják ártatlan iskolatársaikat, szervezetten és előre eltervezetten?

Nos, a rendőrség a fiúk házainak, szobáinak és személyes tárgyaiknak alapos átnézése, valamint barátaik és szüleik kihallgatása után több ilyen okot is talált. Először is, mindketten erős érdeklődést mutattak a nácizmus iránt, ami ugye nem éppen egy egymás szeretetére és elfogadására épülő eszmerendszer. Ezen kívül egyesek az erőszakos videojátékokat is hibáztatták a borzalmas tragédiáért.

Annyi biztos, hogy Harrist és Kleboldot nagyon-nagyon sokat gúnyolták az iskolában. És ez az a dolog, ami engem igazából nagyon mélyen elgondolkodtatott. Az iskolai zaklatás egy mindenki számára ismerős szituáció. Amikor ezt a kifejezést halljuk, legtöbbször mi jut az eszünkbe? Egy lúzer gyerek, akinek nincsenek barátai, és akit a többiek kitaszítanak maguk közül. Szóban és fizikailag bántalmazzák, például gúnyneveken szólítják, csúfolják, megverik, elveszik az ebédjét stb. Most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ami a fejünkben megjelenik, az többnyire egy fekete és egy fehér kép. A fekete a rossz: a zaklatók, a bántalmazók, a kitaszítók, a közösség, ami nem képes befogadni egy különc gyereket. És a fehér, a jó, a sajnálnivaló, a szegény kis bántalmazott gyerek, aki nem tehet semmiről és nem érdemelte meg a zaklatást.

Nem mondom azt, hogy ez nincs így az esetek legnagyobb részében. Igen, az iskolai (vagy bármilyen más) zaklatás kifejezetten helytelen és gonosz dolog, és soha, semmilyen esetben sem az áldozat hibája, hiszen nem ő kérte, hogy zaklassák. És bár vannak okok, amelyek miatt valaki zaklatás, csúfolódás áldozata lesz, például a különcség, a különbözőség vagy a gyengeség, ez még mindig nem jelenti azt, hogy az áldozat a hibás. Nem, a közösség a hibás, amelyik nem bírja elviselni, ha valaki csak egy kicsit is különbözik a többiektől, ha valaki nem tud megfelelni az elvárásoknak. És igen, elsősorban a zaklató a gonosz, mert soha, semmilyen körülmények között nem szabad szándékosan bántani senkit, akármennyire is különbözik tőlünk és a barátainktól.

Azonban vannak olyan esetek ­– mint ahogy ezt a Columbine iskolai mészárlásnál is láthattuk –, amikor az igazi gonosz nem a zaklató, hanem az áldozat. Azt senki sem vitatja, hogy Harris és Klebold borzalmas tettet hajtottak végre, és az után, amit műveltek, meg is érdemelték, hogy meghaljanak. És az, hogy korábban zaklatás áldozatai voltak, nem menti fel őket a borzalmas, emberi ésszel szinte felfoghatatlan mészárlás bűne alól. De ugyanúgy nem menti fel a zaklatókat sem. Attól, hogy a fiúk, mint azt utólag tudjuk, gonosz pszichopaták voltak, attól még nem volt helyes, hogy durván csúfolták, gúnyolták és kiközösítették őket. Senki nem érdemli meg a zaklatást, még egy pszichopata sem. Vagy mégis? Ha azt megérdemelték volna, hogy meghaljanak a mészárlás előtt, akkor ennyi erővel azt is megérdemelték, hogy zaklassák őket a mészárlás előtt? Vagy ha nem zaklatják őket, akkor nem is történik meg az egész? Talán ha nincs a csúfolás, gúnyolódás, nem ébred fel bennük a féktelen bosszúvágy az iskola és a diákok ellen, és nem készteti őket arra, hogy az arra járkáló diákokra véletlenszerűen tüzeljenek?

Áldozatok

Az én válaszom az, hogy valószínűleg de. Megvolt bennük az erőszakra való hajlam, és ha nem a csúfolódásért hajtják végre a merényletet, akkor azért, mert kék az ég, vagy azért, mert 2+2 az 4. De ezt valószínűleg mindenki máshogy gondolja, ez csak az én véleményem.

Tehát a merényletet így is, úgy is végrehajtották volna, akkor ezek szerint megérdemelték a csúfolást, gúnyolást, megaláztatást? Az iskolai mészárlásnak az elkövetői, a zaklatásnak azonban az elszenvedői voltak. Tudjuk, hogy kegyetlen pszichopaták voltak, akkor tehát megérdemelték a zaklatást? Legtöbbször, mint ahogy azt az előbb is leírtam, szegény, szerencsétlen, sajnálnivaló gyerekekként képzeljük el az iskolai zaklatás áldozatait. Harris és Klebold azonban egyáltalán nem voltak szegények, szerencsétlenek és sajnálnivalók. Ezek szerint mégsem lehet az iskolai zaklatás minden esetében azonnal ítéletet mondani, és az elkövetőkre a „gonosz”, az elszenvedőkre pedig a „szegény gyerek” jelzőt aggatni? Egyes áldozatok mégiscsak megérdemlik, hogy csúfolják és megalázzák őket? De ki érdemli meg és ki nem? És ezt ki dönti el? Egy tragédia után két pszichopata bűnöző felett könnyű ítélkezni. De tudnánk-e ugyanígy ítélkezni egy sima zaklatási esetben is? Valószínűleg nem.

Az viszont biztos, hogy bár az iskolai zaklatás tényleg gonosz dolog, erőszakkal és főként ártatlan emberek meggyilkolásával semmit nem oldunk meg. Akármennyire is felháborít minket a csúfolódás, a gúnyolódás, a kirekesztés, a kegyetlenkedés, még ha a közvetlen elszenvedői is vagyunk, a még több erőszak nagyon könnyen hatalmas tragédiába fulladhat, ahogy ez a Columbine iskolában is történt.

Arra nem tudtam még választ találni, hogy maguk a zaklatók, Harris és Klebold terrorizálói hogy érezhették magukat a történtek után. Te hogy éreznéd magad egy ilyen helyzetben, ha te is zaklattad volna annak idején a két lövöldözőt? Megbánnád? Megbánnád az évekig tartó kiközösítést, csúfolást, szégyellnéd magad, és arra gondolnál, hogy ezek a srácok részben miattad, temiattad lettek ilyen erőszakos, őrült pszichopaták? Te is felelősnek éreznéd magad a tucatnyi ember haláláért? Vagy örülnél? Örülnél annak, hogy zaklattad, csúfoltad őket, hogy pokollá tetted ennek a két kegyetlen rohadéknak az életét, és megnyugodnál abban a tudatban, hogy totálisan megérdemelték, amit tettél velük? Vagy megijednél? Megrémülnél attól a ténytől, hogy mivel te is zaklattad őket, neked is címezték a támadásokat? Arra gondolnál, hogy lehet, hogy pont téged akartak megölni, az egyik töltényt külön csak azért rakták bele a fegyverükbe, hogy aztán az majd a te fejedben landoljon, csak te éppen máshol voltál, így az ominózus töltényt inkább valaki másnak a fejébe eresztették? Vagy egyszerűen csak szerencsésnek éreznéd magad, amiért nem te haltál meg, amiért jó helyen voltál, és szerencséd volt, hogy nem estél áldozatául a brutális, kegyetlen mészárlásnak?

Erre a sok kérdésre nehéz választ találni, van, amelyikre nincs is. És még amelyikre van is, arra is mindenkinek más a válasza, így hát csak remélni tudom, hogy mindenki, aki olvassa ezt, elgondolkozik egy kicsikét ezeken a dolgokon, és a gondolkodás után elkezdi majd kicsikét kevésbé csak feketében és fehérben látni a világot és benne a zaklatás és az iskolai zaklatás ügyét.

Végezetül pedig azok számára, akik túlságosan hosszúnak találták a cikket, gyorsan összefoglalom három pontban írásom legfőbb tanulságait:

1. A világon semmi sem fekete vagy fehér.

2. Ha egy számodra unszimpatikus diák jár az iskoládba, ne csúfold, ne gúnyold, ne verd és ne alázd meg, mert a zaklatás szemétség, rossz és gonosz dolog.

3. Ha téged csúfol, gúnyol, ver és aláz meg valaki az iskolában, arra semmiképpen sem az a jó megoldás, hogy veszel egy gépfegyvert, és dühödben elkezdesz random diákokat lelövöldözni. Még képletesen sem.

És persze nyugodjon békében az összes iskolai mészárlás áldozata az Egyesült Államokban és a világ összes más országában, kis hazánkban, Magyarországon is. Még akkor is, ha itthon olyan mértékű iskolai mészárlás sosem volt, mint az Egyesült Államokban. Talán csak azért nem, mert itt egy szempillájuk azért talán megrebben az embereknek, ha azt mondod, hogy „Na szia, Marcsi, megyek bevásárolni. Hozok tejet, kenyeret, zsebkendőt, fél kiló krumplit, hat almát meg egy AK-47-est, félórán belül itt vagyok.” De ez már egy teljesen másik téma.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)
fotó: Newsweek

LIKE - értesülj az új cikkekről!



5 Tovább

Én és a szolfézs

Öt éven át minden héten két nap rendületlenül rávettem magam, hogy leballagjak a zeneiskolába, hatvan perc tömény verbuváló nótára, dögunalmas zeneelméletre vagy jó esetben zenetörténetre. Öt éven át vártam a pillanatra, amikor végre nagy lángon égethetem el a szolfézsbizonyítványomat, a hamvait pedig a mélyen tisztelt tanárnő lába elé szórhatom.

Eddig csak és kizárólag olyan gyerekkel találkoztam, akitől, ha megkérdeztem, mi a véleménye, még csak nem is azt mondta, hogy nem szereti, hanem hogy egyenesen gyűlöli ezt a végtelenül kifacsart és erőltetett tantárgyat

Egy hangszeren való játszás és annak elsajátítása önmagában egy élvezetes és végtelenül hasznos dolog lenne. Jó maga az érzés is, ahogy tudatosan nyomod le a billentyűket, pendíted a húrokat vagy ütöd a dobokat, és felemelő érzés tud lenni az is, mikor például a barátokkal mentek valahova, észreveszed, hogy ott egy zongora, és mindenki örömére játszani kezdesz rajta. Éppen ezért pofátlanság és a lehető legnagyobb kitolás egy önmagában jó és örömet okozó dolog mellé egy olyan kötelező (és ez a legrosszabb benne) tárgyat rendelni, ami nemhogy unalmas, hanem egyenesen arra sarkall, hogy a szeretett hangszeredet az előtted ülő, szintén szenvedő gyerek fején törd ketté.

Most pedig térjünk vissza az alapokhoz. A szolfézs tantárgyat eredetileg azért találták ki, hogy a hangszeren tanulóknak könnyebb dolga legyen például a kotta leolvasásában, egy zenei jel felismerésében vagy az egész zenei mű átlátásában. Alapból az ilyenfajta órák valamilyen éneklésből és elméletből szoktak állni. És ezen a ponton az ember elgondolkozik azon, hogy ha mindezeket figyelembe veszi, akkor a szolfézs a hangszeren játszáshoz hasonló élményeket nyújtó dolog lenne. Mert, hogy a szolfézstanáromat idézzem: „a torkod is egy hangszer”. És még ha ez egy végtelenül leegyszerűsített kijelentés is, valamint egy hatalmas közhely, alapjában véve igaza van. Énekelni a legtöbb ember szeret. Nem mindenki tud is, de ez egy másik dolog. Mindennap meghallgatunk dalokat, gyakran még a szövegüket is megtanuljuk, hogy mi magunk is énekelhessük őket. Szóval, akkor végül is mi az, ami az ilyen órákat kínszenvedéssé teszi az ártatlan gyerekek számára?

Kezdjük ott, hogy a „valami éneklés” kifejezés kicsit pontatlan. Amit ugyanis az ártatlan gyerekek énekelnek, azok általában a hajdúböszörményi verbuválásról vagy a Kovács Pista babájáról szólnak. Gyakori téma még a huszárok élete és a kerek erdő közepiben lévő kis kuckó is. Én aláírom, hogy a fiataloknak kell egy kicsit tanulniuk ősapáik életéről, de ennél kevésbé kevés dolog tudja felkelteni az érdeklődésüket. És, mikor a tanárok még csodálkoznak, hogy a csoport háromnegyede nem tanulta meg a dalt egy hét alatt se, talán fel kéne ismerniük azt a tényt, hogy a dal fele olyan szavakból áll, amikről a gyerekek a legtöbb esetben valami bonyolult matematikai szakkifejezésekre asszociálnak, és remélik, hogy soha többet nem találkoznak velük. Melyik ötéves gyerek tudná egyből, hogy pontosan hogy kell egy erdő mellett estvéledni? De az igazi probléma az, hogy nem is akarják tudni, az igazság pedig az, hogy soha a büdös életben nem lesz szükségük rá.

Sokan azt mondják, hogy a nagy utálat a legtöbb zeneiskolában alkalmazott Kodály-módszer hatásának tudható be. Pedig valójában ez a módszer – számos egyéb elvével egyetemben – leginkább azt hirdeti, hogy a zene mindenkié és hogy zenélni jó. A valóság viszont az, hogy Kodály az akkoriban összegyűjtött népdalait adta meg alapként a zenetanuláshoz, azért, mert akkoriban ezeket a dalokat napi rendszerességgel énekelték a gyerekek. SAJÁT AKARATUKBÓL! Miért? Mert akkoriban a népdalok foglalták el azoknak a daloknak a helyét, amiket mi ma szabadidőnkben hallgatunk. Ennek értelmében az akkori gyerekek valószínűleg egy ma elképzelhetetlen dolgot csináltak: szerették a szolfézst. De valószínűleg még magának Kodálynak sem volt szándéka az, hogy hosszú éveken keresztül a gyerekek csakis az ő dalait énekelhessék. Valószínűleg még ő is szerette volna, hogy a gyerekek a szolfézst egy élvezetes dolognak tartsák. Viszont a zeneiskoláknak ezt száz év alatt sem sikerült megérteniük, és még ma is a kiskőrösi csipkebokrokat elemezzük hatvan percen át.


http://www.szpai.hu/images/erasmus/Szolfezs_ora/Image00008.jpg

De a dolognak van egy másik oldala is. Ugyanis az imént említett rendszert a népdalokkal és azoknak elemzésével, meg a többi, alapból gyűlölt dologgal néhányan tudják élvezetesen is tanítani (tapasztalatból tudom). Ez általában akkor szokott így lenni, ha a tanárnő/úr nem veszi halál komolyan a csángó dalok tartalmát, és egy kicsit elvicceli az egészet. Sőt, vannak, akik játékkal teszik elviselhetőbbé az órákat (és itt most nem a „bumm” játék dúr-moll-szűkített-bővített változatára gondolok).

Akkor pontosan mi a probléma? A tanár alkalmatlansága és a gyerekek iránti mélységes utálata. Tehetnének ez ellen, de inkább nem változtatnak semmin, hiszen nekik teljesen mindegy. De mégsem az! Magyarországon egyre kevesebb gyerek kezd el zenét tanulni, ez részben a „modernizálódás” miatt van, de oka még a szolfézs óra elborzasztó gondolata, amitől még a szülők is távol tartják a gyerekeiket.

Én pedig elhatároztam, hogy ha nem javul a helyzet még pár évig, elindítjuk a Lehet Más a Szolfézs mozgalmat. Programunkban továbbképezzük a magyar szolfézstanárokat, és megváltjuk a magyar zeneoktatást. Embereink mindenhol jelen lesznek országszerte, és figyelik, ki hagyja abba a zenetanulást a szolfézs miatt. Szóval, aki a jövőben zenetanulásra adná a fejét, járjon magántanárhoz, vagy csatlakozzon az LMSZ mozgalomhoz, a szebb, jobb zeneoktatás érdekében.

Rafai Benedek (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



7 Tovább

Segítek elkezdeni a naplód

A naplóírás egy olyan tevékenység, ami nincs nemhez kötve, nem csak lányok vagy csak fiúk csinálhatják. Mégis valamilyen szinten lányos dologgá vált, és ezzel én nem értek egyet – nem hiszem, hogy naplót csak lányok írhatnak. Mindenkinek ugyanolyan jó visszaolvasni a vele történt, az életét meghatározó eseményeket vagy csak az átlagos napjait.

 

Ha összeveszel valakivel, például a szüleiddel, és nem találsz senkit, aki a te oldaladon állna, egyben biztos lehetsz: a naplód azon fog. A naplód biztos megért mindig, akkor is, ha előre köszönsz, de a plátói szerelmed nem köszön vissza a folyosón, annak ellenére, hogy a korkülönbség még nem olyan nagy, hogy ez várható legyen.

A naplóírás segít feldolgozni a nehéz dolgokat, és segít nem elfelejteni az elképesztő pillanatokat, ezt tapasztalatból mondom.

Ha leírod, az sosem vész el, viszont ha csak a fejedben van, elképzelhető, hogy elfelejted.

Én a tízéves születésnapomra kaptam az első naplómat anyukámtól, ő csinálta, és a borítóján egy családi fotó van. Már majdnem tele van, mert minden fontosabb jó és rossz dolgot egyaránt beleírok, amikor meg a kedvem úgy tartja, vissza is olvasom őket. Van, amelyik bejegyzésen sírok, és van, amelyiken nevetek.

Ha este előveszem a naplóm, anyukám azonnal tudja, hogy ma valami meghatározó dolog történt velem. Ilyenkor rám mosolyog, és azt kérdezi: Majd azért elmeséled? Én erre általában azt válaszolom, hogy lehet, és ennyiben is maradunk. Én írom tovább a naplóm, ő meg kimegy a szobámból.

Ha te is úgy gondolod, hogy szeretnéd megőrizni és visszaolvasni életed nagy pillanatait, írd le őket, nem kell nagyon hosszan. Ha nincs hozzá türelmed, elég, ha csak röviden leírod, mi történt veled, és hidd el, már egy hét után is öröm lesz visszaolvasni az írásaidat.

Nyitrai Hanna (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Ha elmondani nem tudom, akkor leírom

Te szoktad magadnak mondani, hogyha attól félsz, hogy valami rossz fog veled történni, hogy „nyugalom, veled ilyen nem történhet meg”? Pedig mégis. Megtörténhet, hiába hiszed, hogy nem. Én is ezt mondogattam mindig magamnak. Például akkor, amikor biztosan tudtam egy horrorfilm megnézése után, hogy egy tömeggyilkos áll a szoba végében, akkor is, ha eléggé hasonlít az ott található lámpára.

Ezt történt velem, amikor jóval éjfél után az a briliáns ötletünk támadt a barátnőmmel, hogy ez a megfelelő időpont arra, hogy kicsit mozogjunk az ipari mennyiségű elfogyasztott ennivaló után. Ilyenkor normális ember nem indul el sétálni, ez tény, ezt én is tudom. Szóval elindultunk. Ha lett volna egy kis eszünk, ha már neki is vágunk az éjszakának, legalább csak elmegyünk az utca végéig, és nem a maratont akarjuk lesétálni. Mivel a szellemi képességeimről (vagy azoknak hiányáról) már sokat beszéltem, ezt nem is cifrázom tovább.

Egyre messzebbre mentünk, jó idő volt a télhez képest, és a kihalt utcák akkor még inkább szépnek tűntek, mint ijesztőnek. Az akkort most inkább nem emelem ki vastag betűvel és nem húzom alá duplán. Amikor már jó háromnegyedórányira voltunk a házunktól, megszületett ez első jó döntése az éjszakának, visszafordultunk. Mentünk, beszélgettünk, és egyszer csak fütyülést hallottunk a hátunk mögül. A barátnőm rögtön elkezdett ijedezni. Azt mondta, hogy biztosan követnek, és pánikba esett. Én féltem, de ez egyáltalán nem meglepő, hiszen rajtunk kívül senki se volt a környéken. Csak annyit mondtam hangosan, hogy „nyugi, biztos, hogy nem. Ilyen csak a filmekben van”.

De a titokzatos ember a hátunk mögül – akire nem mertünk ránézni – ezt nem értette meg. Lehet, hogy hangosabban kellett volna mondanom, és akkor megérti, hogy bizony, a való életben nem követünk mást és nem ijesztjük halálra, mert ilyen csak a filmekben fordul elő. Egyre közelebbről halottuk a füttyszót, és a gyéren megvilágított utca baljóslatú hangulata is fokozta a hatást. Amikor már nagyon közel hallottuk a lépteit, gyorsan befutottunk az első mellékutcába. Akkor történt meg valami, ami miatt már éreztem, hogy itt nem lesz semmi se rendben. Ő is futott utánunk. Szeretném leírni azt, amit akkor éreztem, de nem tudom. Mégis, hogy mondhatnám el? Ez az a fajta félelem, ami miatt, ha végig kell sétálnom egy utcán éjszaka, csak arra az egy dologra tudok gondolni, hogy futni akarok, menekülni. Emiatt nézek egyfolytában hátra, hogy nem követnek-e. Ha eszembe jut, összeszorul a mellkasom, és még sorolhatnám a végtelenségig ezeket, talán akkor se értené senki se. De ott nem gondoltam erre, találnom kellett valami megoldást.

Akkor megpillantottunk egy embert, aki éppen havat lapátolt (alapvetően azért ez is elég hátborzongató volt). Megálltunk mellette, hiszen arra gondolunk, hogy ha a követő valami rosszat akarna velünk csinálni, nem tenné meg valaki más jelenlétében. Ekkor pillantottam meg, amint elfutott mellettünk. A mínuszok ellenére rövidujjúban volt, és a meredek emelkedőn való futás ellenére egyáltalán nem tűnt fáradtnak. A legrosszabb ezután történt, amikor belenéztem a szemébe. Ezek után nem egyszerűen féltem, hanem rettegtem. Tébolyt, őrültséget olvastam ki a szempárból. Egy megkönnyebbülést hozó rövid pillanatig azt hittem, hogy továbbmegy, de visszafordult, és elindult felénk. A fejét furcsán oldalra billentve közeledett. Ekkor megpróbáltam segítséget kérni a mellettünk álló embertől. Annyit mondott, hogy hívjuk a rendőrséget, és ne vele szórakozzunk. Ezután beszállt a kocsijába és becsapta az ajtót. Erre én kinyitottam a kocsi ajtaját, és még kétségbeesettebben kértem a segítségét. Rám csapta. Még háromszor. Azután végre azt mondta, hogy menjünk be a háza udvarába. Az ember közben mellénk ért, és annyit mondott, hogy ő csak befejezi a műveletet, és elkezdte rugdosni a mellettünk parkoló autót. Végül a havat lapátoló ember (a sok és nyomatékos kérésünkre) elkergette. Mi viszont akkor se mertünk még sokáig hazamenni. Máig se értem, hogyan voltam képes ennyire erőteljesen ráerőszakolni valakire azt, hogy segítsen. De akkor nem láttam más lehetőséget. Mert nem is volt.

Ezt már több embernek próbáltam elmesélni. Az én hibám, valószínűleg, de egyszerűen nem értik. Hiszen végül is nem történt semmi sem. Én meg ilyenkor nem tudom, hogy mit mondjak. Azt, hogy a tekintete… Persze, hogy nem értik. Fordítva én se érteném. Azt mondják, ha az ember beszél róla, akkor megkönnyebbül. Na, hát az nem jött össze. Hátha az írás segít.

Fruska (10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Itthon, biztonságban

Felnyitom a laptopot, hogy zuhanyzás előtt még gyorsan csekkoljam, nem kaptam-e üzenetet. Aztán majd megyek, megnézem a sorozat végét és alszok. Fáradt vagyok.

Akkor pillantom meg az egyik videót. Egy ismerősöm könnyező emojival reagált rá. A videó magától elindul, néma, a laptop le van halkítva. Meglátok egy gyereket, a víz mossa az arcát, a tengerparton fekszik, furcsa benne valami. Lejjebb görgetek gyorsan, aztán erőt veszek magamon. Muszáj megnéznem. Felhangosítom, kinagyítom. Olvasom az angol magyarázatot, nézem a videót. Vegyifegyveres-támadás történt Észak-Szíriában... aztán már nem olvasom. A mellkasom összezsugorodik, a torkom elszorul. Csak nézem, mert nem tudom lekapcsolni. Nem akarok odanézni, de nem engedek, muszáj, meg kell néznem. Ilyet még sose láttam. Sokk. Ülök a laptop előtt, remegek. Újra megnézem. Megrázó. Sose láttam még ennél borzasztóbb dolgot. Emberek mindenféle sérülés nélkül. Önmagukat elveszítve fetrengenek, kicsavarodott testhelyzetben, semmibe meredő szemekkel a földön. Vízzel locsolják őket. Azért tették a tengerbe a fiút is, jut eszembe. Le kell mosni róluk az anyagot, amiről nem tudják, mi lehetett. Van ennél embertelenebb támadás?

Olyan sunyi módon gyilkolni, hogy nyomot sem hagy? Csak nyomort. Nincsenek szavak. És ezek a mondatok, amiket nehezen összekaparok is semmitmondóak. Mert erre tényleg nincsenek szavak. Nem lehet megölni gyerekeket! Nem lehet megölni ártatlan embereket! Sőt, semmilyen embert nem lehet megölni! Vagyis nem szabadna, hogy lehessen… Tudom, nem ez az első támadás. Pff, első! Hülyeség, ami írok. Az elmúlt egy évben hány terrorcselekmény történt? Lassan számon se tudjuk tartani. De nekem azért olyan megrázó ez, azért olyan szíven szúrós, késforgatós, mert látom. Láttam, milyen az, amikor az emberek kétségbeesettek, de nem veszíthetik el a fejüket. Mindenki erőn felül emelgeti, lélegezteti, megpróbálja megmenteni az embertársát. Akit egy másik embertársa taszított élet-halál közé. Kicsi gyerektesteket pakolnak a csomagtartóba. Nem akarom tudni, élnek-e vagy már nem. Én miért ülhetek itt, miért lehetek biztonságban? Nekik miért nem ez jutott? Ők most arra koncentrálnak, hogy kiderítsék, milyen anyag, milyen ember, emberek, milyen szervezet, milyen megfontolásból követte el ezt. Felmerül bennem a banális kérdés: az elkövetők nem gondolnak bele, mit tesznek? Gyűlölöm, hogy ilyen történik körülöttem.

A filmekben a szomorú részeknél legalább esik az eső, az égbolt szürke. A valóság pofátlan. A nap gyönyörűen süt, az égbolt tiszta és kék, néhány puha felhőcsík, semmi más. A parton halott gyerekek és szüleik, sérültek, jövőbeli árvák, túlélők, nyomorultak.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám