Buszbúcsú

Január 16-tól nem közlekedik a 86-os autóbusz. Ez a hír, ahogy az AKG-s diákok nagy részét, engem is elszomorított. Sokat gondolkoztam azon, hogy mit írjak ebben a helyzetben, aztán arra jutottam, a legjobb az lesz, ha megfogalmazok egy képzeletbeli levelet a busznak. Nem akartam ezt a kérdést túl komolyan venni, és úgy gondolom, ebből a levélből kiderül a lényeg. Íme:

Kedves 86-os!

Nem tudom, hogyan is kezdhetném. Pont ma gondolkoztam azon, hogy összesen három és fél évig utaztam veled. Hetedik kezdetétől egészen mostanáig, az AKG-s életem feléig. Először 13 éves voltam, most 17. Nagyon sok mindenért tartozom neked köszönettel. Először is köszönöm, hogy bármikor bárhová elszállítottál – persze csak oda, ahová lehetett. Mindegy, hogy milyen volt a közlekedés, te kitartó voltál, akár esett az eső, a hó vagy tombolt a kánikula.

Búcsújárat, nosztalgiabuszos szelfivel (Rózsa Barnabás)

Sok emlékezetes utam volt veled, például az, amikor először mentem iskolába. Mivel többnyire háztól házig szállítottál, a napom egy jelentős részét együtt töltöttük. Ennek következtében mindig lehetőségem volt arra, hogy megírjam utazás közben a házimat, reggelizzek, pihenjek vagy éppen készüljek a dolgozatokra. Az is nagy előny volt, hogy így sokkal többet tudtam aludni. Ezen kívül, mivel nagyon sokan a suliból veled utaztak az AKG-ba, a közösségi életem is általad alakult, ebben is sokat segítettél. Együtt átkoztuk a nagy forgalmi dugókat, valamint az út alatt a fontosabb eseményeket is meg tudtuk beszélni, így közösen.


Nem mondom, volt, mikor elegem volt belőled, és sokszor voltak problémáim is. Például akkor, mikor alig lehetett felszállni rád a hatalmas tömegtől, vagy mikor július közepén, a negyven fokban fűtöttek, és úgy éreztem magam, mintha egy kazánházban lennék. De ezek mellett sokkal több pozitív élményem van veled kapcsolatban, mint negatív, hiszen például – hogy mást ne mondjak – nagyon kényelmes volt veled utazni, átszállás nélkül. Le kell szögeznem, attól függetlenül, hogy az útrövidítést elfogadom és megértem, nem értek egyet a 86-os szám lecserélésével. Hiszen az egy csodálatos szám! Azt hiszem, ennyi elég is volt, köszönök mindent, és ne feledd: újraélnék minden pillanatot, azért, hogy megtarthassalak, és azt se feledd, hogy nekem mindig is te leszel a kedvencem.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)
fotók: a szező, valamint Rózsa Barnabás és Steinbach Eszter

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Pitonnal nőttem fel

Gondolom, sokan tudták meg ma délután, hogy elhunyt Alan Rickman, neves brit színész. Halála mindenkit megdöbbentett. Ezzel a cikkel most az iránta érzett tiszteletemet és a szomorúságomat szeretném kifejezni.

Ami engem illet, én egészen délutánig az áldott tudatlanságban éltem. Épp órán voltam, és mikor kimentem valamiért, csak akkor tudtam meg a szörnyű hírt. Mondanom sem kell, hogy hatalmas sokkért ért, mert nem tudtam, hogy nagyon beteg volt.

Tóth-Stella Zita

Alan Rickman, Golden Globe- és BAFTA-díjas angol színész 1946-ban született Londonban. Már egészen kicsi korától kezdve érdekelte a színészet, gyakran fellépett iskolai színdarabokban. Érettségi után úgy gondolta, inkább grafikusként akar elhelyezkedni, de aztán mégis a színészi pályát választotta, és huszonhat évesen elnyerte a Royal Academy of Dramatic Art ösztöndíját. És milyen jól választott!

Igazán akkor vált ismertté, mikor a Drágán add az életedben szerepelt. Akkor egész Hollywood megismerte az arcát, és ez meg is alapozta a későbbi pályafutását. Mivel imádom a Harry Pottert, nyilvánvaló, hogy nekem a legemlékezetesebb szerepe az ott alakított Perselus Piton, vagyis Piton professzor volt. Remekül játszotta azt a karaktert, akiről mindenki egész idő alatt azt gondolta, hogy gonosz, de aztán fény derült az igazi énjére, és kiderült az, hogy milyen jó ember is valójában. Ezeken kívül is több nagyobb karaktert formázott meg. Játszott többek között a Robin Hood, a tolvajok fejedelme, az Értelem és érzelem, a Michael Collins, a Dogma, az Igazából szerelem és a Parfüm című filmekben.

Tóth-Stella Zita

Mivel Rickman szerepelt a Harry Potterben, vele (is) nőttem fel, mindig is nagyon fontos része lesz a gyermekkoromnak, és mindig is nagyon hiányozni fog. Remélem, úgy hagyta itt ezt a világot, hogy mindenkiben hagyott valamilyen maradandó nyomot, és sokan emlékezni fognak rá. Én is ezt teszem, és mindig nagyon becsülni fogom azokért a dolgokért, amiket végigcsinált, és amiken keresztülment, valamint nagyon hálás leszek neki.

Alan egyébként londoni házában, családja körében halt meg, miután több évig küzdött a rákkal. Nyugodjon békében!

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Star Wars őrület – az Erő sötét oldala

A december szóról tavaly sok embernek a „karácsony”, a „Télapó”, az „advent” szavak helyett inkább a „Star Wars”, illetve az „ébredő Erő” kifejezések jutottak eszébe. És mindezzel természetesen nincs is semmi baj. Viszont azzal talán már van, hogy egy idő után az ember szinte semmit nem tudott csinálni anélkül, hogy bele ne ütközött volna valami Star Warsszal kapcsolatos dologba.

A hírportálok és a közösségi oldalak teljesen rákattantak a témára. A Facebook megint bedobott egy profilkép-megváltoztatási lehetőséget, ahol tetszés szerint kék vagy vörös színű lézerkardot tehettünk a profilképünk elé (szerencsére a Star Wars-témájúra változtatott profilképekre nem érkeztek gyűlölködő kommentek). A Star Warsszal kapcsolatos képek, mémek száma jelentősen megnövekedett. A hírportálokon pedig egyértelműen top téma volt a Star Wars VII, meg úgy általában az egész sorozat. Olvashattunk filmek szerinti rangsorolást (a legjobbtól a legrosszabb Star Wars-filmig), érdekességeket és spoilermentes kritikákat. Ez utóbbi jelző azonban sajnos a Facebookra nem annyira volt igaz. (Nagy sajnálatomra én is véletlenül belefutottam egy hatalmas spoilerbe, még mielőtt megnéztem volna a filmet, de az azért így is élvezhető volt.)

Ha valaki esetleg még nem látta volna, a boltokban már a tejre is Csubakkát meg Kylo Rent nyomtattak. A Duracell elemek csomagolásán a nyuszi kezébe fénykardot tettek, az Auchan megtelt Star Wars plüssfigurákkal. Az interneten pedig még annál is több dolog van: Darth Vaderes zuhanyfej, Csubakkás szőrmepapucs, Halálcsillagos gofrisütő, Darth Vader alakú asztali lámpa, Star Wars sátor. Mindenféle teljesen hétköznapi, megszokott használati tárgy Star Wars logóval ellátva, valamint LEGO minifigurák, 6000 forintért. Hatezerért!

És mindez nekünk miért is jó? Persze, először nagyon menőnek hangzik, de aztán – jobban belegondolva – már teljességgel értelmetlen ez a dolog. Mert a tej, attól, hogy egy Wookiee van rányomtatva, nem lesz finomabb. Az elem nem fog tovább tartani attól, hogy a nyuszi kezében ott egy fénykard, a gofri nem lesz finomabb attól, hogy Halálcsillag alakú (esetleg ha még megkenjük egy kis Han Solós Nutellával…), a sátorban pedig nem fogunk kevésbé rettegni éjszaka egyedül a sötét erdőben attól, hogy Darth Vader képe van rányomtatva.

Egy idő után már kifejezetten idegesítő, hogy az égvilágon mindent a Star Warsszal akarnak eladni. Az ember lehet bármekkora rajongó, egy idő után akkor is ráun. Főleg, ha tényleg a csapból is ez folyik. A nagyobb cégek és áruházláncok a legalapvetőbb, leghétköznapibb dolgokat is az ikonikus logóval ellátva akarnak eladni, és olyasmi dolgokat hoznak forgalomba, amiknek láttán az ember két dolgon gondolkozik el igazán komolyan: egyrészt, hogy ezen termékek kitalálója pontosan mit és mégis mennyit fogyasztott, mielőtt az ötlet felmerült benne, valamint hogy mégis, ki a frász ad ki ezért egyáltalán bármennyi pénzt.

A probléma pedig pont itt van. Ugyanis van egy csomó ember, aki mindezekért a termékekért hajlandó pénzt fizetni. És sajnos, amíg lesznek, akik megveszik, addig árulni is fogják ezeket a termékeket, a normál átlagember pedig továbbra sem fog tudni szabadulni a témától.

Az viszont kétségtelen, hogy semmi más film vagy filmsorozat körül nincs ekkora őrület és kultusz, mint a Star Wars körül – az idézetektől kezdve a kulcstartókon át a tejesdobozokig. De ez persze nem azt jelenti, hogy mindent meg kell venni, ami Star Warsos.

De persze, azért van még egy probléma, amit muszáj megemlítenem: az a Yodás plüssfigura olyan veszedelmesen cuki, hogy nem lehet otthagyni szegényt az Auchan mocskos polcain sínylődni (nekem sajnos még nincsen, de jól jönne), R2D2-ról már nem is beszélve, és akkor BB8-et még meg sem említettem. És hát mégis ki NEM akar egy Millennium Falconos kulcstartót vagy egy Darth Vaderes zuhanyfejet? Legalább el lehet vele dicsekedni.

A gofri elfogyasztása közben pedig részletes leírást adhatunk arról, hogy pusztítjuk el részenként a Halálcsillagot. Nem ám úgy, mint azok a béna filmbeli pilóták – hát azok az egészet, úgy, ahogy van, felrobbantották. Tessék, nem tudnak ezek semmit. A Halálcsillagot, azt szépen, aprólékosan, részekre bontva kell megsemmisíteni. És már le is pipáltuk (az asztal mellől, még csak föl se kellett hozzá kelni!) egy ültő helyünkben Luke Skywalkert. És lehet, hogy a gofri nem volt finomabb, mint egyébként, de a gofri önmagában, úgy, ahogy van, finom. Úgyhogy ez sem okoz problémát. És mindenki akar egy lézerkardot – senki ne is próbálja tagadni!

Jövőre jön a következő Star Wars-film, aminek apropóján biztos, hogy még több totál elszállt, de végül is kreatív és mégis-ki-nem-akar-ilyet-mert-én-tuti-igen típusú termékek kerülnek majd a boltok és webshopok valódi vagy virtuális polcaira. Addig is lehet találgatni.

Ja, és persze az Erő legyen veletek!

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Vámpír vagy zombi szívesen lenne – interjú Döbrösi Laurával

Az AKG-s Adventi vásáron a diákvállalkozások megszemlélése, a büfé csekkolása és a szülők körbevezetése mellett volt még egy programom. Döbrösi Laurával volt találkozóm az egyik 4. emeleti kupacteremben. Bár sietnünk kellett, és egy otthagyott telefon többször is éneklésbe kezdett, sikerült elmerülnünk a filmezés, az Aranyélet, a fantasy, meg úgy amúgy az ő világában – hogy milyen is az élete Magyarországon egy fiatal színésznőnek. Aki mellesleg most tanulgatja, hogy milyen az, ha valaki ismert. Laura az HBO-n jelenleg futó népszerű Aranyélet című sorozat egyik főszereplője, egyébként pedig az AKG volt diákja, aki jelenleg az ELTE nemzetközi tanulmányok szakán tanul.

Szubjektív: Hogyan tudod összeegyeztetni a tanulást a forgatásokkal?

Ez egy nehéz kérdés. Nyilván előre kell gondolkozni hozzá, be kell kalkulálni, hogy mi hogyan lesz. Hogy ne az utolsó pillanatban jusson eszembe, hogy ja, holnap vizsgám lesz, és ma hajnalig forgatunk. A másik fontos dolog, hogy mindig igyekszem úgy dolgozni, hogy amit addig csináltam, abba ne lehessen belekötni. Szóval, ha összesűrűsödnek a dolgok, akkor tudjak haladékot kérni, mert tudják, hogy nem azért teszem, mert lusta vagyok vagy ilyesmi… Illetve sok kávé kell, mert sokszor van olyan, hogy a nap egyik felében dolgozunk, a másik felében meg tanulni kell. Egyszóval macerás.

Szubjektív: Okozott-e valaha nehézséget, hogy nincsen színészi végzettséged, mint a többieknek?

Egyelőre nem. Mert még nem hozták meg azt a rendeletet, amivel régóta fenyegetőznek, hogy színházban csak diplomás színészt alkalmazhatnak társulati tagként.

Viszont annak érzem a hiányát, hogy egy csomó skillt, technikát, amit a színműn megtanítanak – főleg a színpadi színjátszáshoz kapcsolódóan –, azokat nem tudom. Viszont mindenki azt mondja, hogy emiatt ne aggódjak, mert a gyakorlatban meg lehet tanulni két perc alatt.

Sándor Csenge

Szubjektív: Milyen nehézségekkel jár egy karakter megformázása?

Ez attól függ, hogy milyen nehéz egy karakter. Mindig az az elsődleges cél, hogy te megértsd annak a karakternek a belső igazságát és a működését. Akkor tudsz egy reakciót hitelesen megcsinálni, hogyha az ő „fejéből” reagálsz, és nem a sajátodból. Szóval kicsit analizálni kell, meg az összes motivációját megkeresni. És persze van olyan karakter, akinél épp az a feladat, hogy minél civilebben, természetesebben játssz, az viszonylag könnyű. Én sajnos még nem kaptam olyan igazi, ízes szerepet, mint például egy gonosz boszorka, úgyhogy azt még nem tudom.

Szubjektív: Melyiket szereted jobban, a színházat vagy a filmezést?

Nem merném azt mondani, hogy jobban szeretem, de a filmezés közelebb áll hozzám, mert sokkal többet csináltam. Színházban csak a Vígszínházban szerepeltem egy darabban, amit nagyon szerettem, és még a Földessy Margit drámastúdiós rendezéseiben, szóval ebből kevesebb tapasztalatom van. A filmezésben viszont sokkal több. Nagyon szeretem benne, hogy nincs két egyforma nap, mindig máshova megyünk. Nekem ez nagyon tetszik.

Szubjektív: Van-e álomszereped?

Konkrét szerep nincs, mert nem szoktam magamnak bevizionálni valamit, hogy azt akarom, mert abból valószínűleg csalódás lesz. Viszont a nagy álmom a fantasy, mert azért odavagyok. Mindegy, hogy vámpíros, sárkányos, tündéres, zombis, azt imádnám.

Szubjektív: Mi lenne az a választóvonal, amikor azt mondanád, hogy abbahagyod a színészkedést?

Az nagyon fájna. De abszolút van egy határ. Ha elkezdeném azt érezni, hogy nincs olyan munka, amire büszke lennék. Vagyis ha azt érezném, hogy színvonalban alá kéne mennem az én belső mércémnek – ami nem biztos, hogy összecseng másokéval. Akkor azt mondanám, hogy ezt inkább nem. Szerencsére van B tervem, szóval nem esnék pánikba, csak egy kicsit rossz lenne.

Szubjektív: Szerepeltél az Egynyári kalandban. Mire gondoltál, amikor felkértek arra, hogy játssz egy tinisorozatban?

A sorozatot Dyga Zsombor rendezte, és ha neki színésznő kell, akkor általában szól. Még mielőtt a casting megkezdődött, ő hívott fel, hogy érdekel-e. De Zsombortól függetlenül ugyanúgy castingoltak, meg kellett csinálnom a két kört. A szerepen egyébként külön nem is gondolkoztam el, mert tudtam, hogyha ő csinálja, biztos jó lesz. A stáb is, meg a sorozat is. Akkor is, ha a mondanivalója nem valami mélyenszántó, de minőségben ott lesz.

Szubjektív: És hogyan kerültél be az Aranyélet című sorozatba?

Ez úgy megy, hogy bent van az arcom egy csomó casting ügynökség adatbázisában, és ha megfelelő szerep van, akkor felhívnak, hogy ha van kedvem, menjek. Én meg persze nagyon örültem, mert tudtam, hogy az HBO az egy minőségi garanciát jelent. Elmondták, hogy nagyjából mi a téma – ebben pedig megvan a mélyebb mondanivaló, és én szeretem is az ilyeneket. Nagyon reméltem, hogy ebből lesz valami – és lett is.

Szubjektív: Szerinted melyik korosztálynak készült az Aranyélet?

Vegyes, ez volt a koncepció is. Eggyel tágabb célközönséget lőttek be, mint az előző itthon gyártott HBO-s sorozatoknál. De eleve 16 pluszos, mert van benne meztelen nő, meg gyilkosság, sőt, az utolsó egy-két rész már 18-as, mert ott lesz egy-két durvább leszámolás is. De akit nem hoz zavarba az ilyesmi, az nézheti, mert közben nagyon sok rétege van. Aki meg akar maradni a naiv burokban, az ne nézze meg, mert eléggé megmutatja a dolgoknak a ronda oldalát, ami néha nem esik jól.

Szubjektív: Az AKG-ban miért a díszlet és jelmez szakot választottad?

Amikor én kilencedikes voltam, akkor indult a művészeti szak. Szóval nem célzottan azért jöttem ide, ez csak egy véletlen egybeesés volt, aminek tökre örültem. És a fotó volt a másik lehetőség. A színház már akkor kapcsolódott hozzám, meg megtudtam, hogy lesz egy csomó rajz meg művtörti óra, és ennek nagyon örültem, mert szeretek rajzolni. Szóval itt egy nagyon erős művészeti alapkiképzést kaptam.

Szubjektív: Tudod valamiben hasznosítani az itt szerzett tudásodat?

Amit valaha tanultál, azt biztos tudod valamiben hasznosítani. Én nagyon örülök, hogy egy stábban vagy egy társulatban átlátom másoknak a munkáját is. Mert az, hogy belelátok abba, hogy mibe telik azt a jelmezt rám igazítani, az nekem nagyon fontos. Én a forgatásokon a műszaki stábbal is állandóan jóba leszek, és kérdezgetek, hogy „ez milyen kamera?” meg „ez hogy működik?”. Szerintem ettől tud az ember jobban csapatba dolgozni. Meg a vizuális képességeimet is jól fejlesztette.

Sándor Csenge

Szubjektív: Ha valamit üzenhetnél a mostani AKG-s diákoknak, akkor mi lenne az?

Azt üzenném, hogy nagyon jó helyen vannak ahhoz, hogy kiderítsék, hogy mi érdekli őket. Próbáljanak ki minél több irányt, hogy merre szeretnének menni – ez a lehető legjobb hely erre. És legyenek nagyon szorgalmasak, mert most a legfrissebb az agyuk, még most tanuljanak meg nyelveket, mert már húsz évesen is sokkal nehezebb lesz például szavakat megjegyezni. Szóval most kell nyomni az agyatokat, mert még nagyon szupermenek vagytok! Ezt én nagyon is tudom, mert régebben öt óra alvásokkal nyomtam végig három heteket, és úgy néztem ki, mint a címlapon, most meg három napig nem alszom, és már mint egy zombi. Szóval használjátok ki a szuper-képességeiteket, mert hamar kinövitek!

Szubjektív: Tartod a kapcsolatod az osztálytársaiddal, patrónusoddal?

Igen, nagyon szuper osztályom volt, szerettem mindenkit. A patrónusom Ozorai Judit volt, vele abszolút tartjuk a kapcsolatot. Nem gyakran, de össze szoktunk hozni kisebb-nagyobb találkozókat. Osztálytalálkozóink is vannak, minden évben minimum egyszer, karácsonykor, de erre nem mindenki tud eljönni, mert van, aki például külföldön van. De mindenkiről tudom, hogy mi van vele. És persze vannak olyanok, akikkel legjobb barátságba nvagyok, és rendszeresen találkozunk. De ha véletlenül összefutok valakivel, akkor nagy öröm van.

Szubjektív: Szerinted mennyire vagy ismert?

Hát, ez borzasztó, mert szerintem egyre jobban. Most már nagyon látom az utcán is, hogy megismernek az emberek. Oda nem jönnek szerencsére, de az még rosszabb, ha csak sugdolóznak, mert akkor nem tudom, hogy azért súgtak-e össze, mert valami fura van a fejemen, vagy mert felismertek. Úgyhogy várom azt az időt, amikor már nem veszem majd észre, mert mindenki azt mondja, hogy egy idő után nem érdekel, és nem veszed észre. Nem azért, mert ez egy negatív dolog, csak nekem egy kicsit természetellenes. De nem panaszkodom! Durva volt az a felismerés, hogy a szakmámban mindenki tudta, hogy ki vagyok. Hogy olyan emberek köszönnek rám, akikről én tudom, hogy ki, mert egy híres színész vagy rendező. És mennék oda, bemutatkozni, és tudja, hogy ki vagyok. Akkor nagyon meg szoktam lepődni, mert jó érzés, csak fura.

Szubjektív: Volt már olyan, hogy felismertek az utcán, és odamentek?

Igen, párszor. Most például Indiában voltam egy filmfesztiválon, a Félvilággal. Ott egy kicsit máshogy van kezelve az egész, tehát a színészek és rendezők azok ilyen félisten szinten vannak. Ott húsz méteren belül negyvenöt emberrel kellett szelfizni, meg autogramot adni, úgy, hogy azt se tudták, ki vagyok, csak véletlenül meghallották, hogy „actress”, vagy megnézték a filmet… Szóval az nagyon durva volt. Ha itthon ez lenne, akkor biztosan elköltöznék a dzsungelbe.

Laura a Társas játékban

Szubjektív: Vissza szoktad nézni magad a sorozatokban?

Igen, bár szerintem ez rettenetesen természetellenes dolog. Mert a tükörben meg tudod nézni magad, meg egy képen is, de az összes rezdülésedet – például, hogy így nézel ki, ha meglepődsz – azt alapból nem látod. A hangom az nagyon idegesít, de ezzel állítólag mindenki így van. Nem szoktam ötvenszer végignézni és kielemezni mindent, de az szerintem fontos, hogy egyszer visszanézd a munkád, mert abból nagyon sokat lehet tanulni.

Szubjektív: Szóval van olyan, hogy leülsz vasárnap este, és megnézed az Aranyéletet?

Az, hogy időben leüljek valahova, akkor, amikor kezdődik, olyan nálam ritkán jön össze. Általában csúszik az idő, én pedig síelek rajta, és próbálok nem elesni.

Szubjektív: Min dolgozol éppen?

Most éppen nincs konkrét forgatás, viszont a szakdolgozatomon dolgozom, meg a diplomán. Illetve van nagyon sok promós feladat, meg most lesznek a premierek. Ez nagyon sok időt elvesz, legalább hetente két olyan nap van, amikor vagy interjú van, vagy werkfilm forgatása, vagy valami ruha kiválasztása egy premierre. És még Grecsó Krisztiánnal és Grecsó Zoltánnal dolgozunk egy esten, amiben énekelek. Az Orlai produkcióval járjuk az országot. És van még a Willany Leó, ami egy improvizációs és kortárs táncműhely, minden szerda este, a G3 Spicc klubban – ott szoktam énekelni, és mindenféle ritmushangszereken improvizálni, az állandó. Tavasztól pedig Aranyélet kettő...

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

Döbrösi Laura fontosabb filmszerepei:
Mi, szemüvegesek (2004), Klipperek (2006), Netkori (2007), A régi házban (2013) , Couch Surf (2014), Egynyári kaland (2015), Félvilág (2015), Aranyélet (2015)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Thank You, David Cameron!

Mint mindenki tudhatja, ma, ezen a csodálatos csütörtöki napon, David Cameron (brit miniszterelnök) ellátogatott a mi csodálatos fővárosunkba, Budapestre.

A miniszterelnök jövetele alkalmából lezárták fél Budapestet, ebbe beleértve a belvárosban járó tömegközlekedést is (6 troli, 6 busz és a 2-es villamos nem járt, valamint több járat másik útvonalon ment), ezzel sok embernek okozva problémákat. Nekem is volt egy kis dolgom, ami elég sok utazással járt (volna). Sok-sok ide-oda rohangálás és telefonálás után sikerült kieszelnem egy olyan útvonalat, amin viszonylag egyszerűen el tudtam jutni az úti célomhoz. Valahogy sikerült elkavarodnom az oly nagyon keresett villamoshoz. Már a felszállásnál volt egy kis probléma: alig tudta felnyomni magát az ember a járműre. De ha ez sikerült is, következett a kettes számú probléma: a tömegben az emberek nagyon-nagyon nyomták egymást, és ez különlegesen nagy stresszt váltott ki az utasokból. Páran verekedni kezdtek (keményen!), mások meg üvöltöztek egymással a jármű két végéből.

Most jött a harmadik dolog. A villamos tömött volt, az ajtókra felnyomták az utazók nagy részét. Amikor kinyíltak az ajtók, mindig egy kicsit kijjebb ömlött a tömeg, a felszállni akaróknak még jobban megnehezítve a dolgát. És amikor a visszaszállni kívánók nem fértek be az utastérbe, nem mindenki fogadta ezt el, így volt olyan megálló, ahol 5 percet vártunk, mivel egy fiatalember nem volt hajlandó megvárni a következő villamost, ehelyett az ajtó sugarában állt, és „várta a messiást” – egészen addig, amíg valaki kedélyesen ki nem lökte teljesen.

Horváth Emma

Illusztráció

Nekem az egész út alatt volt egy kedves útitársam (egy 60 körüli nő, akit abban a kavarodásban ismertem meg), aki kedélyesen beszélgetett velem, míg ezek a bonyodalmak lementek. Mindketten ugyanabban a megállóban szálltunk le és értünk ki a friss levegőre. Amikor már biztosan álltunk a lábunkon, automatikusan a cuccainkat kezdtük el ellenőrizni. És hát ki gondolta volna… a nő egész végig kezében szorongatott táskájából és az én táskámból is kilopták a pénztárcát. Habár a tolvaj nem ment túl sokra az én irataimmal (mert más nem volt abban a tárcában), nekem már előre megszervezte a következő utam is: okmányirodába diákigazolványt és személyit csináltatni.

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hazug csajok társasága

A Hazug csajok társasága öt és fél éve megy Amerikában, másfél éve nálunk. A sorozat dráma és krimi keveréke, tiniknek szól, bár ismerek felnőtteket is, akik nézik.

A történetekben öt lány szerepel, Aria, Hanna, Spencer, Alison és Emily. A nyár utolsó napján egy bulit rendeznek Spencer házában, de a barátnőjük, Alison eltűnik. A lányok a következő évben teljesen eltávolodnak egymásól, de minden megváltozik, amikor egy rejtélyes ’A’-tól üzeneteket kapnak. Feltételezik, hogy a régi barátjuk, Alison visszatért, de nem sokkal később megtalálják Alison holttestét a régi DiLaurentis házban, Alison régi otthonában. Ez a bizonyos ’A’ tudja a lányok összes titkát, azokat is, amiket csak Alison tudott. A harmadik évadban kiderül, hogy ki küldte az üzeneteket, de pár hónappal később újrakezdődik a játék, csak most sokkal komolyabban, mint előtte. Az ijesztgetésekből életveszély lesz, és a lányok nem is álmodhatnak már egy normális életről, csak ha megtalálják ’A’-t.

A sorozat szerintem nagyon jó, tele van váratlan eseményekkel. Amit mindenki tudni akart, hogy ki az ’A’, csak nyár elején derült ki, hat évaddal a sorozat kezdete után. Sokaknak nem tetszett a vége, de szerintem tökéletes volt. A sorozat eleje óta rejtettek el nyomokat, de közben mi teljesen másra gyanakodtunk. A lányok személyiségét lehetetlen megunni, mint például a vicces, de rettentően okos Spencert, vagy a sportos és kedves Emilyt.

Magyarul az RTL-en még csak a harmadik évad fut, de angolul már a hatodiknak a második fele fog elkezdődni, ami öt évvel ’A’ felfedése után fog játszódni. Nekem nagyon megérte megnéznem a sorozatot, de kár, hogy csak januárban lesz új rész.

Bérces Eszter (AKG, 7. évf.)

Hazug csajok társasága sorozat (Pretty Little Liars, 2010-, 60')
Rendező: Ron Lagomarsino, Norman Buckley
Shay Mitchell, Troian Bellisario, Ashley Benson, Lucy Hale, Laura Leighton

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Palacsinta és BL-meccsek – egy beszélgetés Varró Danival

A Sashalmi Waldorf Iskolába az adventi bazár keretében hívták meg Varró Dánielt. A nyílt beszélgetés során szó esett az AKG-ról, egy mindent elindító autóbalesetről, érettségiről, csúnya szavakról, sziporkázó hitelességről, apaságról, még a BL meccsek is szóba jöttek.

A Sashalmi Waldorf iskolába egy évig volt szerencsém járni, de azóta is lelkes látogatója vagyok a minden évben megrendezett adventi bazárjuknak, ahol olyan élményekben lehet része az embernek, mint öt elfalatozott palacsinta után meghallgatni a Varró Danival történő beszélgetést – az apukaságtól a BL-meccsekig. A tornaterembe beülve, az érdeklődőt egy kis felfordulás fogadta (a színpadon készültek már az ír sztepptánc előadásra és furulyaszó is hallatszott), de ha valaki jól figyelt, megpillanthatta a kispadon várakozó, tömegnek háttal ülő költőt is.

A beszélgetés elején kiderült, hogy az ötödikes osztály nagy rajongója Varró Daninak, így furulyaszóval köszöntötték és zárták is a beszélgetést. Mint kiderült, Varró Dániel most elsősorban apuka, és úgy általában a „játszó” jelző illik rá a legjobban, ami nemcsak az apukaságban egy jó dolog, de a rímekkel, szavakkal való játszadozásra is ráillik. Szóba került az az ötödikes tankönyvekbe került költeménye, amely közel egy éve nagy felháborodást váltott ki sok emberből. Pár szülő szerint rossz dolgokat tanít a gyerekeknek a Hat jó játék kisbabáknak című verse („…Jó játék a konektor, én jöttem rá magamtól. Beledugom, hol egy toll? Jó játék a konektor…”).

A kérdésre, hogy hogyan viseli az ilyen arctalan megnyilvánulásokat a neten, a költő azt felelte, hogy ezeket a kommenteket már megszokta, és már történt vele ilyen, a korábbihoz hasonló történet. Egyszer vidéken ellopták a laptopját, és a felesége kiírta egy közösségi oldalra, hogy ha valaki tud a laptopról, akkor jelezzen nekik, mert több vers is volt rajta. Erre a kis bejegyzésre több mint ötven komment érkezett, amiből negyvennyolc a költőt szidalmazta, amiért nem vigyáz a laptopjára, és miért nem menti le a verseit máshová is. Itt visszaemlékezett egy AKG-s emlékére. Volt egy klubtermük, aminek volt egy klubnaplója, amibe bárki bármit beírhatott, és ezt nagyon szerették. Azonban egyszer csak elkezdett fütyikkel tele lenni a napló és ezért nagyon elszomorodtak. Nem értették, miért rajzoltak fütyiket a naplóba diáktársaik – amire Horn György, a pedagógiai vezető azt felelte, hogy ez a bunkósági állandó, amivel minden helyzetben számolni kell.

Varró Dani tizenkét éves korában kezdett el verseket írni, az elmondása szerint három dolog összejátszásának eredményéül. Az egyik az, hogy a nővére már kisgyerek kora óta sok verset írt, és ez, a kistestvéri féltékenység is benne volt. 12 évesen elütötte egy autó, így három hétig a kórházban feküdnie, ami egy idő után kezdett roppant unalmassá válni – így jött a versírás ötlete. És az agyrázkódásnak is nyilván szerepe volt benne, tette hozzá viccesen a kötő. A harmadik dolog pedig az a meghatározó iskolai tapasztalat volt, amikor ötödikben megtanulta Petőfiről, hogy „ő egy fiatal magyar költő volt, aki írt egy elbeszélő költeményt, a János Vitézt, amitől egy csapásra országosan híres lett”, majd hatodikban Arany Jánosról azt, hogy „ő egy fiatal magyar költő volt, aki írt egy elbeszélő költeményt, a Toldit, amitől egy csapásra országosan híres lett.” Majd ezt összerakta a fejében a 12 éves Varró Dani, és arra jutott, hogy írnia kell egy elbeszélő költeményt, és akkor egy csapásra országosan híres lesz. Így vágott bele a Nyuszika című elbeszélő költeményébe, még ott, a kórházban. Majd megírta a Nyuszika szerelmét és a Nyuszika estéje című költeményt is. Ezzel az eposz trilógiával kezdődött pályafutása.

Aztán jött a kamaszkorszak, és jöttek a nagy világfájdalmas költemények. „Barátaim, ha vannak ilyenek, szóljatok egyszer, ha láttok” – kezdődött egyik ilyen verse, ami bekerült az iskolaújságba is, és amire a barátai nagyon megsértődtek. Szóba jött egy nagyon jó és igen szigorú irodalomtanár is az AKG-ból, akinek két tanácsa azóta is élénken él Dani emlékében: az egyik, hogy olvassa el Gáldi Lászlótól az Ismerjük meg a versformákat című könyvet, a másik, hogy mindig reménytelenül legyen szerelmes.

Szóba került az, hogy Varró Dániel szokott lenni érettségi tétel is. Ez sok levéllel jár, sok kéréssel jár: segítsen kidolgozni a róla szóló házi feladatot. Ez alapján biztosan elmondhatja, hogy nem tudna leérettségizni ötösre magából. Így került egyszer a kezébe Szösz néne című versének elemzése, ami arról szólt, hogy a vers egy olyan társadalmi problémáról szól, ami a kilencvenes évektől jellemző itt, Magyarországon. Hogy a kisnyugdíjasok hagyják, hogy ellepje őket a szösz, ami ellen nem tesznek semmit – nyilván átvitt értelemben. Itt, biztosított mindenkit arról, hogy szó sincs semmi ilyesmiről, csupán tényleg minden szöszös.

Hallhattuk ezután A vakond és az évszakok mesekönyvből a Tavaszt, Varró Dani fordításában – amivel kapcsolatban megjegyezte, hogy nagyon büszke arra, hogy a Kisvakond „magyar hangja” lehetett. Ebben szerepel az a részlet, hogy „Elolvadt a hó, a helyén kis katicák néznek hülyén”. Itt pár, békésen esti mesét olvasó anyukának felszaladhat a szemöldöke, de ahogy a költő is fogalmazott, mindenkinek mást jelent a csúnya szó, másként ítéli meg azt, és ő itt tényleg úgy érezte, hogy a katicák furcsán, egyenes hülyén néznek. Bár alapvetően nem híve a csúnya szavaknak, a „hülyén” nála még tökre belefér, sőt, sok verse szól kakilásról és pisilésről is (itt egy elborzadó tekintet utánzott), bár mentségére legyen mondva, kiskorú és kisbaba gyermekei miatt náluk ez központi téma, így költészetébe is bekerült.

Varró Dani olyan nyelven szereti írni a verseit, ahogy a mindennapokban beszél, mert ekkor érzi természetesnek, hitelesnek a saját költői hangját. Tehát Dani hétköznap is mindig sziporkázóan szellemesen kér vacsorát, játszik a gyermekeivel? Mint kiderült, nem. Ugyanis ha „így folyna belőle a költészet”, akkor nem tudná azt elképzelni, mint foglalkozást, kell a kihívás bele, ami azt is jelenti, hogy nem olyan jó „előszóban”. És lehet, hogy a feleségéből bármelyik velük történt eseményre folyik a dal, de neki sokat kell a verseken gondolkodni, így általában mindig végiggondolja ezeket, majd leírja, és a kész szövegeket használja a mindennapokban.


Varró Dani kisgyermekével, a beszélgetés végén

Ehhez kapcsolódik az is, miért kezdett kis gyerekeknek szóló verseket írni. Mikor legnagyobb fia, Misi megszületett, az alig egyperces, síró újszülöttet a kezébe nyomták, és mivel tényleg nagyon sírt, tapasztalatlan apukaként kínjában az jutott az eszébe, hogy mond neki egy verset, hiszen ő úgyis a verseket szereti. Az első vers, ami eszébe jutott, Ady Endre Párizsban járt az ősz című költeménye volt, amitől a kis Misi rögtön elhallgatott, és nagy szemekkel, kíváncsian hallgatta, mit csinált az ősz, miután beszökött Párizsba. A versek ilyen gyakorlati haszna annyira lenyűgözte a fiatal költő apukát, hogy első dolga volt kisbabáknak szóló verseket keresni. Azonban rájött, hogy ebből csak a jól bevált népi mondókák léteznek, amik számára kicsit idegenek voltak a „hátamon a zsákom, zsákomban a mákom”-szerű szövegekkel, mivel neki még sose volt a zsákja, mákkal tele a hátán. Ezért lett célja, hogy olyan verseket írjon, amiket urbánus apukák is tudnak mondogatni gyerekeiknek. És valóban beválnak a versek ­– mondja büszkén. Az általa írt altatóra is (pár felolvasás után) elalszanak a gyerekei, és az Öltöztető című verse is fékezte a lábak gyors kalimpálását, ezáltal is könnyítve a nadrágszárba betalálást. És miután meghallgattuk az első apuka-élményéhez kapcsolódó „Altató apukáknak” című költeményét (amit egyre kétségbeesettebben kell mondogatni), nem is kérdés, hogy milyen praktikus tud lenni néha egy ilyen vers.

Általában minden költőnek van egy múzsája. Így került szóba, hogy mennyire múzsa a költő felesége. „Mindenképpen nagyon sokat segít. Van egy kis rosszallás, jogos elvárás a részéről, mivel nagyon sok szerelmes verset írtam, mikor reménytelenül voltam szerelmes, és a gyerekekről is sok versem van, de hozzá szóló viszonylag kevés, így van egy nyomás, hogy hitvesi versekből többet írjak. Sokáig csak egy ilyen versem volt, de azóta már dolgoztam ezen, így kezd alakulni egy hitvesi verskoszorú.” – mondta a költő. Az az egy vers, pedig a következő:

„Negyvenes férfi szerelmi szózata szíve hölgyéhez:
Gyere babám, dédelgess, nincs ma este BL-meccs.”

Valentin-nap alkalmából:NEGYVENES FÉRFI SZERELMI SZÓZATA SZÍVE HÖLGYÉHEZGyere babám, dédelgess,nincs ma este BL-meccs.

Szerző: Varró Dani2015. február 14.
 
 

Ha szerencsénk van, ez még igaz is, és pár darab palacsinta mellett tudtuk elolvasni ezt a cikket Varró Daniról, semmilyen meccsről se lemaradva.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

Korábbi interjúnk a költővel: Dani az úr (Szubjektív, 1999. június)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az igazi Ironman

Fekete Csabának, mondhatjuk így is, két élete van. Az egyikben családapa és grafikus, a másikban pedig elképesztő távokat lefutó Ironman. Ez nem egy film, valami szuperhőssel, hanem a valóság. Bár nem hinném, hogy Tony Stark, a filmbeli Vasember valaha is lefutna 200 kilométert – ehhez képest pedig mi a szupererő?

Szubjektív: Mi az, hogy Ironman – vagy inkább ki?

Az Ironman verseny a hosszútávú triatlon verseny népszerű neve. Úszással kezdődik (3,8 km), kerékpározással folytatódik (180 km), majd futással fejeződik be (42 km). A leghíresebbet Hawaiion rendezik meg évről-évre, ahol a világ legjobb triatlon sportolói mérik össze erejüket.

Szubjektív: Itthon mi történik az Ironman világban? És a magyarok külföldön jelen vannak?

A magyarok a világ élvonalába tartoznak, leghíresebb és legeredményesebb versenyzőnk eddig Kropkó Péter volt. Magyarországon is egyre népszerűbb, minden évben több százan állnak rajthoz, hogy kipróbálják magukat. Itthon Nagyatád ennek a fellegvára, ahol a múlt évben már közel 700 versenyző szaladt be egyszerre a vízbe, mikor eldördült a verseny kezdetét jelző ágyú.

Szubjektív: Kik az Ironmanek? Sportolók?

Ezt elsősorban nem hivatásos sportolók űzik, hanem olyan sportszerető civil foglalkozású emberek, akik számára a sport a hétköznapi életük szerves része. A szlogen, „az út maga a cél”, jól tükrözi ennek a sportnak az igazi jelentőségét. Nem az a legfontosabb, hogy a versenyen hogyan szerepelsz, hanem az, hogy napról-napra, hétről-hétre miként készülsz, hogyan éled a hétköznapjaid.

Sándor Csenge

Szubjektív: Mikor kezdted el ezt csinálni? És hogyan?

2010-ben kezdtem el, több maraton teljesítését követően, keresve az újabb kihívást. Az első versenyem egy középtávú volt (1,9 km úszás, 90 km kerékpár és 21 km futás). Azonnal beleszerettem, és 2012-ben elindultam az első Ironman versenyen. Nagyon nehéz volt (most is az). 12 óra és 40 perc alatt sikerült célba érnem, a 177. helyen. 2014-ben már 11 óra 4 perc alatt teljesítettem, és a 73. helyen végeztem.

Szubjektív: Hogy néz ki egy heti edzésed?

Egy héten általában 6 napon edzek, és összességében kb. 20 órát. A különböző versenyszámokra évszakonként kissé más arányban készülök, de nagy vonalakban 50-60 km futás, 200-250 km kerékpár és 6-8 km úszás a heti edzésmennyiségem, és ez még kiegészül pár óra egyéb sporttal.

Szubjektív: Milyen versenyek vannak?

A versenyek tavasszal kezdődnek és ősszel érnek véget, én 3-5 versenyre megyek egy szezonban. A szezont olimpiai távval kezdem (1500 m, 40 km, 10 km), középpel folytatom (1-2 verseny), július végén van a „nagy” verseny (2014-ben kettőt csináltam, egyet még szeptemberben is), végül augusztusban ismét olimpiai távval zárom.

Szubjektív: A versenyekre beválogatnak vagy nevezni kell?

Az itthoni versenyekre nevezni kell, a nevezési díj 25 és 70 ezer forint közötti. Amennyiben befizeted és egészségügyileg alkalmas vagy, akkor indulhatsz. Hawaiira viszont kvalifikálni kell magad, ezen csak egy bizonyos szint után vehetsz részt.

Szubjektív: Nehéz összeegyeztetni az edzést és a versenyeket a családdal?

Igen. Nagy türelmet kíván a családtagoktól is, de mivel dolgozom is, így még nehezebb összeegyeztetni a dolgokat.

Szubjektív: Mi a kapcsolat a munkád és aközött, hogy Ironman vagy? Vagy ez a kettő tulajdonképpen teljesen elkülönül?

Azt gondolom, hogy az a fajta kitartás, ami egy ilyen verseny teljesítéséhez kell, az élet minden területén igen fontos, tehát meggyőződésem, hogy a munkára is jó hatással van.

Szubjektív: Egy kívülállónak hogyan kell elképzelnie az Ironman csapatot? Ismeritek egymást, jóba vagytok?

Az Ironmanek egy nagy család – ami egyre bővül. Sokan vagyunk, akik rendszeresen járunk edzésre, és ismerősként, néha már barátként üdvözöljük egymást. Az élversenyzők kivételével nem egymás ellen versenyzünk, hanem mindenki a maga által kitűzött célt szeretné elérni. Mindenki örül a másik sikerének, és elismerően gratulálunk egymásnak.

Sándor Csenge

Szubjektív: Figyelned kell arra, hogy mit és mennyit eszel?

Az evésre nem kell különösebben odafigyelnem, az évek alatt ez elég jól kialakult. Kicsit több szénhidrátot viszek be, mint egy átlagember, naponta 1500-2000 kalóriát el is égetek a mozgással.

Szubjektív: Mi volt az eddigi legnehezebb versenyed?

Az UB (Ultrabalaton), 222 km futás egyben. Abból csak 165 kilométert sikerült teljesítenem, de májusban, még jobban felkészülve, újra megpróbálom.

Szubjektív: Meddig szeretnéd csinálni ezt?

Sokáig szeretném még csinálni, de már gondolkodom azon, hogy kicsit visszaveszek a tempóból. Elértem mindkét célt, amit magamnak kitűztem az eredményesség szempontjából: 12 órán belül teljesítettem és bekerültem a legjobb 100 közé.

Szubjektív: Kinek ajánlod ezt a sportot?

Mindenkinek!

Sándor Csenge (9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nyelvválasztás témahét

Minden AKG-s diák életében egyszer eljön az a pillanat, amikor közelítve az iskolai életének feléhez, rájön arra, hogy a következő tanévben nyelvi éve lesz. Nagyjából február végéig nyilatkoznia kell arról, hogy milyen nyelvet is szeretne tanulni. És akkor – pont jó időben – érkezik ez a decemberi témahét.

Mint már mondtam, a legutóbbi témahét központjában a nyelvválasztás állt, jövőre ugyanis a három választható idegen nyelv közül (spanyol, francia, német) kell majd kiválasztanunk egyet. Ez, azt hiszem, nagyon nehéz feladat, ezért az volt az egésznek a célja, hogy megkönnyítse számunkra a döntést, és hogy jobban és közelebbről is megismerjük az adott nyelvet és az országok kultúráját és népét.

Az öt napból az első hármat 20 fős csapatokban töltöttük. A patrónusok a szokásukhoz híven oldották meg az évfolyam szétválasztását – névsor alapján (ugye milyen kreatív?). Miután megszülettek a csoportok, mindenki külön terembe vonult, és el is kezdődtek a programok. Mivel három nyelv volt, minden csoport egy nap csak egy nyelvvel foglalkozott. A napok menete a következőképpen alakult: délelőtt először minden csoporthoz érkezett három 11. évfolyamos diák, olyanok, akik azt az adott nyelvet tanulták a nyelvi évben. Ők már végigcsinálták ezt az egészet, és ez nagyon hasznos volt számunkra. Meséltek az adott nyelv tanulásának előnyeiről valamint hátrányairól, felsoroltak pro és kontra érveket, és természetesen minden kérdésünkre is választ adtak. Érdekesek voltak ezek a beszélgetések, sok mindent megtudtunk belőlük, és valóban segített abban, hogy megismerjük például a spanyol nyelv tanulási folyamatát, akár az AKG-ban, akár külföldön – mivel olyanok is meséltek, akik kiutaztak tanulni. Szó esett az órákról, a tanárokról, a cserediák- és egyéb programokról is.

Ezután, egy tízperces szünetet követően, elkezdődött a délelőtt második programja. Minden csoport megnézett egy spanyol, francia vagy német nyelvű filmet, magyar felirattal. Ez azért volt fontos, mert így hallottuk azt is, hogy hogyan hangzik a beszéd, ezzel is ismerkedhettünk. Nekem a három filmből kettő nagyon tetszett, így ezt is élveztem.

A filmek után, délután egy 10 kérdésből álló Kahootot (netes kvízjátékot) kellett összeállítanunk, azzal a nyelvvel kapcsolatban, amelyikkel aznap foglalkoztunk. Ebben az volt a jó, hogy nem volt se túl hosszú, se túl nehéz, de azért figyelni kellett, hogy tényleg a nyelvhez kötődő kérdéseket tegyünk fel. A negyedik nap, csütörtökön reggel csoportonként oldottunk meg egy harminc kérdésből álló összefoglaló Kahootot, amit a patrónusaink állítottak össze, miután minden általunk írt kérdést nagyon precízen és nagy pontossággal elemeztek. Miután ennek vége lett, véletlenszerűen kialakított csoportokban kellett dolgoznunk. Mindenki húzott egy olyan országot, ahol e három nyelv valamelyikét beszélik, és azok, akik ugyanazt húzták, ők kerültek egy csoportba.

Egy világkiállítást kellett létrehoznunk, másfél nap alatt. Olyan dolgokat kellett bemutatnunk, amiket mi fontosnak tartottunk. Kultúra, gasztronómia, történelem, bármi, ránk volt bízva. Ez nagyon sok munkát igényelt. Be kellett osztanunk, hogy ki mit csinál, kivel és mikor – aztán tényleg nagyon sokat kellett dolgoznunk. Otthon is volt tennivaló, mivel szinte mindenki bemutatta a gasztronómiát, ezért este sütöttünk és főztünk. Én a svájci csapat tagja voltam, és mi a sajtfondütől kezdve a Milka csokin át a sílécen keresztül mindent behoztunk a pénteki bemutatóra.

Aznap még délutánig kaptunk időt, de aztán az egész évfolyam felkerekedett, és sorban végigjártuk az egyes országok standjait, megnéztük a bemutatókat, megkóstoltuk az ételkülönlegességeket. Nagyon érdekes volt ez a „túra”, minden kiállítás más volt, de mindegyikben voltak nagyon kreatív és egyedi ötletek is. Ezután nem volt más hátra, mint hogy a patrónusok értékeljék az egész hetet, és pontozzák a kiállításokat. Összességében nekem vegyes érzéseim vannak és voltak, ugyanis tényleg hasznos volt ez a pár nap, de amúgy meg volt már sokkal eseménydúsabb és izgalmasabb témahetünk is. Száz szónak is egy a vége, azért jó volt, hogy ezután elkezdődött a téli szünet, és tudtunk pihenni egy kicsit.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)
Tüske Csilla képei
További képek

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy kicsit más karácsony az Operában

Karácsonyi hangulat árad a folyosókon, és a sok beáramló turista még a bejutást is izgalmassá teszi. A Magyar Állami Operaház karácsonykor a legvarázslatosabb. Ha hiszünk a mesékben (márpedig éppen egy mesebalettre igyekszünk), akár Baptisttal, az önjelölt nyomozóval is összefuthatunk.

Ötéves korom óta minden karácsonykor láttam A diótörőt a Magyar Állami Operaházban, így már nyolcszor élhettem át Marika karácsonyát és álmát, ami tényleg csak az utóbbi években kezdett kicsit monotonná válni. Igaz, minden évben ugyanazt az előadást láttam, de ez inkább megnyugtató volt, mintsem unalmas. Az előadás és annak utánozhatatlan hangulata pedig a karácsony kihagyhatatlan részévé vált. Most lehet, úgy gondolják, hogy egy fanatikus diótörő fannal van dolguk, de megnyugtatom magukat, szó sincs ilyesmiről. Majd esetleg jövőre!

A legnagyobb meglepetés azonban mégis az ez évi látogatáskor ért, mikor is kiderült, hogy ezúttal egy új feldolgozásban láthatjuk az előadást. A klasszikus zenei anyagra a nemzetközi hírnévnek örvendő Wayne Eagling és a társulatot igazgató Solymosi Tamás koreografált új mesebalettet, megtartva a klasszikus balett hagyományait valamint a hosszú éveken át repertoáron levő korábbi változat meghatározó vonásait.

Somos Emma

A darabot kicsit lerövidítették, pár helyen kiegészítették vagy más lett a díszlet. Kicsit változott az alapkoncepció, sok helyen nagyon mást táncolnak a szereplők. Lehet, hogy a hátam mögötti hét régi változatú előadás miatt van, de én határozottan konzervatív vagyok ebből a szempontból. Sajnálattal közlöm, hogy nekem az új koreográfiából az jött le, hogy „a 21. század táncművészeti és látványvilágbeli elvárása” (amivel az előadást jellemzik az Opera honlapján) nem más, mint hogy a táncosok egymást húzzák a földön. De tényleg. Ettől függetlenül, ez nem zárja ki azt, hogy mindez csúcsszuperül nézzen ki.

A karácsonyi hangulat a tetőfokára hág, mikor az ember az Opera gyönyörű épületében a Diótörő előadását hallgatja.

Somos Emma

A környezet gyönyörű (feltéve, ha a néző nincs éppen betojva az óriási csillártól, ami a félelemtől eltébolyult elméjében bármelyik pillanatban a nézőtérre zuhanhat), a színpadi látvány lélegzetelállító és a zene fantasztikus (egy zenesznob most biztos röhögve fogja a fejét, és nem érti, hogy egy Csajkovszkij Diótörőjének esetében egyáltalán milyen más lehetőség adódna).

De tényleg. Ha már csak a kedvenc jelenetemet, a hópelyhek táncát vesszük, a nézőt (legalábbis engem) itt éri el a tánc és a zene gyönyörű harmóniája, amit, ha az ember átérez, megérti az egész darab lényegét. A lélegzetelállító látvány a gyönyörű díszletnek, a ruháknak, a táncnak és a zenének köszönhetően valóban elveszi az ember lélegzetét. De mindenki megnyugodhat, csak egy-két percről van szó, sose hallottam még előadás alatti fulladásos esetről.

Így aztán, mikor elérkezik a szünet (amiből régen kettő volt az előadás során, de most már csak egy van, a sütik és a büfé kárára), nem csoda, ha az ember egy kicsit magát is egy 19. századi gazdag polgár család tagjának érzi, aki éppen egy mesebeli karácsonyi bált tart, tele csodákkal. Mi úgy éreztük, a büfében is egy kisebb csoda történt, ami most karácsonyra az elegáns nevű és kinézetű Opera Café Bárként nyitott újra. A Zsidai Gasztronómiai Csoport felel az átalakításért, valamint ezentúl az Opera és az Erkel teljes gasztronómiai kínálatáért.

Somos Emma

Nagy változást nem hozott ez az átalakítás, de a kiszolgálás sokkal gyorsabb lett, ami hatalmas pozitívum, mert így WC-re menni és a büfébe benézni is van idő a szünetben. A perec még mindig number one, főleg a gyerekeknél. Nekem a camembert-es sajtos szendvics egy kicsit csalódás volt, ugyanis leejtettem róla a diót, valamint olyan volt, mintha a kenyér eggyé vált volna a penészes sajttal.

Somos Emma

Tehát furi volt, de alapvetően nem olyan rossz ízű. A sütik közül megmaradt a jó öreg isler, ami viszont sokat romlott a régebbihez képest (sok keksz, de lekvár egy szál se), viszont ezt kompenzálta a csupa csoki süti, ami tömör és nagyon gejl mennyország, valamint a somlói, amit nagyon elegánsan kis pohárkákban adnak. Ez persze inkább a gyerek szempont, szóval a vizsgálatom a pezsgőre és az italokra nem tud kiterjedni.

Somos Emma

Isler

Somos Emma

Csupa csoki süti

Somos Emma

Somlói

Nyolc éven keresztül egy hírességgel se találkoztam a Diótörő előadások során, azonban valószínűleg a mostani előadás szünete próbált meg kárpótolni celeb pillanatokban. Feltűnt Geszti Péter a családjával, valamint Karinthy Mártont és családját is kiszúrtuk páholyunk takarásában.

Somos Emma

Többévnyi tapasztalattal a hátam mögött, biztosíthatok mindenkit, hogy a páholyok a legjobb ülőhelyek. Főleg a földszinti elhelyezkedésűekről lehet a legjobban látni, innen a táncosok arcának rezdüléseit, ruháik gyűrődésit is könnyen kiszúrja az ember. Valamint nem kell tartani a nagy csillártól, és attól se, hogy az ember mellett vagy mögött ülők hangosan végigszuszogják az előadást.

Somos Emma

A második felvonás számomra csalódás volt, ez egyértelműen jobban tetszett a régebbi változatban. Mikor a szerelmespár, Marika – már Mária hercegnőként – Diótörő herceggel hajóba száll, hogy elinduljanak a csoda birodalmába, velük tart Drosselmeier is (Marika nagybácsikája, tőle kapta a diótörő-bábut), és végig, az előadás végéig nem hagyta kettesben a szegény szerelmespárt. Komolyan. A végére már elég idegesítő volt az állandó harmadik. Ez számomra maga volt a megérthetetlenség. Az egyetlen ésszerű magyarázat a jelenlétére az, hogy a nehéz emeléseket és egymás húzását csak hármas felállásban tudták megoldani, és így került képbe a nagybácsi.

Somos Emma

Finálé

A finálé helyszíne, a Hókristálypalota látványa akár már komoly lélegzet kimaradást is okozhat. Itt kezdetét vette a táncsorozat, mely során a birodalom „lakói” mutatkoztak be. Spanyol hármas, keleties kígyóbűvölő tánc, kínai táncosok, orosz tánc… majd végül ezt zárja a Rózsakeringő, mint csúcspont. A keleties kígyóbűvölő táncnál azért meg kell állnunk. Eddig ezt öt nő táncolta, és semmi kivetnivalót nem találtam benne. Most a négy félmeztelen férfi táncos tekergőzése az egy női táncos körül nálam kicsit kiverte a biztosítékot. Szerintem túlment ez a karácsonyi pompa határán, és a modern táncmozdulatok se segítettek rajta.

Somos Emma

Kígyóbűvölő tánc

Az egyik legjobb élményem az volt ezen a nyolcadik előadáson, hogy a helyünknek köszönhetően nagyon jól ráláttam a zenekarra, és imádtam, hogy bepillantást nyerhettem egy kicsit a „zenekari életbe” is. Amikor a hegedűsök összesúgnak a kottáik felett, vagy éppen egymásba böknek, majd összenevetnek.

Somos Emma

Néha még izgalmasabb is volt számomra, mint a gyönyörű balett. Mikor pedig látványfokozóként füst tekergett a táncosok lába körül, és az továbbfolyt a zenekarra, szemtanúja lehettem egy kis „actionnek” is, a „sikertelen füstlegyezős, menekülős” kísérletnek.

Somos Emma

Igazából végtelenül hálás vagyok ezeknek a gyönyörű előadásoknak, minden évben, mert ami ilyenkor a Operaházban történik, az utánozhatatlan látványvilágban és hangulatban. És hogy egy igencsak nyálas mondattal zárjam ezt a cikket: kívánom, hogy minden gyerek egy gyönyörű karácsonyi ajándékként tapasztalhassa meg ezt a varázslatos csodát, ami ilyenkor itt történik.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)
a szerző képeivel

Wayne Eagling–Solymosi Tamás–Pjotr Iljics Csajkovszkij: A diótörő (a Magyar Nemzeti Balett előadása a Magyar Állami Operaházban)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Portugál csodacsatár a filmvásznon

Hétvégén lehetőségem nyílt arra, hogy megnézzem a Ronaldo című filmet. A film Cristiano Ronaldo, a világhírű futballista életét mutatja be, időrendi sorendbe haladva a jelen felé, kiemelve a fontosabb eseményeket az életéből. Ilyenek például, mikor a Manchester Unitedbe igazolt, vagy később Real Madridba, ahol jelenleg is focizik.

A 2014-es világbajnokság különleges szerepet kap a filmben, mert ez tekinthető karrierje legmélyebb pontjának. Az akkoriban sérülésekkel küszködő játékos és nemzeti válogatottja, Portugália rendesen leszerepelt, és már a csoportkörben kiesett. A film utolsó eseménye végül is vidám, mert mint tudjuk, 2015 januárjában megnyerte a hűen áhított harmadik aranylabdáját (ez az előző év legjobb futballistájának járó díj).

Miközben a film bemutatja ezeket a korábban említett eseményeket, megismerhetjük Ronaldo családját, rivalizálását Messivel és sok minden mást is – hozzá kell tennem, én sosem kedveltem Ronaldót, mint játékost, mindig inkább a riválisát favorizáltam. Nekem azok a részek tetszettek a legjobban, amikben nem mesélőként szerepel, hanem csak egy jelenetet mutatnak be az életéből – például mikor a fiával éppen tanul, rajzol vagy mint legtöbbször, közösen edzenek. Ronaldo egyedül neveli kisfiát, aki hihetetlenül aranyos (ez jelentősen színesebbé tette a filmet).

Érdekesek voltak azok a jelenetek, mikor a játékos édesanyja, ügynöke vagy éppen testvére beszélt egy-egy mérkőzéséről vagy éppen a teljesítményéről. Nagyon jól megmutatja a film, milyen érzés, ha a gyereked, barátod, testvéred a világ egyik legjobb sportolója. És ez az érzés nem mindig jó. Idősebb testvérként, képzelhetitek, milyen nehéz lehet. Ronaldo azt sajnálja a legjobban, hogy apja nem láthatja, milyen futballistává érett – vagy éppen milyen emberré. Az apja 2009-ben túlzott alkoholfogyasztásba halt bele – a filmben erről nem esik túl sok szó. Én ezt egy nagyon jó filmek tartom, de nem ajánlom mindenkinek. Akit nem érdekel túlzottan a foci, vagy inkább egy akciódús filmre vágyik, az ne ezt nézze meg. A filmet sajnos (még) nem játsszák magyar mozikban.

Takács Bálint (AKG, 8. évf.)

Ronaldo (brit dokumentumfilm, 2015, 102’)
Rendezte: Anthony Wonke

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy (hosszú) színházi előadás egy hosszú nap után – A testőr

Szombat! Mi az első szó, ami a szombatról eszetekbe jut? Ugye, hogy nem az iskola, a tanulás vagy a dolgozatírás? Nekem se. Sajnos azon a bizonyos hétvégi napon ezek a dolgok vártak rám. Szerencsére nem keseredtem el. Várt rám egy jó hosszú, beszélgetős séta egy számomra nagyon kedves emberrel, azután pedig ez a bizonyos előadás. Na, lássuk.

Végigszenvedtem a szombati iskolai napot, és elindultam a Vörösmarty térre. Szerencsére nem voltam egyedül. Ott volt mellettem az egyik évfolyamtársam, akivel beültünk egy kávézóba, és hosszan beszélgettünk. Majd ezt befejezve elkezdtünk sétálgatni a karácsonyi vásárban. Ezt nagyon hamar meguntuk, ezért jött egy másik kávézó, ahol körülbelül 2 órát töltöttünk. Ezután mindketten mentünk a magunk dolgára – én a Pesti színház környékére. Ott találkoztam a családommal, majd velük is végigjártam a vásárt. Pont az előadás kezdetére étünk oda. A szereposztás jónak tűnt, a főszerepet Stohl András játszotta, de játszott még Eszenyi Enikő és Kern András is. Ők voltak az ismertebbek (bevallom, utóbbiról még soha nem hallottam).

A történet szerint a híres színész (Stohl) és a szintén színész felesége (Eszenyi) egy nagyon rossz házaspár. Folyamatosan veszekednek, szidják egymást. Velük él még egy kritikus (Kern), aki a színésznő szeretője. Az nem derült ki a történetből, hogy pontosan ki is ő, de ott lakik náluk. Ott van még egy kamu anyuka, akit a házaspár fizet azért, hogy játssza el az anyuka szerepét. Na meg a cseléd. Ez a szereplő olyan szinten felesleges volt a darabban, hogy azt le se lehet írni. Volt 10 sora, amit el kellett mondania. És volt egy nagyon érdekes jellegzetessége, amire felfigyeltem: csak ő volt kihangosítva. Talán mert nem tudott hangosan beszélni (ez a színészeknél alap, nem?), vagy meg volt fázva. Nem tudom. De elég zavaró volt, hogy hangosabb, mint a többiek.

A színész arról panaszkodik a kritikus barátjának, hogy a felesége neki ecseteli a férfiideálját. Ezért az a zseniális ötlete támad, hogy eljátssza egy testőr szerepét, és megpróbálja elcsábítani önmagától. Ez elég furán hangzik, de így volt.

A történet nagyon jó, a színészek jól játszottak, a díszlet mind a három felvonásban zseniális volt. Azt kiemelném, hogy tényleg azt hittem, hogy egy másik ember lép a színpadra, amikor megjelent a testőr. A megjelenése, a beszéde, a járása… egyszerűen csodálatos volt. Nem nagyon ismertem Stohl András színészi oldalát, de hihetetlen volt. A harmadik felvonás elején volt egy rész, ahol az ágyon szenvedett. Itt majdnem a fejére esett egy súly, amivel valamit tartottak. Ezt a kis színházi bakit is kitűnően oldotta meg, beleszőtte a történetbe: Kritikus: Na de akkor most mi van a testőrrel? Színész: Hát, nem is tudom, de olyan, mintha egy terrortámadás áldozata lettem volna. Itt mind a két színész elmosolyodott.

A poénok nagyon jók voltak, és még csavar is volt a darabban. Ajánlom ezt a művet mindenkinek, akinek van egy szabad estéje.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)
fotók: vigszinhaz.hu

Molnár Ferenc: A testőr (Pesti Színház)
Rendező: Valló Péter
Szereplők: Stohl András, Eszenyi Enikő, Kern András

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám