Hagyományok

A közelmúltban elrettentő dolgok történtek Mohácson. Ezen dolgokat elég közelről tapasztalhatta meg egy odalátogató apuka és annak fiatal lánya. Ugyanis, mikor a lány elvegyült a tömegben az ünnepség alatt, egy csapat busóruhás férfi zárta őt közre és tapogatta meg. Mikor az apuka odaért, és érdeklődött róla, hogy mégis, mi történt itt, a busóruhás férfiak és a tömeg nagy része is megszokottnak és teljesen elfogadottnak tartotta a történteket, mi több, hagyománynak. Az újságok is kikérdezték a lakókat, akik szintén nem értették a felháborodást.

Ezek után érdemes elgondolkodni a történtek jelentőségén, és azon, hogy bizonyos hagyományok miért váltak már-már károssá az évek során. Kezdjük ott, hogy a hagyományőrzés valójában egy fontos dolog. Hiszen, ha belegondolunk, a hagyományok őrzik legjobban a történelmünket, az ünnepnapok, a speciális ünnepségek származnak valahonnan, és szomorú lenne elfelejteni azt, hogy honnan is valójában. És persze ott vannak a népi ételek, amik közül nagyon sok nélkül nehezen tudnánk élni. Viszont a másik oldalon ott vannak a begyöpösödött ostobaságok, amiket a társadalom egy része még mindig próbál életben tartani, sőt, erőltetni. Én tökéletesen megértem, ha ezeknek az embereknek fontos, hogy a nagyanyjukkal csárdást járjanak a kukoricamezőn, mikor tizenkettőt üt a harang, és ez így teljesen rendben is lenne. De mikor az iskolákban, mondjuk az igazgató (például az én régi iskolám igazgatója) szeretné megismertetni a kötögetés fortélyait, akkor szembesülnie kell azzal, hogy ezek a gyerekek tudnak programot installálni, de palóc gatyamadzagot kötni már nem. És a nagy igazság az, hogy semmi szükségük nincs is rá. A „hon és népismeret” tantárgyat például nálunk úgy kezdték el promózni, hogy talán az érettségiben (igen ott) feltehetnek egy ezekre a hagyományokra vonatkozó kérdést. Hogy ez a szöveg milyen mértékben átlátszó, azt inkább ne firtassuk, de gondoljunk bele, hol tartanánk, ha az érettségi dolgozatokban ilyen dolgokról tennének fel kérdéseket. Nem, le kell szögezni, hogy ezekre az ismeretekre a mai világban semmi szükség. Még azt is el tudom képzelni, hogy a tanárok gyerekkorában még volt valami nyoma ezeknek, de a mai napon már sajnos csak a néprajzi múzeumokban találkozhatunk velük. Ha pedig a néptáncról beszélünk, alapból azzal se lenne semmi baj, dinamikus, néha még élvezetes is tud lenni, de ugyanezek a dolgok igazak a modern táncfajtákra is. Minden ilyen dologra az vonatkozik, hogy csak annak való, aki szereti. Mindenki tudja, hogy ezt az elvet nem szabad minden tantárgynál alkalmazni, de a kevésbé hasznos dolgokat, mint például a nádtetőkészítést, opcionális foglalkozásokká kellene változtatni, és semmi kétség, hogy néhányan biztos foglalkoznának ezzel is.

Visszatérve a busójárásra és az egyéb hagyományokra. Ezekre is igaz az, hogy egykor még teljesen normális és hétköznapi dolgoknak számítottak. A lány közrefogása régebben a szépségét akarta kifejezni, azt, hogy a férfiak kedvelik őt, és ezt valószínűleg száz éve még a lány is élvezte. De akik ma csinálnak ilyet, azoknak rá kellene már döbbenniük, hogy sok idő telt el azóta, és hogy ezalatt nekik is sokat kellett volna változniuk.

Tehát azt látjuk, hogy néhány hagyományunkat már gyakorlatilag csak kényszerből tartjuk meg, senki sem élvezi vagy tartja igazán fontosnak őket. Furcsává és unalmassá váltak, főleg az ezek eredetéből teljességgel kimaradó fiatalabb generáció szemében. Ezért véleményem szerint agresszív újításokat kellene eszközölnünk az ünnepélyek terén.

1: Ételek. Rendkívül örülnék, ha a naptárban minden piros betűs ünnep helyére egy bizonyos hagyományos ételünk saját napját helyeznénk. A paprikás krumpli napon például mindenki együtt főzne egy hatalmas bográcsban, a végeredményt pedig közösen fogyasztanánk el. Ugyanezt könnyen el tudnám képzelni a Gundel-palacsintával is.

2: A Csata-nap. A magyar történelem legérdekesebb eseményei a csatáink voltak, és természetesen mindet töviről-hegyire meg kell tanulnunk az iskolában, de nagy élmény lenne a gyerekek számára, hogyha ezeket a csatákat újra átélhetnénk, mintha csak egy film szereplői lennénk.

3: Nemzeti tortadobáló és kéksajtérlelő verseny. A legfontosabb dolog a teljes mértékben új és modern hagyományok megteremtése lenne. Ezeknek az ünnepségeknek a célja az őrültség lenne. Megváltozna a jelentése a hagyomány kifejezésnek, valamint a véleményünk is a témában. Hiszen gondoljunk bele, milyen boldogok lennénk, ha nemcsak egy kokárdával az ingünkön, hanem egy tortával az arcunkon is hagyománytisztelőknek nevezhetnénk magunkat!

Rafai Benedek (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Tátott szájjal Disneylandben

Ősszel Párizsban jártam, és sikerült megfűznöm a nagymamámat, hogy két múzeum között látogassuk meg a párizsi Disneylandet is. Nem mondhatnám, hogy ellenkezett, sőt, kijelentette, hogy amire én, arra ő is felül. Ám ez a cikk nem a mi utazásunkról szól, hanem ez egy útmutató akar lenni azok számára, akik egyszer majd elmennének oda.

Először is szögezzük le, hogy a jegy ára tényleg borsos: a legolcsóbb belépőjegy 47 euró egy felnőttnek és 40 egy gyereknek, de az egész után egyszerűen nem tudom azt mondani, hogy nem fizetném ki még tízszer ezt az árat, csak hogy még néhányszor elmehessek oda. Viszont ott van még a fastpass jegy is, ami azonnali, sorbanállás nélküli belépést biztosít a játékokhoz. Nem mondom, hogy olcsó, és hogy nem költeném inkább másra, de egyszer mégis kipróbálnám. Viszont ha kisebb gyerekkel jöttök oda, akkor ne higgyétek, hogy a bejáratnál fogjátok a legtöbb pénzt elküldeni, hiszen (és ez elég okos húzás volt a tervezők részéről) hogy elérjetek a park bejáratához, egy körülbelül 800 méter hosszú, kétoldalt szuvenírboltokkal határolt utcán kell végigsétálnotok. És egy másik megemlítendő dolog, hogy ugyan a térképen nem úgy tűnik, de a kávézók, éttermek és egyéb vendéglátóipari létesítmények területe körülbelül a kétszerese az összes játék és szórakoztató célú építmény területének. A szuvenírboltok területe pedig a játékok és az éttermek együttes területének körülbelül a 3-4-szerese, így mi sem lepődtünk meg azokon a családapákon, akik húsz szatyorral a vállukon szenvedték ki magukat a parkból, miközben fülük a gyerek folyamatos „apa, kérlek, vedd meg!” kiáltásaitól zengett. Szóval erre is fel kell készülni, de ezzel nem azt mondom, hogy a park nem való a nagyobb korosztályoknak. Látszik, hogy a készítők alapvetően a gyerekeknek címezték a látványosságokat, de a felnőttekre is gondoltak, így hullámvasutakkal, ijesztgetős kocsikázással és elképesztő látványvilággal alkották meg a parkot. Biztosan láttátok már a Disney filmek főcímében szereplő kastélyt a csillagok alatt. Az az épület teljes életnagyságában ott magasodik Disneyland közepén, és olyannyira széles, hogy egész kis (természetesen szuvenírboltokból álló) komplexum jöhetett létre a belsejében.

És ha már a minőségről beszélünk, az a park minden egyes pontjából sugárzik. Minden szikla minden repedése gondosan, hozzáértő emberek által lett megkonstruálva, de még az ajándékboltok is a Disney filmek jellegzetes, hihetetlenül giccsesen díszített, de annál inkább hatásos dizájnját kapták. Az utolsó kis jelentéktelen csontváznak is minden ujjperce külön mozgásra van programozva, semmi sem poros vagy elhanyagolt, csak az, aminek annak kell lennie. Mindez a készítők azon szándéka miatt van, hogy a látogatóval azt éreztessék, mintha tagja lenne ennek a színekkel, pompás épületekkel, kalandokkal és persze királykisasszonyokkal teli világnak – és ez tökéletesen be is válik.

Az első hihetetlenül fontos tennivaló a park látogatásánál: a térkép beszerzése. Térkép természetesen van a bejáratnál, de ha anélkül indultok el felfedezni Disneylandet, akkor bár eltévedni biztos nem fogtok, de semmit nem találtok majd meg, amit érdemes kipróbálni, valamint sóvárogva bámultok majd azon anyukák és apukák felé, akik büszkén lobogtatják térképeiket az orrotok előtt.

És most beszéljünk a park felépítéséről. Disneyland 4 „világra” van osztva. Az első világ, Frontierland központi látványossága egy hajókázásra kialakított tó, melynek közepén egy kis bányasziget fekszik egy hullámvasúttal. A látogatásba be kell kalkulálni, hogy ez a program sok időt vehet igénybe, viszont nem ez a legintenzívebb dolog a parkban, mi nem is néztük meg az alatt az egy nap alatt, mialatt ott voltunk. Viszont Frontierlanden  egy kísértetkastély is található, melyben a szokásos, bukkanók nélküli lassú hullámvasutas menet van megfűszerezve azzal, hogy a székek forognak, azaz mindig abba az irányba fordulunk, amerre az aktuális rémület van. Nagy ijedtségre viszont ne számítsanak, semmi „jump scare” ijesztésre vagy ahhoz hasonlóra, hiszen alapjában véve a gyerekek számára van felépítve. Persze található ebben a világban más érdekesség is, például céllövölde, de nagyjából ennyi lenne.

A következő a Discoveryland, egy sci-fis, űrhajós részleg, ami visszahozza a régi sci-fi filmek hangulatát. A felnőttek számára a legtöbb szórakozást nyújtó létesítmény itt lelhető fel, többek között egy elég rázós hullámvasút és egy lézerharc-stadion. És innen indul a parkot körbeguruló vonat is, ami végighalad a park határán. Ugyan jó lehetőség lehet ez a megnézendő játékok kiválasztására, de sok időt vesz igénybe, ezt garantálni tudom.

A soron következő terület az Adventureland, ahol nyomon követjük Indiana Jones és a Karib-tenger kalózainak útját. A Végzet templomáról elnevezett hullámvasút igen jó élmény. Itt és a Karib-tenger kalózai felé haladva látszik meg először, mennyivel élvezetesebb az egész, ha már volt alkalmad látni a filmeket. Port Royal kikötőjében, amit a tervezők a kísértetkastélyhoz hasonló módszerrel kívántak bemutatni, minden részlet egy kis darabka a filmbéli kalóztámadásból. Azt viszont nem értem, hogy miért nem használták fel a Hans Zimmer által írt elképesztő zenét, ami a film alatt rengetegszer színezte ki az eseményeket.

Az utolsó állomás a Fantasyland. Ha eddig azt mondtam, hogy a park minden része élvezetes lehet felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, hát a Fantasyland megszegi ezt a szabályt. Ha nincs veletek gyerek, akár azt is mondhatnám, hogy kihagyhatnátok ezt a világot, hacsak nem szándékoztok ti is találkozni Mickeyvel és Mimivel – körülbelül másfél-kétórás sorban állás után. Viszont, ha gyerek is van veletek, ő biztosan nem fogja elmulasztani a körhintákat és a bohócokat.

A legolcsóbb belépővel is be lehet jutni Disney Studiosba, ami egy másik, kisebb, de azért programokban gazdag kisebbfajta Disneyland. Itt még nagyobb hely jut a szuvenírboltoknak, de ettől eltekintve ez is egy nagyon hangulatos részleg. És ami minden prospektusban és ismertetőben benne van, a Disney Studios tartalmazza a lehetőséget a tizenharmadik emeltről való lezuhanásra. Szerintem egy esős napon, este hatkor mi még a kisebb forgalom közepén érhettünk oda, de még így sem maradhattunk le egy másfél órás tömény sorbanállásról. Viszont maga az esemény nem volt több, mint tíz perc, az a tíz perc viszont elég élvezetes volt. A portások jól játszották a szerepüket, és megvolt a kísérteties hangulat. Amire viszont mindenki várt, vagyis hogy 13 emelet szabadesést fogunk átélni, viszonylag hiányosnak bizonyult. Szerintem legfeljebb 3-4 emeletet zuhanhattunk, biztosan nem tizenhármat.

Nem véletlenül van a park térképének a főoldalán egy igen nagy „What will you choose?” felirat. Egy nap alatt biztos nem fogtok tudni mindent megnézni és kipróbálni, de nem is biztos, hogy szükséges. Disneyland elképesztő élmény mindenki számára, jó élményeket garantál, ha pedig ott vagy bent, biztosan folyamatosan tátva tartod a szád.

Rafai Benedek (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Sok hűhó a nagy semmiért

A nagypapám színész, és ezért (főképp ezért) mentem el megnézni Shakespeare Sok hűhó semmiért című komédiáját, hogy megtekintsem, mit alakít a színpadon. Nem jövök ahhoz, hogy bíráljam Shakespeare írásait, a sokadszorra eljátszott daraboknál úgyis a rendezés és a színészek teljesítménye a bírálható.

Ha eljátszanak egy régi darabot a mai közönségnek, nem az eredeti pontos mását akarják látni, azt mondják, nem a középkorban élünk. Egy 21. századi rendezőnek pedig az lenne a dolga, hogy valami újat mutasson, esetleg modern kori környezetben kell előadni az egészet, vagy utalásokat kell tenni a szövegben. Azt vettem észre, hogy most jó színészek, egy remek színházban rendezés nélküli darabot adtak elő. Én úgy láttam, hogy a rendező (Puskás Tamás) célja az volt, hogy „visszarepítsen” minket a középkorba, de ezzel olyan fokon nyálassá tette a darabot, hogy az már kínos volt. De ez nem minden szerepre volt igaz. Példa a rosszra: a herceggel valószínűleg az volt a szándék, hogy olyan felségessé és felsőbbrendűvé tegyék őt, hogy mindenki elámuljon rajta. De ezzel egy olyan robotot csináltak, aminek programjában körülbelül 3 különböző mozdulat volt. Semmi arcmimika (a harsány röhögést kivéve, persze), a beszédébe pedig az a nyálas gőg volt beleírva, ami miatt legszívesebben fejbe dobnád a legközelebbi tárggyal, ami a kezed ügyébe kerül, csak hogy hagyja már abba a locsogást.

De voltak olyanok is, akik remekeltek. Például az egyik mellékszerepben egy jegyző (Beszterczey Attila) úgy megnevettette a közönséget, hogy a végén vastapsot kapott. Megmutatta, hogy a shakespeare-i komédiák nem úri ficsúrok gúnyolódásaiból állnak, ahogy azt én először sejtettem.

Baj volt még a gesztusok szörnyű hiánya is, ez rengeteg helyen tűnt fel nekem. A való életben előforduló olyan pillanatok, mikor az alany mozdulni sem bír a meglepetéstől, a szégyentől, a bánattól, a színpadon nem fordulhatnak elő, kivéve, ha megteremtik az ahhoz szükséges feszültséget. Itt ez nem történt meg. Valószínűleg ezzel is az volt a cél, hogy kifejezzék a szereplők úriasságát (merthogy főképp nemesek szerepeltek benne), és hogy visszahozzák a shakespeare-i idők hangulatát. De a kevés gesztus itt más reakciót váltott ki. Főképp azt, hogy úgy éreztem, bármelyik pillanatban kipukkadhatnak az elfojtott színészi tehetségek léggömbjei.

Viszont Shakespeare zsenialitása jócskán feldobta az elődadást, valamint a jobbnál jobb színészek munkája is élvezhetőbbé tette a programot. Ez egy romantikus komédia, tele olyan belső harcokkal, olyan nonszenszekkel, mint hogy például valaki az egyik napról a másikra vadul beleszeressen az addig gyűlölt félbe. Az ilyesmik igenis szerves részei a shakespeare-i komédiának és az akkori világnak.

Később a nagypapám kollégái ellátogattak hozzánk egy kis összejövetelre, és mikor az előadásra került a szó, kifejtették a véleményüket a darabról. A színészek is úgy érezték, hogy legszívesebben vadul kalimpálnának abban a jelenetben, ahol mozdulatlanságra ítélték őket. Még azt is mesélték, hogy már a színpadon is le kellett fogniuk a saját kezüket, hogy ne kezdjenek el vadul gesztikulálni.

 

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)
fotók: centralszinhaz.hu

William Shakespeare: Sok hűhó semmiért (Centrál Színház)
Fordította és rendezte: Puskás Tamás
Szereplők: Simon Kornél, Magyar Attila

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Miért az AKG? – Jó tanácsok új AKG-soknak sorozat, 2.

 

 

Most, hogy már egy éve tanulok az AKG-ban, visszaemlékszem a videóra az iskola honlapján, amelyben tanárok, szülők és volt diákok mondták el, hogy miért az Alternatív Közgazdasági Gimnázium volt a legjobb választás számukra.

Én ma úgy gondolom, hogy a felsoroltakon kívül számos más előnye is van annak a rendszernek, ami itt működik, ezért összegyűjtöttem a tapasztalataimat, és megpróbálom elmondani, hogy „miért is az AKG”. Persze én ezt nem annyira komolyan teszem.

Miért az epocha?

Amikor este hatkor, hullafáradtan bemegyek a zongoratanáromhoz, elpanaszolom neki, hogy: „Ma már volt két epochám! Kérem, ma este engedjen el korábban!” Fogalma sincs, mi lehet az az „epocha”, de sejti, hogy az valami nagyon fárasztó dolog lehet, így hazaenged.

Miért a témahetek?

A tanárok az alternatív rendszer miatt nem tudják kiélni szadista hajlamaikat, így még akkor is behívják a gyerekeket, mikor más iskolákban már szünet van. A legjobb az egészben viszont az, hogy a gyerekek még ezt is élvezik.

Miért a gépírás óra?

Valamivel ki kell tölteni a maradék időt… Na, jó! A gépelni tudás nagyon fontos. A mai világban előbb kerül egy 10 ezer forintos klaviatúra a kezedbe, mint egy 10 forintos toll…

Miért a digitális iskola?

Azt már tudjuk, hogy a gyerek nem bír ki 45 percet kütyü nélkül, pláne nem 80-at. Viszont, ha egész órán nyomkodnunk kell a „csak tanulási célokra használt” laptopot (haha), az lefoglalja a kezünket.

Miért a diákvállalkozások?

Ha egy AKG-s gyerek köt egy tokot a telefonjának alkotón, az már egy márkás terméknek számít!

És végül: Miért a gyerekeket tanítják, és nem a tantárgyakat?

Ha a tantárgyakat tanítanák, akkor kb. hatan-heten jönnének suliba naponta.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Deadpool az osztállyal

A Deadpoolról már olvashattatok kritikákat, amik vagy kiábrándítottak a Marvel filmeket kiparodizáló anti-hős kalandjaiból, vagy arra sarkalltak, hogy adj egy esélyt a történetnek. De azt én most megmondhatom nektek: soha ne nézzétek meg ezt a filmet az osztályotokkal!

Fogalmam sincs, hogyan sikerült véghezvinnünk azt, hogy rávettük a patrónusunkat arra, hogy egy olyan filmet nézzünk meg közösen, aminek már a traileréből is látszik az, hogy nem a mi korosztályunknak való, másrészt pedig az, hogy hihetetlenül kínos lesz majd mindannyiunknak, amikor végignézzük az igencsak visszataszító képsorokat.

Amikor felmerült a közös mozizás ötlete, akkor én rögtön azt a filmet kezdtem reklámozni, ami akkor éppen a legfelkapottabb volt. Nagyon kíváncsi voltam a Marvel univerzumot szégyenbe hozó, a képsorokból kibeszélő, karddal hadonászó pókemberre, hiszen mindenki kíváncsi volt, hogy is fogja röhögőgörcsbe taszítani nézők százezreit. Mind tudjuk, hogy a Marvel kreált már karaktereket minden kategóriában. Akkor mi szükség van még egy poénkodó (szuper)seggfejre a többi mellé? A képregényekben Deadpool mindig is egy kívülállóként volt számon tartva, egy olyan személyként, aki arra hivatott, hogy kissé „túlviccelje” az önmagukat túl komolyan vevő szuperhősöket. Mikor unalmassá válik a sztori, Deadpool kibeszél a képregényekből, hogy már neki is elege van az egészből. Tehát az emberek újat várnak, és meg is kapják egy perverz, pszichopata gyilkosban, aki ettől eltekintve egy nagyon is szerethető karakter.

Sejthető, hogy mindez pontosan addig jó, amíg túl nem lépjük a kitűzött célt, vagyis a röhögőgörcsöt, és a történet nem kezd elhajlani a dilettantizmus, a túlzott alvilági hangulat és a perverzió felé – ez ugyanis nem igazán illik bele egy szuperhősös filmbe.

Hogy túllépte-e vagy sem, azt nem tudom, én a moziban csak a félelmet éreztem. Félelmet attól a pillanattól, amikor én – aki javasolta a filmet – odaállok a patrónusom elé, lefekszem a vágóhídra, és összeroskadok a borotvaéles tekintete alatt.

Valójában, ha elvonatkoztatsz Deadpool „egyedi” humorától, és inkább hátradőlsz a moziban, akkor egész jókat tudsz majd nevetgélni. Viszont a döntőrészben lányokból álló osztályom még annyira sem tartotta a filmet, mint én – összeroskadtam, ahogy rám zúdították haragjukat.

Deadpool valószínűleg egy vitatható karakter. Valakinél kicsapja a biztosítékot, valaki pedig (lehet, hogy túlzok) személyes kedvencének fogadja. De egy dolog biztos: nagyrészt a társaságodtól és a környezetedtől függ, hogy az adott film hülye, perverz humorral teli és másokból gúnyt űző alkotásként, vagy egy hülyéskedős, mai humorral teli és másokat frappánsan kiparodizáló alapműként marad meg benned.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

 Deadpool (2016, 106’)
Rendezte: Tim Miller
Szereplők: Ryan Reynolds, Morena Baccarin, Andre Tricoteux

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A visszatérő – avagy DiCaprio kúszik a hóban, és becserkészi az Oscart

A 88. Oscar gálára készülve néztem meg ezt a filmet, mert esélyes volt a legjobb film kategória díjára. Ám, ami igazán érdekelt, az Leonardo DiCaprio alakítása.

A világ minden táján erről beszéltek, hogy ha valamikor, hát most már tényleg látni szerették volna, ahogy Leonardo DiCapriót hívják ki a színpadra. Minden korábbi alkalommal volt egy másik film, ami vagy jobban illett az Oscarhoz, vagy nagyobbat markolt, mind DiCaprio filmjei. Szibériában igencsak komolyan vették a dolgot. Az Oscar for Leo kampányban saját arany ékszereiket gyűjtötték össze beolvasztásra, hogy egyedi díjat adhassanak kedvenc színészüknek. Nem vicc.

Hogy megérdemelte-e a legjobb férfi főszereplő díját, az nem kérdés. Páratlan karrier áll mögötte, ám az Oscar-díj elnyeréséhez egy olyan filmmel kellet előrukkolni, ami direkt nekik készült. Ez volt A visszatérő.

A film a prémvadászok kőkemény életébe enged bepillantást, ahol minden és mindenki azért van, hogy őket eltegye láb alól. DiCaprio, Hugh Glass szerepében, fiával keresi meg azt a pénzt, amit még nem vesztett el, vagy nem lopták el tőle a hidegvérű indiánok. Ám egyszer rátámad egy medve, és csak hajszálnyin múlott, hogy túlélte. Lábait nem tudja használni, nem beszél, csak nyögdécsel, egyértelmű, hogy nagy teher lesz a csapatnak. Meg is állapodik a Tom Hardy által játszott Mr. Fitzegarddal, hogy ő megszünteti a szenvedését. Ám Glass fia ezt nem nézi jó szemmel, így Fitzegard mindkettőjüket megpróbálja megölni. Mikor Glass felébred, a fia holttestét látva bosszút esküszik Fitzegard ellen.

Na, itt kezdődik a film egyik kulcsfontosságú eleme: a mászás. Ennek a filmnek a fele arról szól, hogy Glass a sérülései miatt kúszva kényszerül megkeresni azt, aki mindent elvett tőle. Rengetegszer próbál felállni, és rengetegszer esik el, és feltűnően sokszor ébred fel különféle helyeken. Néha kissé unalmasnak érezzük ezt, és esetenként röhejesnek is, ám meg kell említenem, hogy ha megnéznél egy felvételt arról, ahogy én mászok és ébredek fel különböző helyeken, majd azt, ahogy Leonardo DiCaprio műveli ugyanezt, nagyon is érezhető lenne a különbség. Rengeteg tapasztalat és színészi munka áll azok mögött a jól megfontolt nyögések mögött. De tény, hogy lefaraghattak volna kb. 40 percnyi kúszást a filmből, és akkor nem lett volna (úristen!) 2 óra 31 perces a mozielőadás.

A történet egy másik szálon is fut, ez pedig Fitzegard és egy berezelt fiú bandukolása. Az öreg Fitz karaktere szerintem ezerszer érdekesebb, mint Glass. Alapvetően ő egy bunkó, aki bárkit hidegvérrel lelőne, egy magányos harcos, aki sodródik az árral (hasonlóan Tom Hardy Mad Maxben játszott szerepéhez). Érződik rajta, hogy átélt bizonyos dolgokat, amikből rájött, hogy mindig a saját bőrét kell megmentenie, és nem akar belekeveredni semmi veszélybe. Nagyon érdekes jellem, néha azt éreztem, hogy igazából ő a főszereplő. Szerintem nagyon is megérdemelte volna a legjobb mellékszereplő Oscarját, a Kémek hídjában szereplő Mark Rylance azonban elhappolta ezt előle. A filmben azt is felfogjuk, hogy ő csupán egy harcos, aki túl akarja élni az élet nehézségeit. Ezért is lepett meg a film vége, én más sorsot szántam volna Tomnak.

Amit még érdemes kiemelni, az az, hogy semmilyen National Geographic vagy Attenborough természetfilm nem mutatja be olyan szépen a havas hegyeket, mint a Visszatérő. A természetet minden vadságával, kegyetlenségével és nyugalmával, szinte megszemélyesítve mutatja be.

A film nekem a „megölte a szeretteimet, én pedig vándorlok, próbákat állok ki, és végül egy végső párviadalban mérjük össze erőnket” féle Gladiátor koncepcióra hajaz. A téma és a környezet nem igazán, de maga a történet nagy hasonlóságot mutat vele. A film egyébként nyitva ér véget, rengeteg új karakter, konfliktus és mászás ígéretével kecsegtet. Hogy mi lesz belőle, azt megtudjuk majd a Visszatérő 2: Mászni vagy maradni című filmben.

A 29-e éjjelén leadott Oscar-gálán szívből drukkoltam DiCapriónak. Szerintem az Akadémia felismerte, hogy ez a film egy célzás, egy felszólítás, hogy nyomjanak már Leonardo kezébe egy tetves szobrot. Ám engem, az ő helyében, olyan szinten nem érdekelt volna díj, hogy el sem mentem volna a kiosztóra. DiCaprio tudja, hogy ő a világ egyik legismertebb színésze, és nem kellenek neki díjak, hogy biztos legyen ebben.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

A visszatérő (The Revenant, 2015, 151’)
Rendezte: Alejandro González Inárritu
Szereplők: Tom Hardy, Leonardo DiCaprio, Domhnall Gleeson

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Fogd meg a Holdat!

Idén először rendezték meg a Gateway to Space űrkiállítást a Millenárisban, melynek célja, hogy elmesélje az űrkutatás történetét, részletesen, modellezve mindent, egy elég kicsi helyen. A csillagászat mindig is egy olyan téma volt, mely minden korosztálynak érdekes lehet, mind a hozzáértő profiknak, mind a tudásvágyó amatőröknek.

NASA által megrendezett kiállításra egy felettébb látványos dolgot hoztak össze, itt, Magyarországon. Rengeteg lelkes csillagász és kisebbfajta gyerekek egész sora várta a megnyitót. Hiszen ez a kiállítás programot nyújt felnőttnek és gyereknek egyaránt, bár azért nem árt, ha az 5 éves gyerek magával hozza a szüleit is.

Az AKG csillagászat szakköre is ellátogatott a kiállításra, közöttük én is. A Millenáris épülete belülről meglehetős hasonlóságot mutat egy raktárépülettel. Ennek talán az lehet az oka, hogy ez egy raktárépület. A beléptetőrendszer elegáns, igazi űrállomás-hangulatot kölcsönöz, majd egy sejtelmes kék fénnyel kivilágított úton juthatunk be a tárlatra. A cél a látványosság, és ezt itt meg is kaptuk. A hely hemzsegett a rakéta, űrruha és számos más, a témával kapcsolatos eszköz modelljétől. Fekete képernyőkön nézhettünk dokumentumfilmeket, amik az űrkutatás nagy pillanatait jelenítették meg. Már az elején feltűnt, hogy a hely elég zsúfolt, és nincs meg az a meghatározott ösvény a látnivalók mentén, amit én a kiállításokban szeretek. Ez pedig nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy elhaladjunk néhány fontos tárgy mellett, anélkül, hogy megtekintenénk őket.

Ez nem egy múzeum, vagyis nem dúskál a csillagászati relikviákban. Alig néhány olyan tárgyat találhatunk, mely nagy múlttal rendelkezik. Ezek közé tartozik a holdi kő, melyet egy apró résen keresztül lehetett megérinteni az ujjunkkal, de már látható is volt az a masszív zsírréteg, amit érdeklődő gyerekek tömege hagyott maga után, hiszen ki ne szaladna oda tátott szájjal a plakáthoz, melyen az áll, hogy „Fogd meg a Holdat”? Én megfogtam. Nem okozott különösebb élményt. Ennyi erővel egy vascsövet is felemelhetnénk, és azt mondhatnánk, hogy ez egykor egy csillag magja volt, hogy aztán mindenki körülállja a szent tárgyat, és azért versengene, hogy megérinthesse. Bár tudom, hogy ez egyeseknek igenis sokat számít.

A rengeteg érdekes kiállított tárgytól eltekintve nekem, lelkes Star Wars-rajongónak a legértékesebb mind közül az életnagyságú Darth Vader ruha volt, melynek talapzatára vésve ez volt olvasható: gyűjtői darab, a kiállításnak adományozva. Esküszöm, tényleg úgy nézett ki, mintha a következő pillanatban levágná a karom, és mindenféle családi kötelékekről kezdene el hadoválni nekem.

Valószínűleg a már említett zsúfoltság miatt az utolsó teremnél azt éreztem, hogy vagy a kiállítás maga, vagy az űrhajózás története jócskán rövidebb, mint képzeltem. Talán a hely volt kicsi, esetleg a pénz, vagy csak a fránya magyaroknak ilyen magasak az elvárásaik. Ebben a teremben interaktív játékok voltak fellelhetők, közülük pedig kiemelkedett az asztronauta kiképzésben használatos masina, egy minden irányba forgó gömb, benne egy emberrel. A gömb azt kívánta tesztelni, hogy az alany mennyire bírja a magasabb nyomást, ide viszont puszta szórakoztatási célból került. Sóvárogva néztem egy ideig, de mikor megláttam, hogy félpercnyi hánytatásért kell 500 forintot kicsengetni, bele sem nyúltam a zsebembe.

A jegy egyébként 2000-től kezdődik. A rövidség és a plusz szolgáltatások drágasága ellenére is megéri azt a pénzt, ez egy jó program, hangulatos, érdekes, és mindenekfelett látványos. Ajánlom nektek, még ha annyira sem értetek a csillagászathoz, mint én.

 

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)
Fotók: Gateway to Space

Gateway to Space kiállítás, Millenáris – 2016. március 15-ig.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy új stílus eljövetele – Az ébredő Erő

December 18-hoz mindenkinek más és más reménye fűződött. Vannak, akik egy új kor kezdeteként gondoltak a napra, mások egy klisékkel telerakott elszomorító film bemutatójára számítottak, mely örökre letöri a Star Wars rajongók lelkesedését. De ami biztos, hogy három generáció várta feszülten a pillanatot, mikor felébred az erő.

A világon mindenhol Star Wars őrület folyik, rengeteg csatornán adtak le Star Wars filmeket, hogy ráhangolják a nézőket az eljövendő eseményre. A mozijegy-eladások világcsúcsokat döntöttek meg, hiszen ha valami, akkor a Star Wars az, amit minden gyerek és felnőtt egyaránt ismer. Ám a már említett pesszimista előérzetek sajnos nem voltak alaptalanok. Egy évvel ezelőtt ugyanis a Disney megvette a jogot a Lucasfilmtől, hogy ők készíthessék el a még csak tervezett hetedik epizódot. Mindenki tudja, hogy a Disney tud filmet készíteni, de erről a cégről akaratlanul is a Miki egér, valamint rengeteg mese és animációs film jut az eszünkbe, amiket nem szívesen párosítanánk Darth Vaderrel, Luke-kal, avagy az egész Star Wars világgal, mert az eredmény határozottan katasztrofálisnak tűnik. Egyeseknek némi reményt adhatott, hogy a Disney J. J. Ambramset ültette a rendezői székbe (Star Trek, Mission Impossible 3, Lost, Alias…), de ez így is kevés volt ahhoz, hogy enyhítse félelmeinket.

Nagy szerencsével a premierre kaptam jegyet, és meghívtam apámat, aki szintén nagy Star Wars rajongó. Az Eurocenter mozijában szokatlanul nagy sorok álltak, egy olyan helyen, ahol általában ritka a telt ház – egészen mostanáig. A film a szokásos „réges régen, egy messzi-messzi galaxisban” szöveggel indult, mire mindenki tapsolni kezdett.

És most a filmről. Az elejétől kezdve úgy éreztem, hogy ez a negyedik rész felújított változata, új szereplőkkel és új helyszínnel, hiszen itt is egy hologramot kellet megszerezni, ami megmentheti a galaxist a Darth Vaderre túlságosan is hasonlító sith lovagtól. Ám egy új szál is belekeveredik a történetbe. Akik eddig azt hitték, hogy Leia az egyetlen nő a galaxisban, most tudják meg, hogy egy nő a főszereplő! Valószínűleg azért, mert a Disney úgy gondolta, hogy eddig túlságosan is nőmentesek voltak a Star Wars részek.

A film stílusa is gyökeresen megváltozott. Sajnálattal közlöm, hogy a film nem adta vissza azt a tipikus Star Wars hangulatot, ám ez nem feltétlenül gond. Gondoljunk csak bele: az első három rész is nagyban tér el a második háromtól. Például az első három részben sokkal nagyobb szerepet kapott a politika, és rengeteg jelenet játszódott a politika központjában, a Corusan bolygón, míg (az élesebb szeműek észrevehették) a második háromban mindössze két másodpercig mutatják a várost, amely ellepi az egész bolygót. Mindez jelentheti azt, hogy ez egy új stílus eljövetele, ami újabb három részen át fog kísérni minket.

Nem lehet nem észrevenni, hogy még Star Wars-mércével mérve is rengeteg lövöldözős rész szabdalta szét a filmet, ennek ellenére csak egy lézerkardpárbaj játszódott le a két és fél óra alatt. Ez pedig felháborító! Ráadásul az az egy sem volt valami heves ütközet.

A filmben rengeteg vicces mondat szerepelt – hogy kicsit visszahozzák a régi Han Solo vidám személyiségét, aki mostanra már talán nyugdíjas is lehet.

Kissé furcsa érzés volt, amikor egy-két jelenetnél hirtelen középkori lovagregénybe csöppentünk bele, majd buddhista templomokat tekintettünk meg, aztán heves csatába kezdtünk a rohamosztagosokkal.

A negyedik résszel való hasonlóság szinte a végéig kitartott, ám volt benne egy fordulat, ami talán még Anakin Skywalker sötét oldalra való átállásánál is fájdalmasabban fogja érinteni a régi rajongókat.

Összességében: hiányzott a jó öreg Star Wars stílus, az új hangulatot pedig csupán egy szóval tudnám leírni: Disney. De ez nem feltétlenül probléma. Mint mondtam: a filmeknek változatosaknak kell lenniük, és alkalmazkodniuk kell az adott korhoz. Vagyis talán ez tényleg nem a vég, hanem egy új kezdet.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

Star Wars: Az ébredő Erő (Star Wars: Episode VII - The Force Awakens, 2015, 136')
Rendezte: J. J. Abrams
Szereplők: Daisy Ridley, John Boyega, Harrison Ford, Mark Hamill, Carrie Fisher

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egészséges hunzák

Felfedezetlen hegyormok és megmászatlan csúcsok rejtekében, a civilizációtól és a modern társadalommal járó átkozott mérgezésektől elzárva megmunkálatlan fafurulya hamiskás dallama lebeg a szélben. Itt, Pakisztán legészakibb csücskében nyolcezres csúcsok vesznek körül egy völgyet, a Hunza-völgyet, melynek lakói termálfürdők közönségét megszégyenítő nyugalommal tengetik napjaikat. Hunzáknak nevezik magukat, mely a fordításokban néha „nyilasokat”, más esetekben „fehér hunokat” jelent. Ez felvet néhány kérdést. Kérdéseket, melyekre csupán alapos tanulmányozás és mesteri fokon űzött nyelvészi munka hosszas alkalmazása adhat választ.

Tényleg távoli rokonaink lennének az innen több ezer kilométerre élő különös emberek? Nem valószínű. Maga a hunza nyelv, a burusaszki, cseppet sem hasonlít a finnugor nyelvcsalád többi tagjára, ezt már gyakran megemlítették. A hunzák Nagy Sándor serege leszármazottainak vallják magukat, akik midőn elfoglalták e magas földrajzi tájegységet, befészkelődtek a hegyek közé, és megalapították Baltirt, egy kezdetleges kis falucskát i.e. 300 körül. Ez a kis település ennyi év alatt a méretét tekintve nem sokat változott, eltekintve a hatalmas, több hektáros kajszibarack ligeteitől, melyek termése a hunza nép fő táplálékát képezi.

Na de miért is olyan érdekesek ezek a primitív emberek? Eltekintve a hunokkal való (bizonyíthatatlan) rokoni kapcsolat gondolatától, a hunzák rejtélyes dolgai alaposan megdolgoztatták a tudósokat. Legérdekesebb ismertetőjelük a mentesség a civilizált társadalom legszörnyűbb betegségeitől, úgymint a szívbetegségek, a vérnyomásproblémák és a rák. Ez egyes embereket, közöttük neves orvosokat és tudósokat, arra a következtetésre juttatott, hogy a rák esetleg mégis a tartósított élelmiszerek és a különböző színezékanyagok káros mellékhatása. Erre egyelőre még nincs kézzelfogható bizonyíték, de megfigyelhető, hogy azokban a kicsiny népcsoportokban, ahol a civilizáció még nem fejtette ki áldásos és kevésbé áldásos hatásait, ott az emberek nem szenvednek eme ismert nyavalyákban. De sajnos, midőn a turizmus idevonzotta civilizált barátainkat – akik, hátizsákjukban vidáman cipelve kórokozók milliárdjait, ellepték a völgyet –, nem olyan felhőtlen már az élet.

Visszatérve a kajszibarackra. Ezt a vitamindús gyümölcsöt elképesztő mennyiségben fogyasztják, akár naponta 50 darabot is elmajszolva, magjából pedig ápolószereket készítenek ráncaik eltüntetésére. Szükségük is van rá. Mert egy hunza akár 100 évet is megérhet, sőt, találkoztak már olyan sámánista lélekvezetővel is, aki az elmondása szerint 160 éves lett nemrég. Egészségesek… ez a legjobb szó rájuk, és elmaradottságuk ellenére tökéletesen megvannak magukban. Ezzel rávilágítanak arra, hogy a modern életmód és a gyorsan elkészíthető ételek fogyasztása talán mégsem a legjobb választás hosszú távon. Nincsenek se orvosaik, se kórházaik, de legnagyobb meglepetésünkre minden jel arra mutat, nincs is szükségük rájuk.

Elgondolkodtató. Az ember szívesen elképzeli, hogy egy kicsiny faluban, csodaszép hegyek közt élhetne, és nem kéne félnie semmiféle betegségtől, abban a tudatban, hogy akár 150 évet is tölthet ezen a gyönyörű vidéken. A sok technikai vívmány és modernitás csupán sok hűhó semmiért. Mindenesetre meg lehetne próbálni alkalmazni a hunzák módszereit zűrzavaros életünkben.

Dr. Robert McCarrisont, a nagyra becsült brit sebészorvost egy évszázaddal ezelőtt India északi részén a táplálkozási szokások feljegyzésével bízták meg, ám valami egészen más tette igazán híressé. Felfedezett egy csodálatos népet, sámánista népszokásokkal, visszamaradott fakalibákkal, gyógyszerek teljes hiányával, és mindezek ellenére mentességgel a társadalmunkban jelen lévő ismert vírusokkal és mérgezésekkel szemben.

Minden odalátogató turista említést tesz arról, hogy a hunzáknál a pénz fogalmát a kertjükben termő barackfák száma helyettesíti, ahhoz hasonlóan, mikor a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvsorozatban levéllel fizettek egymásnak bolygószerte. Kereskednek is vele, és cserébe ruhát, meleg pokrócot, de semmiképpen sem külhonból érkező eledelt kérnek. Ez náluk alapelv.

Összehasonlításképpen: egy átlagos amerikai napi 3300 kalóriát, azaz 100 gramm fehérjét és 150 gramm zsírt visz be a szervezetébe. Egy hunza férfi napi 50 gramm proteint, 36 gramm növényi zsiradékot és 365 gramm szénhidrátot fogyaszt, ezzel mintegy 1900 kalóriával gazdagodik.

A hunza nép a befagyott gleccserek vizét (vagy ahogy ők nevezik, a „hegy tejét”) isszák, mely rengeteg ásványi anyagot tartalmaz, ezzel szinte fehérré teszi azt.

Könyveket is írtak róluk, méghozzá rengeteget. Csáji László Koppány: Tündérek kihalófélben – Hunoktól a hunzakutokig című művében ismerteti a pakisztáni-afgán-kínai határvidéken élő visszamaradott törzsek néprajzát, közöttük a hunza nép szokásait is, és ezzel gazdagítja az erről a csodálatos népről szóló ismereteinket. Lejegyzi különös sámánista szokásaikat és spirituális gyógyító módszereiket, melyeket mérhetetlenül hatásosnak talált. Az Ultar-hegy máig a világ legmagasabb, még megmászatlan hegye, és egyben a legfontosabb spirituális helyszínük. Táncos szertartásokat végeznek a tövében, és imádkoznak. De ne úgy képzeljük el őket, mint egy szegényes, félénk népet, akik rongyokat hordanak a testükön, és sárral kenik be az arcukat kántálás közben. Igenis, komolyan veszik e dolgaikat, kereskednek velünk és egymással, kedvesen fogadják az odalátogatókat, és ügyesen intézik mindennapos ügyeiket.

Egészségesek, boldogok, egyszerűek és nagyszerűek. Tudják a hosszú élet titkát, a boldog lét alapjait, és fiaiknak suttogják el ezeket az éjszakában, miközben az enyhén hamis dallam utolsó foszlányai szűrődnek fel hozzájuk a fal keskeny repedésein keresztül.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

források:
Csáji László Koppány: Tündérek kihalófélben – Hunoktól a hunzakutokig (Napkút Kiadó, 2004)

Wikipedia - Burusók
Sokszínű Vidék: Egy különös nép különös élete: a hunzák titkai
Origo - A hunzák, akik nem lesznek rákosak

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kísértetek és kísértések

Nádori tanár úr azzal konferálta fel a Kísértetek és kísértések című darabot, hogy kedd este egy igazi AKG-s előadást fogunk látni. Ezzel kíváncsivá tett engem…

November 10-én másodszorra került bemutatásra a Kísértetek és kísértések című darab az AKG-ban, az AKG Trupp előadásában. A szórakoztató vígjátékban az elhunyt családtagok szellemei a padláson kószálva piszkálják egymást, házsártoskodnak, közben pedig arról panaszkodnak, hogy milyen unalmas is az öröklét. A színészi munka káprázatos teljesítmény volt, és ami a legjobban megdöbbentett, az az, hogy mennyire ötletes és vicces darabot kovácsoltak össze a semmiből.

Egy család árgus szemmel figyeli a halálán lévő nagyapát, kire fogja hagyni a rejtélyes örökséget, és pontosan hol is van ez a jelentékeny összeg. A darabban rendkívül erőteljes karakterek jelennek meg, már rögtön az első jelenetben. A nagypapa egy nagyszájú pasas, folyamatosan nagyszerű színészi pályafutásának részleteivel untatja unokáját, közben még egy kezére írt szót sem tud rendesen megjegyezni. Az első jelenetben szerepel a komoly családfő, a gyerek, aki fiatalsága ellenére tökéletesen átlátja a helyzetet, a tróger férj és aki fegyelmezi ez utóbbit.

A nagypapának hirtelen megáll a szíve, és kis időre (amíg a mentők ki nem érnek a helyszínre) a szellemek világába kerül, ahol a már említett panaszkodó halott családtagok tengetik az öröklétet, azzal hencegve, ki milyen halált halt a maga idejében. Kissé erőltetettnek éreztem azt a jelenetet, amikor a szellemek elmagyarázzák a szituációt, vagyis hogy ők elhunyt lelkek, akik a padlásra vackolták be magukat – és mindezt dalban. Megvallom őszintén, nekem se jött le egyből a helyzet, talán oda kellett volna figyelnem a fehér lelógó ruházatra, és értelmeznem kellett volna a terem sejtelmes kék fényárnyalatát. Mindenesetre szerintem a szövegnek kellett volna egy cseppet érthetőbbnek lennie. Ám ez így is szórakoztató volt.

Egy korábbi jelenetben az ördög látogatott el a szellemekhez, hogy közölje velük: egy napjuk van rá, hogy valami jót cselekedjenek, különben vár rájuk a pokol. Ezt a jócselekedetet az újonnan érkezett ideiglenes halottra bízták, mondván: ha visszatérsz az élőkhöz, örökségedet hagyd a lányodra. Ám ahogy a holtak világa, úgy a megbízás emléke is elszáll az újraélesztést követően. A folytatásból pedig kiderül, hogy hol van a kincs, és hogy sikerül-e megmenekülniük a szellemeknek.

A Kísértetek és kísértések egy valódi színmű, egy kreatív vígjáték fiatalok tollából. Azt gondolom, hogy valódi színház színpadján is minden további nélkül megállná a helyét.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

Fotók: Fotók: Hercegh Zsófia, Major Fédra, Salacz Máté

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább
«
12

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának válogatott cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

Utolsó kommentek

Látogatószám