Szubjektív

Tizenhat éves vagyok, és idén voltam először fesztiválon. Talán furcsa, hogy ilyen későn… De úgy őszintén, szerintem ez éppen a megfelelő kor, vagy még ennél is később kéne. És mivel ritkán van olyan, hogy valaki töviről hegyire elmeséli, mi történt vele élete első fesztiválján – na jó, inkább, hogy emlékszik is rá –, ezért úgy gondoltam, fesztiválszüzek, elmondom, milyen volt.

Én az a személy vagyok, aki hosszú időtávlatú programokba azonnal képes vagyok fejest ugrani. Így történt tehát, hogy még télen kitaláltuk az unokatestvéremmel, Orsival, hogy elmegyünk a Fishing on Orfű (FOO) fesztiválra. Jó, ez igazából nem nagy durranás. Anyukám és barátai nagyon szeretik a fesztivált, minden évben kőbe vésett programjuk, hogy részt vegyenek rajta. Úgyhogy közösen mentünk, nyilván. Míg ők apartmanban laktak, hatan egy szobában (igazi tábor feeling), mi a kertben vertünk sátrat. Tisztálkodni meg enni-inni bementünk a szobába.

Miután legyűrtem első kétségbeesésemet, amit a Pacal nevű szomszéd váltott ki belőlem (negyvenes facér faszi ismerkedős próbálkozásai...), elindultunk, hogy megnézzük magát a fesztivált. Karunkra került a karszalag, ettünk, aztán amikor elkezdődött a Csík-zenekar koncertje, Orsival mély egyetértésben úgy döntöttünk, hogy ami sok az sok, úgyhogy gyorsan el is húztuk a csíkot (haha). Amíg hazafele sétáltunk, szemügyre vettük a helyet. A tó és környéke gyönyörű, a táj szerintem az eddigi legszebb, amit én kis hazánkban valaha láttam.

A fesztivál területére egy lépcsősor vezetett fel egy kis domboldalon. Onnan egyébként mi jó tíz perc sétára laktunk, ami pont jó volt. Áthallatszott a zene, de nem volt zavaró. Még aznap volt Lovasi ötvenedik szülinapi koncertje, körülbelül a legnagyobb esemény az idei FOO-n. Mi persze elkéstünk egy röpke fél, háromnegyed órával, ezért csak a harmadik harmadban tudtunk helyet préselni magunknak. Körülöttünk ittas öregekkel (minden relatív), akik hihetetlenül szánalmasak voltak, ahogy pofáztak az egész koncert alatt, majd a végén megállapították, mennyire szar volt. Nem értettem egyet. Nekem tetszett, annak ellenére, hogy csak egy-két dalnak tudtam a szövegét, a felét még csak nem is ismertem, pedig ezen nőttem fel. A koncert után ettünk egy szelet pizzát, és még körbenéztünk. Aztán úgy gondoltuk, nem kell már az első napon féktelen duhajkodásba kezdeni, inkább menjünk aludni. Mikor már mindketten kényelmesen begubóztunk a hálózsákjainkba, hallottuk meg a party-sátor Tesco Disco zenéit. Kedvenc számaink mentek... Szomorúan és bosszúsan aludtunk el, mondván: na, majd holnap!

Aztán eljött a holnap, és az egész csapat kiruccant Pécsre. Háromszoros töriverseny résztvevőként kifejezetten jól ismerem a belvárost, sőt, szép emlékeim vannak a vonathoz rohanásról is. Sajnos ez senkit nem érdekelt, és csak alig két órát töltöttünk el a civilizációban. Aztán vissza a hardcore nomád életbe. Fájt, igen. A második nap estéjét össze-vissza lézengéssel töltöttük, várva a Fran Palermo zenekar koncertjét, melynek Orsi nagy kedvelője volt. Már kezdés előtt tíz perccel elfoglaltuk helyünket az első sorban (én már akkor tudtam, hogy ez egy végzetes hiba lesz). Hát, mit is mondjak. Megcsillogtattam színészi tehetségemet, játszva, hogy mennyire élvezem a koncertet. Az összes szám ugyanolyan volt, és a szöveget nemcsak érteni, de hallani se lehetett. Miután a frontember levette a pólóját, és rajongó tinilányok százainak dobbant meg szíve a kidolgozott test láttán, végképp elvadult a buli… Talán ezt kéne írnom, mivel biztos, hogy az ittas frontember ezt gondolhatta, de sajnos nem ez volt a helyzet. Levette a pólóját. De könyörgöm, miért? Ha kockás hasam lenne, valószínűleg én is egész álló nap azt mutogatnám, na de ha olyan a testem, mint egy ötéves kiskrapeknak a zöld csoportból, akkor miért érzem kihagyhatatlannak a csupasz felsőtesttel pózolást a kamerának – én ezt már nem értem. De a lényeg, hogy ő elfogadja és szereti magát olyannak, amilyen. Engem nem fogott meg. Miután véget ért a koncert, még bolyongtunk egy kicsit. Azt hiszem, akkor néztünk körbe az egész fesztivál területén. De az az igazság, hogy nekem este kilencre van beállva a biológiai órám, után az agyam elmegy aludni, úgyhogy nem igazán emlékszem. A sétálgatás után, 1-kor kezdődött a Tudósok zenekar koncertje. Ajánlom mindenkinek, aki valami teljesen új zenei élményre vágyik. Odafele menet megláttam egy fiút, aki nagyon hasonlított az egyik évfolyamtársamra. Mondtam is Orsinak, hogy ez már szinte félelmetes, menjünk vissza mert mintha az ikertestvére lenne… Nyugi, nem vagyunk furák, nem mentünk vissza. Ő jött oda, nem hozzánk, hanem a koncertre. Ekkor már rájöttem, hogy ő maga az. A koncert... hát nem úgy sikerült, ahogy akarták. A hangosítás eleinte nem jött össze, ezért a sokfejű-picsaszörnyről hallgattunk sztorikat a frontembertől. Aztán mondtuk, hogy jó, azért ehhez már késő van, és leültünk csak úgy hallgatni. Nagy bulit csaptak.

A harmadik nap reggelén már éreztük a fesztivált. Míg előző nap vízparti jógával és csobbanással indítottunk, aznap csak alvás közben izzadtunk meg. A nap ugyanis reggel tízre úgy felmelegítette a sátrat, hogy mivel előző éjszaka nem zuhanyoztunk, izzadtan feküdtünk le, és reggel még egyszer megizzadtunk a forróságban. Fúj, nem volt valami jó, húztuk is reggel a belünket a fürdőszobába, zuhanyozni. Aztán nap közben én a szundit és az olvasást váltogattam a szobában. Igen, besunnyogtunk a házba, mert időközben anyukám hazament, tehát felszabadult az ágya. Nos, ketten, egy párnát középre téve kucorodtunk oda. Kényelmetlen volt, de legalább hideg. Aznap végre leszerveztük, hogy találkozunk Sárával, el is mentünk sellős zsákot csinálni. A képen láthatjátok, milyen jól sikerült Orsié.

Aznap volt Anna and the Barbies koncert. Sára végigbulizta, utána ütköztünk a sellőalkotásra. Aztán beszélgettünk, és én sunyi módon mindig újabb témákat vetettem be, így sajnos lemaradtunk a Halottpénzről. Utána rétest ettünk, és leültünk a Kistehén koncertjén, amit el is felejtettem másnapra, és mondtam a lányoknak, hogy milyen kár, hogy kihagytuk. Most már nehezen, de sikerül felidéznem – nagyon jó volt. Utána jött a Sör és fű zenekar. Bár Orsinak tetszett, ez nem jelent semmit, mert nekem meg például nem. Úgyhogy ott is hagytuk, inkább megnéztük a Sohavégetnemérős című filmet. Oké volt, de nem esett le az állam. Kicsit a tipikus magyar filmekre emlékeztetett...

De most jön az este izgalmas része, amikor találkoztam egy afro-amerikai francia szörfössel. Elhittétek? Hát, hogy az istenbe került volna oda? Most komolyan… Nem találkoztam senkivel, és ez még azért is kínosabb, mert apukám azt mondta, biztos bepróbálkozik majd egy-két hapsi, akit majd elűzök. Azt hiszem, azt mondta, hogy a nézésemmel, de igazából vagy már alapból annyira csúnyán néztem, hogy addig el se jutottak, hogy odajöjjenek, vagy egyszerűen csak egy fiatal anyukának néztek a kis tatyómmal meg a mamás rövidnacimban. Mindegy, nem érdekel. Nem lesz kint a fél seggem, csak azért, hogy tizenhatnak nézzek ki.

Aznap úgy döntöttünk, megvárjuk a napfelkeltét. Lementünk a tó partjára, és saját mólót kerestünk magunknak. Ez így nem tűnik egy nagy cuccnak, de amikor a vak sötétben be kell menni a mólóra, csekkolni, hogy van-e ott egy szerelmeskedő pár vagy sem… hát bocsi, ha megzavartunk valakit. Végül találtunk egy üres mólót, amin egy kis kupac hányáson kívül nem volt más.

Le is csüccsentünk, és hamarosan hallottuk, ahogy egy rakás részeg fiatal értelmes dolgokról diskurál. Én eléggé meg is ijedtem, mert ötödikben annyira hatásos figyelmeztetést kaptunk, hogy még mindig félek, ha elmegy mellettem egy ablak nélküli teherautó (nehogy elraboljanak), a barátom pedig paprikasprével mert csak egyedül közlekedni. Neki elmúlt, én viszont azóta is rettegek, mikor kap el valami perverz alak. Szóval már kerestem a lehetséges menekülőutakat – nem voltak. Ekkor megjelent két tizenéves fiú. Benyomtak valami víziposzátás dumát, a többiek nevettek. Biztos velem van a baj, de egyrészt szar poén volt, másrészt én ugye stresszben voltam, hogy mi lesz. Na, ez most lehet, hogy izgi lenne, de lerövidítem. Az egyik bedobott egy műanyag széket a tóba, a másik megkérdezte, csattanok-e vele egy eperfagyira. Végül sok könyörgés árán elhagyták a mólónkat. Mi pedig megvártuk a napfelkeltét. Ami amúgy a következő nap volt.

Aznap az Akkezdet Phiai koncerten futottam össze ismét azzal az évfolyamtársammal, akivel amúgy négy év alatt még egy szót sem váltottam, és előbb említettem, hogy láttam a Tudósok koncerten. Amúgy még most se mondhatjuk, hogy szót váltottunk, mert én csak feltartottam a hüvelykujjamat, mutatva, hogy mekkora laza vagyok, hogy ezt a menő rap zenét hallgatom a negyedik sorban, úgy, hogy nem is értem, mit mondanak, meg nem is tetszik.

De jöjjön az utolsó nap, mert most már kezd hosszúra nyúlni a beszámolóm. A 30Y koncertjén, a harmadik sorban, amikor befurakodott elém egy kövér nő, akitől nem láttam semmit, és a haja a számba lógott, kezdtem azt érezni, hogy ez így nem fog menni. Amikor pedig megláttam, hogy egy férfi távozik, megcsillant a remény halovány szikrája, és közöltem a lányokkal, hogy ezt a bulit most kihagyom. Könnyeimmel küszködve (nem értem miért, de ki akartak jönni) kifurakodtam a tömegből, ami nem volt kis teljesítmény. Beszéltem anyukámmal, apukámmal, a barátnőmmel is beszéltem volna, de nem vette fel. Igazából azért telefonáltam ilyen vadul, mert féltem, hogy odajön valaki, és megkérdezi, hogy mi a baj, akkor pedig elszakad a cérna.

De a koncertnek is vége lett, utána jött a Quimby. Jó volt, kár, hogy egy héttel később egy az egyben ugyanezt a repertoárt nyomták le egy másik fesztiválon is... És Kis Tibi sem olyan jó fej, annak ellenére, hogy milyen alter imidzset épített ki magának.

És legvégül eljött a Kiscsillag, ami alatt citromkarikákkal dobáltuk a domboldalon alattunk ülő fáradt/részeg üldögélőket. Egy férfi ráesett a másik fekvő férfi fejére, annyira részeg volt ugyanis, hogy nem tudott feljönni a domboldalon. Mellettünk egy fiatal szétdrogozott csaj ült, aki megkarmolta Orsit, amikor jött a kedvenc száma, és aztán azt akarta, hogy vegye fel a tömeg. De mégis, miért tették volna? Amit lehet a Péterfy Borinak, azt nem lehet a kis drogosnak…

Az utolsó reggelen összepakoltuk a sátrat, búcsút intettünk a fesztiválnak, és a hazafele utat csendes szunyókálással töltöttük. Nem vagyok nagy fesztiválállat, mint most kiderült – amúgy ezen szerintem senki nem lepődött meg. Viszont akkor, amikor vége lett, úgy fogalmaztam, hogy jól éreztem magamat. Hogy jövőre megyek-e? Nem hinném, de talán majd az után. Ki kell heverni. Amúgy ki tudja. Lehet, hogy decemberben már másként fogom gondolni, addigra ugye megszépülnek majd az emlékek.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!