Spinning, avagy kalandom a szobabiciklivel

A barátnőm családja már kb. 3 éve jár spinningelni. Tavaly pedig a barátnőm, Viki is nekikezdett. Nyáron, amikor hallottam, hogy milyen menő, hogy csinálja, megy és teker, én is kedvet kaptam hozzá. Úgyhogy egy napsütéses délutánon betoppantam a fitneszterembe.

Kb. 10 percig vártunk a terem előtt, hogy végezzen az előző csoport, és jó helyet szerezzünk. Sikerült. A teremben kb. 50 bicikli volt elhelyezve, sűrűn egymás mellett, sorokban. Oldalt, az ajtó mellett viszont volt két bicikli, egészen külön a többiektől, ezt mi le is stoppoltuk magunknak. Az edző biciklije egy kis emelvényen volt, szemben a többivel, oldalt pedig nagy tükrök voltak elhelyezve, hogy lássa magát az ember. Felkínlódtam magamat a biciklire, majd az edző elmagyarázta, hogyan működik a bicikli. A kormányrúdon van egy piros gomb, amit ha lenyomunk, megáll a bicikli. Jobbra csavarva nehezebb a tekerés, balra könnyebb.

A kormány pedig három részre tagolódik, az egyes, a kettes és a hármas fogásra. Nos, ennyiből még nekem sem volt világos, hogy tulajdonképpen mi a spinning titka. Aztán elkezdődött az óra – értsd, lekapcsolódott a villany és felgyulladt a színes, világító lámpa, és elindult a zene, aminek a ritmusára érdemes tekerni.

A bemelegítés után pedig kb. 50 percen keresztül váltogattuk a hegy és sík tekerést. Ha sík volt, kettes fogásban tekertünk állva, le-leülve inni, törülközni. Ha hegy, akkor kiállva, hármas fogásban, volt, hogy negyedóráig, és persze egyre nehezebbre és nehezebbre állítva a tekeréd mértékét. Ezen az órán még vegyes érzelmekkel viaskodtam magamban. Óra végén például, amellett, hogy halálosan elfáradtam, olyan izzadt voltam, mintha egy medencéből szálltam volna ki. Még azon a héten elmentem még egy edzésre. Ekkor már az egész órán csak az járt az eszemben, hogy vége. Itt és most leszállok a bicikliről, és itt hagyom ezt a szart. Meg hogy csak hisztizni akarok. Meg hogy hogy van az, hogy a hatvanéves bácsi, a duci nő és az összes ember százszor jobban teker nálam. Aztán nem mentem többet a nyáron, olyan kifogásokra hivatkozva, hogy most vacsoráznom kell a családdal, fáj a fejem, rossz az idő vagy éppen túl jó.

Szeptemberben viszont, amit a diákok újévének is nevezhetünk, eldöntöttem, hogy elmegyek spinnigelni. Piszkált, hogy gyengén feladtam, hogy nem tudtam bizonyítani magamnak. Úgyhogy hirtelen felindulásból át is mentem, és megvettem a 10 alkalmas bérletet. Életem hibája volt. Muszáj volt hát elmenni. Úgyhogy egy hétfőn el is mentem az első edzésre, ami katasztrofálisan sikerült. A zene idegesített, utáltam, hogy szenvedek egy szobabiciklin, 100 emberrel mellettem. Aztán pénteken is lementem, ami sokkal jobban sikerült. Az egész teremben max 15-en lehettünk, és az edző is tekert, mert jutott neki bringa. A zene és a kedvem is jó volt, meg lelkes is voltam. És elégedetten távoztam.

Megállapítottam, ha kedvvel megyek neki az órának, jobban is fog menni. És persze a zene is nagyon fontos. Ha egy 10 perces mixet kell végighallgatni egy amúgy 3 perces számból, az halál. Meg az is, ha magyar rock megy. Ilyen szerencsére csak egyszer volt. De ha Coldplay meg First Aid Kit adja a ritmust, amit egyébként úgysem tartok, mert úgy tekerek, ahogy tudok, akkor alapból elviselhetőbb a tekerés. Mert az, hogy a teremben még nagyon sokáig én leszek a leggyengébb, az nem igazán zavar. És sose leszek én az, aki úgy megy a fitneszbe, mint a Mennyországba. De menni fogok, ameddig úgy érzem, hogy lelkes vagyok, vagy valami hasonló. Mert egy dolog miatt érdemes elmennem. Minden tekerés után, mikor nyújtunk, majd felkapcsolódik a villany, elönt a boldogság, az újjászületés érzése. Szóval, aki kedvet kapott ehhez az izzasztó, de tényleg nagyon-nagyon izzasztó és fárasztó, izmokat nem kímélő sporthoz, annak hajrá. Ami pedig nekem még nagyon jó volt, hogy semmi tétje nincsen, és semmi nem kötelező. Leginkább magunkat kell leküzdenünk. Oké, ha kiállás van, ki kell állni, de ha nem, az edző nem fogja rád kényszeríteni. Mindenki önszántából jön ide, és azért, hogy egy jót tekerjen. És ezt mindenki tiszteletben tartja.

Óra végén taps és köszönjük. Mindenki letakarítja az izzadságától csatakos biciklit, és megszemléli magát az öltözőben. Én úgy szoktam kinézni, mintha a napon felejtettek volna úgy száz órán át. A család pedig lelkesen sajnál, mikor hazaérek, hogy hogy le vagyok fáradva, meg minden. Én pedig büszkén viselem az arcomat borító pírt, na jó, kivörösödést, mert megcsináltam.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Itthon, biztonságban

Felnyitom a laptopot, hogy zuhanyzás előtt még gyorsan csekkoljam, nem kaptam-e üzenetet. Aztán majd megyek, megnézem a sorozat végét és alszok. Fáradt vagyok.

Akkor pillantom meg az egyik videót. Egy ismerősöm könnyező emojival reagált rá. A videó magától elindul, néma, a laptop le van halkítva. Meglátok egy gyereket, a víz mossa az arcát, a tengerparton fekszik, furcsa benne valami. Lejjebb görgetek gyorsan, aztán erőt veszek magamon. Muszáj megnéznem. Felhangosítom, kinagyítom. Olvasom az angol magyarázatot, nézem a videót. Vegyifegyveres-támadás történt Észak-Szíriában... aztán már nem olvasom. A mellkasom összezsugorodik, a torkom elszorul. Csak nézem, mert nem tudom lekapcsolni. Nem akarok odanézni, de nem engedek, muszáj, meg kell néznem. Ilyet még sose láttam. Sokk. Ülök a laptop előtt, remegek. Újra megnézem. Megrázó. Sose láttam még ennél borzasztóbb dolgot. Emberek mindenféle sérülés nélkül. Önmagukat elveszítve fetrengenek, kicsavarodott testhelyzetben, semmibe meredő szemekkel a földön. Vízzel locsolják őket. Azért tették a tengerbe a fiút is, jut eszembe. Le kell mosni róluk az anyagot, amiről nem tudják, mi lehetett. Van ennél embertelenebb támadás?

Olyan sunyi módon gyilkolni, hogy nyomot sem hagy? Csak nyomort. Nincsenek szavak. És ezek a mondatok, amiket nehezen összekaparok is semmitmondóak. Mert erre tényleg nincsenek szavak. Nem lehet megölni gyerekeket! Nem lehet megölni ártatlan embereket! Sőt, semmilyen embert nem lehet megölni! Vagyis nem szabadna, hogy lehessen… Tudom, nem ez az első támadás. Pff, első! Hülyeség, ami írok. Az elmúlt egy évben hány terrorcselekmény történt? Lassan számon se tudjuk tartani. De nekem azért olyan megrázó ez, azért olyan szíven szúrós, késforgatós, mert látom. Láttam, milyen az, amikor az emberek kétségbeesettek, de nem veszíthetik el a fejüket. Mindenki erőn felül emelgeti, lélegezteti, megpróbálja megmenteni az embertársát. Akit egy másik embertársa taszított élet-halál közé. Kicsi gyerektesteket pakolnak a csomagtartóba. Nem akarom tudni, élnek-e vagy már nem. Én miért ülhetek itt, miért lehetek biztonságban? Nekik miért nem ez jutott? Ők most arra koncentrálnak, hogy kiderítsék, milyen anyag, milyen ember, emberek, milyen szervezet, milyen megfontolásból követte el ezt. Felmerül bennem a banális kérdés: az elkövetők nem gondolnak bele, mit tesznek? Gyűlölöm, hogy ilyen történik körülöttem.

A filmekben a szomorú részeknél legalább esik az eső, az égbolt szürke. A valóság pofátlan. A nap gyönyörűen süt, az égbolt tiszta és kék, néhány puha felhőcsík, semmi más. A parton halott gyerekek és szüleik, sérültek, jövőbeli árvák, túlélők, nyomorultak.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Döntések

Októberben, hosszas tortúra után a szüleim áldásukat adták, és vegetáriánus lettem. Már az év tavaszától nem nagyon ettem hús, vagyis nem faltam minden nap, aztán nyáron egyre kevesebbet és kevesebbet. Aztán észrevettem, hogy alig van erőm, már ébredés után hulla fáradt vagyok... és ez valószínűleg azért volt, mert nem nagyon ettem sokat. Elmentünk vérvételre, és kiderült, hogy vashiányom van. Elkezdtem szedni a vastablettákat, három hónapig zajlott a tortúra. Októberben ért véget.

Nem hiányzott a hús, tulajdonképpen csak az íze, de tudtam élni nélküle. Mert én etikai okokból lettem vega. Nem bírtam elviselni, hogy eszem egy állatot. Aztán lassan és feltűnésmentesen kezdtem elhagyni a tojást, a tejet, minden állati eredetű terméket. Ez már kiverte kedves családomnál a biztosítékot. Mondták, hogy nem lehet ilyen szélsőségesen étkezni, csaknem erőszakkal tuszkoltak belém sajtot, meg minden tejterméket, amit csak lehetett. Én meg kezdtem megint gyengének érezni magamat. Aztán körülbelül egy hónapja történt, hogy elmentünk egy dietetikushoz. Elmondta, hogy a vegán étrend nagyon nagy odafigyelést igényel, szükséges, hogy minden fontos tápanyagot bevigyünk, amire szüksége van a szervezetünknek, ezért ő nem javasolja. Mivel akkor én is éreztem, hogy ez most komoly (tényleg pocsékul érzem magamat), azt mondtam, hogy akkor rendben, legyen vegetáriánus étrend. Nagyon jót tett az egyeztetés, végre tudtam mikor mit kell ennem, és mennyit, hogy bírjam energiával. Kiderült ugyanis, hogy kevés kalóriát vittem be naponta, vagyis a minimálisat, ami már nem fedezte az egész napos pszichikai és fizikai munkát.

Aztán ettől függetlenül elmentünk vérvételre is, mert még mindig fennállt a gyengeség és a fáradékonyság nálam. Fontos elmondanom, hogy a nyári rosszulléteim is visszatértek.  Olyan hányinger, hasfájás, ami körülbelül tizenöt percig kínzott, aztán véget ért. Ez pedig a vashiány egyik tünete.

Nyáron egyszer elájultam. A fürdőszobapadlón ébredtem, felpattantam. A sokk, a pánik még mindig nagyon rossz emlék. És a kellemetlen érzés... Féltem, hogy esetleg a metrón leszek rosszul, az pedig veszélyes. Ki tudja, meddig feküdhettem a fürdőszobában.

Aztán megjött a vérvétel eredménye. A vasam a normális érték fele, vagyis nagyon alacsony volt. Mivel már tényleg nem tudtuk, mit csináljunk (talán belső vérzés okozza, stb.), elmentünk a gyerekorvosomhoz. Mostanában már ritkán megyünk hozzá, mert messze van, de kis koromtól kezdve ismerem. Nagyon aranyos, hangosan nevető doktornő, olyan, aki tényleg szereti a gyerekeket, az a mindig vidám típus… Bementünk apával, elmondtam a helyzetet, hogy kevés a vasam, mitől lehet. Hirtelen komoly lett az arca. Azt mondta, hogy ez nagyon komoly dolog, borzasztóan alacsony ez a szint. Mondtam, hogy igen, rosszul is vagyok. Elmondtam, hogy vega vagyok, és mondta, hogy ez így nincs rendben. Elmondta, hogy mivel nő vagyok, felelősséggel tartozom a testemnek, és a születendő gyerekemnek is annyival, hogy nem kínzom a testemet. Ez fájt. Nem tudom, hogy meddig, de sokáig magyarázott. És lassan beláttam. Nem élhetek fél életet. Nem érzem jól magam a bőrömben, nem tudok koncentrálni, nem tudok sportolni, nem tudok fent maradni, elolvasni egy jó könyvet éjszaka, helyette fáradt vagyok és gyenge... Mondta, hogy gondoljam meg. De ő ezt nagyon nem javasolja, mert ez így nincs rendben. Aztán eszembe jutott még egy utolsó kis reménykérdés. Olyan sok vega és vegán ember él egészséges és teljes életet, velük mi van? Azt mondta, az én szervezetem egyszerűen nem bírja olyan jól, mint másoké. Nekem ez nem jó, nekik igen. Ennyi. Csengének nem jött össze.

Teljesen összetörtem. Megölelt búcsúzóul, nekem könny szökött a szemembe. Olyan jól esett az az ölelés. De legbelül nagyon kiakadtam. Beszálltunk a kocsiba, és hamarosan elsírtam magamat. Most kaptam meg először azt, hogy én vagyok veszélyben magam miatt. Hogy ez nem mehet így tovább, változtatnom kell, mert baj van. És tudtam, hogy tényleg baj van. És ez így nem mehet tovább. Este beszéltem a barátnőmmel, és végre kiönthettem a szívemet, ő pedig teljesen értette, miről beszélek. Rosszul esett, hogy száznyolcvan fokos fordulatot kell vennem, ellent kell mondanom mindannak, amit eddig állítottam, de talán még jobban fájt az, hogy ennek meg kell történnie, és tudtam száz százalékosan, hogy megteszem. Mert az egészségem mégiscsak a legfontosabb. Úgyhogy elkezdtem húst enni. Nem gondolok bele, hogy mi az, egyszerűen csak megeszem. Finom.

Én megpróbáltam, tisztelem és támogatom azokat, akik ezt csinálják, de nekem nem ment. Nem érzem azt, hogy most mindent meg kell tagadnom, amit eddig állítottam. Egészségügyi okokból, igen, eszem a húst. De nem fogok bőrcipőt venni vagy bőrkabátot. Azt feleslegesnek tartom. Ne haljon meg egy szaros kabátért egy állat!

Megírtam mindezt, mert fontosnak tartom, hogy mindkét oldal ismerje meg ezt a helyzetet. Ha valaki vegetáriánus akar lenni, javaslom, figyeljen oda, jó-e ez a szervezetének. Lehet, hogy százezreknek jó, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek az… Dietetikussal tervezze meg az étrendjét, ha erre lehetősége van, de mindenképp nézzen utána, milyen zöldségeket kell kombinálnia, hogy felszívódjon a vas (a spenót ugyanis nem szívódik fel úgy, ahogy hisszük).

Aki pedig nem érti meg a vegetáriánusokat, gondoljon bele, hogy egy állatot eszik. És nem mondom, hogy ne egye meg, csak legyen hálás. Tudom, idiótán hangzik, de olyan természetes, hogy állatot eszünk, és ez a legtaszítóbb ebben az egészben. De hiába, a szervezetünk erre van berendezkedve, így tudunk legegyszerűbben mindent bevinni, amire szükségünk van.

Szívesen olvasok véleményeket, ha valakinek van hozzáfűznivalója, de ez egy történet, ami nem jó vagy rossz. Ez egy helyzet volt, és döntenem kellet. És én magam mellett döntöttem.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



11 Tovább

A felvételi őrület

Az öcsém idén felvételizik. Ő és a barátnője lázasan készülnek. Vagyis rá vannak kényszerítve a készülődésre. Mert hatodikban KELL felvételizni. Tizenkét, tizenhárom éves gyerekek készülnek úgy erre a holnapi felvételire, mintha az egész jövőjük ezen múlna. Talán múlik is, nem tudom... De amikor nekem jut eszembe az az időszak, görcsbe rándul a gyomrom. És már most félek, hogy mi lesz, ha az öcsémnek is meg kell élnie azokat a traumákat, amiket nekem kellett. Pedig én a végén jól jöttem ki belőle.

Negyedikben, csak olyan próba-szerencse módra megírtam a felvételit. Egy nagyon aranyos matektanárnővel készültem rá, akinek sikerült olyan légkört teremtenie, hogy élveztem a matekozást. És meg is lett az eredménye. Nyolcvanhat pontot írtam, ha jól emlékszem. Kinek sok, kinek kevés... Mindenesetre behívtak szóbelire a Radnótiba. Abba persze belebuktam, mert arra nem készültem fél évet, de nem volt baj, úgyis csak hatodikban terveztem elmenni a suliból.

Úgyhogy ötödikben elkezdtem járni szombatonként nyolctól(!) matekra. Hát, annál rosszabb időpont eleve nincs, de ha a tanár is gyenge, az egyenlő a kidobott idővel és pénzzel. Nekem pedig nagyon gyenge tanár jutott. Egy fiatal, bizonyára nagyon okos, de fura gyerek, akivel hosszú perceken át merengtünk a semmibe, mivel nekem semmi nem volt a fejemben, ő meg arra várt, hogy megszülessen a megoldás. Nos, sok kínos hatvan percet éltünk meg együtt, tök feleslegesen. Úgyhogy hatodikra egy másik fickóhoz kerültem. Vele is ugyanez volt a helyzet. Nyilván nem képzett tanárok voltak, csak egyetem mellett dolgozó fiatalok. De ha nem szeretnek tanítani, akkor miért csinálják?

Hatodikban jártam még emelt matekra is a suliban. Nem emlékszem sokra, csak a barátnőmmel folytatott hosszas levelezgetésekre a füzetben, meg arra, hogy volt két órája mindenkinek, amit „kivehetett” vagyis engedélyezetten el lehetett lógni két alkalmat. Nem tudom, hogyan, de szerintem mi többször is elcsakliztunk az órákat. A felvételi után ugyanis tényleg szartunk bele az egészbe...

Jártam még két barátommal a Trefort felkészítőjére is. Matekra kedden, magyarra csütörtökön, ha jól emlékszem. Talán ezek a legszebb emlékeim abból az évből. A matek ugyanúgy gyenge volt, de a magyar nagyon kemény és hasznos. A metrón folyton a trefortos álmainkat dédelgettük, mert oda akartunk bejutni, nem adtuk át a helyünket egy idős néninek, aki leordította a fejünket, és néztük az egyik étterem kirakatában a plazmatévén vetített menüt. Aztán annyira bejött nekünk ez az egész, hogy a második félévben beiratkoztunk egy „beszoktató” – vagy nem is tudom milyen – tanfolyamra. A trefortos tanárok tartották, mindenféle izgi dolgot csináltunk... csak nem nagyon emlékszem. Viszont Bencére mindig rászálltak a legfuribb ottani fiúk. Rátapadtak, és jöttek velünk a metrón, mesélve az unalmas bűvészkedésükről meg ilyenek. Egyszer elbújtunk az egyik gyerek elől. Egy másik alkalommal pedig lelógtuk az óra felét, és azt mondtuk, hogy kalandparkban voltunk az iskolával. Elég vagányok voltunk, mi tagadás…

De az a helyzet, hogy én tényleg nagyon féltem. Minden este imádkoztam, hogy bejussak a Trefortba. Nem valami „istenem add, hogy...” béna dumával. Hanem egy általam precízen megszerkesztett imával, ámennel a végén. Ezt a szokásomat aztán elhagytam, mert ateista vagyok, és mert nem teljesült a kívánságom.

A felvételi emléke élénken él bennem. Hogy beülök a terembe és írom. Hogy mosolygok a mellettem ülő lányra, mert nagyon hasonlított a barátnőmre. Hogy matekból semmit nem tudok. Hogy este megnézem anyával az Alkonyatot és a feltöltött felvételi feladatokat. Aztán az izgalommal töltött hetek. És amikor megkapom az eredményt: 24 a matek, 45 a magyar. És amikor a barátaimmal egymásra nézünk. Ők is huszonpontokat értek el matekból... És este, amikor a Trefort feltölti a ponthatárokat. És nem férek bele. Akkor este szembesültem először azzal, hogy nem. Nem vagyok elég jó, okos, ügyes, nem tudom. Hogy elcsesztem valamit, aminek következményei lesznek. Hogy belőlem nem lesz semmi, ha az általános suliban maradok. Hogy ennyi, vége, ez egy nagy szar. A barátnőmnek sírtam a telefonba, ő is ki volt akadva. Aztán minden helyrejött. Felvettek az AKG-ba, pedig az egész suliról nem tudtam semmit. Nem is jött szóba, csak akkor, amikor kiderült, csak ide hívnak be szóbelizni. A lényeg, hogy jól jártam. De alakulhatott volna sokkal rosszabbul is.

És most, amikor azt hallgatom, hogy anya meg a barátnője osztják, hogy mi legyen, megijedek. Ez egy idióta rendszer. A gyerekeket megnyomorítja a stressz, amit a vállukra tesznek. Ők maguk és a szüleik. Mert a felvételi egyrészt baromi nehéz, másrészt nagyon nem fair. Ha nem ismered az egyenleteket, akkor alapból hátrányból indulsz. Ha nem tereped a logika, neki se fogj. A magántanár alap, vagy pedig zseni a gyerek, ez a két lehetőség van. Csak a magántanár, a házik, nagyon sok idő. És még sportolni is járj, tanulj a suliba, de maradj gyerek. Köszi! Valaki magyarázza meg, hogy legyen az ember felhőtlenül boldog, őszinte és gondtalan, ha januárban piros betűkkel hirdeti a naptár, hogy a jövődet eldöntő megmérettetés következik? Elit gimnáziumba bekerülni nagyon nehéz. És az elitgimik nagyon szemetek. Meghúznak egy ponthatárt, oszt viszlát. Ha egy ponttal kevesebbet írtál, magadra vess. Persze, azért elit, mert okos gyerekek járnak oda. De én elég jót írtam magyarból, csak a matekom lett rossz. Márpedig ha humán beállítottságú az ember, és abból zseni, máris bukná az elitsulit? Elég furcsa dolog ez. A szóbelin nem beszélnek arról, hogy vagy, mit szeretsz csinálni, mi érdekel. Csak oldjad a feladatot, olvass, aztán meglátjuk. Gépeket vagy gyerekeket szóbeliztetünk, ha szabad kérdeznem?

És kedves szülők. Miért kell ezt? Ti talán az Oxfordon végeztetek? És mégis. Én se tudom azt mondani, hogy ne elitsuliba menjen az öcsém. Ott nagyobbak az esélyek, jobbak a tanárok, értelmesebb az átlag. De sok suli túlzásokba esik. Múltkor hallottam, hogy egy vízilabdázó fiúnak azt tanácsolták, hogy hagyja abba a sportot, mert lett egy négyese. Szegény, nem is csodálom. Tanuljon, sportoljon, stb. Lehetetlen.

Olyan sokat próbálnak megadni a szülők, olyan sok dolgot kell csinálni, ha már megvan a lehetőség, hogy ki se látszunk a programok alól. Tanulj angolt, nyelvvizsgázz! Ez nagyon fontos, tényleg, az első számú. Sportolj, hoppá! Máris igazolt sportoló vagy, heti ötven edzéssel, pedig te csak szerettél volna kicsit kikapcsolódni. Könyörgöm! A sportban nem pont az a jó, hogy szórakozz? Így eléggé elveszíti az élvezeti értékét...

Rohanunk, hogy minél többek legyünk, és ez szar. Nincs ötletem, tippem, hogy lehetne jobb a felvételizés. Csak azt próbálom mondani, hogy ez így túl sok a gyerekeknek. Kicsit inkább lehessenek még gyerekek. Mert az milyen hülyeség, hogy kis érettségit csinálunk hatodikban, de az még titok, hogy hogy lesz a kisbaba. Pff.

Szóval, kedves szülők, akik túlhajszoljátok a gyerekeiteket! Elmondok valamit. Józsika nem lesz attól boldogabb, hogy heti plusz két matek órára íratjátok be. De annak biztosan örülne, ha egyszer leülnétek, és megkérdeznétek, hogy ő tulajdonképpen mit szeretne. És ha azt szeretné, hogy maradjon a sulijában, akkor engedjetek meg neki, vagy próbáljátok racionális érvekkel meggyőzni, hogy azért jó lenne megpróbálni. Válasszatok vele, ne pedig neki iskolát. Mert lehet, hogy egy adott suli nincs benne a top harmincban, de valamiért pont Józsikának megfelelő. És mondjátok el a gyerekeiteknek, hogy bíztok bennük, hogy menni fog. És ha nem úgy sikerül, ahogy azt vártátok, akkor sem dől össze a világ. Mert hány hibát fognak még elkövetni, hányszor kell majd csalódniuk. Legyetek ott velük, mert öregkorukra rég elfelejtik, hogy hány pontot írtak, és hogy sikerült ez meg az. De gondolom ti is örülnétek, ha rátok azért emlékeznének... Mert a gyerek valószínűleg többet nézi a tankönyvet és a telefonját, mint titeket.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)
fotók: AKG

LIKE - értesülj az új cikkekről!



4 Tovább

Rémálomfejtés

Karácsony éjszakáján bejglikről, ajándékokról meg villódzó égőkről kellene álmodni, nem? Sajnos, nekem ez nem sikerült. Már nagyon régen álmodtam rosszat, mármint olyan igazi rémálomszerűt. El is felejtettem, milyen rossz érzés felriadni az éjszaka közepén, kalapáló szívvel, összeszorult torokkal. Most újra eleven az élmény, és minél előbb szeretném elfelejteni. De most még élénken él az emlékezetemben, és kicsit nyomaszt is, úgyhogy arra gondoltam, leírom, nyomasszon mindenkit.

Nem tudom honnan, de van egy zsigeri félelmem a háborútól. A fegyverektől kiráz a hideg, ha meglátok katonákat vagy valamilyen katonai kocsit az utcán, megállok, és átengedem magamat a félelemnek. Nem igazán hiszek ebben, de lehet, hogy előző életemben valami szörnyűségen mentem keresztül... Mert a könyvekben, igen, olvasom, és látom a filmekben. De ott nem visel meg. Tudom, hogy ezek színészek, ott a stúdió...

Most kezdjük a második világháborút töriórán. Még csak belekóstoltunk a borzalmakba. Hogy Hitler hogyan építette ki a diktatúrát és hülyített be egy egész népet. Hogy hogyan bombázták le a nácik Londont… Nézni az akkor készült fotókat. Sokkal reálisabb és szívbemarkolóbb élményt nyújt, mint a törökök elleni csatáról tanulni. Megviselt ez az egész történet, hogy reggelente nyolcvan percen keresztül olyan dolgokról beszélgetünk, és olyanokról mesél a tanár úr, amik megtörténhettek a dédszüleinkkel, a rokonainkkal. Erre az egész álmomra az is rátehetett egy lapáttal, hogy valahogy véletlenül szembetaláltam magamat a Berlinben történt támadással. Nem a Facebookon. Ott nem is volt nagy felhajtás. Talán a rádióban hallottam. És megdöbbentem, hogy mi van már megint. Amikor hazafele utaztam a barátnőmmel, átbeszéltük az évet. Hogy emlegessünk fel minden hónapból pár emléket. „Emlékszel, amikor rohamot kapott az a lány?” – kérdezte, mert a Puskásnál egy reggel történt egy ilyen. „Márciusban volt a témahét, a terrortámadás” „Úristen” „El is felejtettem, az nagyon durva volt” „A cikk...”

Ő, a barátnőm írt róla egy cikket. Akkor volt Európai Unió témahetünk, ezért az egész brüsszeli eset nagyon aktuális volt. Reggel ültünk a teremben, mindenki hallgatott, hallgattuk az írást. Azokban a percekben talán mindannyian éreztünk valami közöset. Egy megmagyarázhatatlan, kényelmetlen, szomorú érzés keverékét. És ezt érzem most is, miközben írok.

Arra riadtam éjszaka, hogy álmodom, és hogy hülyeséget. Aztán ahelyett, hogy kipattantam volna az ágyból, hogy a fürdőszobában megmossam az arcomat, feküdtem a sötétben, és inkább hagytam, hogy áradjanak a dolgok. Mert nem álmodtam, akkor már nem. Arra riadtam fel, hogy apukámmal és a nagypapámmal beszélgetek. Hogy a nagypapámat elvitték a nácik, még fiatalkorában, csak azért, mert paraszt volt. Vagyis földet művelt. Ennek semmi értelme. A nagypapám a háború után született, és nem zsidó vallású... Aztán azt álmodtam, hogy apa azt mondja, hogy hamarosan megint háború lesz, vagy legalábbis nem lesz béke. Ilyen se történt, apával nem beszélgettem erről, vagyis nem mostanában.

Aztán valamiért eszembe jutott, hogy milyen érzés lenne, ha katonák jönnének, és kihurcolnának minket az ágyunkból, a házunkból. Hogy milyen kiszolgáltatott érzés lehet ezen keresztülmenni. Hogy én teljesen megértem a menekülteket. Akik elindulnak, hogy mentsék az életüket. Tudom, ez egy nagy hülyeség, de leírom, hogy érzékeltessem, mennyire fosok a háborútól. Van egy olyan tervem, hogyha nem itthon, Magyarországon fogok élni felnőttkoromban, akkor valami nagyon távoli és jó helyen. Mondjuk Amerikában vagy Ausztráliában. És amikor itt, a mi kis hazánkat eléri a vész, repülőjegyet küldök a családomnak, mert lesz rá pénzem, és kimenekítem őket. Nem értem, miért gondolkozok néhanapján ilyeneken, de szoktam.

Baromira nem értem, a gyerekek miért játszanak lövöldözőset. És remélem, hogy a csibém, akikkel lézerharcozni mentünk, most már megértik, miért irtóztam az egésztől. Igen, amúgy jó móka volt, csak... Ilyen depressziós gondolatokkal nekem nehéz volt szórakozásként tekinteni rá. Úgyhogy, kedves jövendőbeli gyerekeim, a büdös életben nem veszek nektek fegyvert. És első dolgom lesz, ha abba a korba juttok, hogy elég értelmesek lesztek hozzá, hogy elmeséljem nektek, milyen borzalmakat kellett akár csak a szüleimnek is átélni a kommunizmusban. Hogy tudjatok félni, és harcolni azért, ami jár. Az alapvető emberi jogaitokért. Mert remélem, hogy ti szabadságban és békében fogtok élni.

Most kezdem érezni és értékelni, mi az, hogy béke. Ez a fogalom, ami eddig alapvető volt, most értelmet nyert, súlya lett. Talán jó, talán nem. És átgondolni, mi tulajdonképpen a szabadság. Ezek a nagy légbuborék szavak tulajdonképpen fontos kis szavak.

Úgyhogy karácsony éjszakáján jó kis lelki táplálék volt ez az álom. Hogy ne arra gondoljak, mit nem kaptam meg. Hogy ki idegesített fel és hogy mivel. Hanem hogy egyszerűen: értékeljem az életet.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

Az illusztrációk a Verdun, Call of Duty: WW3 és That Day We Left számítógépes játékokból illetve a New Sky Kids videójából származnak

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Ne játssz a turmixgéppel!

Ne nyúlj a konnektorba! Ne nyúlj a vasalóhoz! És ne nyúlj a turmixgépbe! Ezek azok a tiltások, amiket minden gyereknek elmondanak a szülei. Az én szüleim pedig az elrettentésben nagyon profik voltak, soha ilyen banális baleset nem esett meg velem, ez idáig.

Most, 16 éves fejjel, jó sok turmixolgatás után összeakadt az ujjam a botmixerrel. Egy nyugis kedd délután hatra hazaértem, és úgy döntöttem, hogy ez egy tökéletes délután a rawnie készítéshez. A rawnie, más néven nyers brownie elkészítése nagyon egyszerű. Mixerrel felaprítjuk a pekándiót és a datolyát, aztán lefagyasztjuk. Nos, nem egészen tudom, milyen mixerrel kellett volna a turmixolást végezni, mert sokféle turmix van, de én botmixerrel csináltam, mert csak az volt otthon.

Az első probléma az volt, hogy a diódarabkák kirepkedtek a tálból mixerelés közben, és az egész pult dióforgácsos lett. Oda se neki, ez nem állíthatott meg engem. A következő nehézség máris előkerült. A pekándió állaga puhább, mint a dióé, ezért a botmixer azon részébe, ahol a penge is van, begyűlt a dió-massza. Ezt pedig minden 5 másodpercnyi mixerelés után ki kellet kaparni. És csak nem fogom ki-be dugni a konnektorba ilyen gyakran...

Úgyhogy mikor már az utolsó kikaparásnál tartottam, megesett a baleset. A botmixer, máig is kérdés, hogy hogyan, de elindult.

Én csak annyit láttam, hogy valami nagyon vérzik. Futottam a fürdőbe, hogy uramisten, az öcsém meg utánam, merthogy ketten voltunk otthon. Előző nap angolul oldottam egy sebekkel kapcsolatos feladatot, amiből annyi maradt meg, hogy seb-víz alá. Az égési sebet kell víz alá tenni! Szóval én tudatlanul folyattam a vizet, és néztem a lefolyó vért, vért és vért. Aztán, mivel a sebre nézni nem voltam képes, az öcsémet kértem, hogy csavarja be az ujjam egy kis WC papírba. Betántorogtunk a nappaliba, és a kanapén ülve próbáltam rászorítani az ujjamra a budipapírt. Az ujjam zsibbadt, a papír meg lassan átázott, úgyhogy vissza a fürdőbe. Kínban álltam ismét a kagyló fölött, és mondtam az öcsémnek, hogy nagyon gyorsan hívja a szüleimet, mert se én, se ő nem bírjuk tartani a frontot. Ő visszament a nappaliba, és levetette magát a kanapéra, hogy rosszul van, hányni fog. Hát, innentől már nem nagyon számítottam a segítségére...

Aztán a szüleink jó tíz perc múlva haza is értek, én halálsápadtan ültem a kanapén, gyászolva a sütit, az ujjamat, de legfőképpen az elszúrt kedd délutánt. Apukám lefejtette a WC-papír kötést, és bejelentette, hogy az ujjam szerencsésen túlélte a balesetet, vagyis nem szakadt le. Még jó hogy. Abba már tuti bele is haltam volna. Anya elszaladt a patikába ragtapaszért, ami direkt seb összefogó, apa meg közben olyanokkal traktált, hogy az ujjam, ha nem varrjuk össze, valószínűleg úgy fog kinézni, mint egy brokkoli. Nehéz döntéssel kellett hát szembenéznem. Úgyhogy mire anyukám visszaért, hogy nem volt olyan ragtapasz, még örültem is egy kicsit, hogy akkor csak az összevarrás marad, nem kell választani. Kocsival el is suhantunk az Uzsokiba, a sürgősségire, ahol kb. 5 perc után be is kerültünk. Először megröntgenezték, egy nagyon kedves hölgy, mondván, nehogy fémdarab vagy ilyesmi legyen benne. Szerencse, hogy magamtól ez se jutott eszembe. Aztán kiderült, hogy nincs benne semmi, de ezt én is jól tudtam. Aztán bekerültünk az orvoshoz, aki mondta, hogy összehúzó tapasszal ragasztják le, nem varrják. Milyen fejlett az orvostudomány, hála istennek. És meg is csinálta az asszisztens két perc alatt, aztán rákötött egy gigászi kötést fehér gézből, kaptam egy tetanuszt, és megbeszéltük, hogy hétfőn jöjjek vissza, addig pedig ne érje víz a kötést.

Ettől a perctől kezdődtek csak az igazi kalandok. Ki próbálná ki a zuhanyzást, zacskóval a bal kezén, ha erre rá nem kényszerülne? Senki. Hát, nem is nagy élmény… Én azért két hétig gyakoroltam. Gépen írni halál, arcot mosni csak fél kézzel, és úgy általában, fél kézzel létezni fura. Nagy hidegben legalább az egyik ujjunk nem fagy le, de a többi kilenc biztosan, mert olyan kesztyű nincs, ami jó a giga és normál ujjunkra is. Na mindegy, azért jó volt heti három lyukasóra – mivel így tesizni se lehet.

Amikor hétfőn visszamentünk a kórházba, még négy napra raktak rá egy kisebb kötést, és utamra eresztettek azzal, hogy pénteken levehetem. Úgy készültem a péntekre, mint az ujjam újjászületésére. Azt hittem, így is lesz. Hát, nem egészen. Egy szörnyszülött ujj került ki a kötés alól, kb. 3 centis alvadt vér-színű heggel. Anyukám gyorsan be is vonta egy kis gézzel, mert nem bírtuk nézni, és mert mentem is el otthonról. Aztán este levettem zuhanyzáskor, és amikor fogmosás közben – én hülye – elkezdtem közelebbről is megszemlélni, erős hányinger tört rám. Nem az a hányinger, amit csak úgy mondunk, hanem igazi, szívdobogós, gyomorfelforulós. Azóta egy nap telt el, néha rápillantunk egymásra, szokjuk az új helyzetet. A furcsa, zsibbadt érzésnek lehet, hogy az lesz a vége, hogy nem fogok érezni semmit az ujjbegyemmel, mert ideget ért a vágás… Ez van. A botmixert kerülöm.

Ha valakivel ilyen történne, menjen el orvoshoz, hogy bekössék. De az a legjobb, ha nem is nyúlunk a mixerbe. Tanuljatok a hibámból, mert bár érdekes tapasztalás, meg ha egyszer begyógyul, elég extrém lesz a heg, de sok macerával és fájdalommal jár. Tehát még egyszer: Ne játssz a turmixgéppel!

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Már nem kavar fel a rákbetegségem – Interjú Szentesi Évával

Pár hete a Forbes Flown jártunk. Volt olyan szerencsénk, hogy kiszúrtuk a tömegben Szentesi Évát, a WMN.hu női magazin főmunkatársát. A blogger 2015 óta dolgozik a magazinnak. Ebben az újságban is folytatta a méhnyakrákszűrés melletti kampányát, melyet azután kezdett el, hogy sikerült kigyógyulnia ebből a szörnyű betegségből. Hamvaimból című sikerkönyvében a rákkal folytatott küzdelméről ír.

Éppen elkezdődött egy előadás, mi viszont alig tudtunk arra koncentrálni ­– egyrészt, mert borzasztóan izgatottak voltunk, másrészt, mert egy kis füzetbe már jegyzeteltük a kérdéseinket, miközben fél szemmel lestük, sikerül-e majd elkapnunk az írónőt egy rövid interjúra. Sikerült.

Mit tervezel a jövőben?

Szeptemberben indult a magazin Hello, WMN című élő beszélgetős sorozata, most novemberben én is a színpadon leszek, és itt többek között szó lesz a rákedukációról is. Ezt az oktatási programot szeretnénk levinni vidékre, ahol orvosokkal, segítőkkel együtt hívnánk fel a szűrések fontosságára a figyelmet, illetve arról beszélnénk, hogyan lehet felállni ebből a súlyos betegségből, hogyan lehet egyáltalán erőt gyűjteni egy ilyen harchoz. A távlati terv az, hogy a rákedukációt továbbvigyük, akár iskolákba is. Márciusban pedig jön a második könyvem.

Elmondod, hogy az miről fog szólni?

A Rúzs és Tükör nevű blogom idén volt ötéves, és az elmúlt öt év blogbejegyzéseinek lesz ez egy esszenciája. Érdekesség, hogy a könyvnek én tervezem a borítóját.

Én pont tegnap fejeztem be a Hamvaidból című könyvedet

És hogy tetszett?

Nagyon tetszett. Miközben írtad a könyvedet, nem élted át újra túl erősen az egészet?

Ezt a dolgot el kellett tennem egy dobozba, amit be kellett zárnom. Már úgy vagyok képes beszélni és írni erről, mint egy kívülálló. Tehát én elmesélem, de nem kavar fel érzelmileg. Ha mindezt nem tudtam volna megtenni, valószínűleg újra megbetegítene. Szerencsére tudom úgy kezelni, hogy már egyáltalán nem kavar fel érzelmileg. Talán három hét alatt meg is írtam, kicsúszott az egész történet belőlem.

A betegséged alatt jártál terapeutához, beszélgettél más emberekkel, vagy azt teljesen egyedül dolgoztad fel?

Volt több terapeutám is. A lelki gyógyulás egy irtó fontos pillére volt a felépülésnek. Az orvosom is azt mondja, hogy az orvostudomány tulajdonképpen csak a tüneteket gyógyítja, a többit pedig a betegnek magának kell hozzátennie ilyen vagy olyan módon. Én egy nagyon nagy melót tettem mellé, és ez volt igazából a nehéz, nem a kezeléseket elviselni. De szerintem mindenkinek más az útja, mindenki máshogy dolgozza föl, és mindenki máshogy gyógyul. Mint ahogyan nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma betegség sem.

Milyen érzés, hogy a rákról Magyarországon már sok embernek te jutsz eszébe először?

Igazából nem foglalkozom ezzel, mert ez nem egy öncélú dolog, hanem hatékony segítségnyújtás, amivel szeretném felhívni az emberek figyelmét a veszélyekre. Rengetegen elmennek miattam szűrésre, és nem egy olyan esetről tudok, amikor éppen időben fedezték fel a rák megelőző állapotát, vagy már a kialakult tumort, de kezdeti stádiumban volt. Ezért egyáltalán nem érzem ezt se tehernek, se pedig zavarónak.

Gondoltál már arra, hogy tinédzsereknek is tarts előadásokat?

Szeptember elején Kisvárdán volt könyvbemutatóm. Az ottani szervezővel megbeszéltük, hogy a gimnáziumból is hoz hallgatóságot. Kifejezettem örültem a fiatal lányoknak. Igazából ebben a korban kell elkezdeni a figyelemfelkeltést, és így kell a fiatalokból tudatos felnőtteket nevelni, akik tudnak felelősen gondolkozni a testükről is.

Miért jó a WMN-nél dolgozni?

Mert arról írok, amiről akarok. Valamint azért, mert elképesztően jó csapatot hozott össze D. Tóth Kriszta. Most is azért vagyunk itt, mert eljöttünk megnézni a főszerkesztőt, akivel barátok is vagyunk, nem csak kollégák. Klassz a csapat, imádjuk egymást. Én nagyon szeretem, mindenkinek ilyen munkahelyet kívánok!

Milyen feladatokat látsz el a szerkesztőségnél?

Eredetileg díszlet- és jelmeztervezőnek készültem, aztán az írás csak úgy jött. De még most sem tartom magam vérbeli újságírónak. A WMN főmunkatársa vagyok, ez a hivatalos pozícióm. Ez azt jelenti, hogy cikkeket írok és szerkesztek, én felelek a képszerkesztésért, illetve az oldal közösségi csatornáin is többnyire én kommunikálok.

Hogyan zajlik nálatok a munka?

Tulajdonképpen folyamatos a munka, az online igazából sohasem alszik. A meetingeinken ötletelünk, inspiráljuk egymást, felvázoljuk a következő napok tartalmát. Egy masszív csapatban dolgozunk, februártól rendes szerkesztőségben. Mint mondtam, mi nemcsak kollégák, hanem barátok is vagyunk. És ebben is áll ennek a magazinnak a sikere.

Tervezel a nyomtatott sajtóba írni, esetleg más dolgokat is kipróbálni?

Ritkán írok nyomtatásba, az online-t jobban kedvelem – a szabadsága miatt. De szívesen kipróbálnám a tévét és a rádiót is. A könyvek pedig biztosan megmaradnak – amíg van témám, és egyelőre ez kifogyhatatlannak látszik. Az első viszont a rákedukáció marad.

Említetted, hogy könyvek biztosan lesznek. Továbbra is a saját életedről írsz, vagy más témát is tervezel?

Igen, abszolút tervezek. A harmadik könyv például egy regény lesz…

Rónai Sára és Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Útmutató kezdő AKG-soknak – 3. rész

Habár nem nyertük meg a csapatommal a 7.-es nyitótábor-szervezési pályázatot, és egy ismerősöm sem jön a következő évfolyamokra, úgy éreztem, ha már ennyit belefektettem a jövendő AKG-sokba (egy évig dolgoztunk a nyitótábor pályázatán), nem hagyhatom veszni az egészet. Aztán eszembe jutott ez az ötlet, íme!

Amikor hetedikesként az első tanítási napon (nem számítva a szintfelmérőt és a különleges nulladik napunkat) becsöppentem ide, úgy éreztem magamat, mint Alice Csodaországban. Nem voltak ismerőseim a suliban, és tulajdonképpen csak egy szerencsés véletlen folytán kerültem ide. Úgyhogy én tényleg semmit nem tudtam. Semmit.

Sándor Csenge

AKG-s emlékek gyűjteménye - Paskuj Panna kollekciója

Az első izgalmas pont nem más volt, mint az epocha. Nos, erre két 45 perces óra után sor is került. És a lelkem is megnyugodhatott, hogy 80 perc nem is olyan sok (na jó, attól függ), de a lényeg, hogy az irodalom órák különösen játékosnak és izgalmasnak bizonyultak. Viszont, mindannyiunk nagy bánatára, az érettségi nem projektmunkákból áll, ezért jobb, ha a 7.-évet mintegy óriási ajándéknak tekintitek, mert 8.-tól belevágtok a lecsóba, és sokkal húzósabb lesz folyton epochazárót írni.

A következő meglepetést, ami még szintén az első napra esett, a termtud. óra jelentette. Amikor elkezdünk tudósokról és mindenféle lepkekönnyű és egészen izgalmas dolgokról tanulni, egészen fellelkesültem, hogy milyen könnyű ez a suli. Aztán ennek a lelkesedésemnek komoly árat kellett fizetni – az első és egyben addigi életem során leggyengébb jegyemmel, egy gyenge 64%-kal, ami azóta elég keményen stagnált, pláne a fizikánál.

Ami még külön hetedikes kiváltság, az az alkotóház, amit a további években az alkotókör „vált ki”. Nos, itt mindenki „megtanul” varrni, nemezelni, és csupa kézműves extrémséget, ami nekem akkoriban inkább óriási púpot jelentett a hátamon. Visszagondolva, az a nagy semmittevés, akarom mondani a kézműveskedés, nem is volt olyan rossz, pláne, hogy kiürült az agyunk közben. Egy hátrány, hogy mindenki húzna haza a nap végén, de nem, mert ALKOTÓHÁZ!

És jöjjön a mindenki által áhított csibefoglalkozás. Nos, erről aztán pláne tippem sem volt, hogy mi, és hogy hogyan fog zajlani, sőt, még a csibetársaimat is csak nagyjából max. arcról ismertem. De erről inkább nem is mondok semmit. Úgyis minden csibe más és más, szóval a lényeg, hogy megéri az a nagy izgalom, mert sokszor nagyon jó, néha viszont kicsit unalmasabb, de hát nem lehet fenékig tejfel az élet.

És jöjjön a szintén csak a 7. és 8. évfolyamosok privilégiuma, az úszás. Persze ehhez hozzátartozik a dupla tesi is, de az sokkal szórakoztatóbb és lazább, mint egy tesióra. Pláne, hogy a fele utazással telik. Igaz, az úszásnak is… De decemberben belecsobbanni a medencébe, korántsem olyan kellemes. Nekem legalábbis nem. Ennek ellenére én 7.-ben mindkét félévet a medencében töltöttem, lényegtelen komplikációk és a lusta énem miatt. Viszont, ha valami, akkor az úszás a leghasznosabb a tesiórák közül. De ha valaki nagyon ellenálló, akkor talán 9.-ben sem fog tudni még rendesen gyorsúszni. Egyedül az zavaró, hogy mindenki megmutatja – már az ismerkedős-beilleszkedős résznél – a legrosszabbik önmagát, gondolok itt az úszósapi-szemüveg-fürdőruci kombóra, ami valljuk be, nagyot tud ütni.

És ha ezeket túléltük, akkor jön a dolgok izgalmasabbik része, a mindenféle ünnepek és események. Az első a kutatók éjszakája, ahol palacsintáért vagy termtud. pluszpontért kell feladatokat csinálni, vagy az adventi vásár, ami tényleg nagy szenzáció. Már csak azért is, mert én ekkor tudtam meg, hogy 10.-ben lehetőség van diákcéget alapítani. És abban az évben nem is akármilyen diákcégek mutatkoztak be, szóval nekem leesett az állam. Ja, és mindig a 7. évfolyam működteti ilyenkor a büfét, szóval ez mindenképpen nagy nap.

Aztán jön a karácsony, amikor szintén a 7.-esek készülnek előadással, és valami menő cuccal lep meg minket az iskola (például tolltartó, toll, amivel telefonra is tudunk írni vagy termosz). Persze mind ellátva AKG-s emblémával, hogy kellően menőnek érezhessük magunkat. És annak is érezzük.

Utolsó előttiként pedig jöjjön az AKG szülinap. Ennek a napnak mindig a legfontosabb eseménye az avatás – helyett, a tortaevés. Ugyanis az avatás nem érint mindenkit, de a nagy torták igen. És szó szerint „érintenek”, mert nekem az eddigi három évemben nem sikerült megennem anélkül a tortaszeletemet, hogy ne úszott volna mindenem eper-, vagy csokihabban, mikor mi volt épp kedvemre. Szóval igen.

Ami még szintén fontos, azok a témahetek, de erről inkább nem mesélek, mert túl hosszú és unalmas lenne a cikkem. Jöjjön hát a termtud. tábor, amitől mindenki retteg, és amit mindenki vár, mert a kínzások ellenére együtt lehetünk egy hetet a barátainkkal, többnyire valami lepukkant helyen, ahol együtt szidhatjuk a szállást, a mosdót és a kaját. És persze a kirándulást. Most mondom, hogy kalkuláljunk mindig az előre számított kilométer két-háromszorosával, mert ha egyszer is igazat mondanának kedves tanáraink, biztosan eltévedünk.

Az évfolyamunkon még ma is nagy anekdota, hogy melyik csibe, hogyan élte túl a túrát, hogyan értek be elsőnek, hogyan vesztek el, hogyan vesztek össze, hogyan fuvarozta vissza őket a kocsi a szállásra, és végül, hogyan állítottuk be magunkat mind minimum háborús túlélőknek, ha nem éppen kiválasztottaknak, akiknek száz meg száz megpróbáltatás árán, de sikerült visszajutniuk a táborhelyre. Viszont minden rosszban van valami jó. Hetedikben felmentést kaptunk a felelésből, aminek majdnem annyira örültünk, mint a hazavonatozásnak.

Vizsga. Ez az öt betű minden AKG-s diák retteget öt betűje. Hetedikben persze még gyalog-galopp, hiszen a vizsgatárgy választható, de nyolcadikban a vizsgahúzás olykor felér egy halálos ítélettel.

És amikor a patrónusunk kihúzza, hogy hatodikak leszünk a tantárgyak kihúzásában, akkor ki tudnánk szaladni a világból. Kivéve, ha a termtudot, a matekot, a törit és az irodalmat kihúzza az előző négy csibe, mert akkor igazán édes mindegy, hogy mi vár ránk, már megmenekültünk. A tanulság, hogy tanuljatok év közben is, mert egy hét alatt bepótolni az elmúlt öt epocha anyagát, nemcsak hogy lehetetlenség, de felér egy öngyilkossággal.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az új Catfish album

Nem tudom, pontosan hány napja, de 70 biztosan. Azóta várom minden nap, egyre nagyobb és nagyobb lelkesedéssel a Catfish and the Bottlemen (CATB) új lemezét. A közelmúlt egyik napjának reggelén, amikor felébredtem, egyből kipattant a szemem, és nyúltam a telefonom után. Letöltöttem az albumot, ami a The Ride címet viseli, és őszinte boldogsággal feküdtem az ágyban egy órán keresztül. Lehet, hogy a termtud. órán majdnem meghaltam a fáradtságtól, és egy kávéba is került, hogy ébren legyek, de megérte hajnali öt órakor felkelni.

De hogy mi is a CATB? Egy brit zenekar, aminek ez a második albuma. Tagjai mind fiatal fiúk, nagyon angolok, de egyáltalán nem sorolhatóak a fiúbanda kategóriába. Az énekes, Ryan Evan McCann (Van) alapította a bandát, a  tagok viszont sokat cserélődtek 2007 óta. Első lemezük, a The Balcony 2014-ben jelent meg (ez előtt volt még egy albumra való számuk, de ezek a dalok csak YouTube-on találhatóak meg). A legsikeresebb számuk egyértelműen a Cocoon. Mióta követem őket az összes lehetséges közösségi oldalon, rájöttem, hogy a követőik száma meglehetősen kevés, ahhoz képest, hogy a koncertjeiken nagyon sokan vannak. De aki szereti őket, az nagyon hamar  fanná válik ­– engem is elért ez a kór. És talán ez így jó is. Van egy viszonylag kis közösség, akik kívülről fújják az összes dalt, like-olják a posztokat, együtt nevetnek vagy sírnak a Vine-okon, amiket készítenek, és mindannyian rajonganak valamelyik tagért.

És ha már megszerettem ezt a zenekart, elmondom, hogy miért. Valami oknál fogva nekem mindig azok a zenekarok voltak a kedvenceim, amik igazi hangszerekkel játszanak, és természetes az egész. Ez pedig nagyon CATB. Egy interjúban megkérdezték Vantől, hogy hogyan zajlottak a stúdiófelvételek. Bevallotta, hogy egyáltalán nem ért ehhez, neki az élő zene, a koncert az, amiért imádja csinálni az egészet. A koncertjeik is egyszerűek, játszanak, nincsenek különleges effektek vagy ilyesmik, a tömeg viszont sokkal jobban megőrül, mint egy Avicii koncerten.

Sok angol vagy amerikai sem érti, hogy Van mit énekel. Hát még én. Amikor megnézem a dalszövegeket, elámulok, hogy ezeknek a daloknak van értelme is. Sok közülük szerelmes, sőt, majdnem mindegyik az. És nagyon szépek, versnek is elmennének. Viszont van egy nagy probléma, a legközelebbi koncert is Angliában lesz. Hiába imádkoztam, hogy jöjjeneka  Szigetre. Mindegy, talán majd jövőre.

Ha valakinek sikerült felkeltenem az érdeklődését, a régi albumról feltétlenül hallgassa meg a Hourglasst. A Bosszúálló rajongóknak biztosan tetszeni fog a videoklip. A most megjelent The Ride-ról pedig… Nehéz a választás, de akkor olyanokat mondok, amik a YouTube-on is megtalálhatóak: Seven és Twice. Az akusztikus verziók szívszaggatóan szépek.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Pesti Kína

Apukámmal régóta tervezgettük, hogy egyszer elmenjünk a józsefvárosi új kínai piacra. Viszont vagy időnk vagy kedvünk nem volt hozzá, úgyhogy amikor pénteken konstatáltuk, hogy nincs semmi programunk, a család többi része pedig dolgozik, bevágtuk magunkat a kocsiba, és elindultunk Józsefvárosba. Az úton apa olyan sztorikat mesélt, hogy itt mindent lehet kapni, nyelvvizsgát, Adidas cipőt, meg persze fegyvert és drogot is. Nos, hogy ebből mennyi igaz, az végül nem derült ki, de rövidesen meg is érkeztünk a kínai negyedbe, ami inkább egy utca volt, vagy nem is tudom. Tény, hogy parkolásra nem volt hely, de mi olyan lazának gondoltuk magunkat, hogy beparkolunk az egyik kapualjba. Nos, ez hiba volt. Azon kívül ugyanis, hogy láttunk egy székely-kifőzdét, egy csomó drága autót és egy csomó lerobbantat is, helyet nem találtunk. Szóval megalázva kifordultunk, és végül leparkoltunk a sarkon. Aki nem ismerné a helyet, elmondom, hogy ez régen egy gyár volt. A plafonon még ott lógnak a vasrudak meg hasonlók, és ajtók helyett pedig műanyag fóliacsíkok lógnak a falról.

A hely kapualjakra van osztva, ott piacszerűen árulják a dolgokat, de vannak boltok is ezek némileg kulturáltabban festenek. Szóval betértünk az egyik kapualjba, és egyből szembetaláltam magamat egy hőn áhított Adidas cipővel. Bevallom, kicsit rosszul esett, hogy teljesen úgy nézett ki, mint az igazi, legalábbis pár méterről, mert közelebb menni, megfogni és ellenőrizni már nem tudtam. Az egóm nem engedte. Ezután láttunk még egy csomó Nike-t, amik szintén igényes hamisítványok voltak, aztán kevésbé igényes New Balance cipőket is, amiket N betű helyett egy római ötös díszített. Ruhákon, edényeken, szerszámokon, művirágáruson kívül még láttunk egy csomó drága parfümöt (hamisítványt), aranyláncokat egymás hegyén hátán, meg persze – hogy is hagyhatnám ki – egy pár iPhone 6-ost, ami egy kis, kinti bódéban volt kirakva.

Amikor már kezdtük unni a nézelődést, és úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, belebotlottunk egy élelmiszerboltba. Mivel már dél felé járt az idő, és amúgy is, ki hagyna ki egy ilyen lehetőséget, megegyeztünk, hogy benézünk. A kis sarki bolt méretű helyen volt gyümölcs, tészta, porleves és sok minden más, amiről gőzünk sem volt, hogy micsoda. Végül kóstoló ürügyén vettünk pár dolgot, többek közt kókusz chipset és szárított hínárt.

Lényeg, hogy ezt a kalandot is sikeresen teljesítettnek könyveltük el, amikor a göröngyös földúton lassított felvételben közeledtünk a kocsihoz. A kocsinál viszont egy kerékbilincs fogadott bennünket, ugyanis a nagy izgalomban elfelejtettük, hogy nem szabad közvetlenül a sarokra parkolni. Ejnye!

Hamarosan megérkezett a rendőr, apa pedig megtudakolta, tulajdonképpen mennyiben is fog fájni nekünk ez a bilincs. Legyen elég annyi, hogy ha ez a kirándulás nincs, akkor talán eredeti Adidas cipő van. Viszont, ami nekem kicsit fura volt, hogy a rendőr (mint egy filmben) megmondta apának, hogy akkor ennyit kéne fizetni – és közben közel hajolt hozzá, és olyan fejet vágott, mintha két maffiatag üzletelne valami extra titkos akcióról. Erre szerintem az is rásegített, hogy az emberek tényleg úgy néztek ránk, mint a maffia tagjaira, és mikor a rendőr előhúzott egy vaskos pénzköteget (és a vaskos az mondjuk legyen úgy 1-2 millió), már én is úgy éreztem, hogy a rendőr az maga a helyi maffia. A kellemetlen incidens után beszálltunk a kocsiba, és hazafele leöblítettük a rossz szájízünket egy kis aloe verás üdítővel, és olyan mély gondolataink támadtak, mint pl. hogy a világ annyi szemetet termel, és mi annyi szemetet láttunk… Aztán apa azt mondta, hogy tuti, az én pulóveremet is megtalálhatnánk a piacon. Erre kiálltam az igazamért, hogy azért van olyan dolog is, hogy minőség.

Ha van egy szabad délelőttjük, és csak egy kis érdeklődést is éreznek a Pesti Kína után, engedjenek a csábításnak. És hogy mivel menjenek? Ajánlom szeretettel a BKV-t, persze csak ha van jegyük, másként a kocsi is tökéletesen megteszi.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább
«
123

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának válogatott cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

Utolsó kommentek

Látogatószám