Használati útmutató lányos apáknak

Talán senki nem mondta, hogy ilyen lesz. Hogy nehéz lesz, de ez azért a legjobb dolog is (vagy nem?). Mert most nem a fiús apákról beszélek. Az egy könnyű dolog, egy semmi, már meg se haragudjatok. Hanem azokról az apákról, akiknek lányuk született. Igen, elvileg minden férfi álma, hogy lánya szülessen. Egy királylány.

Sándor Csenge

Haha. Amúgy remélem, tudjátok, hogy ilyen nincs. Vagy mégis? Királylánynak láttok minket, apák? Mint a reklámban, amikor pattanásos kamasz lányát az apja vigasztalja, mert dobta az piszkosul jóképű barátja? Akkor is gyönyörűnek láttok minket, amikor valójában egyáltalán nem vagyunk azok? Igazán jó lenne, ha így lenne... Elmondom, miért.

A lányoknak állítólag első szerelmük az édesapjuk. Na, most gondoljatok bele, hogyha az első szerelemhez, vagyis ehhez viszonyítjuk a többit, akkor milyen férfival fogunk majd összejönni. Állítólag a választottunk az apánkra hasonlít. Ó, istenem! Légyszi, ne! Nem azért, én igazán szeretem az apukámat, de kösz, nem.

Szóval, az egyedüli dicséret, amit az apukámtól kapok, és amit meg is jegyzek (lehet, hogy mást is szokott mondani, de szerintem az azért feltűnne), az a külsőmre vonatkozik. Csak mondom, hogy azért csinosnak lenni és jó ruhákat hordani nem egy nagy teljesítmény. Persze, így is irtózatosan jól esik, amikor reggelente azt mondja, hogy jól nézek ki. De olyankor, amikor jól nézek ki, akkor azt azért én is tudom. Mert tudom, hogy a rúzst azért tettem fel, hogy azért vettem fel a szűk nadrágomat vagy a rövid szoknyámat, mert jól akartam kinézni. És van egy reális énképem, hogy amikor belenézek egy ilyen reggelen a tükörbe, látom, hogy azért ez valaki más. Egy nőiesebb valaki. Mégis, ő az egyetlen, aki ilyeneket szokott nekem mondani, és ez nagyon fontos nekem, jó érzés ezzel a megerősítéssel kilépni az ajtón.

Csak van az a kis, apró gondolat a fejemben, hogy amúgy ezer más dolognak jobban örülnék, ha dicsérne. Nem azért, mert harmadik leszek egy versenyen. Természetes, hogy olyankor gratulál. Hanem, ha mondjuk elolvasná a cikkemet. Odajönne, és azt mondaná: „Tudom, hogy szereted csinálni, és ennek nagyon örülök. Büszke vagyok rád, hogy értelmes mondatokban ki tudod fejezni magadat, a gondolataidat. Hogy egy értelmes és gondolkodó, olvasott nő vagy. Akinek van véleménye a világról, vagy legalábbis a saját világáról”. Hogy örülnék egy SMS-nek, hogy jót nevetett egy írásomon. Igen, jól esne. Mert ez már nekem szólna, nem pedig a külsőmnek.

Sándor Csenge

Hogy mennyire volt kétségbeejtő az a helyzet, amikor feltettük neki a kérdést, hogy miért büszke rám, és gyengébb válaszokat adott, mint a tanáraimtól kapott megerősítések az értékelőimben? Hát, eléggé. Persze, lehet, hogy nem a szavak embere. De könyörgöm, azért két szó is megtette volna, ami őszinte, és nem eltévedt, mint a fene. „Nagyon jó vagy töriből.” Ó, hogy micsoda szerencse, hogy nem szakadt ránk a plafon aznap este!

Aztán itt van még az is, hogy mi, lányok, azért szeretünk megfelelni az apáinknak. És igen, számít a véleményük, még akkor is, ha úgy csinálunk, mintha nem érdekelne minket. Nyilván számít, mert azok az emberek, akiket szeretünk, azoknak a véleményére is adunk. A tanácsaikat meghalljuk, és ha úgy látjuk, hogy van benne igazság, akkor igyekszünk megfogadni azokat.

Amikor pedig apukám értékeli az életemet, és olyan kijelentéseket tesz, amik nagyon meggondolatlanok... azok tudnak fájni. Szóval van, hogy engem nem is érint meg egy-egy súlyos kijelentése. És van, amikor csak sokkal később jut eszembe, hogy amúgy mekkora nyomást helyezett rám azzal a mondattal. Hogy nem elég egy-két embernek elmondanom, hanem minimum ötnek felhozom. És amikor szembesülök a reakciójukkal, akkor jövök rá, hogy nagyon nem helyénvaló, hogy ő ilyeneket mond nekem. Egy apának elsősorban támogatást kellene nyújtania, nem pedig a realitás talaján kell tartania a lányát. Igen, inkább mondják azt, hogy tudunk és fogunk is szárnyalni. Mert akkor talán mi is elhisszük, és meg is tesszük.

Sándor Csenge

Szóval, kedves apák. Ahelyett, hogy kijelentenétek, hogy mit és hogy kéne, inkább kérdezzétek meg, hogy mit és hogy szeretnénk. „Erről mi a véleményed, és arról?” És miután a lányotok elmondta, hogy mit gondol erről meg arról, ti is elmondhatjátok, beszélgethettek, és talán megértitek majd a gondolatait. Hogy nem azért költ annyi pénzt sminkre, mert nincs tisztában a pénz értékével, hanem azért, mert szeretné elfedni a pattanásait. Hogy nem azért iszik vodkát, mert nem tudja, hol a határ, hanem mert pontosan tudja, és tudja azt is, hogy nem lépi át, ha pedig mégis, lesz, aki segít neki. Hogy nem azért nem megy bulizni, mert nem akar, hanem mert senki se hívja. Hogy nem azért van barátja, mert amúgy nem lenne normális tinilány, hanem azért, mert ő tényleg szereti azt a fiút, minden hibája ellenére. Hogy nem azért nincsenek barátai, mert depressziós, hanem mert most egyedüllétre vágyik. Hogy nem azért hanyagolja el magát, mert önbizalomhiányos, és úgy gondolja, senkit nem érdekel, hanem azért, mert most pont nincs energiája még azzal is foglalkozni. Hogy nem azért nem beszél veled, mert utál, hanem azért, mert szétrobban a feje a sok gondolattól.

Sándor Csenge

Hogy nem azért nem akar veled beszélgetni, mert nem akar veled beszélgetni, hanem azért, mert nem akar újra beavatni a dolgaiba, mert nem vagy tekintettel arra, hogy amúgy is milyen törékeny a lelki világa, és egy véletlen poénoddal vagy beszólásoddal újra becsapod magad előtt az ajtót, mert megbántod, és megbánja, hogy elmondta neked. Hogy nem azért nem megy veled sehova, mert szégyell, hanem mert most éppen mással menne és máshova. Hogy nem rád ideges, csak te is éppen ott vagy. És talán ha megkeresnéd az utat, ha nem magadról beszélnél, remélve, hogy felkelti majd a figyelmét a sport vagy a politika, hanem esetleg megkérdeznéd konkrétabban... nem, nem azt, hogy „Mit csináltál ma délután?” hanem, hogy „Mi történt az xy-nal? Akarsz róla mesélni?” és ha nem, hát sajnálom. Másnap is kérdezd meg, és azután is. És keresd meg azt az utat, változtass a hozzáállásodon. Mert amúgy a lányod egy királylány, és ha ő az, akkor te pedig a király vagy, és érezd magad megtisztelve, hogy neked jutott egy királylány az életedbe, aki ilyen is és olyan is, de akkor is ott van a korona a fején, és biztos, hogy nem véletlenül.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Jó tanácsok az AKG-s éves projekthez

A 11. nyelvi évről nemrég írtam, viszont ebben az évben nem a nyelvválasztás az egyetlen kihívás. Itt van még az éves projekt, ami csaknem ugyanolyan nagy döntés és vállalás, hiszen ettől is függ, hogy továbbléphetünk-e a tizenegyedik osztályba. A projekt elkészítésének alapvetően elég szigorú feltételei vannak, munkanaplót kell vezetni, konzulenst kell keresni, miegymás. És akkor még nem beszéltem arról, hogy ugye ezt egy éven keresztül kell csinálni. Szóval tényleg olyan dolgot kell választani, ami érdekli is az embert, és van vele annyi munka, hogy kitartson egy éven át.

Az első konzultálás ezzel kapcsolatban a nyitótáborban van, augusztus végén, amikor úgy nagyjából el kell mondanunk a patrónusoknak, hogy mit képzelünk el. Itt még inkább arra kíváncsiak, hogy van-e már egy körülbelüli elképzelésünk vagy sem. Mert ha nincs, akkor segítenek, hogy mi az erősségünk, esetleg mi az, ami érdekel minket, és eddig még nem volt alkalmunk kipróbálni. Aztán szeptemberben már le kell adni a végleges választást, és ezt hamarosan követi az október elejei projektterv megírása. Ebben kell tisztázni azt, hogy mi a projektünk, és hogy hogyan tervezzük a haladást. Persze nagyon sok projektnél ezt nem lehet teljesen megadni, így ott érdemes feltételes pontokat kitalálni, vagy kifejteni azt, hogy miért nem tudjuk, hogy miképp lesz. Én például olyan időpontokat adtam meg, amikorra biztosan végeznem kell majd egy-egy részfeladattal.

Aztán ideje elkezdeni konzulenst keresnünk. Érdemes minél több embernek elmondani a projektünket, hiszen nagy az esély arra, hogy ők ismernek valakit, vagy hallottak már valakiről, aki esetleg tudna nekünk segíteni. Amikor pedig felkeressük a konzulenst, jó a lehető leghamarabb tisztázni a feltételeket, hiszen az iskola elvárja azt, hogy ez az ember ténylegesen kövesse a munkánkat. És ha úgy érezzük, hogy bár el is vállalná a konzulens, és illik erre a feladatra a képzettsége, mégse szimpatikus, akkor inkább keressünk tovább. Az az igazán jó érzés, amikor tudjuk, hogy a konzulensünket is érdekli a munkánk, neki is egy siker, amikor megcsinálunk valamit, és olyan visszajelzéseket kapunk tőle, hogy egyszerűen öröm hallani a kritikát is. Ez egy olyan munkakapcsolat legyen, ami hosszú távon is működőképes.

Sándor Csenge

Éves projekt 2012. – Karakas Lili: Kazettás mennyezet festése

A munkánkról heti rendszerességgel munkanaplót kell vezetnünk. Vagyis le kell írnunk egy táblázatba, hogy mit csináltunk, és írásos formában is ki kell fejtenünk. Ez, amilyen nehézkés és unalmas feladat, annyira hasznos is. Hiszen ilyenkor kicsit tisztábban átlátjuk, hogy haladtunk azon a héten. Érdemes emlékeztetőt beírni a telefonba, hogy ne felejtsük el, és bevezetni egy időpontot, amikor – ha törik, ha szakad – le tudunk ülni és el tudjuk végezni ezt a tízperces munkát. Valamint szerintem érdemes magunknak összeállítani egy tervet, hogy melyik nap mivel akarunk foglalkozni, és ha nem sikerült betartani, nem kell elmondani senkinek, egyszerűen csak át kell nyilazni a feladatot egy következő hétre. És igyekezni kell nem aggódni azon, hogy mi lesz ezzel az egésszel.

Sándor Csenge

Éves projekt 2012. – Fodor Fanni: Hallássérült gyerekek oktatása

A „piszkozatot” aztán április elején kell leadni a konzulensünknek, hogy olvassa át vagy ellenőrizze le. Ezután még nyilván hosszú idő az átnézés (ha olyan típusú a projektünk), javítgatás stb. És aztán májusban van a bemutatás. Ez egy szóbeli prezentáció, mely a projekt értékelésének 20%-át adja, ami azért – bárhogy is nézzük – jó sok. Erről azonban még én sem tudok túl sokat, hiszen ez még messze van. Viszont az biztos, hogy nem egy háromperces gyors kis PPT összeállításáról van szó.

Éves projekt bemutató vázlata 2016 – Hajdu Tamás: Drón készítése

Most pedig beszéljünk a projektről magáról. Alapjába véve négy műfaj van meghatározva, amelyek:

1. Írásos tanulmány típusú projekt

2. Képi vagy elektronikus – ismeretterjesztő információforráson alapuló – projekt

3. Művészeti alkotás létrehozása

4. Szervezésen alapuló projekt

Ezek természetesen nem kőbe vésett műfajok, minden egyénfüggő, szóval nem kell aggódni. Az viszont nagyon fontos, hogy úgy válasszuk ki a projektünket, hogy tényleg szeresük azt a választást. Hiszen, amikor még a nem is tudom hány órás nyelvtanulás után ismét vissza kell ülni az íróasztalhoz, vagy el kell menni valahova, akkor bizony sokkal könnyebben fog menni, hogyha érdekel minket az a dolog és akarunk vele foglalkozni. Ha a munka nem fáradtság. Szerintem úgy érdemes választani, hogy feltérképezzük, mik azok a dolgok, amik érdekelnek minket, valamint hogy mi az, amiben amúgy is jók vagyunk. Az, hogy mit lenne jó megtanulni az egy év alatt, az persze szintén egy nyomós érv lehet, de őszintén szólva, inkább hallgassunk most a szívünkre. Hiszen igen, nekem fontos lenne megtanulnom például kezelni a számítógépet, de tuti, hogy még október első hetében feladtam volna ezt a vállalásomat, vagy pedig egy értékelhetetlen projektet hozok össze, mert a hideg kiráz ettől a témától. Nekem véletlenül jutott eszembe a projektem ötlete, de annyira izgatott lettem tőle, hogy aztán csomót gondolkodtam rajta, és akkor tudtam, hogy végre rátaláltam, ez lesz a jó.

Sándor Csenge

Kelemen Dorka: Az állam és a vallás megjelenése a kiemelkedő történelmi perekben

Látom magam körül az embereket, hogy nagyon sok dolga van mindenkinek, mégis, akik szeretik és örülnek a projektnek, amit választottak, azok úgy beszélnek róla, hogy azért ha nem is haladnak úgy vele, ahogy elképzelték, érdekli őket. Vagy éppen nyakig vannak az egészben, és semmi mással nem foglalkoznak, mivel a projektjük az, ami igazán és ténylegesen, mindennél jobban érdekli őket. Szerintem ez a legcsodálatosabb, annak ellenére, hogy a többi tevékenységükre nincsen éppen jó hatással.

A fontos az, hogy ne szabjunk gátat magunknak. Persze, nem azt mondom, hogy válasszuk azt, hogy beutazzuk Európát, és mindezt videónapló formájában dokumentáljuk, hiszen ez nem egy olyan dolog, amit biztosan véghez tudunk vinni. Olyat válasszunk, ami baromira érdekel, viszont bele tudjuk passzírozni azt az egy-két órát hetente az életünkbe, amikor a projekttel foglalkozunk. Az sem mellékes, ha a jót a hasznossal össze tudjuk hozni. Tehát legyen a projektben kihívás, olyan, amit meg kell tanulnunk, viszont olyan rész is, ami nekünk nem jelent nehézséget, kirázzuk a kisujjunkból, mert annyira szeretjük csinálni, hogy egyszerűen megy nekünk.

Éves projekt 2013. – Gacsáji Bíborka: Stop Motion

Végezetül pedig mindenkit arra bíztatok, hogy beszéljen a barátaival erről, azokkal, akik a suliba járnak, esetleg ugyanúgy a választás előtt állnak, vagy már túl vannak rajta, hiszen ők tanácsokat tudnak adni, vagy olyan dolgokra tudják majd felhívni a figyelmünket amik eddig eszünkbe sem jutottak. Akik pedig nem AKG-sok, azokkal csak osszuk meg a gondolatainkat, mert ötletelésben is biztosan tudnak segíteni, vagy csak támogatnak, esetleg megmondják, hogy nem biztos, hogy jó választás. Nagyon sokat tudnak az ilyen beszélgetések segíteni a választáskor. De ha nem akarjuk megosztani másokkal, mert esetleg annyira személyes, akkor persze nem kell. A lényeg, hogy valamiért legyen jó nekünk, kamatozzon, a legjobb, ha lelkileg, hogy egy évig azzal az adott dologgal fogunk foglalkozni. Legyen ez főzés, írás, rajzolás, kísérletezés, önkénteskedés, zene, bármi...

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Jó lenne, ha hallgatnál (rám)

Magyar zenét kell hallgatni. Ez egy kijelentés, nem ajánlás vagy ötlet. Hiszen a magyar zene jó, és biztos vagyok benne, hogy minden ember megtalálhatja a saját ízlésének megfelelő zenekart vagy számokat, csak keresni kell és nem feladni. Mert ha nekem sikerült – pedig én ellenálltam, mint egy betonfal –, akkor mindenkinek fog.

A szüleim imádják a Kispál, Kistehén, Kiscsillag zenekarokat és társaikat. Autóban, otthon, mindenhol hallgattuk a lemezeiket. Azt hiszem, belémivódtak legbelül ezek a számok, és ezért, amikor rájuk kerestem, és fogékony lettem erre a stílusra, úgy beszippantott, mint annak rendje és módja. Szegény kedvenc külföldi zenekaraim félre lettek téve. Mert amiért imádom ezeket a számokat, az a szöveg. Hiszen gyerekként nyilván nem jelentett semmit, vagy ha igen, akkor a tartalom eléggé kifogásolható volt a gyermek-fülemnek, úgyhogy nem nagyon szerettem. Viszont most, amikor a szünetben elmerülhettem az önsajnálat, önértékelés és úgy általában a lelkem legféltettebb bugyraiba, tökéletesen illettek a hangulatomhoz és az életérzésemhez a Kiscsillag számai. A „Ha én lennék” már nyár óta megunhatatlan, dühöngős nótámmá avanzsált, és most, hogy már kívülről fújom a szöveget, soha többé nem akarom elengedni. De egyébként az összes (vagy a legtöbb) számnak hihetetlen jó szövege van. Hiszen persze, jó a hangszerelés, de igazából én a szövegek miatt hallgatom őket.

És bár nehéz megtalálnom azt a pontot, ahol ez az egész elkezdődött, egy biztos, Orfűnek volt köze hozzá. A Fishing on Orfű fesztiválról korábban már írtam egy cikket, és most nem is a fesztivál a lényeg, hanem az ott átélt élmények.

Amikor megérkeztünk az unokatestvéremmel, benéztünk a fesztiválra, és nagy egyetértésben otthagytuk a Csík zenekar koncertjét. Kezdtem is aggódni, hogy én mit fogok csinálni négy napon keresztül esténkét. Aztán bementünk az apartmanba, és beraktunk mindenféle számokat, hogy táncoljak és oldjam magamban a feszültséget. Mert igen, egyszerűen képtelen vagyok táncolni. Aztán, amikor már úgy éreztük, kellően laza vagyok, és mindkettőnknek megjött a kedve, visszamentünk. Éppen Lovasi ötvenéves születésnapi koncertje volt. Befurakodtunk a tömegbe, és akkor először talán a Sirály című számnál jött az érzés, hogy istenem, milyen szép.

A napok sajnos összekeveredtek a fejemben. A következő élményem a Kistehén koncertje volt. Ittam egy fél pohárnyi mojitot, és csak csücsültem a fűben, hallgattam a zenét és nagyon jól éreztem magamat. A „Virágok a réten” volt egy a közül a pár szám közül, amit ismertem, és ez is nagyon ismerős érzés volt. Az, hogy teljesen más helyzetben hallgattam a számot, más érzéseket keltett bennem.

Aztán a 30Y koncertje következett, ott az első sorba szuszakolt be engem két kedves barátnőm, ahol sajnos olyan dögszag volt, hogy majdnem összehánytam magamat, és aztán akkora tömeg lett, hogy el is mentem. Viszont akkor hallottam életemben először az „Elsőre” című számot, aminek első sorai annyira szép metaforái a szerelemnek, hogy már amiatt megéri meghallgatni. Ide is írom, hátha valaki kedvet kap hozzá: „Sokkal jobban szereted, mint ahogy mondod. Ritkábban mondod, mint ahogy, mint ahogy érzed. És ha benned lakik, akkor mindig tudja, hogy nem remeghet a térded.” És mindemelett nagyon jó az egész szám hangulata is.

Szilveszterkor ismertem meg az Ed Is On zenekart, amelyiknek frontembere Tasnádi Bence, színész, ezért sokan ismerhetik. A „Sárga kráterek” számon konkrétan az utcán nevettem fel, pedig nem egy vidám szám, a „Lányok, fiúk” pedig úgy, ahogy van, gyönyörű.

És pár napja találtam rá a „Boldog még” című dalra a Hiperkarmától. És így eljutottam a Biorobothoz is. Mindkettő veszettül jó, nekem valamiért nagyon tetszik a stílus, inkább a Bioroboté, a Hiperkarma ezzel a számmal viszont megvett.

És így, zárásul pedig az első szerelmemmel fejezem be, a Heaven Street Sevennel. Mert azt már kis koromban is imádtam, és most is kívülről tudom az összes szöveget. Óriási szomorúság nekem, hogy feloszlott a zenekar. Hiba volt, de nincs mit tenni. Az összes számuk annyira fülbemászó, hogy szerintem a zenekarok közül talán ez a legkönnyebben befogadható.

Ajánlom tehát, hogy nézz körül a magyar előadók, zenészek, zenekarok közt, remélem találsz majd kedvedre valót.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Nyelvválasztás

Most jön el lassan a tizedikesek nyelvválasztásának határideje. Mert az AKG-ban jövőre, vagyis a 11. nyelvi évben, amelyiket most én koptatom, 18 órában kell majd azt a nyelvet tanulják, amit választottak. Én pedig olyan tanácstalan voltam ebben a döntésemben (is), hogy sok-sok órát emésztett fel az életemből az, hogy azon aggódtam, mi a legoptimálisabb választás. És persze sok más iskolában is szembesülhetnek ezzel a kérdéssel a fiatalok, tehát ez természetesen nem iskolaspecifikus dolog. Arra gondoltam, talán segítség lenne azoknak, akik szintén képtelenek gyorsan döntést hozni, hogyha leírom a tapasztalataimat.

Én egészen kilencedik teljesen biztos voltam abban, hogy franciát fogok tanulni. Aztán valamiért, talán mert megtudtam, hogy nagyon nehéz, elbizonytalanodtam. Tényleg ezt akarom én tanulni? Ennek ellenére tizedikben is francia zenét hallgattam, és imádom a francia filmeket is, mégis tudtam, hogy nem fogom a franciát választani. Egyszerűen, amikor elképzeltem magamat, nem láttam, hogy ez nekem való. A barátnőm csodálkozott is, hogy hozzám annyira illik a francia, furcsa, hogy nem azt akarom tanulni. De nem akartam, és nem bántam meg. Szerintem, aki a franciát választja, az szeretetből teszi. Szeretetből a kultúra, a csodálatos Franciaország iránt, és tényleg csak úgy és akkor érdemes ezt a nyelvet választani, ha elhivatottak vagyunk. Mert a francia egy gyönyörű nyelv, gyönyörű kultúra, viszont nehéz. És valamiért ráhúzták ezt a dolgot, hogy a francia olyan „lányos”. Mert tényleg, ha így vesszük, nem sok fiú szereti a francia zenét meg ilyesmi, ki tudja miért. És nálunk a francia csoportba nem is járnak fiúk – ami szerintem elég szomorú, de úgy látszik, nálunk inkább a realitás talaján akartak maradni, és nem a művészetre hajtottak. Sajnálom.

Sándor Csenge

Tehát amikor eldöntöttem, hogy én nem fogok franciát tanulni, el kellett döntenem, hogy német vagy spanyol. Szenvedtem, hogy mi legyen. Még nyáron is, amikor elvileg már döntöttem a spanyol mellett, teljes bizonytalansággal tekintettem a választásomra. Hiszen minden érv a német mellett szólt. Nyáron voltam Németországban, és be kell valljam, nekem nagyon tetszett. Ki gondolta volna, hogy München, amiről az egész családom megállapította, hogy nem egy jó hely, nekem a szívem egyik csücske lesz? Senki. És amúgy is. Az jelent valamit, hogy az évfolyam több mint fele a német nyelvet választja, hogy a német Európában nagyon-nagyon hasznos, és úgy egyáltalán, ez egy reális választás. Szerintem, ha tudod, hogy mondjuk mérnök akarsz lenni, akkor tényleg nagyon jó ötlet a német. Vagy ha valamilyen gazdasági vonalon képzeled el az életedet. Viszont akkor is ott van az a kis dolog, amit most megsúgok. Ha mindenki németet tanul, akkor igazából nem leszel különleges a munkaerőpiacon eme választásoddal. Ki mondta, hogy a spanyol és francia üzletek haldokolnak? Senki, mert ez nincs így. Tehát mivel a másik két nyelvet átlagban sokkal kevesebben beszélik kis országunkban, ezért az sokkal különlegesebb. Úgyhogy nem lehet azt mondani, hogy a némettel aztán most megcsináltad a szerencsédet… Nekem egyébként az alap német életfelfogás volt szimpatikus, bár nem láttam belőle sokat, de azért az első benyomás mindig sokat nyom a latban.

Sándor Csenge

És tudjuk, hogy Németország az egy jóléti állam, és tényleg így van, ki ne akarna a biztonságos, normális opció mellett dönteni? Amúgy nálunk, akik németet tanulnak, mind nagyon szeretik, hiszen a tanárokon múlik a kilencven százalék, és mivel ők a kilencvenből kilencven százalékot bele is adnak, ezért sok probléma nincs. Nem hallottam nagyon, hogy valaki megbánta volna, hogy a németet választotta. Pedig a német nem egy szép nyelv. Ez van. Akik beszélik, mégis azt mondják, hogy „de-de nagyon szép”. Úgyhogy ezt sem lehet felhozni ellene. Én mégse bánom, hogy a spanyol mellett döntöttem. Mert az az igazság, a spanyol a bevállalós…

Hiszen sok érvet nem lehet mellette mondani. Egyszerűen tetszik a kultúra, az életfelfogás, a napsütés… és ezek mind olyan dolgok, amiket az ember a személyisége, a kis szíve miatt mond, és nem azért, mert látja a jövőjét egy spanyol multinál. Én komolyan azért választottam a spanyolt, mert ott jó az idő, és mert nem akartam németet tanulni, mert nem tetszett a nyelv, és mert a szüleim azt mondták, hogy nyugodt szívvel vállaljam csak be. Szóval, nálam pont nem az volt a szülői nyomás, hogy „kisfiam, németet tanulj, mert abban van a jövő”, hanem hogy: „édes lányom, nehogy a németet válaszd, mert az ronda”. Úgyhogy engedtem a szívemnek, és elengedtem a társadalmi nyomást. Alapjában véve Spanyolországról tudtam a legkevesebbet. Nem néztem filmeket, nem hallgattam zenét, nem voltam ott, mármint csak Barcelonában, de az elvileg nem is tartozik oda… szóval értitek. És mégis, egy pillanatra sem bántam meg. Aki azért szeretne spanyolt választani, mert az könnyű, az csalódni fog. Ez is ugyanolyan nehéz, mint a többi, és elmondom, hogy háromszor nehezebb, mint az angol. A ragozás, az érpattintós. De nem számít. Mert amikor beszélsz, akkor egyszerűen menőnek érzed magadat. Mert a spanyol olyan laza. A francia a szép, a német meg a német. Sajnálom kedves németesek. De a németre nem nagyon tudok mit mondani…

Sándor Csenge

Tehát szerintem érdemes mindenféle oldalról körüljárni a témát, és nem úgy választani ki a nyelvet, hogy a legjobb barátod mit választott. Először is, hallgass zenét. Ez azért fontos, mert megismered a hanglejtést, a kiejtést, és hogy úgy egyáltalán el tudod-e képzelni magadat, hogy egy éven keresztül heti milliárd percben ezen próbálsz majd gagyogni. Aztán próbálj meg tájékozódni. Nézd meg, milyen híres emberek származnak abból az országból, milyen műalkotások, keress filmeket. A lényeg, hogy minél behatóbban próbáld megismerni a három kultúrát, és döntsd el, melyik illik legjobban a személyiségedhez. Nem, nem ahhoz, aki vagy, hanem a kis belső énedhez, akivé válni szeretnél. Mert ez biztosan segíteni fog abban, hogy a jó irányba változz. Például én valamilyen szinten lazább lettem, amióta spanyolt tanulok. Hiszen a spanyol életfelfogás tényleg az „élvezd az életet”, és ez amilyen elcsépelt, annyira szuper. Aztán gondolkozz el azon is, hogy miért lesz neked jó, hogy beszéled azt a nyelvet. Én azért még mindig úgy vagyok vele, hogy az angolért odavagyok, hiszen amióta elkezdtem tényleg tanulni, megcsináltam a nyelvvizsgámat meg ilyenek, nekem kitárult a világ. Ezt a spanyollal még nem érzem, de már várom. Hiszen az a megkoronázása a munkának. Szóval ezen is érdemes tűnődnöd. És azért ne engedd, hogy magaddal ragadjanak ezek a sémák. Hogyha szereted a matekot, válaszd a németet, ha meg művészlélek vagy, akkor tuti a francia, és ha úgy beleszarsz az egészbe ahogy van, akkor meg a spanyol. Ez nincs így.

De a lényeg, hogy ne engedd, hogy befolyásoljanak. Se a szüleid, se a barátaid. Neked kell majd ott ülnöd az órán, naponta leülnöd, hogy megtanuld azt a száz szót, és igen, neked kell majd rettentő sokat tanulnod. Mert ha azt hiszed, hogy ez lesz a nyugis éved, hát nem. Nem, ilyen nincs. Ez egy szemenszedett hazugság. Én valamiért ezt az évet is elbénáztam magamnak, és vállaltam különórákat meg ilyenek, és már most hasgörcsöm van attól, mi lesz velem az elkövetkezendő hónapokban. Mert ne feledkezz meg az éves projektről sem, bizony, az se kis piskóta. Szóval, úgy válassz, hogy tényleg tudd szeretni. Van az a mondás, hogy „nem feleségül mész hozzá”, amikor egy döntést kell meghozni. Na, ezt most kivételesen úgy hozd meg, hogy de, igen. Mert ezzel a nyelvel kelsz és fekszel majd az elkövetkezendő háromszáz napban. Amúgy jó lesz, nyugi!

(Írtam-e cikket, amikor a dolgozatra kellett volna készülnöm…)

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Valentin nap, szingliként

Egyedül töltöd a Valentin-napot? Mármint nem úgy, hogy távol van a barátod, vagy ilyesmi, hanem nincs is ilyened. Itt van néhány változat, annak függvényében, hogy milyen lelki állapotot szeretnél elérni.

1. Depresszió – sose lesz senkim

Hát igen, ezzel a hozzáállással ez elég valószínű. De én hiszek abban, hogy minden érzést át kell élni, tehát ha depi van, akkor bizony depi van, a szomorúság elárasztja a mellkasunkat, az esőt mintegy égi jelnek vesszük a könnyezéshez, meg ilyenek.

Sándor Csenge

Szóval, ha szeretnél totál depressziósan Valentin-napozni, akkor húzz haza, amilyen hamar csak lehet, öltözz át a legrusnyább és egyben legkényelmesebb szerelésedbe, vegyél magadhoz minimum háromezer kalóriányi édességet, és nyisd meg az Instagramot, hogy megnézhesd, a barátaid milyen boldogságban töltik el a napot. Aztán hallgasd meg a szomorú lejátszási listádat, töröld a könnyeidet a macskádba, sóhajtozz akkorákat, hogy a ház beleremegjen és meredj a semmibe. Aztán kutass órákon át mindenféle crush-jaid után a neten, nézd meg a fotóikat, és próbáld meg elképzelni az életedet velük. Aztán dobd el a telefonodat dühödben, hogy ez a büdös életben nem fog bekövetkezni, tehát felesleges időtöltés. Aztán lásd be lassan, hogy jobb dolgod nincs, és sírd álomba magadat…

2. Nincs senkim

Nos, szinglinek lenni nem feltétlenül szar. Mármint vannak egyes emberek, akik ezt pont úgy fogják fel, hogy ez itt a lehetőségek mezeje önmagunk számára. Beteljesíthetünk mindent, amit esetleg egy kapcsolat meggátolna. Tehát, menj el mondjuk a barátaiddal bulizni (szerda van, de nem baj, ki lehet rúgni a hámból, nem?), vagy menj el edzőterembe. Mondjuk az kicsit szánalmas szerintem, hogy azzal próbálja valaki menteni magát a depis érzéseitől, hogy mindenféle hülyeséggel foglalja el magát, de hát ízlések és pofonok. Esetleg elmehetsz moziba is, és lazán nézz meg valami cseppet sem romantikus filmet, mert végső soron, szerelem ide vagy oda, én speciel nem szeretem, ha a nyálcsere hangjainak is tanúja vagyok. Szóval nézz meg valami akciófilmet vagy horrort, és röhögj hangosan, ha beszarnak a nézők, hogy „Hó! Látjátok népek, egy szingli még a horrorfilmektől sem ijed meg, nemhogy egy Valentin-naptól! Ja, amúgy előbb mondták, hogy ma van, el is felejtettem.” Igen, hátha elhiszik, hogy mindez igaz…

3. Jaj, de szép nap, nem?

Ha nincs senkid, az nem jelenti azt, hogy nem szeretheted ezt a napot. Mármint kicsit fura, de hát istenkém, vállaljuk önmagunkat! Szóval, ha úgy érzed, hogy a nap csodásan süt be az ablakon, minden összejön, hát örülj ennek. Reagálj szívecskével a barátnőd és a pasija cuki fotójára, biztosíts mindenkit, hogy nem valami béna álca a mosoly az arcodon, hanem te tényleg rendben vagy lelkileg. Sőt, mi több, úgy érzed, hogy ha nem is a szerelem, de a szeretet az rád talált ezen a napon. Bizonygasd egész nyugodtan fűnek-fának, hogy bizony, a Valentin-nap csodás a szinglik számára is. Hiszen ilyenkor a szeretet körbevesz minket. (Jó, nem úgy, mint karácsonykor, de majdnem!) Küldj virágot a szomszédodnak, adj süteményt a kutyádnak vacsorára, és nézz meg egy gyönyörű szerelmes filmet lefekvés előtt. Aztán álmodban találd meg az igazit, és legalább ott engedd át magad a szerelemnek.

4. Szerelmes vagyok, csak szingli

Hát, bizony, ezzel az érzéssel vigyázni kell. Nehogy egy szép kapcsolatot tiporj a földbe ezzel a kirohanásoddal, mindössze azzal az okkal, hogy mikor, ha nem Valentin-napon. Elmondom, bármikor máskor, csak ne ma! Kivéve, ha az illető nagy eséllyel szintén beléd van zúgva, és a legromantikusabb lélek a világon.

Sándor Csenge

Viszont ha a kapcsolatotokra nincs semmi reális esély, akkor nehogy beleszédítsen a sok szívecskés lufi ebbe a meggondolatlan tettbe. Légy résen! Fogadd el, hogy ez van, nincs mit tenni, és próbálj meg normálisan viselkedni, mikor életed szerelme azt ecseteli neked, hogy kit akar randira csábítani. Bólogass, hogy jó ötlet, de azért ne támogasd túlságosan. Látsszon rajtad, hogy igazából nem annyira érdekel. És ki ne mutasd, hogy nem csak róla, hanem még a randira váró illetőről is mindent kinyomoztál az elmúlt fél órában, és még azt is tudod, hogy 2014-ben a szülinapján sötétkék zoknit viselt egy zöld tornacipőhöz. És amikor aztán az orrod alá dugja az előbb említett képet, vágj rettentő csodálkozós, “ó, sose láttam még ezt az embert” arcot. Előtte nem árt tükör előtt gyakorolni!

5. Ma szerelmes vagyok

Nos, ha úgy érzed, képtelen vagy eltölteni egyedül ezt a napot, akkor barátocskám, ideje, hogy rátaposs a gázpedálra. Mert ha estig össze akarsz hozni valakit, akkor nehéz nap elé nézel. Először is, öltözz fel viszonylag kihívóan, de azért szépen. (Fiúk, ha nincs ötletetek, hogy miként lehet nektek kihívóan felöltözni… hát, sajnálom, de most hirtelen nekem sincs.) Aztán viselkedj úgy, mint egy párduc, ehhez tudom ajánlani a National Geographic adásait. És persze ha valakivel beszélgetésbe elegyedsz, hát ne titkold szándékod, lépj a tettek mezejére, amint lehetséges. Persze előtte döntsd el, hogy csak erre az egy napra, vagy ez után is számítani szeretnél az illetőre, és milyen mértékben akarod átélni vele a dolgokat… Szóval nem árt, ha előre bekalkulálod, hogy milyen tervekkel mész neki a napnak.

Sándor Csenge

Például egy romantikus vacsora belefulladhat a hirtelen megismerkedés kínos szituációiba. Meg, talán az is furcsa lehet, ha foglalásod van egy étterembe. Legalább próbálj meg spontán viselkedni, hogy ne látszódjon, hogy bizony nem azért választottad ki őt, mert annyira szimpatikus volt a foghíjas mosolya, hanem mert bizony te most egy missziós hadjárat kellős közepén vagy, és ő a fő kellék.

Remélem, segített ez a gyors összefoglaló, mindenkinek különböző, de akarta szerint sikerülő napot kívánok! Szerelmesek, ti meg imádkozzatok, hogy ne ma derüljön fény a problémáitokra, az étterem közepén, a sült csirke felett. Lányok, értsétek meg, hogy a három méteres plüss maci nemcsak hogy furcsa, de drága is, szóval a kevesebb néha több. Fiúk, ha elfelejtettétek, akkor legalább legyen annyi becsület bennetek, hogy rögtönöztök valamit. Ez lényegében egy necces nap mindenki számára, és a lényeg tulajdonképpen a túlélés. Mindent bele!

Valentino

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Egy tinilány elvárásairól

A valóság nem olyan, mint egy könyv. Persze, azt mondjuk, hogy tudjuk. De valóban tudjuk? Én egyáltalán nem tudtam. Azt hittem, hogy majd az én életembe is beszambázik egy száznyolcvan centis, hullámos hajú, fehér fogú félisten, aki mindenféle különösebb indok nélkül, egy pillanat alatt belém szeret és vad udvarlásba kezd. Én meg nyilván igent mondok, és aztán az idők végezetéig egymáséi leszünk szerelemben és boldogságban.

Sándor Csenge

Aú, félelmetesen gázul hangzik, nem igaz? Tudom, az is. De tény, hogy én az elmúlt egy-másfél évben végre jobban és tisztábban ráláttam a párkapcsolatokra, mint eddigi életemben bármikor, és azt kell hogy mondjam, baromi bonyolult. Persze, tizenhét éves vagyok, és azért mondhatom és írhatom le most, hogy milyen bonyolultnak látom a párkapcsolatokat, mert eddig nyilván kis pisisként még kevésbé láttam. És persze most is csak valami nagyon felső rétegét kapirgálom az egésznek, hiszen fiatal is vagyok, és abszolút kezdő a témában. Ez a kezdő azért egy jó szó. Mert így nem azt kellett leírnom, hogy nem volt még se barátom, se udvarlóm, sőt, az utolsó fiúval, aki bármiféle érdeklődést tanúsított irántam, ötödikes koromban találkoztam. De ezt is leírtam, hogy tisztán lássatok. Szóval megfogalmazódott bennem, hogy igazából a tinédzser lányok zömének a romantikus könyvek rontják el a szerelmi életét. Hiszen mi van a romantikus tiniregényekben? Felvázolok egy alapsztorit, ami körülbelül a könyvek kilencven százalékára érvényes.

Van egy lány, kicsit fura, például imád olvasni, stréber, csúnya, a lényeg, hogy nem egy népszerű ember. Van egy srác, jól néz ki, bomlanak utána a csajok, de valami mégis furcsa benne is, mert nincs barátnője. A két főszereplőnk valami banális dolog kapcsán egymásba botlik, például egy irodalomórán, ahol kiderül, hogy a fiú valójában egy mély érzésű valaki, a lány pedig normális és jó fej, és kész. Ennyi. Hirtelen a fiú is lángra lobban a lány iránt, akinek természetesen időtlen idők óta tetszik már a srác, és kis huzavona után már jön is a csók és a végtelenségig tartó szerelem.

Sándor Csenge

Na és a valóságban hol van ilyen? Tessék mutatni egy fiút, aki megfelel a könyvekben leírt főszereplőknek, és én megyek, és szerelmes leszek belé. Az a baj, hogy nincsenek ilyen fiúk, de végül is, ne is legyenek. Hiszen hogy olvasson valaki egyszerre Tolsztojt, éljen társasági életet, járjon sportolni és tanuljon is, mint a güzü? Lehetetlen. És akkor rájöttem, hogy amit én keresek, az többé már nem egy száznyolcvan centis reklámfiú, hanem egy olyan ember, akivel beszélgetni tudok, érdeklődik a világ iránt, és ugyanannyi közös dolog van bennünk, mint amennyi különböző. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni. Az nyilván elég nagy hátrány, ha valaki mondjuk neonáci, de ha amúgy az alapvető dolgokban megegyezik az értékrendünk, akkor nagy baj nem lehet. Szóval lányok, azt akarom mondani, hogy ne legyenek odafönn, valahol az ötvenedik emeletél az elvárásaitok. Hiszen gondoljatok bele. Ti olyanok vagytok, mint amilyen csajt elképzel magának egy tinédzser fiú? Basszus, bár tudnám, milyen lányt képzelnek el, úgy összességében, de nem tudom, úgyhogy most ebbe nem is akarok belemenni.

És persze, úgy hangzik, mintha én most arról beszélnék, hogy mindenki tegye zsebre az összes elvárását, és örüljön annak, ami van, de nem erről beszélek. Azt gondolom, hogy nagyon is jó, ha van egy elképzelése az embernek. De az rossz, hogyha csak azért nem veszünk észre egy rakat embert, mert egyszerűen nem találnak bele az általunk megalkotott ideális képbe. Nekem olyan sok kikötésem és megjegyzésem volt e téren, hogy a körülöttem lévő emberek szerintem már csak a szemüket forgatták, amikor újabb és újabb elvárásokkal rukkoltam elő. Most pedig? Hát, nem igazán tudok olyat mondani, ami gátat szabhatna a kapcsolatomnak. Mármint, na jó, ez így nem igaz, hiszen a férfiak fele kapásból megbukik az olyan alap dolgokon, mint például ápoltság meg ilyenek.

A másik pedig, hogy mégis, hogy ismerkedjen valaki, aki nagyjából csak olyan szakkörökre és foglalkozásokra jár, ahol csak lányok vannak. Sajnálom, hogy így van, de amúgy ha elmennék kosárra, akkor se lenne sokkal több esélyem, mert abból meg olyan béna vagyok, hogy az valami hihetetlen.

Valójában az emberek egy csomó előítéletet raktak elém, amiből építettek egy jó nagy falat, és igazából azon se én, se ők már nem nagyon tudunk áttörni. Marha jó, állapítottam meg magamban, és kicsit megmártóztam az önsajnálatban, hogy miért is történt ez így, és én nagyjából tudom is. Hiszen alapjába véve én egy olyan ember vagyok, akinek sok idő kell ahhoz, hogy megnyíljon és lazán viselkedjen. És ha az ember társaságban van, és csak ül mint a kuka, hát akkor senki nem fogja érdekes személyiségnek találni – amit meg is tudok érteni. Úgyhogy elég sok minden elcsúszhatott ezen.

Sándor Csenge

Meg azon, hogy én úgy gondoltam, hogy a többiek mint hülyék, gázak, gyerekesek és a többi, és a többi. Pedig ők is ugyanolyanok, mint én, vagy mint a barátnőim, mint ahogy az az utóbbi időkben kiderült. Csak most már elég nehéz úgy csinálni, mint hetedikben. Odamenni, hogy helló, hát te ki vagy. Mert ha négy év alatt nem érdekelt, akkor miért pont most. Nekem most nőtt be a fejem lágya. Másnak sokkal hamarabb, ő szerencsés... De én nem tudok már mit csinálni, óriási lemaradást próbálok behozni, és ez elég szerencsétlen meg nehéz.

És nem arról van szó, hogy nagyon dolgozok rajta, de tény, hogy sok mindenben megváltoztam, és emiatt nagyon szeretem magamat. Büszke vagyok a dolgokra, amiket tettem, még akkor is, ha nem mindegyik úgy sült el, ahogy akartam. És azt hiszem, hogy ebben elég sokat segített a pszichológusom, mert október óta elkezdtem újra járni, és bár nem tudok konkrét dolgokat mondani, mégis, nem lehet teljesen véletlen, hogy akkor következtek be változások a gondolkodásomban és a tetteimben, amikor ő is jelen volt és jelen van az életemben. Mert az a heti egy alkalom, amikor beszélek vele a tetteimről, a viselkedésemről, és elemezzük, az irtózatosan hasznos és nagyon jót tesz minden szempontból. Szóval, aki úgy gondolja, hogy esetleg abban a cipőben jár, mint én, szerintem érdemes felkeresnie valakit, akivel meg tudja beszélni az élete kérdéseit.

Hogy annak, amit leírtam, nincs se eleje, se vége, az más kérdés. Inkább nevezném eszmefuttatásnak, és akkor nem csapok be senkit. De remélem, hogy aki nem olyan, mint én, az egy kicsit jobban belelátott a helyzetembe, és aki pedig olyan, mint én, az meg talán elgondolkozik ezen. Mert ezeken a dolgokon szerintem kell gondolkozni, és tűnődni, nem lehet, hogy csak úgy folyunk az árral, mert akkor sose fog változás bekövetkezni. És én elmondhatom, hogy a változás irtózatosan stresszes, és ellentmond az ember alapvető természetének, de talán pont ezért nagyon jó. Kizökkent, rácsodálkoztat a világra és önmagunkra, más szemszögből látjuk a dolgokat, és ez mind annyi tapasztalatot ad, ami miatt már abszolút megéri.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Sírni egy nem hollywoodi filmen

Úgy vártam ezt a filmet, mint minden olyat, amiről már az előzetesben tudom, hogy ezt nekem készítették. Sajnálom, ha az ajánlóm túl elfogult lesz, de Az igazi csoda című film nem hazudik, mert úgy ahogy van, az az egy óra ötvenhárom perc tényleg egy igazi csoda.

A főszereplő kisfiú neve Auggie, aki egy genetikai rendellenesség következtében csaknem életképtelenül született. Huszonhét műtéten esett át, mire sikerült elérnie az orvosoknak, hogy lásson, halljon, meg minden egyéb. Viszont egy dolgot nem tudtak megoldani. Az arca tele van hegekkel és forradásokkal, hiszen elsősorban a túléléséért harcoltak, nem pedig a kinézetéért. És ezen sajnos nem lehet változtatni, el kell fogadnia magát úgy, ahogy van. És ha ez még sikerülne is, ott van az a sok-sok ember, akik bámulják és megrettennek tőle.

Auggie szülei úgy döntöttek, ideje a fiúnak iskolába mennie, nem pedig otthon tanulnia az édesanyjával. Az időzítés tökéletesnek tűnik, hiszen ötödikes lesz, és a többi gyerek is újonnan kerül az iskolába, tehát nem ismerik egymást. Egy teljesen új környezet lesz mindenkinek, mi lehetne ennél ideálisabb? Persze a feladat így is borzasztó. Mindenki fél. Az anyuka, az apuka és Via, a nővére is. Szóval Auggie elmegy az iskolába, ahol éri hideg és meleg is. Az egész nagyon életszerű, és mindvégig ott van a humor, ami legtöbbször irónia formájában kerül elő. Emiatt pedig a film egésze, bármennyire is megható nagyon sokszor, mindvégig a földön marad, és nem megy át a nyálas kategóriába. Tehát Auggie küzd, küzd azzal, hogy elfogadja önmagát, azt az arcot, ami ellen nincs mit tennie, és küzd nap mint nap a suliban, hogy elfogadják, és ha lehet, megszeressék. Ő is olyan, mint az összes többi gyerek. Tényleg nagyon vágyna barátokra, de bármennyire is elfogadó közeg a magániskola, ahova jár, a gyerekek akkor is nehezen fogadják el a másságát…

Ekkor vált a történet, és hirtelen Via nézőpontja következik. A főszereplő nővére veszi át a narrálást is, és elmondja, milyen az, hogy az öccse körül forog minden, ő pedig csak egy plusz az egész családban. Sajnos az anyuka nem kezeli jól a helyzetet, tényleg baromira el van hanyagolva szegény lány. A film előnyére válik, hogy ha egy ilyen szereplőről van szó, nem valami hihetetlenül szép lányt választottak, hanem tényleg egy baromi átlagos, szürke kisegeret – komolyan, néha még zavart is, hogy hogy lehet valaki ennyire odaadó és semmilyen.

Hamarosan megismerjük Auggie egy osztálytársának az életét, és még Via barátnője is szóhoz jut. S mindeközben mégis megmarad Auggie főszereplőnek, és követjük, hogy mi történik vele.

Bár egy majdnem kétórás filmről beszélünk, ami nekem nagyon sok szokott lenni, én egyáltalán nem untam magamat. Nem volt olyan rész, ami felesleges lett volna vagy unalmas. Mindennek megvolt a maga helye vagy jelentése, ami miatt ott kellett lennie. A szereplők szerethetőek voltak, és megvolt mindannyiuknak a maguk kihívása, amivel meg kellett küzdeniük a film során. Talán az apuka (Owen Wilson) figurája került legkevésbé kidolgozásra, de cserébe kapott vicces jeleneteket, úgyhogy az sem volt gáz.

A film története nem egy nagy durranás, de tényleg nem is számít. A célja, hogy megismertesse velünk Auggie életének mindenféle szegmensét, a jó és a rossz dolgokat egyaránt, és ettől csodaszép. Persze, van egy rossz gyerek, meg van egy jó barátja, de szerencsére nem raktak még egy szerelmi szálat is hozzá, mert az talán túlzás lett volna – végül is ötödikesekről beszélünk.

Most pedig beszéljünk arról, hogy ez a film egy sírós film. Van benne minimum tíz olyan jelenet (ami, lássuk be, meglepően sok), ahol bizony elő lehet venni a zsepiket, és bele lehet könnyezni egész nyugodtan. Nekem is végig gombóc volt a torkomban, és még mindig nem sikerült szabadulnom a film hatása alól, valószínűleg, mert nem tudtam még kisírni magamból, de erre hamarosan sort kell kerítenem. Tényleg annyi megható, őszinte jelenet van, ami mellett a legszívtelenebb ember sem fog tudni elmenni. Én nagyon nem szeretem a nyálas filmeket, de ez, esküszöm, soha nem lépi át azt a bizonyos hoolywoodi határt. A szeretetről és elfogadásról szól, ami egy örök, megunhatatlan téma, és mégis tud újat mutatni, mert őszinte. És ez itt a lényeg. Ez az, ami miatt a mellettem ülő két férfi – egy húszas, nachost zabáló, és egy negyvenes, feleségestül jövő – is könnyes szemmel állt föl a székéből a film végénél. Hát nem csodálatos? Hogy a férfiak is mertek és tudtak sírni?

A gyerekszínészeknek pedig jár még pár sor, mert szerintem mind nagyon aranyosak voltak, és igazán jól játszottak. A főszereplőt alakító Jacob Trembley nekem már kedvencemmé vált a Szoba című filmből, de a többiek is nagyon jók voltak. Az apró arcmimikák, amik alig láthatóan fejeztek ki egy csomó érzelmet, nagyon pontosak voltak, és szerencsére nem játszották túl magukat. Emiatt is volt a film teljesen hihető, és mint már párszor említettem, őszinte.

Ajánlom ezt a filmet mindenkinek. Sőt, ha tehetném, akkor azt mondanám, hogy kötelező megnézni. Tényleg jó film, vicces, és üzenete is van, amit nem ártana, ha minél több kisgyerek látna. És most, ha ezt egy szülő olvassa, és az lenne a kifogása, hogy „jajj, de hát milyen csúnyára van maszkírozva az a kisfiú”, na akkor ő menjen el először, és engedje, hogy a film meggyőzze arról, hogy a porontya nem azt fogja gondolni a film befejeztével, hogy rosszat fogok álmodni, hanem, hogy lám, a mozgássérültek, vakok és mindenféle „más” emberek, egyáltalán nem is mások, hanem pont ugyanolyanok, mint te vagy én.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

Válasz a filmajánlóra: Mi az igazi csoda?

Az igazi csoda (Wonder, 2017, 113’)
Rendezte: Stephen Chbosky

Szereplők: Jacob Tremblay, Julia Roberts, Owen Wilson

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Csak én és a jóga

A jóga nem sport – állította az egyik ismerősöm. Aha, hát, ha úgy nézzük, akkor a foci meg csak foci. Mert a jóga az sport, és annál még sokkal több is. Csak rá kell érezni, ki kell próbálni, egyszer, kétszer, háromszor, és lehet, hogy akkor se fog tetszeni, de hátha.

Először nyolcadikos voltam, amikor kipróbáltam az iskolában a jógát. Akkor nem igazán jött be. Akkor és úgy lógtam az órákról, ahogy csak tudtam. Aztán már nem értem rá soha a sulis órák időpontjaiban, ezért elmentem egy jóga-stúdióba, és elkezdtem hatha jógázni. Csakhogy az sem tetszett különösebben. Viszont itt már nem magával a jógával, hanem sokkal inkább az oktatóval volt problémám, aki nem volt különösebben szimpatikus, bár akkor még nem tudtam megmondani, pontosan mi az, ami nem tetszik benne.

Meg az a társaság és a korosztály sem épp nekem való volt… Semmiképp sem leszólással mondom, de inkább idősek vettek részt azokon az órákon, hatvan év körüliek vagy afölöttiek is voltak, és ha ők el is fáradtak, én nagyon ritkán. Nyáron az unokatestvérem mutatott egy applikációt, a neve Down Dog. Ez egy nagyon szuper jóga app, állítható nehézségi szintekkel, zenei aláfestéssel, magyarázattal. És sokszor jógáztam is ezzel, aztán amikor besűrűsödtek a napjaim, lassan elmaradoztak ezek a húsz percek.

Viszont elhatároztam, hogy az idén is a jógát választom sportkörnek, és októberben el is mentem az első alkalomra, ugyanabba a stúdióba, de egy másik tanárhoz, aki ashtanga jógát oktat. Erről az ágazatról annyit kell tudni, hogy a hatha jóga dinamikus változata, melyben az ászanákat öt légzés erejéig kell kitartani. Az első órám alapból cikisen indult, mert vérzett a lábam, és nem volt sebtapasz otthon, úgyhogy kínomban egy gézdarabot tekertem a lábujjamra és ráhúztam a zoknit. Viszont a zokni csúszott és kényelmetlen volt miközben végeztem a gyakorlatokat. Jógázni mezítláb kell (és nem kell belegondolni abba, hogy ahol most a te lábad van, a következő percben pedig a homlokod, ott kinek a lába vagy tenyere vagy homloka izzadt előtte).

Visszatérve az első órám viszontagságaihoz. Nagyjából negyedóra után, amikor már rendesen meg voltam izzadva, zakatoltak a fejemben a kérdések, hogy mégis miért vagyok itt, miért ilyen nehéz ez. Aztán vége lett az ugrálós, megerőltetőbb résznek, és jöttek a nyújtósabb, koncentrálósabb feladatok, amelyeknél folyton körbe járt köztünk, résztvevők között az oktató lány, és segített, megigazított minket. És ekkor jöttem rá, hogy ez hiányzott nekem az előző oktatómból. Az odafigyelés, a segítségnyújtás. Mert bár ő is segített, teljesen másként ért hozzánk, szerintem pedig nagyon fontos az, hogy érezze az ember, hogy az oktató azért van ott, hogy segítsen neki, nem pedig azért, hogy kijavítsa. Érthető a különbség? Úgyhogy az óra végén már repesett a szívem, hogy végül is mindent megkaptam, amit akartam, elfáradtam és meg is izzadtam, ugyanakkor vissza akartam jönni és folytatni. Amit hamarosan meg is tettem.

És a második alkalom után már nem öt, hanem csak két napig volt durva izomlázam, aminek kifejezetten örültem. És megfigyeltem magamon, hogy az óra közben tudok semmire sem gondolni, csak úgy elengedni magamat anélkül, hogy zakatolna az agyam, ami nagyon jó és fontos. Mert az otthoni gyakorlások során ezt nem tudtam soha elérni, és ezért soha nem is voltam elégedett. Valamint, amikor például a fejemet a lábamhoz húzom, mert éppen ez a feladat, és úgy érzem, hogy kihozom magamból a maximumot, amikor odajön az oktató, megnyomja a hátamat, és hopp, a homlokom máris a sípcsontomat súrolja, akkor érzem azt, hogy nem véletlenül jöttem el ide. Mert így érzem, hogy fejlődök, hogy segítséget kapok, hogy pontosan hogyan kell tartanom a testemet egyes pózokban, mikor kell levegőt vennem stb. És amikor másnap lefekvés előtt elvégzek egy-két gyakorlatot, érzem a hálát és az erőt a testemben. Ezt pedig a jógának köszönhetem, mert jógázni türelemmel, odafigyeléssel és kitartással lehet. És szerdán ismét ott leszek, hogy abban az egy és negyed órában ismét csak én legyek és a jóga.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Ahol a hullák várnak...

Még szeptember közepe táján az egyik osztálytársam bejegyzést tett közzé az évfolyamcsoportban, miszerint maradt pár hely az Anatómiai Múzeum látogatására, amit szervez. A hirdetményben szerepelt az a szókapcsolat is, miszerint ez egy kihagyhatatlan lehetőség. Itt már éreztem, bármi lesz is, én valószínűleg nem fogom kihagyni, úgyhogy gyorsan be is kommenteltem a nevemet, hogy mennék én.

Egy őszi délután négy órakor meg is érkeztem a metrómegállóba, és elkezdtem olvasni. Valószínűleg ott is maradok, ha nem jut eszébe a barátnőmnek, hogy én hiányzok. De meglettem, és elindultunk, majd egy kis eltévedést követően meg is érkeztünk a SOTÉ-ra. Mind nagyon izgatottak és kíváncsiak voltunk. Egy hölgy körbevezetett minket, megkérdezte, hogy az orvosira akarunk-e menni. Páran feltették a kezüket, hogy gondolkodnak rajta. Ha fel is merült volna bennem ez a lehetőség, egy órával később már biztosra állítottam volna, hogy nem, ez nem nekem való. Na de miért? Mondom, mit láttunk.

A terem, vagyis az egész múzeum körülbelül két osztályteremnyi méret, száz négyzetméter mindössze. Kétféle preparátum típus van benne, az egyik, ami nincs beáztatva semmibe, hanem mintha ki lenne szárítva, ez feketés-sötétbarna színű. Ebből viszonylag kevés van, és ezek nagyon régiek. Kisgyerekek is vannak még köztük, mégis, ahogy szemléltem, inkább a csodálat fogott el, ahogy ezt valaki megcsinálta: a vérerek gyönyörűen kivehetően hálózzák be a testeket, és már majdnem kétszáz éve állnak itt. És ugye voltak a tipikus, formalinba áztatott, fehéresre fakult mindenfélék. De tényleg, azért mondom, hogy mindenfélék, mert voltak emberek és állatok, testrészek, meg olyan dolgok is, amikbe talán jobb nem is belegondolni… Mert nem lehet ép ésszel, és én nem tudom máig sem felfogni, hogy azok a kezek egyszer ceruzát markoltak vagy éppen sorokat gépeltek, mint most épp én.

A testek egyébként felajánlás útján kerülnek be ide, vagyis az orvostanhallgatók keze alá. Először is, egy éven keresztül tart a fertőtlenítésük, utána pedig, ha például a kezet tanulmányozzák, akkor a hallgatók megkapják azt, vizsgálják és kipreparálják, de nagyon ritka az, hogy egy egész testet kapnak és azzal dolgoznak. Van versenye is a „legszebb”, legigényesebb preparátumoknak. És hogy van-e elég test, érkezik-e elég felajánlás? A válasz, igen. Van bőven. Inkább gyerek és baba testeket nem kapnak, vagy ha igen, akkor embriókat, amelyekről lemondott az anya, vagyis abortusz után kerülnek a SOTÉ-hoz. A nevek természetesen nem szerepelnek, csak a preparátorok nevei vannak kiírva, és rokonoknak nem is engedik a belépést, az túl megrázó lenne.

Fantasztikus volt látni, hogy milyen törékeny az emberi test, mennyi kis ér és izom dolgozik, és milyen törékeny mindez. Volt ott például egy teljes kar, vérerekkel együtt. Hihetetlen volt nézni, és elképzelni azt, hogy valakinek sikerült ezt elkészítenie, hogy megmaradjon ilyen épen. A hölgy, aki körbevezetett minket, készségesen válaszolt minden kérdésünkre, aztán egy idő után szétszéledtünk, hogy mindannyian a saját tempónkban bámészkodhassunk. Megnéztük az állatokat, majd megláttam, hogy van egy rész, ahol kisbabák vannak, pontosítok, mutáns kisbabák. Az első gondolatom az volt, hogy „úr isten”. Nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van, hogy élőben megnézhetem ezeket. De a szemem, a szívem nem engedett oda. Mert eszembe jutott, hogy ezek gyerekek voltak. Igazi, élő pici babák, akik, ha nem is születtek meg, de ott dobogott a szívük a mamájuk hasában. És őket várták, csak komplikáció lépett fel, és a törékeny egészség máris darabokra hullott. Na igen, szóval nem szabad belegondolni. Azokban a percekben fel is fordult a gyomrom, aztán ismét elterelődtek a gondolataim, és úgy határoztam, hogy ez a természet, ez az élet. Ha ilyen is megesik, akkor ez van, és nyilván legtöbbjük nem volt életképes. Úgyhogy odamentem és megnéztem. A preparátumok már szintén sok-sok évesek voltak, és megdöbbentő volt, hogy milyen nagyok a csecsemők. Voltak olyanok, akik nyitott gerinccel születtek és voltak sellő szindrómában szenvedők, akiknek a két lábuk tulajdonképpen össze volt nőve. Volt jó pár sziámi iker, de talán a legmegrázóbb a küklopsz-szindróma, amiről a hölgy azt mondta el, hogy régen inkább isteni tulajdonsággal ruházták fel ezeket az embereket, minekután más magyarázatot nem tudtak találni a létezésére. Először egy borjút láttunk, csak épp nem ismertük fel, aztán amikor a babához értünk, már gondoltuk, hogy ugyanazzal van dolgunk. A szeme nem a homlokán volt, ahogy az legtöbbször ábrázolva van, hanem körülbelül az orra helyén, és a homlokán pedig egy fura, hosszúkás valami emlékeztetett az orrára. Nagyon visszataszító és félelmetes volt, nem tudok mást mondani. Még láttunk hetesikereket és magzatokat, melyeket az anyaméhhel együtt tettek el, hogy lehessen tanulmányozni, milyen pózban, hogy helyezkedik el a baba.

Láthattunk még teljes csontvázat, amit meg is tapinthattunk, úgyhogy most már elmondhatom, hogy fogtam emberi csontot meg sok-sok koponyát, de ezek az én érdeklődésemet már nem keltették fel olyan szinten, ráadásul minderre már csak tíz percünk maradt, annyit elidőztünk a formaldehidbe áztatott testrészeknél. Aztán becsuktuk magunk mögött az ajtót, és kicsit talán mind fellélegeztünk.

Úgy gondolom, nagyon szép dolog felajánlania valakinek a testét, és megértem, meg rossz dolog, hogy nincsenek csecsemők, de ez sokkalta nehezebb ügy ennél. Anyukám mesélte, hogy a gyász feldolgozásában nagyon fontos, hogy legyen egy szertartásos elbúcsúzás, hogy például a gyászoló ki tudjon menni a temetőbe vagy el tudjon menni egy helyre, ami a szerettéhez köti. Én sem tudnám felajánlani a gyerekemet, még akkor se, ha a test tulajdonképpen nem az ember.

És lezárásként pedig, visszakanyarodva a preparáláshoz, apukám mesélt egy érdekes történetet. Az egyik neves magyar korboncnok, Arányi Lajos, elvesztette egyik gyermekét még 1862-ben. Mivel annyira kötődött hozzá, nem volt képes feldolgozni az elvesztését, ezért mumifikálta őt, és a dolgozószobájában „tárolta” huszonöt éven keresztül, egészen a haláláig. Szóval mielőtt kedvet kapnánk a testünk felajánlásához, talán érdemes legalább tájékoztatni kedves rokonainkat, mivel a veszteséget tulajdonképpen nekik kell majd feldolgozni...

A múzeumba előzetes egyeztetés alapján lehet ellátogatni, csoportok számára, tizenhat éven felül. Fotózni nincs lehetőség a személyiségi jogok miatt, ezért az itt megjelent képek csak illusztrációk, a SOTE képei.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

 

Az Anatómiai Múzeum csak a Semmelweis Egyetem hallgatói számára látogatható vagy előzetes egyeztetés után.

Képek: http://semmelweis.hu/anatomia/anatomiai-muzeum/

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Nyaralni jó

Idén nyáron úgy döntöttünk, kihagyjuk a jól megszokott és bejáratott Horvátországot, és valami extrémebb nyaralást találunk ki magunknak. Az ötletet a még hetedikben megszervezett évfolyam-kirándulás adta, amikor majdnem két hetet töltöttünk Franciaországban. Mi változtattunk ezen, és egy félig-meddig európai körútra indultunk, melyre két hetet szántunk.

München

Gyorsak és összeszedettek voltunk az indulás reggelén, ezért nyolc órakor az autó már ki is fordult az utcánkból. Apukám vezetett, és első állomásunk a hét-nyolc órányira lévő München volt. Keresztülvágtunk egész Ausztrián, csak egy ebédre álltunk meg, így már öt és hat között megérkeztünk a hotelba. Münchent nem a látnivalói miatt ejtettük útba, hanem azért, mert anyukámnak itt élnek rokonai, akikkel nagyon rég nem találkozott. Első este az unokatestvéréhez és a családjához látogattunk el, akik a várostól olyan fél óra autóútra laknak, a külső lakóövezetben. A sok egyforma ház közt fél óránkba telt, míg odataláltunk a viszonylag kis házba, ami viszont egy tóra nézett, ahol, mint kiderült, úszni és korcsolyázni is lehet, évszaktól függően. Ez azért menő. Utána derült ki, mennyibe is került. Legyen elég annyi, hogy abból a pénzből Budapesten a Rózsadombon lévő legjobb kilátás lehetne a miénk. De a fizetések is magasabbak, szóval nem nagyon lehet összehasonlítani és nem is érdemes. Még aznap este bementünk egy gyors városnézésre, és kipróbáltuk a legjobb sörözőt, ahol tizenhat éves korom ellenére én is ihattam volna, de csak egy citromos, gyenge alkoholtartalmú sörszerű italt kértem. A kicsi adag fél literes volt, mert Németországban az emberek mindig söröznek, ebédhez, munka közben, reggeli mellé.

Megbeszéltük, hogy másnap reggel a piacon fogyasztjuk el a reggelinket. Ez viszont csalódás volt, mert én egy Bécshez hasonló nyüzsgő és színes helyre számítottam, de itt egy negyed területnyi Bosnyák téri piacot találtunk helyette. Volt viszont pékség, úgyhogy mi innen választottunk, apukám pedig a különleges helyi specialitást ette, a fehér kolbászt, ami állítólag bárányagyból van. Csak apukám szerint, ne aggódjatok! Be kell vallanom, ezután vásárlókörútra indultunk, aminek egyetlen úticélja volt, a cseppet sem német Abercrombie & Fitch üzlet. A három- vagy négyemeletes bolt nagyobb volt, mint a londoni, félmeztelen katonák voltak óriási falfestményén, és egy jó órára el is tűntünk ott, ameddig apukám... gőzöm sincs, szerintem felfedezte a fél várost. A délutánt anya másik rokonával töltöttük, aki elkalauzolt minket az Angol kertbe (Englischer Garten), ahol van egy folyó, amin szörfözni lehet.

Ez annyit jelent, hogy ahogy kibukkan a víz a híd alól, valami megdobja, és ezért egy nagy hullám keletkezik, ahol egész álló nap állnak sorba az emberek, rápattannak a szörfdeszkájukra és pár másodperc egyensúlyozás után belepottyannak a vízbe. Majd jön a következő. A víz egyébként nagyon hideg, és emiatt sok haláleset is történik, ugyanis a részeg fiatalok ezt nem feltétlenül veszik számításba, amikor beleugranak. A park gyönyörű volt, tele élettel. Volt egy rész, ahol nudisták sütkéreztek a napon, egy másik rész pedig tele volt asztalokkal és pultokkal, ahol sörözni lehetett. Sokan beszélgettek és üldögéltek ott munka után, ez nekem nagyon szimpatikus volt. München egy nagyon élhető és barátságos város, örökre a szívembe zárta magát.

Svájc

Ezért is kétszer olyan nehéz szívvel pakoltam össze másnap, hogy induljunk Svájcba, amihez amúgy se volt semmi kedvem. Pláne, hogy rossz időt jósoltak. Egy csaknem egész napos utazást követően érkeztünk meg Interlakenbe. A város két gyönyörű szép, kristálytiszta vízű tó partján található.

Sátorozni készültünk, de esőre állt, így kikönyörögtük apukámtól, hadd keressünk szállást. Este kilenc is lehetett, mire végül arrébb, egy kis település szállodájában találtunk kiadó szobát és nyugovóra tértünk. Reggel bőségesen megreggeliztünk, és elindultunk vízeséseket nézni. A táj egyszerűen lenyűgözött minket. Kis faluk, gyönyörű zöld minden, patakok keresztezik az utat, óriás hegyek magasodnak körbe.

Igazi nyugalom szigete volt, el tudtam képzelni, hogy itt töltsek egy hetet, olvasgatva és sétálva a mezőkön... na de térjünk vissza a vízesésekhez. Először egy kisebbet néztünk meg. Felgyalogoltunk a meredek, kiépített lépcsőn a hegy oldalán, majd alagutakon át a hegy belsejében folytattuk utunkat, csúszós lépcsőkön mászva, amiken lefele kerülgetett a szívroham, hogy eltörik a gerincem, ha megcsúszok, meg ilyenek. Nekem ez egy különösen nagy félelmem, a meredek helyeken lefele menés, szóval aggodalomra semmi ok, háromévesek által is teljesíthető lépcsőzésről beszélek amúgy.

Második vízesésünk egy jóval nagyobb dolog volt, ahova már lift vitt fel minket, és a hegy belsejében századmagunkkal csodálhattuk meg a jéghideg víztömeget. Szép volt, de engem annyira nem nyűgözött le. A túrákkal végezve meguzsonnáztuk a svájci édességeinket, és a bevitt extra kalóriákkal együtt Bernbe indultunk.

Bern nagyon aranyos kis város volt, tele berni pásztorkutya szobrokkal. Az öcsém mindegyiknél fotózkodott, úgyhogy ha valakit érdekelne egy ilyen gyűjtemény, csak szóljon. Dacolva a rossz idővel, azért ettünk fagyit is, és továbbhaladtunk Lausanné-ba.

Lausanné a Balaton-méretű Genfi tó partján fekszik, a szembe oldal Franciaország és már itt is franciául beszélnek. Borvidék, hangulatos kis házakkal, a tó mentén zöldövezettel, ahonnan közvetlen átjárás volt a kempingbe, ahol sátoroztunk. Úgyhogy el is határoztuk, hogy teszünk egy sétát a városba, de félúton feladtuk, mert túl fáradtak voltunk. Felvillanyozva beszéltük meg vacsorakor, hogy itt maradunk még egy-két napot, bejárjuk a vidéket. Mire bekuckóztunk a hálózsákjainkba, azonnal koppantak az első esőcseppek a sátoron, és ez így folytatódott egész éjszaka. Másnap tehát indultunk is tovább.

Franciaország

Három nappal korábban érkeztünk Aix-en Provence-ba, kihagytuk ugyanis a Mont Blanc-ot, ahova rossz időt jósoltak. Ismét kempingeztünk, felvertük a sátrakat, kiteregettük az ázott cuccokat és elindultunk vacsorázni. Volt egy szép, de sekély folyó, aminek egyik oldalán a kemping, másik oldalán pedig az étterem volt. A hely hipster stílusú volt, amire csak ráerősített a szakállas, laza pincérünk. Az ételek pedig isteniek voltak. Alig bírtunk betelni velük, tele is zabáltuk magunkat, annyira, hogy végül meggyőztük anyukámat, ne kerüljünk és gyalogoljunk húsz percet a kempingbe, hanem vágjunk át a folyón, és öt perc alatt oda is érünk. Apa felkapta anyát a hátára, mi az öcsémmel pedig combközépig feltűrtük a nadrágjainkat és nekivágtunk a kábé húsz méteres útnak. A víz csontfagyasztóan hideg volt, a kövek szúrtak, a hínárok meg, amiktől egyébként hidegrázásom van, simogatóan jó érzést keltettek bennem.

Másnap reggel megtettem első futásomat a vadi új futócipőmben, viszont végig az az érzésem volt, hogy valaki figyel. Lehet, hogy egy madár volt az, nem tudom. Ennek (mármint a futásnak) köszönhetően reggel nyolckor már anyukámmal sétáltunk a kempingben, amikor megláttuk, hogy sor gyülekezik a kisbolt előtt. Anya elszaladt pénzért, én pedig beálltam az emberek közé friss péksüteményben reménykedve, mert mi másért állhat sorba ennyi ember. Meg is vettük a croissantokat és a csokis párnákat, amik az elkövetkezendő napokban megunhatatlan reggelinkké avanzsáltak. Amikor pedig a család többi tagjai (mármint a hétalvó öcsém) is magához tért, felkerekedtünk, hogy besétáljunk L'Isle-sur-la-Sorgue városába.

Ahol, mint kiderült, éppen az évente megrendezésre kerülő régiségfesztivál második napja volt. A hosszú főutcán és még egy óriási kertben is árusok és portékáik százai várakoztak. Fél óra után azonban én teljesen belefáradtam a nézelődésbe, viszont a szüleim ennél elhivatottabbak voltak. Persze a régiségek nem ilyen ócskapiac típusú dolgok voltak, hanem inkább dizájner darabok vagy igazi különlegességek, mint például egy ősrégi bárpult.

Elhatároztuk, hogy este el is jövünk ellopni egy-két igazán tetszetős, méregdrága darabot, amire később csak azért nem került sor, mert nem fért már a kocsiba.

Másnap Avignon volt a soros, szintén piacra mentünk reggelizni, ahol megkóstoltam egy olívabogyós, padlizsános, paradicsomos quiche-t. A quiche-ek egyébként mindenhol fantasztikusan finomak voltak. Majd felsétáltunk a nagy templomba, onnan pedig egy szép parkba, ahonnan kilátás nyílt a híres avignoni hídra. Hát, őszinte leszek, én nem tudtam, hogy ez a híd így néz ki, csalódás a köbön. Apa azért kijelentette, hogy ha itt van, akkor ő már ki nem hagyja, hogy végigmenjen rajta. Legyalogoltunk hát a híd lábához, ahol kiderült, hogy fizetni kell azért, hogy felmehessen az ember. Máris meggondolta magát. Nagy bánatunkban megettük a lédús barackokat, amiket még a piacon vásároltunk, majd megnéztük, ahogy az egyik árus megpróbálja csúzlival eltalálni a boltja felett tanyázó galambokat. Minket meg megnézett valami biciklis bácsi, igazi perverz. Körülbelül tíz percen keresztül, amíg ott ültünk, nézett és figyelt minket, ezért bemenekültünk a boltba. Sajnos nem sikerült leráznunk, úgyhogy azóta a kertünkben alszik, nem tudom mi lesz télen...

A következő nap semmittevéssel telt, úgyhogy kipihentük magunkat a következő, Marseilles-i utunkra. A terv az volt, hogy megfürdünk a tengerben, majd sétálunk egyet a városba. Nem nagy álmok ezek, mégse sikerült egyik sem. Legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. Ahol már nem mehettünk tovább kocsival, ott egy parkolóban letettük az autót, majd gyalog indultunk neki az útnak, aminek a hetedénél láttuk meg a tengert – irtózatos magasról és messziről, egy picike öbölt. Majd gyalogoltunk egy jó órát a tűző napon, le a hegyen, és megérkeztünk egy ici-pici partra, tömve turistával. Értsd, volt vagy húsz ember, de ezzel éppen egy tangányi hely maradt a parton. Szerencsére családunk férfi tagjai felfedeztek egy kicsit távolabb levő szellősebb helyet, úgyhogy átcuccoltunk oda. Bemerészkedtünk a tengerbe, hiba volt. Három perc után ki is pattantam, mivel majdnem rám fagyott a fürdőruhám, és elfoglaltam a helyemet a sziklán, várva, hogy megsüssön a nap, és este már csokibarna önmagam pisloghasson vissza rám a tükörből.

A napozás egyik ártalmas hatása, hogy elaltatja az embert, ezért hamar el is tettem a könyvemet és álomba szenderültem, amiből valamiért sokkosan ébredtem. Netalántán több órán át szunyókáltam, lesült a hátam, a hasam meg fehér marad? Hát, hogy néz az ki? Sajnos csak negyedórát aludtam. És aznap semmit se barnultam, mert ezután bementem az árnyékba. Négy körül aztán összeszedtük magunkat, hogy felgyalogoljunk, vissza a kocsihoz. Mellettünk egyébként egyre suhantak el a francia rendszámú járművek, tehát kiderült, hogy csak a külföldieket nem engedik le ezek a kis sunyik... Stoppolni végül nem sikerült, így egy szuper-meredek emelkedő után elcsigázva érkeztünk a kocsihoz, és csak a kajára tudtunk gondolni. Csakhogy Marseilles-ben minden étterem zárva volt a szieszta végett, ezért egy boltban vettünk előrecsomagolt kajákat és egy kerítésen ülve fogyasztottuk el őket. Majd megtaláltuk a mekit és kávéztunk egyet. És szembesültünk azzal, hogy Marseilles koszos és csúnya, lerombolt, tele van proteint áruló gyúrós boltokkal meg kebabosokkal, el is iszkoltunk gyorsan. Hazafele láttuk csak, hogy a Google Maps valószínűleg rossz környékre kalauzolt el bennünket.

A tengerpart

Utolsó úticélunk a Côte d'Azur volt, leírni a nevét is egy olyan érzés, mintha valami filmben lennék, olyan különleges és elegáns. De bizony, itt voltunk. Egy kis faluban szálltunk meg, Airbnb-ben. A ház legfelső emeletén volt a lakás, kétszintes, felső szintéjén kilátással a tengerre. Ha valami, akkor ez egy igazi loftlakás volt, gyönyörű szép, négy főnél többen is bőven elfértünk volna.

Miután kipakoltunk, lementünk fürdeni a partra, ahol örömmel nyugtáztuk, hogy a víz tökéletes hőmérsékletű. Viszont tele volt emberekkel, akárcsak az elkövetkezendő összes napon. De hát ez nem Horvátország a nyugodt és csendes eldugott kis öblökkel, állapítottuk meg. Valamit valamiért.

Másnap vonatra szálltunk és tíz perc alatt oda is értünk Nizza városába. Állítólag itt lehet kapni a világ legjobb fagyiját. Nem tudom, ki állította ezt, de totális hazugság. Viszont a város gyönyörű, a parton hosszan váltják egymást a strandok. És itt játszódott az egyik Louis de Funès film is, aki nekem gyerekkoromból óriási kedvencem, örök klasszikus. A parton olvasgatva a Marie Claire-t (angolul, franciául nem tudok) viszont sikerült lebarnulnom, és most már csomó mindent tudok a Trónok harca szereplőiről is. Kár, hogy a sorozatot nem nézem, úgy azért izgalmasabbak lettek volna az interjúk.

Már hat óra körül járhatott, amikor végül hazaindultunk. Amikor leszálltunk a vonatról, az öcsém nevetve jegyezte meg, mi lenne, ha ottfelejtette volna a telefonját. Benéztünk az üléseinkre, ahol megláttuk a kulacsát. Otthagyta. Apa, mint egy hős, mit sem törődve azzal, hogy mindjárt záródnak az ajtók, beugrott a vagonba és megszerezte a kulacsot. Mondjuk azért a kulacsért megérte... Már egy éve társa az öcsémnek, jóban és rosszban. Győzelemittasan és fáradtan elfogyasztottuk a francia vacsoránkat, legalábbis én a tipikus salátát ettem tonhallal, aminek a nevét mondja meg, akinek az anyja Jenő, mert én már elfelejtettem.

Monte Carlo volt még az utolsó városnézésünk Franciaországban. Én voltam olyan szerencsés, hogy már másodjára látogattam a leggazdagabb városba, ami amúgy zsúfolt, és nem tudom, miért tartják olyan nagyra.

Viszont ezúttal ellátogattunk egy múzeumba is, ahol mindenféle tengeri élőlényeket láthattunk. Teljesen lenyűgözött minket, bár a sok-sok fotón sajnos nem lehet ugyanazt átélni, mint élőben.

Mint mindig, most is óriásit gyalogoltunk, fürödtünk a tengerben is, ami itt viszont koszos volt, úgyhogy a jó záráshoz este még lementünk a mi kis falucskánkba, megmártózni a hullámokban.

Olaszország

Másnap pedig könnyes szemmel hagytuk ott Franciaországot, és ráfordultunk a hazaútra. Mivel azonban egy nap alatt túl hosszú lett volna megtenni az utat, megálltunk egy éjszakára Padovában.

Olaszország mindig is a kedvenceim közé tartozott, de azt hiszem, most hivatalosan is bekerült a top három legjobb hely közé. Az egész nyaralás alatt itt ettük a legistenibb és legolcsóbb fagyit, és egy kis, helyi étteremben fogyasztottuk el a legjobb vacsorát is. Sajnos este eleredt az eső, meg ugye sötét is volt, tehát nem láttunk sokat a városból, úgyhogy még vissza kell mennünk, mert nem fedeztük fel úgy igazán.

De talán jövő nyáron megtesszük, és azt a két hetet Olaszország bebarangolásával töltjük majd. Bocsi, mégsem, mert Kínába utazunk, de nagyon érdekes beszámolót igyekszem majd írni, ígérem!

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább
«
1234


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek