A színház rocksztárjai

Mikor apukám elmesélte, hogy annyira nagy hajrá volt a jegyeladás elindításakor, hogy végül nem is sikerült neki négy egymás melletti helyet lefoglalni a Vígszínház Pál utcai fiúk előadására, már biztosan tudtam, hogy valóban egy színházi köntösbe bujtatott „High School Musicallel” van dolgom. Hogy miért? Mert ez az előadás is egy musical, és a magyar rajongótábor is már közel ugyanakkora. Ehhez hozzá kell tennem, hogy bár lehet, hogy ciki bevallani, de én kifejezetten szerettem 6 évesen a Disney féle High School Musicalt. A Pál utcai fiúk előadásban pedig benne van minden, amit az ember egy egyedülálló Disney produkciótól elvár (értsd: közös éneklések, menő tánc, videóklip-feeling és jóképű színészek), de a helyzet az, hogy ennél még sokkal többet is ad az előadás.

Somos Emma

Molnár Ferenc regényének történetéhez szinte teljesen hű marad a darab, és meg kell hagyni, szerintem hihetetlenül jól csomagolja át egy 2018-ben is menő, dizájnos csomagolópapírba azokat az örök-igazságokat, amiket még 1906-ban írt meg az író. Azzal, hogy olyan színpadtechnikát, jelmezeket, koreográfiát használ az előadás, ami már egy mai 5 évesnek is menő, de egy 40 évesnek sem elcsépelt, valami varázslatos dolgot ér el, és ennek a varázslatnak a Vígszínház kapuin belül mi is szemtanúi, sőt, résztvevői lehetünk.

A nézőtéren generációk azonosulnak a Pál utcai fiúk karaktereivel, és élik át az általuk megélt örök élethelyzeteket. A legkülönlegesebb talán így, kamaszként megnézni ezt a darabot, mert ekkor egyszerre látod gyerekként, de már egy felnőtt szemével is a történetet. A gyerekeket megtanítja arra, hogy álljanak ki amellett, amiben hisznek, hogy küzdjenek és ne adják fel, és talán – ami a legfontosabb – megtanítja a gyerekeket egymás kölcsönös tiszteletére is. A felnőtteket emlékezteti arra, hogyan kell az álmaikban hinni, és a saját gyerekkoruk felidézésére is bíztatja őket, így a történet segít egy teljesen új perspektívába helyezni a mindennapjaikat.

Sokszor érzem azt, hogy Molnár Ferenc történetei inkább a felnőtteknek szólnak, hiszen mindig bekopogtat a rideg valóság. A gyerekkori álmon, a grundon is elkezdenek építkezni, és ezek után az eddigi élet-halált jelentő háborúzás (ami a felnőttek szemével csak idegesítő gyerekcsetepaténak tűnhetett) egy perc alatt értelmét veszíti.

Somos Emma

Ami miatt az előadás nagyon jó, az az, hogy nem érzed műnek azt a keserű ízt, amit a történet hagy a szádban. Mert bár anyukámnak az előadás már túl hatásvadász volt, és sok zenés, éneklős részre lehet azt mondani, hogy kicsit „túl lett tolva”, a végén valahogy mégis nagyon jól összeáll az egész, és semmilyen műviség, erőltetettség nem hagyott hamis érzést a nézőben. Mert lehet, hogy ami anyának már hatásvadász, az pont az az eszköz, amire a mai világ gyermekei felkapják a fejüket, és elkezdenek tényleg figyelni. És miközben ott van ez a keserű íz a szádban, együtt énekelsz a színészekkel, és valahogy mégsem egy depresszió-gubónak érzed magad. Ehelyett megcsap a tisztesség, a szeretet, a bátorság szele, és a mindezt szimbolizáló Nemecseket együtt ünnepli a nagymama, a kamasz, az apuka és a színészek a színpadról.

Végig azt éreztem, hogy ez az előadás aztán tudja, hogy kell megszólítani a mai fiatalokat. És az anyukákat. Meg persze a nagymamákat is, akiket le ne becsüljük, mert ők az egyik legkomolyabb rajongói, sőt, bázisa az előadásnak. De most komolyan, kinek ne tetszene 14 fiú, akik három órán keresztül ugrálnak és énekelnek cuki egyenruciban? Kérdem én, mi ez, ha nem egy modern fiúegyüttes születése? Az apukáknak meg marad az amúgy is fiús sztori, a háború, a bátorság meg ilyenek. Amúgy, ha már itt tartunk… Személyes kedvenceim lettek a Cselét és Weiszt megformázó színészek, de muszáj megemlítenem, hogy sokan csak azért jönnek el, hogy lássak Vecsei H. Miklóst, Nemecsek szerepében. Itt talán illik bevallanom, hogy lehetéséges… vagyis elképzelhető… esetleg bátorkodom úgy megfogalmazni, hogy több mint valószínű, hogy nekem is voltak ilyen indítékaim.

Somos Emma

fotó: Gordon Eszter

Ha a nagyon elfogult rajongólány szól belőlem, a Pál utcai fiúk szereplői a mai színház rocksztárjai. És ez csak a személyes hipotézisem, de nagy esélyét látom annak, hogy nemsokára sok tini szobájában vígszínházas Pál utcai fiúk plakátok fognak lógni, lesznek az előadásnak saját termékei, tudjátok, olyan cuki kis karkötők, bögrék, vászontáskák, amin az előadás szereplői vannak. Amúgy, ha kell ehhez marketinges munkatárs, én jelentkezem! De a rózsaszín ködöt arrébb hessegetve, azt azért még józan fejjel is be lehet ismerni, hogy sok gyerek szemében a Pál utcai fiúk a mindennapok hőseivé válhatnak az előadás által.

A Vígszínház Pál utcai fiúk előadása egy profin feldolgozott klasszikus. Igazi parafrázis, ami segít, hogy minél több gyerek megismerje, megértse és megszeresse ezt az örök történetet. Remélem, nem ciki bevallani, hogy az előadás rám is olyan hatással volt, hogy a végén már arról vizionáltam, hogy másnap a suliban az osztályunk úgy fog énekelni, mintha minimum egy videoklipben lennénk, és a bajtársiasságról, a testvériességről meg hasonló szívszorítóan megható értékekről szólna egybecsengő énekünk. De úgy igazán átélve az egészet, értitek. Szóval így éreztem magam a színházban.

Somos Emma

A Pál Utcai fiúk előadása olyan színészeket fedeztet fel az új generációval, a most felnővő gyerekekkel, akikért lehet rajongani, akikért érdemes színházba járni és akik hatására esetleg majd elviszik a saját gyerekeiket is színházba.

Az előadás engem sokszor emlékeztetett a Holt költők társaságára, ami ugyan több mint ötven évvel a Pál utcai fiúk megszületése után játszódik, mégis nagyon sok hasonlóság van a két történetben. A gyerekek helyzete, megítélése nem sokat változott, így ennek a két történetének nem véletlen az óriási sikere. A gyermekek szemén keresztül látatja a világunkat, aminek köszönhetően az embereknek fel kéne ismerniük, hogy hé, igenis figyeljünk a gyerekekre, és az iskolák középpontjában is ők álljanak, ne a lexikális tudás.

Mindenesetre, gyerekek nézzétek meg a Pál utcai fiúkat, mert jobb, mint a High School Musical. Kamaszok menjetek el, mert sok a jóképű színész és a mély üzenet. Szülők, nagyszülők nézzétek meg a gyerekeitekkel, mert fontos dolgokra emlékeztet, és nektek (is) szól. És említettem már, hogy vannak jóképű színészek?

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)
fotók: vigszinhaz.hu

Dés László – Geszti Péter – Grecsó Krisztián: A Pál utcai fiúk (Vígszínház)
Rendező: Marton László
Szereplők: Fesztbaum Béla, Wunderlich József, Vecsei H. Miklós


Ki kicsoda a Pál utcai fiúkból a Szubjektív szerkesztőségében?

Egy csodálatos ötlet szikrája pattant ki a fejemből. Ha szerkesztőségünk tagjai játszanák el a Pál utcai fiúkat, ki kicsoda lenne? Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én mindig nagyon élvezem az ehhez hasonló cikkeket olvasni (lehet, hogy írni még jobban). Ezzennel pedig fény derül a Szubjektív szerkesztőség tagjainak karakterére, és megtudják a kedves olvasók, ki tűnne fel Boka, a Pásztorok vagy éppen Nemecsek szerepében.

Rácz tanár úr – Baranyai István

Somos EmmaKi más kaphatná meg a tanár szerepét, mint a tanár úr. Azonban Baranyai tanár úrnak igen csak jó a humora (szóviccekben verhetetlen), és soha nem papolna félresikeredett kémia kísérletekről. Maximum cikkekről és matek feladatokról. Bár inkább csak az utóbbiról kell, néha-néha. De az biztos, hogy soha nem oszlatná fel a gittegyletet, hiszen a Szubjektív diákmagazin szerkesztőségének is ő a megálmodója, örök tagja és vezetője.

Csele – Bodnár Balázs

Somos EmmaCsele egy energetikus, lelkes karakter, és bár Balázs cikkeit inkább a lehűtő cinizmus és a szinte már iróniába forduló hihetetlen nagy komolyság és realizmus jellemzi, én nagyon el tudom képzelni őt, mint Cselét. Rá is jellemző az, hogy amit csinál, azt teljes erőbedobással, a legnagyobb odaadással és lelkesedéssel teszi. Nem hátrál meg az akadályok előtt, logikus gondolkodással és kitartással mindenen átverekszi magát. Magabiztos, egyenes. Igazi harcos, mint Csele.

Csónakos – Szilágyi Luca

Somos EmmaCsónakos az én szememben egy korrekt, jókedvű karakter. Lucát is ilyennek ismertem meg. Cikkei komoly hangnemben íródnak, de hihetetlen nagy érzelmi intelligenciáról tanúskodnak, és ha kell, a humorból sem spórol. Egyenes, vicces és soha nem erőszakos. Csónakos az, akire mindig lehet számítani, sokszor kerül váratlan, nehéz helyzetekbe, de hűségét mindig megőrzi a csapat iránt, és jószívűsége is sokszor megmutatkozik a történet során. Ha el kéne döntenem, ki a legtisztább szívű és legmegbízhatóbb ember a szerkesztőségből, egyértelműen Lucára esne a választásom.

Kolnay – Mörk Márta

Somos EmmaMárti – a saját bevallása szerint – nyelvtannáci, ráadásul a büszke fajta, és számomra ez hihetetlenül inspiráló. Nyelvtani hiba nélküli mondatai zseniálisan vannak megfogalmazva, nála a heti egy cikk a minimum. Jól megszerkesztett, mindig hosszúra eresztett, aprólékosan kifejtett mondandója, ironikusan tudálékos hangneme és könnyfakasztó cinizmusa sokszor emlékeztetett Kolnay tudálékos karakterére. Mindketten a szavaikkal gyilkolnak, és ha a csapat érdekében kell, nem ismernek kegyelmet. Önmagukat soha nem hazudtolják meg, és amit igazán élveznek, abban sziporkáznak. Egyedül Márti lenne az a szerkesztőségből, aki meg tudná zabolázni Kolnay néha túlzásba eső okoskodását, gyilkosan ironikus tudálékosságával. A háborút egyértelműen ő nyerné, ahogyan a szerepet is.

Barabás – Bencsik Bálint

Somos EmmaBarabás egy soha meg nem álló, egyszóval örökmozgó karakter. Néha kicsit meggondolatlan, de mindent, amit tesz vagy mond, szívvel lélekkel cselekszi. Lelkesedése nem ismer határokat, gyorsan éli bele magát a helyzetekbe, a grund és a gittegylet elkötelezett tagja. Fontos számára, hogy megossza véleményét, és Kolnayval örökké szócsatát vívnak. A feszültség kettejük közt sokszor mindkettőjük számára lételem. Bálint a hetedikes izgalom, lelkesedés és szorgalom tökéletes megtestesítője. Ha kell, igazi energiabomba, és vidám, makacs személyiségével, ha kell, mindenkit le tud hengerelni (néha még Kolnayt is) – csakúgy, mint Barabás.

Weisz – Tóth-Stella Zita

Somos EmmaÉn nagyon szerettem Weisz őszinte, néha kicsit balszerencsés, de minden helyzetben a helyét megálló karakterét. Zitát egy nagyon szerethető embernek ismertem meg, aki mindig lelkes, de soha nem megy át olyan őrült lelkiállapotba, mint például amilyenbe én szoktam. Egyszóval kiegyensúlyozott. Másrészt Weisz, mint a gittegylet első elnöke, sokszor kerül vezetői, döntéshozói helyzetbe, amiket mindig szerény felelősségvállalással old meg, ami számomra nagyon szimpatikus, és ez emlékeztet Zita személyiségére.

Somos EmmaRichter – Varga Zsófi,
Leszik – Büki Regina


Richter és Leszik jókedvű, a csapat iránt elkötelezett, hűséges tagok. Mindketten a gittegylet tagjai, és egyenes karakterként vállalják „bűneiket” az egylet leleplezésekor. Társaikat soha nem hagynák cserben. Zsófi és Regina is ugyan még csak hetedikesek, de máris a Szubjektív szerkesztőségének Somos Emmaelkötelezett, igaz tagjai, akik nagy érzékenységgel, együttérzéssel reagálnak az őket körülvevő dolgokra. Szorgalmas, hűséges tagjai a csapatnak, mindig lehet rájuk és jó hangulatú cikkeikre számítani. Hozzáállásukkal nap mint nap bizonyítják, hogy a Pál utcai fiúk (más néven a Szubjektív diákmagazin) teljeskörű, elkötelezett tagjai.

Az idősebb Pásztor – Rónai Sára

Sára erőteljes és az egyik legbátrabb személy, akit ismerek. Nem riad vissza semmitől, és ehhez a személyiséghez vagány, extravagáns stílus párosul. Sokszor azt gondolom, hogy jobban bánik a mágiával, mint Harry Potter és jobban ír, mint maga J. K. Rowling. Úgy érzem, egyedül ő az, aki elbír egy olyan ellentmondásokkal teli karakterrel, mint az idősebb Pásztor. Mindketten igazi harcosok, és az erő és vakmerőség szimbólumaiként, vérbeli vörösingesek.

A fiatalabb Pásztor – Simon Szonja

Somos EmmaUgyan még nem ismerem olyan jól Szonját, de úgy gondolom, hogy egy igazán bátor, határozott ember, aki eltökélt a céljaiban. Nem pazarolja az időt értelmetlen dolgokra, és könnyen, hatékonyan tud kommunikálni bárkivel. Soha nem rezel be senkitől, és ezt egészséges önbizalmának és határozottságának köszönheti. Habár a fiatalabb Pásztort a legtöbben negatív szereplőként írnák le, én nagyra becsültem elkötelezettségét és hidegfejűségét, még úgy is, hogy tűzrőlpattant testvérének irányítását kellett hallgatnia nap mint nap. Szerintem Szonja simán megbirkózna ezzel, és önálló tetteivel harcolná ki magának saját, megérdemelt hírnevét.

Áts Feri – Sándor Csenge

Somos EmmaSokan nem tudják, de Csenge egy igazi, bátor, erőteljes és következetes hadvezér. Csakúgy, mint Áts Feri, aki a vörösingesek vezéreként korához képest nagy érettséggel követeli meg az általa hozott döntések betartását, és egyedül is vakmerő, sikeres tetteket hajt végre. Áts Feri több, mint egy hadvezér vagy egy utcagyerek, érettségét mutatja az, mikor a háború elvesztése után félreteszi a haragot, a keserűséget, és érdeklődik Nemecsek állapotáról, miután Bokával is kezet fogtak. Csenge méltán érdemli ki az egyik legkarakteresebb szerepet. Jelleme tiszta és határozott, képes egy egész csapat vörösingest irányítani és ha kell gatyába rázni. Kiáll az érdekei mellett, és ha kell, ezt másoktól is megköveteli. Nem hiányzik azonban belőle a szeretetteljes szív és a nagy együttérzés. (Ráadásul ő ismeri a legjobban a Pál utcai fiúk vezérét, ami elengedhetetlen egy ravasz stratégia kidolgozásához, a győzelemhez. Szóval még tökre agyafúrt és okos is.)

Boka János – Somos Emma

Somos EmmaNem tudom, mekkora egóról árulkodik az, hogy magamra osztom Boka, a Pál utcai fiúk vezetőjének szerepét. De higgyetek nekem, szerénységgel és odaadással vezetném a csapatot, és legfontosabb az lenne számomra, hogy összefogjam és motiváljam a „fiúkat”. A csapat összes tettéért vállalnám a felelősséget, és minden helyzetben kiállnék mellettük. Az igazságosság és a csapatmunka számomra a legfontosabb. Az előadás során megbizonyosodtam róla, hogy Boka karakterével lélektársi viszonyban vagyok. Kicsit rám is jellemző az, hogy a nagyobb problémákat egyedül próbálom megoldani, nem kérek segítséget, mert gyakran már elvakultan én akarom elvinni a balhét. Ilyenkor a barátaimnak emlékeztetniük kell engem, hogy nem vagyok egyedül, és én ezért mindig végtelenül hálás vagyok. Teljes szívemből hinnék a grundban, amiért harcolok, és soha, de soha nem adnám fel. Nem remegne meg soha a fiúkba vetett hitem sem.

Nemecsek Ernő – Göde Anna

Somos EmmaAnna soha nem akarja másra erőltetni nézeteit, de azokban szilárdan és magabiztosan hisz. Hihetetlenül szorgalmas és motivált, de soha nem akar nagyra törni. Nem a dicsőségért cselekszik, csakis a nemes cél érdekében. Ő az, aki mindig emlékeztet, hogy higgyek az emberi jóságban. Néha elbizonytalanodik önmagában, de bárcsak tudná, hogy számomra ő mindennap inspiráció, jelkép. Nekem sokszor ő jelképezi a mindennapi hőst. Csakúgy, mint Nemecsek Ernő, a legkisebb, mégis a legnagyobb, aki eldöntötte a grundért vívott csatát, a csapat leghűbb, legelkötelezettebb tagja volt. Hősies önfeleáldozása, bátorsága igaz hőssé tette,  példaképpé, jelképpé társai között, akik mielőtt felismerték volna tetteinek súlyát, sokszor nem értették meg.

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Egy kamaszlány találkozása önmagával a tükörben

Belenéztem a tükörbe. És megláttam azt, aki vagyok. Előre is elnézést, a következőkben egy éppen felnővő tinilány zavaros gondolatai következnek, miközben darabokra trancsírozza önmagát, múltját, jövőjét és társasági szerepét is megvizsgálja. Semmi egyéb, csak egy (már) 17 éves, aki a helyét (és önmagát) keresi a világban. És talán a cikk végére meg is találja.

Somos Emma

Szóval igen, ott tartottam, hogy megálltam a szobámban lévő tükör előtt, és belenéztem. És miközben a szememben tükröződött az alakom, és farkasszemet néztem önmagammal, hirtelen nemcsak a testemet láttam, hanem azt, aki vagyok. Oké, tudom, ez nagyon fura. De megláttam azt az embert, amilyenné a szüleim neveltek. Akivé az évek során váltam. Amilyen felnőttként leszek. Ott csücsül a szemem mélyén. Én vagyok az. És ez valahol egyszerre könnyfakasztóan csodálatos és rohadtul rémisztő. Mert úgy érzem, ami igazán lényeges, ami már nem fog változni, az hirtelen láthatóvá vált a szememnek. Szóval ez egy tök nagy ellentmondás a Kisherceg szavaival, hiszen ő azt mondja, hogy ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. De talán pont erre az élményre volt szükségem. Sokkoló. Mert ez már valami olyan, amit egy életre magaddal viszel. Ezek a tulajdonságok, az önképed, a hozzáállásod, az álmaid, az értékeid mind állandóak lettek. Zsigeriek. A részeddé váltak.  Valahol ez a felnövés. Amikor megismered, sőt inkább kiismered önmagad. Meglátod a jó és rossz tulajdonságaid. Tiszába kerülsz az értékrendeddel, megtalálod a számodra fontos dolgokat, értékeket, amik mellett egy élethosszig hajlandó vagy kiállni. Megálmodod, felismered és kitűződ a céljaid, amikért egy élethosszig hajlandó vagy küzdeni.

És az igazi felnövés talán az, amikor ráébredsz, hogy ezek az örök dolgok sem állandóak. Bármikor változhatnak. Ekkor pedig szembenézel az élet állandó bizonytalanságával. Farkasszemet néztek, de valahogy a tapasztalatlan és sok mindenben tudatlan 17 éves kerül ki győztesként. Mert a bizonytalanság mellett bátorság és kitartás is látható a szemében. És arra gondol, hogy erre kell majd emlékeznie egy egész életen át. Nem az értékeire, hanem arra, hogy mindig bátor és kitartó maradjon. Mert a legtöbb felnőtt ezt felejti el, ahogy telik az idő. De én még valamire rájöttem abban a pillanatban, amikor belenéztem a tükörbe. Hogy ahhoz képest, hogy szinte miden ember életét megnehezíti ez az állandó, lappangó bizonytalanság, pont ez az, ami összeköt. Saját magaddal az életed során, és az embertársaiddal is.

Saját magaddal azért, mert felismertem, hogy lényegében minden egyes életkorban ugyanazokkal a problémákkal fogsz megküzdeni. Ugyanannyira változatlanok maradnak majd ezek is, mint az „örök értékeid”. Persze minden élethelyzetben egy másik perspektívából látod majd őket és küzdesz meg velük, de a lényeg nem változik itt sem. Sokszor ugyanazzal küzd egy 15 éves, mint egy 43. Más a perspektíva, különböző a nézőpont, de a lényeg nem változik. És ekkor máris jobban megértem az anyukámat. Meg a nagymamámat. Meg a tanáraimat. Meg úgy kb. mindenkit. Hiszen végső soron amúgy egy cipőben járunk. De számomra mégis van egy olyan oldala, amikor arra gondolok, hogy a nők (de hé, rájövök, hogy a férfiak is) életkortól függetlenül ugyanazokat a csatákat vívják. És most nem bajlódok azzal, hogy mit gondoljak magamról, és hogy minek címkézzem magam: lánynak, kamasznak, fiatalnak vagy már a nagybetűs Nőnek? Hagyom a fenébe a címkézést. Csak embernek érzem magam, aki minden porcikájával átérzi az összes többi ember, az emberiség és a társadalom örök problémáit.

Nemrég írt a barátnőm egy zseniális cikket (Sándor Csenge: Egy tinilány elvárásairól, Szubjektív, 2018. január 25.), aminek hatására elgondolkodtam, milyen kamasz vagyok én. És most kivételesen nem úgy, hogy én hogy látom magam, hanem hogy hogyan viselkedek társaságban, hol a helyem az évfolyamon, az iskolában. Azt gondolom, igazán szerencsés vagyok, hiszen a legtöbb kamasszal ellentétben én nem szoktam nagyon sokat adni más tizenévesek véleményére magamról. Ilyen szempontból egy nagy beismerés számomra, hogy kicsit önző vagyok. Alapvetően elég könnyen ismerkedem, nem okoz nagy gondot bármilyen korosztályú idegennel beszélni, mégse vagyok egy nagy társasági ember az iskolámban, és ha megkérdeznénk pár embert, tuti nem az lenne az első, amit rólam mondanának, hogy „könnyen ismerkedek”. Mert valóban, ez nem így van. Mert nem akarok. Nem sokszor érzem szükségét.

Somos Emma

Szerintem nagyon sokan nem tudják ezt rólam, de sokat figyelek. Ha egy új helyzetben, új közösségben találom magam, nagyon hamar le akarom és le tudom venni a „helyzetet”, hogy ki milyen és milyennek akar látszani. Egyáltalán nem nagyképűen mondom ezt, hogy én akkor de érzékeny és milyen jó emberismerő vagyok.  Egy fenéket. Persze, hogy nem tudom minden egyes ember egyéni történetét, problémáit, gondolatait. Dehogy is. Csak ha figyelmeztetem magam arra, hogy figyeljek. Amit amúgy sokszor kell, mert mint már mondtam, alapvetően kicsit önző vagyok. És attól függetlenül, hogy mindig nagyon érdekelnek más emberek, és elég nyitott is vagyok, én áltában tökéletesen tisztában vagyok a helyzetemmel, és elégedett is vagyok azzal, és ekkor önző módon nem szánok időt arra, hogy úgy igazán figyeljek az emberekre, a környezetemre. Ami hiba, mert figyelni nagyon fontos. Csenge barátnőm arról is írt, hogy ő most jött arra rá, hogy az évfolyamunkra járó osztálytársak is nagyon sok mindenben ugyanolyanok, mint mi, hasonló problémáik, gondolataik vannak. Óriási bátorság felismerni ezt, és kimondani azt is, hogy te eddig nem voltál elég nyitott, de most, hogy ezt megtetted nyitsz feléjük. Én mindig úgy éreztem, hogy ezt már hetedikben is felismertem vagy legalábbis éreztem. Felmértem, de nem vágytam többre. Természetesen lett egy nagyon közeli, szoros, kicsi baráti köröm, és én ezzel teljesen elégedett vagyok/voltam. Apukámtól örököltem ezt a fajta racionalitást. Tisztában vagyok a helyzetemmel, a tetteimmel és azok következményeivel. Felismerem, hogy ha több emberrel akarok jóba lenni, akkor mit kell tennem. De azt érzem sokszor, hogy nem akarok, mert én tökéletesen érzem magam ott, ahol vagyok.

Azt mondják, a nők sokkal jobban tudnak „multitaskingolni”, mint a férfiak. Én mindig annyi dolgot vállaltam, annyi plusz dolgot csináltam – amiket mind szenvedélyesen élveztem –, hogy lefoglaltam az összes „multitaskingolásra” vagy éppen felesleges agyalásra való agytekervényemet. Úgy lehetne mondani, hogy miközben irtózatosan sok dolgot csinálok/tam, elkényelmesedtem a „somosemma-létben”. Nem különösebben érdekelt az, hogy mit gondolnak rólam, én tudtam, ki vagyok valójában, mit szeretek csinálni, és magammal foglalkoztam. Meg azokkal a barátaimmal, akik fontosak voltak nekem. Persze, fontos magamba néznem. És időről időre egy kicsit változtatnom.

Az mindig célravezetőbb, ha csak a saját véleményedre adsz önmagadról, és ha tisztában vagy azzal, hogy ha akarsz, tudsz változtatni. De ha pont emiatt a sok tudatosság miatt belepunnyadsz a jólétbe, és elfelejtesz figyelni, nyitni, akkor az baj. Ha valamit utálok, az a dolgok erőltetése. Soha nem nyomulnék, hogy jóban legyek valakivel. De tökre örülnék, ha egyszer már elhívnának egy évfolyambuliba. És tudom, hogy ez addig, amíg én nem nyitok vagy nem teszek valamit, nem fog megtörténni. Azért nem, mert a többiek azt feltételezik rólam, hogy én nem akarok menni, nem is élvezném. Tisztában vagyok azzal, hogy ha ezen változtatni akarok, akkor nekem kell lépni, senki másnak. Ehhez csak egy kis bátorság (ezzel lesz a legkevesebb baj) és nyitás kell. Persze, soha nem könnyű, de néha fel kell néznünk, ki kell emelnünk a fejünket a saját kis világunkból, abból, ami tele van a céljainkkal, teveinkkel, a számunkra fontos értékekkel. El kell hagynunk a buborékot, amiben élünk, és meg kell próbálnunk átlátni egy másik ember buborékjába.

Somos Emma

Szóval, kedves olvasó, miután megismertem önmagam, felismertem, hogy felnőttem, szembenéztem az ezzel járó örökös bizonytalansággal, de megláttam ezt minden más felnőttben is, úgy gondolom, készen állok arra, hogy nyissak. Hogy megtanuljak bátran élni, és úgy igazán önmagam lenni.

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Mit jelent számomra feministának lenni?

Emma vagyok, 17 éves, és 2018 áprilisát írjuk. Tavaly sok dolog történt feminista fronton. Ott volt a Weinstein botrány, útjára indult a #metoo mozgalom és az új év elején a Time’s Up kezdeményezés köszöntötte a fiatal lányokat. Egy szinten azt érzem, hogy valami nagyon jó dolog vette a kezdetét, aminek még éppen csak a hajnalát éljük meg, és már alig várom, hogy én is hozzájárulhassak és megtalálhassam a saját feminista hangomat. Másrészről néha lehetetlennek tűnik ez a feladat, és azt érzem, hogy már nem is tudom, mit érzek, mit gondoljak az egészről. De aztán csak a szívemre hallgatok, és rájövök, hogy mégiscsak egyszerű ez. Így hát megpróbálom megfogalmazni, mit jelent nekem most, 17 évesen a feminizmus.

Számomra a feminizmus nem jelent mást, mint abban hinni, hogy minden ember egyenlő. Ezt persze tovább szűkíthetjük úgy is, hogy a nemek közti politikai, gazdasági, társadalmi, személyes egyenjogúságban hiszek. Számomra a feminizmus egyszerű. Abban hiszek, hogy akkor beszélhetünk teljes egyenjogúságról, amikor az már teljesen természetes.

Épp ezért nekem a feminizmus a születéssel kezdődik. Képzeljük el, hogy gyermekünk születik. Természetesnek vesszük (legalábbis mindenképpen elvárjuk), hogy gyermekünket egyenlő jogok illessék meg az életében, bármilyen másik társához hasonlóan. Ugyanannyi esélye legyen érvényesülni, sikereket elérni az életben, mint bárki másnak. Hiszel az egyenlőségben? Akkor az én szememben feminista vagy.

Nekem, 17 éves lányként önmagam megismerése és a saját utam keresése is összekapcsolódik a feminizmussal. Számomra a feminizmus önbizalom. Hogy tényleg elhiszem azt, hogy megérdemlem az egyenlő bánásmódot. Hiszem azt, hogy attól függően, hogy milyen nemű vagyok, ne ítéljen meg máshogy a társadalom, és ugyanazok a jogok illessenek meg, mint bárki mást. Tájékozódnom kell a témában, nem a homokba dugnom a fejem. Tájékozódnom kell azért is, hogy felismerjem, ha igazságtalanság, nem egyenlő bánásmód ér. Hogy tudjam, hogy nőként nem az a feladatom, hogy a férfiakat kiszolgáljam. Hogy ne azért öltözzek fel, sminkeljem magam, hogy a férfiaktól bókot kapjak, vagy azért, hogy őket elcsábítsam. Hogy azt a fajta „szégyent”, amit a társadalom a lányoknak tanít, ne tegyem magamévá. Igen, arra gondolok, hogy „zárd össze a lábadat, takard el magad”. Hogy amikor azt érzem, nőként nem lehet túl sok álmom, tudásom, ambícióm vagy sikerem – nehogy elriasszam a férfiakat vagy megsértsem az egójukat –, rögtön felismerjem, hogy ez egy nyakatekert, téves gondolat, és ne hagyjam, hogy a felfogásomat és a tetteimet befolyásolja.

Ha a nemek közötti egyenjogúságról beszélünk, nem kerülhetjük el a nemek szerepének témáját. Sokszor azt gondolom, hogy ez a kulcs a „megoldáshoz”, másrészről viszont nagyon idegesít, mikor az egyenjogúságért való küzdelmet összekeverik azzal a szándékkal, hogy a nemi szerepeket akarjuk eltörölni. Az egyenlőség nem azonosságot jelent, emberek! Nekem a feminizmus nem arról szól, hogy a férfi és a női nem közti különbségeket atomjaira leromboljuk, elsöpörjük és semmibe vesszük (és nem gondolom, hogy bármilyen feministának ezt jelentené). Ebből az is következik, hogy ha egy nő miniszoknyát és piros rúzst visel – ami sok kultúrában, társadalomban szorosan összekötődik a nőiesség kifejezésével –, ugyanúgy lehet feminista.

Másrészt anélkül, hogy elgondolkoznánk a hagyományos nemi szerepeken, nem tudjuk elérni a nemek közötti egyenlőséget. Mindig arra gondolok, hogy ezt akkor érjük majd el, ha nem lesz kérdés, hogy egyenlőség van-e. Amikor már nem lesz szükségünk feminizmusra. De ehhez azokon az apró, szinte belénk kódólt mindennapi viselkedésmintáinkon kell elgondolkodnunk, amik tudatosan a két nem egymással összekapcsolt egyenlőtlenségére épülnek. Szerintem itt nagyon fontos az a szó, hogy összekapcsolt. Ezt úgy értelmezem, hogy azzal semmi baj, ha egy lány rózsaszín, csillogós cipőt szeretne. De ne azért kérjen olyat, mert tetszeni akar a fiúknak, vagy mert ha egy fekete dínósat viselne, akkor csúfolnák érte. Adjuk a gyermekeink kezébe ezt a fajta egyenlőséget, ami a saját személyes egyenlő jogaikat és választási lehetőségeiket jelenti. Ami mindenkit megillet. Neveljük őket úgy, hogy ez tudatosuljon bennük, és nem az, hogy fiúként ciki sírni, mert az lányos.

Fontosak azok a tudatalatti nevelési formák is, amikor mindennapi viselkedésünkkel ösztönözzük gyermekeinket arra, hogy hasonló viselkedési formát vigyenek magukkal. Számomra kicsit az is ilyen, mikor az anya kötelességnek érzi, hogy ahányszor csak tud, csináljon valamit vacsorára. Nagyon szerencsés vagyok, hiszen nálunk az is mindennapos, hogy apa mos és (meccsnézés közben) vasal. Viszont, ami érdekes, hogy ezt mindig megjegyezzük. Azt nem, hogy anya bevásárol és minden este vacsit főz. Hiszen ez természetes. De tényleg jó ez így? Akkor vagy apa házimunkáját is vegyük természetesnek, vagy valahogy érjük el, hogy anya ne érezze azt a láthatatlan nyomást, hogy neki vacsorával kell készülnie, még akkor is, ha mi biztosítjuk arról, nem kell ezzel fáradnia. Ő mégis akkor fogja jó anyának, feleségnek, nőnek éreznie magát, ha főz. Azért, mert ezt látta ő is a saját anyukájától, ezt viszi magával, ezt gondolja a társadalom, ez folyik a médiából, ez az általános felfogás. Amíg ez nem változik meg, anya sem tud szabadulni ettől a „lánctól”. Vagy akkor csapjuk az általános felfogás mellé, hogy anya főz, apa meg vasal.

Épp ezért azt érzem, hogy elméletben sokaknak megvan, mi az az egyenjogúság. De a gyakorlatban is? Azért, mert lány vagyok, inkább ne menjek el egyedül este futni, bulizni meg pláne. Ha miniszoknyát veszek fel, akkor pedig miért vagyok meglepődve, ha megtapiznak? És ha egy felvételi beszélgetésen kivágott a blúzom, nyilván ki akarom ezt használni. Vagy legalábbis ne lepődjek meg, hogy ez hat az ellenkező nemre, és ezért vesznek fel az állásra.

Mi a megoldás? Empátiára kell nevelni a gyermekeinket és önmagunkat is életünk során. Érezzünk együtt a másikkal, képzeljük bele a másik helyzetébe önmagukat. Tanítsunk lányainak, fiainknak egyenlőséget. Neveljük őket ugyanolyan bánásmóddal.

Egy gondolat a nők elleni erőszakról, és arról, hogy ez miért az egyenlőség kérdése. Ha egy férfi elmeséli a barátainak, hogy megvolt neki egy nő, vagy rá tudott nyomulni egy nőre (akár erőszakosan is), a barátok legtöbbször elismerően röhögnek és megpaskolják a vállát. Képzeljük el ugyanezt egy nővel. Egy nő elmeséli a barátainak, hogy megvolt neki egy férfi, esetleg erőszakoskodott egy másikkal. Ahelyett, hogy menő lenne, inkább kurva lesz a szemükben a nő. A társadalmi megítélésnek sokat kell változnia – a nők javára. Most, az erőszak témájában a férfi büszkén, a nő szégyenkezve érzi magát, ha erről beszélnie kell. Függetlenül attól, hogy a nő erőszaktevő vagy áldozat. Rendben van ez így? Nagyon nem.

Ami nagyon fontos: a feminizmus nagyon sokféle. Mindenkinek mást jelent, mint ahogy mindenki máshogy definiálja önmagát is. De, ami a lényeg, hogy ne hagyjuk, hogy a feminizmus szétválasszon minket. Egyesítsen és hozzon közelebb egymáshoz – hiszen pont ez a lényege.

Végezetül pedig: nem akarom, hogy a feminizmus egy olyan téma legyen, amire egy egész életet rá lehet áldozni. Azt szeretném, hogy az egyenlőség természetes legyen. Hogy úgy, ahogy a sejtjeinkbe be van épülve, úgy a tudatunkba is be legyen kódolva. Most viszont még kell, szükséges ezzel a témával foglalkozni. Az egyenjogúság, a feminizmus fontos. Foglalkozzunk vele, ha másért nem, azért, hogy majd a mi gyerekeinknek ne kelljen!

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

2 Tovább

16 dolog, amit megtanultam 16 évesen

Pár nap és 17 leszek. Hogy mit adott nekem a 16. életévem a Földön és mit tanultam meg ebben az éveben? Más sem hiányzik az unalmas napjaidból, mint hogy egy majdnem felnőtt bölcsességeid olvasgasd? Aggodalomra semmi ok, itt van Somos Emma rendhagyó listája: 16 dolog, amit megtanultam 16 évesen.

1. Van, aki hisz bennem

16 évesen igazán megtanultam mennyit számít az, hogy van egy szerető és támogató családom, aki mindig ott áll mögöttem, és akik mindenben támogatnak. Arra is rájöttem, hogy ez mennyire ritka, és hogy a legtöbb gyereknek, kamasznak ez nem adatik meg. Tudom, hogy szerencsés vagyok. Annak is érzem magam, és hálásnak, még akkor is, ha lehet, hogy ezt nem mondom elégszer a szüleimnek. De minden nap így érzek, és minden nap azon dolgozok, hogy kicsit visszaadjak valamit a világnak, a többi gyereknek, akik nem lehetnek olyan szerencsések, mint én.

Somos Emma

2. Álmodj nagyot

Mikor máskor, ha nem gyerekként szárnyalhatna a fantáziád? Higgyél az álmaidban és merj álmodni. Soha ne gondold azt, hogy te ehhez kevés vagy, vagy hogy esetleg nem érdemelsz meg valamit. Nagyon sokszor érzem magam naivnak és álmodozónak, olyannak, aki nem a realitás talaján áll. Sokszor esek pofára, így mindig meghallgatom a tapasztaltabb, bölcsebb (sok esetben felnőtt) embereket arról, hogy mi az ötletem hátulütője. De ha valamiben igazán hiszek, akkor soha nem adom fel az álmomat, és naivan hiszek bennünk. És ha egy dolgot magammal vinnék a felnőttkorba, akkor az ez a hozzáállás lenne.

Somos Emma

3. A barátság energia, önfeláldozás, de megéri

Minden életkorban kicsit más jelent a barátság, nekem 16 évesen a feltétel nélküli elfogadást és a támogatást. A barátság áldozat, energia, ami megtérül. Kétoldalú kapcsolat, viszont soha nem nézed, hogy te mit teszel bele, mert mindig úgy érzed, hogy ezt visszakapod. A barátság egy olyan világ, amiben ketten vagytok. Egy olyan állapot, amit ketten ismertek és egy olyan ajándék, amit meg kell becsülni.

Somos Emma

4. Thubasa kapitány forevör: legyél úgy a legjobb, hogy másokat is játékba hozol!

Van egy kedvenc anime sorozatom, amit még hat évesen láttam először. Aztán végignéztem újra az egészet 11 évesen, és azóta minden éveben megteszem ezt. Kötelezővé tenném az iskolákban. A Thubasa kapitány egy japán fiúról szól, akinek az életét végigkísérhetjük, amíg kisiskolai focistából profi európai klubokban játszó sportoló lesz. Hihetetlenül pozitív és sokrétű az üzenete, a sorozat pedig tele van igazi karakterekkel. Ne add fel, dolgozz keményen, tisztelj másokat és soha ne feledd el élvezni, amit csinálsz. Legyél úgy a legjobb, hogy másokat is játékba hozol. Ez a két sor összefoglalja a mindennapi hozzáállásomat a sulihoz, az élethez, a munkához.

Somos Emma

Egyszerűen imádom ezt a sorozatot. 16 évesen a nyarat azzal kezdtem, hogy a húgommal újranéztem, és ötpercenként állítottam meg, hogy a párnámba visítsam, hogy ez mennyire jó már. Mert tényleg annyira. Én már kívülről fújom a zenéket, az összes epizódot. Ezek olyan emlékeket idéznek fel bennem a kiskoromból, amik örökre megmaradnak. De a nosztalgián kívül örök emlékeztető számomra ez a sorozat az igazán fontos dolgokról, és remélem, hogy minden évben újra megnézem majd, hogy soha ne felejtsem el ezt a hozzáállást az élethez.

5. Fontos az új kihívás

Sok új dologba kezdtem bele ebben az évben (persze szokásomhoz híven csakis úgy, hogy a régi elfoglaltságokat sem adtam le, csak hogy még több dolgom legyen), és ezek között voltak nagyon félelmetes, elsőre a komfortzónámon kívül eső dolgok. Legyen szó sportról, természettudományos éves projektről vagy egy Model United Nations konferenciáról, mindegyik új kihívás elején nagyon meg voltam rémülve. De most, hogy már magabiztosan tudok haladni ezekben a dolgokban is, rájöttem, mennyire fontos, hogy minden évben belevágjunk valami másba, és hogy bebizonyítsuk vagy emlékeztessük magunkat arra, hogy meg tudunk bármivel birkózni, és hogy hinni kell magunkban.

6. Még ráérek

A nyárnak úgy vágtam neki, hogy minden ötletemet, elmaradásomat, amire nem volt időm suli közben, bepótlom, megvalósítom a nyáron. Voltak köztük világmegváltó tervek és hosszú, elolvasásra váró könyvlisták is. De a nyári szünet csak telt és telt, és (nyilván) semmilyen ötletet nem valósítottam meg. Viszont a feszültség és az elégedetlenség nőtt bennem magammal szemben, míg egyik nap az anyukám megértette velem (egy hajnali háromig tartó beszélgetés során), hogy bizony még nagyon ráérek. Hogy tök fiatal vagyok, előttem az élet és ne legyek magammal ennyire szigorú. Hogy megteszek mindent, de tudjak elengedni dolgokat és lelazulni. Hogy ne legyek hülye és élvezzem ki az utolsó vakációmat. Mennyire igaza van!

Somos Emma

7. Adni mindig jobb, mint kapni

Ennek a pontnak már kicsit „felnőtt-szaga” van, ha lehet ilyet mondani. Hiszen sokáig én is úgy voltam vele, hogy „normális” gyerek nem mond ilyet, de 16 évesen decemberben, amikor két barátnőmmel megszerveztük a Monori Angyalok ajándékgyűjtő kampányt a monori Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét Tanodájába járó gyerekeknek, akkor igazán megértettem, mit jelent ez. Mert az igazi ajándék nekem is az volt, mikor a több mint 30 gyerek megkapta azt az ajándékot, amit kívánt. Emlékszem, én hét-nyolcévesen mennyire el voltam varázsolva a karácsonytól és az ajándékoktól a fa alatt. Az, hogy ezt az élményt most több gyereknek továbbadhattam, jobb volt bármilyen meglepetésnél.

8. Még nem voltam szerelmes

Hát igen, de ami késik, nem múlik. Egyrészt még túl fiatalnak érzem magam egy ilyen szoros kötelékhez, másrészt pont most írtam, hogy annyira ráérünk még. Ebben az évben egy olyan érvelő esszét írok, amiben azt kutatom, létezik-e szerelem első látásra az agykutatás szerint. Már csak emiatt is lehet mondani, hogy önképzett, laikus szakértője vagyok a témának, így hát biztos lehetek benne, hogy nem, nem voltam még szerelmes. Mindenesetre az esszé után úgy gondolom (remélem), már fel fogom tudni ismerni az érzést, ha az egyszer majd rám talál. Amit biztosan érzek, hogy még nincs szükségem egy ilyen kapcsolatra, és nem is érzek kényszert, hogy járjak valakivel. Olyan jó lenne, ha sok más lány is így érezné, és nem a fiúk vagy mások véleményéhez kötné az önmaga megbecsülését. Mellesleg az, hogy nem voltam még szerelmes, nem jelenti azt, hogy nem vagyok „igazi tini”, hiszen annál több „crushom” volt és igen komoly fangirl vagyok. Ezeket mind alá tudom támasztani biológia háttérrel rendelkező érvvel. Csak szólok, tudom, miről beszélek.

Somos Emma

9. Jól tudok beszélgetni a fiúkkal, csak ők ezt nem tudják (még)

Hát igen, jövök itt a nagy életbölcsességekkel. De egy 16 éves lánynak fontos, hogy megbizonyosodjon arról, bizony tud ő beszélgetni bárkivel – még a fiúkkal is. Maximum ők nem tudnak róla. Kár nekik. De komolyra fordítva a szót, ebben az éveben tök sok olyan alkalom volt, amikor iskolán kívül, de még évfolyamon belül is tudtam olyan fiúkkal beszélgetni, akikkel azelőtt egy szót sem szóltunk egymáshoz ­– és milyen kár, mert ahhoz képest tökre megtaláltuk a hangot. Ez egy jó lecke arról, hogy félretegyük az előítéleteinket, legyünk nyitottak és álljunk ellen a beskatulyázásnak. És ha már a jó beszélgetés mellé megjegyezhetek még valamit: a tánc is elég jól megy, de nem hívnak elég buliba. Az élet nehéz és igazságtalan, hiába. Ami még igazabb, hogy ezek a gondolatok két hónapja még eszembe se jutottak, szóval a kamaszkor tényleg nagyon gyors, és olyan, mint egy hullámvasút.

10. Világpolgár vagyok, felelősséget akarok és tudok vállalni

Ez is már egy kicsit érettebb, nagyobb súlyú kijelentés. A közös projektek az UNICEF-fel, a Model UN konferenciákon való részvétel és a saját erőből szervezett nyári táborok és ajándékgyűjtés mind megerősítették bennem az érzést, hogy még gyerekként is talán egy egészen kicsikét jobbá tudom tenni a világot. Az, hogy minderre lehetőséget kaptam, és saját erőmből, szorgalmamból így sikereket tudtam elérni, önbizalmat adott, és megtanított hallatni a hangomat és cselekedni. Valamint motivál arra, hogy minél több gyereknek segítsek én is, hogy ilyen lehetőségeket kapjon.

Somos Emma

11. Fontos több időt töltenem a családdal

Ahogy a húgom nő fel, minden egyes hónapban elkápráztat és megdöbbent, hogy már mennyire nagy, önálló, ügyes. A legrosszabb, mikor néha azt érzem, hogy nem töltök vele elég időt, és így lemaradok a lényegről. Arról, ahogy ugyanazon megy keresztül, amin nemrég még én is. A kiskamaszkor. És az nem is kérdés, hogy számomra ő mindenben sokkal jobb és ügyesebb, mint én bármikor is voltam, és már nemcsak én vagyok az, aki egy halom dolgot csinál, hanem bizony ő is. Azt a biztonságos fészket, állandó hátteret, jelenlétet, támogatást, amit a családom jelent a mindennapokban, sokszor elfelejtem megköszönni és igazán értékelni.

Somos Emma

12. Szeretem önmagam

Nagyon sok mindennek köszönhetem, hogy el tudom magam fogadni. Hogy megbecsülöm és szeretem magam. A testem és a személyiségem is, és hogy rendelkezem egy egészséges önbizalommal. Legfőképpen a családomnak, a szüleimnek és a környezetnek, amiben felnőhettem. Még csak most tapasztaltam meg, hogy teljesen tudatában vagyok önmagammal, és elfogadom, becsülöm ezt az embert. Amikor ez az érzés elönt, határtalanul boldognak és motiváltnak érzem magam. Azt kívánom, bár mindegyik gyermek megkaphatná ezeket a szárnyakat.

13. Sok leszarom tablettám van

Ez egy hihetetlenül szuper dolog, és csakis a szüleimnek köszönhetem, hogy ilyen jól és feltétel nélkül szeretve neveltek fel. Az, hogy sok leszarom tablettám van, amit, ha kell, be tudok venni, nem jelenti azt, hogy érzéketlen egoista lennék. Mindenképpen szociálisan érzékenynek és empatikusnak definiálnám magam, viszont csak a számomra igazán fontos emberek véleményére adok, és soha nem azért teszek valamit, hogy másnak megfeleljek. Belső motivációból dolgozom, és talán csak magammal kéne egy kicsit kevésbé szigorúnak lennem néha.

14. Nem nagy cucc a Sziget és vitorlázni nehéz

Ezek a 16 éves nyaram legnagyobb tanulságai. Megvolt az első fesztivál, még akkor is, ha az nem az igazi „fesztiválélmény” volt, hiszen a diákcéggel voltunk kint árulni, így mondhatni dolgoztunk. (Elég hihetetlen, tudom, de napi 10 órát kellett állni a standnál az ingyenjegyért cserébe). Apukám minden este értem jött kocsival. Bár én mondtam neki, hogy ott alszok valakinél, de ha annyira makacs, és fel akar kelni hajnali egykor autózni egy kicsit, mit lehet tenni? Mindenesetre egy panaszom se lehet, és elmondhatom: már voltam a Szigeten is. Másrészt, részt vettem életem első (és valószínűleg utolsó) vitorlástáborában is, ami amúgy nagyon jó volt, de 16 évesként nagyon kilógtam a korosztályból. Ráadásul így is olyan voltam az 5 nap végére, mint a mosott rongy, annyira kimerítő volt egész nap a vízen lenni. Egyedüli pozitívuma az volt, hogy alig használtam a telefonom, és egész nap a húgommal voltam együtt.  És a hét végére már a fordulás is sikerült, így elmondhatom, hogy végül a vitorlázás varázsának is sikerült megérintenie.

15. A gyerekjogok fontosak

Ahogy szépen lassan átcsúszok a gyermekkorból a felnőttkorba, kezdek tudatában lenni annak, mennyire más a felnőttek világa. Vagy inkább mennyivel jobb fejek, vagy legalábbis őszintébbek a gyerekek. És néha megpróbálom megérteni, hogy miért nehezebb a felnőtteknek, hogy miért könnyebb néha egy megjátszós vagy rossz utat választaniuk. A legtöbbször megértem. De, ami még jobban megrémiszt, ha azt látom, hogy egy gyerek kerül olyan helyzetbe, amit még egy felnőtt se tud kezelni. Ekkor értem meg, mennyire fontos egy gyereknek, hogy egy szerető, biztonságos környezetben tudjon felnőni, és ez megerősít abban, hogy azért, hogy ez minden gyereknek megadathasson, mindennap tennünk kell.

Somos Emma

16. Gyereknek lenni a legjobb

Ilyen egyszerűen, frappánsan, őszintén. Hát igen, én gyerekként sose vágytam arra, hogy nagy legyek, felnőjek. Sőt, minden este az esti imádságba beleszőttem azt is, hogy „add istenem, hogy kiélvezzem a gyerekkorom minden percét, és ne teljenek el olyan hamar ezek az évek”. Ne is mondjátok, tudom, mit gondoltok, ez van, nem tagadom (fura gyerek vagyok). Viszont ez egy olyan kívánság, ami nagyon nehezen teljesül, hiszen valami minél jobb, annál gyorsabban telik. És ez talán leginkább a gyerekkorral van így. Már csak egy évem van, jogilag, gyerekként. Nem sok, de mindenkinek ennyi jut. Panaszkodunk, hogy milyen rossz a 17, mert már nem is vagy annyira gyerek, de még felnőtt se. Ez egy ilyen utolsó előtti állomás, megtorpanás. De ha úgy nézzük, hogy gyereknek lenni a legjobb, akkor inkább élvezzük ki ezt az utolsó évet, és sűrítsünk bele annyi őszinteséget, naivságot, kedvességet, önzetlenséget, amennyi eddigi gyerekkorunkat összesen jellemezte. Másrészt, soha ne felejtsük el, hogy lehet, hogy jogilag minden gyerek ugyanannyi évet kap, nincs egyenlőség az életkörülményeink között, és én tudom, hogy mennyivel szerencsésebb vagyok, mint az átlag. Dolgozzunk azért, hogy minden gyerek úgy érezhesse, gyereknek lenni a legjobb, hiszen végső soron mindig a gyerekeké a jövő, és ők a legjobb befektetés. A gyerekek mindig megérdemlik a jobb sorsot.

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Mit csinálj a moziban, ha lekésted a filmet?

Aggodalomra semmi ok. Csenge és Emma rendhagyó listája megmutatja.

Először is, dobd fel az amúgy is lekésett jegyvásárlást egy kis jegyautomatás csintalankodással.

Ha már amúgy is fél órája megy a film, amit kinéztél, és semmi más nem megy, amire beülnél (ahogy velünk is történt ez egy péntek délután), ünnepeld meg azt, hogy egyszer csak valóban odaértél a moziba, azzal, hogy egyszer végre nem rohanva kell jegyet venned. Teljesen más életérzés nyugisan megközelíteni a jegyautomatát (ami előtt persze csak most nincs sor), és egy telefon kamerája előtt végigpörgetni az érintőképernyős felületen a moziműsort, mint amikor máskor lóhalálban veszel jegyet, állsz sorba a büfében és mész el a WC-re. Mindezt 2 percen belül, hogy még elérd a filmet.

Ez most a múlté, ugyanis MEGTEHETED, hogy még a jegyautomatánál is insta képeket lősz, miután megtaláltad azt a szöget, ahonnan a legjobb a profilod és a hajad is jól áll.

Ezután következhet a legjobb rész! Bizony, most végre nyugisan végig tudod járni a legújabb filmek álló órásplakátjait, és még a romantikus álmodozásra is van idő kedvenc színészed főszereplésével. (Az is elég, ha csak megsimítod Dan Dehaan arisztokratikus arcélét. A feeling meglesz.)

Ha meguntad az álmodozást, lépj a tettek mezejére! Vagy inkább bele a plakátokba. Itt az alkalom, hogy teljesen átéld egy animációs film történetét, és te is az óriásplakát részévé válj, úgy, ahogy Emma is csatlakozott Coco sétájához.

Erősebb idegzetűeknek, vagy akik még nagyobb adrenalinlöketre vágynak, ajánljuk Csenge megoldását, aki a plakát mögül bukkant elő, megijesztve a popcornt majszoló ötéveseket.

Olvasd el a plakátokon a kisbetűs részt! Most végre minden titokra fény derül… Bár a tizedik plakát után már lehet, hogy nem bírja majd a derekad, de addig ne veszíts a nyomozói lelkesedésből!

Itt az idő, hogy igazán átérezd egy-egy film üzenetét. Máskor, a rohanás nem engedi, hogy igazán elmélyülj és megérts egy komoly, nehéz mondandójú alkotást, de ebben most semmi se akadályoz meg. Engedd újtára érzelmeid, és válj eggyé a filmmel, mint Emma!

Ki ne álmodozott volna arról, hogy ő is egy főszereplő a kedvenc filmjében? Hogy ott áll a bálványozott színészei mellett a vörös szőnyegen, és a moziban is minden plakáton ott mosoly vagy néz elszántan? Most van idő valóra váltani álmaidat! Ne akadályozzon meg, hogy túl magas a plakát, ugorj egy nagyot, és máris ott vagy a sztárok között, mint Csenge!

Ideje flörtölni a VIP felirattal! Vagy csak nagyon elhinni, és bevágni a pózt a VIP előtt. Mindkettő megteszi. Visszafogottabbaknak ajánljuk a kacsintós verziót. Mindenkinek szüksége van egy exkluzív, VIP mozis beállított fotóra. Így kerek az élet.

Csapj (le) rá! Ez a gif a válogatás egyik gyöngyszeme, de hát nincs mit tenni, az ilyen polgárpukkasztó, provokatív gymes plakátokra le (rá) kell csapni a jó tartalomgyártónak. Mi pontosan ezt tettük!

Ezután békésebb vizekre evezve gyönyörködtünk az Aréna Pláza mögötti kilátásban. Erre alkalom is csak ilyenkor adódik, hiszen máskor már mindig be van sötétedve, mire véget ér a film, de most még a napnyugtát is elkaphatod!

Mivel nincs pénzed gymre (nemhogy mozira), tarts egy gyors atlétikaórát a folyosón! Amilyen széles és hosszú, annyira jól átmozgat a tesióra, amit gyorsan lenyomsz rajta. Időzítsd az edzést akkorra, amikor a legtöbb film megy, hiszen ekkor a legkevesebb az esélye annak, hogy begyűjtsél pár furcsa pillantást a mozitermekből kitámolygó emberektől. Garantált a feszes popsi!

Ha kicsit több a fantáziád, rögtön egy tengeralattjáróban találod magad. Kukkants ki a kerek ablakon, és bíztasd a folyosón tornázó társad, hogy bizony le tud nyomni még egy kört. Ha erre egy lemondó pillantás a válasz, dobj neki egy lelkes kacsintást, és a szemeid üzenjék: de menni fog!

Játszd el a feminista ízirájdert! Bizony, megtaláltuk az aranymotort! Hiszen ez a gym egy igazi aranybánya. Egyúttal bemutatom a legvagányabb motorost csajt ma Magyarországon, Sándor Csenge személyesen. Szinte hallom a Born To Be Wildot a háttérben, simán elmegy az egész egy jelenetnek a Szelíd Motorosokból.

A vad szabadság-életérzést tudjuk még fokozni, egy kacsintással a visszapillantó tükörbe. Ekkor derül ki, hogy az igazán nagy motorosok csak két szemmel tudnak kacsintani.

De semmi gond, a bartánők azért vannak, hogy kiegészítsék egymást.

A vad száguldozás után már csak egy dolgunk maradt. Hátradőlni a fotelben, és átböngészni egy könnyed olvasnivalót, a szerszám-kisgép katalógust.

Ki tudja? Ebből talán rájössz, mi az, ami eddig hiányzott az életedből. Azt biztosan tudjuk, hogy egy ilyen rendhagyó mozis délután tuti hiányzik, de ezt könnyen bepótolhatod: nem kerül semmibe, ha lekésel egy filmet.

Somos Emma (Sándor Csenge közreműködésével) (AKG, 11ny. évf.)

  

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Tizenévesek felelőssége a világ gyerekeiért

Nemrég felszólalhattam két másik diáktársammal (Tóth Fanni és Csernik-Tihn Szebasztián) egy minden évben megrendezett konferencián, ahol a világ UNICEF irodáinak kommunikációs munkatársai összegyűlnek. Ebben az évben Budapesten került sor a workshop megrendezésre, és most először vetődött fel az az ötlet, hogy hívjanak meg a fogadó országból pár fiatalt, akik képviselik a fiatalok véleményét.

Ez az ötlet már csak azért is nyerő, mert rá lehet bírni a többnapos konferencia után elfáradt munkatársakat, hogy ne menjenek el a vége előtt, és várják meg ezt az izgi programot. És esetleg még olyan szempontból is hasznos lehet a dolog, hogy egy friss, új nézőpont is megjelenik a konferencián, egy másik generáció véleménye, ötletei. Mi autentikusabb annál, hogy így a UNICEF tényleg meghallgatja a gyerekek véleményét?

Két kérdést tettek fel nekünk angolul: mi a szenvedélyünk, és hogy mit gondolunk, mit tudna a UNICEF jobban csinálni. A beszélgetést követően nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk, ami így, a bizonytalan kamaszévekben tényleg aranyat ér. Az elmúlt pár hétben sokat gondolkodtam a tapasztalataimon, és arra jutottam, hogy sokkal, de sokkal többet kaptam ezzel a konferenciával, mint amennyit adtam.

Talán arra a kérdésre volt a legkönnyebb válaszolni, hogy mi a szenvedélyünk. Pedig ez is egy nagyon nehéz kérdés, hiszen pont ilyenkor, tizenévesen a legnehezebb megfogalmazni azt, mitől repes a szívünk. Egyrészt mert nem is nagyon akarunk elköteleződni egy-egy téma mellett, hiszen még előttünk az élet, és minél több dolgot akarunk megismerni, megtapasztalni. Ráadásul még azt se nagyon tudjuk, hogy mit akarunk tanulni az egyetemen vagy hogy „mik leszünk, ha nagy leszünk”. De ebben a kérdésben azért segített az, hogy már mindhármunknak volt szerencséje a UNICEF-vel dolgozni korábban. Meg nekem volt egy diákcég projektem is az iskolában, így a szívemből jött a válasz a mi a szenvedélyed kérdésre: közelebb hozni a generációkat egymáshoz, bátorítani a felnőtteket és a kamaszokat, hogy beszélgessenek (úgy igazából), döntsenek és cselekedjenek együtt, mert meg vagyok győződve arról, hogy ez a kulcsa egy olyan jövő teremtésének, ahol minden gyermek egyenlő. És mi a UNICEF szerepe ebben? Legyen ő a híd, az összekötő szervezet, amelyik nemcsak a generációkat köti össze azzal, hogy fiatalokat is bevon, meghallgat, hanem amelyik összeköti a fiatalokat is egymással, megtanítja őket a csapatmunkára, az együttérzésre és legfőképpen egymás segítésére. Arra a kérdésre, hogy mi mikor éreztük azt, hogy tényleg meghallgatnak minket, azt válaszoltuk, hogy akkor, amikor együtt dolgozhattunk valamin más kamaszokkal, fiatalokkal, más országokból. Ettől éreztük azt, hogy meg vagyunk hallgatva, hogy van erőnk, és a gondolatainknak, tetteinknek van hatása.

Szóval igen, szerintem talán ezt csinálhatná jobban a UNICEF. Integráltabbá, relevánsabbá kell válnia a fiatalok életében. Például úgy, hogy bevon tizenéveseket, és együtt dolgozik velük különböző projektekben. A serdülő csak akkor veszi észre a saját felelősséget, ha komolyan veszik, és ha van lehetőségé valódi és értékes munkára. Szerintem ezért is fontos, hogy a UNICEF képviselje ezt az „Együtt tudunk dolgozni!” szlogent, mert így megalapozhatná egy olyan generáció felnövését, amelyik felnőttként összefogva fog tenni azért, hogy egy jobb világot építsenek a gyerekeknek.

Azzal, hogy meghallgatja őket, a UNICEF arra is ösztönözheti a sokszor közömbös, magányos tizenéveseket, hogy valóban értékesnek érezzék önmagukat, ráismerjenek saját maguk erejére és felelősségére és önálló véleményt formáljanak. Hiszen van, aki tényleg meghallgatja őket.

És az ok nemcsak az, hogy „a gyerekeket is meg kell hallgatni” (pedig ennyi indok is elég lenne), hanem az is, hogy ezzel az UNICEF is nyerne egy friss, releváns, szabad szellemet.

Volt egy elgondolkodtató kérdés arról, hogy mielőtt megismertük a UNICEF munkáját, mit tudtunk a szervezetről, milyennek láttuk azt. Számomra gyerekként a UNICEF kék logója csak a karácsonyi képeslapokról volt ismerős, amiket anyukám vett, és amiket együtt írtunk meg a rokonoknak. Nem tudtam, hogy pontosan mi ez a szervezet, és hogy mit és hogyan csinál, de mindig egy meleg érzés fogott el, ha a gyerekek által rajzol képeslapokra néztem, mert tudtam, hogy így valahogy segítünk a világon élő többi, rászoruló gyereknek.

10 éves lehettem, mikor megkértem anyukámat, hogy vegyen nekem egy határidőnaplót. Több lánynál láttam Hello Kittys, rózsaszín, menő naptárt, így én is valami ilyenre vágytam. Hamar legörbült a mosolyom, mikor anya egy keskeny, kék, UNICEF-es naptárral jött haza, aminek borítóján egy ázsiai gyerekről készült kép volt.

Először dühös voltam és csalódott. De aztán lekötött a többi kép és érdekes adat, ami a naptár bejesében lapult, szétszórva a hetek között. Tisztán emlékszem, piros tollal írtam tele az egészet, és egy idő után mindenhová magammal vittem. Mert büszke lettem rá, hogy nekem UNICEF-es naptáram van. Nem, nem tudtam, hogy mi az a UNICEF. De azzal, hogy anya vett nekem egy ilyen naptárt, megtanított arra, hogy büszke legyek az elkötelezettségemre, arra, hogy szeretnék segíteni.

Arra, hogy ez valami jó, értékes dolog, én magam jöttem rá a naptár átböngészése után. Ez az önállóan kialakított büszkeség nagyon fontos, és egy Hello Kittys naptár erre nem tudott volna megtanítani.

A megbeszélt kérdések után olyanokat is kérdeztek tőlünk a konferencián, amikre nem volt időnk előre felkészülni. Az egyik ilyen kérdés az volt, hogy milyen a mi generációnk, mi lehet az, amit ők nem tudnak, de fontos lenne tudni rólunk?

Talán ez volt a legnehezebb kérdés. Hiszen hogy nyilatkozhatnék egy egész generáció nevében? Az én generációm a Z generáció, hiszen 2001-ben születtem. Mi vagyunk a „digitális bennszülöttek”, akik többet csetelnek, mint beszélgetnek, kenik vágják az informatikát, sikeresen használják a közösségi médiát és akiknek lájkjaira a marketing-szakemberek vadásznak, így már gyerekkorunktól nagyobb befolyást tudunk gyakorolni gazdasági és társadalmi változásokra.

És a közösségi média bátor és sikeres felhasználásából egyből arra következtetünk, hogy a Z generáció képviselőinek nagyon sok mindenről van markáns véleménye, amit nem fél megosztani. Én mégis úgy gondolom, sokkal fontosabb kihangsúlyozni a mi generációnk esetében a bizonytalanságot, az útkeresést. Amire most legyintenek, mert hiszen ez minden felnővő, tizenéves korosztályt érint, függetlenül attól, hogy milyen generáció. De meg kell érteniük. Az internet és közösségi média kitágította a világunkat. Amikor bezárkózunk a szobánkba, nem csak a kedvenc zenénkbe és a saját álmainkba merülünk el, hanem ott van velünk az egész világ az okostelefonunkban. Ez sokkal több lehetőséget ad, de egyszerre hihetetlenül rémisztő és nyomasztó is egyben. Miközben támogatjuk az egyediséget, és azt, hogy azzá válhatsz, amivé csak akarsz, sokszor félünk, hogy nem vagyunk elég jók, hogy elveszünk a tömegben. Mert óriási a világ és túl sok benne az álom és a kívánság. Miért pont nekünk fog összejönni? Mert ugye olyan nem lehet, hogy mindenkinek összejön. De lehessen. Szerintem nagyon fontos, hogy mi felnőttként, szülőként azt mondjuk, igenis higgyetek abban, hogy együtt egy jobb világot hoztok létre. Hogy valóra válhat mindenki álma, vagy hogy sikerülhet a világbéke. Lehet, hogy nem hisznek ebben igazán. Viszont higgyenek bennünk. A gyerekeikben. Akik majd most jönnek. És lehet ezzel vitatkozni úgy, hogy ne hazudjunk, osszuk meg a mi, valós tapasztalatainkat, tudja meg a gyerek, milyen a való világ.

Igen, én hiszek abban, hogy nagyon fontos egy gyereknek, egy kamasznak látnia, hogy az élet nem mindig móka és kacagás. Hogy lehet szomorúnak lenni, hogy van olyan, hogy düh és csalódás. És vannak megmagyarázhatatlan szörnyű dolgok. Hogy nem szabad a nagy, üres szavakban vakon hinni, és hogy kételkedjünk és gondolkodjunk. De, ami még fontosabb, hogy tanítsuk meg a gyerekünket hinni valamiben. Mert csak akkor fogja megtalálni az igaz szenvedélyét, csak akkor fog tudni keményen dolgozni, akkor lesz csak igazán boldog. És hopp, úgy a világ is egy picit jobb hely lesz. Én hiszek ebben. Nem elvakultan, megkérdőjelezhetetlenül, hanem úgy, mint a Télapóban és a karácsonyban. Olyan szilárdan és úgy hiszek mindenben, mint ahogyan a szüleim hisznek bennem. Mint ahogyan ők (és kicsit a UNICEF) megtanítottak hinni önmagamban.

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mi van a női öltözőben?

Nő vagyok. Vagy mégsem? 16 évesen mondhatom azt, hogy nő vagyok? Kicsoda, micsoda egy nő? Egy majdnem-nő majdnem-érett gondolatai a nőiességről.

Körülbelül 2 évvel ezelőtt egy „lányos” beszélgetésen egy tanárnő megkérdezte tőlem, hogy miért jó nőnek lenni. Úgy éreztem akkor, hogy volt a hangjában egy remény, hogy na, az Emma majd megmondja, érett gondolatai vannak, és átérzi már ezt a dolgot. Ehhez képest csúfos kudarc volt a válaszom, valami olyasmit makogtam, hogy nyilván szeretek lány lenni, számomra ez izé, természetes érzés. Aztán sokáig nem gondoltam erre a párbeszédre.

Aztán októberben elkezdtem járni úszni (ez kb. azt jelenti, hogy heti egyszer eljutok az uszodába, ami igazából egy edzőterem, amiben van egy medence). És attól függetlenül, hogy bokasérülés miatt egész évben fel vagyok mentve tesiből, újra az életem részévé vált ezzel a női öltöző. Mindenki ismeri a középiskolai (lány) öltözők hangulatát, ahol nem marad rejtve egy-egy bőrhiba vagy nem szőrtelenített testfelület. De az uszodában ez nem egy lány öltöző, ahova a tizenéveseken kívül max. néha egy tanár vagy takarító néz be. Ez a nagy betűs NŐI ÖLTÖZŐ. Számomra először kicsit sokkoló volt a sok testiség, a sok nő. Félre ne értsenek, nincs bajom a meztelenkedéssel (főleg egy öltözőben), és főként, semmi bajom nincs a nőkkel (hiszen én is az vagyok, vagy mi a szösz).

De én akkor ébredtem rá igazán, amikor együtt láttam öltözni egy 65 éves nőt egy 25 és egy 6 évessel, arra, hogy én most egy nagyon köztes, bizonytalan állapotban vagyok. Ami nem baj, mert nyilván nincs még egy ugyanolyan nő, és egy olyan világban élünk, ahol „genderforradalom” van (bár sajnos ez az infó egy budapesti uszoda öltözőjébe nem mindig jut el), így tényleg nem kéne ennyire beszűkült keretek között vizsgálni a nemiséget… De azért nehéz lenne eldönteni, ha lenne külön lány és női öltöző, hogy akkor én most melyiken nyissak be.

Pont abban az átmeneti állapotban lenni, amikor lányból éppen nővé válasz, nem új dolog. A kamaszokról szóló könyvek fele ezzel van tele, a pubertás kor rejtelmeit boncolgatják, és tanácsokat adnak ezek kibogozására és kezelésére. Amit viszont én hiányolok ebben a globális felfogásban, az az, hogy ez az „átmeneti állapot” mindenhol átmeneti. Egy kellemetlen megálló, amin mindenkinek át kell haladnia, hogy aztán megérkezzen a külön ünnepnappal jelölt nő kategóriába, és egyenrangú (bár ez az egyenlőség inkább csak elméletben létezik) tagjává váljon a társadalomnak. Senki se ünnepli a pattanásokat, a változó hangulatot, az önkeresést, a változó testet és testképet. Persze, mert ezek mind negatív dolgok. De miért? Miért nincs ez elfogadva és ünnepelve? Miért kell vagy kislánynak vagy nőnek lenni? Miért ciki kamasznak lenni? Miért sürget mindenki, hogy már magassarkúban járjak és piros rúzst kenjek a számra? (Semmi bajom ezzel a két dologgal, és szerintem bárki, akár egy ötéves is nyugodtan megengedheti magának a piros rúzst és a magassarkút...)

Kicsit az az érzésem ilyenkor, hogy mindenki siettet minket. Ha azt mondjuk egy tininek, hogy gondolkodjon éretten, vagy leszóljuk jóhiszeműsége, gyerekes viselkedése miatt, akkor az is sürgetés. Az egész kamaszkor egy felkészülés az életre, arra, hogy nő legyél. Arra, hogy már jól álljon a vörös rúzs és ne folyjék el a szempilla spirál. És számomra néha a legrosszabb azt látni, hogy a velem egykorú lányok teljes erőfeszítésükkel ennek akarnak eleget tenni és megfelelni. Nem gondolom azt, hogy nem lehet kísérletezni és nem jó kipróbálni új dolgokat. Sőt, a kamaszkor erről szól, pont ez a lényege. De sehol, semmilyen körülmények között nem tartom jónak az erőltetett, megfeszített megfelelést. És a lányokat nem arra kéne bíztatni, hogy nők legyenek, és teljes erőfeszítéssel nőiességüket hangsúlyozzák, hanem arra, hogy legyenek önmaguk. És szeressék azt, akik ők. Mert egy nő nem attól erős, érzékeny, empatikus, sokszínű, nyitott, szép, kedves, okos és segítőkész, hogy jó az alakja és nem esik el a magassarkúban. Egy nő attól nő, mert szereti és megbecsüli mindazt, ami ő maga. És igen, bocsi, hogy így a végére egy ilyen elcsépelt üzenet jött ki ebből a cikkből, de néha jól jön egy női öltöző, ami emlékeztet a nők sokszínűségre, és segít megfejteni kamaszként a nőség erejét és fogalmát.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



7 Tovább

Mit ad nekem az iskola?

Szeretek iskolába járni. Ugye milyen fura? Mert igen, tényleg, néha nagyon kivagyok, és elegem van egész tanulásból, bejárásból, attól, hogy folyamatosan fejlődjek, tanuljak, meg persze leckét írjak. De mi történne velem, ha egyik napról a másikra megszűnne az iskola? Hát, azt már nem igazán tudom.

Be kell hogy valljam, egy kicsit szégyellem magam amiatt, hogy nyilván eddig is tudtam, hogy jó dolog a suli, de ez nem tudatosult bennem, és nem értékeltem a szerencsés helyzetemet napról napra. Ahhoz, hogy ez a beismerés bekövetkezzen, el kellett merülnöm az UNICEF és az EU közös #EmergencyLessons kampányában, amire amúgy a suli által lett lehetőségem.

Hogy mi ez a kampány? A célja az, hogy ráébressze az európaiakat arra, mennyire alapvető fontosságú az oktatás azoknak a gyerekeknek, akiket valamilyen vészhelyzet súlyt. És azáltal, hogy megismerjük az ilyen gyerekek történeteit, mi is megtanuljuk értékelni mindazt, amit az iskola ad nekünk a tananyag elsajátításán kívül. Valamint, hogy tudatosítsuk az oktatáshoz való jog egyetemességét.

Mi az, hogy krízishelyzet? Rendkívüli helyzet lehet bármilyen krízis, mely hatással van az érintettek életére. Rájöttem arra, hogy itt bőven többről van szó, mint amilyeneket én élek meg (hogy csak párat említsek: elfogyott a menzán a rántott sajt, nincs időm tanulni, reggel békávéznom kellett, mert nem tudtak elvinni kocsival…). Szóval igen, itt inkább olyanokra kell gondolni, mint polgárháborús vagy nemzetközi konfliktusok, háborúk vagy természeti katasztrófák (földrengések, árvizek) és egészségügyi vészhelyzetek (járványok). Ezeknek a kríziseknek mind hosszú távú hatása lehet az érintettek életére. És gondolhatjuk azt, hogy a harcok vagy a földrengések közben az a legkisebb gond, hogy bezár a suli, de ez nemcsak azt jelenti, hogy de jó, most már nem kell tanulni. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek sokkal kiszolgáltatottabbak, remény- és jövőképfosztottak lesznek. Eltűnik az életükből a mindennapi rutin, ami biztonságot jelent. Az iskola megszűnése megfosztja őket a barátaiktól, akikkel megtanulták kölcsönösen elfogadni és tisztelni egymást. Olyan országokban, ahol krízishelyzet van, gyakran a szülők se tudnak biztosítani a gyerek számára olyan szeretetteljes, biztonságos légkört, amire a legnagyobb szükség lenne az egészséges fejlődéshez, ami lehetővé teszi a teljes és boldog jövőt, életet a gyerek számára. Csak az iskola.

Mert mit ad az iskola nekünk? Barátságokat, biztonságot, értékeket, támogatást, rutint, fejlődést, önismeretet, tiszteletet, véleményt és jövőképet. Krízishelyzetben pedig ennél is többet: az életben maradás lehetőségét (nem túlzok).

A kampány céljaként az UNICEF és az EU közösen összefogott, hogy pozitív irányba változtassa meg a rendkívüli helyzetbe került gyerekek életét. Az európai fiatalok és a közösségi média segítségével megismertetik a világot olyan gyerekek történeteivel, akiknek nagyon sokat kell megtenniük azért, hogy iskolába járhassanak, vagy ez lehetőség nem is áll a rendelkezésükre. A kampány bemutatja azokat a sikereket, elért eredményeket, amik az EU és a UNICEF összefogásával jöhettek létre.

A kampány során ismeretem meg Ványa, egy nyolcéves Ukrajnában élő kisfiú történetét, aki szemtanúja volt bombázásoknak, és annak, ahogy emberek megsérültek. A lakásuk erkélyén volt épp, mikor a katonai gépek megszállták városukat, Szlovjanszkot. Még mindig emlékszik a bombák hangjára és az utcákon fejvesztve rohanó emberek sikolyaira. Látott egyenruhás férfiakat, akiktől azóta is annyira fél, hogy nem hajlandó katonai játékokkal játszani. A történtek után Ványán szülei sosem tapasztalt agresszivitást érzékeltek (valamint tikkelést az arcán, melyet nem tudott kontrollálni, és a keze is remegett). Ványa most iskolapszichológushoz jár, aki segít feldolgozni neki a történteket, amiket látott.

Szinte hihetetlen, hogy egy nyolcéves kisgyerekről beszélünk, aki már is olyan dolgokon ment keresztül és olyanokat tapasztalt, amiket egy felnőtt ember is nehezen tud feldolgozni. Ványa szülei is tanácstalanok voltak, ezért fordultak segítségért. Az a konstans félelem és bizalmatlanság, ami egy ilyen tapasztalat során beleivódik egy gyerekbe, az egész életére kihatással lesz. Elfelejteni nem fogja tudni, de feldolgozni igen, ha ehhez kellő segítséget kap. Ami rögtön eszembe jutott Ványa történetéről, az az, mikor a barátnőimmel a terrortámadások hatására arról beszélgettünk, mennyire félünk a háborútól. Mi csak félünk. De Ványa meg is élte azt.

Mindegyik országból különböző létszámú delegációkat hívtak meg a kampány lezáró eseményére, az Európai Parlamentbe. Én a magyar küldöttség tagja lehettem. A mi szerepünk (és nem akarok nagyképű lenni) azért nagyon fontos, mert mi tesszük hitelessé a kampány üzenetét, és mi vagyunk azok, akiknek igazán címezve van ez az egész. Mivel a kampány a gyerekekről szól, mi tudunk igazán arról beszélni, mesélni, milyen gyereknek lenni. A kampány fő üzenetei között van az is, hogy a gyerekek nagyon fontosak, hiszen ők a világ jövője. Ezért minket kértek meg, hogy gondolkodjunk el az iskola szerepén a saját és olyan gyerekek nézőpontjából, akik krízis sújtotta országokban élnek. Így fogalmazhattunk meg egy olyan üzenetet, amit a záróeseményen, az Európai Parlamentben, az EU-s képviselők előtt prezentálhattunk, megfogalmazva benne mindazt, amit megértettünk a kampányból, amit kérünk tőlük, és arról is beszélhettünk, mi milyen megoldásait látjuk a helyzetnek.

Az UNICEF és az EU közös kampányában azokat a problémákat és elért sikereket mutatja be, hozza közelebb, amik távoli országokban történtek. A kampány célja nem az, hogy ezekben a távoli országokban érjen el változást, hanem pont az, hogy itt, Európában. Hogy az itt élők megismerjék ezeket a helyzeteket, a problémákat, a sikereket. A cél, hogy itt, Európában érjünk el változást. És ezáltal a világ többi országában is.

Számomra ennek a kampánynak a megismerése nagyon sokat adott. Legfőképpen egy olyan nemzetközi, nyitott nézőpontot, amiben nemcsak a saját érdekeimet veszem figyelembe, hanem mindenkiét. Megismertem sok más gyereket a világ különböző pontjairól, akik hasonló dolgokat élnek át, mint én, de más országokban élnek, eltérő körülmények között. Ezáltal részese lettem egy közösségnek. A kampány felhívta a figyelmemet arra, mennyire fontos a tisztelet, az elfogadás. Közelebb hozta az eddig nyomasztó és megfoghatatlan problémákat, és megtanított arra, hogyan tudok segíteni. És arra is, ami talán még fontosabb, hogy tudok segíteni. A kampány pozitív változást eredményezett bennem. Most már csak azt remélem, hogy ezt tovább tudom adni még több fiatalnak, gyereknek, felnőttnek.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
fotók: UNICEF Magyarország

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Gasztroguruk a WMN színpadán

Pár nappal ezelőtt még a Teremben, Budapest legújabb, ezer főt befogadni képes rendezvényközpontjában (ami a Hlatky-Schlichter gasztrobirodalom legújabb része a Március 15. téren) ültem, és kb. 15 sorral és 400 emberrel előttem D. Tóth Kriszta beszélgetett egy gyakran főző háziemberrel, Habzsival és Dőzsivel, Főzelékes Ferivel, a gasztroblogok istennőjével és a már említett gasztrobirodalom fejével.

Nekem, mint egy 15 éves kamasznak elsősorban azért volt érdekes az est, mert (azon kívül, hogy a barátnőimmel akár egy WMN rajongói klubbot is alakíthatnánk…) a színpadon hét olyan embert láthattam, akik szenvedélyesen szeretik azt, amit csinálnak. És nem mellesleg sikeresek is benne.

A beszélgetés témája pedig ez volt: az vagy, amit megeszel… avagy az étel és az élet kapcsolata. Hát kell ennél több? A téma sikerességét bizonyítja, hogy megbújva a leghátsó sor takarásában elfeleztünk egy kis almát, és gyorsan betoltuk a barátnőmmel, mint a hörcsögök.

Kicsit féltem, hogyan fog a WMN személyes stílusa átjönni a Terem szigorú fényei és designolt falai között, de miután elkezdődött a beszélgetés, csak a piros fotelekben ülőkre tudtam figyelni. Így azt állíthatom: átjött.

Be kell vallanom, volt egy személyes kedvencem az est során. Dragomán György volt az, alias „gyakran főző háziember, erős geek beütéssel”. Dragomán György főző énje egyszerre egyesíti és testesíti meg a kedvencbiológia tanárt a gimiből, a csodás emlékezettel rendelkező nagypapát és a bölcs, zseniális író személyét. Tudniillik ő a főzésben geek, de a könyveiben van szíve (hát milyen mondat talál szíven, ha nem az ilyen?). Főzni azért szeret, mert az egy játék, és azért csinálja, mert addig nem kell írni. És ne feledjünk egy jelentős előnyt: ha a konyhában elrontod az ételt, azt más eszi meg, de az írás esetében az a saját kosztod. Csak te eszed (vagy éppen megiszod a levét?). Na ugye.

Volt szó az életmódváltásról is, hiszen ott volt ennek személyes guruja is a színpadon, Szentesi Éva. Elmondta, hogy azért vannak kivételes helyzetek, amikor nincs menekvés. Például ha Péterfy-Novák Éva vendége. Mert akkor nincs helye annak a dumának, hogy én most életmódot váltok. Meg kell enni a cukormentes süteményt is (amibe csak egy kicsi fehércukor került, de nyugi nem sok). Ekkor fedeztem fel egy szép párhuzamot Péterfy-Novák Éva és a nagymamám között: mindketten szeretnek 64-szer rákérdezni, hogy ízlik-e az adott fogás, és lelkesen kommentálják is, mit csinálhattak volna jobban. (Ez persze, mint tudjuk, fizikai lehetetlenség, de azért… nem, nagyi, szerintem nem lehetne ennél gyöngyözőbb az az aranyszínű húsleves…)

És itt szóba is kerül az önmegtartóztatás, ami, mint tudjuk NAGYON nehéz dolog. Főleg akkor, ha valaki a gasztroiparban dolgozik. De azért egész más helyzet az, amikor Dragomán Györgyöt arról kérdezte D. Tóth Kriszta, hogy mire tanította a diktatúra. Arra, hogy megtanuljon nemet mondani, és minél hamarabb teszi ezt, annál jobb. De a hiánygazdaság meg arra tanította, hogy nem kell olyan szigorúan venni ezt az elvet egy különleges fűszer vagy ínycsiklandó csokitorta esetében.

Aztán eljött a pillanat, amikor megtudtam: egy nap a WMN szerkesztőségében semmiben sem különbözik attól, mint ami a suliban velünk történik. Fiala Borcsa elmondta, én pedig bebizonyítom. Délelőtt Szentesi sajtófigyelés címszóval szörföl a neten – pont úgy, ahogy mi, csak nálunk kutatómunka a fedőnév. Aztán, ahogy közeledik az ebédidő, tehát elmúlik délelőtt 10 óra, már minden az ebédről szól. Ez a nap csúcspontja és a választóvonal. Ekkor mutatkozik meg mindenkinek az igazi arca. És ekkor válik mindenki nagyon érzékennyé. Türelmetlenné. Éhessé. Aztán jön a csönd. A megnyugtató, kielégítő csönd, mikor mindenki eszik. Nincsenek irigykutya oldalpillantások, mert mindenki előtt ott van az, amire vágyott. És akkor délután, ha elmúlt négy, akkor elkezdünk dolgozni... vagyis elhatározzuk, hogy figyelünk az órán, és minden házi kész lesz holnapra. De először is irány haza, majd otthon befejezzük a cikket – megírjuk a házit. Hazaérünk. Cikk, lecke? Legelőször kell az energia, és a hűtő fele vesszük az irányt…

Ezek után kicsit kiképeztek még a kovász mikrobiológiájából, ugyanis Dragomán Györgynek van egy 8 éves (még kisiskolás korú) kovásza (a 7 éves madagaszkári vanília esszenciát nem is említettem), amit nemrég küldött el egy San Francisco-i kovászversenyre. Nem vagyok biztos benne, hogy mindent helyesen írtam le, de annyi biztos: ha azt hitted eddig, hogy a részecskehasadás érdekes téma, még nem találkoztál a kovásszal (vagy Dragomán Györggyel, aki szerint nem nagy dolog egy 8 éves kovász apukájának lenni, és gyáva vagy, ha kidobsz egy „romlott” kovászt, mert az örök életű. 2 cm-es penészréteg alatt mindig megmenthetőek!).

Még egy dolgot muszáj megemlítenem: apa istenien tudja csinálni a tojásrántottát, így el is mehetne chef-nek (Hlatky-Schlichter Hubert is megmondta, hogy aki egy jó tojásételt tud csinálni, az mindent tud). De akkor már rábeszélem, hogy vegyen pár órát Mautner Zsófitól (aki híres a multikulti konyhájáról), mert a kedvencem a sushi. És ki tudja, a végén még tényleg csinál nekem egy isteni sashimi válogatást, hiszen tudjuk: a gasztroforradalom csodái nem ismernek határokat.

Szeretném megköszönni a WMN magazinnak ezt az utánozhatatlanul egyedi és szórakoztató estet, amibe egy perc alatt szerelmes lettem, és már csak azért is megérte elmenni (amellett, hogy ingyenes volt), mert az inspirálódás azon fokát értem el, hogy eldöntöttem, ha felnövök gasztroblogger / WMN újságíró leszek. Csak szólok.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
fotók: WMN Facebook

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy magyar diák a buszról

Szombat reggel Strasbourgban éppen városnézésre készülődtünk, mikor az egyik lány elsírta magát. Egy osztálykiránduláson voltunk, mely során az Euroscola napon vettünk részt az Európai Parlamentben. Eközben a Szinyei Merse Pál gimnázium diákjai (ugyancsak) Franciaországból busszal mentek hazafelé, és súlyos balesetet szenvedtek. 16-an meghaltak. Először nem tudtam, miért sírt a lány, de aztán meghallottam: busztragédia. A régi osztálytársai is a buszon utaztak.

Ilyenkor az emberben sok minden kezd áramlani. Döbbenet, sokk, félelem. Kérdések – amiket Szilágyi Luca már olyan jól leírt, hogy most nem ismételném meg őket. De el kell mondanom, hogy szombat reggel a csoportunk előtt állt egy 14 órás út, Strasbourgtól Budapestre, az éjszaka.

A helyzet egyszerre volt abszurd, szörnyű és kellemetlen. Az ember ilyenkor kicsit átkapcsol, egy filmbéli jelenetbe képzeli magát, hogy valahogy feldolgozza az őt ért hihetetlen információkat, és az agyában mély gondolatok veszik át a hatalmat. Miért ők, miért nem mi? Velünk mi lesz?

Ekkor érti meg az ember, milyen nehéz szülőnek lenni. Fontos megemlítenem, hogy az anyukám nagyon-nagyon izgult az utazás miatt, mivel január, téli időjárás, csúszós utak, több órás buszút… Nyilván az olvasók is kitalálhatják, hogy én most az otthon biztonságában, a sárga fotelemben írom ezeket a sorokat, és a szüleim nyugodtan aludhattak a szombat hajnali érkezésem után. De ez lehetett volna másképp is. Több diákkal meg is történt a legrosszabb. Egy ilyen tragédiát nemcsak egy egész ország, de több nemzet is átérez. A mi kis csapatunk Strasbourgban nagyon tudott azonosulni a történtekkel, és nem tudtunk szabadulni a mellkasunkat szorító érzéstől, mindaddig, amíg hajnalban meg nem érkeztünk. Vagyis azután se. Legalábbis én nem. Mert az a kimondhatatlan gondolat örökre ott marad: miért mi vagyunk a szerencsésebbek?

Amikor a buszon ültünk – a tanárok szigorú utasítására bekapcsolt övekkel –, hallottam, ahogy a többiek arról beszélnek, hogy most nekünk statisztikailag kevesebb az esélyünk balesetet szenvedni. Élénken fel tudtam idézni a lángoló busz képkockáit, amiket a barátom mutatott a telefonján az indulásunk előtt. A buszunk pedig szépen, egyenletesen haladt az éjszakai autópályán, ugyanolyan középiskolás diákokkal, mint azok, akik egy éjszakával azelőtt az életük legszörnyűbb balesetét szenvedték el.

Nem tudom, mit lehet mondani ilyenkor, hogy lehet szépen kifejezni az együttérzésem, a részvétem. Nem tudom, hogy lehet ilyen történteket feldolgozni, és nem akarok gondolni a mi lett volna, ha… kérdésekre. Egyet tudok tenni, mint az élethez és a szeretteihez görcsösen ragaszkodó emberek egyike: értékelem ezeket, ameddig az enyémek lehetnek.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
A szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább
«
12345


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek