Mi van a női öltözőben?

Nő vagyok. Vagy mégsem? 16 évesen mondhatom azt, hogy nő vagyok? Kicsoda, micsoda egy nő? Egy majdnem-nő majdnem-érett gondolatai a nőiességről.

Körülbelül 2 évvel ezelőtt egy „lányos” beszélgetésen egy tanárnő megkérdezte tőlem, hogy miért jó nőnek lenni. Úgy éreztem akkor, hogy volt a hangjában egy remény, hogy na, az Emma majd megmondja, érett gondolatai vannak, és átérzi már ezt a dolgot. Ehhez képest csúfos kudarc volt a válaszom, valami olyasmit makogtam, hogy nyilván szeretek lány lenni, számomra ez izé, természetes érzés. Aztán sokáig nem gondoltam erre a párbeszédre.

Aztán októberben elkezdtem járni úszni (ez kb. azt jelenti, hogy heti egyszer eljutok az uszodába, ami igazából egy edzőterem, amiben van egy medence). És attól függetlenül, hogy bokasérülés miatt egész évben fel vagyok mentve tesiből, újra az életem részévé vált ezzel a női öltöző. Mindenki ismeri a középiskolai (lány) öltözők hangulatát, ahol nem marad rejtve egy-egy bőrhiba vagy nem szőrtelenített testfelület. De az uszodában ez nem egy lány öltöző, ahova a tizenéveseken kívül max. néha egy tanár vagy takarító néz be. Ez a nagy betűs NŐI ÖLTÖZŐ. Számomra először kicsit sokkoló volt a sok testiség, a sok nő. Félre ne értsenek, nincs bajom a meztelenkedéssel (főleg egy öltözőben), és főként, semmi bajom nincs a nőkkel (hiszen én is az vagyok, vagy mi a szösz).

De én akkor ébredtem rá igazán, amikor együtt láttam öltözni egy 65 éves nőt egy 25 és egy 6 évessel, arra, hogy én most egy nagyon köztes, bizonytalan állapotban vagyok. Ami nem baj, mert nyilván nincs még egy ugyanolyan nő, és egy olyan világban élünk, ahol „genderforradalom” van (bár sajnos ez az infó egy budapesti uszoda öltözőjébe nem mindig jut el), így tényleg nem kéne ennyire beszűkült keretek között vizsgálni a nemiséget… De azért nehéz lenne eldönteni, ha lenne külön lány és női öltöző, hogy akkor én most melyiken nyissak be.

Pont abban az átmeneti állapotban lenni, amikor lányból éppen nővé válasz, nem új dolog. A kamaszokról szóló könyvek fele ezzel van tele, a pubertás kor rejtelmeit boncolgatják, és tanácsokat adnak ezek kibogozására és kezelésére. Amit viszont én hiányolok ebben a globális felfogásban, az az, hogy ez az „átmeneti állapot” mindenhol átmeneti. Egy kellemetlen megálló, amin mindenkinek át kell haladnia, hogy aztán megérkezzen a külön ünnepnappal jelölt nő kategóriába, és egyenrangú (bár ez az egyenlőség inkább csak elméletben létezik) tagjává váljon a társadalomnak. Senki se ünnepli a pattanásokat, a változó hangulatot, az önkeresést, a változó testet és testképet. Persze, mert ezek mind negatív dolgok. De miért? Miért nincs ez elfogadva és ünnepelve? Miért kell vagy kislánynak vagy nőnek lenni? Miért ciki kamasznak lenni? Miért sürget mindenki, hogy már magassarkúban járjak és piros rúzst kenjek a számra? (Semmi bajom ezzel a két dologgal, és szerintem bárki, akár egy ötéves is nyugodtan megengedheti magának a piros rúzst és a magassarkút...)

Kicsit az az érzésem ilyenkor, hogy mindenki siettet minket. Ha azt mondjuk egy tininek, hogy gondolkodjon éretten, vagy leszóljuk jóhiszeműsége, gyerekes viselkedése miatt, akkor az is sürgetés. Az egész kamaszkor egy felkészülés az életre, arra, hogy nő legyél. Arra, hogy már jól álljon a vörös rúzs és ne folyjék el a szempilla spirál. És számomra néha a legrosszabb azt látni, hogy a velem egykorú lányok teljes erőfeszítésükkel ennek akarnak eleget tenni és megfelelni. Nem gondolom azt, hogy nem lehet kísérletezni és nem jó kipróbálni új dolgokat. Sőt, a kamaszkor erről szól, pont ez a lényege. De sehol, semmilyen körülmények között nem tartom jónak az erőltetett, megfeszített megfelelést. És a lányokat nem arra kéne bíztatni, hogy nők legyenek, és teljes erőfeszítéssel nőiességüket hangsúlyozzák, hanem arra, hogy legyenek önmaguk. És szeressék azt, akik ők. Mert egy nő nem attól erős, érzékeny, empatikus, sokszínű, nyitott, szép, kedves, okos és segítőkész, hogy jó az alakja és nem esik el a magassarkúban. Egy nő attól nő, mert szereti és megbecsüli mindazt, ami ő maga. És igen, bocsi, hogy így a végére egy ilyen elcsépelt üzenet jött ki ebből a cikkből, de néha jól jön egy női öltöző, ami emlékeztet a nők sokszínűségre, és segít megfejteni kamaszként a nőség erejét és fogalmát.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



7 Tovább

Mit ad nekem az iskola?

Nem szeretek iskolába járni. Ugye milyen fura? Mert igen, tényleg, néha nagyon kivagyok, és elegem van egész tanulásból, bejárásból, attól, hogy folyamatosan fejlődjek, tanuljak, meg persze leckét írjak. De mi történne velem, ha egyik napról a másikra megszűnne az iskola? Hát, azt már nem igazán tudom.

Be kell hogy valljam, egy kicsit szégyellem magam amiatt, hogy nyilván eddig is tudtam, hogy jó dolog a suli, de ez nem tudatosult bennem, és nem értékeltem a szerencsés helyzetemet napról napra. Ahhoz, hogy ez a beismerés bekövetkezzen, el kellett merülnöm az UNICEF és az EU közös #EmergencyLessons kampányában, amire amúgy a suli által lett lehetőségem.

Hogy mi ez a kampány? A célja az, hogy ráébressze az európaiakat arra, mennyire alapvető fontosságú az oktatás azoknak a gyerekeknek, akiket valamilyen vészhelyzet súlyt. És azáltal, hogy megismerjük az ilyen gyerekek történeteit, mi is megtanuljuk értékelni mindazt, amit az iskola ad nekünk a tananyag elsajátításán kívül. Valamint, hogy tudatosítsuk az oktatáshoz való jog egyetemességét.

Mi az, hogy krízishelyzet? Rendkívüli helyzet lehet bármilyen krízis, mely hatással van az érintettek életére. Rájöttem arra, hogy itt bőven többről van szó, mint amilyeneket én élek meg (hogy csak párat említsek: elfogyott a menzán a rántott sajt, nincs időm tanulni, reggel békávéznom kellett, mert nem tudtak elvinni kocsival…). Szóval igen, itt inkább olyanokra kell gondolni, mint polgárháborús vagy nemzetközi konfliktusok, háborúk vagy természeti katasztrófák (földrengések, árvizek) és egészségügyi vészhelyzetek (járványok). Ezeknek a kríziseknek mind hosszú távú hatása lehet az érintettek életére. És gondolhatjuk azt, hogy a harcok vagy a földrengések közben az a legkisebb gond, hogy bezár a suli, de ez nemcsak azt jelenti, hogy de jó, most már nem kell tanulni. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek sokkal kiszolgáltatottabbak, remény- és jövőképfosztottak lesznek. Eltűnik az életükből a mindennapi rutin, ami biztonságot jelent. Az iskola megszűnése megfosztja őket a barátaiktól, akikkel megtanulták kölcsönösen elfogadni és tisztelni egymást. Olyan országokban, ahol krízishelyzet van, gyakran a szülők se tudnak biztosítani a gyerek számára olyan szeretetteljes, biztonságos légkört, amire a legnagyobb szükség lenne az egészséges fejlődéshez, ami lehetővé teszi a teljes és boldog jövőt, életet a gyerek számára. Csak az iskola.

Mert mit ad az iskola nekünk? Barátságokat, biztonságot, értékeket, támogatást, rutint, fejlődést, önismeretet, tiszteletet, véleményt és jövőképet. Krízishelyzetben pedig ennél is többet: az életben maradás lehetőségét (nem túlzok).

A kampány céljaként az UNICEF és az EU közösen összefogott, hogy pozitív irányba változtassa meg a rendkívüli helyzetbe került gyerekek életét. Az európai fiatalok és a közösségi média segítségével megismertetik a világot olyan gyerekek történeteivel, akiknek nagyon sokat kell megtenniük azért, hogy iskolába járhassanak, vagy ez lehetőség nem is áll a rendelkezésükre. A kampány bemutatja azokat a sikereket, elért eredményeket, amik az EU és a UNICEF összefogásával jöhettek létre.

A kampány során ismeretem meg Ványa, egy nyolcéves Ukrajnában élő kisfiú történetét, aki szemtanúja volt bombázásoknak, és annak, ahogy emberek megsérültek. A lakásuk erkélyén volt épp, mikor a katonai gépek megszállták városukat, Szlovjanszkot. Még mindig emlékszik a bombák hangjára és az utcákon fejvesztve rohanó emberek sikolyaira. Látott egyenruhás férfiakat, akiktől azóta is annyira fél, hogy nem hajlandó katonai játékokkal játszani. A történtek után Ványán szülei sosem tapasztalt agresszivitást érzékeltek (valamint tikkelést az arcán, melyet nem tudott kontrollálni, és a keze is remegett). Ványa most iskolapszichológushoz jár, aki segít feldolgozni neki a történteket, amiket látott.

Szinte hihetetlen, hogy egy nyolc éves kisgyerekről beszélünk, aki már is olyan dolgokon ment keresztül és olyanokat tapasztalt, amiket egy felnőtt ember is nehezen tud feldolgozni. Ványa szülei is tanácstalanok voltak, ezért fordultak segítségért. Az a konstans félelem és bizalmatlanság, ami egy ilyen tapasztalat során beleivódik egy gyerekbe, az egész életére kihatással lesz. Elfelejteni nem fogja tudni, de feldolgozni igen, ha ehhez kellő segítséget kap. Ami rögtön eszembe jutott Ványa történetéről, az az, mikor a barátnőimmel a terrortámadások hatására arról beszélgettünk, mennyire félünk a háborútól. Mi csak félünk. De Ványa meg is élte azt.

Mindegyik országból különböző létszámú delegációkat hívtak meg a kampány lezáró eseményére, az Európai Parlamentbe. Én a magyar küldöttség tagja lehettem. A mi szerepünk (és nem akarok nagyképű lenni) azért nagyon fontos, mert mi tesszük hitelessé a kampány üzenetét, és mi vagyunk azok, akiknek igazán címezve van ez az egész. Mivel a kampány a gyerekekről szól, mi tudunk igazán arról beszélni, mesélni, milyen gyereknek lenni. A kampány fő üzenetei között van az is, hogy a gyerekek nagyon fontosak, hiszen ők a világ jövője. Ezért minket kértek meg, hogy gondolkodjunk el az iskola szerepén a saját és olyan gyerekek nézőpontjából, akik krízis sújtotta országokban élnek. Így fogalmazhattunk meg egy olyan üzenetet, amit a záróeseményen, az Európai Parlamentben, az EU-s képviselők előtt prezentálhattunk, megfogalmazva benne mindazt, amit megértettünk a kampányból, amit kérünk tőlük, és arról is beszélhettünk, mi milyen megoldásait látjuk a helyzetnek.

Az UNICEF és az EU közös kampányában azokat a problémákat és elért sikereket mutatja be, hozza közelebb, amik távoli országokban történtek. A kampány célja nem az, hogy ezekben a távoli országokban érjen el változást, hanem pont az, hogy itt, Európában. Hogy az itt élők megismerjék ezeket a helyzeteket, a problémákat, a sikereket. A cél, hogy itt, Európában érjünk el változást. És ezáltal a világ többi országában is.

Számomra ennek a kampánynak a megismerése nagyon sokat adott. Legfőképpen egy olyan nemzetközi, nyitott nézőpontot, amiben nemcsak a saját érdekeimet veszem figyelembe, hanem mindenkiét. Megismertem sok más gyereket a világ különböző pontjairól, akik hasonló dolgokat élnek át, mint én, de más országokban élnek, eltérő körülmények között. Ezáltal részese lettem egy közösségnek. A kampány felhívta a figyelmemet arra, mennyire fontos a tisztelet, az elfogadás. Közelebb hozta az eddig nyomasztó és megfoghatatlan problémákat, és megtanított arra, hogyan tudok segíteni. És arra is, ami talán még fontosabb, hogy tudok segíteni. A kampány pozitív változást eredményezett bennem. Most már csak azt remélem, hogy ezt tovább tudom adni még több fiatalnak, gyereknek, felnőttnek.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
fotók: UNICEF Magyarország

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Gasztroguruk a WMN színpadán

Pár nappal ezelőtt még a Teremben, Budapest legújabb, ezer főt befogadni képes rendezvényközpontjában (ami a Hlatky-Schlichter gasztrobirodalom legújabb része a Március 15. téren) ültem, és kb. 15 sorral és 400 emberrel előttem D. Tóth Kriszta beszélgetett egy gyakran főző háziemberrel, Habzsival és Dőzsivel, Főzelékes Ferivel, a gasztroblogok istennőjével és a már említett gasztrobirodalom fejével.

Nekem, mint egy 15 éves kamasznak elsősorban azért volt érdekes az est, mert (azon kívül, hogy a barátnőimmel akár egy WMN rajongói klubbot is alakíthatnánk…) a színpadon hét olyan embert láthattam, akik szenvedélyesen szeretik azt, amit csinálnak. És nem mellesleg sikeresek is benne.

A beszélgetés témája pedig ez volt: az vagy, amit megeszel… avagy az étel és az élet kapcsolata. Hát kell ennél több? A téma sikerességét bizonyítja, hogy megbújva a leghátsó sor takarásában elfeleztünk egy kis almát, és gyorsan betoltuk a barátnőmmel, mint a hörcsögök.

Kicsit féltem, hogyan fog a WMN személyes stílusa átjönni a Terem szigorú fényei és designolt falai között, de miután elkezdődött a beszélgetés, csak a piros fotelekben ülőkre tudtam figyelni. Így azt állíthatom: átjött.

Be kell vallanom, volt egy személyes kedvencem az est során. Dragomán György volt az, alias „gyakran főző háziember, erős geek beütéssel”. Dragomán György főző énje egyszerre egyesíti és testesíti meg a kedvencbiológia tanárt a gimiből, a csodás emlékezettel rendelkező nagypapát és a bölcs, zseniális író személyét. Tudniillik ő a főzésben geek, de a könyveiben van szíve (hát milyen mondat talál szíven, ha nem az ilyen?). Főzni azért szeret, mert az egy játék, és azért csinálja, mert addig nem kell írni. És ne feledjünk egy jelentős előnyt: ha a konyhában elrontod az ételt, azt más eszi meg, de az írás esetében az a saját kosztod. Csak te eszed (vagy éppen megiszod a levét?). Na ugye.

Volt szó az életmódváltásról is, hiszen ott volt ennek személyes guruja is a színpadon, Szentesi Éva. Elmondta, hogy azért vannak kivételes helyzetek, amikor nincs menekvés. Például ha Péterfy-Novák Éva vendége. Mert akkor nincs helye annak a dumának, hogy én most életmódot váltok. Meg kell enni a cukormentes süteményt is (amibe csak egy kicsi fehércukor került, de nyugi nem sok). Ekkor fedeztem fel egy szép párhuzamot Péterfy-Novák Éva és a nagymamám között: mindketten szeretnek 64-szer rákérdezni, hogy ízlik-e az adott fogás, és lelkesen kommentálják is, mit csinálhattak volna jobban. (Ez persze, mint tudjuk, fizikai lehetetlenség, de azért… nem, nagyi, szerintem nem lehetne ennél gyöngyözőbb az az aranyszínű húsleves…)

És itt szóba is kerül az önmegtartóztatás, ami, mint tudjuk NAGYON nehéz dolog. Főleg akkor, ha valaki a gasztroiparban dolgozik. De azért egész más helyzet az, amikor Dragomán Györgyöt arról kérdezte D. Tóth Kriszta, hogy mire tanította a diktatúra. Arra, hogy megtanuljon nemet mondani, és minél hamarabb teszi ezt, annál jobb. De a hiánygazdaság meg arra tanította, hogy nem kell olyan szigorúan venni ezt az elvet egy különleges fűszer vagy ínycsiklandó csokitorta esetében.

Aztán eljött a pillanat, amikor megtudtam: egy nap a WMN szerkesztőségében semmiben sem különbözik attól, mint ami a suliban velünk történik. Fiala Borcsa elmondta, én pedig bebizonyítom. Délelőtt Szentesi sajtófigyelés címszóval szörföl a neten – pont úgy, ahogy mi, csak nálunk kutatómunka a fedőnév. Aztán, ahogy közeledik az ebédidő, tehát elmúlik délelőtt 10 óra, már minden az ebédről szól. Ez a nap csúcspontja és a választóvonal. Ekkor mutatkozik meg mindenkinek az igazi arca. És ekkor válik mindenki nagyon érzékennyé. Türelmetlenné. Éhessé. Aztán jön a csönd. A megnyugtató, kielégítő csönd, mikor mindenki eszik. Nincsenek irigykutya oldalpillantások, mert mindenki előtt ott van az, amire vágyott. És akkor délután, ha elmúlt négy, akkor elkezdünk dolgozni... vagyis elhatározzuk, hogy figyelünk az órán, és minden házi kész lesz holnapra. De először is irány haza, majd otthon befejezzük a cikket – megírjuk a házit. Hazaérünk. Cikk, lecke? Legelőször kell az energia, és a hűtő fele vesszük az irányt…

Ezek után kicsit kiképeztek még a kovász mikrobiológiájából, ugyanis Dragomán Györgynek van egy 8 éves (még kisiskolás korú) kovásza (a 7 éves madagaszkári vanília esszenciát nem is említettem), amit nemrég küldött el egy San Francisco-i kovászversenyre. Nem vagyok biztos benne, hogy mindent helyesen írtam le, de annyi biztos: ha azt hitted eddig, hogy a részecskehasadás érdekes téma, még nem találkoztál a kovásszal (vagy Dragomán Györggyel, aki szerint nem nagy dolog egy 8 éves kovász apukájának lenni, és gyáva vagy, ha kidobsz egy „romlott” kovászt, mert az örök életű. 2 cm-es penészréteg alatt mindig megmenthetőek!).

Még egy dolgot muszáj megemlítenem: apa istenien tudja csinálni a tojásrántottát, így el is mehetne chef-nek (Hlatky-Schlichter Hubert is megmondta, hogy aki egy jó tojásételt tud csinálni, az mindent tud). De akkor már rábeszélem, hogy vegyen pár órát Mautner Zsófitól (aki híres a multikulti konyhájáról), mert a kedvencem a sushi. És ki tudja, a végén még tényleg csinál nekem egy isteni sashimi válogatást, hiszen tudjuk: a gasztroforradalom csodái nem ismernek határokat.

Szeretném megköszönni a WMN magazinnak ezt az utánozhatatlanul egyedi és szórakoztató estet, amibe egy perc alatt szerelmes lettem, és már csak azért is megérte elmenni (amellett, hogy ingyenes volt), mert az inspirálódás azon fokát értem el, hogy eldöntöttem, ha felnövök gasztroblogger / WMN újságíró leszek. Csak szólok.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
fotók: WMN Facebook

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy magyar diák a buszról

Szombat reggel Strasbourgban éppen városnézésre készülődtünk, mikor az egyik lány elsírta magát. Egy osztálykiránduláson voltunk, mely során az Euroscola napon vettünk részt az Európai Parlamentben. Eközben a Szinyei Merse Pál gimnázium diákjai (ugyancsak) Franciaországból busszal mentek hazafelé, és súlyos balesetet szenvedtek. 16-an meghaltak. Először nem tudtam, miért sírt a lány, de aztán meghallottam: busztragédia. A régi osztálytársai is a buszon utaztak.

Ilyenkor az emberben sok minden kezd áramlani. Döbbenet, sokk, félelem. Kérdések – amiket Szilágyi Luca már olyan jól leírt, hogy most nem ismételném meg őket. De el kell mondanom, hogy szombat reggel a csoportunk előtt állt egy 14 órás út, Strasbourgtól Budapestre, az éjszaka.

A helyzet egyszerre volt abszurd, szörnyű és kellemetlen. Az ember ilyenkor kicsit átkapcsol, egy filmbéli jelenetbe képzeli magát, hogy valahogy feldolgozza az őt ért hihetetlen információkat, és az agyában mély gondolatok veszik át a hatalmat. Miért ők, miért nem mi? Velünk mi lesz?

Ekkor érti meg az ember, milyen nehéz szülőnek lenni. Fontos megemlítenem, hogy az anyukám nagyon-nagyon izgult az utazás miatt, mivel január, téli időjárás, csúszós utak, több órás buszút… Nyilván az olvasók is kitalálhatják, hogy én most az otthon biztonságában, a sárga fotelemben írom ezeket a sorokat, és a szüleim nyugodtan aludhattak a szombat hajnali érkezésem után. De ez lehetett volna másképp is. Több diákkal meg is történt a legrosszabb. Egy ilyen tragédiát nemcsak egy egész ország, de több nemzet is átérez. A mi kis csapatunk Strasbourgban nagyon tudott azonosulni a történtekkel, és nem tudtunk szabadulni a mellkasunkat szorító érzéstől, mindaddig, amíg hajnalban meg nem érkeztünk. Vagyis azután se. Legalábbis én nem. Mert az a kimondhatatlan gondolat örökre ott marad: miért mi vagyunk a szerencsésebbek?

Amikor a buszon ültünk – a tanárok szigorú utasítására bekapcsolt övekkel –, hallottam, ahogy a többiek arról beszélnek, hogy most nekünk statisztikailag kevesebb az esélyünk balesetet szenvedni. Élénken fel tudtam idézni a lángoló busz képkockáit, amiket a barátom mutatott a telefonján az indulásunk előtt. A buszunk pedig szépen, egyenletesen haladt az éjszakai autópályán, ugyanolyan középiskolás diákokkal, mint azok, akik egy éjszakával azelőtt az életük legszörnyűbb balesetét szenvedték el.

Nem tudom, mit lehet mondani ilyenkor, hogy lehet szépen kifejezni az együttérzésem, a részvétem. Nem tudom, hogy lehet ilyen történteket feldolgozni, és nem akarok gondolni a mi lett volna, ha… kérdésekre. Egyet tudok tenni, mint az élethez és a szeretteihez görcsösen ragaszkodó emberek egyike: értékelem ezeket, ameddig az enyémek lehetnek.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
A szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy népszavazás margójára

Népszavazás. Október 2. Az egész országot elárasztották a kampányplakátok. Nos, mivel a 18. életévemet még nem töltöttem be, engem nem érintett ez a szavazás.

Mondhatnám, hogy hidegen hagyott a sok NEM plakát, hogy azt se tudtam, miről van szó, és amúgy is, hagyjanak már, olyan nevetséges az egész, túl van spilázva a dolog. És bocs, de magasról teszek arra, hogy ki az a menekült, meg hogy mit akarnak vele csinálni.

De ez nem igaz. Nem tudott hidegen hagyni ez az egész, és nem csak azért, mert érdeklődő kamaszként mindenről van egy idegesítő véleménye az embernek, hanem azért is, mert az esemény – a marketingje miatt – mindenhol ott volt. Ezzel elsődleges céljuk az volt, hogy véleményt formálj (lehetőleg olyat, ami egyezik a hirdetőével), miután mindenféle hülyeséggel beetettek, majd cselekedj úgy, ahogy azt ez az álláspont megköveteli. Épp ezért megpróbáltam ezt az egész népszavazást egy kicsit távolabbról nézni.

A népszavazás apropója az Európai Unió feltételezett menekültpolitikája, azaz hogy egy előre meghatározott kvóta szerint osztanák szét a bevándorlókat a tagállamok között. A kormány kampányában ez úgy volt lefordítva, hogy ezek után a brüsszeli bürokraták döntenének arról, hogy kiket telepítenek be Magyarországra. Ez teljességgel ellentmondásos, mivel az EU működésének alapelve a jogállamiság. Ez azt jelenti, hogy tevékenysége minden esetben a tagállamai által önkéntes alapon és demokratikusan elfogadott szerződéseken alapul. A tagállamok közösen döntenek dolgokról, úgy, hogy áldozatokat vállalnak – egymásért –, és így segítenek egymásnak. Ez az elv különösen fontos olyan problémák esetében, amelyek több országot, nemzetet érintenek. A menekültkérdés pont ilyen.

Az EU egy politikai és gazdasági unió. Unió, vagyis szövetség, vagyis csoportok, közösségek együttműködése egy cél vagy közös érdek érvényesítésének érdekében. Magyarország célja nem az, hogy a bevándorlás szabályozható legyen és megoldódjon, mint probléma? Akkor miért akarunk üzenni Brüsszelnek? Hiszen „Brüsszel” nem minket, magyarokat akar szívatni, hanem összefogva akarják megoldani ezt a problémát.

A kormány kampányából tudható, hogy a bevándorlók is áldozatok, mert a brüsszeli politikusok olyan dolgokat ígérnek nekik, amiket nem lehet megvalósítani. „Magyarország nem vállalhat kockázatot.” Ez mind tök szépen meg van fogalmazva, csak kár, hogy ezzel semmit se érünk el, meg kár, hogy ez tökéletes definíciója a bullshitnek. Én ahelyett, hogy félnék a menekültektől, és azt is rájuk fognám, ha borús az ég, meg ha esik az eső, inkább megismerném őket, és megállapodnék velük. Ha viszont elvakultan és gyáván gyűlölködünk, meg hisztizünk és durcáskodunk, annyit érünk el, hogy egyedül maradunk az egész problémával. Ja, és bocs, de a menekültek továbbra is jönni fognak.

Ha csak racionálisan közelítjük meg a témát, a bevándorlás egy olyan probléma, ami nem fog megszűnni attól, hogy azt mondjuk: mi nem kérünk az EU-s kvótarendszerből. Ettől nem fog megoldódni semmi, max. minden még nehezebb lesz. Az igazi kérdés nem az volt, hogy nem vagy igen, hanem hogy meg lehet-e oldani vagy sem.

A megoldás terén én nem látok más lehetőséget, mint hogy csapatban dolgozva próbálunk megoldani egy olyan problémát, ami mindenkit érint. Az EU-nak nem a ráerőszakolás a fő eszköze, hanem az együttdolgozás, a közös megállapodások. Ez egy krízishelyzet. Megoldásokat próbálunk keresni, de a probléma csak úgy tud megoldódni, ha minden ország beletesz valamit. Lehetünk magyar polgárok elsősorban, és aztán európaiak. De én elsősorban még mindig embernek érzem magam. (Nem beszélve arról, hogy a menekültek is csak azt szeretnék, hogy emberek lehessenek. Ezért menekülnek. Nem lehetne a megoldás része a kölcsönös tisztelet ember és ember között?)

Annyira fura, hogy mindannyian emberek vagyunk, és meg se próbáljuk megismerni egymást. Talán mert félünk. Mert nem tudunk bátrak lenni, csak gyűlölködni. Ha erre gondolok, nagyon szomorú leszek, mert úgy érzem, hogy 15 évesen lehet, hogy még pici vagyok, de rettentően egyedül vagyok, magányosan és szomorúan  ebben a gyáva és gyűlölködő felnőttek világában. Mit képzelek magamról, hogy itt kis pisisként osztom az észt? Semmi többet annál, mint hogy még nem fertőzött meg az a világ, ami tele van hazugsággal, érdekkel meg felnőttekkel.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Forbes Flow 2016

Az az érzés megvan, amikor valami nagyon izgi dolog történik veled, és te tizenévesen eljátszhatod a kemény businesswomant? Úgy kicsit kilógsz a tömegből a 15 éves fejeddel, de ezt who knows? És amúgy is: te egy startup király vagy, aki tökre vág mindent, sőt, nyomja ezerrel. Úgyhogy bocsika, de nyilván a Forbes Flow-on is ott vagy, mert számítasz, és kapcsolatot építeni mindig jól jön. Meg nagyszemekkel nézni. Meg sokszor meglepődni, és még többet tanulni.

Erre a hangulat-hullámvasútra váltottam én jegyet, mikor a magyarországi Forbes üzleti fesztiválján vehettem részt egy tiszteletjeggyel (amit azért kaptam, mert az iskolánkban a tizedikes tanévben egy új tanóra keretében egy diákcéget hozunk létre és tartunk fenn az egy év alatt). Úgy érzem, megérte.

A rendezvény során életre kel a magazin. Az újság legizgalmasabb cikkeiben bemutatott vállalkozókat hívták meg és kérdezték ki őket a színpadi beszélgetések során. Három színpadon, párhuzamosan folytak előadások, délelőtt és délután. Este pedig az egész rendezvény átalakult egy talkshow-ba. A Late Night Flow elkülönült az egész napos rohangálós programtól, és külön jegyért lehetett megnézni, ahogy a főszerkesztő elbeszélgetett az utóbbi két szám címlaparcaival.

Az egész először nagyon félelmetes volt. Mivel az esemény az Akváriumban volt, eleve alá kellett bukni ennek az egész flow érzésnek, és át kellett venni az üzleti világ ritmusát, ami először elég idegennek tűnt. De aztán, tudjátok, csak magával ragadott a flow.

Nekem ebben biztos sokat segített Pál Feri atya, aki a legjobb fej a világon. Ahogy elmagyarázta az önmegvalósítást a szervezet és az egyén kapcsolatának tükrében, én konkrétan úgy éreztem, hogy itt és most, kész, megértettem mindent és bármire képes vagyok. Főleg arra, hogy boldogan éljek, míg meg nem halok. Végre ott állt a színpadon egy lelkes ember, aki nem félt kiadni magát, mert bízik az idegen emberben is. Ez olyan dolog, amit én, mint gyerek, mint diák, néha annyira hiányolok a mindennapokból. De nyilván már sokan megmondhatták előttem is, mennyire jó fej Pál Feri.

Aztán jöttek a legbefolyásosabb nők, akik mind különböztek, de sok mindenben hasonlítottak is egymáshoz. A legérdekesebb talán az volt, hogy mennyi akadályon mentek keresztül az életükben ezek a nők, és hogy mennyire nőként álltak ott, a Forbes színpadán. Aztán megpróbáltam végignézni egy coachingolást, de türelmetlen diákként meg se vártam, míg beindul a dolog, már spuriztam is az ingyenbüfé felé. A Mártogatós egy olyan cég, amely cateringgel foglalkozik, kis mártogatós szószok különböző variációit kínálják, és mellé zöldséget, magvas rudat, meg mindent, amit el tudunk képzelni. Úgyhogy mártogattunk, de ezerrel. Szerintem amúgy mi még diszkrétek voltunk, ahogy kb. háromszor-négyszer, vörös fejjel és röhögcsélve botorkáltunk vissza a barátnőimmel a pulthoz, és vettünk el egy-egy ízt. Szemben másokkal, akik előtt kb. 30 db üres tálkából épített torony állt.

Persze az ingyen mártogatós és a tea mellett még volt egy csomó ingyenes apróság, amik óriási mosolyt csaltak mohó arcunkra. Ilyenek voltak a forbes-os vászontáska, a 3D-s nyomtató által készített könyvjelző és a kis maci, amit egy rejtvény megoldásáért kaptunk. És persze a Forbes legújabb száma.

A nap folyamán nemcsak csomó ingyenes apróságot gyűjtöttünk be, hanem hasznos ismereteket is. Ilyen volt például az, hogy Galambos Márton főszerkesztő (aki amúgy törött lábujjal csinálta végig a napot) élőben sokkal jobban néz ki, mint a reklámplakátokon használt képeken.

Azt is megtudhattuk, hogy attól, hogy valaki a leggazdagabb, még eleshet a színpadon. Vagy éppen gyűjthet szocialista autókat és beszélhet tök viccesen egy „ismeretlen milliárdos”. Meg persze rájöttünk, hogy mi nagyon bírjuk Alföldit is, mert bőrgatyát vesz fel, mivel hiú, és ezt még ki is mondja.

A két barátnőm már nem jött a Late Night Flowra, így az ő jegyükkel én és a barátnőm elhoztuk az apukáinkat. Vágjátok micsoda lol a szitu, most már eljött az az idő, amikor én viszem el az eseményre az apukámat, és nem fordítva… A Late Night Flow nagyszínpadából kész esti talkshow-t varázsoltak, sőt még szaloncukrot is kaptunk. Az első két vendég Sebestyén Balázs és Tilla volt, akik nem fogták vissza magukat, vitték az egész eseményt, sokat röhögtünk.

A Forbes Flow sok mindent adott, főleg hírességeket, akiket a tévében látunk, rádióban hallunk és akiknek cikkeit olvassuk. Elég közhelyes, de láthattuk, hogy ők is emberek, és más szemtől-szembe beszélgetni velük, mint látni őket a tévében. És amúgy a forbes-os szerkesztők is azok, mert volt baki, de pont ezért az egész esemény sokkal közelibb, személyesebb és igazibb volt, és így mi, 15-16 éves diákok is átéreztük a flow-t (mert tudják, egy gyerek megérzi, ha valami jó…).

Az est lezárásául pedig a szeptemberi címlapról a Szamos család jött el a dédnagymamától kezdve (akinek cukiság faktora igen magas) a kisunokáig bezárólag (aki fürgébb, de ugyanolyan cuki). És minden olyan családias lett, volt szaloncukor meg tortakóstolás, és karácsonyi hangulatom volt, és nagyon boldog voltam, és köszi Forbes, mert nagyon bejött ez az egész.

Ja, és a címlapot se kellett volna, de tényleg. Nehezen vettetek rá, de azért nem bánom.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
fotók: forbes.hu

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Leckerli Bisztró – Az ínyenc állomás

Mikor kiderült, hogy a szerkesztőségünk egyik tagjának családtagja nemrég kezdett el egy éttermet üzemeltetni, egyből felcsillant a szemem.

A húgom mindig is arról álmodott, hogy „igazi” étteremkritikusként próbáljunk ki egy éttermet.

A Leckerli Bisztró 2014 novemberében nyitotta meg kapuit egy régi HÉV-állomás helyén, az új üzemeltető idén tavasztól vette át az éttermet. Nem lakunk közel Törökbálinthoz (ahol a szóban forgó HÉV-állomás található), de az étteremkritika nem várhatott, így egy napsütéses vasárnapon ebédre ültünk be a Leckerlibe.

Az étterem nagyon idilli képpel fogadott minket. A nemrég felújított teraszon sok napernyő és asztal várta a vendégeket. Az étterem melletti kis füves részen rögtön feltűnt a trambulin, a kis, csobogó vízesés vízcseppjeit pedig kellemesen az arcunkba fújta a szél. Hogy a daloló madarakat már ne is említsem. Először nem tudtuk eldönteni, hogy bent vagy kint üljünk le, de végül a jó idő és a napernyők hívogató susogása miatt a kinti rész mellett döntöttünk. Az épület szép volt, otthonosan modern, bár a kinti asztalokról nekünk hiányzott valamilyen terítő, vagy inkább pár tányéralátét, hogy mégse a csupasz fa asztalokon kelljen étkezni.

Többen is voltak az étteremben, és amennyire meg tudtam ítélni, többnyire helyiek, akik visszatérőként jöttek az étterembe az „egy ebéd a Leckerliben” vagy „egy kis süti a Leckerliben” című családi programjaikra.

Az étteremnek van Facebook oldala, ami nagyon up-to-date, és a sok posztolással garantálják a nagy nézettséget és a forgalmat is, a széleskörű tájékoztatás mellett. Az oldalról jöttem rá arra, hogy az étterem ebédkínálata hetente változik, így aktuálisan nincs nagyon nagy választék, de ez az ételek változatosságát és frissességét így biztosítják. Ha jól értelmeztem, hétvégente egy állandó étlap van (ami valószínűleg hét közben is elérhető), és amiből mi is válogathattunk. Kicsit visszaolvasva az étterem történetében, úgy láttam, hogy alapvetően ez tényleg inkább egy bisztrónak lett szánva, eleinte a péksüteményekre, a reggelikre, az édességekre koncentrálva, most pedig sok napi ajánlatuk van ebédre. Nekem úgy tűnt, a Leckerli nem akar egy nagyon komoly étterem lenni, inkább egy olyan helynek, ahol a helyiek találkozhatnak, elkölthetnek egy ebédet, és pár finomsággal megtömhetik a pocakjukat. Mégis, a választékot látva és megkóstolva, úgy éreztem, az étterem mindenképpen próbálkozik kitörni ebből, lassanként kísérletezve egy különlegesebb konyhával.

Visszatérve még a környezetre: a húgomnak érthető módon első dolga volt kipróbálni a trambulint, és igazi szakértőként, nagyon jónak véleményezte azt. Így a fiatalabb étteremkritikus se unatkozott, miközben vártunk az ételre, ami mindenképpen nagy pozitívum.

A kiszolgálás nem volt túl gyors, a levesre sokat kellett várnunk. A hölgy, aki kiszolgált minket, közvetlen volt, néha pár kínos és nem odaillő poén is belefért, majd több helyi lakóval is barátságos beszélgetésbe elegyedett.

A lányok limonádéztak, étteremkritikusokból álló társaságunk férfi tagja pedig megkóstolta a búza csapolt sört, miközben meglepetésként érte, hogy a korsó nem 5 dl volt, hanem csak 4 – ez akár lehet egy törökbálinti sajátosság is. Az óriás gombócos húsleves, amit mind a hárman megkóstoltunk, nagyon elegánsan volt tálalva, hiszen mikor kihozták, a leveses tányérban még csak a zöldségek és a húsgombóc volt benne, a levet egy kis kancsóból öntötték rá.

Ezt a fajta tálalási módot általában akkor szokták alkalmazni, mikor a levesben a zöldségek nagyon zsengék, és nem akarják, hogy szétfőjenek vagy megpuhuljanak a levesben. Én nem éreztem ezt indokoltnak ebben az esetben, mivel a levesben a répa és a zeller puha volt, nem zsenge.

Nekem a húsgombóc elég borsos volt. A levest viszont nagy mosollyal fogyasztotta el a legkisebb étteremkritikus. Főételként a vörösboros marhapofapörkölt tejfeles-hagymás dödöllével valahogy nem tudott az igazi lenni. Alapvetően egy nagyon szépen kinéző fogás volt, és az ízekkel sem volt baj, de nekem például nagyon hiányzott hozzá valami zöld.

Vörösboros marhapofapörkölt tejfeles-hagymás dödöllével

A „tejfel” pedig inkább csak dísz volt, mint tényleges része az ételnek. A hús alapvetően nem volt rossz, bár sajnáltam, hogy beleütköztem a vége felé pár mócsing darabba.

A húgom étele, a vajban sütött rántott sertéstarja fűszeres burgonyával és reteksalátával kicsit egyszerűbben nézett ki. A reteksaláta összevágott jégsalátából és retekből állt, joghurtos öntettel. 200 forinttal volt olcsóbb a marhapörköltnél, és egy 9 évesnek jó választás lett volna a krumpli-hús kombó, de a nagyon fűszeres csónakburgonyákkal nemigen tudott mit kezdeni a húgom, így végül azok az apukámnál kötöttek ki.

Vajban sütött rántott sertéstarja fűszeres burgonyával és reteksalátával

A Rosé kacsamell lilahagyma lekvárral, baconös zöldséges kellel igazán ínyenc fogásnak ígérkezett. Anyukám inkább jól átsülve kérte, mert ő általában nem bízik a rosé húsokban. Lehet, hogy ez volt az oka a kicsit élettelen színű húsnak (bár én láttam már élénk jól-átsültet is), az izgalmasan hangzó baconös zöldséges kel pedig csak felvágott zöldségeket és bacont jelentett, egymásra hányva. Ízben már jobb volt a tapasztalat, bár valamiért nem volt szerelem első látásra, aminek pedig meg lett volna az esélye. Talán a hideg lilahagyma lekvár volt az oka, ami így furán elvesztette a varázsát.

Rosé kacsamell lilahagyma lekvárral, baconös zöldséges kellel

Lezárásképpen rendeltünk egy csokoládé krémhabot, mandulás grillázzsal és Leckerli keksszel, ami egyértelműen a húgomnál kötött ki, valamint két összerakós rétest vanília habbal és friss gyümölcsökkel.

Csokoládé krémhab, mandulás grillázzsal és Leckerli keksszel

A csokoládéhab nagyon finom volt, és olcsóbb is az ezer forintba kerülő összerakós rétesnél – ez utóbbi a számomra kicsi csalódás volt. Bevallom őszintén, sokat vártam ettől az édességtől, mert a szerkesztőségben már hallottam a hírét. Az íze finom volt, és olyan, ami nyáron is könnyen csúszik, hiszen könnyed, gyümölcsös. De nem volt túlkomplikálva a dolog. Két réteges réteslapon vaníliahab, ami inkább krém volt, mint hab, és túlzottan mű-vanília ízű, valamint erre voltak gyümölcsök szórva. Még egyszer szeretném megismételni, hogy nem volt rossz. Sőt, finom volt! De egyszerűen csak finom. A neve pedig engem kicsit félrevezetett, hiszen semmi különlegességet nem takart. De egy finom, könnyed édességet igen.

Összerakós rétes vanília habbal és gyümölcsökkel

Összességében az ételek finomak voltak, és nagyon szép volt a tálalás. Pár apró javítás, nagyobb odafigyelés által még több és messzebbről érkező vendéget is tudna vonzani az étterem, aminek neve egyébként németül mézescsókot jelent.

Ami a Leckerliből vált, az egy helyi, otthonos étterem Törökbálinton, ami szerintem már most elfoglalja azt a központi, kellemes találkozóhely szerepet, amire eredetileg is vágyott.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)
A szerző képeivel

Leckerli Ínyenc Állomás
Törökbálint, Szabadság tér 22.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Jelen voltunk, adtunk-kaptunk – Nyári tábor a monori cigánytelepen

Tábort szervezni a monori cigánytelepről jött gyerekeknek, olyan volt, mintha kaptunk volna egy emberi sorsokkal teli üvegpalackot, bedugaszolva, és mi kihúztuk volna azt a dugót. Félretéve a zavaros hasonlatokat, az együtt töltött egy hét során olyan személyes tapasztalatokat gyűjthettem, amik többet érnek az összes interneten található információnál a telepen élő cigányokról, gyerekekről.

Adott volt egy hatfős, kilencedikes táborszervező csapat, akiknek a pályázata nem nyert – így lecsúsztunk arról a lehetőségről, hogy a leendő AKG-s hetedikeseknek mi szervezzük meg a nyitótáborát. De a sok beletett munka és a szervezési vágy továbbhajtott minket, annyira, hogy a monori gyerekeknek egy teljesen új tábort szerveztünk nyári szünetünk első heteiben. Így kerültünk a monori Tanodába. A Tanodában a Máltai Szeretetszolgálat a monori cigánytelepen élő gyerekeknek ad segítséget a tanuláshoz.

Amit pedig mi akartunk adni, az egy precízen megszervezett tábor volt (túl precízen, gyakran egy programhoz három dokumentum is tartozott, csak a lebonyolításáról). De hamar rájöttünk, hogy mi nem tábort szervezünk. Mi ott vagyunk a gyerekeknek, jelen vagyunk. Egy hétig a mindennapjaik részese lettünk, megismertük az életüket, a folyamatos programokkal rendszeresességet, jelenlétünkkel szeretetet és gondoskodást adtunk nekik.

Már az első nap se ragaszkodtunk a szoros programtervhez, a gyerekek hozzáállása és visszajelzése alakította a programokat. És ez így volt jó. Ami a gyerekek szívén volt, az a száján is. Ösztönszerűen cselekedtek, gyakran nehéz volt lekötni őket 5 percnél tovább, néha füllentettek, de a szájukon sokszor kicsúszott a köszönöm és a bocsánat, és az agressziót se úgy értelmezték, mint mi. Náluk ez gyakran a szeretetnek, a gondoskodásnak a megnyilvánulása volt.

A Tanoda egy rendes falusi utcán áll, de elég egy jobbkanyar, és ott találjuk magunkat a cigánytelep közepén. Kerítés, udvar sehol, csak zsúfolt vályogházak. Az úton, az udvaron sár. A házak 5%-ába van víz bevezetve, így mindenki az egy darab központi kútból hozza a vizet (télen is). Zuhanyozni, mosakodni, mosni a cigány kisebbségi önkormányzat által fenntartott közösségi fürdőben tudnak, ami a telep közepén található. Amikor a gyerekekkel sétáltam át a telepen, percenként kiáltottak fel: „Nézd, mi itt lakunk, itt laktunk, itt lakik az unokatestvérem!”. Vagy: „Ott az anyukám, ugye milyen kedves? Itt szoktunk focizni, azokat a lyukakat a kerítésen a mi labdánk szakította” – mutatott Renátó és Guszti egy kb. 9 négyzetméteres részre, ami a napsütéstől megszilárdult sárral volt borítva, mellette a közösségi fürdőt védő zöld drótkerítés, rajta két tátongó lyukkal.

A fiúkkal számomra a foci volt a kulcs ahhoz, hogy jó viszony alakuljon ki közöttünk. Olyan viszony, ahol ők tisztelnek, (viszonylag) hallgatnak rám, és jól tudunk együtt játszani. A tábor első napján kiderült, hogy Liverpool szurkoló vagyok, így mikor másnap a 9 éves Renátó egy LFC mezben jelent meg, barátságunk szilárd alapköveit fektette le. Majd, miközben a sportpályán voltunk, le is vette azt, és odaadta nekem, hogy vigyem haza, ő ezt nekem adja emlékbe, neki nem kell. Persze nem fogadhattam el, de a focizás végéig nem volt hajlandó visszavenni a mezt. Miután kiderült, hogy Atletico fan, Griezmann-nak hívtam (a csillogó szem ezután állandó volt), így lett még (sok-sok) Ronaldo, és ha az előbbi foglalt volt, Messi is a táborban.

Igaz, táborunk témája az volt, hogy a gyerekek az egy hét alatt lovagokká válnak, és a hét során próbákkal készülnek fel a sárkány legyőzésére és a lovagi lét nehézségeire, de egy jó focimeccs általában valahogy jobban vonzotta a fiúkat. Így lettem bíró. Csak egyszer voltam szigorúbb, amikor szögletet adtam az egyik csapatnak, erre viszont az összes kissrác egyszerre csattant fel, és kezdett szövegelni, hogy az nem úgy van, így utána inkább már csak a gólokat számoltam.

Amennyire tapasztaltam, a gyerekeknek nehéz volt csapatban dolgozni, inkább a versenyszellem hajtotta őket. Sok bennük a felgyülemlett érzelem, nincs bennünk korlát és megjátszás – ami végül is a gimis félreértések, megjátszások szempontjából tök jó, de egy dühkitörés a játék közben nem annyira. És nehéz veszíteni, ezt mindannyian tudjuk, de Dzsúlió talán a legjobban, aki elvesztett szalagját többször is újrahasználta a fogócskás játék közben.

A kézműveskedések közben idilli pillanatokat élhettünk át, hiszen a 45 gyerek órákon keresztül foglalta el magát. Lányok és fiúk egyaránt lelkesen vágták a lapokat, ragasztottak, készültek a pajzsok, kardok, fejfedők. A Tanodában dolgozók is mosolyogva mondták, hogy nem sokszor lehet itt ilyet tapasztalni.

A megismert gyerekekről hamar kiderült, hogy nagyon máshonnan indultak, mint én. Sokan mondták: „nekem meghalt az apukám, nekem nincs anyukám, én is vótam ám kórházban, műtötték a lábamat, anya este sokszor fúldokol…”. A telepen élő gyerekek sokkal magányosabbak – pedig sok a bandázás, a gyerekek együtt vannak reggel-este, de a szülők azok, akik nincsenek jelen, így nincs meg az a családi légkör, amire szükségük lenne. Viszont a táborba járó gyerekek szinte mind rokonai voltak egymásnak, mondták is, hogy ő az édestestvérem, első, második unokatestvérem, és sorolták egymás neveit. A szülők nemigen foglalkoznak velük, nincs pénz, mindenki a telepen éli le az életét.

A motiváció hiánya itt is egy olyan probléma, mint az egész világban. De a nagy különbség, hogy itt lehetőségek sincsenek. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a jelenlétével kitörési lehetőségeket próbál adni a telepen élő gyerekeknek, így az említett Tanoda mellett focioktatást (Sport klub) és zeneoktatást is biztosítanak nekik, hogy mindenki tudja kamatoztatni a tehetségét.

És persze nagy kérdés, hogy kell-e fegyelem, kell-e szigor. Szerintem, és amennyire tapasztaltam, a határozott fellépés dönt el mindent. Nem szabad neked bizonytalannak lenned, sem magadban, sem abban, amit kérni szeretnél tőlük. Megdöbbentő volt látni, hogy a velem egykorú Tomika (ő is 15) teljesen más testi és szellemi szinten volt, mint én és ez a lemaradás sok más gyereket is jellemzett. Mikor kiderült, hogy pontosan hány évesek vagyunk, a gyerekek csodálkoztak: „hát, de maga 21-nek néz ki!”

Abban meg is állapodtunk a többiekkel, hogy legjobban a gyerekek őszinte hálájából eredő boldogsághormonok fognak hiányozni a táborból, amiből a hét során bőségesen kaptunk.

A szervezők: Szarka Fruzsina, Somos Emma, Göde Anna, Sándor Csenge (9. évf.)

Volt egy 12-13 éves lány, Ramóna, aki vagy kertész vagy eladó lesz nagykorában. De valószínűbb, hogy kertész, mert az unokatestvére már az, és akkor majd tudnak együtt dolgozni és közben „cimbiskedni”. Az egyik program filmnézés volt egy délután, sötét terem, a film közepén járunk, amikor egy kislány odaszalad hozzám, és azt mondja: „A Ramóna küldött, és azt kérdezi, hogy ugye cimbik vagytok.” Mikor mosolyogva bólintok egyet, a terem másik felében Ramóna felkiált: „Na ugye, megmondtam, hogy Emma a cimbim!”

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

A szerző és Chrenkó Tímea képei.
További képek

Bővebben a MMSZ Jelenlét programjáról és a Tanodáról:
http://jelenlet.maltai.hu/helyszinek/monor-taban

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Meg kell ismerni őket

A kilencedik évfolyam utolsó témahetének témája falukutatás volt. Ennek a témahétnek az a célja, hogy egy csoport tizenéves budapesti gimnazista megismerhesse egy teljesen más lehetőségekkel rendelkező közösség működését, a problémáit, megoldásait, valamint hogy tapasztalataik alapján használható visszajelzést szolgáltassanak az adott településnek.

A konkrét feladatunk egy minimum két oldalas beadandó volt, ami az általunk választott témakörben íródott. Ez nagy arányban beleszámított az etika jegyünkbe, valamint a részét képezte annak az összeállított, kinyomtatott és beköttetett dokumentumnak, amit visszaküldünk az adott csoport által kutatott település önkormányzatának.

Az évfolyamunk vegyes érzelmekkel indult neki a témahétnek, kicsit tartva attól, hogy mit várhatunk és tapasztalhatunk majd. Én kutatási témának az oktatást és nevelést választottam, így előmunkálatként egy kérdőívet állítottam össze ötödikes/hatodikos iskolások számára. Főként a településen élő gyerekek világába, érdeklődési körébe akartam bepillantást nyerni, így mikor megtudtam, hogy a mi etika csoportunk Szendrő várost kapta, ahol kutatnunk kell, már tudtam, hogy én az ott töltött két napot a szendrői Apáczai Csere János Általános Iskolában fogom tölteni.

Szendrő

Nagyon érdekes volt megtapasztalni egy olyan iskolai közeget, ahol a diákok 80-90%-a roma származású volt. Ezek a gyerekek alapvetően kevesebbet kaptak az élettől indulásképpen. Eleinte furcsán és gyanakodva méregettek minket, de nem kitaszítóan és bántóan. A kérdőívre adott válaszaik és pár rövid beszélgetés alapján azonban azt tapasztaltam, hogy a gyerekek értékrendje nem sok mindenben különbözik más helyen élő vagy nem roma gyerekekétől. Ebben nagy szerepe lehet az iskolának, hiszen amit ott tapasztaltam két nap alatt a tanárokkal, az igazgató úrral való beszélgetésekből, hogy ennek az iskolának nemcsak oktatói feladatokat kell ellátnia, hanem nagyobb mértékben nevelői feladatokat.

fotó: boon.hu

A gyerekek egy sok mindenben eltérő kultúrát hoznak sokszor magukkal otthonról, és pár dolgot le kell ebből vetkőzniük ahhoz, hogy egy olyan úton induljanak el, ami a hatékony oktatáshoz és a továbbtanuláshoz vezet. Az igazgató úr például a kiabálást, csúnyán beszélést, egymás szavába vágást nevezte meg példáknak. Legtöbbször az a baj – árulta el az igazgató –, hogy a gyerekeknél nincs meg a családi egység, a megfelelő családi légkör. Hogy nem ugyanazt jelentik ezek a szavak nekik, mint nekünk. Az iskolában elvárt egy magatartásforma, ami szinte teljesen különbözik attól, mint ami a gyerekeknek otthon megengedett. Mondhatni azt is, hogy kész tudathasadás ezt gyerekfejjel összeegyeztetni.

Az iskola

Az iskolában hihetetlenül jó volt a tanárok pozitív hozzáállását látni, azt, hogy szeretik, amit csinálnak, és a gyerekeknek is szeretnének segíteni. Különböző nemzetközi programokon (pl. Erasmus+) vesz részt az iskola, így a pedagógusok és pár diák is tud külföldi tapasztalatokat szerezni, megoldásokat tudnak megismerni, és azokat át tudják vinni az oktatásba. Ez a fajta nyitott hozzáállás szerintem a kulcsa a sikernek, így nagyon drukkolva és bizakodva hagytam ott az Apáczai Csere János iskolát.

Az iskola

Nagyon jó volt tapasztalni ezt a fajta hozzáállást nemcsak az iskolától és annak dolgozóitól, de az egész várostól is. A polgármester úr is hihetetlenül segítőkészen fogadta a csapatot, Szendrő összes lakója szintúgy.

Összefoglalva, az évfolyamunk szerintem olyan élményekkel lett gazdagabb, amik sokat adtak hozzá az érzelmi intelligenciánkhoz, és azon túl, hogy felnyitották a szemünket, gondolkodásra és segítségnyújtásra is késztetettek. A cikk írása közben merült fel bennem, hogy azzal, ha az országban esetleg több iskolában lenne ilyen kezdeményezés, nagyon sok problémára találhatnánk megoldást.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

Fotók: a szerző képei és boon.hu

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Féljünk a menekültektől?

Zsohár Zsuzsannával, a Migration Aid szóvivőjével a Szerecsen bisztróban még decemberben találkoztam. A beszélgetés lehengerlő volt és elgondolkodtató – főleg egy 14 és fél évesnek. Amikor felkészültem az interjúra, és olvastam az utóbbi év híreit, hihetetlennek tűnt számomra az a sok munka, amit Zsohár Zsuzsanna végzett. De kicsoda is ő? Elsősorban egy háromgyermekes anyuka, aki amúgy menekülő emberek és gyerekek segítésének szenteli szinte minden idejét. Menekültügyben sajtófelelősként őt érhette a legtöbb támadás. Télen még Leszboszon volt adományt osztani, és mint később kiderült, kihúzni az emberét a csónakból. Mikor leültünk, a telefonján írt, és néha a füléhez emelte.

„Az emberem most volt a szolgálatnál, és lehet, hogy kap egy szobát valahol. Most a katolikus templom közösségi termében alszik, már egy hete. Villanyt szerel a templomban… ő ilyen. A telefonja megfürdött az Égei-tengerben, amikor átjött, mert elsüllyedt a csónakjuk. Azóta chateleni nem tud, csak hangüzenetet küldeni, ezért van az, hogy néha így hallgatózok, mit is mond.”

Jogosan merülhet fel az a kérdés, miért ületem le beszélgetni Zsohár Zsuzsannával. Nyilván a menekültkérdés miatt. Az iskolában is volt szó már róla, és a barátnőkkel is beszédtémává vált, mint egy félelmetes, nyomasztó felhő a fejünk felett. Valahogy mindig úgy éreztem, soha nem tudunk semmit se biztosan, és néha kezdett kiismerhetetlenné és nyomasztóvá válni az egész. A felnőttek, akik ugyanolyan tanácstalanul álltak sokszor a témához, ők se tudtak semmit se biztosan állítani. Ezért kicsit úgy érzem, minden diák nevében fordultam hozzá, hogy többet tudjak meg. Egyáltalán, érint engem ez az egész?

Mit jelent számunkra a bevándorlás?

– A te szemszögedből, mint magyar középiskolásnak, egész konkrétan annyit jelent, hogy ha külföldre mész, akkor találkozhatsz a Közel-keletről elindult emberekkel. Ha Görögországba mész, bizonyos részeken nagyon-nagyon sok mentőmellényt fogsz találni a parton. Ennyit jelenthet.

Mutat képeket a telefonjáról. Törökországi kikötő, sok menekült egy csoportban áll. A rendőrök hozták őket vissza, mert elsüllyedt a csónakjuk.

– Ha szerencséjük van, még török területen süllyednek el, és visszahozzák őket a török parti őrök… Na, így néz ki az, mikor egy spanyol életmentő egy éjjellátó távcsővel este meg hajnalban nézi a tengert, egy jet skin ücsörögve. Egyébként ők látták, amikor a barátom csónakja elsüllyedt, de még túl voltak a határon, tehát a török oldalon, és ők oda nem mehetnek.

Jogosan félünk a bevándorlóktól?

­– Ide nem vándorol be senki, innen elmennek az emberek. Van egy olyan fajta beszédirány a központi kommunikációban, ami féligazságokat mondd. Az emberek nem kapják meg az összes szükséges információt ahhoz, hogy valóban objektív vélemény tudjanak alkotni. Azt mondták, hogy elveszik a munkádat. De miért adnák oda egy frissen az országba beesett külföldinek a te állásodat? A terrorizmus pedig egy generációs probléma. Észre kell venni azt, hogy a harmadik, negyedik generáció, az már nem betelepült, az már helyi – márpedig a terroristák tipikusan harmadik-negyedik generációs betelepültek.

Jelentősek a kulturális különbségek, nem?

– Igen, kulturális különbségek vannak. De azt például tudtad, hogy a muszlimok is ünneplik a karácsonyt? Azt tudtad, hogy Jézus a muszlimoknál is egy nagyon fontos próféta? Voltak olyan részek Szíriában, ahol keresztények, zsidók és muszlimok éltek együtt, és Ramadánkor a keresztények nem főztek kint, nem gyújtottak rá az utcán, nehogy az ételszag meg a cigaretta elcsábítsa a böjtölő muszlimokat. Húsvétkor a muszlimok nem sütöttek kint húst. Amikor az egyik ünnepelt, a másik átment és köszöntötte.

Miért alakult ki ez a helyzet?

– Szíriában, ha beleszólsz a politikába, akkor abban a pillanatban börtönbe visznek. Vagy megölnek. Az az ember, akit én kivettem a csónakból, húsz éves volt, amikor politizálásért letartóztatták két barátjával együtt. Hárman álltak egymás mellett, és a rendőrtiszt, aki vallatta őket, a mellette álló két huszonéves fiút agyonlőtte. Ő maradt ott egyedül. Nekiugrott a rendőrnek, hogy őt is ölje meg. Erre azt mondta neki a rendőr, hogy te lassan fogsz megdögleni. Ez volt akkor, hogyha valaki elkezdett politizálni. Volt egy probléma, amivel a világ nem foglalkozott, és ez a probléma most eljött ide, az ajtónk elé. Muszáj vele foglalkoznunk.

Mi mit tehetünk?

– Ez a fajta nyitottság, ahogy ti ehhez közeledtek, ez nagyon jó. Ti azt tudjátok tenni, ami a legfontosabb, hogy nem féltek. Ha valamitől félsz, akkor azt érdemes megnézni. Ha félsz a mumustól az ágy alatt, akkor mássz be az ágy alá, és nézd meg. Például, ha elmentek egy menekülttáborba, ezzel megismeritek, és közvetlen kapcsolatba kerültök azzal, amitől féltek… Rohadt ijesztő először. Nagyon-nagyon ijesztő. De érdemes odamenni, és megnézni, mert akkor lesz teljes képed róla. Én láttam a saját emberemet eljutni Ausztriáig – ez egy nagyon hosszú út. Mostantól kb. még egy év, amíg rendeződik az ő élete. Amíg lakása lesz, amíg munkája lesz, amíg saját magáért felelősséget tud vállalni. És ő egy felnőtt ember. Képzeld el ugyanezt gyerekként. Egy év egy gyerek életében, főleg egy kisgyerek életében nagyon hosszú idő. És amikor egy ellenséges közegbe érkezik valaki, különösen nehéz. Semmiképpen nem jó politika az, hogyha a tőlünk segítséget kérőket elutasítjuk.

Milyen visszajelzéseket kap a munkájával kapcsolatban?

– Nekem mindig is voltak muszlim, török, zsidó meg mindenféle barátaim, és engem ez eddig sem érdekelt. Tehát én eddig is azt tartottam abnormálisnak, amikor valakit bármilyen jegy alapján ítélnek meg. Azt látom, hogy ebből a munkából nagyon szép meglepetéseket sikerül kihozni. Volt olyan, hogy egy kifejezetten náci stílusú ember írt nekem Facebookon, aki először anyázott, és a végén bocsánatot kért, és azt mondta, hogy igen, elismerem a munkátokat, és elismerem, hogy az, amit csináltok, az alapvetően az egész társadalom részére hasznos. Pedig azzal kezdte, hogy én kivel és mit csináljak…

Az interjú elején bizonytalanul és tele félelemmel ültem le, de egy dolgot biztos megértettem a beszélgetésből. Azt, hogy amikor Zsohár Zsuzsanna a menekültekről beszél, ott nem menekültekről van szó. Ott emberekről. Ugyanolyanokról, mint mi. Lehet vitatkozni a menekülttémáról, de emberi életekkel játszunk közben.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

 Fotók: Molnár B. Béla, Kökényesi Gábor

LIKE - értesülj az új cikkekről!



4 Tovább
«
1234

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám