Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Egy nem közepes színdarab

Biztos sokan látták már a Portugál című „fantasztikus” előadást… Vagy nem? Ha nem, akkor most elmondom, miért is ne nézzék meg.

De mindenekelőtt pár szót arról, hogy miről is szól ez a darab. A helyszín egy kis falusi kocsma. A kocsmáros, a lánya, a részeg, a pap, a szerelmes ex-rendőr valamint a fura beszédű férfi a főbb szereplők. Itt az ideje, hogy a kocsmáros lánya férjhez menjen, de a férfi, aki szerelmes belé, nem ébreszt benne hasonló érzelmeket. Viszont a faluban megjelenik egy idegen férfi, és – milyen meglepő – egymásba szeretnek. Ezzel nem mondtam el túl sokat, én is ennyit tudtam előre az előadásról.

Én anyukám helyett mentem el a darabra, az utolsó pillanatban, apával és apáék két barátjával. Szóval nem nagyon tudtam, hogy mégis milyen típusú/stílusú előadás lesz. Apa váltig állította, hogy nagyon vicces lesz, a színház, a Katona pedig engem teljesen lenyűgözött, szóval arra következtettem, hogy kicsit alteres, „mai” előadást fogok látni. Aha, hát nem. Az egész darab ugyanis tele volt fura „poénokkal”, csak egy példa: „öreg nénike: Faszomat!” Ha ez 100-szor nem hangzott el, akkor egyszer sem, és nekem elsőre sem tetszett annyira… Meg el ne felejtsem az ócska szóvicceket, pl.: ez szék-esszék. Hahaha! És tényleg, a közönség csak úgy dőlt a nevetéstől. Mögöttünk három fiatal lány ült, akik ismételgették az egy másodperce elsütött poénokat, és az egyikük majdnem le is folyt a székről a nagy röhögés közepette. Én – egy-két poénos jelenettől eltekintve – az egész előadás alatt azon tűnődtem, mikor lesz vége, ugyanis 2 és fél óra az nekem egy közepes előadás esetében is hosszú, egy gyengénél pedig egyenesen kínzás. Annyit még elmondok, nem csak én vagyok ilyen kritikus. Apa nem sokszor nevetett, a barátai pedig, amikor mindenki majd összepisilte magát egy beszóláson, úgy néztek, mintha egy híradót bámulnának.

És még egy dolog. Jordán Adél hiszti jelenete… Bocsánat, értem én, hogy műnek kellett lennie, na de tényleg: ennyire? Azt hittem, majd valami színt visz a darabba, de csak belökte a darabot az „eztnemkellettvolnamegnéznem” színdarabok szakadékába. Viszont, hogy valami jót is mondjak, a díszlet nagyon ötletes volt, a kocsma fala ugyanis üdítős dobozokból állt. Ha valaki ezek után még mindig érzi a vágyat, hogy megnézze a színdarabot, akkor ajánlok neki egy másikat is, ugyanebben a szórakoztató műfajban, a Két úr szolgáját. Ahogy láttam, most nincs műsoron, de megéri kivárni!

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

Egressy Zoltán: Portugál (Katona József Színház)
Rendező: Lukáts Andor
Szereplők: Pelsőczy Réka, Keresztes Tamás, Csuja Imre, Jordán Adél, Ónodi Eszter

0 Tovább

Egészséges hunzák

Felfedezetlen hegyormok és megmászatlan csúcsok rejtekében, a civilizációtól és a modern társadalommal járó átkozott mérgezésektől elzárva megmunkálatlan fafurulya hamiskás dallama lebeg a szélben. Itt, Pakisztán legészakibb csücskében nyolcezres csúcsok vesznek körül egy völgyet, a Hunza-völgyet, melynek lakói termálfürdők közönségét megszégyenítő nyugalommal tengetik napjaikat. Hunzáknak nevezik magukat, mely a fordításokban néha „nyilasokat”, más esetekben „fehér hunokat” jelent. Ez felvet néhány kérdést. Kérdéseket, melyekre csupán alapos tanulmányozás és mesteri fokon űzött nyelvészi munka hosszas alkalmazása adhat választ.

Tényleg távoli rokonaink lennének az innen több ezer kilométerre élő különös emberek? Nem valószínű. Maga a hunza nyelv, a burusaszki, cseppet sem hasonlít a finnugor nyelvcsalád többi tagjára, ezt már gyakran megemlítették. A hunzák Nagy Sándor serege leszármazottainak vallják magukat, akik midőn elfoglalták e magas földrajzi tájegységet, befészkelődtek a hegyek közé, és megalapították Baltirt, egy kezdetleges kis falucskát i.e. 300 körül. Ez a kis település ennyi év alatt a méretét tekintve nem sokat változott, eltekintve a hatalmas, több hektáros kajszibarack ligeteitől, melyek termése a hunza nép fő táplálékát képezi.

Na de miért is olyan érdekesek ezek a primitív emberek? Eltekintve a hunokkal való (bizonyíthatatlan) rokoni kapcsolat gondolatától, a hunzák rejtélyes dolgai alaposan megdolgoztatták a tudósokat. Legérdekesebb ismertetőjelük a mentesség a civilizált társadalom legszörnyűbb betegségeitől, úgymint a szívbetegségek, a vérnyomásproblémák és a rák. Ez egyes embereket, közöttük neves orvosokat és tudósokat, arra a következtetésre juttatott, hogy a rák esetleg mégis a tartósított élelmiszerek és a különböző színezékanyagok káros mellékhatása. Erre egyelőre még nincs kézzelfogható bizonyíték, de megfigyelhető, hogy azokban a kicsiny népcsoportokban, ahol a civilizáció még nem fejtette ki áldásos és kevésbé áldásos hatásait, ott az emberek nem szenvednek eme ismert nyavalyákban. De sajnos, midőn a turizmus idevonzotta civilizált barátainkat – akik, hátizsákjukban vidáman cipelve kórokozók milliárdjait, ellepték a völgyet –, nem olyan felhőtlen már az élet.

Visszatérve a kajszibarackra. Ezt a vitamindús gyümölcsöt elképesztő mennyiségben fogyasztják, akár naponta 50 darabot is elmajszolva, magjából pedig ápolószereket készítenek ráncaik eltüntetésére. Szükségük is van rá. Mert egy hunza akár 100 évet is megérhet, sőt, találkoztak már olyan sámánista lélekvezetővel is, aki az elmondása szerint 160 éves lett nemrég. Egészségesek… ez a legjobb szó rájuk, és elmaradottságuk ellenére tökéletesen megvannak magukban. Ezzel rávilágítanak arra, hogy a modern életmód és a gyorsan elkészíthető ételek fogyasztása talán mégsem a legjobb választás hosszú távon. Nincsenek se orvosaik, se kórházaik, de legnagyobb meglepetésünkre minden jel arra mutat, nincs is szükségük rájuk.

Elgondolkodtató. Az ember szívesen elképzeli, hogy egy kicsiny faluban, csodaszép hegyek közt élhetne, és nem kéne félnie semmiféle betegségtől, abban a tudatban, hogy akár 150 évet is tölthet ezen a gyönyörű vidéken. A sok technikai vívmány és modernitás csupán sok hűhó semmiért. Mindenesetre meg lehetne próbálni alkalmazni a hunzák módszereit zűrzavaros életünkben.

Dr. Robert McCarrisont, a nagyra becsült brit sebészorvost egy évszázaddal ezelőtt India északi részén a táplálkozási szokások feljegyzésével bízták meg, ám valami egészen más tette igazán híressé. Felfedezett egy csodálatos népet, sámánista népszokásokkal, visszamaradott fakalibákkal, gyógyszerek teljes hiányával, és mindezek ellenére mentességgel a társadalmunkban jelen lévő ismert vírusokkal és mérgezésekkel szemben.

Minden odalátogató turista említést tesz arról, hogy a hunzáknál a pénz fogalmát a kertjükben termő barackfák száma helyettesíti, ahhoz hasonlóan, mikor a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvsorozatban levéllel fizettek egymásnak bolygószerte. Kereskednek is vele, és cserébe ruhát, meleg pokrócot, de semmiképpen sem külhonból érkező eledelt kérnek. Ez náluk alapelv.

Összehasonlításképpen: egy átlagos amerikai napi 3300 kalóriát, azaz 100 gramm fehérjét és 150 gramm zsírt visz be a szervezetébe. Egy hunza férfi napi 50 gramm proteint, 36 gramm növényi zsiradékot és 365 gramm szénhidrátot fogyaszt, ezzel mintegy 1900 kalóriával gazdagodik.

A hunza nép a befagyott gleccserek vizét (vagy ahogy ők nevezik, a „hegy tejét”) isszák, mely rengeteg ásványi anyagot tartalmaz, ezzel szinte fehérré teszi azt.

Könyveket is írtak róluk, méghozzá rengeteget. Csáji László Koppány: Tündérek kihalófélben – Hunoktól a hunzakutokig című művében ismerteti a pakisztáni-afgán-kínai határvidéken élő visszamaradott törzsek néprajzát, közöttük a hunza nép szokásait is, és ezzel gazdagítja az erről a csodálatos népről szóló ismereteinket. Lejegyzi különös sámánista szokásaikat és spirituális gyógyító módszereiket, melyeket mérhetetlenül hatásosnak talált. Az Ultar-hegy máig a világ legmagasabb, még megmászatlan hegye, és egyben a legfontosabb spirituális helyszínük. Táncos szertartásokat végeznek a tövében, és imádkoznak. De ne úgy képzeljük el őket, mint egy szegényes, félénk népet, akik rongyokat hordanak a testükön, és sárral kenik be az arcukat kántálás közben. Igenis, komolyan veszik e dolgaikat, kereskednek velünk és egymással, kedvesen fogadják az odalátogatókat, és ügyesen intézik mindennapos ügyeiket.

Egészségesek, boldogok, egyszerűek és nagyszerűek. Tudják a hosszú élet titkát, a boldog lét alapjait, és fiaiknak suttogják el ezeket az éjszakában, miközben az enyhén hamis dallam utolsó foszlányai szűrődnek fel hozzájuk a fal keskeny repedésein keresztül.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

források:
Csáji László Koppány: Tündérek kihalófélben – Hunoktól a hunzakutokig (Napkút Kiadó, 2004)

Wikipedia - Burusók
Sokszínű Vidék: Egy különös nép különös élete: a hunzák titkai
Origo - A hunzák, akik nem lesznek rákosak

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kísértetek és kísértések

Nádori tanár úr azzal konferálta fel a Kísértetek és kísértések című darabot, hogy kedd este egy igazi AKG-s előadást fogunk látni. Ezzel kíváncsivá tett engem…

November 10-én másodszorra került bemutatásra a Kísértetek és kísértések című darab az AKG-ban, az AKG Trupp előadásában. A szórakoztató vígjátékban az elhunyt családtagok szellemei a padláson kószálva piszkálják egymást, házsártoskodnak, közben pedig arról panaszkodnak, hogy milyen unalmas is az öröklét. A színészi munka káprázatos teljesítmény volt, és ami a legjobban megdöbbentett, az az, hogy mennyire ötletes és vicces darabot kovácsoltak össze a semmiből.

Egy család árgus szemmel figyeli a halálán lévő nagyapát, kire fogja hagyni a rejtélyes örökséget, és pontosan hol is van ez a jelentékeny összeg. A darabban rendkívül erőteljes karakterek jelennek meg, már rögtön az első jelenetben. A nagypapa egy nagyszájú pasas, folyamatosan nagyszerű színészi pályafutásának részleteivel untatja unokáját, közben még egy kezére írt szót sem tud rendesen megjegyezni. Az első jelenetben szerepel a komoly családfő, a gyerek, aki fiatalsága ellenére tökéletesen átlátja a helyzetet, a tróger férj és aki fegyelmezi ez utóbbit.

A nagypapának hirtelen megáll a szíve, és kis időre (amíg a mentők ki nem érnek a helyszínre) a szellemek világába kerül, ahol a már említett panaszkodó halott családtagok tengetik az öröklétet, azzal hencegve, ki milyen halált halt a maga idejében. Kissé erőltetettnek éreztem azt a jelenetet, amikor a szellemek elmagyarázzák a szituációt, vagyis hogy ők elhunyt lelkek, akik a padlásra vackolták be magukat – és mindezt dalban. Megvallom őszintén, nekem se jött le egyből a helyzet, talán oda kellett volna figyelnem a fehér lelógó ruházatra, és értelmeznem kellett volna a terem sejtelmes kék fényárnyalatát. Mindenesetre szerintem a szövegnek kellett volna egy cseppet érthetőbbnek lennie. Ám ez így is szórakoztató volt.

Egy korábbi jelenetben az ördög látogatott el a szellemekhez, hogy közölje velük: egy napjuk van rá, hogy valami jót cselekedjenek, különben vár rájuk a pokol. Ezt a jócselekedetet az újonnan érkezett ideiglenes halottra bízták, mondván: ha visszatérsz az élőkhöz, örökségedet hagyd a lányodra. Ám ahogy a holtak világa, úgy a megbízás emléke is elszáll az újraélesztést követően. A folytatásból pedig kiderül, hogy hol van a kincs, és hogy sikerül-e megmenekülniük a szellemeknek.

A Kísértetek és kísértések egy valódi színmű, egy kreatív vígjáték fiatalok tollából. Azt gondolom, hogy valódi színház színpadján is minden további nélkül megállná a helyét.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

Fotók: Fotók: Hercegh Zsófia, Major Fédra, Salacz Máté

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Sötét hangulat – Aranyélet az HBO-n

Akinek van Facebookja, biztosan „hallott” már az Aranyélet sorozatról, ugyanis nagyon komolyan reklámozva van ezen a felületen. Igen, új, magyar sorozat! Ráadásul – és ez (sajnos) igen ritka – az igényesebb fajta. Vagyis ez nem a Barátok közt színvonala. De mégis, miről is szól ez a sorozat, és érdemes-e egyáltalán belekezdeni?

Szerintem igen, el is mondom, hogy miért. Nagyon vártam a sorozatot, már tavasz óta, amikor is megjelentek az első kis beharangozó jelenetek az HBO-n. A másik, ehhez eléggé hasonló Társas játék című 2011-es sorozat máig is az egyik kedvencem, szóval okkal voltam nagyon izgatott. Aztán egyre több információ látott napvilágot az Aranyéletről.

Az alaptörténetet nem írnám le nagyon hosszan, mert erre mindenki rá tud keresni, aki pedig ezt a cikket olvassa, valószínűleg már meg is tette. Szóval egy család történetéről van szó, akik mindenféle sötét ügyekbe keveredtek. Nyilván nem véletlenül. Az apuka ugyanis ingatlanokkal foglalkozik, nem a legtisztességesebb módon. Egyszer csak úgy határoz, hogy befejezi ezt az életmódot, és kiszáll az egészből. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. A feleség, akit Ónodi Eszter alakít, egy nagyon pénzéhes és szívtelen anyuka. Természetesen mindig csúcsformában van, és egy igazi bűbáj mindenkivel. Persze eközben simán végig tudja nézni, hogyan kap valaki szívrohamot a szeme láttára. Az apuka, akit már említettem, tényleg próbál jó útra térni. Hogy ez sikerül-e, még nem derült ki, mert eddig csak három részt adtak le.

A legszörnyűbb szereplő szerintem mégsem a szülő, hanem a fiúgyerek, akit Olasz Renátó játszik. Márk, a tizenéves kamasz, aki egyébként keményen rapel, úgy dönt, beszáll apja helyett az üzletbe. Ezt szülei tudta nélkül teszi, és olyan ügybe keveredik, melynek nem várt következményei lesznek… (szerintem börtönbe kerül, de ez csak tipp). Az ártatlan és legszimpatikusabb szereplő a kislány, Mira (akit egyébként egy volt AKG-s iskolatársunk, Döbrösi Laura játszik). Ő felismeri, hogy milyen a családja, és ez egyáltalán nem tetszik neki. Viszont a hirtelen felnőtté válás (ami inkább akarás) nem feltétlenül jól sül el.

A kivitelezés szerintem elég jól sikerült, viszont néha átmegy az egész olyan amcsi stílusba. Ez főleg az első részben érzékelhető, később már nem, de az is lehet, hogy csak megszokja az ember ezt a merőben új műfajt. Mármint a „magyar maffia-sorozatot”, ha lehet így nevezni. A hangulat és úgy az egész sorozat elég sötét (nyilván), de akinek tetszik ez a stílus, az erre is vevő lesz. Viszont, aki nem bírja elviselni a szemétkedést, és undorodik az egésztől, az valószínűleg nem fog tudni végignézni egyetlen részt sem. A sorozat egyébként nagyon izgalmas, és direkt úgy fejeződnek be az epizódok, hogy tűkön ülve várjuk a folytatást. És hogy várjuk-e? Naná!

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)
Fotó: HBO promo

Aranyélet (filmsorozat, HBO, 2015)
Rendező: Mátyássy Áron, Dyga Zsombor
Szereplők: Thuróczy Szabolcs, Ónodi Eszter, Döbrösi Laura, Olasz Renátó

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Otthonom volt Kijev

Amikor három éve a szüleim felvetették azt az ötletet, hogy költözzünk el Kijevbe, úgy képzeltem el, hogy Ukrajna egy jéghideg, régies ország, de hogy őszinte legyek, akkor még nagyon is szerettem volna egy új szobát, úgyhogy igent mondtam rá. Pár hónap múlva, amikor az apukám megkapta az állást, elkezdtük terjeszteni a költözés hírét, de sajnos nem sok jó reakciót kaptunk rá. Van, aki azzal kezdett el viccelődni, hogy jobb lenne, ha most gyorsan vennénk egy lovas kocsit… Hát, marha vicces volt, mondhatom.

A házkeresés szörnyen nehéz és fárasztó volt. Először találtunk egy nagyon szép, és az iskolához közel lévő házat, de mire beszélhettünk volna a tulajdonossal, a házat megvették. Persze, ez is csak a mi szerencsénk lehetett. Szeptember vége felé beköltöztünk egy hotelbe, ahol folytatódott a szerencsénk, mert ott meg ugye nem volt konyha. Anyukám pár nap alatt kikészült, és belekezdett az őrült házkeresésbe. Közben én és a testvérem elkezdtünk a PSI-be (Pechersk School International), egy nemzetközi iskolába járni. A suli nagyon jó volt, csak sajnos nem tudtam jól angolul, mert az előző iskolámban nagyon gyenge volt az angol.

2013 novemberében Ukrajna volt elnöke, Janukovics nem írta alá az EU-val való társulási szerződést, amit pedig két évvel korábban megígért az országnak. Ezért a kijeviek teljesen jogosan kezdtek el tüntetni a Maidanon (a főtéren), ami mellesleg egy utcával lejjebb volt a házunktól, hogy váltsák le  Janukovicsot, aki egy kis idő után el is menekült. A tüntetéseken sokan megsebesültek és többen meghaltak.

Bérces Eszter

Párszor láttuk az összecsapások füstjét is, a tanáromnak pedig, aki a Maidanon lakott, el kellett költöznie. Amikor a tüntetések felerősödtek, a PSI bezárt, ezért egy év után hazajöttünk Magyarországra.

Bérces Eszter

Az erőszakos események száma a választások után lecsökkent, de ezután következett a Krím félsziget elszakadása Ukrajnától, erős orosz támogatással, majd a mindmáig tartó polgárháború Kelet-Ukrajnában. A fővárosban a harcok már megszűntek, és Kijev már teljesen biztonságos.

Bérces Eszter

Nyáron, amikor visszamentem Kijevbe a barátaimat meglátogatni, semmi se látszott már az egészből, csak egy leégett házat láttam.

Bérces Eszter (AKG, 7. évf.)

A szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kamerával megfigyelt terület – és mégis lopnak a buszon

Biztos mindenki tudja, miről beszélek, amikor a jól ismert „kamerával megfigyelt terület” matricáról beszélek.

Sokan ennek a matricának a hatalmát arra használják fel, hogy a bolt vevőit elriasszák a kóla zsebbe csúsztatásától. Vagy egy buszon, ahol meg nem akadt pénz a kamerák beszerelésére, csupán óvatosságból kiraknak egy-két ilyen matricát, figyelmeztetésképpen.

Ezen a buszon, ahogy általában a többin is, nem csak figyelmeztető tábla van, hanem kamera is - fotó: közlekedem blog

De nemcsak a becsületes embereknek tűnik fel ez a kis csel. Sok zsebtolvajnak ezért is van mersze bűntények elkövetésére, még az ilyen figyelmeztetések ellenére is. Ezért is fontos tudni pár dologról, ami megnehezítheti ezen bűnözők dolgát.

1. Ha egy zsúfolt tömegközlekedési járművön utazunk, fontos, hogy értékeinket ne a legkülső zsebbe helyezzük el, mert innen lehet a legkönnyebben kicsenni egy-két dolgot a tulajdonos tudta nélkül.

2. Nem érdemes mutogatni a fontosabb értékeinket, hanem inkább a táskánkban kell hagyni, ameddig nem érünk olyan terepre, ahol biztosan ismerünk mindenkit, és nem áll fent a kézből kitépés veszélye.

3. Ha netán mégis valami halaszthatatlanul fontos ügyet kell intéznünk, mondjuk a buszon vagy bármiféle tömegközlekedési eszközön, legyünk biztosak abban, hogy elég erősen fogjuk az értéktárgyunkat, nehogy valaki a kezünkből kikapva szaladjon el vele.

4. Ha valamit ki kell vennünk a táskánkból, de közben mind a két kezünk foglalt, meg se forduljon a fejünkben lerakni valahova az addig kezünkben őrzött értékeinket.

Adom én ezeket a tanácsokat, akitől már 2 telefont is elloptak a buszon.

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hogyan és miért? – a Bob Ross festőmaraton

Aki egy picit (vagy nagyon is) szereti a videojátékokat, annak nem csenghet ismeretlenül a havi 50-100 millió nézőt elérő Twitch.tv nevű weboldal. Itt a játékosok élőben közvetíthetik az éppen játszott játékukat, és a nézők ezt kommentálhatják.

Körülbelül 2 hete jelent meg a „Kreatív” opció is, aminek az alkalmazásával az emberek azt közvetíthetik, ahogy valami kreatív dolgot készítenek. Pl.: legóznak, modelleznek, animálnak vagy éppen festenek. Na, itt jön képbe az a 20 éve elhunyt afrofrizurás amerikai úriember, aki egy élő legendává vált a portálon. Miért? Mindjárt kifejtem, de előtte ugorjunk vissza egy picit az AKG negyedik emeletére, ahol egy szünetben azt hallom, hogy valakik valami festőről beszélgetnek. Ez eléggé meglepett, mivel a szünetben nem szoktunk olyan dolgokról beszélgetni, ami 10-es IQ-nál magasabb kvalitást igényelne. Egy bizonyos Bob Ross nevű festőről volt szó, aki ezen az oldalon fest „élőben”. Miután meggyőztek engem is, hogy miért jobb Bobot, mint egy profi esportoló játékost nézni, én is nagyban kiabáltam velük a „Bob Ross for President!” mondatot.

Miért? Mert ezekben az adásokban nem a festményeket kell nézni, hanem a mellette futó kommenteket, amiből mindig van egy rakat – mivel Bobot általában 50 (!) ezer ember követi. Ötvenezer ember! Ezzel bőven maga mögé utasítja a mostani játékmegjelenések első kipróbálóit is, akik maximum 30-40 ezres nézőtábort tudnak kovácsolni maguknak, és azt is jó, ha 3 órára. Viszont a festőnk tartotta a nézőszámot. Még a festővásznat, amire a „Stay Tuned” (hamarosan kapcsolunk) szavak voltak írva, csak azt is laza 8 ezer ember követte.

És hogy mi van a dolog hátterében? Bob halálának a 20. évfordulója alkalmából vetítették le a festő sorozatait. Viszont nem azért produkált rendkívül magas nézőszámokat, mert vicces, érdekes vagy pörgős lett volna. Nem, erről szó sincs. Csak a kommentelők úgy fogták fel ezt az adást, mintha a világ legjobb játékosa játszott volna, és ezért játékos kifejezésekkel írták tele a chatet.

Nagyjából ennyi a történet. Az ember, aki Bobby munkáit közzétette, eltűnt, és Ross vele együtt. Az utolsó epizód végét 180 ezer ember nézte.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az én skatulyáim

Mindenki találkozik egy nap során több száz idegennel – az más kérdés, hogy milyen kapcsolatot hozunk létre velük. Lehet a kapcsolat felszínes, az illetővel egymásra néztek, majd továbbsétáltok, és soha életetekben nem látjátok többé egymást. Saját tapasztalataim alapján én 5 csoportba tudom sorolni a számomra idegen embereket, az alapján, ahogy velem vagy más idegenekkel kapcsolatba lépnek – vagy nem lépnek.

Az 1. típus, az antiszociálisak. Ezek az emberek, ha egyedül vannak, és nem az ismerőseik körében, magukba mélyedve bámulnak egy telefont, esetleg egy könyvet. Képesek a buszon úgy tenni, mintha olvasnának, és fél órán keresztül ugyanazt a lapot nézik, nehogy véletlenül elkapjanak egy tekintetet.

A 2. típusban vannak a kedvenceim. Ezek az emberek annyira hiányolják a társaságot, hogy szívesen szóba elegyednek vadidegenekkel is, teljesen feldobják egyesek napjait. Az idősek például mindenféle habozás nélkül beszélgetnek az éppen arra járó emberekkel, és meg kell mondjam, ez egyáltalán nem hátrány. Régen mindenki beszélhetett mindenkivel, most pedig, ha fel merem emelni a fejem a buszon, mindenki a földet, az eget vagy esetleg ugyanannak a könyvnek a lapjait bámulja. Viszont nagy ritkán találkozni olyan emberekkel is, akik kifejezetten udvariasak, ezért tudunk mosolyogni még a hétfő reggeleken is.

De itt is vagyunk a 3. pontnál, ami az előzőnek sajnos az ellenkezője. Amikor az utcán sétál az ember, nincs is megnyugtatóbb annál, mint találkozni valakivel, aki a legapróbb dologban is megtesz valamit, mert megteheti. Ha tisztában van azzal, hogy te nem teheted meg, az orrod alá dörgöli. Igen, vannak ilyen emberek is, akik ha meglátnak egy anyukát, aki éppen a gyerekével bajlódik, rögtön mutatják, hogy az övék milyen jól nevelt.

A 4. csoportban vannak azok, akikben néha magunkat is felismerhetjük. Ezek az emberek rendszerint nem bunkók, csak bal lábbal keltek fel. Akik minden ok nélkül beléd kötnek. Ilyenkor nem létezik legjobb opció, bármit is mondanak, bárhogy is reagálsz, nem az a céljuk, hogy meggyőzzék őket, vagy hogy meggyőzzenek téged. Csupán beléd kötnek, hogy ugyanolyan legyen a napod, mint nekik.

5. Az őrültek. Eddig szívesebben kerültem a személyes tapasztalatok megosztását, de úgy érzem, ennél a témánál ez elkerülhetetlen. Egyszer kutyát sétáltattam, mikor egy hölgy meglátott minket az utca túloldalán, és minden csomagját a földhöz vágta, majd rá se bagózva a forgalomra, átrohant az úton, lefékezett előttem, mint egy új sportkocsi az első menet után. Megkérdezte, hogy megsimogathatja-e. Természetesen igent mondtam, hiszen se a kutyám, se én nem bántuk ezt. Viszont a dolog akkor lett furcsa, amikor a hölgy elkezdte azt ecsetelni, hogy milyen szép a cica, és egy versikét mondogatott, ami meglehetősen ijesztő volt. Félreértés ne essék, a kutyám nem egy pici szőrpamacs, akit egy rosszul látó ember nézhet akár macskának is… Ugyanis egy igen nagy termetű, izmos német vizsláról van szó. Ezután már én is és a kutya is tartottunk a hölgytől, mivel sokszor találkoztunk vele ezután is.

Ezek voltak az én tapasztalati skatulyáim, neked biztos másmilyenek vannak.

Holbok Rita (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Ne sajnálkozz! Találj kifogást, és gyűlölködj!

A november 13-án történt brutális párizsi terrortámadásokról, gondolom, mindenki hallott.

A szörnyűségek után, mint az szintén közismert, a Facebook aktiválta azt az alkalmazást, amivel az emberek megváltoztathatták a profilképüket. Egyszerűen, pár kattintással meg lehet változtatni, akképp, hogy a képen egy francia trikolórt mintázó filter legyen, aminek következtében minden ismerős láthatta, hogy az adott ember szolidaritást vállal a franciákkal és Párizzsal. Ezt a dolgot több ezer ember beállította, nekem is rengeteg ismerősöm, köztük jómagam is. Szerény véleményem szerint ez egy szép és megható kezdeményezés.

De voltak ám más reakciók is. A nagy híroldalak, közösségi oldalak és tartalomszolgáltatók (pl. YouTube, Origo, Index, és persze maga a Facebook is) sorban változtatták meg logóikat kék-fehér-pirosra. A Google pedig a keresőoldalra kitett egy fekete gyászszalagot.

Ezzel egy időben a mára már híres, Eiffel-tornyot mintázó békejel is elkezdett terjedni, egy nap alatt szinte mindenkihez eljutott, és persze sokan megosztották azokat a képeket is, amiken a világ különböző városaiban francia színekbe öltöztetett épületek láthatóak, esetleg mellette még az Eiffel-torony is, ami aznap viszont lekapcsolta a fényeit. A 2015. évben már másodszor...

Viszont ősi tapasztalat, hogy az ember bármit is csinál az interneten, olyat, ami széles közönségű, egészen biztos, hogy bele fognak kötni. Így a franciákkal szolidaritást vállaló posztokra is érkeztek méltatlankodó, esetleg gyűlölködő kommentek. Ezek a hozzászólások gyakorlatilag 3 csoportba sorolhatóak. Az első csoport véleménye szerint szörnyű, ami történt, de ugyanilyen, sőt nagyobb merényletek szinte mindennap történnek Szíriában, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában, ugyanannak vagy más terrorszervezetnek köszönhetően. Ennek a csoportnak, bár kissé rosszmájú a hangvétele, tökéletesen igaza van. Igen, tényleg vannak iszonyatos események a világ többi táján is, és úgy lenne igazságos, ha mindegyikről egyformán megemlékeznénk, mert se a franciák, se semelyik más európai nép vére nem ér egy cseppet se többet, mint az ázsiaiaké vagy az afrikaiaké, hiszen mindannyian emberek vagyunk, és teljesen egyformán méltóak a védelemre és az életre. És a csodálatos, illetve most már egyáltalán nem tökéletes biztonságban élő európaiak meg amerikaiak igencsak hajlamosak erről elfeledkezni. Viszont ha Franciaországban történik valami szörnyű, az akkor sokkal szörnyűbb számunkra, mintha Szíriában történne. Szíria... messze van, ami ott zajlik, az minket nem érint meg annyira. És ezt mindenki így érzi, még ha nem is meri bevallani magának. Abban pedig nincs semmi szégyellnivaló, hogy a lokális hírek, a „szomszédságban” történő váratlan és szörnyű események jobban felkavarják az embert, mint a távolban történő hasonló dolgok. Ez a világ minden táján ugyanígy van.

Mások udvariasan érdeklődnek arról, ha Magyarországon történne valami, hányan változtatnák meg a profilképüket piros-fehér-zöldre. Erre csak egyféleképpen lehet válaszolni: nem is szeretnék belegondolni abba, hogy ezt valaha ki kelljen próbálni.

A következő csoport szerint tessék, megvan a menekültpolitika eredménye. Beengedjük a menekülteket, erre megtámadnak minket. Ez az eredménye annak, hogy hagytuk a bevándorlókat idejönni. Ez a csoport valószínűleg sose látott még menekültet. Mert ha láttak volna, nem próbálnák meg elmagyarázni, hogy ezek a szerencsétlen kinézetű, lesoványodott, koszos, állatias körülmények közé kényszerült emberek komolyan azért vállalták volna a hónapokig tartó hánykolódást, hogy kinyírjanak 130 európait. Ők pontosan azok elől menekülnek, akik ezt a dolgot elkövették. Vallásuk gyakran egyezik a terroristákéval, de a nézeteik biztos, hogy nem. Ugyanaz az ellenségünk. És ha az ellenségünk közös, akkor egy oldalon állunk. Persze jöhetnek terroristák is a menekültekkel, de nagy ferdítés azt állítani, hogy minden menekült terrorista. Erősen, nagyon erősen túlnyomó többségük nem gyilkolni jött, hanem túlélni. Viszont szinte lehetetlenség kiszűrni pár terroristát a 120 ezerből, így ennek a csoportnak is valamilyen szinten igazat lehet adni. De azért minden menekültet gyűlölni a néhány terrorista miatt, nem szép dolog. A terroristáknak viszont pont az a céljuk, hogy létezzen ez az erős gyűlölet a kultúrák között, hogy az Európába érkezők annyira kitaszítottnak érezzék itt magukat, hogy annyira éljen bennük is a gyűlölet a „Nyugat” felé, mint őbennük. Ha szítjuk a gyűlöletet, a terroristáknak segítünk.

Az utolsó csoport szerint pedig akármennyire is sajnáljuk a történteket (igen, sajnáljuk), SOHA nem rakunk ki francia zászlót. És hogy miért? Mert a franciák miatt csatolták el Magyarország kétharmadát Trianon után.

Nos, ezeken a hozzászólásokon aztán tényleg felháborodtam. Mégis, mi köze van egy majdnem 100 éve történt eseménynek egy mai terrormerénylethez? Trianon kétségkívül nem volt éppen jó dolog, de... kereken 95 éve történt. Túl vagyunk rajta. Azokat a területeket – bármennyire is fáj – nem fogjuk visszakapni, és a tragédiáról évente megemlékezni szerintem tejesen elég. És akkor a trianoni békeszerződés miatt ezek szerint gyűlöljük a franciákat? Nem ehetünk crème brűlée-t, mert az francia étel, nem olvashatjuk A kis herceget, mert az francia könyv, és nem is rakhatjuk ki a francia zászlót szolidaritásból, csak mert még mindig nem vagyunk hajlandóak a helyén kezelni a 100 éve történt eseményeket? Mert a november 13-án lemészárolt embereknek annyi köze van a száz éve Magyarország rovására döntést hozó akkori francia politikusokhoz? Na jó, ennyi erővel mindenki, aki valaha is nézte a Szulejmán című sorozatot, bűnös. Hisz’ az egy török sorozat, és ne feledjük, mit műveltek velünk a gaz szörnyetegek jó 400 évvel ezelőtt!

Összességében elég megdöbbentő. Megdöbbentő, hogy egyes embereknek van idejük a gyűlölködésre, mocskolódásra, és a százéves lerágott csontok előszedésére, miközben teljesen ártatlan emberek haltak és halnak meg. Ártatlan emberek, akiknek egyáltalán semmi közük nincs Trianonhoz, és akik megérdemelték volna, hogy éljenek. És igenis, a részvétet és szolidaritást is megérdemelték volna, és meg is kapták szerencsére sok ember részéről. Ám a gyűlölködők eléggé lehúzták a hangulatot. A gyűlölködők, akik azért gyűlölik a részvétet nyilvánítókat, mert ők részvétet követelnek a többi merénylet áldozatainak is, azok, akik összemossák a tényleges gonoszokat a szerencsétlen menekültekkel, és azok, akik nem voltak képesek túllépni, mert ők ugyanaz a régi csapat, 1920 óta.

Minden szörnyűség, ami az utóbbi 30 ezer évben történt, egyaránt borzasztó, és mivel képtelenség mindenkinek részvétet nyilvánítani, így elég átfogóan azt mondom: mindenkit sajnálok, senkinek nem kellett volna értelmetlenül és ártatlanul meghalnia, és imádkozzunk az egész emberiségért. Mert még mindig mindenkinek joga van az élethez, mindenki egyformán méltó a védelemre, a részvétre és a szolidaritásra.

Csak sajnos az emberek elfelejtették ezt az igazságot, mondaná most a róka. A kis herceg pedig csóválná a fejét, és ismét megállapítaná, hogy a felnőttek rettentő furcsák.

Egyébként a kommentek olvasása közben ismét nyilvánvalóvá vált számomra az az igazság, amit apukám mindig is hangoztatott, és természetesen nagyon is igaza volt: aki az interneten hozzászól valamihez, ami nyilvános, az többnyire kötöznivaló bolond, elmebeteg, dilis, idióta, ütődött, tökfejű barom.

És most, mivel elegem van a világból, megyek, és bánatomban megeszem egy crème brűlée-t, aztán olvasok pár La Fontaine-mesét, majd egy kis Vernét, aztán megnézek egy régebbi Tour de France közvetítést, aztán egy francia filmet (egyébként a franciák találták fel a mozit), végül csak lazulok, és nézegetem a falamon a Cézanne- és Delacroix-festmények másolatát.

Még egyszer őszinte részvétem. Normális életet minden embernek!

Mörk Márta Lilla (7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

22 Tovább

Egy utó-Halloween a 8. évfolyamon

Köztudott, hogy Halloween mindig október 31-én van. Nálunk ez az ünnep idén november 13-ára (péntek) esett. Miért? Mert a szervezőbrigád (amelynek én is tagja voltam) ezt a napot tartotta megfelelőnek.

Eredetileg ez egy egész iskolában tartott rendezvény lett volna, 6 darab félórás állomással. Sajnos egy iskolai színdarab és más iskolai bentalvások miatt leszűkült a program 3 darab kb. 15 perces kihívásra, amiket az évfolyamunk három kupactermébe szerveztünk. Az első kupacteremben lévő feladat egy kvíz volt. Itt pár Halloween-kérdésre kellett válaszolniuk a résztvevőknek, majd egy történetet kellett megírniuk. A második teremben tökfaragás volt a feladat. Eredetileg azt hittük, hogy mindenki a legegyszerűbb „arcot” fogja ráfaragni a tökre – szerencsére csalódtunk. Olyan igényes munkák születtek, hogy csak álltam, és bámultam ezeket.

Végül pedig az este fénypontja… Vagy mondjam inkább azt, hogy sötétségpontja? Az utolsó teremben egy horrorszoba volt berendezve, itt vaksötétben kellett közlekedni. Volt itt minden, ami egy horrorfilmbe illene: plafonról lógó nyálkás izé, átáztatott zselés gumicukor, jól kitalált történet, bélrendszernek tapintható sólisztgyurma, és persze a sok lelkes ijesztgető.

Ez a szoba sokkal nagyobb sikert aratott, mint amekkorát reméltünk. Voltak emberek, akik többször is akartak menni, mert annyira jó volt, és voltak, akik úgy próbálták a félelmüket leküzdeni, hogy ha valakinek a neszezését meghallották, elkezdtek abba az irányba kapálózni. Ezért sajnos nem nagyon volt olyan szervező, aki egy-két csoport után nem kék-zöld foltokkal jött volna ki.

Nagyon jól sikerült szerintem ez az utó-Halloween. Én nagyon kifáradtam, mert mindenhova kellettek emberek, és futkorászni kellett összevissza. Ezután még nekem is volt egy bentalvásom, de az már egy másik történet.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Interjú az állatok királyával – Igaz történetek

Az állatok „angyalával”, mentsvárával vagyis királyával, dr. Király Péter állatorvossal beszélgettem, és kérdeztem meg tőle egy pár dolgot az állatokkal kapcsolatban.

– Szia, Péter! Már sokszor jártunk itt segítséget vagy tanácsot kérni kutyáinkkal kapcsolatban, de most valami másért jöttem. Ha éppen nincsen valami egyéb, iszonyatosan fontos dolgod, elmesélhetnéd nekünk, hogyan jutottál az állatorvosi pályáig.

– Már egészen kicsi koromtól kezdve érdeklődöm az állatok iránt, akik közül kedvenceim a kutyák. Mindig is szerettem játszani és beszélgetni velük. A szüleim is orvosként dolgoztak, és ezt a példát igyekeztem követni. Egy kicsit azért más sült ki belőle. Mivel gyerekkoromban nem tudtam embereken gyakorolni (mert nem volt rá sem szükség, sem jelentkező), az állatokat gyógyítgattam kitartóan. Ez alatt a tíz év alatt megerősödött bennem az állatok iránti elkötelezett tisztelet, szeretet, és megérett bennem az a gondolat, hogy én nem kétlábúakkal, hanem négylábú barátainkkal kívánok foglalkozni. Már egyetemistaként próbáltam segíteni rajtuk egy amerikai állatvédő egyesület tagjaként.


A szerző fotója

– A rutinfeladatokon kívül előfordult néha rendhagyó eset is?

– Hogyne! Pályafutásom során elég sok érdekes és vicces történet részese is lehettem, persze csak akkor volt kedvünk nevetni rajtuk, amikor a kisállat már nem volt bajban.

Egy nyári délelőtt azzal keresett fel egy kedves család, hogy a heves takarítás közben felporszívózták Lilit, a kedvenc aranyhörcsögüket. Riadtan kértek segítséget, azt remélve, hogy nem lett semmi baja. Mondtam nekik, hogy hozzák el a porszívóba csomagolt állatkát, hagyják itt egy-két órára, és majd szólunk, ha kiszabadítottuk. Lili életéért két napig küzdöttünk. Igen rémes állapotban került elő a vákuumos utazás után. Szerencsére ez a negyvennyolc óra elég volt neki a felépüléshez a sokkjából. Azóta már óvatosabbak a nagytakarításokkor.

– Emlékszel még hasonló történetekre?

– Persze. Olyan sok kedves eset volt, hogy könyv formájában ezek nyomtatásba is kerültek.

Péter szélesen elmosolyodik, és folytatja a mesélést.

– Van egy csodaszerem azoknak a kisállatoknak, akiknek valamilyen módon megritkult vagy teljesen kihullott a szőre. Amikor kiírtuk ezt a szert egy kutyusnak, a gazdája nagyon megörült, hogy végre van valami megoldás pudlija problémájára. Miután látta, hogy a szürke uszkárnak nem csupán dús, de még színben is pompázatos (ébenfekete!) vadonatúj szőre „varázsolódott”, gondolta, jól jöhet ez az ő kopaszodó, őszülő hajára is. Csodát várva a fejére dörzsölte az oldatot, de ő nem járt olyan jól, mint uszkárja: rosszul lett, és súlyos, toxikus tünetekkel a mentő vitte kórházba. Ugyanis ez a „varázslat” kifejezetten csakis kutyák számára elérhető. Sőt, eddig nem is tudta senki, hogy embereken mi az anyag esetleges mellékhatása. Így azonban ez is kiderült. Szerencsére a gazdi idővel felépült.


Fotó: allatvilag.net

– Ja, és Gizi néniről is kell még mesélnem neked – folytatta Péter.

– Gizi néni Cirmije nagyon szeretett puha, meleg helyeken lustálkodni, így egyik kedvence a mosógép belseje volt, különösképpen, ha pihe-puha ruhahalmokba fúrhatta magát. Gizi néni gondosan járt el minden mosás alkalmával. De egyszer (a kis Cirmi balszerencséjére) mégsem volt eléggé körültekintető. Cirmi olyan mélyre tuszkolta magát, hogy a néni nem vette észre, rácsapta a gépre az ajtót és elindította. A megszokottól eltérő „géphang” gyanús volt neki, gondolta, biztosan a Józsija öve karcolja a gépajtó üvegét, de aztán meglátta a dobban forgó, néha kikandikáló cicáját. Azonnal megálljt parancsolt a forgásnak, ám kiszabadítani nem tudta a kétségbeesett állatot. El is kezdett magyarázni Cirminek, hogy „tudod, a mágneszár még nem engedi kinyitni az ajtót, várj egy picit még Cirmikém… Kis türelem, aztán ígérem, hogy kijutsz onnan” – nyugtatta kintről a cicát, aki csak a tátogó gazdit látta bentről.

– Ők is hozzád kerültek?

– Igen. Gizi néni megjelent a kétségkívül tiszta macskával nálam, aki egy sokktalanítás után teljesen jól lett. Az ijedtségen kívül nem esett baja, mert a gép még nem telt meg teljesen vízzel a nagy felismerésig. Gizi néni azonban biztos volt benne, hogy a macskának azért nem esett nagyobb baja, mert kímélő programon volt.


A kép csak illusztráció

Ezt nem lehetett nevetés nélkül hallgatni.

– De nem mindig ilyen vidámak a napok, ugye?

– Sajnos, előfordul, hogy minden befektetett igyekezet hiábavalónak bizonyul. Tegnap is behoztunk három cicát, akiket megmérgeztek. Mindent megtettünk értük, de a bekötött infúzió sem tudott segíteni.

– Bizonyára neked több kezed és több fejed is van, hiszen egyszerre „több vasat tartasz a tűzben”. Mi mindennel foglalkozol?

– Hát, igen. A két állatorvosi rendelőnkön kívül a Rex Kutyaotthont is üzemeltetjük. Itt a kutyákon kívül lovak, nyuszik, malacok, bárányok, szárnyasok is élnek. És van ott egy búbos kemence is, amiben isteni kenyérlángost lehet sütni. Hétvégenként gyermekprogramokat szervezünk, ahol az állatok viselkedéséről, kommunikációjáról előadásokat nézhettek meg, kutyabemutatókon tapsolhattok, sőt, még lovagolhattok is.

– Mentősként is dolgozol. Unokatestvéremék vörösre festődött fekete macskáját is ti mentették ki az iszapkatasztrófa idején.

– Hatalmas küzdelmet folytatunk a bajba jutott állatok megmentéséért. Hoztunk már el a kutyákon kívül lovakat, cicákat, de még birkát, kecskét is a „fogva tartóiktól”.

– Úgy látom, unatkozni nem szoktál.

– Imádok még festeni és fotózni is. Ha az állatoktól távolabb vagyok, kikapcsolódásként tájképeket festek, vagy a természetet járom klassz képekért és persze a túrázásért.


Fotó: allatvilag.net

Péter csaknem negyedszázada kezdett dolgozni friss orvosként egy olyan rendelőben, ahol egyetlen nagyobb testű kutya fért csupán el, az is csak átlósan. „Mégis mérhetetlen boldogsággal töltött el akkor is és most is a gazdikkal és csillogó szemű kedvenceikkel való újabb és újabb találkozás” – mesélte.

– Úgy hiszem, ez több mint munka.

– Így is van. Ez számomra nem munka, hanem hivatás. A szakmai kihívások mellett gyakran a gazdik lelkét is ápolni kell, ami néha nehezebb feladat, mint négylábú barátaik gyógyítása.

Péter szerint az állatok sorsa mindig az embereken múlik.

– „A természet egyensúlyát mi borítottuk fel, a harcot mi robbantottuk ki, a csatát is nekünk kell megvívni! ” – mondja.

Az állat jobb, mint az ember – minden értelemben –, mert ő nem tesz rosszat önszántából. Az én szememben Király Péter egy valóságos hős, az állatok és a jóérzésű ember társaik hőse.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Hogyan beszélnek a terrorizmusról a gyerekekkel a budapesti francia iskolában?

Közleményt adott ki a budapesti francia iskola (Lycée Français Gustave Eiffel) a Facebook oldalán. Az Astrapi gyerekújság kiadványát osztották meg, annak érdekében, hogy az ebben írottak segítségével tudják megbeszélni a történteket az iskolába járó francia gyerekekkel.

A rajzokkal illusztrált, gyerekeknek szóló kiadvány (letöltés PDF-ben) először részletesen ismerteti a november 13-i eseményeket. Elmondja, hogy hol, kik és hogyan hajtották végre a terrorcselekedeteket, hányan haltak meg Párizsban. Megtudhatják a gyerekek a terroristák számát, megismerhetik az eszközeiket, és tudhatnak a terroristák sorsáról is.

Gyerekek kérdéseit idézik, amivel vélhetően illusztrálni akarják azt, hogy a gyerekek ilyen helyzetben mire lehetnek kíváncsiak.

– Igaz, hogy Franciaország háborúban van? (Julie, 8 éves)
– A terroristák bejöhetnek a mi házainkba? (Antoine, 7 éves)
– Nem láttam az események képeit, de nem is akarom látni, mert borzasztó lehet. Csak meg akarom érteni, hogy miért csinálták ezt. (Noé, 10 éves)


A terrorizmus megijeszt!
De a szabadság sokkal jobban megijeszti a terroristákat!

Az elkövetőket a kiadvány iszlám terroristáknak nevezi, akik a vallásukat akarják ráerőszakolni az egész világra. Ezeknek az „ultaerőszakos” embereknek semmi közük sincs a muszlimok többségéhez, azokhoz, akik békében élik meg a hitüket. Azért támadják meg Franciaországot, mert az egy szabad ország, ahol mindenki úgy élhet, és úgy nyilvánulhat meg, ahogy csak szeretne.

Franciaország háborút visel az iszlamizmus ellen Szíriában és Irakban – írja a kiadvány –, és ezt bosszulják meg. A terroristák félelmet akarnak kelteni. Azt akarják, hogy azt gondolják az emberek, hogy ezek a szörnyű események velük is megtörténhetnek.

A kiadvány azt javasolja a gyerekeknek, hogy ha félnek, beszélgessenek róla. Elmondja nekik, hogy a felnőttek is sokkolva vannak most, de ők tudják, hogy nem kell átadni magukat a félelemnek.

„Akárhol is élsz, Párizsban vagy máshol, tudnod kell, hogy a te házad és a te iskolád biztonságban van. A legjobb módszer arra, hogy választ adjunk ezeknek az embereknek az őrületére és erőszakosságára, az, hogy folytassuk az életünket a normális kerékvágásban, védelmezzük az eszméinket, és tiszteletben tartsuk mások eszméit.” – zárul a kiadvány.

Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy megemlékezés képei – Pray for Paris

Budapesten több megemlékezést is tartottak a Párizsban áldozatokká vált civilek tiszteletére.

Azt hiszem, szinte mindenki értesült azokról a párizsi eseményekről, amik november 13-a (péntek) estéről 14-e hajnalra történtek. Sok cikk kering a neten, sok adattal, a részletekbe most nem is mennék bele. Arról szeretnék írni, amit én tapasztaltam erről a történetről.

Reggel, mikor felnéztem Facebookra, láttam gyertyákat, fekete profilképeket Pray for Paris felirattal, cikkeket, tudósításokat, videókat. Tulajdonképpen minden rám zúdult, mikor még fel sem ébredtem egészen. Nem teljesen értettem, mi történt, és kellett pár perc, mire felfogtam, milyen szörnyűségek történtek, míg én nyugodtan aludtam. Még most sem tudom megérteni, hogyan történhetett ez meg, és bele sem merek gondolni, ennek mi lesz a folytatása.

A Facebookon több eseményt is létrehoztak, több városban vannak és lesznek megemlékezések az áldozatokról, a szolidaritásunk kimutatásaként. A mai eseményt, amin én is részt vettem, a Tranzit közösség szervezte délután 6-ra a budapesti Bazilikához.

Egészen korán odaértem édesanyámmal, már negyed 6-ra kiértünk a Bazilika elé, de már akkor is többen voltak jelen. A Bazilika előtti lépcsők jobb oldalán gyülekeztek az emberek, néhány gyertya már égett is, csend volt. Gyújtottam mécseseket, majd bementünk a Bazilikába.

Mire kijöttünk, már sokkal többen álldogáltak kint. Már a lépcső közepénél is gyújtottak gyertyákat, mécseseket. Még volt fél óra hatig, ezért beültünk egy közeli kávézóba, melegedni. Nem sokkal később, mikor visszamentünk, már rengeteg ember guggolt a lépcső előtt, gyufával és mécsessel a kezükben. Kis csoportok halkan susmorogtak, néhányan könnyeztek, sírtak. Körülnéztem, és láttam gyermeket és felnőttet, időst és fiatalt, barna és fehér bőrűt, a papok is sorba álltak, és néhány percig megemlékeztek. Hallottam magam körül magyar, angol és francia társaságok beszélgetéseit. Sok újság és weboldal fotósa dolgozott a helyszínen, és több kamera is a gyertyacsoportok körüli nyüzsgést vette.

Szubjektív fotó

Hatra a Bazilika előtti tér félig megtelt, és csak este 7 körül kezdtek elszállingózni az emberek.

Több száz képet készítettem, ezekből válogattam ki a jobb minőségűeket, amiket szeretnék megosztani az emberekkel.

#prayforparis #prayforfrench #prayfortheworld

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)
A szerző képeivel

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

007 visszajött. De jó ez nekünk?

November 5-én, csütörtökön megérkezett hazánkba is az új Ian Fleming mozi, a Spectre. Én, mint lelkes James Bond rajongó, természetesen már másnap megnéztem a filmet. Na, lássuk, milyen!

Bizakodva mentem be a moziba, reméltem, hogy a film képes lesz megugrani a Skyfall szintjét. Talán itt volt a probléma, hisz még egy Skyfallt nem tudtak készíteni, mert (legalábbis számomra) a Skyfall maga volt a tökély, és valóban nem kellett volna sokat várni a Spectre-től. Ha valaki szereti a James Bond filmeket, akkor ezt a filmet mindenképpen látnia kell, különben viszont nem nagy hiba, ha kihagyja.

A Daniel Craig által (2006 óta 4 filmben) megszemélyesített James Bond történetek hátterében egy nagy szervezet van, amit a mostani részben sikerül Bondnak lelepleznie. Ez így jól hangzik, de van egy bökkenő, az ilyen összefüggéseket nem lehet csak úgy most kitalálni, azt fel kellett volna vezetni az előző filmekben is, enélkül a sztori sok értelmet nem kap. De számomra az egyik legnagyobb csalódás a főgonosz volt, akinek ma már a nevére sem emlékszem – talán ez mutatja legjobban, milyen béna, karakter nélküli alak lett. Pedig volt ehhez még egy nagyon jó színész (Christoph Waltz) is, kérdem én, hol csúszott el minden? A többi karakter se lett valami jó, felületesen lettek kidolgozva. De ami még ennél is rosszabb volt, az az, hogy egyes jeleneteknél úgy éreztem magam, mintha egy rossz horrorfilmet néznék, ami valahogy nem tud félelmetes lenni. És mondjuk az sem tett jót a filmnek, hogy nagyon el lett nyújtva. A maga 148 percével egy idő után még unalmas is lett. De legalább a James Bond hangulatot sikerült sok helyen eltalálni. A zene is közepes lett, de a szövege legalább illik a filmhez.

Végül is azt tudom mondani, amit már korábban is megemlítettem: ha érdekelnek a James Bond filmek, akkor meg kell nézned – legalább a történet miatt –, de ha nem nagyon érdekelnek a 007 filmek, akkor ez nem egy kihagyhatatlan alkotás.

 

Weiler Márk (AKG, 7. évf.)

007 Spectre - A Fantom visszatér (Spectre, 2015, 148’)
Rendezte: Sam Mendes
Szereplők: Daniel Craig, Monica Bellucci, Christoph Waltz, Ralph Fiennes

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Könyvek a zaklatásról

A mai modern világban már nincsenek olyan témák, amikről egy könyvben ne lehetne őszintén írni. Épp ezért mostanában megjelentek azok a könyvek, amelyek megtörik a hallgatást, és kertelés nélkül írnak kényes témákról is. Ezen könyvek közül kettő lesz most a cikkem témája, amelyek körülbelül ugyanarról szólnak. Hogy pontosabban is megnevezzem: az iskolai és/vagy webes zaklatásról.

Az első könyv a Behálózva Kate McCaffreytől. Ebben főleg az internetes zaklatásról van szó, bár van benne iskolai helyszín is. A történet szerint a főszereplő, Avalon (az ő szemszögéből van megírva a könyv) egy tanyáról, azaz vidékről egy nagyvárosba költözik. A lány az új iskolában nem örvend nagy népszerűségnek, de vannak barátai. Ám az interneten, SMS-ekben és e-mailekben is néhány gyerek konkrét hadjáratot indít ellene. A legszörnyűbb az egészben az, hogy fogalma sincs a zaklatói kilétéről, csak sejtései vannak, de bizonyítéka egy sem. Az iskolában, szóban is odasúgnak neki egy-két mocsokságot, pontosan azok a személyek, akikről sejti, hogy ők állhatnak a webes zaklatás mögött is. Azt természetesen egyáltalán nem érti, mi a bajuk a zaklatóknak vele. Nem tudja, mit vétett, mi rosszat csinált.

A barátai nyújtanak számára némi vigaszt, akikkel először nem akar ismerkedni, mert nem menők, de azután, miután látja, hogy nincs más lehetősége, összeáll velük.

A legaktívabb védője és támogatója Marshall, aki egy mellékszálon szintén zaklatás célpontja. Marshallt azzal „vádolják” (többszörös idézőjelben), hogy homoszexuális, és emiatt rengetegszer meg is verik. Interneten nyíltan, nyilvánosan kiállnak ellene, főleg a fiúk. Sorozatosan megalázzák, az öltözőben, tornaórán, mindenhol. Mindez a könyv vége felé derül ki a fiú naplójából, amit Avalon akkor olvas el, amikor… Nos, azt hiszem, ez már túl nagy spoiler lenne. A lényeg, hogy nem magától a fiútól tudja meg, tehát az gyakorlatilag magába fojtotta az egészet, nem panaszkodott, nem nyavalygott, hanem önfeláldozóan segített a lánynak, és tartotta benne a lelket. Ez pedig hatalmas érték, amit a lány bizonyára méltányol is. Csak amikor tudomást szerez a dologról, a helyzet már nem úgy áll, hogy ezt el is mondhassa neki…

Mindebből, gondolom, ki lehet már nagyjából bogozni, mi az a nagy tragédia, ami a könyv vége felé történik, és ami után minden felborul. Ami után már úgy érezzük, Avalon helyzete gyakorlatilag nem is számít. Természetesen azért megvan a frappáns befejezés. Kiderül, ki volt az interneten a fő-fő zaklatója (Dragongirl álnéven), és minden zaklató, Avalon minden webes és Marshall minden iskolai, verbális bántalmazója elnyeri méltó büntetését. De akkor mindez már nem nagyon számít.

Avalon egész világa darabokra hullik, és itt van vége. Bizonyos értelemben megnyugtató, bizonyos értelemben viszont felkavaró a befejezés. Nem nagyon szoktam könyveket megkönnyezni, és ezen se sírtam, bár igaz, elég kicsi voltam még, mikor olvastam (volt is némi ijedtség bennem, és főleg anyukámban a sok káromkodás miatt), de ha ma olvasnám, valószínűleg szükségem lenne egy-két zsebkendőre hozzá.

Elég tanulságos a könyv, és elgondolkodtató is, mint a tabudöntögető könyvek többsége. Arról is szól például, hogy mi indíthat embereket arra, hogy valakit ilyen kegyetlen módon zaklassanak, akár interneten, akár szóban, akár fizikailag.

A másik könyv, amit kiválasztottam, a 7 nap Eve Ainsworth-től. Nemrég adta ki a Tilos az Á könyvkiadó, ami kifejezetten kamaszoknak szóló könyvekre specializálódott. Ebben a könyvben főleg iskolai, verbális zaklatásról esik szó, de van benne egy kis internetes is.

A könyvben az egyik „menő” lány, Kez és egyik barátnője zaklatja Jessicát, a kövérkés, szegényes körülmények között élő lányt. Jess természetesen ennek köszönhetően szörnyen érzi magát az iskolában, egyszer még az öngyilkosság gondolata is felmerül benne, de végül, hála istennek, nem teszi meg. Neki is, Avalonhoz hasonlóan, van néhány barátja, akik sajnos nem védik meg aktívan a szívatástól, de legalább némi lelki támaszt nyújtnak.

Tehát fel is vázoltam itt szépen egy klasszikus gonosz-jó felállást. Csakhogy ez ebben az esetben egyáltalán nem ilyen egyértelmű, ugyanis a nézőpontokat (Jess és Kez nézőpontját) váltogatja a szerző. Mindkettejük szemszögéből elmesél minden napot, pontosabban egy hetet, mert a történet pont egy hét alatt játszódik. És azért, ha az elején már eldöntöttük, hogy Kez most gonosz, elhatározásunkban eléggé meginoghatunk, amikor azt olvassuk, hogy a lányt és anyját otthon rettegésben tartja az apja. Az anyát veri, a lányt pedig iszonyatos dolgokkal fenyegeti, és egyszer, amikor nem ér haza időben a vacsorára, gyakorlatilag megtömi, mint egy libát. Tehát így mindjárt könnyebb megérteni, miért is próbálja valahogy levezetni a feszültséget Kez. Természetesen ez egyáltalán nem mentség, de legalább nem egyértelműen fekete vagy fehér a sztori.

Jessnek akad egy aktív támogatója Kez baráti köréből, aki történetesen pont Kez pasija. A csúcspont talán ott van, ahol a fiú szakít Kezzel – Jess, és főleg a zaklatások miatt –, aminek hatására Kez iszonyatosan bedühödik, és egy buliban majdnem megöli Jesst. És még csak nem is volt részeg. Ami duplán ijesztő.

A végét most sem spoilerezem le, de tény, hogy sokkal kevésbé deprimál a történet, mint a Behálózva. Nem tudni ugyan, hogy a családi körülmények rendbe jönnek-e (egyiknek sem rendezettek), hogy Jess tényleg elfogadta-e önmagát, vagy hogy mi lesz Kezzel és a pasijával, de ennek ellenére azért mégis happy end.

Összességében mindkét könyv alkalmas beszélgetésre, elgondolkodásra. Ha például egy tanár ezek közül választana kötelező olvasmányt, az mindenképpen nagyon jó lenne. Az első könyv sokkal húsba vágóbb, de a második sem igazán kíméli a gyengébb idegzetűeket. A zaklatók indítékai a másodikban vannak pontosabban és részletesebben leírva, a zaklatottak érzései és vacillálása (pl. elmondja-e a szüleinek) inkább az elsőben. Szerintem mindkettő egyaránt értékelendő és elgondolkodtató mű, nem tudok sorrendet felállítani köztük, és nem is akarok. Mindkettő egyformán ajánlott azoknak az embereknek, akik kedvelik a mélyre hatoló irodalmat. És azoknak a felnőtteknek is, akik szeretnének elbeszélgetni a gyerekekkel komoly, fontos (de esetleg kényes) témákról, valamint mindenkinek, aki élt már át hasonlót. Mindenkinek, akit valaha is zaklattak. Mindenkinek, aki valaha is zaklatott.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

Kate McCaffrey: Behálózva (Destroying Avalon, 2006)
Animus Kiadó, 174 o.

Eve Ainsworth: 7 nap (Seven Days, 2015)
Tilos az Á Könyvek, 226 o.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Audrey Hepburn a falamon

A velem egykorúak nagy része, és én is nap mint nap ránézünk pár percre a Facebookunkra. Persze van úgy, hogy akár órákra is képes magával rántani minket ez a közösségi portál. Miközben ebben a digitális webvárosban söpörünk végig az utcákon, szembetalálkozunk celebekkel. Pontosabban azok képeivel, akik híresnek gondolják magukat, és ezáltal mi is híresnek gondoljuk őket, és ha már híresek, hallgatunk rájuk. Tehát olyan emberekkel találkozunk a Facebookunkon, akikre igazából nem is vagyunk kíváncsiak. Most jön a csavar a dologban, hiszen ezután már kíváncsiak leszünk rájuk.

És ki az, akit sztárnak tekinthetünk? Aki szerepelt a tévében vagy játszott egy filmben? Ezt a rangsort ma az határozza meg, hogy kinek van több feliratkozója a YouTube-on, vagy hogy kit követnek többen az Instagramon. A lista élén állnak a gyerekek példaképei, akik nemcsak a lista éléről, de a gyerekek fejéből is nemsokára kikopnak. Köztük vannak a tipikus egynyári dalok, vagy éppen az egy év után szétfoszló fiúbandák.

Most pedig beszéljünk azokról, akik tényleg sztárok, akik valódi példaképek, közülük is az én példaképemről, Audrey Hepburnről (1929-1993) – gondolom, nektek sem cseng ismeretlenül a név. Én őt hozom fel példaként, ha igazi sztárt kérdeznek tőlem. Audreyról a filmjei, képei mutatják meg utánozhatatlan eleganciáját és végtelen báját, amely ott rejlik benne. Arisztokrata családban született, de az ezzel járó előnyöket nem sokáig élvezhette, mivel közbejött a szülei válása, majd a második világháború. Apja lemondott róla és testvéreiről, ez volt élete egyik legmegrázóbb élménye. A válás után édesanyjával Hollandiába költözött, ott élte végig a háborút. Később semmilyen sztáros csillogás nem tudta ezeket az emlékeket kitörölni az emlékezetéből. Az életében óriási traumákon ment keresztül, ennek hatására olyan életfilozófiát alakított ki magának, amiben egyáltalán nem érdekelték őt a külsőségek, elfogadott mindent, örült, hogy élhetett. Mindig is adakozó volt, idősebb korában sok időt fordított a rászorulók segítésére.

Hát igen, az én falamra is ő van rányomva. A végére itt egy idézet tőle, ami szerintem tökéletesen jellemzi őt:

„A vonzó ajkak érdekében mondj kedves szavakat. A kedves szemekért keresd a jót az emberekben. A karcsú alakért oszd meg ételed az éhezőkkel. A szép hajért hagyd a gyermeknek, hogy ujjaival végigsimítsa naponta. A lelki egyensúlyért sétálj azzal a tudattal, hogy sohasem vagy egyedül.”

Baranyai Laura (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az Ebibál

A közönség állva tapsolt, mivel nem volt ülőhely.
– És most hadd halljam, mennyire várjátok az Ebibált?
A nép fültépő sikoltásban tört ki. A negyedikre is eljutott a hang, de DJ Dani tovább feszítette a húrt:
– Tessék? Van itt egyáltalán valaki?
Ha lehet, még az előzőnél is dobhártyaszaggatóbb hangzavar keletkezett, mellyel az újonnan jött hetedikesek csupán hangsúlyozni akarták, hogy ők mégsem említésre méltatlanok.
– Srácok! Jó a hallásom, és még látom is a szájatokat mozogni, de valahogy nem jut el hozzám a hangotok!
Már kezdtük tényleg megunni a dolgot, de utolsó erőfeszítésünkkel a holnapot is kieresztettük a torkunkon.
– Na, jól van – nyugodott meg végre –, akkor a ti kérésetekre következzenek a kedvenc dalaink.

Október tizenhatodikáig minden hetedikes feszülten figyelte a napok múlását. Ennek a generációnak már a vérében van a bulizás, és ha adódik rá alkalom, azt az utolsó percig kihasználják. Ez pedig egy kimagaslóan jó lehetőség volt rá. Csak mi (a hetedik), és senki más, miénk az egész iskola, a patrónusok „eltűntek”, és a termek is üresen tátonganak.

Más iskolákban gólyabált tartanak azoknak a gólyáknak. Az AKG-ban Ebibál van az „ebiknek”, és az ebik magabiztosak, kedvesek és mindenre nyitottak. Az ebik aranyosak, de szívósak is lehetnek, ha arra kerül a sor.

A tizedik (Tik-Tak) évfolyammal különösen jó a kapcsolatunk, mivel ők mint nyitótáboros törzsvezetők voltak az elsők az AKG-ból, akik törődéssel fordultak felénk. A tizedikesekre hárul eztán minden velünk kapcsolatos rendezvény terhe, és ők vidáman végzik a feladatukat. A szünetekben is lejönnek hozzánk, köszönnek nekünk, és közös játékokban is részt vesznek, ha alkalom adódik rá. Magától értetődik, hogy ha tartani akarják velünk a kapcsolatot, egy olyan Ebibálat kell összehozniuk nekünk, amiről még a szalagavatón is rengeteg szó esik majd.

Nem mondhatnám, hogy unalmas napom volt. Egy végigdolgozott termtud óráról korábban léptem le egy matekversenyre, Nádori tanár úr őszinte sajnálatára. Magyarország sekélyvizű tavain kellett áttrappolnunk a zuhogó esőben, hogy aztán végigröhögjük azt az egy órát, amit a feladatlap előtt töltöttünk.

Mire visszaértünk az iskolába, már folytak az előkészületek. Kipakolták a süteményeket, előkészítették a termeket az érkezésünkre. A ruháink teljesen eláztak, csuromvizes zokniban kellett végigbuliznunk az estét.

Mikor jónak látták, a tizedikesek behívtak minket a színházterembe. Legnagyobb meglepetésünkre nyitótáboros csoportokba kellett szerveződni, klánok (Rebeon, Kipriosz, Felfidosz, Morkard, Heramón, Okarin) szerint. Minden csoport különvonult, hogy elkészítsenek egy képregényt, amiben (mi sem természetesebb) szerepelnie kellett a termosznak és a párnának. Minderre 5 percet kaptunk. 5 percet! Egy tíz képkockás képregényre! Amennyi kész lett belőle, abból azt lehetett kivenni, hogy a termosz megölte a hőst, miután az felébredt, és ez utóbbi angyalszárnyakon szállt el a bizonytalan sündisznóra emlékeztetető mennyország felé.

De most már nehéz feladatok jöttek. Videókat kellett készíteni ostoba témákban, melyekkel azt kívántuk mindenki tudomására hozni, hogy mi vagyunk a leg-sweg-yolóbb csapat. Továbbá egy rituálét is kellett terveznünk, majd azt videóra vennünk. A próbákon gyengédszívű csapattársaim háromszor késelték meg, majd vágták fel szegény Annát.

A feladatok fénypontja az volt, amikor az évfolyam két felének kellett összemérnie az erejét egy véres, elhúzódó, tragikus végkimenetelű számháborúban. Hihetetlen, hogy a kék színt milyen könnyen le lehet olvasni koromsötétben, ráadásul úgy, hogy egy fal választ el minket.

Aztán egyszer csak kijelentették, hogy aki bulizni akar, sürgősen jöjjön a színházterembe. Az évfolyamunk hömpölygő áradatként vonult be, ahol aztán újra csibékbe gyűlve kezdődött meg a tánc. Ezután lejátszódott az a jelenet, amit a cikk legelején már leírtam. DJ Dani pattanásig feszítette a húrt, de a szakadás előtt még kiengedett bennünket öt percre. A legkülönfélébb táncokat és értelmetlen mozgáskombinációkat adtuk elő. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember kilép valós létéből, és két testrészére fordítja a figyelmét: a fülére és a táncos lábára.

Marosi Botond, miután az AKG rádióban szeptemberben rappelt a nagyközönségnek, felszólított engem, hogy írjak egy 32 soros dalszöveget, és adjam is elő. Ez eleinte egyfajta állandó feszültséget hozott létre bennem, de miután egy éjszaka alatt összehoztam egy dalt, mely messze meghaladta a megadott sorhatárt, már csak a folyamatos kérdezgetés okozott gondot, úgymint: „Felvettétek már?”, „Kész van már?”. Ám technikai malőrök miatt nem tudtuk felvenni a videót. Három hét szenvedés után az eredmény nulla.

Ezért eszembe jutott valami. Felugrottam a színpadra, és közöltem a DJ-vel, hogy most fogom előadni a számot. Mikrofon a kézbe, és már kint is vagyok. Gondolkozni vagy végiggondolni nem hagytak időt. Indult a ritmus, és akkor minden elcsöndesedett. Tudtam, hogy hihetetlen hangzavar van, de számomra néma volt a terem. És hihetetlen érzés fogott el. Megkönnyebbülés, izgatottság, hevesség, örömmel túlfűszerezve. A tömeg őrjöngött. Nagyon jó volt látni őket. Én egy olyan fajta ember vagyok, akinek sok dicséret és bíztatás kell, céljai eléréséhez. Ezt maximálisan megkaptam.

Az én előadásom után nem sokkal véget is ért a parti. Takarítás vette kezdetét, de sosem lehet már onnan eltakarítani azt a hihetetlen feszültséget.

Alig várom, hogy én is tábort szervezzek. Tábort és Ebi-bált, és Beavatást, és Záróbulit is. És akkor majd úgy mesélhetek erről a napról, mint egy emlékezetes eseményről egy zsúfolt, zűrös tanévben.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Sherlock, a szociopata

Nem vagyok egy nagy sorozatnéző, valójában én csak filmeket szoktam nézni. Mégis, a 2010-ben indult Sherlock sorozat felkeltette az érdeklődésemet, miután sok barátom ajánlotta.

Először is a sorozatról. Eddig 3 évada ment le a tévében, mindegyikben 3 másfél órás epizóddal, de szerencsére decemberben egy negyedik évaddal is kibővül a sorozat. A történeteket Sir Arthur Conan Doyle írásai alapján rendezték meg, úgy, hogy azok a mai világban játszódjanak (ld. még: Sherlock Holmes közöttünk élve, Szubjektív, 2013)

Sherlockot Benedict Cumberbatch, Watsont Martin Freeman alakítja, és mindketten nagyon jól játszanak. Sherlocknak olyan megfigyelő és következtető képessége van, hogy egy emberre csak rá kell néznie ahhoz, hogy megtudjon róla majdnem mindent – ami persze egy nyomozás során nagyon hasznos lehet. Ezenkívül Sherlock egy hiperaktív szociopata, aki a bűntények kinyomozásának él. Watson egy háborús veterán, aki pszichésen sántít, és lakótárs keresése közben talál rá Sherlockra. Részről részre más és más bűntények nyomozásában vehetünk részt, de valahogy ezek mégis (azt nem mondom meg, hogyan) összefüggenek. Sherlock egyre híresebb és híresebb lesz, ami egyre jobban megnehezíti a munkáját, és ezzel bonyolódik a történet.

A sorozat meglepően vicces is, amihez a színészek nagyszerű alakítása elengedhetetlen. De kell egy karakteres, pszichopata főgonosz is, akit itt meg is kapunk.

Mindenképpen ajánlom a sorozat megnézését, azoknak főképp, akik szeretik a krimiket, de azoknak is, akik nem. Egy szó, mint száz: ha hazamész, és elkezded nézni a sorozatot, 4-5 nap, és te is úgy fogsz járni, mint én. Nincs több rész, és az újak is csak decemberben jönnek, és hidd el, ez elszomorító.

Weiler Márk (AKG, 7. évf.)

Sherlock, angol krimisorozat (2010-2015, 90’)
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Martin Freeman, Loo Brealey

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Cuki nagypapi

A kezdő című filmet tegnap este néztem meg a családom női tagjaival. A fiúk az Everestet választották. Azt gondoltam, ezt a filmet valószínűleg kevesen fogják megnézni, nem mindenki szereti ugyanis az ilyen könnyed vígjátékokat. Tévedtem.

Annyian voltunk a moziban, hogy nagyjából 10 percig tartott, míg a film végén kicsorogtunk a teremből. A filmről leginkább azt érdemes tudni, hogy Robert De Niro és Anne Hathaway a két főszereplő. Az megfogott, hogy két ilyen nagy színész egy ilyen vígjátékban játszik, és ezt egyértelműen jó előjelnek könyveltem el.

A film azzal kezdődik, hogy Ben, a hetvenéves nyugdíjas jelentkezik egy álláshirdetésre gyakornoknak. Tele van életerővel és érdeklődéssel, ráadásul nagyon szerethető figura, fel is veszik. Ennek a cégnek a vezetője Jules, ő találta ki, az internetes áruháza azon alapötletét, miszerint azzal fogja meg a hölgy vevőket, hogy mindenki méretében található ruha. A cég nagyon új szellemiségű, mindenkinek van vagy három Apple kütyüje, és ha valami örömhír van, akkor azt egy hangos harangkongatással jelzik. Ben Jules gyakornoka lesz, bár ezt a fiatal vezető nem tartja a legjobb ötletnek, mert nem szereti az időseket, és egyébként is mindig rohan, semmire nincsen ideje. Nem árulok el semmit azzal, hogy elmondom, természetesen megszeretik egymást, ebben a filmben ugyanis nem ez a fő bonyodalom. Hanem az, hogy Jules-nak nincsen elég ideje sem a családjára, sem pedig arra a munkára, amit el kellene látnia. Így az egyik munkatársa azt javasolja neki, hogy vegyen fel egy főnököt, aki majd segít rendbe szedni az egészet.

A film tele van klisékkel, és az egyetlen meglepőbb fordulat, amit most nem árulok el, az ad csak egy kis pluszt. De nem ezért kell megnézni, hanem… sorolom, hogy miért. Robert De Nirót ilyen cukinak szerintem nem láthattuk még, nekem egy morcos öregnek maradt meg az Apádra ütökből, és ez most nagyot dobott számomra a karakterén. Aztán a film tele van kedves kis poénokkal, de nem azokkal az ízléstelenekkel, amiket mostanában kapunk az amerikai filmektől. Ezek olyan poénok, amiket nyugodtan elmesélhetünk bárkinek, mert nem fog megbotránkozni. De ezek a vicces részek is néha elcsépeltek voltak, mint például az, hogy Jules konkrétan egész nap a telefonján, laptopján és MacBookján lóg. Századjára pedig már az a poén sem volt vicces, hogy Ben nem tud semmit az internet világáról. Nekem ezek a megjegyzéseim voltak ehhez a limonádéhoz, mert ez az volt. Ezt most azért is mondom, mert amikor a már említett 10 perces kimenetelben álltunk, ezt hallottam a mögöttem álló pár beszédéből. A férfi ezt mondta: „Akkor most mind a ketten otthagyják a céget?” Aki már látta a filmet, most biztosan a fejét veri a falba, én is ezt tettem volna, ha van ott egy fal, de nem volt. Mondjuk ennek a nézőnek ez bizonyára nem vígjáték, hanem fejtörő volt. Aki egy kevéske érdeklődést is érez a film iránt, szerintem ne hagyja ki. Mint már mondtam, Robert De Niro cuki, mindentudó bácsijáért már megéri.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

A kezdő (The Intern, 2015, 121’)
Rendezte: Nancy Meyers
Szereplők: Anne Hathaway, Robert De Niro, Nat Wolff

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A csajok, akik a csaj miatt sírnak, aki meg fog halni

Igazából kezdhetném egy közhelyes nyitómondattal, mint hogy ez volt életem legjobb filmje, vagy hogy ezután éreztem magam a legrosszabbul, de nem igazán tudom, hogy pontosan mit akarok írni. Csak azt tudom, hogy ez a cikk nem az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni című filmről fog szólni, hanem arról, hogy hogyan éreztem magam utána. Az ember azt gondolná, ez a cikk nagyon személyes lesz, de elárulok valamit: szerintem a filmek azért készülnek, hogy aki megnézi őket, ugyanazt érezze, mint az összes többi néző vele együtt a moziban. Így nem mondok el semmilyen nagy titkot.

A Toldi moziba túl vidáman ültünk be, olyan „nagyon undergroundos” feelinggel, az öt barátnőmmel. Nem mondtuk ki hangosan, de halkan se, hogy mi bizakodóak vagyunk, és bízunk a filmben, és bízunk a lányban, aki meg fog halni. Az ember nem igazán tud máshova nézni a film közben, mint a filmvászonra, mégis, mindnyájan lopva-lopva egymásra pillantottunk volna a vége felé. A moziteremben nem voltak sokan, és annyira csönd volt, hogy az ember halotta a halk sóhajtásait és a szipogását a tőle 5 sorra ülőnek is.

Az egész történet nem volt több egy csajnál, aki vagy meghal, vagy mégsem, de a film után ott ültem a moziban, és próbáltam felállni, és menni tovább. Vége a filmnek, haza kell menni, pont. De nem igazán tudtam összeszedni a cuccomat se, mert kicsit letaglózottan – elveszett lettem. Mindenki a maga módján kezelte a furcsa helyzetet, valaki nevetgélt, valaki arról magyarázott, hogy ő nem szereti a sírós filmeket, valaki pedig száraz szemmel és sima arccal távozott a teremből.

Nemrég lettem szemüveges, de nem állandóra. Csak akkor kell használnom, mikor úgy érzem, jobban látnék vele. Viseltem a film közben a szemüvegem. Általában le szoktam venni, miután már nem szükséges, de én szemüvegben távoztam a moziteremből. Talán azért, hátha kicsit rosszabbul látszik így a vörös szemem, talán azért, mert az a vékony keret az arcomon egy kicsivel csak több bátorságot adott ehhez az egészhez. Mindig rájövök arra, lehet, hogy az összes ember ugyanazt érzi magában, de teljesen máshogy és más mértékben mutatja ki azt a külvilágnak. A film után a mozi WC-je tele volt félelemmel, ki nem mondott szavakkal és nyílt gesztusokkal.

Az ember nem igazán tudja megfogalmazni, miért utazik haza néma csöndben a pár barátnő, akiknek máskor be nem áll a szájuk. Van, aki gyorsan tovább lép, megpróbálja lerázni magáról ezt az egész élményt, de én addig nem igazán tudtam elengedi ezt az egészet, amíg meg nem fogalmaztam magamban. Hirtelen értéktelennek és túl sekélyesnek láttam a világot. A film közben kaptunk egy másik nézőpontot, egy rákos lány vagy a hozzátartozójának nézőpontját, és mi is kezdtünk elsüllyedni a túl valós és reménytelen nézőpontban. Dühösek, értetlenek voltunk, és bármennyire is így éreztük, bennem megvolt a tudat, hogy együtt érezzük ezt, ha nem is értjük, tudjuk, mit érez a másik. És igen, az ember hirtelenjében jelentéktelennek érzi a saját életét, majd rádöbben, hogy ő akkor is tud ugyanolyan önzően és vakon gondolkodni, mint a mindennapi életben, mikor egy rákos lányról van szó, aki meg fog halni.

Kissé abszurd, hogy ennyire szíven üt mindenkit ez a történet, az ember mégis benne marad abban a keserű, halványan vicces légkörben, ami teljesen a szívéhez nőtt. Aztán ráébred, hogy holnapután fizika doga, minden megy tovább, és szépen lassan újra elindul a pörgő, mindennapi élet, ahol nincs helye a csajnak, aki a csaj miatt sír, aki meg fog halni.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl and the Dying Girl, 2015, 102')
Rendezte: Alfonso Gomez-Rejon
Szereplők: Thomas Mann, RJ Cyler, Olivia Cooke

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Lehet, hogy kinőttem a mesékből? – Hotel Transylvania 2.

Ha valaki egy érzelmekkel és poénnal teli animációs filmet szeretne látni, akkor a Hotel Transylvania 2. – Ahol még mindig szörnyen jó című filmben nem fog csalódni. Viszont az első részét, hasonlóan más filmek folytatásához, ez sem tudja felülmúlni.

Mavis, Drakula lánya, és az emberekhez tartozó Jonathan összeházasodnak, és gyerekük lesz (Dannis). A csecsemőről nem lehet tudni, hogy ember-e vagy vámpír. Az anyja úgy véli, az emberek világában jobban megállná a helyét, így Drak nagyapa mindent megtesz, hogy előcsalja a kisfiúból a szörnyeteget. Nem nézheti tétlenül, hogy egy szem unokája emberré váljon. A hat barát (Drakula, Frankenstein, Vérfarkas, Láthatatlan ember, Múmia és Zselé), amikor Jonathan és Mavis az emberek világában van, elindul a sötét erdőbe Dannisszel, hogy megmutassák neki, milyen egy igazi szörny. Sajnos rá kell jönniük, hogy már kiöregedtek az ijesztgetésből. Eközben pedig Mavis majdnem úgy érzi magát férje otthonában, mint Jonathan az övében.

A második rész sokkal nagyobb területen játszódik, mint az első. A szörnyek erdejét részletesen bemutatja, és a mi világunkból is többet lehet látni. Sajnos, ezek az új helyszínek a számomra már nem hozták azt a horrorisztikus hangulatot, mint a szörnyhotel és a környéke. Hiányzott az is, hogy a poénok kevésbé voltak viccesek, ezek inkább fárasztóak voltak. Ami viszont nagyon tetszett (ugyanúgy, mint az első részben), az az eredetileg ijesztő karakterek újragondolása.

Amikor kiléptem a moziból, nem tudtam eldönteni, hogy tetszett-e a mese. Hiszen, mint már említettem, az első részét nem múlta fölül. De a film színvonala, a családról szóló mondandója és persze a története elgondolkodtatott.

Kovács Emma (AKG, 7. évf.)

Hotel Transylvania 2. - Ahol még mindig szörnyen jó (Hotel Transylvania 2, 2015, 89')
Rendezte: Genndy Tartakovsky

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy abszurd baleset Portugáliában

Idén nyáron, családi nyaralásunk színteréül Portugáliát választottuk. Utolsó napjainkat egy tengerparti városkában töltöttük, mikor az egyik este, az aznapi medence melletti lustulás után úgy döntöttünk, lemegyünk az óceán partjára, egy naplementés sétára. A bérelt kocsival suhantunk a falucskák és mezők között. Mikor egy kisebb városba érve megálltunk egy lámpánál, nagy puffanást hallottunk, és egy lökést éreztünk hátulról. Mindannyian felkaptuk a fejünket. Aztán – bár én erről a pillanatról valahogy lemaradtam – egy félkábult motoros futott előre apa ajtajához, majd visszaszaladt és összeesett. Remegő térdekkel szálltunk ki a kocsiból, aztán az öcsémmel hátra sem pillantva, odasiettünk egy útmenti kerítéshez.

A motoros tudott angolul, és beismerte, hogy ő volt a hibás. Segítségünkre volt még az előttünk levő autóban ülő kissé buzgómócsing pár is. Természetesen kedvesek voltak, de az nekem már kicsit sok volt, amikor a nő kinyitotta a kocsiajtónkat, és bemászott az ülésre is, valamit keresve. Hogy mit, arra már sajnos nem emlékszem. Abszurd jelenetünket csak tetézte, mikor megérkezett a két rendőr. Ők is segítőkészek voltak, akárcsak az odatévedt néni, aki az ablakból figyelte egy bizonyos pontig az eseményeket, és amikor már nem bírta tovább, feltépte az ajtaját, hogy láthatósági mellényben okoskodhasson a többiekkel. A pár egy idő után sok szerencsét kívánt, és elment, apa megírta a jegyzőkönyvet, ami igen irodalmira sikeredett, én pedig felfedeztem a lábán egy égési sérülést, amit a motor kipufogócsöve okozott, amikor hozzáért ahhoz. Aztán egyszer csak befutott egy durván ötvenes nő. Szegénynek remegett a lába, és nagyon ki volt akadva a fiára, mert mint az kiderült később, ő volt a motoros anyja. Megbeszélte anyával, hogy majd ő elmondja az autókölcsönző társaságunknak a történetet. Hamarosan hozzánk csapódott egy kicsi, idős néni, aki egy kukkot sem szólt, de nagyon a nyomában volt az embereknek. Ő volt a nagymama. Mi egyébként az öcsémmel ez alatt az egy óra alatt a kerítésen gubbasztottunk, én olvasni próbáltam – több-kevesebb sikerrel –, ő pedig csak bámult ki a fejéből. Szegény, neki mondjuk még zavarosabb lehetett, mert én még amennyire, de értettem, hogy mit beszélnek a felnőttek. Aztán eljött a búcsú pillanata. Az egyik rendőr nagyon mosolygott, még kacsintott is nekünk, mi pedig beszálltunk az autóba, és mentünk tovább. A balesetre pedig csak a kocsi hátulja emlékeztetett. Ja, és apa lábán az égésnyom, ami szerintem azért még mindig durvább, mint az álmodozó motoros térdének sérülése.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A körfűrész

Hihetetlen, mennyit köszönhetünk női feltalálóknak. Kreativitásuk határtalan, a mindennapi életünkben használt eszközök nagy része az újító nőktől származik. Az 1800-as évek környékén ők voltak azok, akik komolyabban elgondolkoztak, hogyan is könnyíthetnénk meg a mindennapi életünket, és erőből nekiveselkedtek a nehéz feladatnak, hogy valami igazán hasznosat adjanak a világnak.

Mikor a dolgozó férfiak fáradtan jönnek haza a munkából, és csak panaszkodni tudnak a hatékonyságot teljességgel nélkülöző ostoba feladataik miatt, a feleségeik türelmesen hallgatják meg őket, és rengeteg időt áldoznak a probléma megoldására.

Akiről itt szó lesz, az nem a nagyra becsült Curie kisasszony, és nem is a Stephanie Kwolek által megalkotott kevlár anyag (a golyóálló mellény is ebből készül), hanem egy igazán furcsa tény, egy abszurd felfedezés: a körfűrészt is egy nő találta fel. Ez számos kérdést felvet. Tabitha Babbitt asszony vajon igazán megsajnálta a szegény munkásembereket, vagy ez esetleg egy hirtelen jött ötlete volt, mely kisegíthetné a csődből, esetleg egy megszállott nőszemélyről beszélünk, aki minden szabadidejét kéziszerszámok közelében tölti? A válasz nem ismert, de az ember elgondolkodhat a felfedezés mikéntjén.

Magam részéről egy tökéletesen elfogadható történettel állok elő. Szereplői a kisasszony, egy tipikus férj és egy jó ötlet.

Mrs. Babbitt kettesben élt házsártos férjével, Massachusetts állam déli részén, egy kis házban. Igen vallásos nőszemély volt, hívő családban nevelkedett, és a massachusettsi séker vallási szekta tagjaként élt. Az iskolában mindig jeleskedett kiváló ötleteivel és kreatív megoldásaival. Végül, mikor felnőtt, férjhez ment, és házat vásárolt egy kis faluban. Háztartásbeliként dolgozott, egész nap sürgött-forgott a háznál. Ám nem telt el sok idő, míg megunta a monoton takarítást férje után, és kevéske szabadidejében különös, de praktikus szerkezeteket fabrikált magának. De nem telt be a saját magának osztogatott dicséretekkel, valakinek meg kellett mutatnia a szerkezeteit. Éppen ezért egy napon, mikor már estefele járt, és férje fáradtan ért haza munkából, gyorsan odaszaladt munkaasztalához, hogy egy kis megérdemelt elismerést söpörjön be.

– Nézd, milyen csodálatos eszközt készítettem! – szónokolt, találmányát a magasba emelve. – Ez a reszelő egyben szeletelő is, és még darálni is lehet vele!

Lelkesedése kirobbanó volt és különös. Dicsérő szavakra, és sokat ígérő hümmögésekre várt, de csak azt vette észre, hogy férje fel sem emeli a fejét, hanem felesége szavába vágva kezd el jajgatni, miközben majd szétcsúszik a széken:

– Jaj! Olyan fárasztó napom volt, el se hinnéd! Egész álló nap csak kivágás, felvágás, méretre vágás! Én mondom, annyit se haladtunk egy fél nap alatt, mint amennyit egy szobor dolgozik!
– Nagyon sajnálom, de nézd milyen érdekes eszközt…
– Olyan nehéz ez a fűrész, és olyan életlen! Jaj!

Babbitt kisasszony számtalanszor próbálta magára vonni a figyelmet, de férjét csak a vacsora és a puha ágy érdekelte.

Ez a jelenet rengetegszer játszódott le közöttük. Hősnőnk sorban rukkolt elő a jobbnál jobb új háztartási eszközökkel, de be kellett látnia, hogy ha azt szeretné, hogy a férje bármikor is rá figyeljen, akkor egy őt nagyban érintő találmánnyal kell meglepnie. Hosszasan törte a fejét, mi is lehetne az. Összecsukható asztal? Külső hangokat kiszűrő füldugó? Vagy egy kombinált szerszám? Mire szokott a legjobban panaszkodni? – kérdezte magától. A fűrész! Fel kellene találnia egy stabilan álló fűrészt, ami megkönnyíti az asztalosok és favágók munkáját.

Hosszas töprengés után elkezdte megvalósítani elképzelését, és egy este megmutatta elnyúzott férjének alkotását. Ő természetesen először nem látta benne a számtalan lehetőséget, de miután hősnőnk kiharcolta magának a figyelmet, és sikerült elmagyaráznia a dolog lényegét, férjének elállt a lélegzete.

Kollégáinak is megmutatta ezt a csodálatos eszközt, és attól kezdve már az egész város utánuk kajtatott. Ennek ellenére Babbitt sosem kérte találmánya szabadalmaztatását. Valaki más adta el végül egy gyártó cégnek. Nem is tartotta fontosnak, hiszen már így is kivívta magának férje és a város elismerését, ebben a nőket elnyomó ostoba, begyöpösödött szabályokkal teli világban.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mentőexpedíció

A 2011-ben magánkiadásban megjelent (és azóta audio változatban is kiadott) A marsi című könyv nem csak a sci-fi rajongók kedvence volt. Én sem vagyok az, de nekem is nagyon tetszett.

Az Andy Weir által írt A marsit inkább egy Marson játszódó Robinson Crusoe történethez hasonlítanám, mint egy sima sci-fihez. A történet arról szól, hogy a Marson ragadt Mark Watney hogy éli túl azt a következő 3 évet, ameddig (talán) meg tudják menteni. Most igazából nem is erről szeretnék beszélni, hanem az idén debütált Mentőexpedíció filmről, amit a novella alapján rendezett Ridley Scott.

A film ugyanazt a történetet meséli el, mint a könyv, csak a filmekhez illően, a legtöbb részlet nélkül. A több mint két órás film kellemes csalódás volt a számomra. Sokkal rosszabbra számítottam, sőt, bevallom, a reklámok alatt még kicsit féltem is, hogy a nagyon szeretett könyvem filmjét elrontják. Szerencsére ez nem következett be.

A film csak egy-két olyan jelenetet hagyott ki, ami fontos volt a könyvben. Minden olyan dolgot beletettek, ami szükséges lehet, ha később egy picit el akarunk töprengeni a filmen. A képi megvalósítás remek, a jelenetek látványosak – bár néhol látható volt, hogy ez csak gépi utómunka. A szinkron is csodálatos volt (a fordítással ellentétben). A fordítók mintha tükörfordításban fordították volna a filmet, kivéve az olyan jeleneteket, ahol igenis jól hangzana a tükörfordítás.

Viszont most a sci-fi rajongók lelkesedését kell egy kicsit letörnöm. A film nem tartalmaz, csak egy nagyon kevés űrutazási csínyt vagy praktikát. Szóval, aki csak azért nézi meg, mert az ajánlókban sci-finek van beállítva, az csalódni fog.

A Mentőexpedíció egy izgalmas, látványos film, és ajánlom mindenkinek, még akkor is, ha az illető még csak a Vissza a jövőbe sci-fi filmekig jutott.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

Mentőexpedíció (The Martian, 2015, 136’)
Rendezte: Ridley Scott
Szereplők: Matt Damon, Jessica Chastain

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek