Az öcsém idén felvételizik. Ő és a barátnője lázasan készülnek. Vagyis rá vannak kényszerítve a készülődésre. Mert hatodikban KELL felvételizni. Tizenkét, tizenhárom éves gyerekek készülnek úgy erre a holnapi felvételire, mintha az egész jövőjük ezen múlna. Talán múlik is, nem tudom... De amikor nekem jut eszembe az az időszak, görcsbe rándul a gyomrom. És már most félek, hogy mi lesz, ha az öcsémnek is meg kell élnie azokat a traumákat, amiket nekem kellett. Pedig én a végén jól jöttem ki belőle.

Negyedikben, csak olyan próba-szerencse módra megírtam a felvételit. Egy nagyon aranyos matektanárnővel készültem rá, akinek sikerült olyan légkört teremtenie, hogy élveztem a matekozást. És meg is lett az eredménye. Nyolcvanhat pontot írtam, ha jól emlékszem. Kinek sok, kinek kevés... Mindenesetre behívtak szóbelire a Radnótiba. Abba persze belebuktam, mert arra nem készültem fél évet, de nem volt baj, úgyis csak hatodikban terveztem elmenni a suliból.

Úgyhogy ötödikben elkezdtem járni szombatonként nyolctól(!) matekra. Hát, annál rosszabb időpont eleve nincs, de ha a tanár is gyenge, az egyenlő a kidobott idővel és pénzzel. Nekem pedig nagyon gyenge tanár jutott. Egy fiatal, bizonyára nagyon okos, de fura gyerek, akivel hosszú perceken át merengtünk a semmibe, mivel nekem semmi nem volt a fejemben, ő meg arra várt, hogy megszülessen a megoldás. Nos, sok kínos hatvan percet éltünk meg együtt, tök feleslegesen. Úgyhogy hatodikra egy másik fickóhoz kerültem. Vele is ugyanez volt a helyzet. Nyilván nem képzett tanárok voltak, csak egyetem mellett dolgozó fiatalok. De ha nem szeretnek tanítani, akkor miért csinálják?

Hatodikban jártam még emelt matekra is a suliban. Nem emlékszem sokra, csak a barátnőmmel folytatott hosszas levelezgetésekre a füzetben, meg arra, hogy volt két órája mindenkinek, amit „kivehetett” vagyis engedélyezetten el lehetett lógni két alkalmat. Nem tudom, hogyan, de szerintem mi többször is elcsakliztunk az órákat. A felvételi után ugyanis tényleg szartunk bele az egészbe...

Jártam még két barátommal a Trefort felkészítőjére is. Matekra kedden, magyarra csütörtökön, ha jól emlékszem. Talán ezek a legszebb emlékeim abból az évből. A matek ugyanúgy gyenge volt, de a magyar nagyon kemény és hasznos. A metrón folyton a trefortos álmainkat dédelgettük, mert oda akartunk bejutni, nem adtuk át a helyünket egy idős néninek, aki leordította a fejünket, és néztük az egyik étterem kirakatában a plazmatévén vetített menüt. Aztán annyira bejött nekünk ez az egész, hogy a második félévben beiratkoztunk egy „beszoktató” – vagy nem is tudom milyen – tanfolyamra. A trefortos tanárok tartották, mindenféle izgi dolgot csináltunk... csak nem nagyon emlékszem. Viszont Bencére mindig rászálltak a legfuribb ottani fiúk. Rátapadtak, és jöttek velünk a metrón, mesélve az unalmas bűvészkedésükről meg ilyenek. Egyszer elbújtunk az egyik gyerek elől. Egy másik alkalommal pedig lelógtuk az óra felét, és azt mondtuk, hogy kalandparkban voltunk az iskolával. Elég vagányok voltunk, mi tagadás…

De az a helyzet, hogy én tényleg nagyon féltem. Minden este imádkoztam, hogy bejussak a Trefortba. Nem valami „istenem add, hogy...” béna dumával. Hanem egy általam precízen megszerkesztett imával, ámennel a végén. Ezt a szokásomat aztán elhagytam, mert ateista vagyok, és mert nem teljesült a kívánságom.

A felvételi emléke élénken él bennem. Hogy beülök a terembe és írom. Hogy mosolygok a mellettem ülő lányra, mert nagyon hasonlított a barátnőmre. Hogy matekból semmit nem tudok. Hogy este megnézem anyával az Alkonyatot és a feltöltött felvételi feladatokat. Aztán az izgalommal töltött hetek. És amikor megkapom az eredményt: 24 a matek, 45 a magyar. És amikor a barátaimmal egymásra nézünk. Ők is huszonpontokat értek el matekból... És este, amikor a Trefort feltölti a ponthatárokat. És nem férek bele. Akkor este szembesültem először azzal, hogy nem. Nem vagyok elég jó, okos, ügyes, nem tudom. Hogy elcsesztem valamit, aminek következményei lesznek. Hogy belőlem nem lesz semmi, ha az általános suliban maradok. Hogy ennyi, vége, ez egy nagy szar. A barátnőmnek sírtam a telefonba, ő is ki volt akadva. Aztán minden helyrejött. Felvettek az AKG-ba, pedig az egész suliról nem tudtam semmit. Nem is jött szóba, csak akkor, amikor kiderült, csak ide hívnak be szóbelizni. A lényeg, hogy jól jártam. De alakulhatott volna sokkal rosszabbul is.

És most, amikor azt hallgatom, hogy anya meg a barátnője osztják, hogy mi legyen, megijedek. Ez egy idióta rendszer. A gyerekeket megnyomorítja a stressz, amit a vállukra tesznek. Ők maguk és a szüleik. Mert a felvételi egyrészt baromi nehéz, másrészt nagyon nem fair. Ha nem ismered az egyenleteket, akkor alapból hátrányból indulsz. Ha nem tereped a logika, neki se fogj. A magántanár alap, vagy pedig zseni a gyerek, ez a két lehetőség van. Csak a magántanár, a házik, nagyon sok idő. És még sportolni is járj, tanulj a suliba, de maradj gyerek. Köszi! Valaki magyarázza meg, hogy legyen az ember felhőtlenül boldog, őszinte és gondtalan, ha januárban piros betűkkel hirdeti a naptár, hogy a jövődet eldöntő megmérettetés következik? Elit gimnáziumba bekerülni nagyon nehéz. És az elitgimik nagyon szemetek. Meghúznak egy ponthatárt, oszt viszlát. Ha egy ponttal kevesebbet írtál, magadra vess. Persze, azért elit, mert okos gyerekek járnak oda. De én elég jót írtam magyarból, csak a matekom lett rossz. Márpedig ha humán beállítottságú az ember, és abból zseni, máris bukná az elitsulit? Elég furcsa dolog ez. A szóbelin nem beszélnek arról, hogy vagy, mit szeretsz csinálni, mi érdekel. Csak oldjad a feladatot, olvass, aztán meglátjuk. Gépeket vagy gyerekeket szóbeliztetünk, ha szabad kérdeznem?

És kedves szülők. Miért kell ezt? Ti talán az Oxfordon végeztetek? És mégis. Én se tudom azt mondani, hogy ne elitsuliba menjen az öcsém. Ott nagyobbak az esélyek, jobbak a tanárok, értelmesebb az átlag. De sok suli túlzásokba esik. Múltkor hallottam, hogy egy vízilabdázó fiúnak azt tanácsolták, hogy hagyja abba a sportot, mert lett egy négyese. Szegény, nem is csodálom. Tanuljon, sportoljon, stb. Lehetetlen.

Olyan sokat próbálnak megadni a szülők, olyan sok dolgot kell csinálni, ha már megvan a lehetőség, hogy ki se látszunk a programok alól. Tanulj angolt, nyelvvizsgázz! Ez nagyon fontos, tényleg, az első számú. Sportolj, hoppá! Máris igazolt sportoló vagy, heti ötven edzéssel, pedig te csak szerettél volna kicsit kikapcsolódni. Könyörgöm! A sportban nem pont az a jó, hogy szórakozz? Így eléggé elveszíti az élvezeti értékét...

Rohanunk, hogy minél többek legyünk, és ez szar. Nincs ötletem, tippem, hogy lehetne jobb a felvételizés. Csak azt próbálom mondani, hogy ez így túl sok a gyerekeknek. Kicsit inkább lehessenek még gyerekek. Mert az milyen hülyeség, hogy kis érettségit csinálunk hatodikban, de az még titok, hogy hogy lesz a kisbaba. Pff.

Szóval, kedves szülők, akik túlhajszoljátok a gyerekeiteket! Elmondok valamit. Józsika nem lesz attól boldogabb, hogy heti plusz két matek órára íratjátok be. De annak biztosan örülne, ha egyszer leülnétek, és megkérdeznétek, hogy ő tulajdonképpen mit szeretne. És ha azt szeretné, hogy maradjon a sulijában, akkor engedjetek meg neki, vagy próbáljátok racionális érvekkel meggyőzni, hogy azért jó lenne megpróbálni. Válasszatok vele, ne pedig neki iskolát. Mert lehet, hogy egy adott suli nincs benne a top harmincban, de valamiért pont Józsikának megfelelő. És mondjátok el a gyerekeiteknek, hogy bíztok bennük, hogy menni fog. És ha nem úgy sikerül, ahogy azt vártátok, akkor sem dől össze a világ. Mert hány hibát fognak még elkövetni, hányszor kell majd csalódniuk. Legyetek ott velük, mert öregkorukra rég elfelejtik, hogy hány pontot írtak, és hogy sikerült ez meg az. De gondolom ti is örülnétek, ha rátok azért emlékeznének... Mert a gyerek valószínűleg többet nézi a tankönyvet és a telefonját, mint titeket.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)
fotók: AKG

LIKE - értesülj az új cikkekről!