A jóga nem sport – állította az egyik ismerősöm. Aha, hát, ha úgy nézzük, akkor a foci meg csak foci. Mert a jóga az sport, és annál még sokkal több is. Csak rá kell érezni, ki kell próbálni, egyszer, kétszer, háromszor, és lehet, hogy akkor se fog tetszeni, de hátha.

Először nyolcadikos voltam, amikor kipróbáltam az iskolában a jógát. Akkor nem igazán jött be. Akkor és úgy lógtam az órákról, ahogy csak tudtam. Aztán már nem értem rá soha a sulis órák időpontjaiban, ezért elmentem egy jóga-stúdióba, és elkezdtem hatha jógázni. Csakhogy az sem tetszett különösebben. Viszont itt már nem magával a jógával, hanem sokkal inkább az oktatóval volt problémám, aki nem volt különösebben szimpatikus, bár akkor még nem tudtam megmondani, pontosan mi az, ami nem tetszik benne.

Meg az a társaság és a korosztály sem épp nekem való volt… Semmiképp sem leszólással mondom, de inkább idősek vettek részt azokon az órákon, hatvan év körüliek vagy afölöttiek is voltak, és ha ők el is fáradtak, én nagyon ritkán. Nyáron az unokatestvérem mutatott egy applikációt, a neve Down Dog. Ez egy nagyon szuper jóga app, állítható nehézségi szintekkel, zenei aláfestéssel, magyarázattal. És sokszor jógáztam is ezzel, aztán amikor besűrűsödtek a napjaim, lassan elmaradoztak ezek a húsz percek.

Viszont elhatároztam, hogy az idén is a jógát választom sportkörnek, és októberben el is mentem az első alkalomra, ugyanabba a stúdióba, de egy másik tanárhoz, aki ashtanga jógát oktat. Erről az ágazatról annyit kell tudni, hogy a hatha jóga dinamikus változata, melyben az ászanákat öt légzés erejéig kell kitartani. Az első órám alapból cikisen indult, mert vérzett a lábam, és nem volt sebtapasz otthon, úgyhogy kínomban egy gézdarabot tekertem a lábujjamra és ráhúztam a zoknit. Viszont a zokni csúszott és kényelmetlen volt miközben végeztem a gyakorlatokat. Jógázni mezítláb kell (és nem kell belegondolni abba, hogy ahol most a te lábad van, a következő percben pedig a homlokod, ott kinek a lába vagy tenyere vagy homloka izzadt előtte).

Visszatérve az első órám viszontagságaihoz. Nagyjából negyedóra után, amikor már rendesen meg voltam izzadva, zakatoltak a fejemben a kérdések, hogy mégis miért vagyok itt, miért ilyen nehéz ez. Aztán vége lett az ugrálós, megerőltetőbb résznek, és jöttek a nyújtósabb, koncentrálósabb feladatok, amelyeknél folyton körbe járt köztünk, résztvevők között az oktató lány, és segített, megigazított minket. És ekkor jöttem rá, hogy ez hiányzott nekem az előző oktatómból. Az odafigyelés, a segítségnyújtás. Mert bár ő is segített, teljesen másként ért hozzánk, szerintem pedig nagyon fontos az, hogy érezze az ember, hogy az oktató azért van ott, hogy segítsen neki, nem pedig azért, hogy kijavítsa. Érthető a különbség? Úgyhogy az óra végén már repesett a szívem, hogy végül is mindent megkaptam, amit akartam, elfáradtam és meg is izzadtam, ugyanakkor vissza akartam jönni és folytatni. Amit hamarosan meg is tettem.

És a második alkalom után már nem öt, hanem csak két napig volt durva izomlázam, aminek kifejezetten örültem. És megfigyeltem magamon, hogy az óra közben tudok semmire sem gondolni, csak úgy elengedni magamat anélkül, hogy zakatolna az agyam, ami nagyon jó és fontos. Mert az otthoni gyakorlások során ezt nem tudtam soha elérni, és ezért soha nem is voltam elégedett. Valamint, amikor például a fejemet a lábamhoz húzom, mert éppen ez a feladat, és úgy érzem, hogy kihozom magamból a maximumot, amikor odajön az oktató, megnyomja a hátamat, és hopp, a homlokom máris a sípcsontomat súrolja, akkor érzem azt, hogy nem véletlenül jöttem el ide. Mert így érzem, hogy fejlődök, hogy segítséget kapok, hogy pontosan hogyan kell tartanom a testemet egyes pózokban, mikor kell levegőt vennem stb. És amikor másnap lefekvés előtt elvégzek egy-két gyakorlatot, érzem a hálát és az erőt a testemben. Ezt pedig a jógának köszönhetem, mert jógázni türelemmel, odafigyeléssel és kitartással lehet. És szerdán ismét ott leszek, hogy abban az egy és negyed órában ismét csak én legyek és a jóga.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!