Nagyüzemi állattartás – avagy hiedelmek és a valóság

  • Ha körbe kéne sétálnia tíz sertésnek az istállót, egy biztosan meghalna.
  • Be sem mehettünk a telepre az egészségügyi előírások miatt.
  • Miért tartanak macskát egy sertéstelepen?
  • Minimum tizenhármat kell fialnia egy kocának.
  • Ötlábú malac!


Mi jut az embernek először eszébe a nagyüzemi állattartásról? Sok állat! Tömeg! Kis terület! Embertelen körülmények! Ezeknek az állításoknak egy része igaz, de korántsem az összes. Valóban sok állat van, azonban a szigorú előírások miatt nincs kisebb helyük, mint a falun tartott disznóknak: tizenegy személyes blokkokban vannak. Az állatok egyébként sem tudnának mit kezdeni a sok hellyel, egész nap csak esznek és fekszenek. Ha körbe kéne sétálnia tíz sertésnek az istállót, egy biztosan meghalna – mondta el nekünk a faddi Duna-HYB Kft. egyik tulajdonosa. Az egészségügyi előírások szigorúak, ezért nem mehettünk be megnézni a telepet, a kapu előtt beszélgettünk. Ha be akartunk volna menni, egy teljes védőöltözetet kellett volna felvennünk, és fertőtlenítővel kellett volna kezet mosnunk. A szállítóautónak is át kell hajtania egy fertőtlenítő oldaton. Egyébként mindig van macska a telepen, mert ő jelzi a fertőzéseket.

A telep körüli földeken termelik a takarmányt, és a tenyésztők saját maguk kevernek belőle különböző tápokat. A telepen az állatok csak feltétlenül szükséges gyógyszereket kapnak, teljesítményfokozókat nem. A tulajdonosok minden évben vágatnak le maguknak egy-egy disznót, azt gondolják, hogy ez a legjobb módja annak, hogy tudják, milyen a minősége.

Az ellési időt pontosan tudják szabályozni, és van lehetőségük változtatni a géneken is (néha becsúszik egy-két hiba, ilyen például, amikor ötlábú malac születik). Ezeken az állatokon szinte semennyi zsír sincs, húst termelnek – ha lehúznánk a bőrüket, szinte semennyi zsír nem lenne alatta.

Egy kocának ellésenként minimum 13 malacot kell világra hoznia, ha ezt nem tudja teljesíteni, levágják. Két év alatt ötször ellenek a kocák, és nyolc-kilenc ellés után mindenképpen levágják őket. Hat hónap alatt kell a kicsi malacból egy 120-130 kg-os disznót nevelni (ezt akár nevezhetjük embertelennek is). A telepről egyébként egy évben kilenc ezer sertést adnak el.

A helyzet nem mindenhol ilyen, van, ahol sokkal rosszabb. Nem tudhatjuk, hogy más helyeken mennyi fehérjét adnak az állatoknak, ez azonban sütés utánra teljes biztonsággal kiderül. Ha feleakkora lesz a hús sütés után, mint sütés előtt volt, bizony, akkor sok volt benne a fehérje. Ezek után mindenki eldöntheti, hogy vesz-e nagyüzemben termelt állathúst.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A bizniszt nem lehet elég korán kezdeni

Hogy mi történt a II. FutureGen Business Piqniqen az AKG-ban? Kikkel lehetett találkozni és akár beszélgetni is? Mi az a Rapid Randi? Próbálok ezekre a kérdésekre válaszolni.

Napsütötte reggelre ébredtünk szombaton, a FutureGen rendezvény napján. Szép lassan gyűlt a közönség és az előadógárda. Ezzel együtt a vendégek által hozott ételek is sokasodtak, melyeket egy Paula pudinggal ellepett asztalra lehetett letenni. A LemonBar egész nap biztosította az italokat (ráadásul teljesen ingyen), az újság sarokban pedig Forbes és HVG magazinokat olvasgathattunk.

A programban először három rövid előadást láthattunk: a Colabs társalapítója (Nagy Péter), a Sziget igazgatója (Kádár Tamás) és végül egy egyetemista osztotta meg velünk a tapasztalatait. Ezután következtek a diákcégek. Mindegyik diákcég felkészült volt, érdekes, olykor vicces előadásokkal mutatkoztak be. A zsűri az értékeléskor sokféle tanácsot adott a diákcégeknek.

Ezután következett a nap számomra legizgalmasabb része, a Rapid Randi. Tizenhárom üzletemberrel lehetett beszélgetni, többek között a Mindshare ügyvezetőjével (Somlói Zsolt), a Burger King vezérigazgatójával (Sümegi László), a Forbes magazin főszerkesztőjével (Galambos Márton), a Kitchen Budapest üzletfejlesztési menedzserével (Szauer Tamás). Tíz, öt perces kör volt, ekkor lehetett a szakértőkkel beszélgetni, tanácsokat kérni.

A Rapid Randira előre be kellett jelentkezni, azonban ha marad üres hely, akár az utolsó pillanatban is lehetett csatlakozni. Mindenki szívesen válaszolt a kérdésekre, hasznos válaszokat kaphattunk.

A rendezvény végén kiosztották a versengő diákcégek nyereményeit, a cégek felajánlásait. Jó volt olyan emberekkel együtt lenni, akiket ugyanaz érdekel, mint engem, jó volt a hangulat, sok új ismeretség is kötődött. Jól éreztem magam, és még hasznos dolgot is csináltam. Kell ennél több?

A rendezvény programja és fotóalbuma.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

fotók: Molnár Bálint

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Forgatás akadémikusokkal

Mennyire menő lehet egy filmforgatás, nyüzsgés, reflektorok, sok ember – gondolhatja bárki. És ez igaz is. Csak nem minden esetben. Vannak kis költségvetésű filmek, ahol a nyüzsgés nem olyan nagy, csak néhány reflektor van és csak 6-7 ember. Persze ez nem zárja ki a profi munkát, és azért ez is elég menő!

Film készül az erdélyi Mikó Imre életéről, akiről valószínűleg most hall a diák először, de ha megnézi a filmet, alapos ismeretekre tehet szert. Interjúk formájában nyerhetünk betekintés az életébe, Domokos János rendezésében.

Ennek a filmnek az egyik forgatási napja (amin én is részt vehettem vendégként) reggel 8-kor kezdődött a Magyar Tudományos Akadémián. Kezdetét vette a pakolás, mely egész nap tartott. Kamerákat, lámpákat, hangot, töltőtelepet kellett elhelyezni és beállítani, ez egy könyvekkel teli pici szobában nem könnyű, de megoldható feladat volt. 11-re lettek készen vele. Akkor jött az első interjúalany, majd átállás, és egy összefoglaló felvétele következett.

Végig három kamerával dolgoztunk. Majd következett az átpakolás egy másik szobába, ahol további három interjú lett felvéve, majd indultunk tovább a következő helyszínre, Pomogáts Béla lakására, melyben 34 ezer könyv található (ez körülbelül annyi, mint amennyi egy kerületi könyvtárban található).

Van egy egész szoba, ahol csak könyvek vannak. Sok helyen két sorban állnak a polcon, meg van emelve a belső rész, így látható az összes könyv. Mire elkészült ez az interjú is, már este 11 volt. Összepakoltunk, és mindenki ment haza.

Sok mindent kipróbálhattam a filmes eszközök közül. Eleinte csak szemléltem a dolgok folyását, de aztán hamar kaptam feladatokat is. Figyelnem kellett a hangfelvételt, derítenem kellett, segítettem felszerelni a kamerákat, a fényeket, és egy igazi csapó is előkerült, úgyhogy csaphattam is.

A film a Duna televízióban lesz látható pár hónap múlva.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Közlekedjünk Óbudán

Reggelente iskolába, munkába menet gyakran találkozik az ember végeláthatatlan sorokkal a közutakon. De vajon mi az oka ennek? Egészen pontosan valószínűleg senki sem tudja, és ez a probléma.

Vegyünk például egy HÉV-átkelőt, például a békásmegyerit. Ott valamiért csak még lassabban tud menni a HÉV, mint máshol. Elmegy a HÉV az egyik irányba, az ember azt hinné, lehet menni, de nem (vagy legalábbis gyakran nem), mert jön a másik irányból. Már rég elment, de még mindig ott állunk a kocsisorban (akkor is egyébként, ha nem is akarunk átkelni a HÉV vonalán, csak a sávba ragadtunk).

 

A biztonságunkat szolgálják vajon ezek a dolgok? Végül is, ha nem lenne közlekedés, közlekedési baleset sem lenne. Le lehetne állítni a közlekedést, ez lenne a legbiztonságosabb. Megoldás lehetne, ha körforgalmat építenének, vagy ha az átkelésre várakozók kikerülésének segítéséhez egy hosszabb kanyarodósávot hoznának létre (a jelenlegi 40 méteres), így a probléma nagy része megoldódna.

Ha összeadnánk, hogy a különböző átkelőknél várakozva naponta mennyi időt tölt az ember semmittevéssel, bizony nagy szám jönne ki. Ez alatt az idő alatt akár hasznos dolgokat is cselekedhetnénk, ahelyett, hogy a környezetünket rongáljuk a nagy mennyiségű kipufogógáz kibocsájtással, melyet a várakozás során fölöslegesen eregetünk.

Angelus Hanna (9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Kistestvérek

Milyen táncosként élni? 15 ezer ember előtt átvonulni a Szigeten? Vagy egy darabot összerakni? Érdekes életutak, a műszaki egyetemtől a kortárs táncig. Két táncossal beszélgettem, Vadas Tamarával és Vass Imrével (Vasi).

Hogyan találkoztatok először?

Tamara: Kb. 12 éve Balatonújlakon, az iskolai kötelező nyári tánctáborban. Külföldről stoppoltam haza, ezért csak éjjel értem a táborba, és másnap Vasi segített nekem felverni a sátram. Akkor én már másodikos voltam, Vasi pedig elsős.

Mikor határoztátok el, hogy táncosok lesztek?

Vasi: Én villamosmérnöknek tanultam, de valami mást akartam csinálni. Beszélgettem egy volt barátnőmmel arról, hogy mit csinálnánk, hogyha azt csinálhatnánk, amit csak szeretnénk, és erre ő azt mondta, hogy magasugrana. Én meg azt mondtam, hogy táncolnék. Kerestem is tánciskolát, csak nem találtam. Akkortájt volt Ivánnak (Angelus Iván) egy hirdetése, ami izgalmasan volt megírva, meg benne volt az a kifejezés, hogy kortárs tánc. Erre jelentkeztem.

Akkor hány éves voltál?

Vasi: Húsz.

Tamara: Én kicsi koromtól kezdve néptáncoltam. Nagyon szerettem, nagyon szerettem mozogni is, csak egy idő után ez már nem volt annyira érdekes, mert a néptáncban a nő szerepe nem annyira izgalmas. Engem a mozdulatok kitalálása érdekelt, nem a meglévők használata, és a néptáncnál ez elég kötött forma. Már kiskoromban is voltak olyan terveim, hogy tánccal foglalkozzak, és aztán a gimnázium után én is a Goliba (Budapest Kortárstánc Főiskola – a Goldberger gyár területén) mentem, onnan meg már egyértelmű volt. A tánc kiskoromtól kezdve nagyon sokáig csak hobbi volt, aztán a tánciskolában ez teljes mértékben megfordult.

Mind a kettőtöket elsőre fölvettek a Budapest Kortárstánc Főiskolára?

Tamara: Engem nem. Februárban voltam felvételizni, akkor nem, hanem visszahívtak a májusira, és csak akkor.

Vasi: Engem elsőre fölvettek.

Van kedvenc darabotok?

Vasi: Nekem a 2011-es Propaganda! című előadás. Az a Trafóban volt, és egy holland redezőpáros csinálta. Az volt a Tünet Együttes egyetlen eddigi bukása. Nekem ez egy nagyon jó élmény volt. Nagyon lassú volt a darab, és menekültek ki az ajtón.

Tamara: Vagy az ajtón menekültek ki, vagy nagyon szerették.

Vasi: De eleve kevesen jöttek el.

Tamara: Nekem is elsőre ez jutott eszembe, de azért is, mert nekem abban egy nagyon különleges szerepem volt. Aludnom kellett másfél órán keresztül, és erre tréningezni kellett. Három hónapos próbaidőszak volt, és elég gyorsan kialakult ez az alvás. Tényleg lehet erre tréningezni, mindennap megpróbálsz elaludni…

Vasi: Erre szoktak tréningezni az emberek, mindennap megpróbálnak elaludni…

Tamara: Jó, de hogy nap közben… Na mindegy, ez nekem különleges volt. Amit még nagyon szeretek, az a Nyúzzatok meg. Azt azért, mert nagyon magaménak érzem, miközben egy közösségi alkotás. Ez az első darab, amiben tényleg az van, amit mi szerettünk volna.

Nemrég volt egy közös előadásotok, az Egyet nekem, egyet neked. Miért dolgoztatok együtt?

Tamara: Már korábban beszélgettünk róla, hogy milyen jó lenne együtt alkotni, mert sokáig jártunk egy iskolába, sokszor szerepeltünk egy darabban, Hód Adrinál, a Tünet Együttesben, Boross Martinnál. Sokat vagyunk együtt a civil életben, ami a próbatermi munkánkat is befolyásolja, és ez a személyesség talán a darabunkon is tükröződhet. Mindenesetre hosszú út van mögöttünk.

Vasi: Mi csináltuk a zenét, a szövegeket is mi írtuk, mindent.

Hogy jött a testvér ötlet?

Tamara: Én tényleg annyira szeretem a Vasit, mintha a testvérem lenne. Mély és őszinte barátság ez, néha már úgy gondoltam rá, mint egy bátyra. De szerintem nem innen jött az ötlet, csak nekem van egy ilyen érzésem.

Vasi: Azon kívül, amit a Tamara mondott, azt is észrevettük, hogy mind a ketten kistesvérek vagyunk. Azon kezdtünk el gondolkodni, hogy milyen a kicsiknek, meg milyen lett volna, ha van egy harmadik. Van ez a három testvér típusú népmese, amikor mindig a legkisebb az, aki mindent visz. De mi csak ketten vagyunk. Mondjuk nincs hiányérzetünk, de lehetne így is.

Mennyit készültetek erre a darabra?

Vasi: Én 32 évet, Tamara 30-at. A valóságban már régen tervezzük, de csak június óta dolgoztunk rajta.

Van benne kedvenc jelenetetek?

Tamara: Még nagyon friss, ma néztük vissza először. Én most egy kicsit furcsa állapotban vagyok. Van egy belső élményem az egészről, és most visszanézni a videót a kamera állásából, amiben nem látszik minden… kicsit zavarodott vagyok. Belülről nagyon sok mindent élveztem, például nagyon szerettem a dalt, annak ellenére, hogy teljesen fals. Várom azt, hogy újra játszhassuk a MU Színházban, valószínűleg februárban. Még akarunk rajta gyúrni.

Vasi: Nekem az a kedvencem, mikor előadás előtt én átveszem Tamarától a gitárt, és gitározgatok. Azt szeretem a legjobban, amikor azt a témát játszom.

Miért csináljátok, mi hajt titeket?

Tamara: Mostanában én is szoktam ezen gondolkodni, hogy mi az, ami most engem hajt. Volt egy olyan időszak, amikor engem a csinálás, és a dolgok kialakítása, megtalálása érdekelt egy táncelőadás létrehozásában. Korábban nem feltétlenül a végeredmény vagy a színpadi rész érdekelt, hanem inkább a folyamat. Most meg jobban érdekel a színpadi helyzet, hogy ott, akkor mit tudok kezdeni magammal.

Vasi: Engem nem maga a tánc hajt, hanem a kifejezésvágy. Valaki mondta, hogy nagyon meglepődött az előadásunkon, mert nincs nagyon benne tánc.

Mi volt a legemlékezetesebb dolog a pályafutásotok során?

Vasi: Voltam az Ultima Veznél, és ott volt egy előadás, amit én csináltam. Azt majdnem százszor játszottuk. Volt egy olyan rész, amikor feküdni kellett a színpadon, és az egyik előadáson valószínűleg elaludtam előadás közben. Pedig ez nem egy lassú színház volt, hanem egy iszonyú pörgős valami. Feküdni kellett két percig, és én voltam az utolsó, aki felkel. Nem emlékszem arra, hogy elaludtam, hanem csak arra, hogy kinézek, és látom, hogy már ott kéne lennem. Kiesett egy bizonyos rész. Az nekem is meg a többieknek is emlékezetes volt.

Tamara: Nekem két dolog jut eszembe. Az egyik, ami a csúcs élmények csúcs élménye volt, az a Szigeten történt. Tulajdonképpen egy hakni munka volt, nem is igazán egy alkotási folyamat. A Nagyszínpadon egy koncerten át kellett vonulnunk Dányi Vicával, mi kezdtük a koncertet. Mint két táncos lány, díszletként, 15 ezer ember előtt. A közönség őjöngve várta ezt a zenekart, és mi voltunk azok, akik megjelentünk először – óriási cipőkben, ezért iszonyatosan vigyáznunk kellett, hogy nehogy rálépjünk valami zsinórra. Viszont olyan euforikus élmény volt, hogy szerintem a Vica is meg én is egy pillanatra nem tudtuk, hogy mi van. Fények, füst és rengeteg ember. És tényleg csak át kellett vonulni, de azt ügyesen, ebben a nagy cipőben, plusz valami minimál mozgással. Visongtak az emberek. Ott valahogy megértettem a rocksztárok életét.

A másik egy nagyon furcsa, de jó élmény. A Nyúzzatok meggel turnéztunk, és pont én voltam a turnéfelelős. A turnéfelelős vezeti le a beállást, ő koordinálja a dolgokat. Ez egy egész napos feladat, és én vagy kifáradtam, vagy nem tudom, mi volt velem, de az előadáson konkrétan minden jelenetet elrontottam. De ez nem olyan rontás volt, amit a néző észrevesz. Hanem az a fantasztikus élmény, hogy folyamatos blackoutok mellett csak utazok az előadással, és csak megyek vele, tudattalanul reagálok. Ez volt izgalmas, ez a kontrollnélküliség. Nem rontotta az előadás színvonalát, csak nagyon fura érzés volt.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Új testvérpár az AKG-ban

Egy kék és egy piros pöttyös hátizsák? Azok csak mi lehetünk! De milyen is testvérként az AKG-ba kerülni? Én a 9. évfolyamra csatlakoztam be, Maya pedig 7.-esként kezdett. Ő egy kis előnnyel indult, mert volt nomád táborban, és neki mondtak el minden új információt, amit friss AKG-sként tudni kell, úgyhogy most ő segített nekem sok mindenben – és persze a patrónusom.

Mind a ketten lelki támaszt nyújtunk egymásnak. Az egy emeletnyi különbség elválaszt minket egymástól, de ha baj van, pillanatokon belül ott lehet teremni. Ha nincs baj, akkor is – például, ha valami halaszthatatlanul fontosat kell közölnünk egymással. Általában Maya jön le hozzám, vagy előfordul az is, hogy a folyosón találkozunk. Legutóbb Maya az első röpijére tartott, és nagyon izgult az új emberek miatt, mivel egy évfolyamtársa se ment röpire. Akkor jól jött neki a biztatás. Szerencsére este a vacsoránál boldogan mesélte, hogy milyen jó volt. Jó hallani egymásról másoktól, szerencsére általában jót. Örömteli, hogy hosszú idő után újra egy suliba járhatunk.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Suhan a vonat

Nem tudom, kinek mi jut eszébe a magyar vasútról, de nagy valószínűséggel nem sok jó. Én Aquincum és Piliscsév között közlekedek vonattal, hetente néhányszor. Illetve közlekednék, ha járna, de nem jár, csak Pilisvörösvártól. De még ott sem lehet átszállni a vonatra, mert a vonatpótló busz Piliscsabán fejezi be az útját, ahol megvárjuk – mi utasok – a vonatot. Az is előfordul, hogy hideg van, és mivel a várót építik, nincs fűtött hely. Pedig a fűtést biztosítania kell a MÁV-nak, hiszen vettem jegyet. Azonban ezt a problémát áthidalják: az egymás mellett álló konténerek közül az egyik különösen ellenszenves konténer egy várót rejt magában. Ezzel azt is hinnénk, hogy a probléma megoldódott, azonban ne legyünk ily derűlátók. Ha meg is találjuk a vasutasok által várókonténer néven emlegetett helyet (hosszú küzdelem árán, mert sehova sincs kiírva), belépésünkkor kellemes bűz fogad minket, ezen kívül két ízlésesen graffitizett pad, egy kikapcsolt fűtőtest és egy kartonnal leragasztott ablak. Erre lehet azt mondani: „á, hát mindenhol ez van” – valóban sok helyen, de ez attól még nincs így rendben.


Illusztráció: a gödöllői várókonténer

Nemrég dugó volt (sajnos ez is jellemző a vörösvári útra), ezért a vonatpótló busz nem ért oda a vonatcsatlakozáshoz. A vonat elment. Az elégedetlen utasok ott maradtak a hideg állomáson fagyoskodva (ekkor fedeztem fel a várókonténert). A következő vonat egy óra múlva érkezett, majd a megérkezése után megvártuk azt a buszt, melynek ez a vonat volt a csatlakozása. Ez is késett. Miután megvártuk, hogy felszálljanak a buszról érkező utasok is a vonatra, el is indultunk úti célunk irányába, és másfél óra késéssel meg is érkeztünk Piliscsév állomásra.

A következő probléma a jegyvásárlás volt, ami szerencsére mára már megoldódott. Sok olyan állomás van, ahol nincs jegypénztár, és ezért azon állomásokon felszállva a vonaton, illetve a vonatpótló buszon lehet jegyet venni. A Flórián tér is ilyen megálló. Ezzel így még nincs semmi baj. Igen ám, viszont nem lehetett olyan egyszerűen korábban jegyet venni, mert a kalauzoknak nem adtak olyan papírt, amire jegyet tudtak nyomtatni, hanem kézzel írták ezeket, természetesen egyesével. Néhány kilométeres sávok vannak, és ennek megfelelően kell fizetni. Viszont, mivel nem volt nyomtatójuk és hozzá kis számítógépük, ami megmondja, hogy hány kilométer van a két állomás között, ezért felajánlották az utasnak, hogy adnak egy jegyet Piliscsabáig, és majd ott vesz a jegypénztárban egy újat, Piliscsévig. A kilométeres rendszer miatt így a jegy majdnem 50%-kal többe kerül, mintha egyben venné meg az ember, arról nem is beszélve, hogy az utasnak kétszer kell a jegyvásárlással foglakoznia. Ha ezt elpanaszolta az ellenőröknek, csak annyit mondtak, hogy ők nem tehetnek róla. Sajnos ez a hozzáállás manapság jellemző jelenség, valószínűleg tényleg nem tehettek semmit – azért, mert nem jó a rendszer.

Hogy ilyenkor mit tehet az ember? Szerencsére vannak még reálisan gondolkodni tudó utasok, és ők a segítségére sietnek az embernek. Legutóbb nekem is segített egy kedves jogász hölgy, és elmagyarázta az ellenőrnek, hogy nem kényszeríthet arra, hogy többet fizessek a MÁV hibájából. Ez nem szolgáltatás, amit ez a vállalat nyújt a rászorulni kényszerülő embereknek. Hát, ma sajnos ez jellemző a vasúti közlekedésre Magyarországon. Remélem, változni fog ez a siralmas helyzet a felújított pályán, melyen napjainkban „hihetetlen” sebességgel suhan a vonat.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

fotók: masfel.blog.hu, masza.net 

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

YKK! Ismerősen hangzik, igaz? De honnan is?

Nézz a slicced cipzárjára, 90%, hogy az lesz ráírva, hogy YKK. Én se gondoltam volna, így amikor feltűnt nekem ez az ismétlődő jel, utánajártam, hogy az YKK milyen céget is takar.

Az YKK egy óriási cipzár cég, ami japán tulajdonban van, és 71 országban gyártja a termékeit. A vállalat teljes neve Yoshida Kogyo Kabushikikaisha, a céget 1934-ben alapította Yoshida Tadao.

Elmentem egy békásmegyeri cipzárjavítóhoz, ő azt mondta, hogy ritkán rendel YKK-t, de a márkát nagyon jó minőségűnek tartja. A legvalószínűbb, hogy a borsos ára miatt szorult ki a magyar piacról.

Kínában viszont olcsóbb, mint a kínai cipzár. Amikor Amerikára is elkezdték kiterjeszteni befolyásukat, csak olyan ritka cipzárakat rendeltek tőlük, amit más cégek Talon (amerikai), Optilion (német) nem gyártottak le. Ez a cég gyártja a tökéletesen záró cipzárakat az űrhajósoknak és a búvároknak. A Mangónak, a H&M-nek, a Zarának valamint az Adidasnak egyaránt gyárt kiegészítőket.

A slicceket szinte mindig az YKK-tól veszik. Grúziában található a legnagyobb gyáruk, 7 millió cipzárral növeli naponta az YKK hatalmát, és ez csak az egyik gyár. Vajon meddig bírja uralni a piacot? Majd meglátjuk. Mindenesetre eddig még nem akadt kihívója.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

(felhasznált forrás: http://index.hu/gazdasag/2014/01/20/ykk/)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

„Ha érdekel a filmezés, akkor kezdj el filmezni!” – Interjú Jakab Julival

Az AKG-sok ismét hódítanak, ezúttal a színjátszás területén. Idén két nagyjátékfilmben is szerepelt Jakab Juli, volt tanulónk, lapunk volt mukatársa (2006-ban az év középiskolai újságírója). Hogy hogyan jut el az ember az űrhajózástól a forgatókönyvírásig és onnan a színészetig? Többek közt erre is választ kaphatunk az interjúban.

Szubjektív: Az AKG-ba jártál 6 évig. Miért mentél oda?

Jakab Juli: Apukám az AKG-ban tanított, szinte az alapítástól kezdve. Akkor még volt egy olyan szabály, hogy tanárok gyerekei nem járhatnak ide, ezért az esetemben ez a lehetőség kezdetben fel sem merült. Később – számomra pont időben – ezt a korlátot mégis feloldották. Egy nagyon erős nyolcosztályos gimnáziumba jártam, és most visszagondolva azt mondhatom, hogy ott elég depressziós voltam. Kijártam ott a hetediket, de mivel 6 évesen menten iskolába, belefért az évismétlés.

Tanultál az AKG-ban olyan dolgot, amire semmi szükséged sincs?

Juli: Nem nagyon tanultam olyat, vagy csak ellenpélda jut eszembe. Elsősorban a gépírás, ami nagyon hasznos nekem. Látok más forgatókönyvírókat, akik egész jól megtanulnak tíz ujjal gépelni, de azért mindig nézniük kell a klaviatúrát. A társadalomismeretet is nagyon szerettem, abból is érettségiztem.

Miket szerettél ott a legjobban?

Nádori Gergő volt a patrónusom, akivel rögtön a legelején, a felvételi alatt kiszúrtuk egymást. Aztán a csibéjébe kerülhettem, onnantól kezdve pedig az életem jelentős részét töltöttem a termtudon, hogy megbeszéljük a fontos dolgokat és az összes felmerülő pletykát. Ő a harmadik szülőm.

Mi akartál lenni gyerekként?

Ha jól emlékszem, űrhajós, de akkor még nagyon kicsi voltam. Sose volt olyan konkrét célom, hogy orvos leszek, vagy ilyesmi.

Ki kért fel először filmszerepre, és miért vállaltad?

A filmművészetin megszokott, hogy egymás filmjeiben szerepelünk, de ezek nem nagyon kerülnek ki az iskolából. Az első nagyobb film, amiben szerepeltem, a Nekem Budapest című szkeccsfilm egyik darabja volt. Ezt én írtam, aztán a rendező úgy döntött, hogy játsszak is benne. Ő volt Reisz Gábor, aki a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant készítette most. Ebben szintén játszom.

Melyik részét élvezed legjobban a munkának?

Forgatókönyírásnál a brainstormingot szeretem legjobban. Amikor egyedül kell ülnöm és írnom, azt annyira nem, attól kicsit szorongani kezdek.

Hogyan szoktál kikapcsolódni?

Nekem nem különül el annyira a munka és a kikapcsolódás. Szeretek kutyát sétáltatni – két keverék, menhelyi kutyám van. Szeretek egyedül sétálni, zenét hallgatni. Meg a barátaimmal lógni, szóval semmi különösebben érdekes.

Van kedvenc forgatókönyvíród?

Nem tudok kiemelni senkit. Azt szeretem különösen, amikor rendezők és írók egymásra találnak, vannak nagyon jó kollaborációk.

Mit gondolsz, ha valaki filmben szeretne szerepelni, mit tehet?

Hát, hogy ezt „hivatalosan” hogyan kell csinálni, azt nem igazán tudom. Lehet castingokra jelentkezni, de a legjobb szerintem az, hogy ha érdekel a filmezés, akkor kezdj el filmezni.

Mit tervezel a jövőre nézve, van már filmes megkeresésed?

Van egy svájci rendező, aki egy kis költségvetésű filmet csinál, és most azon dolgozom sokat. Majd meglátjuk, mi lesz belőle. A következő dolog pedig az, hogy lediplomázzak.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

Jakab Juli filmszerepei:
Nekem Budapest (2013)
VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014)
Senki szigete (2014)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Ki az a taplász?

Nyáron Erdélyben jártam, és megismertem a taplászmesterséget, ami mára már egy kihalófélben lévő szakma lett. Régen, csak abban az egy faluban, ahol voltam (Korond), több száz ember foglalkozott taplászattal. Akkor a tapló is több volt, és a kereslet is nagyobb volt az ebből készült termékekre. Mára már a mi taplászmesterünk is csak kiegészítő munkaként végzi ezt a mesterséget, ennek ellenére nagyon magas színvonalon űzi.


Taplászmester Korondon

De ki is az a taplász? Taplógombából készít sapkákat, medálokat, dobozkákat és kis terítőket. Nem nagyon eszközigényes ezek elkészítése, viszont annál nagyobb szaktudást és gyakorlatot igényel. A taplász először elmegy az erdőbe taplót gyűjteni, de csak egy bizonyos fajta jó, és ezek közül sem lehet mindet minden tárgyhoz felhasználni. Ami kicsi, abból például nem lehet sapkát készíteni.


A taplógomba

Az eljárás a következő (amit szerencsére én is megtekinthettem): a taplóról a mester levagdossa a kemény kérget, utána szeletet vág belőle, és elkezdi nyújtani. Ha sapkát készít, akkor egy fej alakú fára rakja, és ott alakítja ki a formáját, ha valami mást készít, akkor a nyújtás után rögtön a díszítés következik – amit esetünkben a mesterünk felesége végzett. És már kész is a bársonyos, puha, aprólékos és senki által taplóból készültnek nem mondott tárgyunk. Hát, ez a taplászat.


Az én tapló-dobozkám

A taplászunk szívesen fogad látogatókat. És minden kérdésre szívesen válaszol. Sőt, még egy kedves pulival is találkozhatunk nála.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

Video a taplászmesterségről (RA Studió):

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám