Kamasz panasz (avagy parasztságom története)

A minap megütötte a fülemet egy mondat, mely egy anyuka szájából hangzott el: „Kislányom, te nem egy nagy kamasz vagy, hanem egy nagy paraszt vagy!” Azt nem tudom, hogy anyukának miért lett elege kamaszgyereke viselkedéséből, de kifakadását hallva nekem eszembe jutottak Janikovszky Éva sorai: „Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, mindig tudták, hogy kire hasonlítok… Amióta nagy vagyok, és ütődött és nyegle és idétlen, csak ülnek és sóhajtoznak, hogy kire ütött ez a gyerek.”

Szilágyi LucaA szóban forgó anyuka, úgy tűnik, rájött, hogy lánya leginkább egy parasztra hasonlít. Hát, akkor lássuk csak a paraszt szó jelentését, amely valószínűleg a szerb, horvát, illetve szlovén prost szóból származik: esztelen, féleszű, tudatlan, tanulatlan, nyers, durva, egyszerű, közönséges. Lássuk be, nem túl pozitív jelzők. De nézzük meg, hogy juthatott idáig az óvodában még valószínűleg bájosnak, okosnak mondott lány.

A felhőtlen, csupa játékból álló óvodai évek után bekerült az általános iskolába. Hamarosan rájött, hogy nem minden gyerek aranyos és kedves, ahogy azt anyukája beharangozta neki. Bizony, vannak irigy, rosszindulatú osztálytársai is, akik kiradírozzák a gondosan megírt házi feladatát, elcsenik a holmijait, valótlant állítanak róla a tanító néninek, állandóan a középpontban akarnak lenni és ennek érdekében maguk mellé állítják a szolgalelkűeket. Később, ahogy nyiladozott az értelme, azt is észrevette, hogy a tanárok is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Így köztük is van lelkes, munkájára igényes, olyan, akire fel lehet nézni emberileg is, de van lusta, következetlen és hatalmával visszaélő is. Aztán az évek előre haladtával, főleg a középiskolában, realizálta, hogy a tankönyvei egyre vastagabbak, egyre több időt kell töltenie otthoni tanulással, egyre több a tantárgy, a házi feladat, a házi dolgozat, a projektmunka, a kiselőadás, a beszámoló, a vizsga. (Vannak olyan iskolák, ahol már hatodikban két tantárgyból, két év anyagából kell vizsgázni, mert nem árt, ha a gyerek már tizenkét évesen készül az érettségire. Annál nagyobb rutinra tesz szert!)

Szilágyi Luca

Na és most, így tizenhat évesen meg végképp minden baja van. Utálja, hogy sovány (vagy kövér), hogy túl magas (vagy alacsony), hogy pattanásos, hogy zsíros a haja, hogy egyes osztálytársai bunkó megjegyzéseket tesznek, hogy beszólogatnak mindenkinek, csak épp saját házuk táján nem néznek körül. Utálja, hogy nincs semmi szabadideje, amikor lustálkodhat, vagy azt csinálhat, amit akar és amit szeret – vagy ha úgy tetszik, épp semmit. Utálja, hogy a szülei rászólnak, hogy ne mobilozzon annyit, ne lógjon a neten, tanuljon jobban. Utálja, hogy beszélgetni akarnak vele, pedig neki nincs semmi mondanivalója. Utálja, hogy tíz éve rágja a körmét, hogy állandóan ideges, hogy sokszor depis, mogorva és szótlan. Utálja, hogy nem értik meg szavak nélkül, hogy nem látják, hogy neki milyen nehéz az élete, hogy boldogtalan. De hogy ő paraszt lenne? Azért ez fájt neki. Mert biztos sokszor nyers, és elfelejt köszönni is, de hogy tanulatlan és tudatlan, azt végképp visszautasítja. Reggel nyolctól háromig vagy négyig órái vannak a suliban, majd hazamegy és jöhet a második műszak. Három órát minimum tanulással tölt, hétvégén még többet is.

Szilágyi Luca

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Reménykedhet abban, hogy kiheveri ezt is, mint az influenzát, és vigasztalhatja a gondolat, hogy rajta kívül több millióan túlélték már a kamaszkort. Ha mákja van, akkor egyszer őrá is büszkék lesznek majd a szülei, mert világhírű lesz, szerepel majd a TV-ben és benne lesz az újságokban, mint Janikovszky Éva művének főhőse.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Az élet könyve

Nemrégiben olvastam Joël Dicker: A Baltimore fiúk című regényét. Aki a könyvesboltban egy könnyed hangvételű írást keres, és a címe alapján úgy gondolja, hogy ez a könyv biztos néhány helyes fiúról szól, akik csínytevéseket követnek el, az semmiképp ne tegye a kosarába, mert csalódni fog.

A svájci születésű, franciául író Joël Dicker nevét jó lesz megjegyezni, mert biztos hallunk még róla. Csupán huszonnyolc éves volt, mikor első regénye Az igazság a Harry Quebert ügyben megjelent, és egyből olyan népszerű lett, hogy több mint harminc nyelvre le is fordították, több díjra jelölték. A jóképű, jogi diplomával rendelkező szerző azóta nem tud végigmenni Genf utcáin úgy, hogy fel ne ismernék. A Baltimore fiúk a harmadik könyve.

A történet főszereplője ugyanaz a Marcus Goldman, aki a Harry Quebert ügyben is nyomoz, csak azóta már sikeres íróvá vált. Marcus saját és két unokafivére (Hillel és Woddy) történetét írja le egészen kiskoruktól kezdve. Szerintem minden olvasó irigykedve figyeli azt az összetartó barátságot, ami a fiúk hihetetlen kapcsolatát jellemezte gyerekkorukban. Aztán ahogy kibontakozik a cselekmény, rájövünk, hogy az irigylésre méltó barátság mégsem volt tökéletes. Nyomon követhetjük, hogy hogyan kezd el szép lassan lazulni a Goldman fiúk erős köteléke. Az is világossá válik, hogy A Baltimore fiúk nem csupán a három fiúról szól, hanem apáik és nagyapjuk történetéről is. Családi titkok, ki nem mondott sérelmek kerülnek felszínre.

Leginkább az tetszett a regényben, hogy Marcus maga mondja el a történetet, folyamatosan ugrálva a jelen és a múlt idősíkok között, így az egész hangulata olyan, mintha Marcus ülne velünk szemben, és csak mesélne az ő egyéni, magával ragadó stílusában, mi pedig ámulva hallgatnánk őt.

A regény talán azért is érinti meg az olvasót, mert a valódi életről, a rideg valóságról szól. Van benne szeretet, befogadás, kedvesség, ragaszkodás, szerelem, csalás, árulás, féltékenység, csalódás, kitartás, bátorság, életerő és tragédia. Azt a sokszor ismerős érzést is megmutatja, hogy amikor már azt hisszük, hogy ennél nem jöhet rosszabb, mindig jön még valami tragédia, de ha igazán akarjuk, akkor igenis talpra lehet állni, és ha nem is mindent, de rengeteg dolgot helyre lehet hozni, amihez csak az kell, hogy túl tudjunk lépni a nehéz helyzeteken.

Olvasás közben felismerjük saját életünk epizódjait, mert biztos, hogy mindenki átélte már a fent felsorolt érzések némelyikét. Ezeknek a személyes tapasztalatoknak köszönhetően az olvasó jobban együtt tud érezni a szereplőkkel, együtt tud sírni vagy nevetni velük, és ez valódi élménnyé teszi az olvasást.

A könyv másik erénye is az életszerűségéből fakad. A befejezéshez közeledve felismerjük, hogy mások első látásra irigylésre méltó emberi kapcsolatai, családi kötelékei sem tökéletesek, mindenhol vannak problémák, és ez megnyugvással tölt el minket, mert rájövünk, hogy az élet mindenkinek ugyanolyan nehéz.

A könyv hátsó borítóján a következő idézet áll: „A könyvek erősebbek, mint az élet. Szebben nem is lehetne visszavágni az életnek, mint egy könyvvel.” Szerintem az író ezzel a könyvével is remekül visszavágott az életnek.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

Joël Dicker: A Baltimore fiúk (The Baltimore Boys, 2015)
Libri, 2017, 536 o.

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Mi az igazi csoda?

Az igazi csoda című film beharangozójából már sejteni lehetett, hogy egy szívfacsaró, amerikai moziról van szó. A történet egyébként tanulságos, a gyerekszínészek pedig hiteles alakítást nyújtanak. A néző nem is csalódik, hisz azt kapja, amire számított: könnyes zsebkendőt és happy endet. Kár, hogy a valóság egy kicsit más, legalábbis a magyar.

Azért gyanítom, hogy Amerikában sem végződik minden zaklatásról szóló iskolai történet happy enddel, hisz akkor nem készült volna film pont erről a sztoriról. De ne rohanjunk annyira előre. Adott egy ideális négytagú család: apa (Owen Wilson), anya (Julia Roberts), egy tizenhat év körüli kamaszlány, Via (Izabela Vidovic) és a kisöcs, az ötödikes Auggie (Jacob Tremblay). A szülők szeretetben nevelik gyerekeiket, akik elit magániskolába járnak és példásan jó testvérek.

Szilágyi Luca

Akkor hol itt a gond? – vetődhet fel a kérdés. Sajnos Auggie veleszületett genetikai rendellenesség miatt csúnyán deformált arccal rendelkezik. Számos plasztikai műtéten esett már át, de az eredmény mindezek ellenére szerénynek mondható. Negyedikes koráig édesanyja tanította otthon, valószínűleg a műtétek miatt kivitelezhetetlen lett volna számára az iskolába járás. Aztán ötödikben anyukája úgy dönt, hogy ideje közösségbe küldeni a fiút, hiszen az ötödik osztály más gyerekeknek is vízválasztó, szinte minden gyerek új környezetbe csöppen. A család minden tagja aggódva figyeli, hogy Auggie hogyan birkózik meg az iskolában rá váró megpróbáltatásokkal. A megpróbáltatások ez esetben egyáltalán nem a tanulmányi elvárásoknak való megfelelést jelentik, hisz Auggie okos, értelmes gyerek. Sokkal inkább a befogadásáról, elfogadásáról van szó.

A film abból a szempontból a realitások talaján marad, hogy a zaklatások egész arzenálját vonultatja fel. Persze nem is tehet mást, hisz elhinné-e valaki, hogy senki nem csúfolja, nem beszéli ki a háta mögött, nem bámul rá, mint egy UFO-ra, nem mutogat rá ujjal, nem készít róla bántó rajzokat és nem rekeszti ki. A fiú kemény leckét kap e téren, amivel igyekszik megbirkózni. Néha vagányul odamondogat, de legtöbbször szomorúan és beletörődve csak hallgat és tűr.

Ami viszont a konfliktusok megoldását és a happy endet illeti, az számomra már egy kicsit az amerikai álom kategóriája. Először is, Auggie mellett támogató szülők és egy megértő nővér áll (pedig neki is vannak gondjai). Rengeteg gyerek el sem meri mondani a szüleinek, hogy őt zaklatják a suliban. Sok szülő pedig azt gondolja, hogy ha megnézte az e-naplóban a gyerek osztályzatait, akkor már mindent tud róla, és mindennemű lelkizés csak felesleges időpocsékolás. Másodszor, eléggé valószínűtlen, hogy az étkezőben az asztalnál egyedül üldögélő kirekesztett fiú mellé egyszer csak odapattan egy lány, nem törődve a többiek véleményével és döbbenetével, majd néhány percen belül jó barátok lesznek.

Szilágyi Luca

Az sem túl életszerű, hogy egy hangadó fiúcsoport egyik tagja otthagyja a bandát – vállalva ezzel azt, hogy esetleg ő is a zaklatások célpontja lesz –, mert felismeri (tizenegy évesen!), hogy Auggie barátsága számára többet jelent. Aztán szépen lassan minden zaklató jobb belátásra tér, és közeledik Auggie-hoz. Ja, és ki ne felejtsem Via hűtlen barátnőjét, aki úgy érzi, azzal nyerheti vissza Via barátságát, ha a színjátszókör előadása előtt öt perccel átadja neki a saját főszerepét, hogy Via arathassa le a babérokat.

Említésre méltó még az iskolában uralkodó légkör, ami főleg a kedves, de zaklatást nem tűrő igazgatónak és a lelkes osztályfőnöknek köszönhető, aki jól fizető tőzsdei állását hagyta ott a tanítás kedvéért, és aki minden napot egy erkölcsi üzenetet hordozó idézet megbeszélésével kezd.

Szilágyi Luca

Szóval a kép rózsaszín és irigylésre méltó. Egy iskola, ahol szinte minden klappol. Nem állítom, hogy nálunk nincsenek elhivatott igazgatók, bátorító és lelkes tanárok, jó légkörű iskolák, jó szándékú, igaz barátok, empátiával rendelkező gyerekek, csak mindezek nem mindenhol, nem egyszerre és nem egy időben vannak jelen. Ami pedig a zaklatást illeti, más beszélgetni róla valamilyen órán, amikor persze mindenki elítéli a zaklatás tényét, és más a gyakorlatban, amikor sokan azt sem tudják (vagy nem akarják tudni), hogy amit csinálnak, az zaklatásnak minősül.

Nemrég láttam egy óriásplakátot, amin egy lány ül az iskolapadban, szomorúan néz egy lánycsoportra, és azt kéri a tekintetével, hogy ne rekesszék ki. Értem az üzenetet, azt is, hogy kinek szól – de mi a célja? Figyelemfelkeltés? Az jó, de nem elég. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy bemegy a diák az iskolába, meglátja a sarokban gubbasztó osztálytársát – akihez általában senki nem szól –, hirtelen bevillan az agyába a suliba vezető úton látott plakát, rögtön megszólal a lelkiismerete, ezért azon nyomban lekuporodik mellé, és megkérdezi, hogy mi nyomja a lelkét. A nap végén pedig örömmel távozik, és büszke magára, hogy milyen jó fej volt. Nekem sokkal jobban tetszik az a megoldás, amit kedvenc hetilapomban olvastam az oktatásáról híres skandináv országokról. Ott zéró toleranciát hirdetnek az iskolákban a zaklatás, kirekesztés, bullying (pszichoterror) terén. Állítólag az osztályfőnök az első szülőin elmondja ezt a szülőknek, és kéri őket is ennek betartására, majd példaként felhozza, hogy amennyiben egy lány mondjuk szülinapi bulit akar tartani, akkor legyenek szívesek minden lányt meghívni az osztályból, de a legjobb az lenne, ha az egész osztályt meghívnák. Úgy tudni, náluk ez működik. Meg kéne fontolni a módszer átvételét, hátha nálunk is beválna, mert az lenne az igazi csoda, szerintem.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

Válasz a filmajánlóra: Sírni egy nem hollywoodi filmen

Az igazi csoda (Wonder, 2017, 113’)
Rendezte: Stephen Chbosky
Szereplők: Jacob Tremblay, Julia Roberts, Owen Wilson

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A Háztűznézőtől a szólógámiáig

Aki a Katona József Színház Háztűznéző című darabjára vált jegyet, több mint két óra önfeledt nevetésre számíthat. Nevetünk, mert neves színészek kitűnően jelenítik meg a hol szánalmas és sajnálatra méltó, hol pedig erőszakos és rámenős karaktereket. Nevetünk a rengeteg helyzetkomikumon, miközben tudjuk és érezzük, hogy a Gogol által 1841-ben írt színdarab sok tekintetben ma is aktuális.

Itt van mindjárt az egyik férfi főszereplő, Padkaljoszin (Fekete Ernő). A szakmai sikereire büszke hivatalvezető éli az agglegények unalmas, lusta és kényelmes életét. Akar is házasodni, meg nem is. Vágyik a boldogságra és a biztonságra, no meg egy mutatós asszonyra, ugyanakkor a szabadságát is félti, úgyhogy teljesen bizonytalan, fogalma sincs, hogy mit is akar valójában.

Nem kell túl sok női magazint olvasni ahhoz, hogy felismerjük, sok férfi ma is így van a házassággal. Nem akar elköltözni otthonról, még akkor sem, ha anyagilag megtehetné, nem akar önálló életet kezdeni, mert az macerás és felelősséggel jár. Gondoljunk csak a manapság igen gyakran emlegetett mamahotelekre. Egy 2010-es tanulmány szerint a 25 és 34 év közötti férfiak 32%-a a szüleivel él (uniós átlag). Szóval, e tekintetben Padkaljoszin egy tipikus, mai, nőtlen felnőtt férfi is lehetne.

Ellenben a női főszereplő, Agafja Tyihonovna (Jordán Adél) nem számít átlagos, eladósorban lévő hajadonnak 21. századi szemmel. Ő egy szégyenlős, döntésképtelen lány, akinek minden kérő egyformán tetszik. Nem akarja egyiket sem kikosarazni vagy megsérteni, inkább igyekszik elodázni a döntést. Na, egy mai lány pont nem ilyen. Szerény tapasztalataim szerint manapság a lányoknak sokkal határozottabb elképzeléseik vannak a jövendőbelijüket illetően, és irtó kritikus szemmel nézik a fiúkat. Még egyetlen lánytól sem hallottam például, hogy ne akarna férjhez menni. E tekintetben természetesen Agafja Tyihonovna sem számít kivételnek, csak fogalma sincs, hogy milyen egy ideális férj.

Napjainkban sok lány már tizenévesen az esküvői ceremóniáját szervezi gondolatban. Pontos elképzeléseik vannak arról, hogy milyen ruhájuk és tortájuk lesz, hány vendéget fognak meghívni, és még sorolhatnám. Szerintem a lányok genetikailag vannak kódolva a férjhezmenetelre. Talán ebből adódik az is, hogy a fiúkkal ellentétben a szerelemről is más elképzeléseik vannak. Erre néhány héttel ezelőtt egy angolórán döbbentem rá, amikor tanárunk azt kérte tőlünk, próbáljuk megfogalmazni, hogy számunkra mit jelent a szerelem szó. A lányok ilyeneket mondtak: „Love is unpredictable” (megjósolhatatlan) vagy „Love is unconditional” (feltétel nélküli) vagy „Love is great” (nagyszerű). A fiúk zavarukban ilyen válaszokat adtak: „Love is love” (mi tagadás, ezzel nehéz vitatkozni), vagy ami még durvább: „Love is shit.” Ennek lefordítását jólneveltségem tiltja.

Említésre méltó még Kacskarjov (Rajkai Zoltán), aki egy kiábrándult, házas ember, és azon van, hogy barátja, Padkaljoszin mindenáron nősüljön meg, hogy neki se legyen jobb, mint másnak. Vagy ott van Fjokla Ivanovna (Fullajtár Andrea), a házasságközvetítő is, akit persze anyagi érdekek vezérelnek, azért hajtja a házasságot. Mindketten más okból, de házasságra buzdítanak. A nagy nyomás ellenére, vagy éppen emiatt, nem jön össze a frigy.

Úgy vélem, ez manapság sincs másképpen. Mindig vannak családtagok, barátok, ismerősök, kollégák, akik rágják a még nőtlen férfiak és hajadon lányok fülét, hogy adják már házasságra a fejüket.

A darab megírása óta eltelt közel 180 év, és úgy tűnik, ma is szép számmal vannak Padkaljoszinok, pedig a lányok ugyanannyira szeretnének férjhez menni, mint Agafja Tyihonovna. Aggasztó, de szerintem semmi jóra nem számíthatunk 15-20 év múlva sem. De sebaj! Több helyen is olvastam, hogy kezd teret hódítani az egyszemélyes házasság, az úgynevezett szólógámia (főleg a nők körében). Azok a nők, akik úgy döntenek, hogy nem várnak tovább a szőke hercegre, saját magukat veszik feleségül. Külföldön már léteznek olyan rendezvényszervező cégek, amelyek ilyen házasságok lebonyolítására specializálódtak. Tényleg ez a jövő?

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

fotók: katonajozsefszinhaz.hu

Háztűznéző (Katona József Színház, 2,5 óra)
Rendező: Ascher Tamás
Szereplők: Jordán Adél, Szirtes Ági, Fullajtár Andrea, Fekete Ernő, Rajkai Zoltán

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A szomszéd néni leleplezi

Nyár vége felé róttam környékünk utcáit, mert egy olyan új applikációt szerettem volna kipróbálni (Munzee), amiről úgy gondoltam, hogy a természettudományi táborban majd hasznos lehet.

A Munzee lényege az, hogy le kell fényképezni utcatáblákra vagy házak kerítésére ragasztott QR kódokat, és ezért virtuális pontokat kapunk. Éppen örültem, hogy sikerült találnom egy kódot az egyik kerítésen, és már készültem is fotót készíteni, amikor hallottam, hogy a ház ablakán valaki dörömböl. Amikor nyílt az ablak, hatalmas gombóc lett a torkomban, mert attól féltem, hogy mindjárt leordítják a fejemet. De szerencsére egy kedves idős asszony volt az, aki lisztes kézzel rohant felém a kerten át, hogy megkérdezze, mit is csinálok a háza táján.

Röviden vázoltam neki a helyzetet, és roppant érdeklődőnek mutatkozott. Tudni akarta, hogy milyen kódokról beszélek. Mi tagadás, eléggé meg kellett dolgoztatnom az agytekervényeimet, hogy használható definícióval tudjak szolgálni egy olyan idős hölgynek, akinek valószínűleg még az új okostelefonok használatával is meggyűlik a baja. Többszöri nekifutás után végül megegyeztünk, hogy a QR kód egy olyan matrica, amelyen fehér alapon fekete téglalapok és négyzetek vannak.

A néni eléggé beszédes kedvében volt, és mivel már úgyis megzavartam a tésztagyúrásban, elmondott nekem egy történetet. Néhány évvel ezelőtt minden reggel ugyanabban az időben látott egy sötét bőrű férfit gyorsgyalogolni az utcában. Mivel az ő kíváncsi természetét nagyon izgatta a dolog, egyik nap odasietett hozzá, és néhány, a teljesítményét dicsérő szó után rögtön meg is kérdezte tőle, hogy miért csinálja ezt.

Ekkor a hölgy kikerekedett szemekkel rám nézett, vett egy nagy levegőt, drámai szünetet tartott, majd sokat sejtetve közölte, hogy bizony az a férfi nem volt magyar, és így nem is tudott válaszolni neki. Bevallom, egy kicsit furcsán néztem rá, ugyanis nem értettem, hogy mi ezzel a baj. Azért élnek több millióan ezen a bolygón, akik nem tudnak magyarul.

Ekkor azonban előállt az elméletével, miszerint a férfi tuti egy migráns felderítő volt, mivel pár hónappal később megérkezett az országba a migránsok első csoportja. Alig bírtam megállni nevetés nélkül, úgyhogy elköszöntem, de ő még gyorsan ellátott egy-két jó tanáccsal a tésztagyúrással kapcsolatban.

Várnak a határban

Hazafelé menet azért lopva hátrapillantottam, és láttam, hogy végig az ablakból vizslatott. Ha a néni nézeteiből indulunk ki, akkor lehet, hogy azt gondolta, hogy én is egy felderítő vagyok, hiszen a nyári nyaralásnak köszönhetően elég barna bőröm volt, csak engem már megtanítottak magyarul beszélni, hogy tudjak kommunikálni. Lehet, hogy azt hitte, a környékről készítek képeket, hogy érdemes-e oda özönleni. Magamban jót nevettem ezen a teórián.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Biztos, hogy igaz?

Mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy kétely? Kételkedés, bizonytalanság, bizalmatlanság, aggály? Csupa kellemetlen, kínzó érzés és döntésképtelenség. Ha kételkedem, akkor nem tudok valamit egyértelműen, kétséget kizáróan eldönteni.

Pont ezt érezzük, ha megnézzük a Belvárosi Színházban a Kétely című darabot Udvaros Dorottya és Fekete Ernő főszereplésével. John Patrick Shanley 2004-ben írott drámáját Pulitzer- és Tony-díjjal jutalmazták. A 2008-ban bemutatott filmváltozat, melynek rendezője és forgatókönyvírója is J. P. Shanley, szintén több díjjal büszkélkedhet.

A történet egy bronxi katolikus általános iskolában játszódik a hatvanas évek elején. A puritán elveket valló, ellentmondást nem tűrő, szigorú és érzelemmentes igazgatónő, Aloysius nővér nem nézi jó szemmel az iskolában oktató Flynn atya felvilágosultabb pedagógia elvek alapján történő tanítását. Pont kapóra jön neki kolléganője, James nővér észrevétele egy új diák megváltozott viselkedésével kapcsolatban, akinek beilleszkedését Flynn atya igyekszik segíteni. Az igazgatónő az atya minden megszólalását, tettét úgy vizsgálja és értékeli, hogy beigazolódjon rögeszméje, miszerint Flynn atya bűnös érzéseket táplál az új fiú iránt. Valódi bizonyítékot azonban nem tud felmutatni, pedig igyekszik a fiú anyját és James nővért is maga mellé állítani. Kétségtelen, hogy Aloysius nővér viselkedése nem kelt szimpátiát a nézőkben, de azért Flynn atyával kapcsolatban is felmerülnek kérdőjelek.

marieclaire.hu

Úgy gondolom, hogy az előadás után mindenkinek akaratlanul előjönnek saját tapasztalatai, átélt traumái. Hiszen ki ne találkozott volna olyan családtaggal, kollégával, iskolatárssal, szomszéddal vagy ismerőssel, aki azért, mert valamilyen oknál fogva nem szimpatizál a másikkal, elterjeszt róla valamit, aminek nem sok köze van a valósághoz, mert elferdíti, leegyszerűsíti vagy kiforgatja azt. Emlékszem, jó néhány hónapja egy női magazinban olvastam egy cikket az iskolai pszichoterrorról. Megdöbbentett, hogy egyes diákok mire képesek. Egy tizenhat éves lány például pusztán önös érdekből elterjesztette egy osztálytársnőjéről, hogy az azonos neműekhez vonzódik, mert neki ugyanaz a fiú tetszett, mint a hírbehozott lánynak, és mindenképp növelni akarta esélyeit a fiúért való vetélkedés során.

Nagyon szemléletes volt Flynn atya példabeszéde a rossz hírnév keltéssel kapcsolatban. Egy asszony azért kereste fel az atyát, hogy meggyónja bűnét, a pletykálkodást. Azt a feladatot kapta, hogy menjen fel egy ház tetejére, vigyen fel egy párnát, majd késsel hasogassa fel azt, és figyelje meg, hogy mi történik. Másnap az asszony visszament, hogy jelentse, a feladatot elvégezte. Ekkor az atya azt mondta neki, hogy menjen vissza a helyszínre, és szedje össze az összes szétszóródott tollat. Az asszony egyből tiltakozott, hogy lehetetlent kér az atya, hisz a tollak szétszóródtak, és a világtájak minden irányába elfújta őket a szél. Úgy vélem, remek az összehasonlítás. A rosszindulatú híreszteléseket is ugyanolyan nehéz visszavonni, mint a szétszóródott tollakat, és általában a terjesztőnek nem is áll szándékában összeszedegetni azokat. Mit tehet a hírbehozott? Jól semmiképp nem jön ki a dologból. Ha nagyon tiltakozik, az ugyanolyan gyanús, mint amikor nem reagál rá.

Hírbehozóknak és hírbehozottaknak egyaránt ajánlom a darabot, elgondolkozásra.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

John Patrick Shanley: Kétely (Belvárosi Színház)
Rendező: Pelsőczy Réka
Szereplők: Udvaros Dorottya, Fekete Ernő, Kéri Kitty, Simkó Katalin

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Teatralitás nélkül – Luca a Sting koncerten

Miért szeretem Stinget? Ő az az énekes, akinek a CD-jét apukám állandóan hallgatta az autójában, amikor kicsi voltam. Így amikor reggelente óvodába mentünk, a fülembe mászott a zenéje, és azt halandzsa angollal egy idő után én is énekeltem. Aztán amikor már sulis lettem, és elkezdtem angolt tanulni, örömmel fedeztem fel dalaiban általam ismert angol szavakat. Később, amikor megtudtam, hogy tanítóként is dolgozott egy angliai iskolában, úgy gondoltam, hogy biztosan jók a dalszövegei is, úgyhogy lefordítottam egyet-kettőt. Így észrevétlenül meg is tanultam néhány szövegét. Azóta is, amikor meghallom a rádióban, azonnal felismerem, és örömmel hallgatom a dalait. Élő koncertjén viszont most voltam először, múlt hétvégén.

A Budapest Arénában egy gombostűt se lehetett leejteni, annyian voltak. Nem állítom, hogy a közönség nagy része korombeliekből állt (de láttam azért nálam fiatalabb rajongót is). Ez azonban érthető, hisz Sting nem a tinik bálványa, már életkora miatt sem. Bár állítom, hogy sok mostani kamasz fiú kiegyezne azzal a külsővel majd hatvanéves kora körül, amivel Sting rendelkezik. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy népszerűsége hosszú évek óta töretlen.

A koncerten aztán rájöttem, hogy a titka abban rejlik, hogy semmi hókuszpókuszt nem csinál, hanem egyszerűen a zenei stílusa, a személyisége és a tehetsége jön át remekül a közönség számára. Nincsenek sztárallürjei, semmi nem utal arra, hogy fejébe szállt volna a dicsőség. Nem neves divattervezők öltöztetik, egyszínű pólót és farmert viselt ő is, csakúgy, mint zenekarának tagjai, és egyszer sem öltöztek át a koncert során. Nem voltak teátrális füstgomolyagok a színpadon, sem csillogó, színes díszletek vagy videóbejátszások. Két nagyobb kivetítő hozta közel a közönség számára a színpadi történéseket. Egyedül a látványos, fantáziadús fénytechnika eszközeivel éltek. Érezhető volt a zenekar tagjai közötti összhang, az összeszokottság biztonsága. Kedves gesztus volt Stingtől, hogy megtanult néhány mondatot magyarul, ezzel is baráti, közvetlen hangulatot teremtett már a koncert elején. Bár kétségtelen, hogy fia, Joe – aki egyébként bámulatosan énekel, és a koncerten önállóan is adott elő dalokat a közönség nem kis meglepetésére – jobb magyar kiejtéssel rendelkezik. Nem tudom, hogy Sting eddig hol rejtegette fiát, de az érezhető volt, hogy büszke apaként néz fel rá.

Joe Sumner

Régebben olvastam egy híres magyar énekessel készített interjút, melyben a riporter arról faggatta, hogy mi a titka népszerűségének. Azt válaszolta, hogy nem titka van a népszerűségnek, hanem ára. Valószínűleg Sting is nagy árat fizet érte. Rengeteg gyakorlás, próba, sok-sok órányi fejtörés és munka áll mögötte. Egyébként, azt soha nem értettem, hogy a zenével kapcsolatban miért különböztetünk meg komolyzenét és könnyűzenét. Szerintem mindkét kategóriában van jó zene és kevésbé jó, és jót írni mindkét műfajban nehéz és komoly dolog.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Jobban strandoltam, mint te!

Kisgyerekként a strandolás számomra egyet jelentett az órák hosszat tartó úszással, vízen való lebegéssel, matracról ugrálással, labdázással. Nem is törődtem a körülöttem nyüzsgő tömeggel, és azzal sem, hogy ki mit csinál a strandon. Idén nyáron viszont azon kaptam magam, hogy nézelődöm és bámészkodom, figyelem az embereket.

Az első dolog, ami szembeötlött, hogy a strand tulajdonképpen a tetoválószalonok modelljeinek bemutatására kijelölt hely. Különböző művészeti alkotások felvonulását láttam. Az absztrakt képek mellett megjelentek a természetből vett növényi és állati motívumok, de nagyon menőnek számítanak a különböző feliratok akár magyar, akár idegen nyelven. Személyes kedvencemet, a tengerből kiugráló delfincsoportot annak a férfinek a mellkasán láttam meg, aki ötéves korú kislányát vezette kézen fogva. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy nagy valószínűséggel a kislány egy korai alkotását csodálhatjuk meg. Művészettörténet órán így írnám le: egyszerű vonalvezetés, élénk színek, igazi naiv munka. Vannak még apukák, akik nem hagyják, hogy gyermekük első komoly műve az enyészeté legyen.

Azt is megfigyeltem, hogy kütyüfüggők a strandon is szép számban akadnak. Tőlem jobbra és balra is egy kétgyermekes család (gyerekek átlagéletkora hat év) minden tagja lelkesen nyomkodta a mobilok és tabletek billentyűzetét, játszotta a népszerű játékokat. Kommunikációjuk néhány tőmondat volt csupán: „Éhes vagy? Vizes a nadrágod? Gyere az árnyékba! Menjünk a mosdóba? Hol a limonádé?” A két család között fekve és Agatha Christie egyik regényét olvasva úgy éreztem magam, mintha a múlt századból pottyantam volna a digitális kor bajnokai közé. Rájöttem, hogy könyvvel a kezemben egyáltalán nem vagyok trendi a strandon. Persze ez engem egyáltalán nem zavart, hiszen egész tanévben trendinek érezhetem magam, mert a laptop és a telefon tanóráim kellékei. Szóval, kifejezetten élveztem maradiságomat.

Nem lehetett nem észrevenni, hogy sokaknak a strandolás a soha véget nem érő kulináris élvezetet jelenti. Mit nekik a napfény és a víz! Ezek csak kellékek. A lényeg: a kaja. Büfébe be, büféből ki. Lángos- és palacsintahegyek, fagyi, jégkrém, nyalóka, chips. A büféstrandolók legtöbbjén persze látszik, hogy otthon is hódol a szenvedélyének. A kajaimádatnak ugyanis van egy szemmel is észrevehető negatív mellékhatása, ami a strandon nehezen rejtegethető.

Persze gyakran szembejönnek velünk az ellenpéldák is, az edzőtermek kuncsaftjai (főleg férfiak). Dagadó bicepszek, kigyúrt vállak, kockás hasizom. Érdekes megfigyelést tettem e téren. Észrevettem, hogy néhányan közülük nem fordítanak kellő figyelmet alsó végtagjuk kimunkálására, ezért fordulhat elő, hogy a kidolgozott felsőtest ropilábakon jár. Természetesen azért így is bezsebelik férfitársaik irigykedő és a hölgyek elismerő pillantásait. Ez szemmel láthatóan elégedettséggel tölti el őket, és egy állandó mosolyt csal az arcukra, miközben lebarnulva, szörfdeszkával a hónuk alatt vonulnak a strandon. A külsejükre igényes hölgyek inkább a sminkjükkel akarnak hódítani. Alapozóval, szempillaspirállal, rikító színű rúzzsal fekszenek a napon a kívánt barnaság elérése érdekében. Percenként kapják elő a kis tükröt táskájukból, hogy korrigálják a napfény és az izzadság okozta hibákat.

Aztán vannak még az unatkozók, a lődörgők. Nem nagyon tudnak mit kezdeni magukkal. Karba tett kézzel álldogálnak, kicsit járkálnak, nézegetik az órájukat, eszegetnek valamit, a vízben úgy csinálnak, mintha úsznának vagy lubickolnának, de valójában nem élvezik a strandolást.

Valószínűleg csak azért választották ezt a programot, mert a meteorológus azt mondta, hogy strandidő várható. Közéjük tartozott az a kisfiú is, aki apukájának így panaszkodott: „Apu! Unatkozom.” Apa válaszolt: „Jaj, fiam! Találd már föl magad! Egész héten könyörögtél, hogy hozzalak el a strandra. Találd már föl magad! Hívd fel anyádat, például!”

Kedvenceim azok a lelkes nagypapák és nagymamák, akik ételhordóval, labdával, matraccal, kártyával, jó kedvvel felszerelkezve érkeztek. Velük tuti nem lehet unatkozni. Lesik unokáik kívánságait, mindenben benne vannak. Még az sem szegi kedvüket, ha a kedvenc unoka nyegle kamasz lévén kevésbé lelkes, és csak foghegyről válaszolgat. Ők akkor is úgy érzik, hogy rengeteg szeretet árad feléjük, és ők is csak szeretetet sugároznak.

Mindent egybevéve jókat strandoltam, és közben rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem a nyáron. Ezért is háborított fel, amikor egy forró, tihanyi strandolós nap után estefelé beültünk az autónkba, bekapcsoltuk a rádiót, és egy énekes azt üvöltötte, hogy „nem strandolsz jobban, mint én”. Értetlenül hallgattam. Mi ez a rosszindulatú feltételezés? Mi ez a kérkedés? Utoljára az óvodában mondtunk ilyen mondatokat, csak odatettük a mondat elé, hogy „Be be!” Honnan tudja, hogy én hogy strandolok? A számot végighallgatva eldöntöttem, hogy átnyergelek dalszövegek írására. Elég egy semmitmondó mondat, és egész nyáron minden adó az én számomat játssza.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hajléktalanok a színpadon

Tudtad? A hajléktalanok 60%-a nem szakállas, 48%-a dolgozik és 80%-uk nem alkoholista. Nem élelem után kutatnak a kukákban, hanem eladható tárgyakat keresnek. Ugyanolyan kellemetlenül érzik magukat kukázás közben, mint ahogy bármelyikünk érezné magát hasonló helyzetben.

 

Azért laknak inkább erdőkben, sátrakban, kunyhókban, mert ott saját életteret tudnak kialakítani, és mert a szállók túlzsúfoltak, tele vannak csótánnyal és sok a lopás. Összesen két önkormányzat van Budapesten, amelyik évente néhány lakást átenged a hajléktalanok részére, pedig százával állnak üresen önkormányzati lakások. A talpra állásukat segítő befogadó otthonokban csupán két évig tartózkodhatnak, és közben kötelező havonta félretenniük keresetükből egy meghatározott összeget. A gond az, hogy ez az összeg is kevés ahhoz, hogy utána lakást tudjanak bérelni hosszú távra. A hajléktalanokkal foglalkozó szociális munkások egy része nem tekinti szívügyének a problémák megoldását, mert ez a munka csak ugródeszka számukra, amit muszáj elvégezni. A hatóságok és hivatalok sem működnek hatékonyan, de szerencsére vannak egyesületek, alapítványok, amelyek emberfeletti munkával segítik a hajléktalanok jogainak védelmét, igyekeznek megkönnyíteni mindennapjaikat. Csupán két párt van az országban, amelyiknek programjában szerepel a hajléktalanok problémájának megoldása, pedig ez több mint harminc ezer embert érint.

Ha bármi olyat olvastál, amit eddig nem tudtál, akkor feltétlenül nézd meg Szalay Kriszta Maradjunk annyiban című előadását, amely Egy hajléktalan nő show-ja alcímen fut a Centrál Színházban. A színésznő önszántából több napig élte az utcán egy hajléktalan nő életét, annak minden nehézségével. Formabontó előadást láthatunk. A díszletet a nézők állítják össze, és a színpadot is ők rendezik be, főként azokból a tárgyakból, melyeket otthonról hoztak. A színésznő ezután belebújik egy 26 éve az utcán élő nő bőrébe, és elmeséli eddigi életét. Beszél a nevelőszüleiről, az édesanyjáról, aki letagadta a munkahelyén, hogy lánya van, a párkapcsolatairól, a börtönéveiről, az alkoholizmusáról és depressziójáról, valamint arról, hogy milyen kiutat választott szörnyű helyzetéből. A nézőtéren döbbent csend van. Szerintem mindenki fejében az jár, hogy irtó szerencsés, és hálát ad a sorsnak, hogy mindezt soha nem kellett átélnie. Az előadás utolsó fél órája tulajdonképpen egy interaktív beszélgetés, kérdéseket lehet feltenni a valódi főszereplőnek, akinek az életét Szalay Kriszta színpadra vitte. A hölgy őszintén és nyíltan beszél a hajléktalan létről, nem próbálja elhitetni, hogy a hajléktalanok mind jó emberek, és elismerésre méltó az a munka, amit ő maga végez annak érdekében, hogy az állami gondozásból kikerülő fiatalok ne az utcán kezdjék felnőtt életüket.

Rengeteg dolgot megtudhatunk a témával kapcsolatban. Többek között arra is választ kapunk, hogy szabad-e egy hajléktalannak pénzt adni, és kell-e foglalkoznunk azzal, hogy mire költi. Kiderül az is, hogy azzal tehetünk a legtöbbet, ha „mentorálunk” egyetlen hajléktalant, és annak az egy embernek a sorsát próbáljuk meg egyengetni. Megpróbáljuk munkához, szálláshoz juttatni, és figyeljük sorsa alakulását.

Ha mindenki jegyet váltana az előadásra, talán másképp néznénk az utcán a hajléktalanokra. Nem azzal foglalkoznánk, hogy milyen koszos a ruhájuk, hogy nem jó a szaguk, hogy nincs foguk, hanem hogy vajon milyen sors jutott nekik.

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Ez tűnt fel Londonban

Londonban töltöttem néhány napot, és felfedeztem pár különbséget a londoni és a budapesti életforma között.

Az utcákon, az üzletekben, a közlekedési eszközökön különböző nyelvek szófoszlányai jutottak el a fülemig, és a ruházat alapján különféle népek és vallások képviselőit lehetett a tömegben felfedezni. A londoniaknak szemmel láthatóan természetes, hogy soknemzetiségű városban élnek. A sokszínűséget és toleranciát jelzi az is, hogy egyik reggel egy pizsamás lány sétáltatta kutyáját az utcán, de senki nem bámulta meg és nem tettek a ruházatára megjegyzést. Úgy érzem, nálunk többen nem állnák meg szó nélkül, ha ezt a szituációt látnák.

Egyébként a londoniak öltözködése számomra meghökkentő volt. A nappali kb. tíz fokos hőmérséklet ellenére a nők kilencven százaléka harisnya nélkül, spagettipántos pólóban, vékony szövetkabátban mászkált, de hogy azért enyhítsék a dolgot, lábukra prémes, téli csizmát húztak. A másik véglet a nyári strandpapuccsal párosított téli dzseki volt. Egyébként nagyítóval kellett keresni a harisnyát viselő nőket. Úgyhogy, ha valaki Londonban szeretne harisnyaboltot nyitni, verje ki a fejéből, mert csak csődre számíthat. A hivatalokba igyekvő öltönyös férfiak előszeretettel járnak dolgozni hátizsákkal – mit sem törődve azzal, hogy az öltözékükhöz nem éppen illő táskát választottak. Úgy tűnik, számukra a praktikum előbbre való az eleganciánál.

Naponta metróval közlekedtem, ahol hatalmas a tömeg, de ennek ellenére flottul zajlik minden. Elkerülhetetlen, hogy az ember lábára lépjenek, vagy egy kicsit meglökjék. Meg kell említeni azonban, hogy mindig elnézést kértek, sőt, volt olyan is, hogy észre sem vettem, hogy hozzám ért egy úriember, csak azért gondoltam, hogy ez történt, mert bocsánatot kért.

Nem ajánlom azonban a taxival való közlekedést, bármilyen jól is néznek ki a fekete kis autók, mert egy turistának az inge-gatyája is rámegy egy rövidebb útra is. Elsőre megmosolyogtató látvány a gyalogátkelőhelyeknél az aszfaltra festett „jobbra nézz”, majd „balra nézz” figyelmeztetés. De hamar rájön az ember, hogy a jobboldali közlekedéshez szokott turisták kapásból előbb balra néznek, és csak azután jobbra, ami Londonban végzetes hiba lehet. Hamar rájövünk, hogy ami elsőre megmosolyogtató, az valójában a gondosság jele.

Mikor az utcákat róttam, szembeötlött, hogy milyen sokan futnak. Nemcsak parkokban, hanem forgalmas utcákon és tereken is, a nap bármely szakában, akár esőben is. Úgy látszik, sokaknak fontos a testmozgás.

A futókon kívül több utcai előadóval is találkoztam. Zenészekkel, zsonglőrökkel és mutatványosokkal. Így ismertem meg a Techtonics együttest. A fiatal fiúkból álló banda a híres Imperial College akapella kórusa. Érdemes őket megnézni a Facebookon, jól zenélnek és viccesek is. A londoniak értékelik ezeket az előadásokat, lelkesen tapsolnak, éljeneznek és dobnak egy kis pénzt is a perselyekbe.

Jó hír, hogy rengeteg múzeumba ingyenes a belépő (pl. Natural History Museum, National Maritime Museum, National Gallery, Victoria and Albert Museum, British Museum), míg nálunk a múzeumok fizetősek.

Ottjártamkor feltűnően sokan viseltek kabátjukon pipacsos kitűzőt (Poppy Lapel Pin). Kiderült, hogy a kitűző megvásárlásával járulnak hozzá a háborúkban sérült veteránok életkörülményeinek javításához.

Úgy tűnik, Londonban a mindennapokhoz két dologra van szükséged: az okostelefonodra és a bankkártyádra. Még egy gombóc fagyit is bankkártyával fizetnek ki. A bérleteket, a menetjegyeket, a belépőket is le tudod tölteni a telefonodra, és ezzel engednek be mindenhova.

A nyüzsgő nagyvárosban sok helyen lehet magyar beszédet hallani, de egyetlen magyarnak az arcán sem láttam felcsillanni az örömöt, hogy: „Jaj de jó, itt egy magyar!” Szomorú, hogy honfitársaink közönyösen viselkednek egymással, még külföldön is. Vagy olyan sok magyar él Londonban, hogy természetes a magyar szó?

 

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább
«
12


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek