Fogas kérdések

Mi az, ami a 12-17 évesek körében sokakat érint, és aminek szerintem senki nem örül, mert elcsúfít, fájdalmas, és csak kényszerből viseli el mindenki? Igen, a fogszabályzó.

Ha régi, fekete-fehér fényképeket nézeget az ember, akkor azt látja, hogy anno senkinek nem volt fogszabályzója, valószínűleg azt sem tudták az emberek, hogy mi az. Persze, nem rendelkezett mindenki tökéletes fogsorral. Volt, akinek előre állt az állkapcsa, ezzel a fogai is, volt, akinek meg pont hátrafelé, volt, akinek tíz perc szünet volt a fogai között, és olyan is akadt, akinek össze-vissza, keszekuszán álltak. Mindenki elfogadta a másikat úgy, ahogy volt, mert a szabálytalan fogsor ugyanúgy hozzátartozott az egyéniségéhez, mint a szem vagy a haj színe.

Az első fogszabályzó állítólag a franciák találmánya és a 18. századhoz köthető, aztán a 19. század közepén az amerikaiak tudományos alapokra helyezték a fogszabályzást, és a 20. század elején már elkezdték azt tanítani is. Gondolom, azóta akar mindenki hollywoodi mosolyt. De miért is? Mert kétségtelenül esztétikus látvány, és mindenki úgy akar mosolyogni, mint a sztárok. De nézzük meg, hogy milyen árat kell fizetni érte.

Az én történetem óvodában kezdődött. Három évesen éjszaka még cumival tudtam csak elaludni, hiába próbált anyukám meggyőzni minden este arról, hogy a cica már biztosan elvitte azt a fránya cumit, én mindig megtaláltam. Aztán amikor legjobb ovis barátom fogorvos anyukája mondta, hogy biztos fogszabályzót kell majd hordanom, mert kezd nyitott harapásom lenni a cumi miatt, nagyon megijedtem, mert ugyan fogalmam sem volt arról, hogy mi az, de rosszul hangzott. Anyukám megnyugtatott, hogy szinte mindegyik iskolás gyereknek van némi vas a fogán, nem kell ettől megijedni. De én betojtam rendesen, úgyhogy még aznap kidobtam a cumit a kukába, nem sejtve, hogy majdnem éjfélig nem fogok tudni elaludni. Utólag azt gondolom, megérte, mert egyetlen éjszaka alatt leszoktam a cumiról. Ennek ellenére a vasat nem úsztam meg.

Másodikos koromban kaptam egy szilikonból készült kivehető trénert, ami nem lenyomat alapján készül, hanem a „one size fits all” (mindenkinek ugyanaz) kategóriába tartozik, mint mondjuk egy női nylon térdzokni. Állítólag ezt már óvodás korban is lehet hordani. Azért azt megnézném, hogy egy ötéves óvodás hogyan tolerál egy ilyen szörnyűséget a szájában, és anyukája hogyan beszéli rá a viselésére. Én nyolcévesen hősiesen hordtam kb. egy hétig (az első napon hányingerrel küszködve), és annak ellenére, hogy szinte mindenhol feltörte a fogínyemet, viseltem a vérző íny okozta fájdalmakat.

Aztán egy másik doktor bácsi azt mondta, hogy szerinte egyáltalán nem hatékony a tréner (sok ezer forint ki az ablakon), kezdjük inkább egy kivehető fogszabályozóval, amivel havonta ellátogatunk az orvoshoz, hogy feszítsen rajta, anyukám pedig kb. tíznaponta teszi ugyanezt annak érdekében, hogy tágítsuk a felső állkapcsot (kiderült ugyanis a röntgenből, hogy nem fognak elférni a felnőtt fogaim, mert a felső fogívem szűk).

A lenyomatvétel nem ment könnyen, rossz íze volt a gipsznek, öklendeztem, de a fogszabályzót meglepően jól viseltem az első perctől kezdve. A tréner után maga volt a megváltás. Nagyon ritkán éreztem némi fájdalmat a feszítések után, de az is hamar elmúlt. Egyetlen dologra kellett csak odafigyelni, hogy naponta legalább 13-14 órát viseljem. Szóval, nem lehetett ottfelejteni a nyaralóban, a táborban, az éjjeliszekrényen vagy a nagyinál. Ja, és ki ne felejtsem, hogy egy évig logopédushoz jártam a nyelvlökéses nyelésem miatt. Hogy ez mi? Hát, erről majd máskor írok, mert ez sem egyszerű történet.

Már tulajdonképpen megszerettem ezt a fogszabályzót, hozzám nőtt néhány év alatt, amikor eljött az ideje a rögzítettnek. Nagyon nem vágytam a vasakra. Hiába mondogatta a fogorvosom, a szüleim, az ismerősök, hogy nem ciki, mert lehet színeset is választani, meg jó buli. Nem választottam színeset, hanem átlátszó breketteket, melyeket egy vékony fém ív kapcsolt össze.

Meglepetésemre alig lehetett észrevenni (persze ez egyéni dolog, függ a fogak méretétől is), és szerencsére az alsó fogsoromra nem kellett fogszabályzó (legalább ebben mákom volt). Egyik csoporttársam két év után csodálkozott rá, hogy nekem van fogszabályzóm. Egy előnye kétségtelen volt, hogy nem lehetett sehol ottfelejteni. Kicsit macerás volt ugyan a fogmosás, és szinte minden fogorvosi látogatás után Nurofennel aludtam el, sőt, néha még napközben is be kellett kapnom egy szemet, de ennek ellenére azt kell mondjam, hogy rosszabbra számítottam. Aztán két év elteltével ettől is megszabadultam. Furcsa érzés volt hét év után úgy álomra hajtani a fejem, hogy nincs semmi a számban. Nem is tartott sokáig, mert két nap után megkaptam az újabb kivehető fogszabályozót éjszakai viseletre, hogy véletlenül se jusson eszükbe a fogaimnak elmozdulni. Hát, úgy látszik, ennek sose lesz vége.

Egy szó, mint száz, hosszú és rögös út vezet az álommosolyig, és akkor az anyagiakat nem is említettem. A hírek szerint volt egy amerikai egyetemista fiú (nem orvosis), Amos Dudley, akinek nem volt pénze méregdrága fogszabályzóra, de az esze nagyon is a helyén volt.

Tanulmányozta a fogszabályzás alapjait a neten, majd egyetemének 3D-s nyomtatójával és szuper szkennerével készített egy fogszabályzót, és gyönyörű fogakat varázsolt magának csupán 60 dollárból. Vajon hány fogorvos küzd rémálmokkal Amos esete óta?

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Hantos Máté Emléktorna

Ha valaki szombat délelőtt az AKG felé járt, nagy sporttáskákat cipelő fiatalembereket láthatott bemenni az iskola épületébe. Ha beljebb is merészkedett, akkor hamar rájött, hogy itt focimeccsek zajlanak, ahonnan nem hiányoznak a lelkes szurkolók, a nézők sem.

A Hantos Máté Emléktornán öregdiákokból álló csapatok mérkőztek meg egymással évfolyamonként, valamint az iskola végzőseiből és egy tanárokból verbuválódott csapat is versenybe szállt. Az emléktorna ötletét kilenc évvel ezelőtt az iskola testnevelő házaspárja, Mitcsenkov András és Emőke vetette fel. Szerettek volna megemlékezni egy fiatalon elhunyt, tehetséges, sikeres AKG-s futballistáról, aki az iskolai focicsapatot erősítette, és akinek kitartása, sportszeretete példaértékű lehet más diákok számára is.

Az első emléktorna után a tanárok úgy gondolták, hogy hagyományt teremtenek, és minden évben megrendezik ezt az eseményt, mely remek alkalom a megemlékezésre, és egyben közösségi összetartó ereje is van. A volt diákok találkozhatnak egymással, tanáraikkal, mesélhetnek életük alakulásáról, és egy kicsit megismerhetik a jelenlegi évfolyamokat is.

A torna fő szervezője Máté egyik évfolyamtársa, Nyárai Gerzson, aki természetesen idén sem hiányzott a neves alkalomról. Gerzson azt nyilatkozta, hogy szinte biztos volt abban, hogy a torna évről évre népszerűbb lesz. Örül annak, hogy egyre nő a részt vevő csapatok száma –annak ellenére, hogy sokan nem is ismerhették Mátét –, és a kezdeti lelkesedés sem hagyott alább. A szintén évfolyamtársak Takács Gergő és Ligetvári András pedig azt emelték ki, hogy ez egy örömteli összejövetel.

A meginterjúvolt sportolók elmondták, hogy a csapatok között van olyan is, amelyik baráti társaságnak tekinthető, összeszokott közösség, és szinte heti rendszerességgel találkoznak. Mások a helyszínen alakítják ki a tagok végleges listáját, de ők is ismerik egymást régről. Voltak, akik most szombaton jártak először a tornán, de többen szinte az összes eseményen jelen voltak. Mindenki dicsérte a szervezést, amely egyre profibb lett az évek során.

Ha valaki ismeretlenként lépett be a tornaterembe, és néhány percig figyelte a történéseket, szerintem egyből a családias, vidám, baráti hangulat ragadta meg. Egymással beszélgető, nevetgélő emberekkel volt tele a tér. Az ismerősök, családtagok (pici gyerekek is), a tanárok és az évfolyamtársak hangosan szurkoltak, biztatták a csapatokat. Említésre méltó, hogy a tanárok csapatát két testnevelő tanárnő is erősítette, ők voltak a torna egyedüli hölgy résztvevői. A focisták elszántan küzdöttek, keményen harcoltak azért, hogy a labda az ellenfél kapujában landoljon. A bajnokságnak önmagában nincs tétje, nem jár érte komoly jutalom, mégis mindenki győzni akar, a legjobb formáját akarja nyújtani, hogy méltó legyen Máté emlékéhez.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

További képek a fotóalbumban

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A puskázásról

Néhány napja a metrón utazva fültanúja voltam két érettségi előtt álló fiú beszélgetésének. Éppen azt ecsetelték egymásnak, hogy milyen puskázási technikákat szándékoznak majd használni az érettségi vizsgákon.

Szilágyi Luca

A fiúkat hallgatva eszembe jutott az egyik irodalom házi feladatom. Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című kötetébe illő novellát kellett írnunk. Az enyém a rossz tanuló, Neubauerről szólt, aki tanulás helyett mesterfokra fejlesztette puskázási technikáját, hogy azt aztán a történelem vizsgáján kamatoztathassa. Amikor azonban a laptopon megnyomtam a küldés gombot, hogy továbbítsam a tanárnőnek a leckét, hirtelen rossz érzés kerített hatalmába. Kétségem támadt, hogy vajon puskáztak-e a diákok Karinthy idejében. A kötetből kiderül ugyanis, hogy azért a huszadik század elején más volt a diákok tanárokkal való kapcsolata, tanuláshoz való viszonyuk, erkölcsi hozzáállásuk. Hiába ügyeltem a karinthys nyelvezetre a dolgozatomban, ha a témaválasztást illetően bezavartak huszonegyedik századi tapasztalataim. Csak akkor nyugodtam meg, amikor megláttam irodalomtanárom értékelését a naplóban. Ezt úgy értelmeztem, hogy amióta világ a világ, puskázás mindig volt és lesz is.

Ha őszinték akarunk lenni, akkor be kell ismernünk, hogy manapság a legtöbb diák nem tartja megvetendőnek tiltott segédeszközök használatát dolgozatírás közben, és nagyon találékony tud lenni. Sokan bevetik a „varázstollukat”, kihasználják a digitális eszközök nyújtotta előnyöket, és okostelefonjukhoz vagy okosórájukhoz fordulnak segítségért. Természetesen a tankönyvből, füzetből való puskázás sem számít még elavult módszernek. Diáktársaink nem csinálnak lelkiismereti kérdést a dologból. A feladatra koncentrálnak, és bármi áron igyekeznek azt megoldani. Ha sikerül lebukás nélkül, akkor elégedettek. Egyesek ügyesnek tartják őket, mert ki tudták cselezni a tanárt, és akadnak olyanok is, akik haragszanak rájuk, mert szerintük ez nem korrekt dolog.

Szilágyi Luca

Persze azért vannak olyan gyerekek is, akik akkor sem puskáznak, ha lehetőségük van rá. Mondjuk rápillanthatnának padtársuk dolgozatára, hátha elcsípnének egy-egy jó választ, mégsem teszik. Talán félnek, hogy a tanár észreveszi őket, vagy az jár a fejükben, hogy ez csalás, és a lelkiismeretük tiltakozik ellene. Azt gondolják, hogy nem akarnak idegen tollakkal ékeskedni. De az sem kizárt, hogy nem érdekli őket az osztályzat, bár szerintem ez a legkevésbé valószínű. Ja, majdnem elfelejtettem a legkézenfekvőbb lehetőséget, hogy egyszerűen megtanulják az anyagot, és nincs szükségük puskára.

Mielőtt most bárki besorolná magát valamelyik fent leírt kategóriába, azért tegye a szívére a kezét, és mondja azt, hogy még soha nem esett kísértésbe, amikor megjegyezhetetlen képletek, idegen szavak, évszámok, adatok tömkelegének ismeretét próbálták tőle számon kérni.

Szilágyi Luca

Egyébként az a véleményem, hogy vannak olyan feladatok, amelyeket nem lehet puskából megoldani, például egy fogalmazást vagy egy geometriai szerkesztést. Olyan dolgozatkérdésekkel is találkoztam már, amelyekre csak akkor tudtunk válaszolni, ha az egész tananyagot átlátjuk és értjük. Elég hosszadalmas és lehetetlen vállalkozás lenne dolgozatírás közben a puskából kibogarászni a tananyag lényegét. Szerintem ezt a tanárok is így gondolják, ezért történhet meg az, hogy nem szólnak rá a puskázó diákra. Sőt, előfordult az is, hogy egy tanárunk megengedte, hogy a számunkra fontos dolgokat papírra rögzítsük maximum egy oldalban, és így legálisan használhattuk a puskánkat az év végi záró dolgozatnál. Valószínűleg úgy gondolta, hogy néhány képlet lemásolása nem elég még a ketteshez sem, mi pedig boldogok voltunk, mert úgy éreztük, hogy nem lehet baj, hiszen minden rajta van a puskánkon. Mondanom sem kell, hogy így sem lett mindenkinek a dolgozata négyes vagy ötös.

Mindent egybevéve, azért puskázni rizikós. Józan ész, lelkiismeret és bátorság függvénye. Vajon a metrón utazó fiúk puskáznak majd a nagy megmérettetésen, vagy rájöttek, hogy sok veszteni valójuk van, és lemondtak róla?

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Kamasz panasz (avagy parasztságom története)

A minap megütötte a fülemet egy mondat, mely egy anyuka szájából hangzott el: „Kislányom, te nem egy nagy kamasz vagy, hanem egy nagy paraszt vagy!” Azt nem tudom, hogy anyukának miért lett elege kamaszgyereke viselkedéséből, de kifakadását hallva nekem eszembe jutottak Janikovszky Éva sorai: „Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, mindig tudták, hogy kire hasonlítok… Amióta nagy vagyok, és ütődött és nyegle és idétlen, csak ülnek és sóhajtoznak, hogy kire ütött ez a gyerek.”

Szilágyi LucaA szóban forgó anyuka, úgy tűnik, rájött, hogy lánya leginkább egy parasztra hasonlít. Hát, akkor lássuk csak a paraszt szó jelentését, amely valószínűleg a szerb, horvát, illetve szlovén prost szóból származik: esztelen, féleszű, tudatlan, tanulatlan, nyers, durva, egyszerű, közönséges. Lássuk be, nem túl pozitív jelzők. De nézzük meg, hogy juthatott idáig az óvodában még valószínűleg bájosnak, okosnak mondott lány.

A felhőtlen, csupa játékból álló óvodai évek után bekerült az általános iskolába. Hamarosan rájött, hogy nem minden gyerek aranyos és kedves, ahogy azt anyukája beharangozta neki. Bizony, vannak irigy, rosszindulatú osztálytársai is, akik kiradírozzák a gondosan megírt házi feladatát, elcsenik a holmijait, valótlant állítanak róla a tanító néninek, állandóan a középpontban akarnak lenni és ennek érdekében maguk mellé állítják a szolgalelkűeket. Később, ahogy nyiladozott az értelme, azt is észrevette, hogy a tanárok is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Így köztük is van lelkes, munkájára igényes, olyan, akire fel lehet nézni emberileg is, de van lusta, következetlen és hatalmával visszaélő is. Aztán az évek előre haladtával, főleg a középiskolában, realizálta, hogy a tankönyvei egyre vastagabbak, egyre több időt kell töltenie otthoni tanulással, egyre több a tantárgy, a házi feladat, a házi dolgozat, a projektmunka, a kiselőadás, a beszámoló, a vizsga. (Vannak olyan iskolák, ahol már hatodikban két tantárgyból, két év anyagából kell vizsgázni, mert nem árt, ha a gyerek már tizenkét évesen készül az érettségire. Annál nagyobb rutinra tesz szert!)

Szilágyi Luca

Na és most, így tizenhat évesen meg végképp minden baja van. Utálja, hogy sovány (vagy kövér), hogy túl magas (vagy alacsony), hogy pattanásos, hogy zsíros a haja, hogy egyes osztálytársai bunkó megjegyzéseket tesznek, hogy beszólogatnak mindenkinek, csak épp saját házuk táján nem néznek körül. Utálja, hogy nincs semmi szabadideje, amikor lustálkodhat, vagy azt csinálhat, amit akar és amit szeret – vagy ha úgy tetszik, épp semmit. Utálja, hogy a szülei rászólnak, hogy ne mobilozzon annyit, ne lógjon a neten, tanuljon jobban. Utálja, hogy beszélgetni akarnak vele, pedig neki nincs semmi mondanivalója. Utálja, hogy tíz éve rágja a körmét, hogy állandóan ideges, hogy sokszor depis, mogorva és szótlan. Utálja, hogy nem értik meg szavak nélkül, hogy nem látják, hogy neki milyen nehéz az élete, hogy boldogtalan. De hogy ő paraszt lenne? Azért ez fájt neki. Mert biztos sokszor nyers, és elfelejt köszönni is, de hogy tanulatlan és tudatlan, azt végképp visszautasítja. Reggel nyolctól háromig vagy négyig órái vannak a suliban, majd hazamegy és jöhet a második műszak. Három órát minimum tanulással tölt, hétvégén még többet is.

Szilágyi Luca

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Reménykedhet abban, hogy kiheveri ezt is, mint az influenzát, és vigasztalhatja a gondolat, hogy rajta kívül több millióan túlélték már a kamaszkort. Ha mákja van, akkor egyszer őrá is büszkék lesznek majd a szülei, mert világhírű lesz, szerepel majd a TV-ben és benne lesz az újságokban, mint Janikovszky Éva művének főhőse.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Az élet könyve

Nemrégiben olvastam Joël Dicker: A Baltimore fiúk című regényét. Aki a könyvesboltban egy könnyed hangvételű írást keres, és a címe alapján úgy gondolja, hogy ez a könyv biztos néhány helyes fiúról szól, akik csínytevéseket követnek el, az semmiképp ne tegye a kosarába, mert csalódni fog.

A svájci születésű, franciául író Joël Dicker nevét jó lesz megjegyezni, mert biztos hallunk még róla. Csupán huszonnyolc éves volt, mikor első regénye Az igazság a Harry Quebert ügyben megjelent, és egyből olyan népszerű lett, hogy több mint harminc nyelvre le is fordították, több díjra jelölték. A jóképű, jogi diplomával rendelkező szerző azóta nem tud végigmenni Genf utcáin úgy, hogy fel ne ismernék. A Baltimore fiúk a harmadik könyve.

A történet főszereplője ugyanaz a Marcus Goldman, aki a Harry Quebert ügyben is nyomoz, csak azóta már sikeres íróvá vált. Marcus saját és két unokafivére (Hillel és Woddy) történetét írja le egészen kiskoruktól kezdve. Szerintem minden olvasó irigykedve figyeli azt az összetartó barátságot, ami a fiúk hihetetlen kapcsolatát jellemezte gyerekkorukban. Aztán ahogy kibontakozik a cselekmény, rájövünk, hogy az irigylésre méltó barátság mégsem volt tökéletes. Nyomon követhetjük, hogy hogyan kezd el szép lassan lazulni a Goldman fiúk erős köteléke. Az is világossá válik, hogy A Baltimore fiúk nem csupán a három fiúról szól, hanem apáik és nagyapjuk történetéről is. Családi titkok, ki nem mondott sérelmek kerülnek felszínre.

Leginkább az tetszett a regényben, hogy Marcus maga mondja el a történetet, folyamatosan ugrálva a jelen és a múlt idősíkok között, így az egész hangulata olyan, mintha Marcus ülne velünk szemben, és csak mesélne az ő egyéni, magával ragadó stílusában, mi pedig ámulva hallgatnánk őt.

A regény talán azért is érinti meg az olvasót, mert a valódi életről, a rideg valóságról szól. Van benne szeretet, befogadás, kedvesség, ragaszkodás, szerelem, csalás, árulás, féltékenység, csalódás, kitartás, bátorság, életerő és tragédia. Azt a sokszor ismerős érzést is megmutatja, hogy amikor már azt hisszük, hogy ennél nem jöhet rosszabb, mindig jön még valami tragédia, de ha igazán akarjuk, akkor igenis talpra lehet állni, és ha nem is mindent, de rengeteg dolgot helyre lehet hozni, amihez csak az kell, hogy túl tudjunk lépni a nehéz helyzeteken.

Olvasás közben felismerjük saját életünk epizódjait, mert biztos, hogy mindenki átélte már a fent felsorolt érzések némelyikét. Ezeknek a személyes tapasztalatoknak köszönhetően az olvasó jobban együtt tud érezni a szereplőkkel, együtt tud sírni vagy nevetni velük, és ez valódi élménnyé teszi az olvasást.

A könyv másik erénye is az életszerűségéből fakad. A befejezéshez közeledve felismerjük, hogy mások első látásra irigylésre méltó emberi kapcsolatai, családi kötelékei sem tökéletesek, mindenhol vannak problémák, és ez megnyugvással tölt el minket, mert rájövünk, hogy az élet mindenkinek ugyanolyan nehéz.

A könyv hátsó borítóján a következő idézet áll: „A könyvek erősebbek, mint az élet. Szebben nem is lehetne visszavágni az életnek, mint egy könyvvel.” Szerintem az író ezzel a könyvével is remekül visszavágott az életnek.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

Joël Dicker: A Baltimore fiúk (The Baltimore Boys, 2015)
Libri, 2017, 536 o.

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Mi az igazi csoda?

Az igazi csoda című film beharangozójából már sejteni lehetett, hogy egy szívfacsaró, amerikai moziról van szó. A történet egyébként tanulságos, a gyerekszínészek pedig hiteles alakítást nyújtanak. A néző nem is csalódik, hisz azt kapja, amire számított: könnyes zsebkendőt és happy endet. Kár, hogy a valóság egy kicsit más, legalábbis a magyar.

Azért gyanítom, hogy Amerikában sem végződik minden zaklatásról szóló iskolai történet happy enddel, hisz akkor nem készült volna film pont erről a sztoriról. De ne rohanjunk annyira előre. Adott egy ideális négytagú család: apa (Owen Wilson), anya (Julia Roberts), egy tizenhat év körüli kamaszlány, Via (Izabela Vidovic) és a kisöcs, az ötödikes Auggie (Jacob Tremblay). A szülők szeretetben nevelik gyerekeiket, akik elit magániskolába járnak és példásan jó testvérek.

Szilágyi Luca

Akkor hol itt a gond? – vetődhet fel a kérdés. Sajnos Auggie veleszületett genetikai rendellenesség miatt csúnyán deformált arccal rendelkezik. Számos plasztikai műtéten esett már át, de az eredmény mindezek ellenére szerénynek mondható. Negyedikes koráig édesanyja tanította otthon, valószínűleg a műtétek miatt kivitelezhetetlen lett volna számára az iskolába járás. Aztán ötödikben anyukája úgy dönt, hogy ideje közösségbe küldeni a fiút, hiszen az ötödik osztály más gyerekeknek is vízválasztó, szinte minden gyerek új környezetbe csöppen. A család minden tagja aggódva figyeli, hogy Auggie hogyan birkózik meg az iskolában rá váró megpróbáltatásokkal. A megpróbáltatások ez esetben egyáltalán nem a tanulmányi elvárásoknak való megfelelést jelentik, hisz Auggie okos, értelmes gyerek. Sokkal inkább a befogadásáról, elfogadásáról van szó.

A film abból a szempontból a realitások talaján marad, hogy a zaklatások egész arzenálját vonultatja fel. Persze nem is tehet mást, hisz elhinné-e valaki, hogy senki nem csúfolja, nem beszéli ki a háta mögött, nem bámul rá, mint egy UFO-ra, nem mutogat rá ujjal, nem készít róla bántó rajzokat és nem rekeszti ki. A fiú kemény leckét kap e téren, amivel igyekszik megbirkózni. Néha vagányul odamondogat, de legtöbbször szomorúan és beletörődve csak hallgat és tűr.

Ami viszont a konfliktusok megoldását és a happy endet illeti, az számomra már egy kicsit az amerikai álom kategóriája. Először is, Auggie mellett támogató szülők és egy megértő nővér áll (pedig neki is vannak gondjai). Rengeteg gyerek el sem meri mondani a szüleinek, hogy őt zaklatják a suliban. Sok szülő pedig azt gondolja, hogy ha megnézte az e-naplóban a gyerek osztályzatait, akkor már mindent tud róla, és mindennemű lelkizés csak felesleges időpocsékolás. Másodszor, eléggé valószínűtlen, hogy az étkezőben az asztalnál egyedül üldögélő kirekesztett fiú mellé egyszer csak odapattan egy lány, nem törődve a többiek véleményével és döbbenetével, majd néhány percen belül jó barátok lesznek.

Szilágyi Luca

Az sem túl életszerű, hogy egy hangadó fiúcsoport egyik tagja otthagyja a bandát – vállalva ezzel azt, hogy esetleg ő is a zaklatások célpontja lesz –, mert felismeri (tizenegy évesen!), hogy Auggie barátsága számára többet jelent. Aztán szépen lassan minden zaklató jobb belátásra tér, és közeledik Auggie-hoz. Ja, és ki ne felejtsem Via hűtlen barátnőjét, aki úgy érzi, azzal nyerheti vissza Via barátságát, ha a színjátszókör előadása előtt öt perccel átadja neki a saját főszerepét, hogy Via arathassa le a babérokat.

Említésre méltó még az iskolában uralkodó légkör, ami főleg a kedves, de zaklatást nem tűrő igazgatónak és a lelkes osztályfőnöknek köszönhető, aki jól fizető tőzsdei állását hagyta ott a tanítás kedvéért, és aki minden napot egy erkölcsi üzenetet hordozó idézet megbeszélésével kezd.

Szilágyi Luca

Szóval a kép rózsaszín és irigylésre méltó. Egy iskola, ahol szinte minden klappol. Nem állítom, hogy nálunk nincsenek elhivatott igazgatók, bátorító és lelkes tanárok, jó légkörű iskolák, jó szándékú, igaz barátok, empátiával rendelkező gyerekek, csak mindezek nem mindenhol, nem egyszerre és nem egy időben vannak jelen. Ami pedig a zaklatást illeti, más beszélgetni róla valamilyen órán, amikor persze mindenki elítéli a zaklatás tényét, és más a gyakorlatban, amikor sokan azt sem tudják (vagy nem akarják tudni), hogy amit csinálnak, az zaklatásnak minősül.

Nemrég láttam egy óriásplakátot, amin egy lány ül az iskolapadban, szomorúan néz egy lánycsoportra, és azt kéri a tekintetével, hogy ne rekesszék ki. Értem az üzenetet, azt is, hogy kinek szól – de mi a célja? Figyelemfelkeltés? Az jó, de nem elég. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy bemegy a diák az iskolába, meglátja a sarokban gubbasztó osztálytársát – akihez általában senki nem szól –, hirtelen bevillan az agyába a suliba vezető úton látott plakát, rögtön megszólal a lelkiismerete, ezért azon nyomban lekuporodik mellé, és megkérdezi, hogy mi nyomja a lelkét. A nap végén pedig örömmel távozik, és büszke magára, hogy milyen jó fej volt. Nekem sokkal jobban tetszik az a megoldás, amit kedvenc hetilapomban olvastam az oktatásáról híres skandináv országokról. Ott zéró toleranciát hirdetnek az iskolákban a zaklatás, kirekesztés, bullying (pszichoterror) terén. Állítólag az osztályfőnök az első szülőin elmondja ezt a szülőknek, és kéri őket is ennek betartására, majd példaként felhozza, hogy amennyiben egy lány mondjuk szülinapi bulit akar tartani, akkor legyenek szívesek minden lányt meghívni az osztályból, de a legjobb az lenne, ha az egész osztályt meghívnák. Úgy tudni, náluk ez működik. Meg kéne fontolni a módszer átvételét, hátha nálunk is beválna, mert az lenne az igazi csoda, szerintem.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

Válasz a filmajánlóra: Sírni egy nem hollywoodi filmen

Az igazi csoda (Wonder, 2017, 113’)
Rendezte: Stephen Chbosky
Szereplők: Jacob Tremblay, Julia Roberts, Owen Wilson

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A Háztűznézőtől a szólógámiáig

Aki a Katona József Színház Háztűznéző című darabjára vált jegyet, több mint két óra önfeledt nevetésre számíthat. Nevetünk, mert neves színészek kitűnően jelenítik meg a hol szánalmas és sajnálatra méltó, hol pedig erőszakos és rámenős karaktereket. Nevetünk a rengeteg helyzetkomikumon, miközben tudjuk és érezzük, hogy a Gogol által 1841-ben írt színdarab sok tekintetben ma is aktuális.

Itt van mindjárt az egyik férfi főszereplő, Padkaljoszin (Fekete Ernő). A szakmai sikereire büszke hivatalvezető éli az agglegények unalmas, lusta és kényelmes életét. Akar is házasodni, meg nem is. Vágyik a boldogságra és a biztonságra, no meg egy mutatós asszonyra, ugyanakkor a szabadságát is félti, úgyhogy teljesen bizonytalan, fogalma sincs, hogy mit is akar valójában.

Nem kell túl sok női magazint olvasni ahhoz, hogy felismerjük, sok férfi ma is így van a házassággal. Nem akar elköltözni otthonról, még akkor sem, ha anyagilag megtehetné, nem akar önálló életet kezdeni, mert az macerás és felelősséggel jár. Gondoljunk csak a manapság igen gyakran emlegetett mamahotelekre. Egy 2010-es tanulmány szerint a 25 és 34 év közötti férfiak 32%-a a szüleivel él (uniós átlag). Szóval, e tekintetben Padkaljoszin egy tipikus, mai, nőtlen felnőtt férfi is lehetne.

Ellenben a női főszereplő, Agafja Tyihonovna (Jordán Adél) nem számít átlagos, eladósorban lévő hajadonnak 21. századi szemmel. Ő egy szégyenlős, döntésképtelen lány, akinek minden kérő egyformán tetszik. Nem akarja egyiket sem kikosarazni vagy megsérteni, inkább igyekszik elodázni a döntést. Na, egy mai lány pont nem ilyen. Szerény tapasztalataim szerint manapság a lányoknak sokkal határozottabb elképzeléseik vannak a jövendőbelijüket illetően, és irtó kritikus szemmel nézik a fiúkat. Még egyetlen lánytól sem hallottam például, hogy ne akarna férjhez menni. E tekintetben természetesen Agafja Tyihonovna sem számít kivételnek, csak fogalma sincs, hogy milyen egy ideális férj.

Napjainkban sok lány már tizenévesen az esküvői ceremóniáját szervezi gondolatban. Pontos elképzeléseik vannak arról, hogy milyen ruhájuk és tortájuk lesz, hány vendéget fognak meghívni, és még sorolhatnám. Szerintem a lányok genetikailag vannak kódolva a férjhezmenetelre. Talán ebből adódik az is, hogy a fiúkkal ellentétben a szerelemről is más elképzeléseik vannak. Erre néhány héttel ezelőtt egy angolórán döbbentem rá, amikor tanárunk azt kérte tőlünk, próbáljuk megfogalmazni, hogy számunkra mit jelent a szerelem szó. A lányok ilyeneket mondtak: „Love is unpredictable” (megjósolhatatlan) vagy „Love is unconditional” (feltétel nélküli) vagy „Love is great” (nagyszerű). A fiúk zavarukban ilyen válaszokat adtak: „Love is love” (mi tagadás, ezzel nehéz vitatkozni), vagy ami még durvább: „Love is shit.” Ennek lefordítását jólneveltségem tiltja.

Említésre méltó még Kacskarjov (Rajkai Zoltán), aki egy kiábrándult, házas ember, és azon van, hogy barátja, Padkaljoszin mindenáron nősüljön meg, hogy neki se legyen jobb, mint másnak. Vagy ott van Fjokla Ivanovna (Fullajtár Andrea), a házasságközvetítő is, akit persze anyagi érdekek vezérelnek, azért hajtja a házasságot. Mindketten más okból, de házasságra buzdítanak. A nagy nyomás ellenére, vagy éppen emiatt, nem jön össze a frigy.

Úgy vélem, ez manapság sincs másképpen. Mindig vannak családtagok, barátok, ismerősök, kollégák, akik rágják a még nőtlen férfiak és hajadon lányok fülét, hogy adják már házasságra a fejüket.

A darab megírása óta eltelt közel 180 év, és úgy tűnik, ma is szép számmal vannak Padkaljoszinok, pedig a lányok ugyanannyira szeretnének férjhez menni, mint Agafja Tyihonovna. Aggasztó, de szerintem semmi jóra nem számíthatunk 15-20 év múlva sem. De sebaj! Több helyen is olvastam, hogy kezd teret hódítani az egyszemélyes házasság, az úgynevezett szólógámia (főleg a nők körében). Azok a nők, akik úgy döntenek, hogy nem várnak tovább a szőke hercegre, saját magukat veszik feleségül. Külföldön már léteznek olyan rendezvényszervező cégek, amelyek ilyen házasságok lebonyolítására specializálódtak. Tényleg ez a jövő?

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

fotók: katonajozsefszinhaz.hu

Háztűznéző (Katona József Színház, 2,5 óra)
Rendező: Ascher Tamás
Szereplők: Jordán Adél, Szirtes Ági, Fullajtár Andrea, Fekete Ernő, Rajkai Zoltán

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A szomszéd néni leleplezi

Nyár vége felé róttam környékünk utcáit, mert egy olyan új applikációt szerettem volna kipróbálni (Munzee), amiről úgy gondoltam, hogy a természettudományi táborban majd hasznos lehet.

A Munzee lényege az, hogy le kell fényképezni utcatáblákra vagy házak kerítésére ragasztott QR kódokat, és ezért virtuális pontokat kapunk. Éppen örültem, hogy sikerült találnom egy kódot az egyik kerítésen, és már készültem is fotót készíteni, amikor hallottam, hogy a ház ablakán valaki dörömböl. Amikor nyílt az ablak, hatalmas gombóc lett a torkomban, mert attól féltem, hogy mindjárt leordítják a fejemet. De szerencsére egy kedves idős asszony volt az, aki lisztes kézzel rohant felém a kerten át, hogy megkérdezze, mit is csinálok a háza táján.

Röviden vázoltam neki a helyzetet, és roppant érdeklődőnek mutatkozott. Tudni akarta, hogy milyen kódokról beszélek. Mi tagadás, eléggé meg kellett dolgoztatnom az agytekervényeimet, hogy használható definícióval tudjak szolgálni egy olyan idős hölgynek, akinek valószínűleg még az új okostelefonok használatával is meggyűlik a baja. Többszöri nekifutás után végül megegyeztünk, hogy a QR kód egy olyan matrica, amelyen fehér alapon fekete téglalapok és négyzetek vannak.

A néni eléggé beszédes kedvében volt, és mivel már úgyis megzavartam a tésztagyúrásban, elmondott nekem egy történetet. Néhány évvel ezelőtt minden reggel ugyanabban az időben látott egy sötét bőrű férfit gyorsgyalogolni az utcában. Mivel az ő kíváncsi természetét nagyon izgatta a dolog, egyik nap odasietett hozzá, és néhány, a teljesítményét dicsérő szó után rögtön meg is kérdezte tőle, hogy miért csinálja ezt.

Ekkor a hölgy kikerekedett szemekkel rám nézett, vett egy nagy levegőt, drámai szünetet tartott, majd sokat sejtetve közölte, hogy bizony az a férfi nem volt magyar, és így nem is tudott válaszolni neki. Bevallom, egy kicsit furcsán néztem rá, ugyanis nem értettem, hogy mi ezzel a baj. Azért élnek több millióan ezen a bolygón, akik nem tudnak magyarul.

Ekkor azonban előállt az elméletével, miszerint a férfi tuti egy migráns felderítő volt, mivel pár hónappal később megérkezett az országba a migránsok első csoportja. Alig bírtam megállni nevetés nélkül, úgyhogy elköszöntem, de ő még gyorsan ellátott egy-két jó tanáccsal a tésztagyúrással kapcsolatban.

Várnak a határban

Hazafelé menet azért lopva hátrapillantottam, és láttam, hogy végig az ablakból vizslatott. Ha a néni nézeteiből indulunk ki, akkor lehet, hogy azt gondolta, hogy én is egy felderítő vagyok, hiszen a nyári nyaralásnak köszönhetően elég barna bőröm volt, csak engem már megtanítottak magyarul beszélni, hogy tudjak kommunikálni. Lehet, hogy azt hitte, a környékről készítek képeket, hogy érdemes-e oda özönleni. Magamban jót nevettem ezen a teórián.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Biztos, hogy igaz?

Mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy kétely? Kételkedés, bizonytalanság, bizalmatlanság, aggály? Csupa kellemetlen, kínzó érzés és döntésképtelenség. Ha kételkedem, akkor nem tudok valamit egyértelműen, kétséget kizáróan eldönteni.

Pont ezt érezzük, ha megnézzük a Belvárosi Színházban a Kétely című darabot Udvaros Dorottya és Fekete Ernő főszereplésével. John Patrick Shanley 2004-ben írott drámáját Pulitzer- és Tony-díjjal jutalmazták. A 2008-ban bemutatott filmváltozat, melynek rendezője és forgatókönyvírója is J. P. Shanley, szintén több díjjal büszkélkedhet.

A történet egy bronxi katolikus általános iskolában játszódik a hatvanas évek elején. A puritán elveket valló, ellentmondást nem tűrő, szigorú és érzelemmentes igazgatónő, Aloysius nővér nem nézi jó szemmel az iskolában oktató Flynn atya felvilágosultabb pedagógia elvek alapján történő tanítását. Pont kapóra jön neki kolléganője, James nővér észrevétele egy új diák megváltozott viselkedésével kapcsolatban, akinek beilleszkedését Flynn atya igyekszik segíteni. Az igazgatónő az atya minden megszólalását, tettét úgy vizsgálja és értékeli, hogy beigazolódjon rögeszméje, miszerint Flynn atya bűnös érzéseket táplál az új fiú iránt. Valódi bizonyítékot azonban nem tud felmutatni, pedig igyekszik a fiú anyját és James nővért is maga mellé állítani. Kétségtelen, hogy Aloysius nővér viselkedése nem kelt szimpátiát a nézőkben, de azért Flynn atyával kapcsolatban is felmerülnek kérdőjelek.

marieclaire.hu

Úgy gondolom, hogy az előadás után mindenkinek akaratlanul előjönnek saját tapasztalatai, átélt traumái. Hiszen ki ne találkozott volna olyan családtaggal, kollégával, iskolatárssal, szomszéddal vagy ismerőssel, aki azért, mert valamilyen oknál fogva nem szimpatizál a másikkal, elterjeszt róla valamit, aminek nem sok köze van a valósághoz, mert elferdíti, leegyszerűsíti vagy kiforgatja azt. Emlékszem, jó néhány hónapja egy női magazinban olvastam egy cikket az iskolai pszichoterrorról. Megdöbbentett, hogy egyes diákok mire képesek. Egy tizenhat éves lány például pusztán önös érdekből elterjesztette egy osztálytársnőjéről, hogy az azonos neműekhez vonzódik, mert neki ugyanaz a fiú tetszett, mint a hírbehozott lánynak, és mindenképp növelni akarta esélyeit a fiúért való vetélkedés során.

Nagyon szemléletes volt Flynn atya példabeszéde a rossz hírnév keltéssel kapcsolatban. Egy asszony azért kereste fel az atyát, hogy meggyónja bűnét, a pletykálkodást. Azt a feladatot kapta, hogy menjen fel egy ház tetejére, vigyen fel egy párnát, majd késsel hasogassa fel azt, és figyelje meg, hogy mi történik. Másnap az asszony visszament, hogy jelentse, a feladatot elvégezte. Ekkor az atya azt mondta neki, hogy menjen vissza a helyszínre, és szedje össze az összes szétszóródott tollat. Az asszony egyből tiltakozott, hogy lehetetlent kér az atya, hisz a tollak szétszóródtak, és a világtájak minden irányába elfújta őket a szél. Úgy vélem, remek az összehasonlítás. A rosszindulatú híreszteléseket is ugyanolyan nehéz visszavonni, mint a szétszóródott tollakat, és általában a terjesztőnek nem is áll szándékában összeszedegetni azokat. Mit tehet a hírbehozott? Jól semmiképp nem jön ki a dologból. Ha nagyon tiltakozik, az ugyanolyan gyanús, mint amikor nem reagál rá.

Hírbehozóknak és hírbehozottaknak egyaránt ajánlom a darabot, elgondolkozásra.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

John Patrick Shanley: Kétely (Belvárosi Színház)
Rendező: Pelsőczy Réka
Szereplők: Udvaros Dorottya, Fekete Ernő, Kéri Kitty, Simkó Katalin

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Teatralitás nélkül – Luca a Sting koncerten

Miért szeretem Stinget? Ő az az énekes, akinek a CD-jét apukám állandóan hallgatta az autójában, amikor kicsi voltam. Így amikor reggelente óvodába mentünk, a fülembe mászott a zenéje, és azt halandzsa angollal egy idő után én is énekeltem. Aztán amikor már sulis lettem, és elkezdtem angolt tanulni, örömmel fedeztem fel dalaiban általam ismert angol szavakat. Később, amikor megtudtam, hogy tanítóként is dolgozott egy angliai iskolában, úgy gondoltam, hogy biztosan jók a dalszövegei is, úgyhogy lefordítottam egyet-kettőt. Így észrevétlenül meg is tanultam néhány szövegét. Azóta is, amikor meghallom a rádióban, azonnal felismerem, és örömmel hallgatom a dalait. Élő koncertjén viszont most voltam először, múlt hétvégén.

A Budapest Arénában egy gombostűt se lehetett leejteni, annyian voltak. Nem állítom, hogy a közönség nagy része korombeliekből állt (de láttam azért nálam fiatalabb rajongót is). Ez azonban érthető, hisz Sting nem a tinik bálványa, már életkora miatt sem. Bár állítom, hogy sok mostani kamasz fiú kiegyezne azzal a külsővel majd hatvanéves kora körül, amivel Sting rendelkezik. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy népszerűsége hosszú évek óta töretlen.

A koncerten aztán rájöttem, hogy a titka abban rejlik, hogy semmi hókuszpókuszt nem csinál, hanem egyszerűen a zenei stílusa, a személyisége és a tehetsége jön át remekül a közönség számára. Nincsenek sztárallürjei, semmi nem utal arra, hogy fejébe szállt volna a dicsőség. Nem neves divattervezők öltöztetik, egyszínű pólót és farmert viselt ő is, csakúgy, mint zenekarának tagjai, és egyszer sem öltöztek át a koncert során. Nem voltak teátrális füstgomolyagok a színpadon, sem csillogó, színes díszletek vagy videóbejátszások. Két nagyobb kivetítő hozta közel a közönség számára a színpadi történéseket. Egyedül a látványos, fantáziadús fénytechnika eszközeivel éltek. Érezhető volt a zenekar tagjai közötti összhang, az összeszokottság biztonsága. Kedves gesztus volt Stingtől, hogy megtanult néhány mondatot magyarul, ezzel is baráti, közvetlen hangulatot teremtett már a koncert elején. Bár kétségtelen, hogy fia, Joe – aki egyébként bámulatosan énekel, és a koncerten önállóan is adott elő dalokat a közönség nem kis meglepetésére – jobb magyar kiejtéssel rendelkezik. Nem tudom, hogy Sting eddig hol rejtegette fiát, de az érezhető volt, hogy büszke apaként néz fel rá.

Joe Sumner

Régebben olvastam egy híres magyar énekessel készített interjút, melyben a riporter arról faggatta, hogy mi a titka népszerűségének. Azt válaszolta, hogy nem titka van a népszerűségnek, hanem ára. Valószínűleg Sting is nagy árat fizet érte. Rengeteg gyakorlás, próba, sok-sok órányi fejtörés és munka áll mögötte. Egyébként, azt soha nem értettem, hogy a zenével kapcsolatban miért különböztetünk meg komolyzenét és könnyűzenét. Szerintem mindkét kategóriában van jó zene és kevésbé jó, és jót írni mindkét műfajban nehéz és komoly dolog.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább
«
12


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek