Jobban strandoltam, mint te!

Kisgyerekként a strandolás számomra egyet jelentett az órák hosszat tartó úszással, vízen való lebegéssel, matracról ugrálással, labdázással. Nem is törődtem a körülöttem nyüzsgő tömeggel, és azzal sem, hogy ki mit csinál a strandon. Idén nyáron viszont azon kaptam magam, hogy nézelődöm és bámészkodom, figyelem az embereket.

Az első dolog, ami szembeötlött, hogy a strand tulajdonképpen a tetoválószalonok modelljeinek bemutatására kijelölt hely. Különböző művészeti alkotások felvonulását láttam. Az absztrakt képek mellett megjelentek a természetből vett növényi és állati motívumok, de nagyon menőnek számítanak a különböző feliratok akár magyar, akár idegen nyelven. Személyes kedvencemet, a tengerből kiugráló delfincsoportot annak a férfinek a mellkasán láttam meg, aki ötéves korú kislányát vezette kézen fogva. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy nagy valószínűséggel a kislány egy korai alkotását csodálhatjuk meg. Művészettörténet órán így írnám le: egyszerű vonalvezetés, élénk színek, igazi naiv munka. Vannak még apukák, akik nem hagyják, hogy gyermekük első komoly műve az enyészeté legyen.

Azt is megfigyeltem, hogy kütyüfüggők a strandon is szép számban akadnak. Tőlem jobbra és balra is egy kétgyermekes család (gyerekek átlagéletkora hat év) minden tagja lelkesen nyomkodta a mobilok és tabletek billentyűzetét, játszotta a népszerű játékokat. Kommunikációjuk néhány tőmondat volt csupán: „Éhes vagy? Vizes a nadrágod? Gyere az árnyékba! Menjünk a mosdóba? Hol a limonádé?” A két család között fekve és Agatha Christie egyik regényét olvasva úgy éreztem magam, mintha a múlt századból pottyantam volna a digitális kor bajnokai közé. Rájöttem, hogy könyvvel a kezemben egyáltalán nem vagyok trendi a strandon. Persze ez engem egyáltalán nem zavart, hiszen egész tanévben trendinek érezhetem magam, mert a laptop és a telefon tanóráim kellékei. Szóval, kifejezetten élveztem maradiságomat.

Nem lehetett nem észrevenni, hogy sokaknak a strandolás a soha véget nem érő kulináris élvezetet jelenti. Mit nekik a napfény és a víz! Ezek csak kellékek. A lényeg: a kaja. Büfébe be, büféből ki. Lángos- és palacsintahegyek, fagyi, jégkrém, nyalóka, chips. A büféstrandolók legtöbbjén persze látszik, hogy otthon is hódol a szenvedélyének. A kajaimádatnak ugyanis van egy szemmel is észrevehető negatív mellékhatása, ami a strandon nehezen rejtegethető.

Persze gyakran szembejönnek velünk az ellenpéldák is, az edzőtermek kuncsaftjai (főleg férfiak). Dagadó bicepszek, kigyúrt vállak, kockás hasizom. Érdekes megfigyelést tettem e téren. Észrevettem, hogy néhányan közülük nem fordítanak kellő figyelmet alsó végtagjuk kimunkálására, ezért fordulhat elő, hogy a kidolgozott felsőtest ropilábakon jár. Természetesen azért így is bezsebelik férfitársaik irigykedő és a hölgyek elismerő pillantásait. Ez szemmel láthatóan elégedettséggel tölti el őket, és egy állandó mosolyt csal az arcukra, miközben lebarnulva, szörfdeszkával a hónuk alatt vonulnak a strandon. A külsejükre igényes hölgyek inkább a sminkjükkel akarnak hódítani. Alapozóval, szempillaspirállal, rikító színű rúzzsal fekszenek a napon a kívánt barnaság elérése érdekében. Percenként kapják elő a kis tükröt táskájukból, hogy korrigálják a napfény és az izzadság okozta hibákat.

Aztán vannak még az unatkozók, a lődörgők. Nem nagyon tudnak mit kezdeni magukkal. Karba tett kézzel álldogálnak, kicsit járkálnak, nézegetik az órájukat, eszegetnek valamit, a vízben úgy csinálnak, mintha úsznának vagy lubickolnának, de valójában nem élvezik a strandolást.

Valószínűleg csak azért választották ezt a programot, mert a meteorológus azt mondta, hogy strandidő várható. Közéjük tartozott az a kisfiú is, aki apukájának így panaszkodott: „Apu! Unatkozom.” Apa válaszolt: „Jaj, fiam! Találd már föl magad! Egész héten könyörögtél, hogy hozzalak el a strandra. Találd már föl magad! Hívd fel anyádat, például!”

Kedvenceim azok a lelkes nagypapák és nagymamák, akik ételhordóval, labdával, matraccal, kártyával, jó kedvvel felszerelkezve érkeztek. Velük tuti nem lehet unatkozni. Lesik unokáik kívánságait, mindenben benne vannak. Még az sem szegi kedvüket, ha a kedvenc unoka nyegle kamasz lévén kevésbé lelkes, és csak foghegyről válaszolgat. Ők akkor is úgy érzik, hogy rengeteg szeretet árad feléjük, és ők is csak szeretetet sugároznak.

Mindent egybevéve jókat strandoltam, és közben rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem a nyáron. Ezért is háborított fel, amikor egy forró, tihanyi strandolós nap után estefelé beültünk az autónkba, bekapcsoltuk a rádiót, és egy énekes azt üvöltötte, hogy „nem strandolsz jobban, mint én”. Értetlenül hallgattam. Mi ez a rosszindulatú feltételezés? Mi ez a kérkedés? Utoljára az óvodában mondtunk ilyen mondatokat, csak odatettük a mondat elé, hogy „Be be!” Honnan tudja, hogy én hogy strandolok? A számot végighallgatva eldöntöttem, hogy átnyergelek dalszövegek írására. Elég egy semmitmondó mondat, és egész nyáron minden adó az én számomat játssza.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hajléktalanok a színpadon

Tudtad? A hajléktalanok 60%-a nem szakállas, 48%-a dolgozik és 80%-uk nem alkoholista. Nem élelem után kutatnak a kukákban, hanem eladható tárgyakat keresnek. Ugyanolyan kellemetlenül érzik magukat kukázás közben, mint ahogy bármelyikünk érezné magát hasonló helyzetben.

 

Azért laknak inkább erdőkben, sátrakban, kunyhókban, mert ott saját életteret tudnak kialakítani, és mert a szállók túlzsúfoltak, tele vannak csótánnyal és sok a lopás. Összesen két önkormányzat van Budapesten, amelyik évente néhány lakást átenged a hajléktalanok részére, pedig százával állnak üresen önkormányzati lakások. A talpra állásukat segítő befogadó otthonokban csupán két évig tartózkodhatnak, és közben kötelező havonta félretenniük keresetükből egy meghatározott összeget. A gond az, hogy ez az összeg is kevés ahhoz, hogy utána lakást tudjanak bérelni hosszú távra. A hajléktalanokkal foglalkozó szociális munkások egy része nem tekinti szívügyének a problémák megoldását, mert ez a munka csak ugródeszka számukra, amit muszáj elvégezni. A hatóságok és hivatalok sem működnek hatékonyan, de szerencsére vannak egyesületek, alapítványok, amelyek emberfeletti munkával segítik a hajléktalanok jogainak védelmét, igyekeznek megkönnyíteni mindennapjaikat. Csupán két párt van az országban, amelyiknek programjában szerepel a hajléktalanok problémájának megoldása, pedig ez több mint harminc ezer embert érint.

Ha bármi olyat olvastál, amit eddig nem tudtál, akkor feltétlenül nézd meg Szalay Kriszta Maradjunk annyiban című előadását, amely Egy hajléktalan nő show-ja alcímen fut a Centrál Színházban. A színésznő önszántából több napig élte az utcán egy hajléktalan nő életét, annak minden nehézségével. Formabontó előadást láthatunk. A díszletet a nézők állítják össze, és a színpadot is ők rendezik be, főként azokból a tárgyakból, melyeket otthonról hoztak. A színésznő ezután belebújik egy 26 éve az utcán élő nő bőrébe, és elmeséli eddigi életét. Beszél a nevelőszüleiről, az édesanyjáról, aki letagadta a munkahelyén, hogy lánya van, a párkapcsolatairól, a börtönéveiről, az alkoholizmusáról és depressziójáról, valamint arról, hogy milyen kiutat választott szörnyű helyzetéből. A nézőtéren döbbent csend van. Szerintem mindenki fejében az jár, hogy irtó szerencsés, és hálát ad a sorsnak, hogy mindezt soha nem kellett átélnie. Az előadás utolsó fél órája tulajdonképpen egy interaktív beszélgetés, kérdéseket lehet feltenni a valódi főszereplőnek, akinek az életét Szalay Kriszta színpadra vitte. A hölgy őszintén és nyíltan beszél a hajléktalan létről, nem próbálja elhitetni, hogy a hajléktalanok mind jó emberek, és elismerésre méltó az a munka, amit ő maga végez annak érdekében, hogy az állami gondozásból kikerülő fiatalok ne az utcán kezdjék felnőtt életüket.

Rengeteg dolgot megtudhatunk a témával kapcsolatban. Többek között arra is választ kapunk, hogy szabad-e egy hajléktalannak pénzt adni, és kell-e foglalkoznunk azzal, hogy mire költi. Kiderül az is, hogy azzal tehetünk a legtöbbet, ha „mentorálunk” egyetlen hajléktalant, és annak az egy embernek a sorsát próbáljuk meg egyengetni. Megpróbáljuk munkához, szálláshoz juttatni, és figyeljük sorsa alakulását.

Ha mindenki jegyet váltana az előadásra, talán másképp néznénk az utcán a hajléktalanokra. Nem azzal foglalkoznánk, hogy milyen koszos a ruhájuk, hogy nem jó a szaguk, hogy nincs foguk, hanem hogy vajon milyen sors jutott nekik.

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Ez tűnt fel Londonban

Londonban töltöttem néhány napot, és felfedeztem pár különbséget a londoni és a budapesti életforma között.

Az utcákon, az üzletekben, a közlekedési eszközökön különböző nyelvek szófoszlányai jutottak el a fülemig, és a ruházat alapján különféle népek és vallások képviselőit lehetett a tömegben felfedezni. A londoniaknak szemmel láthatóan természetes, hogy soknemzetiségű városban élnek. A sokszínűséget és toleranciát jelzi az is, hogy egyik reggel egy pizsamás lány sétáltatta kutyáját az utcán, de senki nem bámulta meg és nem tettek a ruházatára megjegyzést. Úgy érzem, nálunk többen nem állnák meg szó nélkül, ha ezt a szituációt látnák.

Egyébként a londoniak öltözködése számomra meghökkentő volt. A nappali kb. tíz fokos hőmérséklet ellenére a nők kilencven százaléka harisnya nélkül, spagettipántos pólóban, vékony szövetkabátban mászkált, de hogy azért enyhítsék a dolgot, lábukra prémes, téli csizmát húztak. A másik véglet a nyári strandpapuccsal párosított téli dzseki volt. Egyébként nagyítóval kellett keresni a harisnyát viselő nőket. Úgyhogy, ha valaki Londonban szeretne harisnyaboltot nyitni, verje ki a fejéből, mert csak csődre számíthat. A hivatalokba igyekvő öltönyös férfiak előszeretettel járnak dolgozni hátizsákkal – mit sem törődve azzal, hogy az öltözékükhöz nem éppen illő táskát választottak. Úgy tűnik, számukra a praktikum előbbre való az eleganciánál.

Naponta metróval közlekedtem, ahol hatalmas a tömeg, de ennek ellenére flottul zajlik minden. Elkerülhetetlen, hogy az ember lábára lépjenek, vagy egy kicsit meglökjék. Meg kell említeni azonban, hogy mindig elnézést kértek, sőt, volt olyan is, hogy észre sem vettem, hogy hozzám ért egy úriember, csak azért gondoltam, hogy ez történt, mert bocsánatot kért.

Nem ajánlom azonban a taxival való közlekedést, bármilyen jól is néznek ki a fekete kis autók, mert egy turistának az inge-gatyája is rámegy egy rövidebb útra is. Elsőre megmosolyogtató látvány a gyalogátkelőhelyeknél az aszfaltra festett „jobbra nézz”, majd „balra nézz” figyelmeztetés. De hamar rájön az ember, hogy a jobboldali közlekedéshez szokott turisták kapásból előbb balra néznek, és csak azután jobbra, ami Londonban végzetes hiba lehet. Hamar rájövünk, hogy ami elsőre megmosolyogtató, az valójában a gondosság jele.

Mikor az utcákat róttam, szembeötlött, hogy milyen sokan futnak. Nemcsak parkokban, hanem forgalmas utcákon és tereken is, a nap bármely szakában, akár esőben is. Úgy látszik, sokaknak fontos a testmozgás.

A futókon kívül több utcai előadóval is találkoztam. Zenészekkel, zsonglőrökkel és mutatványosokkal. Így ismertem meg a Techtonics együttest. A fiatal fiúkból álló banda a híres Imperial College akapella kórusa. Érdemes őket megnézni a Facebookon, jól zenélnek és viccesek is. A londoniak értékelik ezeket az előadásokat, lelkesen tapsolnak, éljeneznek és dobnak egy kis pénzt is a perselyekbe.

Jó hír, hogy rengeteg múzeumba ingyenes a belépő (pl. Natural History Museum, National Maritime Museum, National Gallery, Victoria and Albert Museum, British Museum), míg nálunk a múzeumok fizetősek.

Ottjártamkor feltűnően sokan viseltek kabátjukon pipacsos kitűzőt (Poppy Lapel Pin). Kiderült, hogy a kitűző megvásárlásával járulnak hozzá a háborúkban sérült veteránok életkörülményeinek javításához.

Úgy tűnik, Londonban a mindennapokhoz két dologra van szükséged: az okostelefonodra és a bankkártyádra. Még egy gombóc fagyit is bankkártyával fizetnek ki. A bérleteket, a menetjegyeket, a belépőket is le tudod tölteni a telefonodra, és ezzel engednek be mindenhova.

A nyüzsgő nagyvárosban sok helyen lehet magyar beszédet hallani, de egyetlen magyarnak az arcán sem láttam felcsillanni az örömöt, hogy: „Jaj de jó, itt egy magyar!” Szomorú, hogy honfitársaink közönyösen viselkednek egymással, még külföldön is. Vagy olyan sok magyar él Londonban, hogy természetes a magyar szó?

 

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

My Fair Lady – avagy Pygmalion

Néhány évvel ezelőtt láttam a Radnóti Színházban G. B. Shaw: Pygmalion című darabját, ami nagyon tetszett, úgyhogy alig vártam, hogy a Centrál Színházban ebben az évadban műsorra tűzött My Fair Lady musicalt is megnézhessem, hiszen az is a Pygmalionra épít.

Hónapokon keresztül próbáltunk jegyet szerezni rá, de nem jártunk sikerrel. Aztán úgy hozta a sors, hogy rokonaink betegsége miatt jutottunk hozzá a jegyekhez. Természetesen telt ház volt, a közönség tapsviharral jutalmazta a színészeket az előadás végén. Egyébként a tavaszi előadásokra már január elején elfogyott az összes jegy. Úgy tűnik, Shaw olyan témát választott, ami még több mint száz évvel a dráma megírása után is népszerű. De elég a jó témaválasztás a sikerhez?

Kicsit utánanéztem, hogy mit is takar Shaw drámájának címe. Pygmalion a görög mitológiában Kypros királya volt. Egy nap elefántcsontból egy gyönyörű női szobrot faragott ki, ami olyan jól sikerült, hogy az alkotója beleszeretett. Ölelgette, csókolgatta, beszélt hozzá, felöltöztette. Imádkozott azért, hogy a szobor megelevenedjen. Aphrodité istennő teljesítette Pygmalion kérését, és életre keltette a szobrot. A király pedig feleségül vette a csodálatos nőt. Az írónak ez a történet adta az ihletet dráma megírásához.

Shaw művében, mely 1912-ben jelent meg, az öntelt nyelvész, Higgins, a fonetika professzora London utcáit járja és jegyzeteket készít, figyeli az emberek beszédét. Mikor meghallja az ápolatlan virágáruslány, Eliza csúnya kiejtését, megjegyzi, hogy meg tudná tanítani őt szépen beszélni.

A lány felkeresi a professzort, és megkéri, hogy tanítsa őt. A beszélgetésnél jelen van Pickering ezredes is, aki vállalja a tanítás költségeit, és fogadást köt a nyelvésszel, hogy fél éven belül Elizát megtanítja úri hölgyhöz méltóan társalogni. A nehéz tanulási folyamat során Higgins sértő megjegyzéseket tesz Elizára, fukarkodik a dicséretekkel, a lány megalázva érzi magát. A professzor megnyeri a fogadást, Eliza hibátlanul beszél és illemtudóan viselkedik az előkelő társaságban, a vizsgának számító estélyen. A professzor ezt is csupán saját sikerének könyveli el, Elizával mit sem törődik, ezért a lány elmenekül. Higgins is megkedveli a lányt, de nem tudja érzéseit kimutatni, így a happy end elmarad.

A Radnótiban látott darabot Nádasdy Ádám fordította, és modern, mai nyelvezete valamint a főszereplők (Petrik Andrea, Szervét Tibor) színészi játéka miatt tetszett. Sajnos ma már nincs műsoron ez az előadás. A Centrál musicalje sokat megőrzött Shaw történetéből, de a végén Eliza visszamegy a professzorhoz – szóval happy end. A tudós professzor a maga módján beleszeret a tanítványába, de a mitológiai történet Pygmalionjának lelkesedéséből és érzelmeiből semmi nem érződik. Lenézően, pökhendien viselkedik. A fülbemászó dallamok, a színészek (Alföldi Róbert, Tompos Kátya) nagyszerű alakítása, a szép díszlet és jelmez garantálják a musical sikerét.

A darab musical változatát először 1956-ban mutatták be New Yorkban, és állítólag a jegyekért sorba kellett állni, még a járdán is aludtak sokan, hogy megszerezzék a „kincset”. Remélhetőleg azért minden érdeklődő előbb-utóbb eljut majd a Centrál előadására anélkül, hogy az utcán kelljen éjszakáznia a jegyekért.

 

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)
fotók: centralszinhaz.hu

My Fair Lady (Centrál Színház)
Rendezte: Puskás Tamás
Szereplők: Alföldi Róbert, Tompos Kátya, Cserna Antal

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Rólunk szól a film?

Csupán egy évet kellett várni, és megint lett egy újabb Oscar-díjas magyar film, aminek örülhetünk. A Mindenki című film barátságról, összetartásról, tekintélyvesztésről is szól.

Azt olvastam, hogy hazánkban már több iskolában levetítették erkölcstanórákon (nálunk is), hogy beszélgethessenek róla. Ezt jó és bátor ötletnek tartom, mert ennek az iskolában játszódó történetnek az egyetlen negatív szereplője egy énektanárnő. Nem lehet hálás feladat egy erkölcstant oktató tanárnak épp egy tanár helytelen viselkedését elemezni. Kíváncsi lennék, hogy az énektanárok nem gondolják-e úgy, hogy rossz fényben tünteti fel őket a film.

Ugyanis korábbi tapasztalataimból tudom, hogy nem egy kisdiák átélte már azt a szituációt, hogy az énektanár megkérte, hogy a koncerten inkább csak halkan énekeljen, vagy esetleg suttogjon. Nem is biztos, hogy fájt neki a kérés, vagy elgondolkodott rajta, hogy akkor minek is van ő a kórusban. Az is lehet, hogy egyetértett a tanárával, mert ő maga is úgy gondolta, hogy nem túl jó a hangja. Szerintem egy ilyen helyzet fájdalmas, de a valóságban kevés gyerek veszi ezt úgy a szívére, mint a filmbeli Zsófi, és nem is jut eszébe a tanárt megleckéztetni.

Ebben a filmben azonban Zsófi sérelmét komolyan vették. Nagyon fontos, hogy Zsófi találkozott egy olyan kislánnyal, akinek hatalmas igazságérzete volt, aki átérezte fájdalmát, és együtt képesek voltak mozgósítani sok gyereket.

Úgy gondolom, hogy Zsófi szerencsés volt, mert egy remek közösségre talált. A gyerekek annyira együtt érzőek voltak, hogy még a külföldi utazás lehetőségéről is lemondtak. Kevés olyan közösség van, amelynek minden egyes tagja egy emberként belemegy egy ilyen kínos helyzetbe. Mindig vannak, akik félnek a botránytól, a következményektől, vagy egyszerűen nem kedvelik a hangadó, kezdeményező gyerekeket. Azt hiszem, azért csatlakozott a kórustagok mindegyike Zsófihoz és Lizához, mert a két lány pozitív hangadó volt, jó ügyet képviseltek. Hány olyan közösség van, ahol a hangadók nem nevezhetők pozitívnak, csupán nagyszájúnak, rosszindulatúnak és önteltnek. A többség mégis követi őket félelemből, nehogy a hangadók céltáblájává váljon. Az ilyen közösségek pedig képtelenek a filmben látható összetartásra.

Azért felvetődött bennem, hogy bármennyire is vizsgázott jelesre ez az összetartó közösség, nem volt-e túl kegyetlen a bosszú. Gondolom, ennek a megvitatása lehet az erkölcstanórák témája, ahol remélhetőleg a közösségek alakulásáról is szó van, nemcsak a gonosz tanárnőről. A film persze pont azért jó, mert merész és meghökkentő a gyerekek reagálása az őket ért sérelemre.

Szilágyi Luca (8. évf.)

Mindenki (2015, 25’)
Rendezte: Deák Kristóf
Szereplők: Szamosi Zsófia, Gáspárfalvi Dorka, Hais Dorottya

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kérdések egy tragédia után

Péntek éjjel az olaszországi Verona mellett súlyos balesetet szenvedett egy síelésből hazatartó buszon utazó sok-sok kisdiák és tanár – 16-an haltak meg. Azt hiszem, erre mondjuk, hogy nincsenek szavak. Szavak tényleg nincsenek, csak rengeteg kérdés:

Szilágyi Luca

Miért hallunk egymásnak ellentmondó híreket a tragédiáról? Kiderül-e, hogy mi történt valójában a busszal? Történt-e egyáltalán emberi mulasztás, vagy csak véletlen szerencsétlenségek sorozata a tragikus baleset? Mi volt az utasok első gondolata, amikor felriadtak álmukból? Milyen gyorsan tudtak cselekedni az első sokk után? Hogyan zajlott a menekülés? Hol találtak kalapácsot az ablakok kitöréséhez? Hány emberen lett úrrá a cselekvést lebénító pánik? Hányan tudtak egyből cselekedni és lélekjelenlétet tanúsítani? Tudták-e egymást nyugtatni és bátorítani? Mikor érkezett az első segítség? Mindenki megállt az autópályán segíteni? Mikor kezdték egymást keresni a gyerekek? Felfogták-e egyből, hogy mi történt? Tudtak-e a túlélők aludni éjszaka vagy másnap? Mikor fognak tudni sírás nélkül beszélni a történtekről? Kinek nyílnak meg a sokkot kapott gyerekek és felnőttek először? A pszichológusoknak? A szülőknek vagy barátoknak? Egymásnak? Mikor épülnek fel, és mikor gyógyulnak be a sebeik? Együtt akarnak majd lenni az elkövetkezendő napokban, vagy otthon, egyedül? Megváltozik-e az életről alkotott elképzelésük? Más emberek lesznek-e? Mikor mernek legközelebb járműre szállni?

Hányan érzik szerencsésnek magukat, mert jó helyen ültek a buszban? Érez-e bárki bármiért lelkiismeret-furdalást? Ugye nem kell meghalni ahhoz, hogy valaki hős legyen? Tud-e majd valamikor mosolyogni az, aki elveszítette szinte az egész családját? Hány olyan ember nem tud aludni éjszaka, aki közvetlenül nem érintett a balesetben, csak együttérez mindenkivel, aki igen? Gondolta-e bárki, hogy ennyire összefog az ország, és ennyi jó szándékú ember és szervezet ajánlja fel a segítségét? Eljön-e az a nap, amikor már egyszer sem gondolnak a túlélők a történtekre? Be tudnak-e menni a gyerekek és a tanárok az iskolába tanulni illetve tanítani? A baleset után hány szülő gondolja majd úgy, hogy a jövőben nem engedi sítáborba a gyerekét? Mennyi időnek kell eltelnie, hogy a Szinyei Merse Pál Gimnázium neve ne csak a balesethez kapcsolódjon?

Ki tud válaszolni rájuk?

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Amikor az újságíró nyomoz

A nyomozás nemcsak a rendőrség vagy a magánnyomozó feladata lehet. Amikor egy megdöbbentő hír bejárja a világot, gondolunk-e azokra, akik felfigyeltek a jelenségre, utánajártak, hogy kinyomozzák az igazságot.

Amikor a hazánkban vagy a nagyvilágban történt eseményekről szóló tudósításokat olvassuk, hallgatjuk vagy nézzük, gyakran megdöbbenünk, ha olyan híreket hallunk, melyek tehetős, hatalommal bíró vagy általunk megbecsült emberek törvénybe ütköző vagy erkölcsileg elítélendő cselekedeteiről számolnak be. Ilyenkor természetesen felháborodunk azon, hogy egyesek miért gondolják, hogy nekik mindent szabad. Azonban ritkán jut eszünkbe az, hogy hány ember áldozatos munkája kell ahhoz, hogy nyilvánosságra kerüljön egy-egy nagy horderejű hír.

Az idei év Oscar-díjas filmje, a Spotlight ráirányította figyelmünket az oknyomozó újságírók munkájára. Megtudhattuk, hogy milyen sok dolog kell ahhoz, hogy egy megdöbbentő, de igaz hír napvilágra kerüljön. Először is kell egy figyelmet felkeltő téma. A Spotlight főszerkesztője úgy vélte, hogy a katolikus egyház – minden problémát szőnyeg alá söprő viselkedése a gyermekeket molesztáló papokkal kapcsolatosan – pont ilyen. A téma nagy feszültséget keltett, mert Boston egy erősen katolikus város, ahol az egyházzal, papjaival és az egyházi iskolákkal kapcsolatban igen nagy a bizalom.

Ezután jöhet a több hónapon át tartó újságírói munka, mely magába foglalja az archívumokból és könyvtárakból történő anyaggyűjtést, személyes és telefonos beszélgetéseket az áldozatokkal, szakértőkkel, esetleg magukkal a feltételezett közreműködőkkel, elkövetőkkel. A film hitelesen mutatja be, hogy a munkafolyamat közben hányan próbálják az újságírókat gátolni munkájukban azért, mert rájuk nézve kínos témát feszegetnek.

A filmben szereplő bíboros és a Spotlight volt főszerkesztője is mindent bevetettek saját érdekükben, az áldozatokat segítő, illetve a felelősségre vonás elkerülésében az egyházat támogató ügyvédek pedig titoktartásra hivatkozva utasították el a segítségnyújtást. Mindezek ellenére a Spotlight csapatának tagjai nem adták fel a kutatást. Kitartó és türelmes munkájukkal, rendkívül jó kommunikációs és kapcsolatteremtő készségükkel valamint olykor rámenős magatartásukkal próbálták az áldozatok érdekében kideríteni az igazságot. Ez sokszor a magánéletükre is hatással volt. Megviselte őket lelkileg az igazság súlya, az áldozatok szomorú beszámolói és a nyilvánosságra hozatal felelőssége.

A kiváló csapatmunka meghozta gyümölcsét. Sokan, akik kezdetben ellenük dolgoztak, melléjük álltak, nem is beszélve az igazságszolgáltatásról. Munkájuknak köszönhetően a római katolikus egyház az egész világra kiterjedő vizsgálatot indított a gyerekmolesztáló papok ügyének feltárására. A sikerhez persze szükség volt egy olyan befolyásos, komoly pénzügyi háttérrel és kapcsolatrendszerrel rendelkező lapra is, mint a Boston Globe, ahol a Spotlight csapata dolgozott.

A filmből is kitűnik, hogy az oknyomozó újságírói munka csak elhivatott embereknek való. Olyanoknak, akik vállalják a témaválasztás felelősségét, az alapos nyomozómunkát, néha készek vitára is az eredmény érdekében, de közben meg tudják szólítani a szereplőket, azért, hogy elmondják történetüket az újságíróknak. Így tudja az újságírás betölteni azt a feladatát, hogy a nyilvánosság erejével próbálja jó irányba változtatni a politikát, a gazdaságot vagy a mindennapi életet.

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

Spotlight - Egy nyomozás részletei (Spotlight, 128’, 2015)
Rendezte: Tom McCarthy
Szereplők: Rachel McAdams, Liev Schreiber, Mark Ruffalo, Michael Keaton

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Lépcsőt karácsonyra!

Tévedés ne essék! A címet nem egy lépcsőgyártó cég karácsonyi hirdetéséből vettem. A közelgő ünnepek idején mindenkinek a feje tele van ajándékötletekkel. De ki akarna lépcsőt karácsonyra?

Van egy hajléktalan ismerősünk, aki minden kedden este becsönget hozzánk. Ilyenkor megkérdezzük, hogy mire van szüksége, és gyorsan összeszedjük a felsorolt dolgokat. Általában ennivalót, tisztálkodószereket, pénzt és néha ruhát kér, majd néhány percen belül távozik. Egyszer nyáron, a tikkasztó hőségben érkezett, nagyon szomjas volt és fáradt. Leült a bejárati ajtónk előtti lépcsőkre, és miközben az ásványvizet kortyolgatta, elkezdett magáról beszélni. Mesélt a testvéreiről, akik nem akarnak róla tudni, a munkahelyekről, melyeket soha nem tudott megtartani, a hajléktalanszállók légköréről, és arról, hogy mivel tölti idejét egész nap.

Meghallgattuk, adtunk neki egy-két tanácsot azzal kapcsolatban, amit elmondott. Volt olyan is, hogy helytelenítettük egy-egy említett cselekedetét. Nem sértődött meg, inkább elgondolkodott. Jó félórát időzött nálunk. Azóta nem beszélgettünk vele ilyen hosszan, csak a szokásos kívánságait mondja, mi meg igyekszünk teljesíteni azokat.

Mikor utoljára itt járt, felhívtuk a figyelmét arra, hogy karácsonykor nem leszünk itthon, nehogy hiába jöjjön. Megkértük, hogy mondja el, ha valamire szüksége van, hogy még az ünnepek előtt megkaphassa. Azt mondta, hogy karácsonykor mindig jut neki elég ennivaló, ruhát is osztogatnak sok helyen. Neki csak a lépcső fog hiányozni. „A lépcső?” – kérdeztük, és néztünk rá kikerekedett szemekkel, csodálkozva. Aztán elmondta, hogy nyáron olyan jót beszélgettünk vele az ajtó előtti lépcsőn, és az ilyen beszélgetések nagyon hiányoznak neki.

Felvetődött bennem a kérdés, hogy kik örülnének még karácsonykor a miénkhez hasonló lépcsős beszélgetésnek – ajándékok helyett. Először az idős emberekre, a betegekre, az egyedül élőkre gondoltam. Szerintem nekik annyi mondanivalójuk van, hogy szívesen kiöntenék a szívüket valakinek. Aztán a dolgozó felnőttek és a gyerekek jutottak az eszembe. A felnőttek közül is sokan szívesen beszélgetnének őszintén, kötetlenül egy lépcsőn a főnökükkel, a házastársukkal, a gyerekükkel. Az iskolás gyerekek ugyanezt tennék az elfeledett barátaikkal, a szigorú tanáraikkal, a szüleikkel. Biztosan lenne miről beszélgetni. Beszélgetés alatt nem azt értem, hogy a felnőttek mondjuk fizetésemelést kérnének a főnöktől, vagy megígértetnék a gyerekükkel, hogy többet nem felesel vissza és csupa ötöst hoz majd haza. A gyerekek sem kérnék számon tanáraikon a rossz jegyeket, szüleiken pedig a beígért új mobilt. Egyszerűen mindenki elmondaná, hogy szerinte a másiknak milyen tulajdonságai értékesek, mi az, ami tetszik benne. Azt sem kéne eltitkolni, hogy mi az, amit viszont nem értékelünk olyan pozitívnak a másikban, mi az, ami egy kicsit zavaró. Lehet, hogy közelebb kerülnénk egymáshoz, vagy csak jobban megismernénk a másik gondolkodását. Az biztos, hogy többre mennénk vele, mint például a legtöbbször ajándékba kapott édességhegyekkel.

Úgyhogy kívánok mindenkinek sok-sok lépcsőt karácsonyra!

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy nyolcadikos gondolatai a rövidebb nyári vakációról

A közelmúltban megütötte fülemet a rádióban az, hogy rövidebb nyári szünidőt terveznek a 2019-es tanévtől.

Kissé megdöbbentem, mert bevillant néhány emlékkép. Májusban ülök a tanteremben, a nyitott ablakok mellett. Kint hétágra süt a nap, a hátamon folyik a víz és csiklandozza a bőröm. Izzad a tenyerem, emiatt hullámos lesz a füzetlap és nem fog rajta a toll. Persze lemaradok a jegyzetelésben. Sebaj, rápillantok a padtársam füzetére, azzal a szándékkal, hogy majd róla lemásolom az anyagot. Sajnos nála se jobb a helyzet. Vörös az arca, törölgeti a homlokát, és odasúgja, hogy nagyon szomjas. Körbenézek, és padra lehajtott fejeket, ablakon kibámuló, órákra pillantó tekinteteket látok. Mindenki feladta.

Nem tudom, hogyan tervezik a minisztériumban, de ha június végéig a tanteremben kell ülnünk, vagy augusztus utolsó szabad heteiről kell lemondanunk, akkor félő, hogy a Balaton helyett saját izzadságunkban fürdünk majd heteken keresztül. Persze, ha az ország összes iskolájába és tantermébe felszerelik a légkondicionálót, akkor más a helyzet.

Aztán eszembe jutnak azok a gyerekek, akiket szüleik nyáron nyelvtanfolyamra íratnak be, és azok is, akik nyári munkát vállalnak néhány hétre, hogy megkeressék a zsebpénzre valót, vagy eleget tegyenek a középiskolákban kötelező közösségi szolgálatnak. Ők még rövidebb szünidővel számolhatnak.

Az is felmerült bennem, hogy a tanárokat megkérdezték-e arról, hogy képesek-e 30 fokban egy osztálynyi nyüzsgő vagy éppen bágyadt gyerek figyelmét lekötni, és megtanítani nekik a tananyagot. Vagy ki tudják-e pihenni fáradalmaikat rövidebb idő alatt, hisz tanév közben ők nem mehetnek szabadságra, csak ha arra komoly okuk van rá. Ezt jó lenne átgondolni, mert ha egy tanár kimerült, akkor azt a diák bánja.

Abban biztos vagyok, hogy a gyerekekkel foglalkozó pszichológusok minél hosszabb, örömökben teli szabadságot írnának fel receptre, hisz ez szükséges ahhoz, hogy az iskolában aztán jól teljesítsenek. Márpedig vannak olyan dolgok, melyeket csak nyáron lehet élvezni: a szabad ég alatt aludni éjjel, mezítláb járni a homokos strandon, hódolni a vízi sportoknak és közben szépen lebarnulni.

Állítólag a kisiskolás korú gyerekeket nevelő szülők nem mind bánják a rövidebb vakációt, mert gondot okoz nekik csemetéik elhelyezése, a táborok pedig sokba kerülnek. Azt gondolom erről, hogy nem csak drága táborokban kellene gondolkodni. Vannak jó egészségi állapotnak örvendő nyugdíjasok, akiknek egyetlen bánata, hogy nincs társaságuk, ezért szívesen töltenék idejüket gyerekek között. Meghallgatnák panaszaikat, tanácsokat adnának nekik, sőt, még sütit is készítenének. A gyerekek pedig örömmel tanítgatnák az idősebbeket a mobiltelefon vagy a számítógép használatára, és örülnének, hogy valakinek kiönthetik a szívüket.

Szerintem a szülők lehetnének leleményesebbek is. Legyen az ő házi feladatuk a gyerekek nyári elhelyezése. Nekünk is van elég a tanévben, és elvárják tőlünk, hogy megoldjuk azokat. A szülőknek megéri jól elvégezni ezt a házi feladatot, mert ha nem kell iskolába járni, akkor nem kell aggódniuk amiatt, hogy milyen jegyet kapott a gyerek, megtanulta-e a történelem leckét, elolvasta-e a kötelező olvasmányt, érti-e a matekot, vagy magántanárhoz kell vinni. Szerintem a lelki nyugalom mindennél többet ér.

Jut eszembe! Nem kellene népszavazást tartani nyári vakáció ügyében? Lehet, hogy a szülők többsége mégis egy tízhetes, békés, gondtalan családi élet mellett voksolna.

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

...de okos nem

A Játékszínben Daniel Keyes: Virágot Algernonnak című, az emberi agy rejtelmeivel foglalkozó, világszerte ismert, gondolkodásra késztető művének egy új, sikeres feldolgozását láthatjuk – neves színészek előadásában.

Daniel Keyes novellája először 1959-ben, egy sci-fi újságban jelent meg. A pszichológus-író később regénnyé bővítette írását, mely 1966-ban elnyerte az év legjobb regényének járó Nebula-díjat. Később kétszer is filmre vitték, a Charlie (1968) című alkotás főszereplője egy Oscar-díjat is kapott. A könyvet 27 nyelvre fordították le, az Egyesült Államokban tananyag lett. Nemrég a Játékszínben vitték színpadra, itt a darab egy új feldolgozását láthatjuk.

A főszereplő, Charlie Gordon egy gyengeelméjű, de szerethető, kedves férfi, aki betegsége miatt intézetben él. Tanárnője közreműködésével elkerül egy kutatólaboratóriumba, ahol az agy működését egereken kísérletezve vizsgálják neves professzorok. Kimagasló eredményeket érnek el egy fehér egérrel, Algernonnal. Charlie és Algernon teszteredményeit összevetve az látható, hogy a kis állat egyértelműen jobban teljesít. Charlie bevállalja az agyműtétet, mert bízik abban, hogy az meghozza számára a várva várt okosságot, és ő is képes lehet olyan teljesítményre, mint Algernon. A műtétnek és az azt követő terápiának bámulatos a hatása. A főhősből egy választékos beszédű, intelligens ember válik, aki még diplomadolgozatot is ír. Éppen csak találkozik a szerelemmel, amikor állapota rosszabbra fordul.

A történet elgondolkodtató és szomorú is egyben. Elgondolkodhatunk azon, hogy az agykutatás nagyon sokat fejlődött a novella megjelenése óta, de a Charlie-hoz hasonló betegek meggyógyítása műtéttel még ma sem lehetséges, úgyhogy a téma sci-fi maradt továbbra is. Eltűnődhetünk, hogy vajon miért űznek csúnya tréfákat Charlie-val egészséges embertársai, és ezekben a kínos helyzetekben miért mégis Charlie tűnik intelligensebbnek.

A komoly téma ellenére az előadás bővelkedik humoros párbeszédekben és szívmelengető jelenetekben. Azoknak ajánlom a darabot, akik szeretnének megnézni egy megindító történetet az akaraterőről, a kitartásról és a szeretetről, remek színészek tolmácsolásában. Szervét Tibor, aki egyébként színpadra írta a művet, hitelesen alakítja az értelmi fogyatékos férfit. A művész sok időt töltött olyan betegek között, mint Charlie, hogy megismerje szokásaikat, figyelje gesztusaikat, gondolkodásukat. Kiemelném még Benedek Miklós színészi játékát is, aki egy csak a szakmájának élő, sikerre éhes professzor bőrébe bújt.

Szervét Tibor azt nyilatkozta, hogy hiánycikk a színházakban az olyan előadás, ami alapvető emberi érzésekre hat. Ha a színházból könnyes szemmel távozó nézőkre gondolok, azt hiszem, ez a darab pótolja a hiányt.

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

fotók: jatekszin.hu, Schumy Csaba

Játékszín – Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Rendező: Horgas Ádám
Szereplők: Szervét Tibor, Lévay Viktória, Benedek Miklós

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám