Vak nap

Mit ettél utoljára? Le merem fogadni, hogy élvezted leereszteni a nyelőcsöveden. Bizony, nemcsak te. De erre még visszatérünk.

Amikor a nyári bakancslistámat írtam össze, úgy voltam vele, mint egy friss lottónyertes a bevásárlóközpontban. Minden jöhet. Így történhetett az, hogy felkerült rá egy olyan elborult hülyeség is, mint ez: vak nap.

Arra gondoltam, hogy egy egész napot végigcsinálok bekötött szemmel. Úgy kelek fel és úgy fekszem le.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Bennem is felmerült. És ott lebegett ez a kérdés az elvakított agyamban is egy jó darabig. Ugyanis, ha vagyok annyira elvetemült, hogy ilyet kitaláljak, akkor meg is fogom csinálni. Persze „Múlt Balázst” anyáztam egy darabig, de mégis, hogyan vehetném magamat komolyan, ha nem viszem végig a terveimet?

Szóval eljött a nap. Felkeltem, kinyújtóztattam végtagjaimat és kimásztam a jó meleg, puha ágyamból. Az égvilágon nem láttam semmit. De sikerült megállnom a lábamon. Eddig jó voltam. Kezdetnek kinyithatnám az ablakot – gondoltam. Nagy ötlet. Óvatosan csúsztattam a lábamat az ágyam alapvonalától merőleges irányba, amíg el nem hagyta talpamat a lágy szőnyegem eszenciája. Kinyújtottam a karomat és kinyitottam az ablakot. Nem is olyan nehéz ez.

Miután elvégeztem higiéniai szükségleteim kielégítését, belém hasított az éhség. Lementem a lépcsőn – nem összetörve magamat, de majd összeszartam magamat.

– Kész a reggeli! Isten áldja az édesanyákat. Bármilyen hülye gyereked is van, akkor is hozzászoksz egy idő után. Előző este beavattam, megérte. Kezdeti könnyítésnek jó volt. A nap folyamán bátran használtam a hűtőt is, és remek dolgokat tapintottam ki belőle. Ennyit a táplálékszerzésemről.

Most, hogy meghaladtam egy növény szintjét, meg kellett kérdeznem: Mégis, mi a retket tudok így csinálni? A lehetőségek tárháza jelent meg előttem. Kár, hogy nem láttam őket. Így kezdtem egy „Hé Siri, hány óra van?” kérdéssel, hogy képben legyek, mennyit kell még bénáznom, és hogy megbizonyosodjak a tabletem kizárólagos hűségéről. Nem árult el. Zenét játszattam vele, alkalmazásokat nyitattam meg, és ha viccekre tartottam igényt, akkor, ha olyan kedve volt, mondott egyet. Facebookozni persze nem tudtam, bár nem is olyan nagy gond, másnapra kevésbé lettem függő (el ne hidd!). A YouTube viszonylag életképesnek bizonyult. Megnyitottam és rányomtam valamire. Elkezdett nekem valaki beszélni valamiről, vagy megismertem a hangját vagy nem. Olyan primitív az egész rendszer, hogy csukott szemmel is el lehet vezérelni. Persze ha egy konkrét videót akartam volna megnézni, akkor nem lett volna ilyen egyszerű, de YouTube bácsi személyes ajánlataival kevés kifogásom akadt. Néha frissítettem a kínálatot és ennyi. Elektronikus szórakoztatásom ki is merült. Meg le is.

Mi mást lehet még csinálni? Gitározni, fantasztikus, gyerünk! Le is fejeltem a kinyitott ablakomat. Vak nap – Én 1:0. Ha látom, sem vagyok egy Angus Young, még hogy vakon. Nem volt olyan katasztrofális, de a jövőben maradok a hagyományos „látom, amit csinálok” módszernél.

Amikor elveszted a legfontosabb érzékszervedet, akkor elkerülhetetlen, hogy a külső ingerek helyett a belső ingerekhez fordulsz. Gondolkoztam. Sokat. A mindennapi problémáimtól a mobilom hollétén át az élet értelméig, minden. A sötétség baromira félelmetes egy idő után. Nagyon. Viszonyítási alapot ad dolgoknak. Ráébreszt.

Továbbá az is előkerült, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Nem fogok csak úgy egy napot kidobni a kukába. Vagy ilyesmit gyakran teszek? Levonhatnám a tanulságokat, írhatnék belőle egy cikket, kihúzhatom a listámról, gondolkozhatnék a könyvemen. És valamelyik percben levontam azt a tanulságot, hogy a legtöbb dolgot az életben természetesnek veszünk, és addig, amíg el nem veszítjük, nem tudjuk azt értékelni. Gondoljunk bele, látunk. Csomó lehetőségünk van. Élünk. Van időnk megváltoztatni mindent. És mégis mit teszünk ezzel a kinccsel, ami soha nem tér vissza? Letekerjük a Facebookon, az Instagrammon, kibámuljuk az ablakon, és olyan dolgok kergetésével töltjük, ami nem tesz minket boldoggá. Gratulálok. Majd az utolsó perceidben biztos arra emlékezel a legszívesebben, hogy milyen jó volt az a macskás videó a millióból és milyen különleges volt a szomszédod másodunokatestvérének a 7. születésnapi tortája. Remélem, örömmel fog eltölteni, mert ha erre fecsérled az idődet, akkor az igazán fontos dolgokat szorítod ki.

Most pedig emlékezz vissza az első kérdésemre. Örülj annak a pár falatnak. És a következőnek is. Annak, hogy ezt az égtelenkedő hibát látod. Néha állj meg és gondolj bele. Jobb lesz.

Bodnár Balázs (AKG, 9ny. évf.)
illusztrációk: Kwebbelkop YT

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Csak én és a jóga

A jóga nem sport – állította az egyik ismerősöm. Aha, hát, ha úgy nézzük, akkor a foci meg csak foci. Mert a jóga az sport, és annál még sokkal több is. Csak rá kell érezni, ki kell próbálni, egyszer, kétszer, háromszor, és lehet, hogy akkor se fog tetszeni, de hátha.

Először nyolcadikos voltam, amikor kipróbáltam az iskolában a jógát. Akkor nem igazán jött be. Akkor és úgy lógtam az órákról, ahogy csak tudtam. Aztán már nem értem rá soha a sulis órák időpontjaiban, ezért elmentem egy jóga-stúdióba, és elkezdtem hatha jógázni. Csakhogy az sem tetszett különösebben. Viszont itt már nem magával a jógával, hanem sokkal inkább az oktatóval volt problémám, aki nem volt különösebben szimpatikus, bár akkor még nem tudtam megmondani, pontosan mi az, ami nem tetszik benne.

Meg az a társaság és a korosztály sem épp nekem való volt… Semmiképp sem leszólással mondom, de inkább idősek vettek részt azokon az órákon, hatvan év körüliek vagy afölöttiek is voltak, és ha ők el is fáradtak, én nagyon ritkán. Nyáron az unokatestvérem mutatott egy applikációt, a neve Down Dog. Ez egy nagyon szuper jóga app, állítható nehézségi szintekkel, zenei aláfestéssel, magyarázattal. És sokszor jógáztam is ezzel, aztán amikor besűrűsödtek a napjaim, lassan elmaradoztak ezek a húsz percek.

Viszont elhatároztam, hogy az idén is a jógát választom sportkörnek, és októberben el is mentem az első alkalomra, ugyanabba a stúdióba, de egy másik tanárhoz, aki ashtanga jógát oktat. Erről az ágazatról annyit kell tudni, hogy a hatha jóga dinamikus változata, melyben az ászanákat öt légzés erejéig kell kitartani. Az első órám alapból cikisen indult, mert vérzett a lábam, és nem volt sebtapasz otthon, úgyhogy kínomban egy gézdarabot tekertem a lábujjamra és ráhúztam a zoknit. Viszont a zokni csúszott és kényelmetlen volt miközben végeztem a gyakorlatokat. Jógázni mezítláb kell (és nem kell belegondolni abba, hogy ahol most a te lábad van, a következő percben pedig a homlokod, ott kinek a lába vagy tenyere vagy homloka izzadt előtte).

Visszatérve az első órám viszontagságaihoz. Nagyjából negyedóra után, amikor már rendesen meg voltam izzadva, zakatoltak a fejemben a kérdések, hogy mégis miért vagyok itt, miért ilyen nehéz ez. Aztán vége lett az ugrálós, megerőltetőbb résznek, és jöttek a nyújtósabb, koncentrálósabb feladatok, amelyeknél folyton körbe járt köztünk, résztvevők között az oktató lány, és segített, megigazított minket. És ekkor jöttem rá, hogy ez hiányzott nekem az előző oktatómból. Az odafigyelés, a segítségnyújtás. Mert bár ő is segített, teljesen másként ért hozzánk, szerintem pedig nagyon fontos az, hogy érezze az ember, hogy az oktató azért van ott, hogy segítsen neki, nem pedig azért, hogy kijavítsa. Érthető a különbség? Úgyhogy az óra végén már repesett a szívem, hogy végül is mindent megkaptam, amit akartam, elfáradtam és meg is izzadtam, ugyanakkor vissza akartam jönni és folytatni. Amit hamarosan meg is tettem.

És a második alkalom után már nem öt, hanem csak két napig volt durva izomlázam, aminek kifejezetten örültem. És megfigyeltem magamon, hogy az óra közben tudok semmire sem gondolni, csak úgy elengedni magamat anélkül, hogy zakatolna az agyam, ami nagyon jó és fontos. Mert az otthoni gyakorlások során ezt nem tudtam soha elérni, és ezért soha nem is voltam elégedett. Valamint, amikor például a fejemet a lábamhoz húzom, mert éppen ez a feladat, és úgy érzem, hogy kihozom magamból a maximumot, amikor odajön az oktató, megnyomja a hátamat, és hopp, a homlokom máris a sípcsontomat súrolja, akkor érzem azt, hogy nem véletlenül jöttem el ide. Mert így érzem, hogy fejlődök, hogy segítséget kapok, hogy pontosan hogyan kell tartanom a testemet egyes pózokban, mikor kell levegőt vennem stb. És amikor másnap lefekvés előtt elvégzek egy-két gyakorlatot, érzem a hálát és az erőt a testemben. Ezt pedig a jógának köszönhetem, mert jógázni türelemmel, odafigyeléssel és kitartással lehet. És szerdán ismét ott leszek, hogy abban az egy és negyed órában ismét csak én legyek és a jóga.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Coco: egy film mindenkinek, kivéve Donald Trumpnak

Én és szerény kis családom valamikor szeptember környékén néztük meg először a Coco című animációs film előzetesét. Mivel alapelvünk, hogy ami Pixar, az rossz film már nem lehet, nem is volt kérdés, hogy megnézzük a filmet. Így egy késő novemberi napon el is mentünk a moziba, jómagam, anyukám és a két kis öcsikém.

Azt hittük, hogy elkésünk, de végül szerencsére elértük a filmet, viszont sajnos nachost, popcornt és kólát venni már nem volt időnk. Ez utóbbinak volt pozitív hozadéka is, például így a kisebbik öcsém nem jelentette ki a film vége előtt öt perccel, hogy pisilnie kell, és így anyukám is végig tudta nézni a filmet. Viszont kaja hiányában kénytelen voltam felbontani a táskámban előző napról ottmaradt zacskó chipset, amivel szándékosan és cselekedeteim teljes tudatában megszegtem a mozi előterében tisztán és világosan megfogalmazott szabályt, mely szerint a teremben csak azt lehet enni, amit a helyszínen vettünk meg. Ezen sorokat már a rács mögül írom.

Újabban a Disneynek és a Pixarnak szokásává vált, hogy minden egész estés filmjük előtt levetítenek egy öt-tízperces rövidfilmet. A mi filmünk előtt történetesen egy legalább húsz perceset vetítettek, legalábbis nekem úgy tűnt. A sztori a Jégvarázs történetéhez kapcsolódott, és arról szólt, hogy Anna és Elza azon törik a fejüket, mi a karácsonyi családi hagyományuk, Olaf meg elmegy keresni nekik egy hagyományt. Aranyos kis filmecske volt, de kicsit túl hosszú, a végén már a fejemet fogtam, hogy mikor jön végre a film, amire befizettünk.

Végül aztán befejeződött a nyálas Jégvarázs-sztori és elkezdődött a Coco. A történet főszereplője egy mexikói kissrác, akiről az ember azt hinné, hogy Cocónak hívják, ha már a film címe is ez, de nem. A fiú neve Miguel, Coco pedig a dédnagymamája, aki szintén jelentős szerepet kap a filmben, de a főszereplő akkor is egyértelműen a kisfiú. Nem is értem, miért nem róla nevezték el a filmet. Valószínűleg azért, mert a Miguel, mint filmcím nem hangzik valami egyedien, lévén minden harmadik embert Dél-Amerikában így hívnak. Miguel családja generációk óta cipőket készít, és utálják a zenét, mert Miguel ükapja zenész volt, és a karrierje miatt elhagyta a feleségét és a kislányát. Miguel azonban muzsikusnak született, és álma, hogy ő is olyan legyen, mint a híres zenész Ernesto de la Cruz, aki a példaképe. Halottak napján egy különös véletlen folytán Miguel a holtak világába kerül, ahol találkozik az őseivel, többek között ükanyjával és ükapjával is. Mindez éjszaka történik, és Miguelnek napkeltéig haza kell mennie az élők világába, különben ő is meghal és ott ragad a holtaknál. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha egy halott az áldását adja a visszatérésre, de ez a halott bármilyen feltételt megszabhat, amely feltételeket, ha Miguel megszegi őket, egyből visszakerül a holtakhoz. Eredetileg az ükanyja áldásával akar visszamenni, azonban ő feltételnek azt szabja meg, hogy Miguel soha többé nem zenél. Ezt a kisfiú nem akarja elfogadni, ezért elindul megkeresni ükapját, Ernesto de la Cruzt, hogy az ő áldását kérje, és visszatérjen az élők világába. Ebben segítségére van egy halott csavargó, Hector.

A történet érdekes és nem kifejezetten sablonos, viszonylag új a koncepció. A vége tipikus, előre kiszámítható, teljes happy end, kicsit az a megszokott gyerekfilmes-nyálas-mindenki boldog féle befejezés. De ez szerintem nem is baj, végül is (elsősorban) hatéveseknek gyártott filmről beszélünk. A film kb. háromnegyedénél van egy nagy csavar, amit persze most nem lövök le. Ez szerintem viszonylag jól sikerült, én nem nagyon sejtettem előre semmit, bár lehet, csak én vagyok vak és hülye.

Viszont az évek során és a rengeteg megnézett Pixar-film után megtanultam, hogy a Pixar a rajzfilmjeit mindig elsősorban gyerekeknek készíti, másodsorban viszont felnőtteknek. Ennek megfelelően vannak benne olyan részek, amik a felnőtteknek is, vagy csak a felnőtteknek érthetőek. Ez a film nem hemzsegett az ilyen „kikacsintásoktól”, de azért volt benne egy-kettő. Például az a jelenet, amiben egy halott festő ült, és egy meztelen csontváz nőt festett. A meztelen csontvázat teljes egészében berakták a filmbe, mivel a csontváz az csontváz, annak nincs semmilyen intim testrésze, így tehát meg lehet animálni egy meztelen nőt gyerekfilmben is. Ezen a részen én jót mulattam. A másik ilyen utalás a mexikói kultúra jelentős képviselőjeként megjelenő Frida Kahlo-csontváz volt. Az a jelenet is vicces volt, és egy hat-hétéves gyerek ezt nem biztos, hogy érti.

Ami külön érdekes a filmben, az a halottak kinézete. Alapból mindegyik halott egy csontváz, tehát bőr, hús, izom rajtuk nincsen, azonban szeme mindegyiknek van, sőt, még valami szemhéj-szerűségük is, amivel pislognak. Csontváz létük miatt rendkívül vékonynak néznek ki, minden nő nagyon vékony derekú ruhát hord, de kicsit furán áll rajtuk. Van, amelyiken még choker nyaklánc is van, amit a nyakcsigolyájukra raknak rá. Ez nagyon murisan nézett ki. Hajuk és szakálluk van, már akinek, ami nem tudom, hogy lehetséges, elvileg halál után azok is lebomlanak a szemekkel együtt. Mondjuk nyilván értem, hogy a teljesen kopasz, üres szemű csontvázak látványa túl ijesztő egy gyerekfilmhez, ezért kicsit gyerekbarátabbá, cukibbá rajzolták a csontvázakat, így hát van szemük és hajuk, meg mindenféle arcfestésük. Szemöldökük viszont nincs, kivéve a Frida Kahlo-csontváznak, illetve az imitátorainak, ugyanis a film története során több ember több helyen és többféle célból öltözik be halott Frida Kahlónak. Alapvetően szerintem a csontvázak leegyszerűsítése és családbarátosítása eléggé jól sikerült, az animátorok nem hagyták figyelmen kívül az emberi anatómiát, de azért sikerült olyan részleteket is bevinniük, amiktől barátságosnak és kedvesnek tűnik egy csapat halott ember.

A legfontosabb azonban szerintem az üzenet. A filmben ugyanis az van, hogy a halottak világában is „meg lehet halni”. Ez úgy történik, hogy a halott csontváz elhalványodik és eltűnik, és ez akkor történik meg, ha már nincs élő ember, aki emlékezne rá. Tehát az élők világából való távozás után a halott gyakorlatilag még egyszer meghal, akkor, amikor elfelejtik és nem él már tovább az emberek emlékezetében. Valamint halottak napján a holtak visszatérhetnek az élőkhöz, de csak akkor, ha van valaki, aki kitette a képüket a házi oltárra. Remek üzenet, és ami a legjobb benne, hogy vallástól függetlenül értelmezhető és elfogadható. A filmben szereplő holtak birodalma és a halottak évenként egyszeri élőkhöz való visszajövetele a mexikói halottak napi hagyományokhoz kapcsolódik, amik nyilván a mély vallásosság jegyében jöttek létre. Dél-Amerika egyébként is egy hagyományosan keresztény terület, és úgy általában a túlvilágban való hit a vallásossághoz kapcsolódik. Azonban a film üzenete elvonatkoztat ettől, és azt mondja: a halottak családjuk és barátaik emlékeiben tovább élnek, és addig nem igazán halottak, amíg van élő ember, aki emlékszik rájuk, valamint hogy a halottak emlékeinek felidézésével és fényképeik nézegetésével magunk mellett érezhetjük őket, mintha továbbra is élnének. És ezt a keresztények, a muszlimok és az ateisták, és úgy általában mindenki el tudja fogadni – legalábbis szerintem. Az üzenet vallásos és nem vallásos szempontból is értelmezhető. Ez nagyon jó, mert az ember azt gondolná, hogy ha már Mexikó, halottak napja és túlvilági kalandozás, akkor biztos lesz a filmnek valami mögöttes üzenete a vallásról és a hitről, de nincs. Valójában az üzenet szerint gyakorlatilag mindegy, hogy miben hiszel és miben nem, vannak dolgok, amikben mindannyian meg tudunk egyezni.

Összességében a Coco egy nagyon jó film, a megszokott Pixar-minőséget hozza. Mondanám, hogy hitelesen mutatja be a mexikói kultúrát, de nem mondom, mert annyit tudok Mexikóról, hogy burrito, sombrero, halottak napja és drogháború. Mindenesetre az üzenete remek, a sztori tök jó, a főszereplő kisfiú imádnivalóan cuki. Kell ennél több? Melegen ajánlom azoknak, akik egy könnyed, de valahol azért elgondolkodtató kis családi szórakozásra vágynak, és könnyen be tudják fogadni a mexikói dolgokat. Gyakorlatilag mindenkinek. Kivéve természetesen Donald John Trumpot.

Akinek elegük van a nyálas, minden rendbe jön típusú happy endekből, azoknak nem annyira ajánlom, de azért valami szórakozást ők is találhatnak benne. Alapvetően gyerekfilm, de felnőttek, kamaszok is nyugodtan megnézhetik. Üzenete vallástól független, vallásosaknak és ateistáknak is bátran ajánlom.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

Coco (amerikai film, 2017, 105’)
Rendezte: Lee Unkrich

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A szomszéd néni leleplezi

Nyár vége felé róttam környékünk utcáit, mert egy olyan új applikációt szerettem volna kipróbálni (Munzee), amiről úgy gondoltam, hogy a természettudományi táborban majd hasznos lehet.

A Munzee lényege az, hogy le kell fényképezni utcatáblákra vagy házak kerítésére ragasztott QR kódokat, és ezért virtuális pontokat kapunk. Éppen örültem, hogy sikerült találnom egy kódot az egyik kerítésen, és már készültem is fotót készíteni, amikor hallottam, hogy a ház ablakán valaki dörömböl. Amikor nyílt az ablak, hatalmas gombóc lett a torkomban, mert attól féltem, hogy mindjárt leordítják a fejemet. De szerencsére egy kedves idős asszony volt az, aki lisztes kézzel rohant felém a kerten át, hogy megkérdezze, mit is csinálok a háza táján.

Röviden vázoltam neki a helyzetet, és roppant érdeklődőnek mutatkozott. Tudni akarta, hogy milyen kódokról beszélek. Mi tagadás, eléggé meg kellett dolgoztatnom az agytekervényeimet, hogy használható definícióval tudjak szolgálni egy olyan idős hölgynek, akinek valószínűleg még az új okostelefonok használatával is meggyűlik a baja. Többszöri nekifutás után végül megegyeztünk, hogy a QR kód egy olyan matrica, amelyen fehér alapon fekete téglalapok és négyzetek vannak.

A néni eléggé beszédes kedvében volt, és mivel már úgyis megzavartam a tésztagyúrásban, elmondott nekem egy történetet. Néhány évvel ezelőtt minden reggel ugyanabban az időben látott egy sötét bőrű férfit gyorsgyalogolni az utcában. Mivel az ő kíváncsi természetét nagyon izgatta a dolog, egyik nap odasietett hozzá, és néhány, a teljesítményét dicsérő szó után rögtön meg is kérdezte tőle, hogy miért csinálja ezt.

Ekkor a hölgy kikerekedett szemekkel rám nézett, vett egy nagy levegőt, drámai szünetet tartott, majd sokat sejtetve közölte, hogy bizony az a férfi nem volt magyar, és így nem is tudott válaszolni neki. Bevallom, egy kicsit furcsán néztem rá, ugyanis nem értettem, hogy mi ezzel a baj. Azért élnek több millióan ezen a bolygón, akik nem tudnak magyarul.

Ekkor azonban előállt az elméletével, miszerint a férfi tuti egy migráns felderítő volt, mivel pár hónappal később megérkezett az országba a migránsok első csoportja. Alig bírtam megállni nevetés nélkül, úgyhogy elköszöntem, de ő még gyorsan ellátott egy-két jó tanáccsal a tésztagyúrással kapcsolatban.

Várnak a határban

Hazafelé menet azért lopva hátrapillantottam, és láttam, hogy végig az ablakból vizslatott. Ha a néni nézeteiből indulunk ki, akkor lehet, hogy azt gondolta, hogy én is egy felderítő vagyok, hiszen a nyári nyaralásnak köszönhetően elég barna bőröm volt, csak engem már megtanítottak magyarul beszélni, hogy tudjak kommunikálni. Lehet, hogy azt hitte, a környékről készítek képeket, hogy érdemes-e oda özönleni. Magamban jót nevettem ezen a teórián.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Miért kéne kidobni az ablakon az ötforintost?

Benézek a pénztárcámba. Próbálom minél jobban szétnyitni, hogy szemügyre tudjam venni a kis rekesz alján csörgő érméket. Egy-két kétszázas, talán egy százas, két-három ötvenes, három-négy húszas és tízes. Ennyi szokott lenni benne. A többi mind ötforintos. De én az ötforintost már nem számolom pénznek. Sőt, sokszor a tízforintost sem. Így, amikor péntek délután, zsebpénz fogytában össze akarom számolni, hogy tudok-e még venni egy olcsó és rossz minőségű csokit a CBA-ban, általában a tízeseket kihagyom a számolásból, és csak végszükség esetén használom őket fel. Nem tekintem őket valódi pénznek. És hogy miért? Mert semmi valódi értékük nincsen. Vagy mégis van?

Nemrég történt az eset, hogy egyik délután tényleg nagyon éhes voltam, és mindenképpen be akartam menni a CBA-ba, ezért összeszámoltam az összes aprómat. Háromszázvalamennyi forint volt ott, így hát bementem a boltba, gondos fejben számolás mellett kiválasztottam valami sós perecet és egy csokit, majd odamentem a kasszához fizetni. A végösszeg pontosan annyi volt, amennyire számítottam, így hát szépen ki is fizettem. Csakhogy az volt a bökkenő, hogy az utolsó kb. 30 forintot ötösökben fizettem ki. Az előző százat meg tízesekben. A kasszás dühösen az orra alá morgott, hogy „nem tudom, mit szólna hozzá, ha így adnék vissza…”, aztán odaadta a blokkot és utamra engedett.

Az eset mély nyomot hagyott bennem, és rögtön utána el is kezdtem gondolkozni azon, hogy vajon honnan gyűlt össze nekem ennyi ötforintosom. És rájöttem, hogy bizony visszaadásból. Mert amikor 495 forint a végösszeg, és én ötszázat adok, akkor bizony nekem visszaadnak egy ötforintost, történjen ez a suli büféjében vagy valamelyik kisboltban. És ez az eset nagyon gyakori, szinte mindennapos, így tehát elég rövid idő alatt elég sok ötforintos összegyűlik, és utána azokkal én nem tudok mit kezdeni. Mert nem veszik szívesen, ha úgy adom oda a pénzt, tényleg nem, és többször is hallottam már ezt a „mit szólna, ha én így adnék vissza” dolgot.

De ha jobban belegondol az ember, valójában úgy ad vissza, ha a végösszeg nem kerekíthető tízesre, akkor ötforintost adnak vissza. Nyilván nem egyszerre harminc ötforintost, hanem csak egyet. De hosszú távon abból az egyből harminc lesz, és akkor ott állok harminc használhatatlanul kicsi értékű érmével. Persze a kasszások nem jókedvükben adnak vissza, hanem azért, mert ez a törvény. És a törvény azért ez, mert az ötforintosok még mindig forgalomban vannak. És itt érkezünk el az alapproblémához. Miért vannak még mindig forgalomban az ötforintosok?

Amikor ötödikes és hatodikos voltam, még szerettem az ötforintosokat. Ugyanis az akkori iskolámban a büfében árultak ilyen kis cukorkát, azt a fajtát, amit kozmetikai szalonokban meg postán meg bankban meg ilyen várakozós helyen (kivéve természetesen a fogorvosi rendelőben) osztogatnak, a büfében pedig darabját öt forintért. Na, akkor még szerettem az ötforintost, és péntek délutánonként a heti zsebpénzem megmaradt töredékét tömény keménycukorba fektettem. Azóta viszont gimis lettem, és a mostani büfénkben a legolcsóbb dolog talán a százforintos Ildi-tea (amit egyébként melegen ajánlok mindenki számára). A boltban pedig az égvilágon semmit nem kap az ember öt forintért. Az ötforintos manapság már csak és kizárólag visszaadásnál használatos, valódi értéke egyáltalán nincsen. És mivel értéke nincs, ezért úgy vagyok vele, hogy tartsa csak meg a bolt, a büfés, a gyártó azt az öt forintot, nekem nem kell. Ott is hagynám nekik, ha ugyebár nem lenne a törvény a pontos visszaadásról, és ha nem lenne forgalomban az ötforintos.

Sajnos a pénzügyminisztérium intézkedései az elmúlt években egyáltalán nem terjedtek ki az ötforintosok kinyírására, pedig esküszöm, sokkal hasznosabb dolog lenne, mint húgyszínűre színezni a hátteret Széchenyi feje mögött. Ugyanazért kéne kivonni az ötösöket a forgalomból, amiért néhány évvel ezelőtt az egyeseket és a ketteseket: mert teljesen használhatatlanok. Se a vásárló, se az eladó egyáltalán nem örül nekik. A létezésük senkinek sem jó, senkinek sem hasznos. Ha én lennék a pénzügyminiszter, biztos, hogy első lépésként kihajítanám az ablakon az összes ötforintos érmét, és kötelezővé tenném az árak kerek számra való kerekítését. Meg hát amúgy a tízforintosnak sincs sok értéke, úgyhogy lehet, hogy voltaképpen azt is kivonnám a forgalomból. Bár azt azért sokkal bonyolultabb lenne megoldani, hogy mindig hússzal osztható számra kerekítsünk, de hát ez van, ez az infláció, nem lehet mit csinálni.

Mint már említettem, utoljára hatodikos, azaz tizenkét éves koromban volt olyan, hogy bármit is tudtam venni egy darab ötforintosból, azt is az iskolai büfében. Nagyon érdekelt azonban, hogy ez egy normális boltban is lehetséges-e, illetve mi a legeslegkisebb összeg, amiért bármit is lehet vásárolni egy átlagos élelmiszerboltban. Felkerestem tehát a közeli Spart, zsebemben száz forinttal (azzal, hogy az csak elég lesz valamire), és gondosan átvizsgáltam a polcokon található árcédulákat.

A rekorder, azaz a legeslegolcsóbb termékek a boltban a szendvicszsemle és szendvicskifli voltak, holtversenyben: mindkettő 16 kőkemény forintba került, ami ugye kerekítve 15. Tehát amennyiben az ember levegőn kívül bármit szándékozik venni, úgy legalább 15 forinttal a zsebében kell útnak indulnia.

A boltban tett látogatásom során ugyebár száz forint volt a keret, amivel voltaképpen, valljuk be, meglepően széles volt a választék. Vehettem volna száz forintért kilencgrammos csokimikulást (a kicsit korai karácsonyi árusítás jegyében), egy százas zsepit, egy kis rúd sajtot, öngyújtót, rumaromát, kamillateát, eufemisztikusan „reggeli keksznek” keresztelt Jóreggelt-keksz utánzatot, kakaóscsigát, szárított fokhagyma-granulátomot, négy zsemlét, két és fél deci energiaitalt vagy gyümölcslevet, esetleg két kiló sót, hogy csak néhány példát említsek – a teljesség igénye nélkül. Lehet, hogy egy alma is kijött volna belőle, de az almát súlyra mérik, nincs pontosan előre megadva az ára, így nem tudom. Végül mégis az epres Túró Rudi mellett döntöttem, amelyről megállapítottam, hogy a benne lévő eperlekvár összetevőire voltaképpen nincsenek szavak. Csak kémiai egyenletek.

Szóval, ha az ember száz forinttal megy a boltba, akkor azért bőven van miből válogatnia. Ötven forinttal már kicsit kevésbé, annyiért csak egy kis doboz lekvárt, rendkívül rossz minőségű Túró Rudi-utánzatot, pudingport, egy kis csomag ropit, egy kiló sót vagy egy-két zsemlét/kiflit tud venni, ami már nem annyira sok. Húsz forintért egy zsemlét vagy kiflit lehet beszerezni (jó esetben), tíz vagy öt forinttal pedig nem is érdemes próbálkozni. Annyiért még egy taknyos zsebkendőt sem lehet kapni.

Láthatjuk tehát, hogy az ötforintosnak a mai világban tényleg nincs egyáltalán semmiféle értéke. Ami egy francos vizezett zsemle árának is az egyharmada, azzal már tényleg nem lehet mit kezdeni, és mindenkinek az lenne a legjobb, ha kivonnák a forgalomból és megmaradna régi szép magyar emléknek.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Ahol a hullák várnak...

Még szeptember közepe táján az egyik osztálytársam bejegyzést tett közzé az évfolyamcsoportban, miszerint maradt pár hely az Anatómiai Múzeum látogatására, amit szervez. A hirdetményben szerepelt az a szókapcsolat is, miszerint ez egy kihagyhatatlan lehetőség. Itt már éreztem, bármi lesz is, én valószínűleg nem fogom kihagyni, úgyhogy gyorsan be is kommenteltem a nevemet, hogy mennék én.

Egy őszi délután négy órakor meg is érkeztem a metrómegállóba, és elkezdtem olvasni. Valószínűleg ott is maradok, ha nem jut eszébe a barátnőmnek, hogy én hiányzok. De meglettem, és elindultunk, majd egy kis eltévedést követően meg is érkeztünk a SOTÉ-ra. Mind nagyon izgatottak és kíváncsiak voltunk. Egy hölgy körbevezetett minket, megkérdezte, hogy az orvosira akarunk-e menni. Páran feltették a kezüket, hogy gondolkodnak rajta. Ha fel is merült volna bennem ez a lehetőség, egy órával később már biztosra állítottam volna, hogy nem, ez nem nekem való. Na de miért? Mondom, mit láttunk.

A terem, vagyis az egész múzeum körülbelül két osztályteremnyi méret, száz négyzetméter mindössze. Kétféle preparátum típus van benne, az egyik, ami nincs beáztatva semmibe, hanem mintha ki lenne szárítva, ez feketés-sötétbarna színű. Ebből viszonylag kevés van, és ezek nagyon régiek. Kisgyerekek is vannak még köztük, mégis, ahogy szemléltem, inkább a csodálat fogott el, ahogy ezt valaki megcsinálta: a vérerek gyönyörűen kivehetően hálózzák be a testeket, és már majdnem kétszáz éve állnak itt. És ugye voltak a tipikus, formalinba áztatott, fehéresre fakult mindenfélék. De tényleg, azért mondom, hogy mindenfélék, mert voltak emberek és állatok, testrészek, meg olyan dolgok is, amikbe talán jobb nem is belegondolni… Mert nem lehet ép ésszel, és én nem tudom máig sem felfogni, hogy azok a kezek egyszer ceruzát markoltak vagy éppen sorokat gépeltek, mint most épp én.

A testek egyébként felajánlás útján kerülnek be ide, vagyis az orvostanhallgatók keze alá. Először is, egy éven keresztül tart a fertőtlenítésük, utána pedig, ha például a kezet tanulmányozzák, akkor a hallgatók megkapják azt, vizsgálják és kipreparálják, de nagyon ritka az, hogy egy egész testet kapnak és azzal dolgoznak. Van versenye is a „legszebb”, legigényesebb preparátumoknak. És hogy van-e elég test, érkezik-e elég felajánlás? A válasz, igen. Van bőven. Inkább gyerek és baba testeket nem kapnak, vagy ha igen, akkor embriókat, amelyekről lemondott az anya, vagyis abortusz után kerülnek a SOTÉ-hoz. A nevek természetesen nem szerepelnek, csak a preparátorok nevei vannak kiírva, és rokonoknak nem is engedik a belépést, az túl megrázó lenne.

Fantasztikus volt látni, hogy milyen törékeny az emberi test, mennyi kis ér és izom dolgozik, és milyen törékeny mindez. Volt ott például egy teljes kar, vérerekkel együtt. Hihetetlen volt nézni, és elképzelni azt, hogy valakinek sikerült ezt elkészítenie, hogy megmaradjon ilyen épen. A hölgy, aki körbevezetett minket, készségesen válaszolt minden kérdésünkre, aztán egy idő után szétszéledtünk, hogy mindannyian a saját tempónkban bámészkodhassunk. Megnéztük az állatokat, majd megláttam, hogy van egy rész, ahol kisbabák vannak, pontosítok, mutáns kisbabák. Az első gondolatom az volt, hogy „úr isten”. Nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van, hogy élőben megnézhetem ezeket. De a szemem, a szívem nem engedett oda. Mert eszembe jutott, hogy ezek gyerekek voltak. Igazi, élő pici babák, akik, ha nem is születtek meg, de ott dobogott a szívük a mamájuk hasában. És őket várták, csak komplikáció lépett fel, és a törékeny egészség máris darabokra hullott. Na igen, szóval nem szabad belegondolni. Azokban a percekben fel is fordult a gyomrom, aztán ismét elterelődtek a gondolataim, és úgy határoztam, hogy ez a természet, ez az élet. Ha ilyen is megesik, akkor ez van, és nyilván legtöbbjük nem volt életképes. Úgyhogy odamentem és megnéztem. A preparátumok már szintén sok-sok évesek voltak, és megdöbbentő volt, hogy milyen nagyok a csecsemők. Voltak olyanok, akik nyitott gerinccel születtek és voltak sellő szindrómában szenvedők, akiknek a két lábuk tulajdonképpen össze volt nőve. Volt jó pár sziámi iker, de talán a legmegrázóbb a küklopsz-szindróma, amiről a hölgy azt mondta el, hogy régen inkább isteni tulajdonsággal ruházták fel ezeket az embereket, minekután más magyarázatot nem tudtak találni a létezésére. Először egy borjút láttunk, csak épp nem ismertük fel, aztán amikor a babához értünk, már gondoltuk, hogy ugyanazzal van dolgunk. A szeme nem a homlokán volt, ahogy az legtöbbször ábrázolva van, hanem körülbelül az orra helyén, és a homlokán pedig egy fura, hosszúkás valami emlékeztetett az orrára. Nagyon visszataszító és félelmetes volt, nem tudok mást mondani. Még láttunk hetesikereket és magzatokat, melyeket az anyaméhhel együtt tettek el, hogy lehessen tanulmányozni, milyen pózban, hogy helyezkedik el a baba.

Láthattunk még teljes csontvázat, amit meg is tapinthattunk, úgyhogy most már elmondhatom, hogy fogtam emberi csontot meg sok-sok koponyát, de ezek az én érdeklődésemet már nem keltették fel olyan szinten, ráadásul minderre már csak tíz percünk maradt, annyit elidőztünk a formaldehidbe áztatott testrészeknél. Aztán becsuktuk magunk mögött az ajtót, és kicsit talán mind fellélegeztünk.

Úgy gondolom, nagyon szép dolog felajánlania valakinek a testét, és megértem, meg rossz dolog, hogy nincsenek csecsemők, de ez sokkalta nehezebb ügy ennél. Anyukám mesélte, hogy a gyász feldolgozásában nagyon fontos, hogy legyen egy szertartásos elbúcsúzás, hogy például a gyászoló ki tudjon menni a temetőbe vagy el tudjon menni egy helyre, ami a szerettéhez köti. Én sem tudnám felajánlani a gyerekemet, még akkor se, ha a test tulajdonképpen nem az ember.

És lezárásként pedig, visszakanyarodva a preparáláshoz, apukám mesélt egy érdekes történetet. Az egyik neves magyar korboncnok, Arányi Lajos, elvesztette egyik gyermekét még 1862-ben. Mivel annyira kötődött hozzá, nem volt képes feldolgozni az elvesztését, ezért mumifikálta őt, és a dolgozószobájában „tárolta” huszonöt éven keresztül, egészen a haláláig. Szóval mielőtt kedvet kapnánk a testünk felajánlásához, talán érdemes legalább tájékoztatni kedves rokonainkat, mivel a veszteséget tulajdonképpen nekik kell majd feldolgozni...

A múzeumba előzetes egyeztetés alapján lehet ellátogatni, csoportok számára, tizenhat éven felül. Fotózni nincs lehetőség a személyiségi jogok miatt, ezért az itt megjelent képek csak illusztrációk, a SOTE képei.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

 

Az Anatómiai Múzeum csak a Semmelweis Egyetem hallgatói számára látogatható vagy előzetes egyeztetés után.

Képek: http://semmelweis.hu/anatomia/anatomiai-muzeum/

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Meditáció

Hazafelé menet megütötte a fülemet öt szó: „Én nem hiszek a meditációban.” Egy pillanatra megálltam, és közben olyan képet vágtam, mintha a szemembe világítottak volna egy reflektorral. Nem értettem ezt az állítást. Vajon ez az ember hisz az alvásban... meg a zsiráfokban? Szóval megfogadtam, hogy lámpás leszek a sötétségben, és megbízható információt biztosítok néhány ember számára, aki ezt a cikket olvassa.

Kezdjük az elején. A meditáció egy olyan állapot, amikor testünket egy bizonyos helyzetbe állítjuk, majd igyekszünk ezt a pozíciót megőrizni. Rendszerint egy azonos dologra összpontosítunk. Végezhetjük szinte bármilyen testhelyzetben, ami kényelmes nekünk. A szakirodalom szerint a legalkalmasabb pozíció az egyszerű, kényelmes ülés.

Most, hogy megvannak az alapok, rá is térhetünk az összpontosításra. Rengeteg lehetőség közül választhatunk, hogy mire koncentráljuk a figyelmünket. Lehet ez akár a légzésünk is. Ha nagy, mély levegőket veszünk, lecsökkentjük a pulzusunkat, megnyugtatjuk magunkat. Ellenkező esetben, ha csak ritkán veszünk levegőt, és bent tartjuk addig, ameddig csak tudjuk, akkor pár perc után olyan állapotba kerülünk, aminél extra nyugodtak vagyunk, és semmi sem tud felbosszantani, valamint egy irányba tudjuk irányítani minden figyelmünket. Nem tudod megölni magadat azzal, hogy visszatartod a lélegzetedet, de eléggé megfájdulhat a fejed. Kérlek, tegyél magadnak egy szívességet, és ne csinálj hülyeséget.

Gondolataink szintén remek célpontjai lehetnek a koncentrálásunknak. Átgondolhatjuk az életünket, bár ezt én nem javaslom, mert jó sokáig tarthat, mire megvilágosodsz. Maradjunk csak az apróbb dolgokon való gondolkozásnál. Egy projekt, egy házi feladat vagy akármi. Türelem, és akár még jó ötletek is kisülhetnek belőle. Ha valamin nyugodtan szeretnénk törni a fejünket, akkor javasolt a csend, mivel a zene nagyban befolyásolhatja érzelmi állapotunkat és elvonhatja a figyelmünket.

Pontosan ezért a zenehallgatás meditáció közben remek, arra való, hogy felüljünk egy érzelmi hullámvasútra, ha úgy tartja kedvünk. Csak a jó számokat kell kiválasztani, és már indulhat is. Ha pedig mindent és mindenkit ki akarunk zárni, és meg akarunk szabadulni egy kis időre a gondolatainktól, akkor a természet hangjait javasolnám. Egyes applikációk meglepően jól tudják imitálni ezeket a főleg fehér-zaj alapú dolgokat. Szóval, ha meg akarod viccelni a barátaidat, hogy itt a tenger vagy vihar van, kora reggel talán még be is veszik.

Elmélyedhetünk tudásunk legmélyebb bugyraiban, és olyan információkat is a felszínre hozhatunk, amiről nem is sejtettük volna, hogy a birtokunkban vannak. Mondok egy példát. Egy nyaralásról jöttem hazafele a repülőgépen, mindenki aludt. Betettem magamnak egy kis Sherlockos filmzenét, és eszembe jutott, hogy Sherlock milyen jól tudja használni a tudatalattiját. Mit veszthetek, ha kipróbálom. Elkezdtem felidézni az utazást, attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztünk taxival a reptérre. TE-JÓ-ÉG. Rémisztően pontosan ment. Olyan dolgokat vettem észre, amikre nem is figyeltem akkor. Mint egy film, úgy ment az egész. Nagyon bizarr élmény volt végignézni és beletekerni a legjobb jelenetekbe. Újra éreztem a delfinek bőrét a kezemen és azt a rohadt hideg vizet. De nagyon hideg volt. Órákig csináltam ezt, majd eszembe jutott, hogy hátha vissza tudok menni régebbre is. Vissza tudtam. Viszont elkezdtünk ereszkedni, szóval ki kellett másznom az agyamból.

Mondok még egy lehetőséget. Kívánd azt, hogy valamelyik ismerősöd boldog legyen. Nem tudom, hogy miért, de ha ezt sokszor csináljuk egy rövid időintervallumon belül, akkor valamilyen oknál fogva boldogabbak leszünk. Mit veszthetünk? Egy próbát megér, nem?

Most egy titkos fegyvert fedtem fel, aminek hosszú távú hatása többek között a stressz csökkentése, élesedik az elménk, gyorsabbak leszünk. Javul a koncentrációs-képességünk, hamarabb megtalálhatjuk a megoldásokat problémáinkra, megismerhetjük önmagunkat és másokat.

Bodnár Balázs (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Úristen, hova tűnt a legjobb barátnőm?

Augusztusban még együtt ugráltunk a Szigeten. Aztán egyik napról a másikra felgyorsultak az események, s azon kaptam magamat, hogy ott állok könnyeimet visszatartva, és búcsúzkodok. Csak álltunk a kapuban összeölelkezve, és nem, nem akartam elengedni. Hirtelen újra végigsepert rajtam a végtelen önzőség hulláma. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz velem nélküle. Hogy bírok ki egy egész évet úgy, hogy ő közben egy teljesen másik országban lesz.

Már november van. Két teljes hónap lement a suliból. S most utólag visszanézve kicsit átértékelődött minden a fejemben ezzel kapcsolatban. Hosszú út volt, és tudom, hogy továbbra is lesznek nehéz pillanatok. De eljutottam oda, hogy el tudom fogadni. Nincs itt a legjobb barátnőm.

Hetedik óta nagyon jóban voltunk, most pedig tizenegyedik nyelvi éves vagyok. Azt hiszem, egészen eddig ő volt az egyetlen a suliban, akinek tényleg minden lelki bajomat ki tudtam önteni. Aztán tizedik első félévében egyszer csak a barátnőimmel hárman ott álltunk a villamosmegállóban, és ő elmondta, hogy a jövő évet talán külföldön tölti. Akkor még csak egy ötlet volt, felmerült a családban, hogy kiköltöznek egy évre. Emlékszem, amikor először elmondta, nagyon ledöbbentem. S tudom, hogy szörnyen hangzik, de mélyen, legbelül elkezdtem abban reménykedni, hogy nem megy el.

Alapjában véve nem tartom magamat nagyon önző embernek. Akkor és ott mégis szörnyen önzőn viselkedtem. Vagyis nem viselkedtem önzőn, mert nem mondtam meg neki, hogy nem túlzottan szeretném, ha elmenne. Csak ezt gondoltam, s ezek a gondolatok épp elég gondot és lelkiismeretfurdalást okoztak nekem. S persze örültem is a hírnek, nagyon. Mert tudtam, hogy nagyon jót fog tenni neki, rengeteget fog tanulni külföldön. S ezalatt nem a tanórákra gondolok, hanem arra a rengeteg élettapasztalatra, amit idegen környezetben szerezhet az ember.

Aztán eljött az augusztus. Még lenyomtunk együtt egy fesztivált, aminél jobb búcsúbulit elképzelni sem tudtam volna. Mégis akkor, ott, megpróbáltam elfelejtkezni arról a rémisztő gondolattól, hogy pár nap múlva tényleg elmegy.

A kiutazása első két hetében mindössze pár fényképet és nagyon rövid chates beszámolókat kaptam: a repülőútról, az új lakhelyükről, a környékről. De őszintén szólva akkor még nem tudatosult bennem, hogy tényleg nincs már itt. Hogy tényleg egy másik kontinensen van. Az egészet olyan távolinak és megfoghatatlannak éreztem, ezért egyszerűbb volt bele se gondolni, mit jelent mindez.

Az iskolakezdés után azonban már nem tudtam tovább homokba dugni a fejemet. Bele kellett csöppennem a valóságba. Abba, hogy nem találom a helyemet az évfolyamon. Hogy a kellemes és komfortos baráti köröm hirtelen felszakadt.

A suliban új csoportokba kerültünk, új emberekkel tanulunk együtt. S tudom, hogy ha itt maradt volna, akkor se lettek volna közös óráink, de ez akkor nem vigasztalt. Hiányzott az a lány, akivel együtt csevegtünk nyitások előtt, a szünetekben, az epochákon, s akivel, ha kettesben maradtunk, mindig valami nagyon fura dolgot csináltunk. Egyszóval hiányzott a barátnőm.

Azt hiszem, a szeptember volt a legkeményebb. Hozzá kellett szoknom ehhez az új, megváltozott helyzethez. Sőt, mi több, meg kellett kedvelnem, annak érdekében, hogy nap mint nap örömmel tudjak belépni az iskola ajtaján. Ehhez pedig arra volt szükségem, hogy találjak valaki olyat, akivel tudok majd lelkizni. Lehet, hogy ez most úgy hangzik, mintha egy barátnőm se maradt volna a suliban. Ez így nem igaz. Mindössze nem maradt olyan barátnőm, akivel megoszthattam volna a gondjaimat, akivel beszélgethettem volna az érzelmeimről. Biztosan ti sem vagytok úgy vele, hogy bármelyik haverotoknak képesek vagytok kiteregetni a lelki szennyeseteket.

Mindemellett azt is ki kellett találnom, hogyan tartsam a kapcsolatot a barátnőmmel, akitől nyolc órányi időeltolódás és egy óceán választott el. Megegyeztünk abban, hogy a chat és az email nem elég személyes. Úgyhogy a heti rutin az lett, hogy minden hétvégén Messenger beszélgetést indítunk, s kábé másfél-két órán keresztül beszélgetünk.

A szerző rajza

Őszinte leszek: sokszor érzem azt, hogy nagyon nehezen szakítok időt ezekre a maratoni beszélgetésekre. De szükségem van rájuk, muszáj megtartanunk. Még akkor is, ha sokszor úgy teszem le a telefont, hogy tisztára elment a kedvem az élettől. Mert szeretek beszélgetni vele, elmesélni mi történt velem, meghallgatni az ő élménybeszámolóit. De ezek a két órák számomra nemcsak ezt jelentik. Ez egyben mindig a ráébredés pillanatai is, amikor hirtelen kiszakadok a mindennapi rutinból, és rájövök, mennyire megváltozott a kapcsolatunk.

Mert ugyan hiába építettem ki egy új baráti kört és hiába találtam meg azt az embert, akivel nyugodt szívvel tudok beszélgetni bármiről. Attól még valami mindig emlékeztet arra, hogy valaki hiányzik a hétköznapjaimból. S ahogy teltek a hónapok, arra is rá kellett jönnöm, hogy félek a jövő évtől. Mert annyi minden fog addigra megváltozni, amibe rémisztő belegondolni is. Ha visszajön, akkor azért, mert semmi sem lesz már olyan, mint az elmúlt években. Ha meg esetleg nem jönne vissza, akkor meg azért…

A tanulság, ha egyáltalán van, akkor az számomra az, hogy nehéz elfogadni, ha valami, ami jó volt, az teljesen megváltozik. De meg kell próbálni, mert nem lehetetlen, csak sokszor idegőrlő. Azt hiszem, a legnagyobb hibám az volt, hogy rosszul vizualizáltam az egészet. Ha egy vonalon nézzük, akkor azt láttam magam előtt, hogy én megrekedtem ott, ahol elbúcsúztunk. Ő pedig ment tovább, iszonyatos tempóval haladt, élte az életét. De ez nem igaz. Mert közben én is változok, haladok a saját utamon, csak más tempóban, más országban, másképpen. S bármit is tartogat számunkra a jövő, bizakodva kell hozzáállni. Mert közhelyesen hangzik ugyan, de végül is minden változás valami jobbhoz vezet. Azonban a jobbat addig nem tudjuk megélni, amíg görcsösen ragaszkodunk a múlthoz, és amíg nem vagyunk képesek elfogadni és megszeretni az új helyzetet.

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Váratlan befejezések

Sokszor fordul elő, hogy a film az utolsó perceiben jár, és te már tűkön ülve várod, hogy vajon összejönnek-e kedvenc szereplőid, vagy hogy vajon mikor derül már ki, hogy ki volt a gyilkos, de a történet úgy végződik, ahogy te azt a legmerészebb álmaidban sem gondoltad volna.

Aztán már a stáblista is lement, és te még mindig csak ülsz, magyarázatot várva az előző percek eseményeire, de azt nem kapod meg...

Napjainkban egyre gyakoribbak a váratlan, kifejtetlen befejezések, amik ugyan nagyon kreatívnak és intelligensnek tűnnek, egészen addig, amíg meg nem nézel egy ilyen filmet.

Például ott van az a közismert film, ami a vietnámi háború idején játszódik, és egy hippi csapatról meg egy vidéki férfiról szól, aki katonának indul, de egy elrontott terv miatt a barátja megy helyette a háborúba, aki végig a békét támogatta, mégis meghal.

Jelenet a filmből

Vagy például itt az az új film, ahol egy leányotthon lakói elbújtatnak egy ellenséges katonát, akit megszeretnek, viszont amikor megmentik őt azzal, hogy levágják a sérült lábát, megbolondul, ezért veszélyt jelent a ház tagjaira, így megmérgezik őt, és így meghal.

Jelenet a filmből

Vagy ott van az az ugyancsak ismert film, ami egy kutyáról szól, aki nagyon rosszcsont, viszont nagyon szereti őt az egész család, a legvégén viszont meghal. Na igen, ez a film egy tökéletes példa az olyan váratlan befejezésre, ami valójában nem is annyira váratlan, mégis meghökkensz, és nem teljesen érted, hogy ez most miért vagy hogyan történt. Szerintem 10 emberből 8 tudta a film legelején, hogy a végén meghal a kutya, vagy azért mert már hallotta vagy azért, mert szerintem elég alapvető.

Jelenet a filmből

Amikor én láttam a filmet, én is tudtam, hogy ez lesz a vége. Eredeti nyelven néztem nem is olyan régen, sokáig nem volt kedvem megnézni, de aztán gondoltam, megnézem, mit dicsérnek annyira. Bevallom, amikor a végéhez ért a film, szótlanul ültem, meglepve, pedig jól tudtam, hogy minden pont így fog történni. Szerintem ennek az a titka, hogy megszerettük a szereplőt, talán túlságosan is, azért fájt a legvége.

Akinek jó az idegzete, annak mindenképpen ajánlom a váratlan befejezésű filmeket, nagyon nagy élmény az összes ebben a kategóriában, valamint elég nehéz elrontani, ami a mai filmvilágban egy nagyon ígéretes dolog.

A cikkben említett filmeknek nem véletlenül hagytam ki a címét, nem szeretném elrontani a moziélményét azoknak, akik esetleg nem látták ezeket.

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mi a baj a törioktatással?

Töredelmes vallomásom következik: én szeretem a történelmet. Amikor töriepocha kezdődik, pezsgőt bontok és örömkönnyeket hullatok – mondjuk amiatt is, hogy a töriepocha kezdete egyet jelent a termtudepocha végével, ami nekem remek és örömteli esemény. Ám amikor valóban elkezdjük a történelemtanulást, és végigvesszük a tananyagot, sajnos megtapasztalom, hogy bizony a töriórák rendkívül unalmasak is tudnak lenni. Sőt, nagyon sokszor azok. És hogy miért? Mert engem voltaképpen érdekel a történelem… Csak nem az a része, amit az iskolában tanulunk.

Mostanában, ahogy elkezdtem jobban foglalkozni azzal, hogy mi is az érdeklődési köröm, és próbálom ennek megfelelően élni az életemet, egyre jobban egyértelművé vált számomra, hogy engem valóban nagyon is érdekel a történelem. Hiszek abban, hogy akinek nincs múltja, annak nincs jövője, és hogy nagyon fontos tudni, hogy hogyan változott a világ az elmúlt párezer évben. Hogy hogyan és miként jutottunk el oda, ahol most vagyunk, akár az egész világ, akár országok, akár egyének szintjén értelmezve. És ezért fontos történelmet tanítani az iskolákban: mert a történelemből megtanulhatjuk, hogy mi volt, és ebből (illetve abból, hogy mi van), következtetéseket vonhatunk le arra vonatkozóan, hogy mi lesz. Illetve más dolgokat is tanulhatunk a történelemből, például a második világháború borzalmaiból azt, hogy hova vezet a gyűlölködés, az acsarkodás és a rasszizmus – és így meg tudjuk akadályozni, hogy még egyszer megtörténjen egy olyasfajta szörnyűség, mint például a Holokauszt.

Viszont van egy nagy baj a történelemoktatással, ami voltaképpen az én bajom, és biztosan vannak, akik ezt teljesen máshogy gondolják, de ezt a cikket én írom és nem ők. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nem vagyok ezzel a dologgal egyedül. A problémám pedig a következő: amit történelemórán tanulunk, annak nagyjából kilencvenöt százaléka a politika történelme. Ki mikortól meddig háborúzott kivel, melyik uralkodó milyen eszement törvényeket vezetett be, mikor hányan lázadtak fel, csináltak forradalmat és árasztották el vérrel az egész országot, satöbbi. Ezek persze fontos részei a történelemnek, és a mának is, hiszen létfontosságú dolog a politika a mindennapokban. A politikai döntések és változtatások a mindennapi életünket is befolyásolják. Ámbár az emberek nagy része mégiscsak a saját életét éli – a mindennapi életét. Eszik, iszik, alszik, dolgozik, öltözködik, gyereket nevel, tanul, szórakozik, művelődik… És bizony ezek a dolgok mind, egytől egyig teljesen mások voltak a múltban, és nagyon-nagyon sokat változtak az évszázadok során.

Úgy gondolom, hogy nemcsak a politikáról, hanem erről is nagyon fontos lenne tanulnunk. Persze a politika, a háborúk, az eszmerendszerek, a forradalmak jelentősen befolyásolták, megváltoztatták a mindennapi életet, gyakorlatilag a hátterét adták annak, ahogy az emberek éltek. És nyilván ezt a hátteret is fontos ismernünk ahhoz, hogy megértsük, mi miért és hogyan történt. Engem például nagyon érdekelnek az egyes történelmi korszakok divatjai. Erre a politikai, szellemi, tudományos és kulturális élet is nagy befolyást gyakorolt, például a francia forradalom után a divat is ugyanúgy átalakult, ahogy a politikai élet. Csak erről nem tanulunk, mert úgy gondoljuk, hogy a politikai élet, a nagyhatalmi döntések, a háborúzások, a mindenféle uralkodók és királyok és császárok sokkal fontosabbak, mint hogy milyen göncöket öltöttek magukra a nők és a férfiak a 19. század elején.

De úgy gondolom, hogy egy mai ember számára egy régi átlagember mindennapi élete sokkal jobban átélhető és megérthető, mint a sok aláírt szerződés meg törvénycikk. Megnézhetjük, hogy mi volt ugyanolyan, mi volt hasonló, mi volt teljesen különböző száz, kétszáz, háromszáz évvel ezelőtt egy mindennapi ember munkahelyén, asztalán, ruhatárában, hogy mennyit változott az emberi gondolkodás több ezer év alatt, mennyit változtak az életkörülmények, a kilátások és a lehetőségek. És végső soron ez még egy nagyon fontos aspektusa a mindennapi életről is szóló történelemoktatásnak: ha megnézzük, hogy száz meg ezer évekkel ezelőtt hogy éltek az emberek, és összehasonlítjuk azzal, ahogy mi élünk ma, nagyon sok érdekes következtetést vonhatunk le belőle. Például, hogy sokkal, de sokkal jobb nekünk, mint nekik volt. Van folyóvizünk, villanyvilágításunk, angolvécénk, számítógépünk, rengeteg munka- és karrierlehetőségünk. Várható élettartamunk sokkalta több, mint akár a száz évvel ezelőtti embereknek, nem hal meg a gyerekeink fele mindenféle fertőző nyavalyákban, nőként a saját vagyon keresésének a testünk áruba bocsátásánál sokkal több, jobb, érdekesebb, értelmesebb és kevésbé mocskos módja van. Nem nyomaszt minket annyi illemszabály, norma és társadalmi elvárás (bár azért vannak most is szép számmal…), nem égetnek el csak úgy, teljességgel koholt vádak alapján a piactéren, nem zárnak őrültekházába, ha hisztizünk néha egy kicsit, ha kistestvérünk születik, nem kell azon aggódnunk, hogy az anyukánk gyermekágyi lázat kap a szülőorvos hullákkal beszennyezett kezétől és meghal, és még sok más dolog. Ugyanakkor rengeteg olyan probléma is van, ami régen nem volt, és olyan bajaink is vannak, amik régen is ugyanúgy jelen voltak, csak kicsit máshogy. Az összehasonlítás által megtanuljuk helyén kezelni és értékelni a mai világot, a kényelmet, amiben élünk és a problémákat, amikkel küzdünk. Rájöhetünk, hogy az emberi természet nem változik, de az emberi gondolkodás és viselkedés igen. Rájöhetünk, hogy a még mindig boldog békeidőkként emlegetett kor lehet, hogy mégsem volt egy akkora nagy buli, a szigorú etikettjével és elvárásaival, a fejletlen közlekedésével és az emberek belét kirázó omnibuszaival, a belső szerveket megroncsoló fűzőivel és a női szavazójog hiányával. Rájöhetünk, hogy a „régen minden jobb volt” mondás egyáltalán nem igaz, legfeljebb csak akkor, ha kiegészítjük azzal, hogy „régen minden jobb volt, mint régebben, és régebben minden jobb volt, mint annál is régebben.” Megnézhetjük, mik voltak azok a használati tárgyak, bútorok, ruhadarabok, amikből kialakultak a ma használatos tárgyaink, bútoraink és ruháink. Megnézhetjük, melyik munka mikor jött létre, és a régi mesterségek közül mennyi maradt fenn máig is, hogy az általunk sokszor használt szolgáltatások és intézmények (pl. iskola, óvoda, vegyesbolt, egészségbiztosítás, mentő) mikor jöttek létre és hogy mennyivel könnyebb az életünk most, hogy vannak ilyenek. És még sok más dolog.

Ráadásul, ha megtanuljuk, milyen rossz körülmények között éltek az emberek sok-sok évvel ezelőtt, és átértékeljük kicsit a saját életünket, rájöhetünk, hogy vannak, akik még mindig olyan rossz körülmények között élnek. Vannak, akiknek a házába még mindig nincs bevezetve az áram, vannak, akiknek még mindig nincs saját fürdőszobájuk, vannak, akik még mindig lavórban mosakszanak, vannak, akik még mindig kilométereket gyalogolnak naponta az ivóvízért, vannak, akiknek még mindig mindennapos probléma a járványok terjedése és az azzal együtt járó halálozási ráta, vannak nők, akiket még mindig tulajdontárgynak tekintenek, vannak mentális betegek, akiket még mindig őrültként kezelnek. A történelem és a mai kor összehasonlítása is segíthet nekünk abban, hogy felismerjük ezt a problémát, megsajnáljuk ezeket az embereket, és egységesen, szervezetten, társadalmi szinten megpróbáljunk fellépni ellene. Megpróbáljunk fellépni a fejletlenség, a mélyszegénység és a nyomor ellen. Hogy segítsünk ezeknek az embereknek. Segítsünk nekik, hogy ők is felkapaszkodhassanak és elérhessenek hozzánk. Hogy ők is megérkezhessenek a huszonegyedik századba.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Titanic kiállítás

Közeleg a karácsony, és evvel együtt a karácsonyi vásárlás és a nyüzsgés. Ha egy kis időre ki akarsz ebből szakadni, javaslom, hogy menj el a Titanic kiállításra.

Amikor beléptem a kiállítás kapuin, egy olyan belépőjegyet kaptam, ami úgy nézett ki, mintha egy igazi utasnak a jegye lett volna a hajóra. Ezután kaptunk egy audio guide készüléket, ami a kiállításon kirakott számok alapján plusz információkat mondott el nekünk.

A kiállítás legelején a Titanic elsüllyedésének előzményeit ismerhettük meg. Azután részt vehettünk egy vetítésen, ahol a Titanicról vetítettek le érdekességeket. A kiállítás elején folyósók voltak, amik úgy voltak berendezve, mintha a hajón lennénk. A kazánháznak is volt egy külön része, mellette voltak a harmadosztályú kabinok, onnan lehetett hallani a kazánház hangját. Könnyen észre lehetett venni a különbséget az elsőosztályú utasok és a harmadosztályú utasok szállása között. Még az étkezőt is berendezték, és felépítették azt a lépcsőt, ami a filmben is megjelenik. Voltak olyan pillanatok, amikor tényleg úgy érezhettem, mintha én is a Titanicon lennék.

Az utolsó szakaszban olyan ruhadarabok, ékszerek, használati tárgyak vannak kiállítva, amiket az elsüllyedt hajóból hoztak fel. Nagyon érdekes volt tudni, hogy ezek a tárgyak évtizedekig a víz alatt voltak.

A kiállítás legvégén megnézhettük, hogy annak az utasnak, akinek a jegyét kaptuk, végül mi lett a sorsa. Én egy 9 hetes babának a jegyét kaptam meg, aki túlélte a süllyedést, majd 97 évesen halt meg.

De ha még így sem tudnád átérezni a Titanic hangulatát, akkor a Titanic II-n (ami a Titanic XXI. századi biztonsági berendezésekkel felszerelt pontos mása) Kínából Dubaiba utazhatsz a jövő évben. Bár a jegyeket még nem tudod megvenni, becslések szerint az egymillió dollárt is elérhetik a jegyárak.

A kiállítást 2017. december 31-ig lehet megtekinteni. Érdemes előre jegyet foglalni, hogy biztosan beleférjünk a keretbe. A kiállításon nincs nagy tömeg, mert meghatározott idősávon belül csak korlátozott számú látogató léphet be.

Ha szereted a múlt rejtelmeit kutatni, akkor neked is ajánlom!

Büki Regina (AKG, 7. évf.)
fotók: titanickiallitas.hu

Titanic kiállítás
Komplex, 1061 Király utca 26.
Jegyárak: 2200-3900,- forint


LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A pennizmus kezelhető

Tudtad? A tinédzserek csaknem 65%-a pennizmusban szenved. A szakirodalomban pennizmusnak nevezzük a krónikus toll- és íróeszközhiányt. Főleg 6-25 éves korban gyakori, de valójában szinte bárkinél kialakulhat. Súlyos, veszélyes hiánybetegség, hosszú távon beláthatatlan következményei vannak, amennyiben nem kezelik időben. A mi iskolánkban a diákok közül sokan (köztük én is) pennizmusban szenvednek. Ezért úgy gondoltam, írok egy kis ismertetőt erről a borzasztó betegségről, hogy ezzel is felhívjam a figyelmet arra, milyen súlyos probléma ez a hétköznapokban.

A pennizmus tünetei főként a következő mondatokból ismerhetők fel:

– Hallod, van egy tollad?
– Jaj ne, mindjárt dolgozatot írunk, és nincs egy rohadt tollam!
– Nem érdekel, hogy narancssárga, csak add már ide azt a tollat, hogy legyen mivel írnom!
– Nem, tanár úr, nem tudom, hova tűnt a tollam, az előbb még itt volt!
– Nem tudok tollat adni, nekem sincsen.
– A francba, de ez kifogyott! Tudsz adni egy másikat?

Ha a fent említett mondatok közül bármelyiket meghalljuk a közvetlen környezetünkben, azonnal tanácsoljuk azt az illetőnek, hogy keresse fel a legközelebbi pennizmus-gyógyintézetet. Ezek az intézmények a köznyelvben csak papír-írószer boltokként léteznek. Tudnunk kell, hogy bármelyik ilyen jellegű bolt azonnali és hathatós segítséget tud nyújtani a pennizmusban szenvedő emberek részére.

A pennizmus-gyógyintézetekben általában gyors és hatékony terápiát alkalmaznak az oda betérő betegeken – sokszor a terápiát maguk a betegek végzik magukon, az intézmény munkatársai csupán segítséget nyújtanak a gyógyuláshoz. A gyógymód természetesen intézményenként eltérő, azonban nagy vonalakban minden terápia ugyanazzal a módszerrel zajlik. Ez a módszer pedig a következő: a beteg bemegy a betegszobába, ahol rengeteg fajtájú és színű toll (penna) található, bennük a tinta nevű hatóanyaggal, amely voltaképpen a betegség legfőbb gyógyszere. Ezek közül a beteg kiválaszt néhányat, amelyeket szeretne magának. Ezek után odaviszi a terápiás szakemberhez (a köznyelvben: bolti eladó), és odaadja neki. A terápiás szakember vonalkód-olvasóval leolvassa, megmondja az árát, azt a beteg kifizeti, és vége, a beteg meg van mentve.

Legalábbis egy ideig. Mert amint a beteg kiteszi a lábát a gyógyintézetből, az esetek 90%-ában az attól a pillanattól számított további két-három hétben az összes megvásárolt tollgyógyszer elveszik, eltörik, kifogy, kifolyik, elkérik a haverok matekdolgozat előtt, és nem adják vissza… stb. Így a beteg visszaesik, és a pennizmus tünetei újból jelentkeznek. Ilyen esetekben sajnos nincs más megoldás: a betegnek újból gyógyintézetbe kell vonulnia. Szerencsére vannak olyan esetek is, amikor a betegnek sikerül hosszabb ideig megőriznie gyógyult állapotát, és vagy nem veszti el az új tollait, vagy csak nagyon lassan, de sajnos nem ez a jellemző.

Tudjuk ugyebár, hogy a legjobb tollak is kifogynak egyszer, és a ceruzákat is jól elhegyezzük egy idő után. Az a különbség a pennizmusos és a nem pennizmusos ember között, hogy a nem pennizmusos azonnal, sőt, ha lehet, előrelátóan még az adott toll kifogyása előtt elmegy az egyik gyógyintézetbe új tollakat vásárolni, míg a pennizmusos (saját tunyaságát bizonyítva ezzel) nem keres fel szakembert, hanem úgy van vele, hogy ha kifogy, hát kifogy, majd kér az Etelkától kölcsön, neki úgyis sok van. Ilyen módon tehát kifogy a tollakból, és a pennizmus tünetei jelentkeznek rajta.

Láthatjuk tehát, hogy a pennizmus voltaképpen igencsak könnyen gyógyítható betegség, mindössze egy kis pénzt és időt kell ráfordítanunk. Azonban, ha nem kezeljük időben, a pennizmus hosszú távon elmaradt dolgozatokat, ki nem javított egyeseket, bukásokat és évismétléseket eredményezhet. Ennek az esélyét ráadásul még csak fokozza az, hogyha egy egész osztály összes diákja pennizmusos, hiszen ilyen esetben szegény betegeknek nincs kitől kölcsönkérniük.

A pennizmus kockázati faktorai:

– rossz minőségű tollak, amik hamar tönkremennek
– rossz infrastruktúra (nincs papírbolt a közelben)
– ha az osztályban van már pennizmusos
– ha a család egy vagy több tagja is pennizmusos
– lustaság
– rossz anyagi helyzet
– ha az iskolában ritkán írnak dolgozatot, és sokáig fel sem tűnik a toll hiánya
– ha nincs tolltartó vagy nem hordja magával az ember
– ha nincs táska vagy nem hordja magával az ember
– otthonhagyott tolltartó vagy táska

Mindenképpen arra buzdítok tehát mindenkit, hogy ha bármelyik barátján, ismerősén vagy igazából akárkin a pennizmus tüneteit észleli, azonnal menjen oda hozzá, szóljon rá, mondja el neki röviden összefoglalva mindazt, amit a pennizmusról tudunk, és ajánljon neki közeli pennizmus-gyógyintézeteket. Ha kell, kísérje el oda, és ha annyira szerencsétlen emberről beszélünk, akár fizesse is ki neki a gyógyszereket, nem kerülnek sokba. Mert a pennizmus voltaképpen gyorsan, egyszerűen és hatékonyan gyógyítható betegség, csupán időben fel kell ismerni és tenni kell ellene!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)


A pennizmus rövid története

A pennizmust már a 14. században felfedezték, azonban akkor még csak a szerzeteseket és a remetéket sújtotta, ezért is hívták „szentek betegségének”. A pennizmus kifejezés csak a 18. század végén terjedt el. Az első tanulmány a témában 1485-ben született, latin nyelven, igaz, az még csak néhány tünetet tüntetett fel a sok közül, legsúlyosabb kockázati tényezőként a ludak felületes megkopasztását és béna, tintahalat fogni képtelen halászokat nevezte meg, illetve pennizmus-gyógyintézetként a hátsó kertet vagy az óceánt, terápiás szakemberként pedig a gazdasszonyt vagy az öreg halászt említette. Ennek a tanulmánynak a címe magyarra fordítva annyit tesz: A szentek nyavalyájának jelei és kezelése. Az íróját Lucaccio Borgioninak hívták, olasz pap, teológus, írnok és kódexmásoló volt.

Ahogy a 16-17-18. század során egyre jobban elterjedtté vált az írástudás, úgy a pennizmus is fokozatosan terjedt. Már az 1500-as évek közepén, a főúri családokban is megjelent a pennizmus mint probléma, egyes történészek szerint például VIII. Henrik azért fejeztette le Boleyn Annát, mert az asszony viccből ellopta férje kedvenc Hello Kittys tollát. Más történészek szerint egyes történészek túl sok bort fogyasztanak. Az 1790-es évekből sok bizonyíték maradt ránk, amelyek arra utalnak, hogy Mozart valójában nem azért nem tudta befejezni a Requiemet, mert meghalt, hanem azért, mert eltört a lúdpennája, de vasárnap volt, és pont zárva volt a bécsi Papírsziget, így hát dühösen félredobta a kottát. Egyébként meggyőző bizonyítékok vannak arra is, hogy Ludwig Van Beethoven írt egy 10. szimfóniát is, csak a kotta nem maradt ránk, de az biztos, hogy a 9. szimfóniához hasonlóan a tizedikben is lett volna betétdal, amely arról szólt volna, hogy mennyire megalázva érezte magát a kis Ludwig, amikor tizenkét éves korában kirúgták a zeneiskolából, mert a kutyája megrágta a tollát és nem volt mivel írnia a szolmizációs dolgozatot. (Később persze visszavették, de ez már egy másik történet.)

A tizenkilencedik század elején-közepén kezdett valóban népegészségügyi kérdéssé válni a pennizmus, amikor már egyre többen tudtak írni-olvasni, illetve kezdett általánosan elterjedni az iskoláztatás és vele együtt a dolgozatok. Eleinte a pennizmust a tanári asztal fiókjában tárolt ingyenes tollakkal próbálták orvosolni, azonban ezt később beszüntették, mikor rájöttek, hogy nem költséghatékony, illetve hogy ezzel gyakorlatilag legalizálják a diákok lustaságát és hanyagságát. Így hát körülbelül a 19. század közepe óta a diákoknak maguknak kell meggyógyítaniuk a pennizmusukat. A tizenkilencedik században a ludak és a tintahalak hiánya vagy nem megfelelő kezelése mellett a kockázati tényezők mellé bekerültek az elmebajos diákok is, akik vagányságukat és oroszlánnal vetekedő bátorságukat az iskolában elhelyezett tinta megkóstolásával akarták bizonyítani, ami egyrészt gusztustalan volt, másrészt így kevesebb tinta maradt, és emiatt sok diáknál fellépett a pennizmus.

A tizenkilencedik században egyébként egyre inkább kezdett elterjedni a lúdpenna helyett a mártogatós toll és a század végén a töltőtoll, így hát végre a ludakat ki lehetett zárni a folyamatból, és többé nem kellett azon aggódni, hogy a Mariska néni idő előtt levágja Gőgös Gúnár Gedeont, és akkor nem lesz mivel írni a dolgozatot az iskolában. Azonban a pennizmus mint betegség továbbra is megmaradt, sőt, nőtt az esetek száma, főleg, mivel nagyon sok diáknak csak egy tolla volt, főként a szegényebb környezetekben. A töltőtoll egyébként is elég drága mulatság volt, de a gyereknek hiába mondja ezt az ember, az akkor is el fogja kavarni a tollát, így hát sajnos sok gyerek szenvedett sokáig kezeletlenül maradt, gyógyítatlan pennizmusban.

Az 1930-as, 40-es években az orvostudomány egyik nagy úttörője, Bíró László József dolgozta ki a pennizmus gyógyításának egy új, olcsóbb és egyszerűbb módját, a golyóstoll-gyógyszert, amelyet ma is a legtöbb pennizmusos diák használ ideig-óráig, és a legtöbb gyógyintézet is ilyen gyógyszereket kínál. Ez abban volt nagy újítás, hogy sokkal olcsóbb volt, így a pennizmus gyógymódja sokkal gyorsabban és egyszerűbben elérhetővé vált mindenki számára, ahogy gyors és elérhető ma is. Csak sajnos sokan nem élnek vele.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mit csinálj a moziban, ha lekésted a filmet?

Aggodalomra semmi ok. Csenge és Emma rendhagyó listája megmutatja.

Először is, dobd fel az amúgy is lekésett jegyvásárlást egy kis jegyautomatás csintalankodással.

Ha már amúgy is fél órája megy a film, amit kinéztél, és semmi más nem megy, amire beülnél (ahogy velünk is történt ez egy péntek délután), ünnepeld meg azt, hogy egyszer csak valóban odaértél a moziba, azzal, hogy egyszer végre nem rohanva kell jegyet venned. Teljesen más életérzés nyugisan megközelíteni a jegyautomatát (ami előtt persze csak most nincs sor), és egy telefon kamerája előtt végigpörgetni az érintőképernyős felületen a moziműsort, mint amikor máskor lóhalálban veszel jegyet, állsz sorba a büfében és mész el a WC-re. Mindezt 2 percen belül, hogy még elérd a filmet.

Ez most a múlté, ugyanis MEGTEHETED, hogy még a jegyautomatánál is insta képeket lősz, miután megtaláltad azt a szöget, ahonnan a legjobb a profilod és a hajad is jól áll.

Ezután következhet a legjobb rész! Bizony, most végre nyugisan végig tudod járni a legújabb filmek álló órásplakátjait, és még a romantikus álmodozásra is van idő kedvenc színészed főszereplésével. (Az is elég, ha csak megsimítod Dan Dehaan arisztokratikus arcélét. A feeling meglesz.)

Ha meguntad az álmodozást, lépj a tettek mezejére! Vagy inkább bele a plakátokba. Itt az alkalom, hogy teljesen átéld egy animációs film történetét, és te is az óriásplakát részévé válj, úgy, ahogy Emma is csatlakozott Coco sétájához.

Erősebb idegzetűeknek, vagy akik még nagyobb adrenalinlöketre vágynak, ajánljuk Csenge megoldását, aki a plakát mögül bukkant elő, megijesztve a popcornt majszoló ötéveseket.

Olvasd el a plakátokon a kisbetűs részt! Most végre minden titokra fény derül… Bár a tizedik plakát után már lehet, hogy nem bírja majd a derekad, de addig ne veszíts a nyomozói lelkesedésből!

Itt az idő, hogy igazán átérezd egy-egy film üzenetét. Máskor, a rohanás nem engedi, hogy igazán elmélyülj és megérts egy komoly, nehéz mondandójú alkotást, de ebben most semmi se akadályoz meg. Engedd újtára érzelmeid, és válj eggyé a filmmel, mint Emma!

Ki ne álmodozott volna arról, hogy ő is egy főszereplő a kedvenc filmjében? Hogy ott áll a bálványozott színészei mellett a vörös szőnyegen, és a moziban is minden plakáton ott mosoly vagy néz elszántan? Most van idő valóra váltani álmaidat! Ne akadályozzon meg, hogy túl magas a plakát, ugorj egy nagyot, és máris ott vagy a sztárok között, mint Csenge!

Ideje flörtölni a VIP felirattal! Vagy csak nagyon elhinni, és bevágni a pózt a VIP előtt. Mindkettő megteszi. Visszafogottabbaknak ajánljuk a kacsintós verziót. Mindenkinek szüksége van egy exkluzív, VIP mozis beállított fotóra. Így kerek az élet.

Csapj (le) rá! Ez a gif a válogatás egyik gyöngyszeme, de hát nincs mit tenni, az ilyen polgárpukkasztó, provokatív gymes plakátokra le (rá) kell csapni a jó tartalomgyártónak. Mi pontosan ezt tettük!

Ezután békésebb vizekre evezve gyönyörködtünk az Aréna Pláza mögötti kilátásban. Erre alkalom is csak ilyenkor adódik, hiszen máskor már mindig be van sötétedve, mire véget ér a film, de most még a napnyugtát is elkaphatod!

Mivel nincs pénzed gymre (nemhogy mozira), tarts egy gyors atlétikaórát a folyosón! Amilyen széles és hosszú, annyira jól átmozgat a tesióra, amit gyorsan lenyomsz rajta. Időzítsd az edzést akkorra, amikor a legtöbb film megy, hiszen ekkor a legkevesebb az esélye annak, hogy begyűjtsél pár furcsa pillantást a mozitermekből kitámolygó emberektől. Garantált a feszes popsi!

Ha kicsit több a fantáziád, rögtön egy tengeralattjáróban találod magad. Kukkants ki a kerek ablakon, és bíztasd a folyosón tornázó társad, hogy bizony le tud nyomni még egy kört. Ha erre egy lemondó pillantás a válasz, dobj neki egy lelkes kacsintást, és a szemeid üzenjék: de menni fog!

Játszd el a feminista ízirájdert! Bizony, megtaláltuk az aranymotort! Hiszen ez a gym egy igazi aranybánya. Egyúttal bemutatom a legvagányabb motorost csajt ma Magyarországon, Sándor Csenge személyesen. Szinte hallom a Born To Be Wildot a háttérben, simán elmegy az egész egy jelenetnek a Szelíd Motorosokból.

A vad szabadság-életérzést tudjuk még fokozni, egy kacsintással a visszapillantó tükörbe. Ekkor derül ki, hogy az igazán nagy motorosok csak két szemmel tudnak kacsintani.

De semmi gond, a bartánők azért vannak, hogy kiegészítsék egymást.

A vad száguldozás után már csak egy dolgunk maradt. Hátradőlni a fotelben, és átböngészni egy könnyed olvasnivalót, a szerszám-kisgép katalógust.

Ki tudja? Ebből talán rájössz, mi az, ami eddig hiányzott az életedből. Azt biztosan tudjuk, hogy egy ilyen rendhagyó mozis délután tuti hiányzik, de ezt könnyen bepótolhatod: nem kerül semmibe, ha lekésel egy filmet.

Somos Emma (Sándor Csenge közreműködésével) (AKG, 11ny. évf.)

  

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Tranzit

Pénteken, a vizsgám után, ahelyett, hogy hazamentem volna kipihenni az előző másfél hónapot, a patrónusom ajánlására bent maradtam a Trupp esti előadására.

Ugyan nagyon fáradt voltam (így az élményeket még azóta is dolgozom fel magamban), de merem állítani, hogy amit ott a színházteremben láthattunk, az egy iskolai színdarabnál magasabb színvonalú volt. A Tranzit című előadást tavaly írták és mutatták be a Trupp színjátszókör tagjai, így amit én láttam, az egy ismétlő fellépés volt. A történet egy repülőtéren játszódik, a történet három főszereplője közül kettő FBI ügynök, egy pedig egy kutató. A színdarab arról szól, hogy ez a kutató elhelyez három furcsa széket egy átlagos váróterembe (igazmondószék, reinkarnációs szék és fantáziaszék), ahol a megrendelői majd megnézhetik, mennyire működnek jól a székek. Viszont elfelejti megjelölni a székeket, így nem tudják megtalálni őket.

A darab nagyon humorosan van előadva, egyszer sem unatkoznak a nézők. A teli teremben egy ember sem volt, aki a nagyjából 1 óra alatt egyszer sem mosolyogta vagy nevette el magát. Nekem nagyon tetszett, és kíváncsian várom, hogy idén mit fognak alkotni.

 Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)
fotó: Barabás Sára

Trupp: Tranzit
Rendezte: Lőrinc László

Az előadás adatlapja: https://www.facebook.com/events/177769832780006

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Biztos, hogy igaz?

Mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy kétely? Kételkedés, bizonytalanság, bizalmatlanság, aggály? Csupa kellemetlen, kínzó érzés és döntésképtelenség. Ha kételkedem, akkor nem tudok valamit egyértelműen, kétséget kizáróan eldönteni.

Pont ezt érezzük, ha megnézzük a Belvárosi Színházban a Kétely című darabot Udvaros Dorottya és Fekete Ernő főszereplésével. John Patrick Shanley 2004-ben írott drámáját Pulitzer- és Tony-díjjal jutalmazták. A 2008-ban bemutatott filmváltozat, melynek rendezője és forgatókönyvírója is J. P. Shanley, szintén több díjjal büszkélkedhet.

A történet egy bronxi katolikus általános iskolában játszódik a hatvanas évek elején. A puritán elveket valló, ellentmondást nem tűrő, szigorú és érzelemmentes igazgatónő, Aloysius nővér nem nézi jó szemmel az iskolában oktató Flynn atya felvilágosultabb pedagógia elvek alapján történő tanítását. Pont kapóra jön neki kolléganője, James nővér észrevétele egy új diák megváltozott viselkedésével kapcsolatban, akinek beilleszkedését Flynn atya igyekszik segíteni. Az igazgatónő az atya minden megszólalását, tettét úgy vizsgálja és értékeli, hogy beigazolódjon rögeszméje, miszerint Flynn atya bűnös érzéseket táplál az új fiú iránt. Valódi bizonyítékot azonban nem tud felmutatni, pedig igyekszik a fiú anyját és James nővért is maga mellé állítani. Kétségtelen, hogy Aloysius nővér viselkedése nem kelt szimpátiát a nézőkben, de azért Flynn atyával kapcsolatban is felmerülnek kérdőjelek.

marieclaire.hu

Úgy gondolom, hogy az előadás után mindenkinek akaratlanul előjönnek saját tapasztalatai, átélt traumái. Hiszen ki ne találkozott volna olyan családtaggal, kollégával, iskolatárssal, szomszéddal vagy ismerőssel, aki azért, mert valamilyen oknál fogva nem szimpatizál a másikkal, elterjeszt róla valamit, aminek nem sok köze van a valósághoz, mert elferdíti, leegyszerűsíti vagy kiforgatja azt. Emlékszem, jó néhány hónapja egy női magazinban olvastam egy cikket az iskolai pszichoterrorról. Megdöbbentett, hogy egyes diákok mire képesek. Egy tizenhat éves lány például pusztán önös érdekből elterjesztette egy osztálytársnőjéről, hogy az azonos neműekhez vonzódik, mert neki ugyanaz a fiú tetszett, mint a hírbehozott lánynak, és mindenképp növelni akarta esélyeit a fiúért való vetélkedés során.

Nagyon szemléletes volt Flynn atya példabeszéde a rossz hírnév keltéssel kapcsolatban. Egy asszony azért kereste fel az atyát, hogy meggyónja bűnét, a pletykálkodást. Azt a feladatot kapta, hogy menjen fel egy ház tetejére, vigyen fel egy párnát, majd késsel hasogassa fel azt, és figyelje meg, hogy mi történik. Másnap az asszony visszament, hogy jelentse, a feladatot elvégezte. Ekkor az atya azt mondta neki, hogy menjen vissza a helyszínre, és szedje össze az összes szétszóródott tollat. Az asszony egyből tiltakozott, hogy lehetetlent kér az atya, hisz a tollak szétszóródtak, és a világtájak minden irányába elfújta őket a szél. Úgy vélem, remek az összehasonlítás. A rosszindulatú híreszteléseket is ugyanolyan nehéz visszavonni, mint a szétszóródott tollakat, és általában a terjesztőnek nem is áll szándékában összeszedegetni azokat. Mit tehet a hírbehozott? Jól semmiképp nem jön ki a dologból. Ha nagyon tiltakozik, az ugyanolyan gyanús, mint amikor nem reagál rá.

Hírbehozóknak és hírbehozottaknak egyaránt ajánlom a darabot, elgondolkozásra.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

John Patrick Shanley: Kétely (Belvárosi Színház)
Rendező: Pelsőczy Réka
Szereplők: Udvaros Dorottya, Fekete Ernő, Kéri Kitty, Simkó Katalin

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

London Underground

Bemutatjuk Győrfi Anna: My Fellow Passangers című fotóalbumát.

Anna 2015 és 2017 között készítette ezeket a képeket a londoni tömegközlekedés eszközein. Eddig csak a barátait és ismerőseit bűvölte el ezekkel a szociofotókkal az Instagramon és a Facebookon, most bemutatjuk az alkotásait nálunk is.

Győrfi Anna az AKG korábbi pszichológusa, jelenleg Londonban él és ott praktizál.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Horrorfilmek barátokkal

Az ma már teljesen természetes, hogy a mozikban rengeteg fajta filmet vetítenek, az animációs mesefilmektől a nyálas romantikán át a hasfájást okozó vígjátékokig. Szerintem ezen a kategóriák közül némiképp kilógnak a horrorfilmek. Az előbb felsoroltakat valami összeköti, van valami közös jellemzőjük, de a horrorban nem kapnak hangsúlyt sem az érzelmek, sem a kidolgozott karakterjellemek (a legtöbb esetben). A horrorfilmek célja az ijesztegetés és a rettegés elérése. Ez vagy sikerül vagy nem. Az utóbbi két hétben lehetőségem volt kétszer is ilyennel próbálkozni, most azt fogom leírni, milyen gondolatok születtek bennem a vászon előtt ülve.

Először is, fontos tisztáznunk az emberek motivációját. Igen, a kérdés az, miért is néznek az emberek horrorfilmet, vagyis pontosabban bármilyen filmet. Van, aki csak kikapcsolódásból, van, aki az adott filmben szereplő színészek miatt, mások pedig csak a látványos elemek és az élmény miatt veszik meg a jegyüket. Ami engem illett, legtöbbször mindegy, milyen filmet nézek, a fontos az, hogy az iskolán kívül is együtt tudjak lenni a barátaimmal, tehát azt nézem, ami az előzetese alapján felkelti az érdeklődésemet.

Ha már eljutottunk odáig, hogy elmegyünk megnézni egy filmet, az sem mindegy, kivel vagy kikkel tesszük ezt meg. Vannak a moziban fellelhető embertípusok között olyanok, akik kifejezetten idegesítőek tudnak lenni, főleg akkor, amikor éppen a filmre szeretnél figyelni.

Az első alkalommal két barátnőmmel mentem el, de nem igazán választottuk ki a filmet, csak egy hirtelen ötlet volt, és éppen ezt játszották jó időben. Na, itt már megfigyeltem kettőt is. Az egyik, aki nem bírja a horrort, de olyan szinten nem, hogy folyamatosan a füledbe sikít, bármikor, mikor nyílik egy ajtó, vagy amikor olyan zene hallatszódik, de akár ok nélkül is. Ilyen esetben sajnos egy jó baráthoz méltóan kell viselkedned, és meg kell nyugtatnod az illetőt, hogy természetesen minden rendben lesz. A másik annyira nem figyel sem a filmre, sem a társaira, hogy inkább a telefonját nézegeti (Akkor miért vette meg a jegyet?), vagy a film közepe felé megkérdezi, kinek van egy fülhallgatója. Mert igen, ez történt.

Másodszor sokkal többen mentünk, így nem nagyon tudtam őket külön megfigyelni. Mivel este kilencre mentünk, a végére már majdnem elaludtam, így jól tud jönni egy barát, akinek a vállán tudsz „aludni”, és akinek ott a keze, ha valami történik mégis, és mondjuk egy magas hangú bohóc megzavarja a sziesztádat.

Mint látjuk tehát, érdemes meggondolni, kit viszünk el egy horrorfilmre. Javaslom, ha szeretitek az ilyen filmeket, olyannal menjetek, aki szintén szereti.

Tóth-Stella Zita (11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nyaralni jó

Idén nyáron úgy döntöttünk, kihagyjuk a jól megszokott és bejáratott Horvátországot, és valami extrémebb nyaralást találunk ki magunknak. Az ötletet a még hetedikben megszervezett évfolyam-kirándulás adta, amikor majdnem két hetet töltöttünk Franciaországban. Mi változtattunk ezen, és egy félig-meddig európai körútra indultunk, melyre két hetet szántunk.

München

Gyorsak és összeszedettek voltunk az indulás reggelén, ezért nyolc órakor az autó már ki is fordult az utcánkból. Apukám vezetett, és első állomásunk a hét-nyolc órányira lévő München volt. Keresztülvágtunk egész Ausztrián, csak egy ebédre álltunk meg, így már öt és hat között megérkeztünk a hotelba. Münchent nem a látnivalói miatt ejtettük útba, hanem azért, mert anyukámnak itt élnek rokonai, akikkel nagyon rég nem találkozott. Első este az unokatestvéréhez és a családjához látogattunk el, akik a várostól olyan fél óra autóútra laknak, a külső lakóövezetben. A sok egyforma ház közt fél óránkba telt, míg odataláltunk a viszonylag kis házba, ami viszont egy tóra nézett, ahol, mint kiderült, úszni és korcsolyázni is lehet, évszaktól függően. Ez azért menő. Utána derült ki, mennyibe is került. Legyen elég annyi, hogy abból a pénzből Budapesten a Rózsadombon lévő legjobb kilátás lehetne a miénk. De a fizetések is magasabbak, szóval nem nagyon lehet összehasonlítani és nem is érdemes. Még aznap este bementünk egy gyors városnézésre, és kipróbáltuk a legjobb sörözőt, ahol tizenhat éves korom ellenére én is ihattam volna, de csak egy citromos, gyenge alkoholtartalmú sörszerű italt kértem. A kicsi adag fél literes volt, mert Németországban az emberek mindig söröznek, ebédhez, munka közben, reggeli mellé.

Megbeszéltük, hogy másnap reggel a piacon fogyasztjuk el a reggelinket. Ez viszont csalódás volt, mert én egy Bécshez hasonló nyüzsgő és színes helyre számítottam, de itt egy negyed területnyi Bosnyák téri piacot találtunk helyette. Volt viszont pékség, úgyhogy mi innen választottunk, apukám pedig a különleges helyi specialitást ette, a fehér kolbászt, ami állítólag bárányagyból van. Csak apukám szerint, ne aggódjatok! Be kell vallanom, ezután vásárlókörútra indultunk, aminek egyetlen úticélja volt, a cseppet sem német Abercrombie & Fitch üzlet. A három- vagy négyemeletes bolt nagyobb volt, mint a londoni, félmeztelen katonák voltak óriási falfestményén, és egy jó órára el is tűntünk ott, ameddig apukám... gőzöm sincs, szerintem felfedezte a fél várost. A délutánt anya másik rokonával töltöttük, aki elkalauzolt minket az Angol kertbe (Englischer Garten), ahol van egy folyó, amin szörfözni lehet.

Ez annyit jelent, hogy ahogy kibukkan a víz a híd alól, valami megdobja, és ezért egy nagy hullám keletkezik, ahol egész álló nap állnak sorba az emberek, rápattannak a szörfdeszkájukra és pár másodperc egyensúlyozás után belepottyannak a vízbe. Majd jön a következő. A víz egyébként nagyon hideg, és emiatt sok haláleset is történik, ugyanis a részeg fiatalok ezt nem feltétlenül veszik számításba, amikor beleugranak. A park gyönyörű volt, tele élettel. Volt egy rész, ahol nudisták sütkéreztek a napon, egy másik rész pedig tele volt asztalokkal és pultokkal, ahol sörözni lehetett. Sokan beszélgettek és üldögéltek ott munka után, ez nekem nagyon szimpatikus volt. München egy nagyon élhető és barátságos város, örökre a szívembe zárta magát.

Svájc

Ezért is kétszer olyan nehéz szívvel pakoltam össze másnap, hogy induljunk Svájcba, amihez amúgy se volt semmi kedvem. Pláne, hogy rossz időt jósoltak. Egy csaknem egész napos utazást követően érkeztünk meg Interlakenbe. A város két gyönyörű szép, kristálytiszta vízű tó partján található.

Sátorozni készültünk, de esőre állt, így kikönyörögtük apukámtól, hadd keressünk szállást. Este kilenc is lehetett, mire végül arrébb, egy kis település szállodájában találtunk kiadó szobát és nyugovóra tértünk. Reggel bőségesen megreggeliztünk, és elindultunk vízeséseket nézni. A táj egyszerűen lenyűgözött minket. Kis faluk, gyönyörű zöld minden, patakok keresztezik az utat, óriás hegyek magasodnak körbe.

Igazi nyugalom szigete volt, el tudtam képzelni, hogy itt töltsek egy hetet, olvasgatva és sétálva a mezőkön... na de térjünk vissza a vízesésekhez. Először egy kisebbet néztünk meg. Felgyalogoltunk a meredek, kiépített lépcsőn a hegy oldalán, majd alagutakon át a hegy belsejében folytattuk utunkat, csúszós lépcsőkön mászva, amiken lefele kerülgetett a szívroham, hogy eltörik a gerincem, ha megcsúszok, meg ilyenek. Nekem ez egy különösen nagy félelmem, a meredek helyeken lefele menés, szóval aggodalomra semmi ok, háromévesek által is teljesíthető lépcsőzésről beszélek amúgy.

Második vízesésünk egy jóval nagyobb dolog volt, ahova már lift vitt fel minket, és a hegy belsejében századmagunkkal csodálhattuk meg a jéghideg víztömeget. Szép volt, de engem annyira nem nyűgözött le. A túrákkal végezve meguzsonnáztuk a svájci édességeinket, és a bevitt extra kalóriákkal együtt Bernbe indultunk.

Bern nagyon aranyos kis város volt, tele berni pásztorkutya szobrokkal. Az öcsém mindegyiknél fotózkodott, úgyhogy ha valakit érdekelne egy ilyen gyűjtemény, csak szóljon. Dacolva a rossz idővel, azért ettünk fagyit is, és továbbhaladtunk Lausanné-ba.

Lausanné a Balaton-méretű Genfi tó partján fekszik, a szembe oldal Franciaország és már itt is franciául beszélnek. Borvidék, hangulatos kis házakkal, a tó mentén zöldövezettel, ahonnan közvetlen átjárás volt a kempingbe, ahol sátoroztunk. Úgyhogy el is határoztuk, hogy teszünk egy sétát a városba, de félúton feladtuk, mert túl fáradtak voltunk. Felvillanyozva beszéltük meg vacsorakor, hogy itt maradunk még egy-két napot, bejárjuk a vidéket. Mire bekuckóztunk a hálózsákjainkba, azonnal koppantak az első esőcseppek a sátoron, és ez így folytatódott egész éjszaka. Másnap tehát indultunk is tovább.

Franciaország

Három nappal korábban érkeztünk Aix-en Provence-ba, kihagytuk ugyanis a Mont Blanc-ot, ahova rossz időt jósoltak. Ismét kempingeztünk, felvertük a sátrakat, kiteregettük az ázott cuccokat és elindultunk vacsorázni. Volt egy szép, de sekély folyó, aminek egyik oldalán a kemping, másik oldalán pedig az étterem volt. A hely hipster stílusú volt, amire csak ráerősített a szakállas, laza pincérünk. Az ételek pedig isteniek voltak. Alig bírtunk betelni velük, tele is zabáltuk magunkat, annyira, hogy végül meggyőztük anyukámat, ne kerüljünk és gyalogoljunk húsz percet a kempingbe, hanem vágjunk át a folyón, és öt perc alatt oda is érünk. Apa felkapta anyát a hátára, mi az öcsémmel pedig combközépig feltűrtük a nadrágjainkat és nekivágtunk a kábé húsz méteres útnak. A víz csontfagyasztóan hideg volt, a kövek szúrtak, a hínárok meg, amiktől egyébként hidegrázásom van, simogatóan jó érzést keltettek bennem.

Másnap reggel megtettem első futásomat a vadi új futócipőmben, viszont végig az az érzésem volt, hogy valaki figyel. Lehet, hogy egy madár volt az, nem tudom. Ennek (mármint a futásnak) köszönhetően reggel nyolckor már anyukámmal sétáltunk a kempingben, amikor megláttuk, hogy sor gyülekezik a kisbolt előtt. Anya elszaladt pénzért, én pedig beálltam az emberek közé friss péksüteményben reménykedve, mert mi másért állhat sorba ennyi ember. Meg is vettük a croissantokat és a csokis párnákat, amik az elkövetkezendő napokban megunhatatlan reggelinkké avanzsáltak. Amikor pedig a család többi tagjai (mármint a hétalvó öcsém) is magához tért, felkerekedtünk, hogy besétáljunk L'Isle-sur-la-Sorgue városába.

Ahol, mint kiderült, éppen az évente megrendezésre kerülő régiségfesztivál második napja volt. A hosszú főutcán és még egy óriási kertben is árusok és portékáik százai várakoztak. Fél óra után azonban én teljesen belefáradtam a nézelődésbe, viszont a szüleim ennél elhivatottabbak voltak. Persze a régiségek nem ilyen ócskapiac típusú dolgok voltak, hanem inkább dizájner darabok vagy igazi különlegességek, mint például egy ősrégi bárpult.

Elhatároztuk, hogy este el is jövünk ellopni egy-két igazán tetszetős, méregdrága darabot, amire később csak azért nem került sor, mert nem fért már a kocsiba.

Másnap Avignon volt a soros, szintén piacra mentünk reggelizni, ahol megkóstoltam egy olívabogyós, padlizsános, paradicsomos quiche-t. A quiche-ek egyébként mindenhol fantasztikusan finomak voltak. Majd felsétáltunk a nagy templomba, onnan pedig egy szép parkba, ahonnan kilátás nyílt a híres avignoni hídra. Hát, őszinte leszek, én nem tudtam, hogy ez a híd így néz ki, csalódás a köbön. Apa azért kijelentette, hogy ha itt van, akkor ő már ki nem hagyja, hogy végigmenjen rajta. Legyalogoltunk hát a híd lábához, ahol kiderült, hogy fizetni kell azért, hogy felmehessen az ember. Máris meggondolta magát. Nagy bánatunkban megettük a lédús barackokat, amiket még a piacon vásároltunk, majd megnéztük, ahogy az egyik árus megpróbálja csúzlival eltalálni a boltja felett tanyázó galambokat. Minket meg megnézett valami biciklis bácsi, igazi perverz. Körülbelül tíz percen keresztül, amíg ott ültünk, nézett és figyelt minket, ezért bemenekültünk a boltba. Sajnos nem sikerült leráznunk, úgyhogy azóta a kertünkben alszik, nem tudom mi lesz télen...

A következő nap semmittevéssel telt, úgyhogy kipihentük magunkat a következő, Marseilles-i utunkra. A terv az volt, hogy megfürdünk a tengerben, majd sétálunk egyet a városba. Nem nagy álmok ezek, mégse sikerült egyik sem. Legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. Ahol már nem mehettünk tovább kocsival, ott egy parkolóban letettük az autót, majd gyalog indultunk neki az útnak, aminek a hetedénél láttuk meg a tengert – irtózatos magasról és messziről, egy picike öbölt. Majd gyalogoltunk egy jó órát a tűző napon, le a hegyen, és megérkeztünk egy ici-pici partra, tömve turistával. Értsd, volt vagy húsz ember, de ezzel éppen egy tangányi hely maradt a parton. Szerencsére családunk férfi tagjai felfedeztek egy kicsit távolabb levő szellősebb helyet, úgyhogy átcuccoltunk oda. Bemerészkedtünk a tengerbe, hiba volt. Három perc után ki is pattantam, mivel majdnem rám fagyott a fürdőruhám, és elfoglaltam a helyemet a sziklán, várva, hogy megsüssön a nap, és este már csokibarna önmagam pisloghasson vissza rám a tükörből.

A napozás egyik ártalmas hatása, hogy elaltatja az embert, ezért hamar el is tettem a könyvemet és álomba szenderültem, amiből valamiért sokkosan ébredtem. Netalántán több órán át szunyókáltam, lesült a hátam, a hasam meg fehér marad? Hát, hogy néz az ki? Sajnos csak negyedórát aludtam. És aznap semmit se barnultam, mert ezután bementem az árnyékba. Négy körül aztán összeszedtük magunkat, hogy felgyalogoljunk, vissza a kocsihoz. Mellettünk egyébként egyre suhantak el a francia rendszámú járművek, tehát kiderült, hogy csak a külföldieket nem engedik le ezek a kis sunyik... Stoppolni végül nem sikerült, így egy szuper-meredek emelkedő után elcsigázva érkeztünk a kocsihoz, és csak a kajára tudtunk gondolni. Csakhogy Marseilles-ben minden étterem zárva volt a szieszta végett, ezért egy boltban vettünk előrecsomagolt kajákat és egy kerítésen ülve fogyasztottuk el őket. Majd megtaláltuk a mekit és kávéztunk egyet. És szembesültünk azzal, hogy Marseilles koszos és csúnya, lerombolt, tele van proteint áruló gyúrós boltokkal meg kebabosokkal, el is iszkoltunk gyorsan. Hazafele láttuk csak, hogy a Google Maps valószínűleg rossz környékre kalauzolt el bennünket.

A tengerpart

Utolsó úticélunk a Côte d'Azur volt, leírni a nevét is egy olyan érzés, mintha valami filmben lennék, olyan különleges és elegáns. De bizony, itt voltunk. Egy kis faluban szálltunk meg, Airbnb-ben. A ház legfelső emeletén volt a lakás, kétszintes, felső szintéjén kilátással a tengerre. Ha valami, akkor ez egy igazi loftlakás volt, gyönyörű szép, négy főnél többen is bőven elfértünk volna.

Miután kipakoltunk, lementünk fürdeni a partra, ahol örömmel nyugtáztuk, hogy a víz tökéletes hőmérsékletű. Viszont tele volt emberekkel, akárcsak az elkövetkezendő összes napon. De hát ez nem Horvátország a nyugodt és csendes eldugott kis öblökkel, állapítottuk meg. Valamit valamiért.

Másnap vonatra szálltunk és tíz perc alatt oda is értünk Nizza városába. Állítólag itt lehet kapni a világ legjobb fagyiját. Nem tudom, ki állította ezt, de totális hazugság. Viszont a város gyönyörű, a parton hosszan váltják egymást a strandok. És itt játszódott az egyik Louis de Funès film is, aki nekem gyerekkoromból óriási kedvencem, örök klasszikus. A parton olvasgatva a Marie Claire-t (angolul, franciául nem tudok) viszont sikerült lebarnulnom, és most már csomó mindent tudok a Trónok harca szereplőiről is. Kár, hogy a sorozatot nem nézem, úgy azért izgalmasabbak lettek volna az interjúk.

Már hat óra körül járhatott, amikor végül hazaindultunk. Amikor leszálltunk a vonatról, az öcsém nevetve jegyezte meg, mi lenne, ha ottfelejtette volna a telefonját. Benéztünk az üléseinkre, ahol megláttuk a kulacsát. Otthagyta. Apa, mint egy hős, mit sem törődve azzal, hogy mindjárt záródnak az ajtók, beugrott a vagonba és megszerezte a kulacsot. Mondjuk azért a kulacsért megérte... Már egy éve társa az öcsémnek, jóban és rosszban. Győzelemittasan és fáradtan elfogyasztottuk a francia vacsoránkat, legalábbis én a tipikus salátát ettem tonhallal, aminek a nevét mondja meg, akinek az anyja Jenő, mert én már elfelejtettem.

Monte Carlo volt még az utolsó városnézésünk Franciaországban. Én voltam olyan szerencsés, hogy már másodjára látogattam a leggazdagabb városba, ami amúgy zsúfolt, és nem tudom, miért tartják olyan nagyra.

Viszont ezúttal ellátogattunk egy múzeumba is, ahol mindenféle tengeri élőlényeket láthattunk. Teljesen lenyűgözött minket, bár a sok-sok fotón sajnos nem lehet ugyanazt átélni, mint élőben.

Mint mindig, most is óriásit gyalogoltunk, fürödtünk a tengerben is, ami itt viszont koszos volt, úgyhogy a jó záráshoz este még lementünk a mi kis falucskánkba, megmártózni a hullámokban.

Olaszország

Másnap pedig könnyes szemmel hagytuk ott Franciaországot, és ráfordultunk a hazaútra. Mivel azonban egy nap alatt túl hosszú lett volna megtenni az utat, megálltunk egy éjszakára Padovában.

Olaszország mindig is a kedvenceim közé tartozott, de azt hiszem, most hivatalosan is bekerült a top három legjobb hely közé. Az egész nyaralás alatt itt ettük a legistenibb és legolcsóbb fagyit, és egy kis, helyi étteremben fogyasztottuk el a legjobb vacsorát is. Sajnos este eleredt az eső, meg ugye sötét is volt, tehát nem láttunk sokat a városból, úgyhogy még vissza kell mennünk, mert nem fedeztük fel úgy igazán.

De talán jövő nyáron megtesszük, és azt a két hetet Olaszország bebarangolásával töltjük majd. Bocsi, mégsem, mert Kínába utazunk, de nagyon érdekes beszámolót igyekszem majd írni, ígérem!

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám