Kistestvérek

Milyen táncosként élni? 15 ezer ember előtt átvonulni a Szigeten? Vagy egy darabot összerakni? Érdekes életutak, a műszaki egyetemtől a kortárs táncig. Két táncossal beszélgettem, Vadas Tamarával és Vass Imrével (Vasi).

Hogyan találkoztatok először?

Tamara: Kb. 12 éve Balatonújlakon, az iskolai kötelező nyári tánctáborban. Külföldről stoppoltam haza, ezért csak éjjel értem a táborba, és másnap Vasi segített nekem felverni a sátram. Akkor én már másodikos voltam, Vasi pedig elsős.

Mikor határoztátok el, hogy táncosok lesztek?

Vasi: Én villamosmérnöknek tanultam, de valami mást akartam csinálni. Beszélgettem egy volt barátnőmmel arról, hogy mit csinálnánk, hogyha azt csinálhatnánk, amit csak szeretnénk, és erre ő azt mondta, hogy magasugrana. Én meg azt mondtam, hogy táncolnék. Kerestem is tánciskolát, csak nem találtam. Akkortájt volt Ivánnak (Angelus Iván) egy hirdetése, ami izgalmasan volt megírva, meg benne volt az a kifejezés, hogy kortárs tánc. Erre jelentkeztem.

Akkor hány éves voltál?

Vasi: Húsz.

Tamara: Én kicsi koromtól kezdve néptáncoltam. Nagyon szerettem, nagyon szerettem mozogni is, csak egy idő után ez már nem volt annyira érdekes, mert a néptáncban a nő szerepe nem annyira izgalmas. Engem a mozdulatok kitalálása érdekelt, nem a meglévők használata, és a néptáncnál ez elég kötött forma. Már kiskoromban is voltak olyan terveim, hogy tánccal foglalkozzak, és aztán a gimnázium után én is a Goliba (Budapest Kortárstánc Főiskola – a Goldberger gyár területén) mentem, onnan meg már egyértelmű volt. A tánc kiskoromtól kezdve nagyon sokáig csak hobbi volt, aztán a tánciskolában ez teljes mértékben megfordult.

Mind a kettőtöket elsőre fölvettek a Budapest Kortárstánc Főiskolára?

Tamara: Engem nem. Februárban voltam felvételizni, akkor nem, hanem visszahívtak a májusira, és csak akkor.

Vasi: Engem elsőre fölvettek.

Van kedvenc darabotok?

Vasi: Nekem a 2011-es Propaganda! című előadás. Az a Trafóban volt, és egy holland redezőpáros csinálta. Az volt a Tünet Együttes egyetlen eddigi bukása. Nekem ez egy nagyon jó élmény volt. Nagyon lassú volt a darab, és menekültek ki az ajtón.

Tamara: Vagy az ajtón menekültek ki, vagy nagyon szerették.

Vasi: De eleve kevesen jöttek el.

Tamara: Nekem is elsőre ez jutott eszembe, de azért is, mert nekem abban egy nagyon különleges szerepem volt. Aludnom kellett másfél órán keresztül, és erre tréningezni kellett. Három hónapos próbaidőszak volt, és elég gyorsan kialakult ez az alvás. Tényleg lehet erre tréningezni, mindennap megpróbálsz elaludni…

Vasi: Erre szoktak tréningezni az emberek, mindennap megpróbálnak elaludni…

Tamara: Jó, de hogy nap közben… Na mindegy, ez nekem különleges volt. Amit még nagyon szeretek, az a Nyúzzatok meg. Azt azért, mert nagyon magaménak érzem, miközben egy közösségi alkotás. Ez az első darab, amiben tényleg az van, amit mi szerettünk volna.

Nemrég volt egy közös előadásotok, az Egyet nekem, egyet neked. Miért dolgoztatok együtt?

Tamara: Már korábban beszélgettünk róla, hogy milyen jó lenne együtt alkotni, mert sokáig jártunk egy iskolába, sokszor szerepeltünk egy darabban, Hód Adrinál, a Tünet Együttesben, Boross Martinnál. Sokat vagyunk együtt a civil életben, ami a próbatermi munkánkat is befolyásolja, és ez a személyesség talán a darabunkon is tükröződhet. Mindenesetre hosszú út van mögöttünk.

Vasi: Mi csináltuk a zenét, a szövegeket is mi írtuk, mindent.

Hogy jött a testvér ötlet?

Tamara: Én tényleg annyira szeretem a Vasit, mintha a testvérem lenne. Mély és őszinte barátság ez, néha már úgy gondoltam rá, mint egy bátyra. De szerintem nem innen jött az ötlet, csak nekem van egy ilyen érzésem.

Vasi: Azon kívül, amit a Tamara mondott, azt is észrevettük, hogy mind a ketten kistesvérek vagyunk. Azon kezdtünk el gondolkodni, hogy milyen a kicsiknek, meg milyen lett volna, ha van egy harmadik. Van ez a három testvér típusú népmese, amikor mindig a legkisebb az, aki mindent visz. De mi csak ketten vagyunk. Mondjuk nincs hiányérzetünk, de lehetne így is.

Mennyit készültetek erre a darabra?

Vasi: Én 32 évet, Tamara 30-at. A valóságban már régen tervezzük, de csak június óta dolgoztunk rajta.

Van benne kedvenc jelenetetek?

Tamara: Még nagyon friss, ma néztük vissza először. Én most egy kicsit furcsa állapotban vagyok. Van egy belső élményem az egészről, és most visszanézni a videót a kamera állásából, amiben nem látszik minden… kicsit zavarodott vagyok. Belülről nagyon sok mindent élveztem, például nagyon szerettem a dalt, annak ellenére, hogy teljesen fals. Várom azt, hogy újra játszhassuk a MU Színházban, valószínűleg februárban. Még akarunk rajta gyúrni.

Vasi: Nekem az a kedvencem, mikor előadás előtt én átveszem Tamarától a gitárt, és gitározgatok. Azt szeretem a legjobban, amikor azt a témát játszom.

Miért csináljátok, mi hajt titeket?

Tamara: Mostanában én is szoktam ezen gondolkodni, hogy mi az, ami most engem hajt. Volt egy olyan időszak, amikor engem a csinálás, és a dolgok kialakítása, megtalálása érdekelt egy táncelőadás létrehozásában. Korábban nem feltétlenül a végeredmény vagy a színpadi rész érdekelt, hanem inkább a folyamat. Most meg jobban érdekel a színpadi helyzet, hogy ott, akkor mit tudok kezdeni magammal.

Vasi: Engem nem maga a tánc hajt, hanem a kifejezésvágy. Valaki mondta, hogy nagyon meglepődött az előadásunkon, mert nincs nagyon benne tánc.

Mi volt a legemlékezetesebb dolog a pályafutásotok során?

Vasi: Voltam az Ultima Veznél, és ott volt egy előadás, amit én csináltam. Azt majdnem százszor játszottuk. Volt egy olyan rész, amikor feküdni kellett a színpadon, és az egyik előadáson valószínűleg elaludtam előadás közben. Pedig ez nem egy lassú színház volt, hanem egy iszonyú pörgős valami. Feküdni kellett két percig, és én voltam az utolsó, aki felkel. Nem emlékszem arra, hogy elaludtam, hanem csak arra, hogy kinézek, és látom, hogy már ott kéne lennem. Kiesett egy bizonyos rész. Az nekem is meg a többieknek is emlékezetes volt.

Tamara: Nekem két dolog jut eszembe. Az egyik, ami a csúcs élmények csúcs élménye volt, az a Szigeten történt. Tulajdonképpen egy hakni munka volt, nem is igazán egy alkotási folyamat. A Nagyszínpadon egy koncerten át kellett vonulnunk Dányi Vicával, mi kezdtük a koncertet. Mint két táncos lány, díszletként, 15 ezer ember előtt. A közönség őjöngve várta ezt a zenekart, és mi voltunk azok, akik megjelentünk először – óriási cipőkben, ezért iszonyatosan vigyáznunk kellett, hogy nehogy rálépjünk valami zsinórra. Viszont olyan euforikus élmény volt, hogy szerintem a Vica is meg én is egy pillanatra nem tudtuk, hogy mi van. Fények, füst és rengeteg ember. És tényleg csak át kellett vonulni, de azt ügyesen, ebben a nagy cipőben, plusz valami minimál mozgással. Visongtak az emberek. Ott valahogy megértettem a rocksztárok életét.

A másik egy nagyon furcsa, de jó élmény. A Nyúzzatok meggel turnéztunk, és pont én voltam a turnéfelelős. A turnéfelelős vezeti le a beállást, ő koordinálja a dolgokat. Ez egy egész napos feladat, és én vagy kifáradtam, vagy nem tudom, mi volt velem, de az előadáson konkrétan minden jelenetet elrontottam. De ez nem olyan rontás volt, amit a néző észrevesz. Hanem az a fantasztikus élmény, hogy folyamatos blackoutok mellett csak utazok az előadással, és csak megyek vele, tudattalanul reagálok. Ez volt izgalmas, ez a kontrollnélküliség. Nem rontotta az előadás színvonalát, csak nagyon fura érzés volt.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A Télapó nyomában – jelentés Lappföldről

Minden év decemberében gyerekek ezrei írnak levelet a Mikulásnak. Hogy ezeket hova kézbesítik, és hogy eljutnak-e egyáltalán eredeti címzettjükhöz, engem mindig is érdekelt. Nos, most már bárkit megnyugtathatok róla, eljutnak. És nem is tudja senki elképzelni, hogy mekkora készültséggel fogadják őket.

Én is megtehettem egy ilyen levélnek a kalandos útját. És mondhatom, végig izgultam. Kezdjük ott, hogy ha nem csak egy levelet, hanem saját magunkat akarjuk eljuttatni a Mikuláshoz, repülőre kell ülnünk. Hacsak nem akarunk 3000 km-t máshogy megtenni. A repülőutakon pedig általában mindig van turbulencia, csak hogy egy kicsit még izgalmasabb legyen. Na, én minden repülésnél megállapítom, hogy nem szeretem az izgalmakat. Budapestről Helsinkibe az út 2 és fél óra. Az ember ingyen kortyolgathat áfonyaitalt, és pénzért még egy kis ízelítőt is megkóstolhat a finn finomságokból. A helsinki repteret már nagyon vártuk. És nemcsak amiatt, hogy leszálljunk, de a boltok is érdekeltek. Végül azok nem is annyira nyűgöztek le, egy elbújtatott olvasóterem azonban annál inkább. Az se a könyveivel, hanem inkább a berendezésével.

A kép önmagáért beszél, de a kis hangszórókat, amikből madárcsicsergés szól, kár lenne kihagyni az elbeszélésből. Kár, hogy ilyet Magyarországon nem lehet találni, mert itt tényleg kényelmesen lehetett várakozni a másik gépre.

A következő repülőgépnek a helyébe valahogy csak egy kis propelleres gépet tudtam elképzelni, ami majd azt a néhány főt elszállítja az északi sarkkörre, Rovaniemibe, ahova még a Télapó is rénszarvasszánnal jár... De mint kiderült, szinte annyian tartottak Rovaniemibe, mint Helsinkibe. Úgyhogy a propelleres gép elmaradt. És egy röpke másfél órás út után megérkeztünk a Télapó városába. A reptér nem volt nagyobb egy magyarországi szupermarketnél. 10 centis hóba érkeztünk, és akármennyire meglepő, nem is volt annyira hideg. Mínusz 4 fok körül lehetett, pedig azt hallottuk, hogy akár -50 is lehet. Nos, az akárt elfelejtették hangsúlyozni, de azért nem voltunk emiatt annyira mérgesek.

Utazási irodával utaztunk, ami a reptéren egy busszal és egy igazi manóval fogadott. Egy lány manó volt, és mint kiderült, ő tényleg igazi volt. Ugyanis rákérdeztem, és elmondta nekem, hogy elvégezte a manóiskolát, és most hivatalosan is a Télapó manója. Szóval, ha bárki manókarrierre vágyakozik, tudja, hova kell jönnie. A Télapóhoz.

Ezek után a busz elvitt minket a szállásra. A táj gyönyörű volt. Még sötétben is ki lehetett venni a gyönyörű havas fenyőket. Szóval szinte majdnem olyan volt, mint a síelésen, csak mégis más. Mert sehol se volt hegy. És egy picit több hó volt.

A szállást igaziból minden igényt kielégítő, tipikus finn faházak jelentették, és egy közös főépületben volt lehetőség reggelire és vacsorára. És minden faházikóhoz külön szauna tartozott. Számomra furcsa volt maga Rovaniemi: egy kis város, és a díszeivel, a felépítésével nem tűnt a Mikulás otthonának. Persze, ha az ember a térképen észrevette az utcahálózatokból kirajzolódó rénszarvasfejet, vagy azt, hogy az utakon a hó nincs eltakarítva, mégis, milyen jól lehet haladni (az autók kerekén kis kiálló tüskék vannak, amikkel havas utakon is jól lehet közlekedni) rájött, hogy valami mégis varázslatosabb, vagy csak nem a megszokott ezen a helyen. És nemcsak a Mikulás miatt. Ez a város az északi sarkkörön fekszik.

Az első nap délelőttjén egy huskyfarmra látogattunk el. Fontos megjegyezni, hogy bármennyire is nem tűnt hidegnek az a mínusz 4 fok, azért ha az ember több mint három órát készül eltölteni a szabadban, bizony máris megváltozik a véleménye. Ezért is találták ki a „termoruhát”, ami igazából egy piros-fekete kezeslábas anorák, amit még az érkezés napján lehetett kölcsönözni.

Kesztyű, cipő is járt hozzá – és persze mindenki boldogan elfogadta ezeket. Miután megkaptuk a termoruhákat, az elkövetkező két napot úgy is jellemezhetném, hogy piros és fekete és meleg. Szóval igen, a termoruha mindenkinek bevált. Kivéve, hogy mikor vissza kellett adni, azért senki se bánkódott annyira. Egy kezeslábasból ki-be öltözködni nem éppen jó móka.

De a huskyfarm annál inkább. Minden család mehetett egy kört a szánnal, amit tizenkét husky kutya húzott. Az élmény leírhatatlan, de csupán max. 3 percig tart. Kivéve, ha a kutyák már a sokadik családnál megunták, és a pálya közepén megálltak. Szóval azért tartogattak meglepetéseket. De attól még nagyon klassz volt.

Ezek után, a finn szokásokat követve, behívtak minket egy melegedő faházba (ami, ha nagyon hagyománykövetőek lettek volna, egy sátor lett volna). Itt ismerkedtünk meg először a Glöggivel, amit az idegenvezetők viccesen csak bogyólének neveztek, ugyanis egy nagyon édes, magvakkal megszórt meleg ital volt, ami hasonlított a forralt borhoz, de nem volt alkoholos. És persze az elmaradhatatlan gyömbéres mézeskaláccsal is megkínáltak minket. Aztán vissza a szabadba, és jöhetett az egész út legcukibb része: a bébi huskyk! Vagyis a kutyakölykök. Ők még egy ketrecben vannak az anyjukkal, az idősebb kutyák pedig egy-egy fához kikötve. Őket is meg lehetett simogatni. A huskyfarm nagyon szép hely – egy fenyvesek között megbújó kis kutyatelep, cuki bébi huskykkal.

Ebédelni a városban volt lehetőség. Mindenképp ki akartunk próbálni valami finnt. Nem tetszett se a legészakibb McDonald’s (amivel azért egy fotót megengedtünk), de az a finn étterem se, ahol 50 euróért kínáltak barnamedve-steaket.

Aztán találtunk egy viszonylag jó éttermet, a Fransmannit, ami eredetileg egy kicsit franciás beütéssel rendelkezett, de a „lapplandi” menüjük igazán lappföldi lett. Itt kóstoltuk meg a lazaclevest, és persze a rénszarvast. Tényleg nagyon finom volt. És az elmaradhatatlan Glöggi is az asztalra került.

Ezután következett a délután, amiért igazából eljöttünk. Ugyanis ellátogattunk a Mikulásfaluba. Egy picit olyan volt, mint a mesékben. Az északi sarkkör vonala nagy oszlopokkal és égőkkel volt jelölve, így aztán ünnepélyesen át is lehetett azt lépni. Az első utunk magához a Mikuláshoz vezetett. Sajnos pont belefutottunk egy japán turistacsoportba, amit meglátva megkérdőjeleztem, hogy ez tényleg csak egy turistacsoport-e, és nem az egész ország. Szóval nagyon jó hangulatban várakoztunk a Mikulásra egy olyan helyen, ami tényleg káprázatosan volt megépítve… A Mikulás egy elkerített kis szobában ült, és mindig csak egy család ment be hozzá. Egyszer aztán végre mi is bejutottunk.

A Mikulás nagyon kedves volt. Mellé telepedve több fényképet, és még videót is készítettek rólunk, amit később 10 euróért lehetett megvásárolni. Saját kép készítésére nem volt lehetőség. Megkérdezte, hogy mikor érkeztünk, honnan, és hogy mikor megyünk haza. Megkérdeztem tőle, hány éves.

– Ó, elég idős vagyok, elég idős. Hidd el. Mindig, amikor elkezdem számolni, háromszáznál elalszom! – válaszolta mosolyogva a Télapó és mivel tetszett ez a (sablon)válasz, hamar beletörődtem abba is hogy több kérdésre már nem lesz lehetőség, hiszen már a kamerába kellett mosolyogni.

Ezek után a Mikulás mind nekem, mind a húgomnak adott egy kis matricát a pulcsinkra, amely azt hirdette, ettől fogva mi is az ő kis hivatalos segítői lettünk (kár hogy utána ez a pulcsival együtt a mosásban végezte...).

Kilépve a Mikulástól, az embert megcsapta a karácsonyi hangulat. A kis Mikulásfalu ezernyi meleg színben pompázott, és a karácsonyi dalok most nem is tűntek annyira elviselhetetlennek. Már sötétedett, ugyanis itt az északi sarkkörön a nap fél 11 körül kel és délután 2 körül nyugszik, és már jócskán benne jártunk a délutánban.

Ezek után megnéztük a jégből készült szállodát, ahol a nagyon elvetemültek még szobát is bérelhetnek, de mi inkább csak ittunk valamit az iglu bárban.

Aztán meglátogattuk a Mikulás postahivatalát, ahol ott volt az a tömérdek levél, amit a gyerekek küldenek a Mikulásnak. Mindegyiket felbontják és elolvassák. Országok szerint rendezve. A postahivatalból mi is adtunk fel levelet. Pár rokonnak, barátnőnek. És ezek után már menni is kellett, indult a busz. Mikulásfaluban még nagyon sok mindent nem láttunk, de úgy éreztük, azzal, hogy találkoztunk a Mikulással, semmiből se maradtunk ki. És igazunk volt.

A második nap egy rénszarvasfarmra látogattunk el, ahol megismerkedtünk az igazi lappokkal, ülhettünk igazi vendéglátósátorban. Az is kiderült, hogy a lappok, nagyon vicces emberek.

De a csúcspont mindenképp az volt, mikor kettesével, egyedül, felültettek minket egy szánra, a kezünkbe nyomták a gyeplőt és mehettünk egy kört a rénszarvassal. Egyébként a rénszarvasok nagyon alacsonyak ahhoz képest, ahogy elképzeltem őket. A simogatást nem annyira tűrik, de fényképezkedni jól lehet velük… Alapjában véve cuki, de buta állatok, akiket sajnos a húsukért és a prémjükért tenyésztenek a lappok. A táj itt is gyönyörű volt, olyan, mint a mesékben. És a nagy szánkópálya is minden gyereknek nagyon tetszett. Miután mindenki ment egy kört a rénszarvasokkal és a külön miértünk odajött (másik) Télapóval is találkozott, forró csokival és mézeskaláccsal kínáltak minket, majd kaptunk egy oklevelet arról, hogy legalább 18-szor átléptük az északi sarkkört és egy 5 éves „rénszarvasszánhajtó” jogosítvánnyal is megajándékoztak bennünket, ami az egész világon érvényes. Szóval ezentúl rénszarvasszánon is elmehetnék a suliba.

Délután szabad program volt, a városban sétálgattunk, ajándékokat szereztük be, ebédeltünk... (most csak egy szendvicset), majd ellátogattunk az Arktikumba, ami egy híres és nagyon jó interaktív múzeum a városban. Az épület úgy néz ki, mint egy nagy üvegujj, ami pontosan annak is lett szánva. Az ujj pedig pontosan az Északi-sark fele mutat. A kiállítás nagyon jó volt, és nagyon jól bemutatta, milyen az élet a sarkkörön. Az utolsó éjszaka, attól eltekintve, hogy eléggé megbetegedtem és folyamatosan köhögtem, remekül telt. A finneknek december hatodikán nemzeti ünnepük van, így a szállodában óriási nagy fogadást rendeztek, és biztos megfordult ott Rovaniemi krémje, mert mi csak egy zsúfolt kisteremben vacsorázhattunk, de a szánkózás a szánkópályán még betegen sem maradhatott el. Kezdtünk kicsit elbúcsúzni Lappföldtől, ami nagyon nehéz volt.

A visszaút nem volt vészes, bár nagyobb gép ment Rovaniemiből Helsinkibe, mint Helsinkiből Budapestre. Mindenesetre a propelleres gép ezúttal is elmaradt, szerencsére.

Annyit azért még hozzáfűznék, hogy a Rovaniemi Egyetemen külön Mikulás szak van, ahol olyan érdekes szociológiai tanulmányi megfigyeléseket tesznek, mint hogy egy iráni kisfiú békét kér a Télapótól, egy svájci fiú pedig egy Ferrarit. Azt is összehasonlítják, hogy 20 éve miket kértek a gyerekek, ahhoz képest, hogy a mai napokban mik a kívánságok. Mindenesetre érdekes elgondolkozni ezekről. Meg úgy általában egész Lappföldről, és erről a kis varázslatos városról az északi sarkkörön, Rovaniemiről, a Mikulás otthonáról.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Küldetés célja: a Mars!

Kiskorban az ember hallhatja elégszer az örök kérdést: Na, és mi leszel, ha nagy leszel? Általában van is rá egy jól begyakorolt válasz: tűzoltó, kukásautó-sofőr, szakács, rendőr, óvónéni, űrhajós… Egy 13 éves amerikai lánynak, Alyssa Carsonnak nem csupán az az ábrándja, hogy űrhajóssá váljon. Nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy ő legyen az első ember a Marson. Céljának eléréséért meg is tesz mindent: ő volt az első ember, aki a NASA összes látogatóközpontját meglátogatta már. Évek óta jár az amerikai űrhivatal hivatalos táboraiba, és rengeteg mindent megtesz annak érdekében, hogy ha eljön az idő, méltó legyen a küldetésre. Alyssát interneten keresztül sikerült elérnünk.

Szubjektív: Van olyan speciális étrended, ami felkészít az utazásra?

Alyssa Carson: Nem, dehogyis, még nincs. A küldetésig még legalább 20 év van, szóval semmi ilyenről nincs szó.

Szub: Mit szólnak a barátaid a céljaidhoz?

Alyssa: Teljes mértékben támogatnak.

Szub: Milyen speciális tudás szükséges számodra, amit nem tanítanak az iskolában?

Alyssa: Az űrhajós képzések, amiket különböző űrakadémiákon csinálok, segítenek teljesen felkészülni. Jelenleg egy magasabb szintű űrakadémián vagyok, szóval ez még többet számít. Ezeken a helyeken olyan szimulátorokban kapunk képzéseket, mint az igazi űrhajósok. Néha csinálunk olyan programot is, ami egy teljes űrrepülés-küldetést szimulál.

Szub: Melyik volt a legmeghatározóbb élményed a NASA-nál?

Alyssa: Találkozni hivatásos űrhajósokkal. Ők mentorálnak, és segítenek felkészülni a Mars-küldetésre.


Alyssa nagyon büszke erre a képére, amit nekünk küldött. A képen Charles Duke-kal együtt látható  ő a tizedik ember, aki a Hold felszínére lépett , a háttérben pedig a Marsra küldött Maven űrszonda kilövőbázisa.

Szub: Mi volt a legfontosabb dolog, amit az űrtáborokban tanultál?

Alyssa: Az űrhajózás története és a szimulátorok használata. Ezek nagyon sokat segítenek a felkészülésben.

Szub.: Van különbség közted és a többi önjelölt Mars-utazó között?

Alyssa: Nem hinném, hogy sok a különbség köztem és köztük, de pontosan nem tudom, kikre gondolsz. Én a NASA szakemberei által tartott képzést és mentorálást kapok, nem tudom, a többiek is ezt kapják-e.

Szub: Mi foglalkoztat a NASA-n és a Marson kívül?

Alyssa: Focizom, zongorázom, balettozom. Benne vagyok egy csomó iskolai klubban, illetve a robotikacsapatban is.

Szub: Ez jó sok minden. Nem érzed úgy, hogy néha szükséged lenne egy kis kikapcsolódásra?

Alyssa: Igazából a klubok nagy része iskolaidőben zajlik, szóval utána tudok pihenni egy kicsit. Általában 7:40-től 4-ig vagyok a suliban, de ez sokszor elhúzódik 5-ig, 6-ig is. Az utána lévő idő az enyém.

Szub: Mit gondolsz a NASA Mars-programon kívüli programjairól?

Alyssa: Minden programot annak érdekében dolgoznak ki, hogy az ember a továbbiakban élni és dolgozni tudjon az űrben, illetve, hogy meg legyünk védve annak veszélyeitől. Szerintem ez remek!

Szub: Szerinted az emberiség tényleg készen áll egy másik bolygó meghódítására?

Alyssa: Az emberiség készen áll, és készen is kell állnia. Nem várhatunk tovább.

Szub: Ez eléggé baljóslatúan hangzik. Miért gondolod ezt?

Alyssa: Mert rengeteg időbe fog telni az utazás előkészítése, maga az utazás, a kolonizáció (betelepítés) és a terraformálási (lakhatóvá tételi) folyamatok. Akár több száz évet is igénybe vehet majd. Nincs módunk várakozni, amikor bármelyik nap bármi történhet a Földdel. Mi van, ha jön egy aszteroida? Ha megteremtjük az élet lehetőségét a Marson, akkor egy esetleges katasztrófa esetén ez a bolygó lehet a mi mentőhajónk.


fotó: blog.al.com

Szub: Mit jelent számodra a Mars-generáció kifejezés, amit tulajdonképpen te kezdtél el használni?

Alyssa: Azt a generációt, akik akkor lesznek felnőttek, amikor a Mars-utazás megkezdődik.

Szub: Ez rendben van. De szerinted ez a kifejezés jelent bármit is ennek a generációnak?

Alyssa: Szerintem lassan kezdik érteni, meg látják is azt, hogy vannak előkészületei egy jövőbeli Mars-utazásnak. A programok, a beszédek, a Mars One, a NASA hírek, ezek mind segítenek abban, hogy eljussanak a világhoz a munkálatok hírei. Remélem, ebből egy kicsit én is kiveszem a részem.

Gálosi Dóra (11. évf.)
közreműködött: Turczi Ádám (12. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A gépírásról, mindenkinek

A nyolcadik osztály után sok minden megváltozik. Ezek közé tartozik például az is, hogy idén elkezdtünk gépírást tanulni. Most leírom a pár hónap alatt kialakult véleményemet és élményeimet ezzel a tárggyal kapcsolatban.

Kilencedik elején tehát belevágtunk a gépírásba. Ettől szerintem mindenki félt egy kicsit az elején, ugyanis ez az a tantárgy, amit nem lehet tankönyvből megtanulni. Van, akinek már az elején jól ment, és van, aki sokat kínlódott. Persze az is igaz, hogy a sok gyakorlás hatására, és az idő előrehaladtával mindenki fejlődött. De az elején még a többségnek szokatlan volt az, hogy meg van szabva, hogy melyik ujjal melyik billentyűt kell leütni. Bevallom, hogy az elején még én is nagyon el voltam keseredve. De hát mit volt mit tenni, belevetettük magunkat a gyakorlásba.

Heti három óránk van, és ezeken az órákon folyamatosan tanuljuk a különböző betűket. Van egy könyvünk, ebből írjuk le az anyagot (úgy, hogy nem szabad lenézni a billentyűzetre, és a monitort sem szabad nézni). Ez persze unalmasan hangzik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy izgalmas. De azt is kell tudni, hogy ez amilyen egyszerűnek tűnik, valójában épp olyan nehéz is. Nagy koncentrációt igényel, hogy kizárd a külvilágot, és arra figyelj, amit éppen le kell írni. Nekem még az is nehéz volt, hogy az egész csoport hangosan betűz, és úgy még nehezebb koncentrálnom. Persze vannak olyan esetek is, mikor magunkban kell leírni egy vagy két sort, így sokkal könnyebb.

Több hónap után elmondhatom, hogy most sokkal jobban élvezem az órákat, mint szeptember elején. Ez nyilván amiatt is van, hogy most már sokkal jobban megy, mint a kezdéskor. Üzenem tehát a leendő kilencedikeseknek: ne csüggedjetek az elején, egyszer ti is bele fogtok jönni!

Tóth-Stella Zita (9. évf.)

A gépírásról, 2006-ban: http://www2.akg.hu/szub/48gepiras.html (Balogh Zsombor)

A gépírásról, 2012-ben: http://szubjektiv.postr.hu/gepiras (Sengel Tamás)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Új testvérpár az AKG-ban

Egy kék és egy piros pöttyös hátizsák? Azok csak mi lehetünk! De milyen is testvérként az AKG-ba kerülni? Én a 9. évfolyamra csatlakoztam be, Maya pedig 7.-esként kezdett. Ő egy kis előnnyel indult, mert volt nomád táborban, és neki mondtak el minden új információt, amit friss AKG-sként tudni kell, úgyhogy most ő segített nekem sok mindenben – és persze a patrónusom.

Mind a ketten lelki támaszt nyújtunk egymásnak. Az egy emeletnyi különbség elválaszt minket egymástól, de ha baj van, pillanatokon belül ott lehet teremni. Ha nincs baj, akkor is – például, ha valami halaszthatatlanul fontosat kell közölnünk egymással. Általában Maya jön le hozzám, vagy előfordul az is, hogy a folyosón találkozunk. Legutóbb Maya az első röpijére tartott, és nagyon izgult az új emberek miatt, mivel egy évfolyamtársa se ment röpire. Akkor jól jött neki a biztatás. Szerencsére este a vacsoránál boldogan mesélte, hogy milyen jó volt. Jó hallani egymásról másoktól, szerencsére általában jót. Örömteli, hogy hosszú idő után újra egy suliba járhatunk.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Négy jele annak, hogy a barátod menthetetlenül fanatikus

A hétkötetes Harry Potter sorozat meghódította a világot. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a regényeket több mint 40 nyelvre lefordították, és ezekből több mint 400 milliót adtak el világszerte. Lehet, hogy nem mindenkit varázsolt el a különleges kisfiú története, egy azonban biztos: mindenkire hatással van.

Ma a Harry Potter a világ egyik legsikeresebb regénysorozata. Írója, J. K. Rowling igazi áttörést ért el vele, több millió fiatallal szerettette meg az olvasást, és emellett egy csapásra meg is gazdagodott. Természetesen majdnem ugyanannyi utálója is van, mint rajongója, hiszen nincs olyan könyv, amit mindenki szeret. Szerintem ez nem is baj. Aki esetleg nem ismeri ezt a történetet, azt erősen biztatom, hogy pótolja ezt a hiányosságot.

Ha valaki nagyon kedveli a történetet, hajlamos arra, hogy túlzásba vigye a rajongást. De honnan lehet felismerni, ha az ismerősöd már túlzásba viszi a fanatizmusát?

  1. Ha az illető egy vonatpályaudvarra érve nem a vonat indulási helyére igyekszik, hanem megállva a 9. és 10. peronok között, a falat vizslatja eszelős tekintettel. Vigyázzunk! Ha nem figyelünk eléggé, az illető akár saját magát is megsebesítheti annak reményében, hogy át tud futni a túloldalra.
  2. Akkor is sejthető a gond, ha egy fiú villám alakú sebhelyet rajzol a saját vagy a környezetében lévő emberek homlokára.
  3. Akkor is legyen észnél, mikor azt tapasztalja, hogy szűk családi és baráti körében egyesek pálcákkal hadonásznak, varázsigéket kántálnak, és szentül meg vannak győződve arról, hogy csodát képesek tenni.
  4. Legyen észnél! Vegye észre, ha közeli barátja csak varázslótalárban hajlandó emberek közé menni, és mindenképpen akadályozza azt meg! Az emberek viselkedése ugyanis kiszámíthatatlan, az sem kizárt, hogy az illetőt esetleg nem normálisnak fogják titulálni. Akinek van ilyen barátja, zárja el a kertjében található seprűket, mivel a seprűlovaglás nemcsak veszélyes, hanem bizonyos szempontból ijesztő is.

Biztos van még több jel is, de az biztos, hogy ha valaki fanatikusan és rendszeresen produkálja ezeket a tüneteket, az túlzásba viszi a rajongást. Ez nem feltétlenül baj, de jobb észnél lenni. Sajnálattal kell közölnöm, hogy ebből a „betegségből” nincs igazából gyógyulás, csak reménykedhetünk abban, hogy az illető a későbbiekben kinövi ezt a hajlamot.

Ugyan nekem rengeteg kedvenc könyvem van, mégis talán ez a legkedvesebb számomra. Sokan nem értik, miért olvastam el 11-szer az összes könyvet. Én ilyenkor csak azt kérdezem: „Olvastad már a könyvet?” Erre sokan azt válaszolják, hogy nem, de a filmeket látták. Az pedig nagyon nem ugyanaz. Ezzel senkit sem szeretnék befolyásolni, mindenki maga dönti el, hogy mit olvas, de azt hiszem, hogy ha valaki ennyi olvasás után sem un meg egy történetet, az már jelent valamit. Ráadásul a könyv sokkal részletesebb, és sokkal jobban leköti az embert. Én tehát úgy gondolom, egy könyvsorozatot igazán csak a könyvekből lehet megítélni.

Tóth-Stella Zita (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Ebédelni Miskolcon – pokol és mennyország

Miskolc, Drót bisztró, avagy a föld mélyén

A miskolci kirándulásomról szóló cikkemben említett Drót bisztróba egészen lelkesen toppant be családunk, egy jó vacsorát remélve. Nos, ez sajnos nem igazán szerepelt az étlapon.

A helyiség a berendezése és az étlapja alapján tipikusan egy feltörekvő, és nem csak a hagyományos, „nagymamás” ételeket kínáló étteremnek látszott, ami Miskolcon valószínűleg még ritka, ám Budapesten már közhelyes – de még mindig van esély arra, hogy jó legyen.

Az előételt, levest kihagytuk, rögtön a főételre tértünk. A kiszolgálás nem volt olyan vészes, sőt, ameddig nem érkezett meg a főétel, egészen kellemesen telt az este. De kihozták a főételt. Tömör leszek. Én egy félig nyers pisztrángot kaptam, olyan „házi tésztával”, ami elment volna a szomszéd kisbolt legsilányabb termékének is. Se íze, se bűze. Ráadásul az (állítólag) párolt pisztrángot olyan hagymával tekerték össze, ami ehetetlen és rághatatlan volt. A csípős fűszerezés pedig egyáltalán nem illett az ételhez. De említhetném még a kacsát is, ami kőkemény volt, ráadásul a szőrszálak ijesztően meredeztek felfelé. Guszta látványban részesülhettünk. Mivel nem laktunk jól a főétellel, megpróbálkoztunk a desszerttel. A tripla csokis összeállításban a csokifagyi volt az egyetlen ehető dolog, a torta műízű és száraz volt. Kedvencem volt, hogy az összeállításhoz járt egy kis hagymapiszok (ha nem lett volna elég hagyma a főételhez), ami elegánsan a tál széléhez volt tapadva, egészen látható helyen, valószínűleg a mosogatás maradékaként.

Ezek után, hogy írjak egy kis pozitívumot is, igazán tetszett a só- és borstartó. Kb. ennyi.

Ha egy felejthetetlen vacsorára vágyik, bátran ajánlom. De érdemes lehet megvárni, amíg megtanulnak főzni.

Végállomás Bistorant, Miskolc egén

A már jól ismert helyre sokadszorra térünk vissza. A Végállomás bisztró kellemes, családias, de ugyanakkor nagyon modern hely, ahol az ételeket is hasonlóan jellemezhetjük.

Meg kell jegyezni, hogy kicsik és nagyok is találnak kedvüknek megfelelőt az étlapon, ami nem brutálisan hosszú, de a választék széles, így biztosak lehetünk abban, hogy nemcsak az ételek, de az alapanyagok is frissek. Bátran „végigmentünk” a fogásokon. Az ízelítő bisztorant falatok olyan finomságokat takarnak, mint a libamáj, a párolt sonka és hasonlók. A mellé felszolgált házi kenyér is nagyon finom. A levesről nehéz dönteni. Cékla, sütőtökkrém, de az egyszerű, ám annál nagyszerűbb húsleves is megtalálható az étlapon. A választáskor csak jól dönthetsz.

Főételként a steak nagy sikert aratott, pont jól volt átsütve, és egyáltalán nem volt rágós. A mellé felszolgált sült hagyma pedig igen különleges és ízletes darab volt. Kicsit később tudták csak kihozni, de megérte a várakozást.

A desszertek hasonlóan finomak voltak, ha nem még jobbak. A pisztáciás csokoládétorta citromos meggyel, csokoládéfagylalttal fantasztikus választás, és még a nem csokikedvelők is egyből beleszeretnek. Nálunk nagy sikert aratott.

A Végállomás Bistorant bájos, szerény hangulatával és meggyőző ételeivel mindenkinek kellemes emlékkel szolgált.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

1 Tovább

Egy szokványos miskolci út

Nemrég ellátogattunk Miskolcra, apukám szüleihez, és persze azért, hogy sokadszorra is megcsodáljuk a várost – ami szerintem leginkább egy beton lakótelephez hasonlít, de attól még szeretem.

A hétvége mi mással kezdődhetett volna, mint egy DVTK női kosárlabdameccsel, mivel apa nagy szurkoló, és ki nem hagyna egy ilyen alkalmat. Egyébként a kosárlabdát még meg is értem, ráadásul nők játszottak, így egész jó volt. A meccs után beültünk egy étterembe, amiről egész jókat lehetett hallani – a Drót bisztróba. Hát, mit ne mondjak, nem volt egy nagy élmény, sőt, megfogadtuk, hogy soha többet nem jövünk ide. Szóval, nem ajánlom. (Részletesebben lásd étteremkritikánkat a következő posztban.)

A szállásunk egy apartman hotelban volt (Centrum Apartman), ugyanis a nagyszülők lakása nem bírt volna el még négy embert. Már egyszer szálltunk meg ott, igazából semmi különös. Az apartmanok olyanok, mintha az ember most költözött volna be: csak alapbútorok, és semmi design. Viszont mindegyikhez van nagy erkély. Kérdéses, hogy mire tudod használni abban a két napban, de ez azért klassz. Még annyit hozzáfűznék, hogy ebben a miskolci szállóban a reggelit szerintem érdemesebb elkerülni. Nem kifejezetten rossz, de ha valaki nem akar reggeleken át zsömlét majszolni, akkor már érdemesebb elmenni a közeli McDonald’sba. Érdemes tudni (amit mi csak így, a második ott töltött alkalomkor tudtunk meg, bár mind a kétszer tapasztalhattuk), hogy minden pénteken „senior” táncklub van a szállodában, így azon a napon számíthatunk az éjszakába belenyúló, „igazán mai” zenére. A mi szobánkban volt egy füstjelző, ami be volt fedve szemeteszacsival. Ebből is látszik, milyen találékony a magyar nép, ha a dohányzásról van szó.

Másnap a diósgyőri várat néztük meg, ami nemrég lett felújítva. És tényleg, most már sokkal több lehetőséget nyújt, mint azelőtt. Több szoba látogatható, és mindegyikből megtudhatunk egy-egy apróságot arról, hogy hogyan és kik éltek ebben a várban régebben. A családban nagy sikereket ért el a fémművesek terme, ahol korabeli sisakokat lehetett felvenni és kardokat lehetett kipróbálni. Szerencsére senki sem sebesült meg.

 

Végigjártuk a várat, ahol megmaradt a régi kilátó, továbbra is gyönyörű kilátással. Néha összeütköztünk pár korabeli viseletű emberkével, akiknek a megbízatása az volt, hogy aki igényt tart rá, azt körbekalauzolják a várban, mindezt régies beszéddel aláfestve. Mi sajnos kihagytuk ezt a csábító ajánlatot. Volt egy egészen érdekes kis zuga is a várnak, ami annyira megbújt, hogy az ember, ha egyáltalán észrevette, rögtön késztetést érzett rá, hogy belessen, mi lehet ott. Ha megtette, hatalmas meglepetés várta: egy fénykép.

Szóval azért látszott, hogy nagyon törekedtek arra, hogy egy modern családi kirándulóhelyet alakítsanak ki a várból. Ezt bizonyította az is, hogy szinte minden terembe elektronikus információs táblákat helyeztek el, amivel csupán annyi volt a probléma, hogy egyszerre csak egy ember tudott nézelődni rajta, így a vár körbejárásának végére csodálkoztam is azon, hogy a mi családunk nem keveredett tömegverekedésbe a táblákért. Ugyanis ilyenre is volt példa. Viszont állíthatom, hogy elérték a céljukat, ugyanis annyi ismerőssel találkoztunk, hogy megállapíthattuk: a diósgyőri vár már most is központi helyet foglal el a miskolci családok és turisták szívében.

Ebédelni egy már kipróbált helyre mentünk, a Végállomás bisztróba. Ég és föld volt a különbség a tegnapi étteremhez képest, ezt már bátran ajánlom, Miskolc legjobb étterme. Érdemes foglalni. (Részletesebben lásd étteremkritikánkat a következő posztban.)

Szombat délután apával tartottam a DVTK-Dunaújváros focimeccsre, a VIP-ből nézhettük végig a mérkőzést. A székre külön ki volt írva, hogy a miénk – menő volt.

VIP karszalagot is kaptunk, amit csak egyszer ellenőriztek, de úgy látszik, jó volt az ellenőr arcmemóriája, mert ugyan többször is ki-be járkáltunk, de máskor nem kérte. Jó hideg volt, de kaptam kakaót, így azzal elvoltam, amíg kezdődött a meccs. Lejátszották a csapat indulóját is, amit már sokszor hallhattam apától. Aztán elindult a játék. Az elején még nem volt annyira izgalmas, addig felfedeztem, hogy van külön DVTK csomagolású ropi, így azzal fotózkodtam egy sort.

Majd mikor megtörtént az első kiállítás és a gól, minden sokkal izgalmasabb lett. A bírót hamar elítéltem, főleg azért, mert körülöttem mindenki ezt tette, erősen mutatva ezt a véleményt a külvilág és a bíró felé. Na mindegy, szóval teljesen ki voltam akadva az eredmény láttán. A félidőben 0:3 az ellenfélnek. Mindez nem így lett volna, ha a bíró igazságosan ítél, szóval nekem ez jött le. Mindenesetre hosszú volt a félidő, főleg, hogy nem sok örömmel járt, így egy ideig azzal voltam elfoglalva, hogy megpróbáljam lefotózni a labdát a levegőben. Egész jól elvoltam, és szerencsére tök sokszor nagyon magasra repült a labda (valószínűleg a játékosok is idegesek voltak), szóval volt lehetőségem is. A végére sikerült lekapnom!

Aztán jött a szünet, kaptam egy banánt és egy vizet, szóval boldogan tértem vissza a fagyos lelátóra. Az indulatok nem csillapodtak a második félidőre sem, így a hangos drukkolás és az elégedetlenkedés (főleg a bíró irányába) nem csillapodott, de azért meghozta a gyümölcsét. A Diósgyőr kezdte behozni a lemaradását. Azért néha még akkor is unatkoztam, így aztán megpróbáltam megállapítani, hogy kin áll vagy bukik ez a meccs. Arra jutottam, hogy a kisfiún, aki visszadobja az új labdát, ha az előző kiment. Gyorsan le is fotóztam.

Aztán volt egy vicces jelenet (bocsánat, szomorú), mikor az ellenfél egyikjátékosa „megsérült”, és hordággyal kellett levinni a pályáról. Csakhogy félúton le kellett rakni, mert a hordozók nem bírták el. Ettől függetlenül, pár perc múlva már a saját lábán vonult le a játékos a kispadra, látszólag makkegészségesen.

A végeredmény 3:3 lett, ami azért nem túl fényes, de ennek is nagyon örültünk. A nagypapám nem jött ki a meccsre, szóval otthon eleget dicsekedtem azzal, hogy én meg igen. Így zárult a miskolci út.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Menekülőutak az AKG-ból

Azt hitted, ismered az összes kiutat az iskolából, és egy esetleges ufótámadás alatt el tudnál menekülni olyan útvonalon, amerre senki se megy? Hát tévedtél!

Természetesen az iskolában mindenki ismeri a főbejáratot, a hátsó kijáratot, a tanáriból nyíló ajtót… satöbbi. Lefogadom, sohasem gondoltad volna, hogy a suliból van felfelé is egy kiút.

Egyik nap volt szerencsém legálisan kijutni az iskola tetejére. Természetesen semmi (iskolán belül) illegálisra nem kell gondolni, egyik tanárral voltunk kint.

A tetőt két helyről közelítettük meg. Először a tesiterem teteje felől, másodszor pedig a 4. emeleten található ajtó felől, bár itt nem lehetett kimenni, csak kinézni – bár az is nagyon szép volt.

Ha az lenne a vágyatok, hogy mászkáljatok a tetőn, két problémába fogtok ütközni: Először is, ha a tesiterem felől mennétek, akkor két vasrácson és egy vasajtón kell magatokat átverekedni, de ha mégis ott lennétek, akkor sem tudtok kimenni, mert az ablakot a portáról üzemeltetik. A 4.-en nem ennyire nehéz a helyzet, ott csak egy ajtót kell kinyitni, és lehet menni, de ott meg a 7.-es patrónusok fognak észrevenni.

Másodszor pedig, ha kimentek a tesiterem felől, a szemközti házból felhívják az iskolát, hogy miért mászkálnak gyerekek a tetőn, és szedjék már le őket (Baranyai tanár úr elmondása szerint). Tehát most már azt is tudjátok, merre meneküljetek egy ufótámadás esetén. Amúgy az iskola tetejéről gyönyörű a kilátás, és ha alkalmatok van rá, akkor mindenképpen érdemes kimenni.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf.)
Balló Miklós, Baranyai István, Kövi Zsombor és Sándor Csenge képei

 

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Suhan a vonat

Nem tudom, kinek mi jut eszébe a magyar vasútról, de nagy valószínűséggel nem sok jó. Én Aquincum és Piliscsév között közlekedek vonattal, hetente néhányszor. Illetve közlekednék, ha járna, de nem jár, csak Pilisvörösvártól. De még ott sem lehet átszállni a vonatra, mert a vonatpótló busz Piliscsabán fejezi be az útját, ahol megvárjuk – mi utasok – a vonatot. Az is előfordul, hogy hideg van, és mivel a várót építik, nincs fűtött hely. Pedig a fűtést biztosítania kell a MÁV-nak, hiszen vettem jegyet. Azonban ezt a problémát áthidalják: az egymás mellett álló konténerek közül az egyik különösen ellenszenves konténer egy várót rejt magában. Ezzel azt is hinnénk, hogy a probléma megoldódott, azonban ne legyünk ily derűlátók. Ha meg is találjuk a vasutasok által várókonténer néven emlegetett helyet (hosszú küzdelem árán, mert sehova sincs kiírva), belépésünkkor kellemes bűz fogad minket, ezen kívül két ízlésesen graffitizett pad, egy kikapcsolt fűtőtest és egy kartonnal leragasztott ablak. Erre lehet azt mondani: „á, hát mindenhol ez van” – valóban sok helyen, de ez attól még nincs így rendben.


Illusztráció: a gödöllői várókonténer

Nemrég dugó volt (sajnos ez is jellemző a vörösvári útra), ezért a vonatpótló busz nem ért oda a vonatcsatlakozáshoz. A vonat elment. Az elégedetlen utasok ott maradtak a hideg állomáson fagyoskodva (ekkor fedeztem fel a várókonténert). A következő vonat egy óra múlva érkezett, majd a megérkezése után megvártuk azt a buszt, melynek ez a vonat volt a csatlakozása. Ez is késett. Miután megvártuk, hogy felszálljanak a buszról érkező utasok is a vonatra, el is indultunk úti célunk irányába, és másfél óra késéssel meg is érkeztünk Piliscsév állomásra.

A következő probléma a jegyvásárlás volt, ami szerencsére mára már megoldódott. Sok olyan állomás van, ahol nincs jegypénztár, és ezért azon állomásokon felszállva a vonaton, illetve a vonatpótló buszon lehet jegyet venni. A Flórián tér is ilyen megálló. Ezzel így még nincs semmi baj. Igen ám, viszont nem lehetett olyan egyszerűen korábban jegyet venni, mert a kalauzoknak nem adtak olyan papírt, amire jegyet tudtak nyomtatni, hanem kézzel írták ezeket, természetesen egyesével. Néhány kilométeres sávok vannak, és ennek megfelelően kell fizetni. Viszont, mivel nem volt nyomtatójuk és hozzá kis számítógépük, ami megmondja, hogy hány kilométer van a két állomás között, ezért felajánlották az utasnak, hogy adnak egy jegyet Piliscsabáig, és majd ott vesz a jegypénztárban egy újat, Piliscsévig. A kilométeres rendszer miatt így a jegy majdnem 50%-kal többe kerül, mintha egyben venné meg az ember, arról nem is beszélve, hogy az utasnak kétszer kell a jegyvásárlással foglakoznia. Ha ezt elpanaszolta az ellenőröknek, csak annyit mondtak, hogy ők nem tehetnek róla. Sajnos ez a hozzáállás manapság jellemző jelenség, valószínűleg tényleg nem tehettek semmit – azért, mert nem jó a rendszer.

Hogy ilyenkor mit tehet az ember? Szerencsére vannak még reálisan gondolkodni tudó utasok, és ők a segítségére sietnek az embernek. Legutóbb nekem is segített egy kedves jogász hölgy, és elmagyarázta az ellenőrnek, hogy nem kényszeríthet arra, hogy többet fizessek a MÁV hibájából. Ez nem szolgáltatás, amit ez a vállalat nyújt a rászorulni kényszerülő embereknek. Hát, ma sajnos ez jellemző a vasúti közlekedésre Magyarországon. Remélem, változni fog ez a siralmas helyzet a felújított pályán, melyen napjainkban „hihetetlen” sebességgel suhan a vonat.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

fotók: masfel.blog.hu, masza.net 

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Visszatekintés a franciaországi évfolyam-kirándulásra

Az indulás számomra elég zsúfoltra sikeredett. Aznap pakoltam csak össze, és a 12 napra legalább kétszer annyi ruhát sikerült összekészítenem, így aztán horrorisztikus tömegű táskával indultam útnak. Ezzel a pakkal még megjártam a húgom évzáróját, majd utána következhetett a hosszú buszút. Így indultam tehát útnak: már eleve fáradtan, sok cuccal, de annál több kedvvel, hogy az évfolyam nagy részével együtt meghódítsuk Milánót, Dél- Franciaországot és Monacót.


Milánó

Milánóban egy éjszakát töltöttünk, és estére úgy éreztük, mintha ötször körbejártuk volna az egész várost. Megfordultunk a Dómnál, átvágtunk a Vittorio Emanuele bevásárlócsarnokon, megcsodáltuk a Scalát és sétáltunk egy nagyot a városban – érintve csatornákat és hangulatos kávézókat. És elmondható, hogy a nap végére mindenki a szívébe zárta a várost.

Ismét egy hosszabb buszút után megérkeztünk az úti célunkhoz, a Les Mésanges-i Jeka házhoz, ahol már várt ránk a Tarn folyó és a sok program.


A szállás

Első nap egy nagy túra a Point Sublime fennsíkra. Ezt a kirándulást a nehezen megmászható szakasz ellenére a gyönyörű kilátás mindenképpen emlékezetessé tette. Aztán ott volt a roqueforti sajtgyár, a Millau-i völgyhíd és egy egész nap a közeli aqualandben.


Völgyhíd

Az Aven Armand cseppkőbarlang fantasztikus fénytechnikája egy életre lenyűgözte a csoportot... Aztán volt még városnézés Montpellier gyönyörű és hangulatos utcáin, izgalmas raftingolás a folyón és végül a kajakozás, ami közben megtapasztalhattuk, hogy miért is hívják ezt a környéket méltán Franciaország „Grand Canyonjának”. Les Vignes környékének hangulatát nem lehet elmagyarázni, csak átélni. Mi ezt tettük.

A visszafelé vezető út egyértelmű fénypontja Monaco volt, amit külön kis csapatokban nézhettünk meg. Átérezhettük a város pezsgő hangulatát, megcsodálhattuk a fantasztikus panorámát. Az útból pedig nem maradhatott ki a fürdés a tengerben, amit az egész csoport boldogan fogadott.


Monaco

Budapestre fáradtan, görnyedten és tengervizesen érkeztünk meg, de rossz élményekkel egyáltalán nem. Ha egy csoport egy ilyen úton szerez közös élményeket, annak megvan a maga értéke.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A trükkös állat

Nálunk általában a mesecsatornák mennek. Meg a sport. De azok jó sokat. És most, az ünnepek előtt, alatt, a szokásosnál is több reklám ment rajtuk. Úgyhogy nem csoda, hogy naponta más játékot akart megvetetni a hugi. Ezek általában egynapos fellángolások voltak, nem kell többet látni bennük. Nemrég azonban valami olyan került a játékboltokba, ami két nap nyaggatás után már az otthoni játékok táborát erősítette. Egy mágikus Dzsinn (Jinn).

Mivel az én kis tesómról van szó, nem kérdés, hogy mennyire megbecsüli játékait. Az már csak hab a tortán, hogy ha kiszemel egy játékot, mennyit tud vacillálni azon, hogy tényleg megvegyük-e. Ugyanis nem akar olyan hebrencs, „mindent akarok”, hisztis gyerek lenni, mint a nagy átlag. És nem is az. Így sikerült eltöltenünk egy órát a játékboltban, azon rágódva, hogy megvegyük-e a dzsinnt vagy ne. Végül megvettük. Az első pár napon folyamatosan ez ment. Reggeltől estig, kocsiban, fürdés közben. Az egész család játszott vele. De tényleg. Beszippant. De, hogy mi is ez? Egy gondolatolvasó.

Az egészet úgy kell kezdeni, hogy megnyomjuk a nóziját. Egyébként egy kb. 15 centis, narancs, tigris- nyúl keverék kis állatról van szó − azt ne kérdezzétek, hogy miért dzsinn, de valószínűleg azért, mert ha gondolsz egy állatra, kitalálja. Az egész a következőképpen folyik:

− Hahó! Játszani szeretnél? Szuper, a barkochba a kedvencem, szinte mindig én nyerek! (Az ember már ekkor rájöhet, hogy egy igen nagy önbizalommal rendelkező játszótársra akadt. A dzsinn azért tartogat még egy kicsit hivatalosabb bevezető dumát is.) Szervusz! Jinn vagyok, egy varázslatos gondolatolvasó. Gondolj egy állatra, ha megvan, mondd, hogy oké!

Aztán folytatja.

− Szuper! Felteszek egy kérdést. Válaszolj rá igennel, nemmel vagy nem tudommal. Vagy azt is mondhatod, attól függ. (Legalább jól elmagyarázza, ismerteti a játékszabályokat. Nekem néha kicsit túlzás volt, de lehet, hogy a 4+-os korhatár az oka.)

− Ennek az állatnak… (ezek után mindenfajta kérdést tesz fel, többnyire unalmasakat, de tartogat pár egész érdekes és meglepő kérdést is). Nagyobb, mint egy számítógépes egér? Megeszik más állatokat? Nagyobb, mint egy cseresznye? Szőrzetben él? Ez más állatok tetemét eszi meg? Úgy kezdődik, hogy F, mint Fanni? (Ekkor felmerült bennem, hogy ennyi erővel végigkérdezhetné az egész abc-t is, de szerencsére ez nem történt meg. Ettől függetlenül, hogy egy kicsit érdekesebb legyen a játszma, minden kérdésére nemmel válaszoltam.)

− Aha, értem. / Érdekes. / Ühm. / Rendben van. − válaszokkal vette tudomásul a dzsinn a „nem” válaszaimat.

− Ez az, remek válasz, mindjárt meg is van. / Most már van egy tippem, és ha a varázserőm nem hagy cserben... Ez az! Igazi gondolatolvasó vagyok, azt hiszem, a megfejtés a kukac! (Na, ekkor jókat röhögtem, mert konkrétan nem gondoltam semmire, csak a nemeket ismételgettem, de mint kiderült, a dzsinn még így is „tudhatta”, hogy mire gondolok. Azért a kukac meglepett.)

− Hűha, elhamarkodtam a tippet! (Szegény dzsinn, de legalább beismeri (sokadik) hibáját.)

− Megismételnéd? (Kezdett elfogyni a türelme.)

− Ne súgj, már tudom! Ha a varázserőm nem hagy cserben… Most már van egy tippem. (Komolyan mondom, kezdtem nagyon izgulni, hogy a végén még összerombolom a szegény dzsinnünk önbizalmát, mikor kimondtam az utolsó nemet.)

− Ez egy trükkös állat lehet, ha mindig azt mondja, hogy nem! (Adta a meg az alábecsült dzsinn az utolsó döfést − akiről végül kiderült, semmiképp nem szabad alábecsülni...)

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

A dzsinn munka közben:

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Izzasztó puskacső

Amerikába kirándultunk, anyukám, a nővérem és én.  Emlékezetes túra volt, de a legemlékezetesebb része egy nehezen felejthető kalandnak bizonyult…

A magyar barátainkkal elmentünk a Shasta hegyre (Kalifornia) kirándulni. A házat, amiben laktunk, egy cégtől béreltük. A ház hihetetlenül pompás volt, például kis farakások voltak a szobában. Igen, volt kandalló is, és ha már itt tartunk, volt egy elképzelhetetlenül puha függőágy, egy hatalmas amerikai konyha, és benne külön pohárhűtő készülék. Ezt anyukám az esti borozások miatt egyből megszerette. Az én kedvencem a konyha volt. Még el se kezdtünk sütni, de már éreztem az illatokat. A fűszeres kertecskét egy kicsit ugyan tönkretettük, de ennek szerencsére nem maradt nyoma.

Na, de térjünk is rá a történetre! Édesanyám és a barátaink minden este körülbelül hajnali háromig voltak túrázni. Mi nem mehettünk velük, már csak azért sem, mert a nővérem vigyázott a barátaink gyermekeire, akik kétévestől kilencévesig minden korosztályból voltak.

Történt egyszer, hogy anyámék a szokottnál is később értek haza. Mi akkor már rég aludtunk, másnap pedig már nyolckor fent kukorékoltunk, és Alvin és a mókusokat néztünk a nővérem gépén, az emeleten. Aztán levitte a kétéves kisfiút, reggelizni. Odalent egy mérges nő várta őket, és elkezdett valamit angolul magyarázni. Lecsődült a gyereksereg, és hallgattuk, hogy mit beszél. Számomra az a magyarázás csupán dallamtalan ének volt, de végül levettünk az egészből annyit, hogy nem szabadna itt lennünk. A nővéremék otthagyták a reggelit, és felmentünk, gondolván, majd a szülők elintézik. Hát nem így történt. Nem több, mint öt perc múlva tisztán felismerhető angol káromkodásra lettünk figyelmesek. A szülők erre felébredtek (kivéve persze az anyukámat), és elkezdtek öltözködni. Én előre mentem, felmérni a terepet, megnézni, hogy mi is folyik itt. Hát az történt, hogy a lépcsőfordulóban állt egy bácsi (a tulaj), és egy kétcsövű fegyverrel fenyegetett bennünket. Bennem feléledt a harcművész ösztön, és egy hihetetlenül szabályos tigrisbukfenccel átugrottam egy biztonságos, takart helyre. Nagyon megijedtem.


Illusztráció

Ekkor kijöttek a szülők (kivéve persze az anyukámat, aki békésen szundított), és megpróbálták megérteni, hogy mi zajlik odalent. Hát, erre én is kíváncsi voltam. Csak az derült ki, hogy van öt percünk összepakolni, és elmenni innen. Mondták nekem, hogy keltsem fel az anyukámat, hogy összepakolhassunk. Meg is próbáltam, de édesanyám a legválogatottabb szitkokat szórta felém. Azzal fenyegetett, hogy ha nem hagyom őt békén, akkor lekever nekem egy hatalmasat. Ez már aztán több volt a soknál. Elsírtam magam. Anyukám ekkor kezdett rájönni, hogy nem viccelődöm vele. Elkezdtünk gőzerővel pakolni.

Aztán kiderült, hogy félreértés volt az egész: a lakást kiadó cég nem szólt a tulajnak, hogy kiadta a házát. Anyukám le akart menni, de a barátai nem engedték le, mert kevesebb főre béreltük a házat, mint ahányan voltunk. A sírásom úgy ért véget, hogy kaptam egy jégkrémet, ami „nem volt piskóta”. Végül édesanyám lement reggelizni, és a közben megérkező cég képviselőjétől megvető kifejezéssel az arcán átvette a százdolláros pizzautalványt, amit a bocsánatkérésük fejében kaptunk. Még aznap degeszre zabáltuk magunk. Édesanyám azt mesélte, hogy még jó, hogy nem engedték le, mert szétverte volna a bácsit. Elvileg a rendőrség is kijött, de látván, hogy „nem történt semmi”, visszamentek.

Ez volt tehát az akciófilmbe illő, nem mindennapos kalandom.

Balló Miklós (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám